Megállok az ajtó előtt, s velem együtt mozdulatlanná dermed a világ is körülöttem. Ismerős pillanat, és mégis egészen más minden, mint akkor. Nem tartottam ezt jó ötletnek soha egyetlen pillanatra sem, mégis szükségem van rá. Nagyobb, mint azt valaha is gondoltam volna, és most mégsem működik semmi. Nincs összhang, ami csak a bukáshoz vezet. Másban lényegtelen lenne, hiszen sok esetben csak a végeredmény számít. Az a fontos, és nem az, hogy milyen módszerek folyamán alakult ki. De ez tánc. Itt nem számít, hogy végül mi válik az egészből, ha az egész folyamatában nincsen összhang. Köztünk meg így az emlékek távlatában, már magam sem tudom, hogy volt-e valaha is egyetértés. Zsebembe túrok, aztán a másikba, és sorra átkutatok mindent, de nincs meg a kulcs. Lehet el sem tettem. Ő mögöttem állva várakozik, csendes türelemmel, aztán valami eltörik benne, és mellettem ellépve nyitja inkább ő az ajtót. - Parancsolj – enged előre. Rossz érzéssel tölt el az előzékenysége. Nem akarom a kedvességét, és nem akarom azt sem, hogy a közelemben legyen, mégis muszáj, hiszen ezt vállaltam. Ezt vállalta ő is, mikor eljött. Szemöldökeimet ráncolom, mikor ránézek. A kulcsa ezt az ajtót nyitotta. Képtelenség. - Ez valami rossz vicc – suttogom halkan. - Szerintem jópofa – néz körbe szórakozottan. - Nem öt csillagos, de megteszi – lép be, míg én dermedten az ajtóhoz fagyok döbbenetemben. - Bocs, de én már berendezkedtem. Kizárásos alapon tiéd a jobb oldal. - Ezt nem hiszem el. - Nem? - kérdez vissza színpadiasan. - Előbb kellett volna érkezned, ha a bal oldal szimpatikusabb. A szoba az most, ami a legkevésbé sem érdekel. Hidegen hagy, hogy melyik oldalon fekszem, és az sem fog meg, hogy ő hova pakolta be a saját cuccait. Egyszerűen képtelenség ez az egész. Elvállaltam vele a próbákat, a jelenlétét, de nem akarom magam mellett tudni életem minden pillanatában. - Befognád a szád? - csattanok fel ingerülten. Lehet, hogy csak túl nagy feneket kerítek ennek az egésznek. El is nézhették akár. Igen, csak egy hülye félreértés lesz. - Ne duzzogj – mondja. Kinyitja az egyik szekrényt, abból törölközőt és ruhákat vesz ki. Abszurd a feltételezése. - Nem duzzogok! - Aha. - Hogy lehetsz még mindig ennyire... - elhallgatok. Ennyire mi? Mit vágjak még a fejéhez? Mi az, amit még ne hallott volna tőlem? Érdekelné egyáltalán? Soha semmire nem figyelt oda, soha semmi nem érdekelte őt, soha semmi nem számított neki egyetlen pillanatig sem. Még én sem. Pedig nagyon sokáig igyekeztem, hogy egyszer majd felérjek hozzá. Nevetséges, hogy az egykor bálványként imádott személyek az évek távlatában mennyire másmilyenné válnak. - Laza? Kérdésével kizökkent. Nem, nem egészen erre gondoltam. - Felelőtlen - felelem. - Könnyelmű. Idióta, barom. - Te is hiányoztál – veregeti meg a vállam. Mindkét kezemet a zsebembe mélyesztem és fellélegzem, miután csapódik mögötte a fürdő ajtaja. Táskáimat lepakolom, és leülök a nekem meghagyott ágyra. Tenyeremet a hasamra simítom, ma még nem jutott időm arra, hogy egyek is valamit, de ezek után már nem is vágyom rá. Az éhség ennek ellenére is mar.
Egy. Két. Há....Egy, két, há.... figyelem a számolást, igyekszem hozzájuk igazítani a lépéseket, ahogyan számításba veszem a zene ütemét is. A lépéseimet igyekszem tökéletesíteni, de valami mindig van, ami elbizonytalanít, és ez legtöbbször a hozzám egészen közelálló fiú. Mert ő mindent jól csinál. Tökéletes, és ennek még csak tudatában sincsen, vagy ha mégis, hát nem érdekli. Ugyan, minek is foglalkozna vele. Megfogadtam a javaslatát, hogy számoljak magamban, de hasztalannak bizonyul ez is. Mindegy, mit teszek. Mindegy, mennyire igyekszem. A mozgásom darabos marad ugyanúgy, kések vagy kapkodok, nem mozdulok ugyanakkor, s ugyanúgy, mint ő. ettől pedig borzalmassá válik az egész előadás. - Nem, nem, nem és nem! Állj! Elég! Előbb a taps, aztán elhalkul a zene is. Elszégyellem magam és torkomban dobogó szívvel várom az ítéletet. Rontottam. Nem ő, hanem én, és így lehúzom a munkáját. Ez a bukás már nem csak engem ránthat magával, hanem Mikiya is elszenvedheti a következményeit. Maradhattam volna akár háttértáncosnak is. Az ment. Abban tökéletes voltam. - Neked! - bök rám ingerülten. - Görbe a hátad, mint egy öregasszonynak, aki egész életében a földeken kapált – érzem, ahogy a szégyen pírt mar az arcomra, lehajtom a fejem, inkább elásom magam, mintsem ezt még egyszer átéljem. - Te pedig! Ne menj az ő hülyeségei után! Kiestél a ritmusból. Meleg tenyér nehezedik a vállamra, puha, karcsú ujjak simulnak kulcscsontom vonalára. Mi ez most? Mit akar? Szánalom? Biztatás? Nem kérek egyikből sem, lerázom magamról az érintését. - Egyikünk sem tévesztett – szólal meg mellettem Mikiya. - A lépések kijöttek, a fordulatok megvoltak, a kezek helyesen voltak kitartva. A probléma nem bennünk van. Elakad a lélegzetem. Azt sem tudja, miket beszél. - Ne feleselj itt nekem! Ha komolyan vennéd a... - Attól még, hogy üvöltözik, nem biztos, hogy magának van igaza. Yves az utolsó négy alkalommal hibátlanul teljesített. Ha nem bírja a képünket, mondja meg. Keresünk más oktatót – mosolyodik el számítóan. - Az olyan oktató, aki nem alkalmas arra, hogy táncot oktasson, egyébként is csak hátráltatna a továbbiakban. Ezzel most végleg aláaknázta magát, és ezzel egyetemben engem is. Képtelen vagyok elhinni, hogy megtette komolyan. Az oktatóval szemben bár nyugodtan beszélt, de a szavai éppen elegek ahhoz, hogy a későbbiekben megkeserítse az ittlétünket. Nem tudunk váltani, lehetetlenség, és ő a legjobb. Nekünk is a legjobbaknak kell lennünk. - Lassan három órája próbálunk, megállás és szünet nélkül, míg maga a falat támasztja és kezeli a zenét. Én a magam részéről fáradt vagyok és elegem van. - Megmondom én nektek, mi a nagy büdös helyzet – szólal meg vészterhesen a férfi. - Nem vagytok egymásra hangolva. Elengedlek benneteket, de innentől kezdve, amíg én azt nem mondom, mindent együtt csináltok! Együtt gyakoroltok, együtt pihentek, együtt mentek a boltba, a mosdóba és, ha kell, fogjátok egymás kezét is! Nem érdekel, hogyan, de mához egy hétre legyetek szinkronban! Ez már így tényleg abszurd. Egyszerűbb lenne, ha arra kérne, hogy növesszek szárnyakat, és hozzak le neki valahány csillagot az égről. Megsemmisülve távozok, míg Mikiya előttem úgy halad, mintha semmi baja nem volna az égadta világon. - Nem bírtad volna befogni a szádat, mi?! - csattanok fel dühösen, mikor kiérünk, és sikerül nekem is valamelyest összeszednem a gondolataimat. - Megvédtem a segged attól, hogy szétrúgják – biccent készségesen. - Szívesen. - Ha jól emlékszem, senki nem kért arra, hogy hős megmentőt játssz! - Ennyire élvezed, hogy porig aláznak? - pillant rám. - Nem tudtam, hogy mazochista lettél – dugja mindkét kezét a zsebeibe. - Nem, soha egyetlen pillanatát nem élveztem! Te nem tudod, hogy ez nekem mennyit jelent, könnyelmű vagy, de arról fogalmad sincs, hogy én mennyit küzdök azért, hogy legalább ha vért izzadva is, de a nyomodba érjek. Te tökéletes vagy, neked megy minden, és még csak nem is töröd magad azért, hogy ennyire jó légy. Vedd észre magad végre! - csattanok fel, aztán felsóhajtok és fásultan megingatom a fejem. - Mindegy, mit mondok neked, nem igaz? - kérdem halkabban. - Mindegy volt neked mindig, mert soha nem foglalkoztál vele. Mindig csak te magad voltál a lényeg, a saját jóléted. Ezt sem értem tetted, egyszerűen ilyen a természeted, jól esett neked, hogy vitába szállhattál egy olyan emberrel, mint ő, nem? Szótlanul figyel, fél szemöldökét felvonva, mintha az imént nem őt ócsároltam volna. Valami ilyesmit vártam, nem változott semmit. - Menjünk kajálni, hulla vagyok és éhen halok. - Menj nyugodtan – morgom. - Együtt megyünk – mosolyodik el. - Ahogy azt kérte a mi drága... - Ne folytasd! - szólok rá a hátam mögé pillantva. - Elég nagy bajba kevertél már így is. - Akár még velem is aludhatnál – neveti el magát, míg én megütközve meredek rá – hátha hamarabb egymásra hangolódnánk. - Belefojtanálak a párnádba – pillantok rá önérzetesen. Csak mosolyog. Ismerem a szokásait, jól emlékszem még mindenre, ami hozzá köthető. Nem változott azóta sem, és ez elmondható az étrendjére is. Zsíros, tömény mérgek, és neki meg se kottyan semmi. Van a közelben egy gyorsétterem, végül mégsem megy el oda, helyette kinyitja a hűtőt, és abból pakol ki. Ásványvizet töltve ülök le vele szemben az asztalhoz, undorodva figyelem, ahogy enni kezdi a húsokat, biztosan otthonról hozhatta magával, mert erre felé nem kapni semmi ilyesmit. Ebédlő ugyan van, de ott egészen máshogy néznek ki a főtételek. Hátradőlök a székemben, és nagyokat kortyolok a vizemből, míg elfoglalom magam az asztal bámulásával. - Te nem eszel? Felpillantok rá, elidőzöm a kérdésén, még mielőtt választ adnék neki rá. - Talán... - vonok vállat – majd később. - Szükséged van az energiára – mered rám kétkedőn. Bosszúsan felszusszanok. - Mondtam, hogy majd eszek. Csak később. - Mikor nem látom? - kérdez vissza sötéten. - Mikor nem látlak. - Együtt mindenhová, rémlik még ebből valami? Ezúttal már elmosolyodom én is, szenvedve megvonom a vállam. Jó lenne...Talán, régen, mikor még hittem és bíztam benne, örültem volna annak, ha vele tölthetem időm nagy részét. Most már egyszerű nyűg a léte. Ha úgy tetszik, egyezséget kötöttünk, mindkettőnk számára nyereséges ez az üzlet, na persze csak abban az esetben, ha a tervek szerint megy minden. - Kérsz egy falatot? Megborzongok, s undorodva elhúzom a számat. - Nem. -Legalább kóstold meg. - Ettem már olyat, köszönöm – kortyolok bele a vízbe. - Na látod, ebben azért kételkednék. - Nyugodtan, de ettől még nem fogok kérni. Te edd csak nyugodtan. Lassacskán elmosolyodik, ahogy szélében hátradőlve tányérját távolabb tolja magától. Alig hiányzik a fele, nem evett valami sokat, ugyanakkor gyaníthatóan ennek én lehetek az oka. Nem egyszer hallhattam már, hogy az embernek még az étvágya is elmegy engem nézve. Nem sértésnek szánták, és nem is a kinézetemet ócsárolták, egyszerűen elment a kedvük az ételtől, mert én állításuk szerint merő életuntsággal kanalaztam. Kinyújtja a kezét, és az ujjai közé fogja a poharamat. - Mikiya, ez nem fog menni. Nem néz rám ugyan, de a pohár megáll a kezében, és már nem löttyen ki belőle semmi. - Ugyan mi? - Ez az egész – felelem. - Feladod? - Nem, de gondoltam valamire. Kevés az időnk, mit számítana az, ha naphosszat együtt lennénk? Nem elég, ha az előadást tökéletesítjük? Az talán még menne. Megoldhatnánk, hogy a próbák hibátlanul menjenek. Az elég lenne, nem? - Ha neked megfelel – von vállat.
Amanda Lear hangja olvadt mézként csurog a fülembe, ahogy zenelejátszóm eljuttatja a kis elektromos impulzusokat a fülhallgatóm apró hangszóróiba. Szeretem a hangját. Dorombol, megnyugtat, kirángat a valóságból egy polaroid fényképre, ahol Elvis utánzatok és hippik ülnek a parkban. Utóbbiak zenélnek és táncolnak, virágkoszorúkat kötnek és szeretik egymást. Ennek mondjuk soha nem láttam értelmét. Olyanok voltak, mint a bonobók, szeretettársadalomban éltek és a legtöbb konfliktusukat vagy szexszel, vagy drogokkal intézték el. Ez pedig egy félelmetesen felelőtlen és ostoba módszer.
Én leginkább egy vállrándítással intézem a problémáimat. Nem zavarnak különösképp. Ha valaki imád, az ő döntése, ha gyűlöl, szintúgy. Az sem érdekel, ha valahonnan kirúgnak, vagy valahová felvesznek. Az egész élet egy nagy poén. Hogy idézzek: „Ha az élet nem egy vicc, miért nevetünk?”*
Orromon szívom be a levegőt, és egyenletesem fújom ki a számon, ahogy kitartott tempóban futok. Fülemben szól a zene. A külvilág, a park elmosódik. Fogalmam sincs, mióta futhatok, és hányszor futottam körbe a parkot, de testem már kellemes fájdalommal tiltakozik, oldalam szúr és a tavaszi napsütésben úgy izzadok, mint a versenylovak. Végül iPodom lemerül, így kénytelen vagyok felfüggeszteni a testmozgást. Karórámra pillantok. Bőven elmúlt már az az idő, mikor jelenésem lett volna a próbateremben. A végére még odaérhetek. Nincs messze. Gyakorlatilag itt van a szomszédban, mert a kollégium a park mellett fekszik. A telefonom, az utazótáskám és minden egyéb más holmim is már a szobámban pihen. Nem szeretem, ha zaklatnak, mikor épp kikapcsolódom, ezért nem hordok magammal telefont. Sétálva indulok vissza, közben élvezem, ahogy a langymeleg szél apránként felszárítja bőrömről az izzadtságot.
- Megállni! – erre lépek be. Az elbűvölően bájos táncoktató épp magából kikelve szidja meg az előtte leszegett fejjel álló fiút. - Ezt nem hiszem el, ostoba kölyök! Megint hibázol! Így lépsz ki, pam-pam-pam-fordul-fordul-fordul- félfordulat-lép! Hova számoltál el már megint? Kiestél a ritmusból! Így mutattam neked?
- Nem – rázza meg a fejét. - Meg szeretném próbálni még egyszer.
- Legyen. Próbáld. Addig fogod csinálni, amíg meg nem csinálod. Kint vagy folyamatosan a tempóból, figyelj oda erre is.
Bólint, végül nem mozdul. Talán a zenére koncentrál. Talán elfáradt. Elgyötörtnek tűnik és elégedetlennek. Ezer éve nem láttam. Nosztalgikus érzés fog el. Talán még örülök is neki, hogy itt van.
- Emlékszel még hogy tanultuk annak idején? Számolj magadban, ne a zene ütemére koncentrálj, ha az nem megy, hanem a lépésekre – súgom halkan, ahogy ellépek mellette. Elmosolyodva paskolom meg feje búbját.
- Te csak ne simogasd! Mondom ne simogasd! Ezzel nem segítesz neki! Nagyon is hibázott. Mára végeztünk, te meg Mikiya el ne merjél késni az óráimról. Megértetted? He?
- Meg – biccentek töretlen mosollyal. Ez a fazon egy idegbeteg. Nem fogjuk kedvelni egymást. Ha már itt tartunk, az első benyomás mindennél fontosabb. Nem kedvelem, már most nem kedvelem. Inkább gyakorlok nélküle, egymagamban, vagy Yves-szal. De az ő jelenlétében nem.
Szó nélkül veszi át cipőit, majd felkapja táskáit, elköszön és fásultan kilép az ajtón. Elköszönök én is és a Tündérke után indulok. Zsebre dugott kezekkel, kissé lemaradva követem. Végigmérem karcsú alakját, formás combjait, gömbölyű vállait, melyek valamilyen groteszk módon mégis enyhén szögletesek. Csípője lágyan ring oldalra, ahogy sétál, bár szerintem ezt nem is tudja magáról. Feneke feszes, gömbölyded, ebben a nadrágban inkább hasonlít a kölyökmacskák puha tappancsához, mint valódi tomporhoz, bár az alakja tagadhatatlanul távol áll a kiscicák mancsától. Léptei sietősek és indulatosak. Annyi mindent ellehet mondani csupán a testbeszédéből róla. Olyan, mint egy nyitott könyv.
- Miért követsz? – kérdezi ingerülten rám nézve.
- Erre van a szobám. Nem fogok kerülőt tenni csak a te kedvedért.
- Tégy amit akarsz. Bánom is én – sóhajt fel és tovább indul.
Megáll az ajtó előtt és kotorászni kezd zsebeiben. Nem találja a kulcsot. Megunom szerencsétlenkedését és saját kulcsomat elővéve nyitom ki az ajtót előtte.
- Parancsolj. – engedem előre, de ő megáll, és összeráncolt szemöldökkel mér végig.
- Ez valami rossz vicc. – motyogja orra alatt.
- Szerintem jópofa. – nézek körül a szobában, úgy téve, mintha annak berendezésére irányult volna korábbi megjegyzése. – Nem öt csillagos, de megteszi. – lépek be én, ha már ő az ajtóban óhajt szobrozni. – Bocs, de én már berendezkedtem. Kizárásos alapon tiéd a jobb oldal.
- Ezt nem hiszem el. – mormolja tovább.
- Nem? – kérdezek vissza meglepetést színlelve. – Előbb kellett volna érkezned, ha a bal oldal szimpatikusabb.
- Befognád a szád?! – csattan fel.
- Ne duzzogj. – lépek a szekrényhez, hogy törölközőt és váltásruhát szerezzek belőle.
- Nem duzzogok!
- Aha.
- Hogy lehetsz még mindig ennyire… - hangja elakad.
- Laza? – vigyorgok rá.
- Felelőtlen. Könnyelmű. Idióta, barom. – vágja hozzám válogatott sértéseit.
- Te is hiányoztál. – veregetem meg vállát, ahogy mellette ellépve a fürdő felé indulok.
***
- Nem, nem, nem és nem! Állj! Elég! – tapsol és leállítja a zenét. Egyik szemöldökömet felvonva emelem rá tekintetem, hogy megtudjam, ugyan már megint mi baja van. Most egyikünk sem rontott. – Neked! – mutat partneremre. – Görbe a hátad, mint egy öregasszonynak, aki egész életében a földeken kapált. – az említett arcán a szégyen pírja terül szét, ahogy lehajtja a fejét. – Te pedig! – mutat rám. – Ne menj az ő hülyeségei után! Kiestél a ritmusból.
Elmosolyodom, ahogy biztatóan Yves vállára teszem a kezem, Ő ingerülten rázza le magáról.
- Egyikünk sem tévesztett. – kezdek beszélni békítőleg. – A lépések kijöttek, a fordulatok megvoltak, a kezek helyesen voltak kitartva. A probléma nem bennünk van.
- Ne feleselj itt nekem! Ha komolyan vennéd a… - arca céklavörös, ahogy magából kikelve kiabál.
- Attól még, hogy üvöltözik, nem biztos, hogy magának van igaza. Yves az utolsó négy alkalommal hibátlanul teljesített. – kelek a fiú védelmére. – Ha nem bírja a képünket, mondja meg. Keresünk más oktatót. – mosolyodom el. – Az olyan oktató, aki nem alkalmas arra, hogy táncot oktasson egyébként is csak hátráltatna a továbbiakban.
Elnémultan hápog tehetetlen dühében, míg Yves hitetlenkedve és megbotránkozva néz rám. Nos, ha senki nem szólal meg, folytatom én.
- Lassan három órája próbálunk, megállás és szünet nélkül, míg maga a falat támasztja és kezeli a zenét. Én a magam részéről fáradt vagyok és elegem van. – bár dühös vagyok, nem emelem fel a hangom. Felesleges energiapocsékolás volna.
- Megmondom én nektek, mi a nagy büdös helyzet. – találja meg a hangját. – Nem vagytok egymásra hangolva. Elengedlek benneteket, de innentől kezdve, amíg én azt nem mondom, mindent együtt csináltok! Együtt gyakoroltok, együtt pihentek, együtt mentek a boltba, a mosdóba és, ha kell, fogjátok egymás kezét is! Nem érdekel, hogyan, de mához egy hétre legyetek szinkronban!
Kilépünk az ajtón és a Tündérke nekem esik.
- Nem bírtad volna befogni a szádat, mi?! – csattan fel, remegve az idegességtől és az elfojtott indulattól.
- Megvédtem a segged attól, hogy szétrúgják. – biccentem. – Szívesen.
- Ha jól emlékszem, senki nem kért arra, hogy hős megmentőt játssz!
- Ennyire élvezed, hogy porig aláznak? – nézek rá megütközve. – Nem tudtam, hogy mazochista lettél. – süllyesztem zsebeimbe a kezeimet.
_________________________________________________________
* "If life ain't just a joke then why are we laughing?" (My Chemical Romance - [Dead] )
Kedvességből indul, aztán elviselhetetlen sebet ejt, mert az emberek naivan is hisznek a csodákban. Hallom a zene lüktetését az ereimben, átélem minden pillanatát és mégsem tudom a magamévá tenni. Úgy nem, ahogy elvárná tőlem mindenki. Nekem ez nem megy. Az önátadás ilyen foka számomra elképzelhetetlen. Nem úgy, mint korábban. A sértettség még ugyanúgy a véremet forralja. Felfoghatatlan. Nevetséges, hiszen, miért is bántódunk meg azon, amit egyszer kikérünk magunknak? Annyival egyszerűbb lenne most is, ha emelt fővel kezelni tudnám az engem ért sérelmet. Akaratlanul is megbántottak a szavak, pedig külön kértem őket, hogy tudjam, miben hibázok.
Röhejes, mikor az ember tökéletesnek hiszi magát. Mikor meggyőzi a saját agyát, gondolatait egy olyan kis aprósággal, hogy minden tekintetben hibátlan, amit tesz. Aztán a magabiztossága, a szenvedélye, testének minden rezdülése hazudik tovább, de már nem szavakkal, hanem testtel és tettekkel.
Ugyanezt tettem én is.
Elhitettem a környezetemmel, hogy jó vagyok abban, amit teszek. Hogy értek is hozzá. És ők el is hitték,...ők..., azok, akik akaratuk ellenére is áldozatai lettek az én hazugságomnak. Mert az igazság az, hogy bár értem a tánc alapjait, de nem vagyok jó benne egyáltalán. Nem érzem a lényegét, nem tudom megélni a pillanatait. Ennek meg így mi értelme?
Én hibáztam, mert nem feszítettem le teljesen a lábfejemet, nem figyeltem forgáskor a testemre, nem néztem mereven előre, és ezért hamar megszédültem. Tönkretettem a koreográfiát megint, pedig már majdnem megfelelt az elvárásnak.
Majdnem...
Mindig olyan közel vagyok a célhoz, de sohasem érem el, csak rostokolok és zsörtölődöm, a hibákat meg ugyanúgy elkövetem. De ebből nem lehet tanulni, nem értem, hogy hol rontok. Kiszámolom a lépéseket, megfelelő szögben lendítem a kezeimet, hogy aztán a forgás is tökéletes legyen, aztán... aztán rontok. Túl nagy erővel érkezem a talajra és nem tudok időben megállni. Túlszaladok a végpozíción, ami így nevetséges hatást kelt.
Kiskoromban meggyőzhettek azzal, hogy ronthatok, nincs vész, ha mosolyogni tudok. Csak nézzek a nézőközönség feje fölött el, s úgy olyan, mintha egyszerre viszonoznám mindenki tekintetét. De ez nem ment meg, már nem vagyok aranyos kisgyerek, aki biztatásért ácsingózik, és, ha nem kapom össze magam, akkor senki más sem leszek. Csak egy lecsúszott szerencsétlen, aki célokat tűzött maga elé, de elérni nem tudta egyiket sem. Félek a kudarctól, hiszen még nem volt részese az életemnek.
- Megállni, megállni, megállni! - szemeimet lehunyva lélegzem fel, mikor a zene leáll, s az ingerült hang bekiált a fal mellől. Magas férfi, sztreccses ruhában, sötétszőke hajjal, s mélyen ülő halvány szemekkel. De nem a külseje teszi őt azzá, aki, hanem a neve. A tudása, amivel a táncosait oktatja. Szerencsés vagyok, hogy elvállalt és külön órákat ad. De még így is silány a felhozatal, amit nyújtani tudok neki. Látja ezt ő is és előbb-utóbb megunja, elküld és nem vállalja fel, hogy engem is tanított egykor. - Mi volt ez? Kint voltál végig a ritmusból! Kezd el újra, figyelj a lépésekre, és számolj hangosan, ha nem bírod megjegyezni. Ennyiszer hibázni egymás után?
- Bocsánat, sajnálom – hajtom le bűntudatosan a fejem, míg verejtékemtől tapadó hajamat hátrasimítom.
- És a bocsánatkéréseddel mit kezdjek? Attól majd jobb leszel? Mi van? Nem aludtál eleget? Így csak egymás idejét vesztegetjük. Koncentrálj végre az edzésre, vagy legközelebb el se gyere.
- Sajnálom, ígérem igyekezni fogok. Megpróbálhatom még egyszer?
- Csináld, csináld! Próbáld annyiszor, ahányszor csak kell. Próbálj többet és legyél jobb! Megértetted?
Levegőhöz kapva bólintok, aztán leszegett fejjel visszasietek a kijelölt ponthoz és felveszem újra az alapállást. Nem tudom átvenni a komolyabb elemeket, míg ő nincs itt. Tudja, hogy mennyire fontos ez, tudja, hogy ő az utolsó esélyem, és mégsem képes időben ideérni. Megint ugyanazt játssza, nem változott semmit. De minek is tette volna? Gyerekes, szabad szellemű barom, aki természetesen túl tökéletes ahhoz, hogy bárhová is idejében megérkezzen. Minek, ha úgysem róják fel neki a késést?
Az előadás elméletét már tudom, azzal nem lesz gondom,de mit kezdjek a tudással, ha alkalmazni gyakorlatban nem tudom? Nélküle hogy a fészkes fenébe ültessek át mindent a gyakorlati lépésekbe?
Nekilendülök újra, megismétlem a már látott elemeket, de a lépés megint nem jön ki. Hiába emelem a lábam, hiába sikerül a három fordulás, ha utána a félfordulatban már rontok és a kezeimről is megfeledkezem.
- Megállni! - robban ki belőle, holott magamtól is megálltam volna. Ez egész biztos. Hiszen nem bírom azokat az önelégült szikrákat azokban a végtelenül sötét ónix szemekben. Hallgatagon szusszanok fel újra, mikor a zene halkulásával elviselhetetlenné válik a csend. - Ezt nem hiszem el, ostoba kölyök! Megint hibázol! Így lépsz ki, pam-pam-pam-fordul-fordul-fordul- félfordulat-lép! Hova számoltál el már megint? Kiestél a ritmusból! Így mutattam neked?
- Nem – rázom meg a fejem. - Meg szeretném próbálni még egyszer.
- Legyen. Próbáld. Addig fogod csinálni, amíg meg nem csinálod. Kint vagy folyamatosan a tempóból, figyelj oda erre is.
Rábólintok és mozdulatlan maradok.
Nem akarok felnézni rá és nem akarom újrapróbálni sem, mert ő itt van. Mikiya Lindley.
Gyűlölöm, mert évekkel korábban hagyta, hogy minden tönkre menjen.
Gyűlölöm, mert ő az egyedüli, aki segíthet.
Segíteni...
Újabb nevetséges szó. Segít, de milyen áron? Teljesen megaláz, földbe döngöl a jelenlétével, a simulékony mosolyával és a lekezelő nyugalmával.
- Emlékszel még hogy tanultuk annak idején? Számolj magadban, ne a zene ütemére koncentrálj, ha az nem megy, hanem a lépésekre – súgja Mikiya mellettem elhaladva, s én fejemet lehajtva, számat beharapva hagyom neki, hogy vigasztalásával még inkább megalázzon. Biztató mosolyát felöltve megveregeti a fejem tetejét, mintha csak egy édesen ostoba kis házi kedvenc volnék.
- Te csak ne simogasd! Mondom ne simogasd! Ezzel nem segítesz neki! Nagyon is hibázott. Mára végeztünk, te meg Mikiya el ne merjél késni az óráimról. Megértetted? He?
- Meg – biccenti tisztelettudóan, de mosollyal az arcán.
Nekem nincsen kedvem mosolyogni. Cipőmet levéve belebújok a kintibe, aztán marokra fogom az összes táskámat, amivel beköltözök újra a kollégiumba. Nem akartam ide járni és nem is akarok itt maradni, de olcsóbban kijövök ezzel az összeggel, mintha albérletben laknék.
Mereven bicegek ki a teremből, illendően elköszönve, aztán elrévedve figyelem a folyosót. Tiszta, a levegő friss és olyan emlékeket ébreszt fel bennem, amikről már teljesen megfeledkeztem. Szerettem itt lenni. Minden negatívum ellenére is boldog voltam, ha betehetem ide a lábamat. És most újra itt lehetek. Mi ez, ha nem szerencse? Ilyesmi ritkán adatik meg az embereknek, hálásnak kellene lennem.
Szótlanul rovom a folyosókat, s mögöttem a fiú lemaradva követ. Kellőképp kifejtettem nem tetszésemet, meglehetősen bunkó voltam, eléggé ahhoz, hogy észrevegye magát ő is. Sosem ismeri fel a jeleket, nem érti meg a burkolt célzásokat. Azt, hogy a próbatermeken kívül nem igénylem a jelenlétét.
- Miért követsz? - kérdem élesen villanó szemekkel.
- Erre van a szobám. Nem fogok kerülőt tenni csak a te kedvedért.
- Tégy amit akarsz. Bánom is én – szusszanok fel tőle elfordulva.
Szélesen mosolyogva közlöm vele, hogy semmi baj, csak álmos vagyok. Elvégre ez a mai igen fárasztó nap volt. És én annyira, de annyira elfáradtam...
- Persze, semmi baj, csak álmos vagyok – válaszolom halkan, és még arra emlékszem, hogy megpróbálok elindulni befelé, de mintha valaki felkapott volna... És ringatna... És ettől... Csak még jobban elálmosodom...
Álmaimon keresztül... Hallok valami távoli hangot... Mintha azt mondaná, hogy zuhany... De nem akarok felkelni! Majd reggel letusolok. Morogva fordulok egyet a párnák közt, mire felkapnak... És megint az a ringató érzés... Mintha sétálnának velem... Pedig most csak aludni akarok.
- Ébresztőőőő! Mosakodni kéne! Csak nem szeretnéd, hogy én mosdassalak meg?! – hallom meg Max hangját a fejemre zúduló hideg vízen keresztül, majd a fülkeajtó elhúzását.
Fázom, fázom, fázom... Elzárom hát a fejemre zúduló hideg vizet, és körülnézek. Tényleg egy zuhanyzóban vagyok. És ráadásul meztelenül.
Viszont... Arra nem emlékszem, hogy mikor vettem le a ruháim... Vagy... Az is lehet... Nee. Ugye nem ő vetkőztetett le?!?
Ááááááá... Miért alszok ennyire mélyen? Vagyis.... Miért nem keltem fel arra, hogy cipelt?!
Visszanyitom a hideg vizet, mintegy ezzel büntetve magam hülyeségemért. Meztelenül látott... Egy férfi! Ezt a szégyent!
Na jó... Ráérek ezen később is bosszankodni. A hideg vízhez nyitom a meleg vizet is, és keresek tusfürdőt. Ha már itt vagyok vizesen, akkor egyszerűbb, hogy reggel később kelek, mert már fürödtem.
Hmm. Melyik tusfürdőt is kéne használnom? A jobb oldalit, vagy a bal oldalit? Áhh, mindegy. Használom most a jobb oldalit, mert az a szimpatikusabb. Aztán ha tévedtem, majd elnézést kérek tőle.
Hamar lemosom magamat, majd kilépve beburkolózok a – szerintem – számomra odakészített törölközőbe. Olyan nagy, hogy szinte teljesen ellep. És ez a puhasága... Nagyon kellemes.
- Ne haragudj az iménti kellemetlenségért, de már alig állok a lábamon, és ugye az előbb, szóval… - kezdek el neki magyarázkodni, amikor kilépek, de a szavamba vág.
- Nem néztem oda, ha erre célzol, nyugi – egytonnás kavics esett le a szívemről. Milyen jó hallani, hogy nem nézett oda. Biztos vagyok abban, hogy az igazat mondja. Úgy ismertem meg, hogy bízhatok benne. - A holmiijaid közül szerintem vegyél ki egy pizsamát, itt vannak – Mutat egy doboz ruhára, majd hagy öltözni.
Amit meg is teszek, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudok. Nem akarom, hogy közben visszajöjjön.
Öltözés után pedig bevágódom az ágyba.
Itt is olyan jó meleg van. Öröm egy ekkora fekhelyen feküdni, de mégis... Holnap beszélnem kéne Maxszal. Nem szeretnék vele közösen aludni hosszabb távon. Akár a díványon is elalszok, amíg nem találok albérletet, de ezt így annyira kínosnak érzem. Elvégre nem is a pasim, és nem is a jegyesem.
Még azt hallom, hogy Max elmegy zuhanyozni, de utána semmit. Magával ránt az álmok világa...
Óracsörgés… Neeee… Még korán van! Alig feküdtem le. Bosszúsan fordulok a másik oldalamra, tudomást se véve telefonom pittyegéséről. Egészen addig, amíg eszembe nem jut, hogy hol is vagyok, és hogy egy dolgozatra kéne beérnem.
Ki nyitom hát szemeim, és sietve kipattanok - jobban mondva kiesek - az ágyból. Majd ezután lenyomom ébresztőm. Hmm. Előrelátó voltam, hogy beállítottam. Fél 12. Rendben.
Hamar felöltözök, megfésülködök, majd iskolatáskámat és a szükséges könyveket előkeresve és felkapva kivágódok az éppen reggeliző Maxhoz.
- Jó reggelt! – köszöntöm egy kicsit talán még mindig álmosan, amire nevetve teszi le a kezében tartott teásbögrét.
- Jó reggelt neked is, álomszuszék! – köszönt, majd mosolyogva int felém:
- Gyere, csatlakozz hozzám! – elfojtva egy ásítást, és szemem megdörzsölve ülök le mellé. Olyan rendes, hogy még étellel is megkínál... Csak tudnám, mivel viszonozzam neki...
Hmm... Elgondolkodva veszek ki egy pirítóst, és kezdem el rágcsálni. Remélem, amíg az iskolában vagyok, lesz időm kitalálni.
- Elviszlek a sulidba, úgyis arrafelé van dolgom. Viszont délután...
- Visszasétálok – vágok a szavába kisegítve, de komor arcvonását látva lehajtott fejjel kérek bocsánatot. Hát akkor mégse erre akart kilyukadni.
- Na azért! Csak azt akartam mondani, hogy mivel délután úgyis előbb végzel, mint én, odaadom a lakáskulcsom, hogy be tudj jönni. – huh, hát erre nem is gondoltam. Még mindig a szégyentől piros arccal veszem el tőle a kulcsot, és akasztom kulcscsomómra, majd süllyesztem vissza a táskámba.
- Köszönöm!
- Szívesen. Ha nem eszel, akkor pedig már indulhatunk is – áll fel az asztaltól mosolyogva.
***
Benn ülök a meleg és fülledt teremben társaimmal együtt, és az előttem lévő papírkötegre kéne koncentrálnom, hiszen 60%-tól kettes. De ez nem megy!
Vörös arcom próbálom elrejteni, és csak nézek kifelé a fejemből.
Miért adott egy puszit homlokomra, amikor szálltam ki a kocsiból? Ő szerencsepuszinak nevezte, de teljesen összezavart vele. Mi ez az érzés?!? Miért nem hagy nyugodni?!?
Kétségbeesésemből egy hátulról érkező, és engem pont fejbe találó cetli riaszt ki. Nem olvashatom el, amíg le nem adtam a tesztet, ezért újult erővel kezdem el kitölteni, elterelve ezzel gondolataim Maxról.
Amikor pedig végeztem, felállok, odaadom a tanárnőnek, és kisétálok. Izgatottan nyitom ki a galacsint, ami legnagyobb megdöbbenésemre Takeótól van. Bármikor megismerem az írásstílusát.
„Várj meg, beszédem van veled! Ha nem leszel a terem előtt, amikor kiérek, szarrá veretlek!”
Hát igen… A kedves és barátságos levelei... Remélem, nem kell rá sokat várnom, mert még ma albérleteket is kéne néznem. Azután a puszi után mindenképp.
Ebben a pillanatban ki is lép a teremből az emlegetett. Hmm. Ahhoz képest, hogy most szakítottak Maxszal, nem is tűnik szomorúnak... Sőt, nagyon is vidám. Arca kipirult és mosolygós, ráadásul egész megjelenése olyan, mintha nem is a földön járna. Még nem láttam ilyennek...
- Szia! – köszön rám vidáman, én pedig a csodálkozástól meg se bírok szólalni.
- Már egyáltalán nem haragszom rád amiatt, hogy Max szakított velem. Épp ellenkezőleg! Hadd köszönjem meg. Tegnap ugyanis megismerkedtem egy Maxnál sokkal jóképűbb és figyelmesebb sráccal. És... És... Annyira boldog vagyok!
- Ennek szívből örülök, de most már mennem kéne… – szakítom félbe, mert már a teremből is egyre többen szivárognak ki, de mintha nem is figyelne rám, folytatja tovább.
- Max ilyenkor, péntekente nem is szokott velem törődni, mert az üzleti dolgait mindig ezen a napon intézi, de Fritz simán képes őket elhalasztani miattam... – blabla így tovább... Nem tudom, vesz e közben levegőt... – És... És... Szóval azt akartam mondani... – kezd el akadozni, miután visszaint egy rocker kinézetű srácnak, aki a folyosón felénk tart – Hogy... – itt magához ránt, hogy a fülembe súghassa mondandóját. – Hogy... Ne aggódj miattam, én jól vagyok, légy nagyon boldog Maxszal, és használd ki, amíg tudod. Ahogy elnéztem, simán megtenne érted mindent, csak a kis popikád kéne neki tartanod érte. Annyit meg megér, hidd el.
- Most mennünk kell, szia! – kiált még vissza, miközben a folyosón álló srác felé fut. Egy pillanattal később pedig már a nyakában lóg, és viszonozza annak forró csókját.
Szégyenlősen nézek más felé, amíg el nem mennek, és még utána is csak állok, és gondolkozok.
Miért kéne nekem Maxot kihasználnom?!
És ami fontosabb... Szerette egyáltalán, vagy tényleg csak kihasználta? És ha Max szerette?!
***
Újra itt, Maxnál. Kihasználom az időt, és amíg nincs itt, a bejárónő segítségével végigtanulmányozom a lakását, mi, hol, merre található. Ugyanis... Egész délután albérletet kerestem, de sehol semmi.
Félkómásan búcsúzok el tőle megköszönve segítségét, majd bemegyek zuhanyozni. Tudom, hogy még csak este 10 van, és holnap se lesz suli, de már megint álmos vagyok a sok gyaloglástól. Nem hinném, hogy meg tudnám várni Maxot.
Olyan jól esik ez a meleg víz... Egészen felélénkülök, és már azon gondolkodok, hogy mégiscsak meg kéne néznem az esti műsort, amikor hatalmas dörömböléssel vágódik ki a fürdőajtó.
- Helló, Takeo, hazaértem! – kiált be Max a fürdőbe, majd be is lép. – Jól teszed, hogy zuhanyzol, én is csatlakozok hozzád! - hangjától már elfogott a félelem. Másabb, mint amilyen lenni szokott. Csak nem sokat ihatott?!? És miért néz engem Takeónak?
Riadtan húzom el a zuhanyajtót résnyire, hogy lássa, én még csak véletlenül se vagyok az általa emlegetett személy, de nem használ semmit, mert kihúzva a fülkéből egy forró és heves csókra tapad ajkaimra. Aminek egy kicsit pia íze van, de mégis olyan finom...
Azonban a csókot olyan hirtelen hagyja abba, amilyen hirtelen elkezdte.
- Bocsi, Ta... ööö… izé… Sadato, hogy csak úgy kirángattalak onnan, de tényleg kéne egy kis segítség! Engednél nekem a kádba vizet? Egy kicsit sokat ittam, úgy érzem – azt én is éreztem... Vörös fejjel slisszolok el mellette a kádhoz, útközben magamra terítve egy törölközőt.
Itt lehajolok, és olyan gyorsan nyitom meg a csapokat, amilyen gyorsan csak tudom, majd előrehajolok, hogy ellenőrizzem a hőmérsékletét.
Még hideg egy kicsit, úgyhogy megnyitom a meleg vizet jobban, és ááááááááááááááááááááááááá… Miért állt mögém, és karolt át?!?
Jahh, hogy csak a vízbe nyúl…? De ahhoz miét kell a fülembe harapnia? Ijedten próbálok menekülni, de nem tudom magam kiszabadítani kezei közül.
- Hmm... Pont így szeretem! Víz ukéval! – kapja el kezeim egyik kezével, miközben a másikkal leszedi rólam törölközőm.
Na itt telt be a pohár, főleg mivel eszembe jutnak Takeo szavai. „ÁÁÁ, hagyjál!” kiáltással lököm meg, amitől a hatalmas kádba csobban, fejét picit beütve a falba. És már futok is ki. Aztán - erőt véve magamon - vissza, hogy segítsek kihúzni fejét a víz alól. Egy púp van a tarkóján, de amúgy semmi baja.
- Ááá, de hideg a víz! Segíts kimásznom! – nyújtja felém kezét esdeklően. Csak nem kijózanodhatott?
- Már józan vagy? – kérdem meg tőle a biztonság kedvéért, de remegését látva inkább kisegítem. Nem akarom, hogy miattam fázzon meg.
- Köszönöm, és bocsáss meg. Kicsit sokat ittam a tárgyalás után.
Szerkesztve yoshizawa által @ 2009. 11. 01. 12:55:19
- Maradhatsz itt, nálam teljesen ingyen, amíg nem találsz magadnak albérletet. Már ha akarsz találni… - várakozón néz rám, de én még mindig emésztem szavait. Ez most komoly?! Komolyan itt lakhatnék, és ráadásul ingyen?!
Annyira rendes! Nem is értem, miért nem dobott ki egyből, amikor Takeo belépett a szobába. Azt is megtehette volna. És most... egy lakhelyet is felajánlott. Nem is tudom, mivel érdemeltem ki ezt a kegyet, hogy itt maradhatok. Tényleg... Annyira, de annyira kedves...
Ránézek, és egyszerűen sírhatnékom támad. Egyszerűen... Hogy ne ismerjen, és segítsen nekem...
Próbálom visszatartani a könnyeimet, de nem megy. Megállíthatatlanul folynak továbbra is, én pedig inkább elfordulok, nehogy azt higgye, még mindig szomorú vagyok. Most boldognak érzem magamat. Nagyon boldognak, és a miatt sírok.
- Nyugi, nem fenyegettelek meg, akkor miért sírsz egyre jobban? – teszi fel a logikus kérdést.
- Csak örülök… - válaszolom neki gyorsan, és próbálok megnyugodni, mielőtt megsértődne azon, hogy ilyen kis bőgőmasina vagyok, és előző ajánlatát visszavonva kidobna.
Végre sikerül. Max türelmesen várt, itt ült végig mellettem. Most pedig segít, hogy remegő lábaimmal fel tudjak állni, és le tudjak ülni az ágyra.
Szívem szerint... Most itt ülnék egy darabig még, vagy pedig futnék egy kört a szakadó esőben. Még az se érdekelne, hogy nincs rajtam ruha.
Meg kell nyugodnom teljesen, és átgondolnom újra, hogy mi is történt.
- Öltözz fel rendesen, elmegyünk a holmidért – szólal meg egy pár teljes csöndben töltött perc után, és kivonul a szobából. Gondolom, felöltözik.
És ezt... Hogy a kollégiumhoz megyünk - pont most - vajon komolyan gondolta?!
***
Igen. A fene essen bele, hogy tényleg komolyan gondolta. Fáj a gyomrom is az idegességtől. Miért kellett elkísérnem?!
És egyáltalán... Minek kellett eljönnünk ide? A cuccaimból úgyse maradt semmi, ahogy Takeót ismerem.
Szép lassan kezdek el motoszkálni a kocsiban, nem akarok kiszállni. Inkább visszamennék.
Áááá. Már kiszállt?! Akkor nekem is ki kéne. Épp nyúlok a kilincshez, amikor visszaszól:
- Maradj itt, elintézek mindent – na az még jobb lesz, mintha velem menne be...
- Na, de… - nem akarok még ennél is nagyobb botrányt… akarom neki mondani, de a szavamba vág:
- Nincs de, jobb, ha nem konfrontálódsz vele többet. Kíméld magad, elég lesz az iskolában találkoznod vele, nemde? – igen, ez igaz, de akkor is... Még gyávábbnak fogok tűnni előtte és Max előtt is, ha most nem tudok magamért kiállni.
- Mi a teljes neved? – teszi fel újabb kérdését, mielőtt lenne esélyem az előzőre is válaszolni.
- Sadato Ichiro – válaszolom neki szinte reflexből. De megbánom, hogy nevemet mondtam el neki először. Ugyanis, mielőtt a kérdése előtti hegyi beszédéhez hozzászólnék, már egy „oké” kíséretében be is vágja a kocsiajtót, és magamra hagy.
Aminek én nagyon nem örülök. Főleg, hogy még a zárat is ráadta az autóra, hogy még véletlen se tudjak utána menni. Ráadásul... Most egyedül fog szembeszállni Takeóval. Sikerülni fog neki? Mondjuk, ha belegondolok abba, ahogy leszedte rólam... Talán.
Ááááá... Már el is tűnt az épületben. Bánatosan nézek utána, és várakozok. Várom, hogy épségben kijöjjön a „sárkány bűnbarlangjából”. Mást nem tehetek.
Igaz, hogy Takeo nem Bruce Lee típus, hogy sárkány legyen, de stílusilag már nagyon hüllős. Majdnem annyira, mint egyik volt lány osztálytársam.
Olyan gondoskodó... De néha mégis annyira furcsa... Egyszer teljesen gyengéd, máskor meg olyan, mint valami időzített bomba, vagy mint egy szigorú apuka. Bánt, hogy nem tudok rajta kiigazodni.
Viszont ezt a korlátozást nem tűröm. Mi az, hogy még be se költöztem hozzá, és már megmondja, mit tegyek, és mit ne?! Ezt még Takeo bandájának se tűrtem, hogy megszabják napi programom. Azt hiszi, hogy majd pont neki fogom?
Azt hiszem, inkább keresnem kéne egy albérletet, mert megbántani meg nem akarom.
Hmm. Itt szemben úgyis azok az albérletes fecnik szoktak kint lógni. Nézzük, van-e valami nekem való...
Izgatottan tanulmányozom eleinte a kiírásokat, de egyre jobban el vagyok keseredve. 5 számot hívtam fel, és mind az öthöz tartozó albérlet messze lenne a sulitól, ráadásul túl drága lenne az én alacsony költségvetésemnek. Hej, ha egyszer sok pénzem lesz, akkor talán... De addig...
Addig is be kell érnem Maxszal. Ami csak nem lesz olyan nehéz. Elvégre itt, a kollégiumban is fiúkkal laktam együtt. Még ha tőlük, amikor megláttam testük meztelenül, nem is lettem ideges.
Végre jön kifelé, kezében cuccaimmal, amiket azonnal be is rak a hátsó ülésre a lehető legóvatosabban. Pedig olyan jól nézett ki málhás csacsiként! Plusz... Innen látom, hogy egy pár könyvem akár dobálhatná is. Ugyanis olyan állapotban vannak, hogy még salátának se igen mennének el. Gondolataimból Max hangja ragad ki:
- Légyszi, csatold ki az öved, gyere ide, és nézd meg, hogy mindened megvan-e. Ha valamid hiányzik, akkor megyünk a boltba, és megvesszük – de nekem most nincs annyi pénzem, hogy könyveket vegyek.
- Innen látom, hogy minden cuccom megvan – fordulok felé vigyorogva. – Köszönöm szépen, hogy kihoztad nekem őket onnan.
- Biztos? – néz rám hitetlenkedve, majd figyelmét visszairányítja könyveimre – Némelyiket szerintem már ki se tudnád nyitni anélkül, hogy szét ne essen – tudom, de tényleg nincs miből újakat vennem.
- Igen, biztos. Most már akár indulhatunk is hozzád, mert szeretnék kipakolni, ha tényleg nem gond az, hogy ott lakjak, meg a holnapi zh-mra is tanulnom kéne – fejcsóválva bólint, majd beszáll mellém.
- Akkor induljunk is – mondja, majd a gázra lép, és megkezdődik a kocsikázás.
- Egy teljesen más úton megyünk, mint amin jöttünk, és ráadásképp egy számomra ismeretlen helyen állunk meg. Nem itt lakik. Ez a hely... Mintha egy üzletsor mögötti parkolóban állnánk. Ugye nem akarja megvenni könyveim?!
Durcásan fordulok felé, de megint nincs időm hozzászólni, mert egy mindjárt jövök, csak itt dolgom van mondattal megint a kocsiban hagy. De szerencsére most az ajtót nem zárja be.
Már meg is tanultam a holnapi dolgozatom anyagát. Viszont... Már jön is. Nem tudom, mennyien voltak ott, ahol volt, de ez a fél óra csend és nyugalom nekem bőven elég volt itt a kocsiban. És már elég későre is jár. Ha visszatértünk hozzá, szerintem kipakolás nélkül fogok ledőlni a számomra kijelölt helyre aludni.
- Tessék, ezeket lapozd! – nyom a kezembe egy nagy szatyor... Vadiúj könyvet?!
- Jaj, Max-sama, nem kellett volna! Ezek a könyvek! Meseszépek, de neked is elég sok pénzedbe kerülhettek! Kérlek, vidd vissza őket! Nekem nem kell ennyire drága ajándék, a kifizetésükre pedig kevés lenne az életem!
Mosolyogva mászik be mellém, majd kiveszi a kezemből a könyveket. Igen. Fájó szívvel fogok rájuk gondolni, de tényleg az lesz a legjobb, ha visszakerülnek a boltba.
Mondom a boltba... Miért a hátsó ülésre rakta őket?! Durcásan fordulok felé, de mérges arcomtól csak elneveti magát.
- Sadato, nyugodj meg, és figyelj rám! Egyrészt mert így teljesen olyan az arcod, mint Takeóé. – hogy mi?!?! Ááááá. Túl sokáig laktam vele egy szobában, és átvettem a szokásait! Segítség! – Másrészt meg nem szoktam megőrizni a blokkokat, így esélyem se lenne visszavinni őket! – nyújtja rám nyelvét.
- Hogy mi?! – kérdem előbbi húzásától én is mosolyogva. Nem hiszek a fülemnek. Ilyen felelőtlen lenne?! – Hát ez igen! – nevetek továbbra is, ő pedig elindul végre a még csak kétszer látott, de mégis oly ismerős úton. Hozzá... A békességbe és a biztonságba.
- Hé, ébresztő, itt vagyunk! – hallom meg hangját, amitől álmosan nyitom ki szemeim, és mászok ki a kocsiból. Nem akarok megint meztelenül ébredni mellette. Inkább akkor a zombiszerű, stílusos, látás nélküli séta.
A bejárathoz szédelgek, és az ajtónak támaszkodok, hogy ne essek össze. Holnap csak délután lesznek óráink, tehát aludhatok. Csak előtte valahogy... El kéne jutnom az ágyig.
- Jól vagy? – lép mellém, az ajtót nyitva.
Szélesen mosolyogva közlöm vele, hogy semmi baj, csak álmos vagyok. Elvégre ez a mai igen fárasztó nap volt. És én annyira, de annyira elfáradtam...
- Megérkeztünk, gyere, beviszlek! – ébredek arra, hogy az ölébe kap, de most az se érdekel, ha Takeo meglát így. Max erős mellkasába fúrom fejemet. Álmos vagyok, és aludni akarok.
Hallok valami kulcszörgést még, és érzékelem, ahogy visz, de egyre messzebb járok már a valóságtól. Túl hívogató az édes sötétség…
Nagyot ásítva nyújtózkodok egyet a puha és meleg paplan alatt. Mennyi lehet az idő, hogy még ilyen sötét van? Aludtam egyáltalán valamennyit? Mondjuk, ha nem, az se érdekes, mert a reggel kezdődő, és estig kitartó jogórára úgyse kell bemennem. Arra elég azoknak bejárniuk, akik előző félévkor buktak belőle. Vagyis Takeo-nak és haverjainak.
Úgyhogy a mai egy csendes nap lesz, és ha érzem, akár az egész napot átaludhatom.
Nyújtózok még egyet, és kényelmesebb helyzetbe fészkelem magam, amikor meghallom valakinek a motoszkálását magam mellől.
Mi? Mikor lett ilyen nagy az ágyam? Tudtommal nem toltam össze az enyém senkiével. És mikor került rólam le a ruha?! Mert arra nem emlékszem, hogy levetkőztem. Ez egy újabb szívatás akar lenni?! Ha igen, és kárt tettek az esőkabátomban…
Magam mellé nézek, amitől bennem reked a levegő. Eee-e-z Max?!?! Úgy húzom fel magamra az engem alig takaró plédet, mintha az életem függne tőle. Mi történt? Most látom, hogy ez nem is a kollégium. Nála lehetek? Miért? Mikor hozott ide? Ezek szerint ő vetkőztetett le?! De akkor…
- Szép jó reggelt! Hogy aludtál? – kezd el kérdezgetni, pedig nekem is nagyon sok kérdésem van.
- Én öhm… hol vagyok, és mi…? – nem bírom folytatni. Pedig szeretném. Ugye… ugye nem történt közöttünk semmi???
- Tegnap elaludtál, és elhoztalak magamhoz, nem történt semmi sem köztünk, csak beraktalak az ágyba aludni, a ruháid a szárítóban vannak. Idehozzam őket? – hadarja el egy szuszra. Huhhh. Túl sok információ, de amint feldolgozom, megnyugszok kicsit. Nagyon rendes, hogy nem használta ki azt, hogy nem voltam magamnál. És még a ruháim is megszárította?!
- Hát igen, köszönöm, hogy… szóval… - szóval köszönök mindent, de most mennem kéne, úgyhogy tényleg nagyon gyorsan hozd már azokat a ruhákat. NYÖGD MÁR KI NEKI!!!
- Nincs mit, öcskös – mondatával kikászálódik mellőlem a takaró alól, így rálátásom nyílik „enyhén” dudorodó alsójára.
Te jó ég. Azt mindig is tudtam, hogy fiú létére Takeo nagy ribanc, de hogy ekkora legyen a barátjának… Szégyenkezve sütöm le fejem, még szerencse is, hogy nem néz rám vissza.
Zavartan gyűrögetem a takarót, és hallgatom a távoli zörgéssel vegyített eső hangjait. Mit csinál már ennyi ideig? Nekem délután órám van.
Végre visszaért. Nem értem, miért telt 10 kerek percbe, hogy megtalálja ruháim, de mindegy is. Hozza őket a szobába minél hamarabb. Zaklatott idegeimnek most ez a legfontosabb.
Mert ha véletlenül a kedves kis Takeo megint lóg az óráról, és idejön, - aminek nagy a valószínűsége- nekem annyi.
- Itt vannak, tessék! - nyújt felém egy takaros és száraz ruhakupacot, de nem tudom elvenni kezéből, bármennyire is sietnék. Muszáj más felé fordítanom a szégyentől elvörösödött fejem. Ilyen nincs. Miért nem öltözött még fel?! Erre lett volna ideje!
Viszont, akármennyire is zavar tekintete, tényleg sietnem kéne. Beletelikvagy bő fél percbe, mire értelmesen meg tudom újra köszönni mindazt, amit értem tett.
- Köszönöm! – biccentek még egyet felé, majd slisszolnék is el az egyik sarok felé, amikor hallok egy ajtócsapódást.
- Meglepetééés! – hallom meg a félelmeimet beigazoló hangot, majd be is ront a hang gazdája hozzánk. Áááá. Miért nem tudott ezzel az örömszerzéssel várni addig, amíg elmegyek?!?! Most biztos félre fogja érteni a helyzetet.
Lesokkolva nézzük egymást, de Max is ugyanolyan tehetetlenül szemléli az eseményeket, mint ahogyan én.
- Teeeeeeeeeee! – ugrik rám Takeo. Aúúú. A fejem koppant egyet a földön.
Kezeim védekezőn tartom magam elé, mert megállás nélkül ütlegel, közben folyamatosan szidva:
- Te ribanc! Te köcsög! Te cafka! Most kibelezlek!
- Elég legyen! – aúú. Ez a szigorú kiáltás. Csak úgy hasogatta az agyamat.
De… legalább Támadóm lekerült rólam. Vagy úgy… Max vágta arrébb.
- Jól vagy? – segít fel a földről, de hangja még mindig arról árulkodik, hogy ideges. Magához ránt, és úgy nézi a sértett Takeót.
Csak bólintok egyet. Túl mérgesen néz. És… ettől a tekintetétől… még jobban zavarba jövök, mint amúgy, pedig nem semmi egyébként se az, amilyen hatással rám van.
Együtt fordulunk a még mindig dühtől remegő Takeo felé. Emiatt… érzem, biztos ki fog csapatni a suliból. Elvégre az apja a Kollégium igazgatójának nagy haverja. Megtörten hajtom le fejem, és hallgatom szidalmát. Még Maxnak se ad arra esélyt, hogy megmagyarázza a helyzetet.
- Szóval így állunk, mi?! Hát akkor légy ezzel a kis agyament esőbuzival boldog, megérdemlitek egymást! – nem fájna így haragja, ha tudnám, hogy lenne rá oka, de így…
Csak összeszorult szívvel és remegve állok, még az se segít rajtam, hogy Max vállamon fekvő kezével simogatva próbál nyugtatni.
- Megyek, beszélnem kell apámmal – indul el kifelé. - Meg különben is – neveti el magát gonoszan, az ajtóból visszafordulva. - Hagylak titeket kettesben tovább szórakozni, mi egymással úgyis végeztünk, Max. Sadato, neked pedig csak annyit hadd mondjak még, hogy a cuccaid a portásnál lesznek. További szép napot! – csapja be, előbb a szoba, majd a bejárati ajtót is.
Teljesen megtörten rogyok le a földre. Ezt nem hiszem el. Ez nem történhet meg velem. Épp most jelentették be, hogy ki leszek lakoltatva a kollégiumból. Ilyenkor pedig… Hol találjak már albérletet? És… ezt az egészet hogy mondjam el a szüleimnek?
Érzem, ahogy meleg könnycseppek indulnak útnak arcomon, mint ahogy azt is érzem, és látom, hogy Max elém térdelt.
- Jól vagy? – néz rám nagy komolyan. – Sajnálom ezt az egész cirkuszt. Ha nem hoztalak volna ide, most… - igen. Most lenne hol laknom a suli alatt. – De tudom, hogy hogyan tehetem jóvá – keserű pillantásokkal és kételkedve fürkészem arcát. Ezt jóvátenni? Komolyan beszél? Mégis, hogy akarja ezt jóvátenni?
- Maradhatsz itt nálam, teljesen ingyen, amíg nem találsz magadnak albérletet. Már ha akarsz találni… - várakozón néz rám, de én még mindig emésztem szavait. Ez most komoly?! Komolyan itt lakhatnék, és ráadásul ingyen?!
Végre vége mára a tanításnak. Boldog vagyok, hiszen estére esőt ígértek. Így mielőtt lemennék a pihenőbe olvasni, gondosan előkészítem az esőkabátom. És sóhajtva nézek az órámra. Még csak 3 óra. Olyan mesze az este!
A szobában azért nem maradok, mert nem bírom elviselni kedves szoba, és egyben évfolyamtársam. A pasim így, a pasim úgy, mindjárt jön értem egy Mercivel blablabla. Nem bírom. Egyszerűen nem bírom idegekkel Takeot. Azon is csodálkozom, hogy barátja tűri hisztijét, de hát ízlések és pofonok.
Én nem fogok neki szólni, hogy hagyja abba a meséit. Sokkal egyszerűbb, ha telefonra, vagy olvasásra hivatkozva elmenekülök a közeléből. Másik két szobatársunk úgyis örömmel hallgatja, még annak ellenére is, hogy nekik barátnőjük van és nem barátjuk.
Mindegy. Ha megint csak este jön vissza, akkor még tanulni is fogunk tudni.
Gyors beszéd szüleimmel, majd lebaktatok a lépcsőn, elindulva a pihenő felé. Bár úgy érzem, inkább a mosdóba kell mennem. Olyan jó volt hallani szüleim, de mégis elszomorít a tudat, hogy még minimum 3 hét van addig, amíg viszont láthatom mosolygó arcukat.
Annyira útálom, hogy messze vannak tőlem. Nem is értem már, miért a minőség, és miért nem a távolság alapján választottam magamnak iskolát. És azt se értem, miért nem engednek átiratkozni, vagy kiiratkozni. Tudom, hogy az életem tenném tönkre, de nem bírom.
Alig tudom visszatartani sírásom, de már mindjárt elérem úti célom, vagyis a földszinti Wc-t, és akkor úgyis kisírhatom magam. Gondolom én, de valami megragadja tekintetem. Pontosabban valaki.
Éles fordulattal állok meg, és nézem a velem szemben álló srácot. Annyira nem illik ide, ebbe a szürke kollégiumi világba, gyönyörű szőke hajával, és elegáns öltözékével. Ki lehet? És mit keres itt? Elgondolkodva nézem tovább csak, néma csendben. Ő is hasonlóképp tesz, de egy idő után... Gondolataimból lágy hangja riaszt ki:
- Szia! – ohh, milyen udvariatlan vagyok.
- Szia! – próbálkozok meg én is egy köszönésfélével, bár haloványabbra sikerült, mint akartam. Ez a srác egyszerűen lebénít még mindig rajtam kutakodó tekintetével.
- Itt laksz? – sajnos. Újra eszembe jut családom, és újra rám tör a sírhatnék. Pedig nem akarok egy vadidegen előtt megtörtnek látszani. Próbálom még könnyeim visszafojtani, bár érzem, ez nem fog sikerülni.
- Igen. – kezdem egy kicsit magasabb hangon, és épp azon vagyok, hogy elsírjam neki bánatom, amikor kedvenc szobatársam letámadja. Neee… ő lenne a barátja, akiről annyit mesélt, az a bizonyos Max vagy ki?
- Köszi édes, hogy megvártál. Kész vagyok, mehetünk! – csókolja előttem szájon, vadul és birtoklóan. Féltékeny lehet??? Pont rám? Megint sikerült meglepődnöm annyira, hogy könnyeim ne csorduljanak ki. Nem értem, hogy hogy féltheti pont tőlem pasiját. Még ha a világon én lennék egyedül se hinném, hogy kellenék neki. Főleg akkor, amikor ott van neki ő is…
- Szia Sadato, ma estére esőt mondtak, megint kimész? – igen. Ahogy így elnézlek titeket galambocskáim, szerintem, ha nem esne is kimennék, hogy semmiképp se fussak össze veletek, amikor jöttök visszafelé. Valahogy rosszul lettem párosotoktól.
Ráadásul, ezzel a megint kimész-szel, úgyis azt akartad mondani, hogy megtépsz, ha hazaérsz és itt találsz. Az meg nem hiányozna, köszönöm. Majd órákra bejövök. A tépés ráér, nem sürgetem.
- Igen, már előkészítettem az esőkabátomat. – küldök felé egy mosolyt, amire helyeslően bólogat. Álszent dög. Tudom, hogy ezt a választ akartad, azért nem mondtam mást. Ha tudná pasija, milyen terrorban tartja az itt lakók egy részét…
- Mehetünk? – fordul el tőlem végre. Naagyszerű. Legalább, ha elmennek, végre levakarhatom vigyorom. Igen, menjetek már! Légyszíí!
- Persze, a kocsi előállt a kollégium kapujánál. – ohh, de romantikus. Tényleg menjetek már, mielőtt nekiállok kiteríteni a véleményem rólatok ide a folyosóra. - Hát, akkor viszlát Sadato. – int felém Max, amire én is felemelem a kezem, és bárgyún mosolyogva visszaintek.
- Viszlát! – ááá. Fffélek. Kár volt visszaintenem. Takeo arcvonásai még beszéd nélkül is ezt sugallják: Holnap kicsinállak.
Dermedten állok, még mindig intésre emelt kézzel, és mosolyogva, mint valami idióta, egészen addig, amíg el nem tűnnek a szemem elől. De amikor eltűnnek…
Futva teszem meg az utat a Wc-ig, majd bezárkózok az egyik fülkébe. Elerednek könnyeim, és rosszul is vagyok. A fenébe. Nem tetszik az itteni élet. Miért engem bánt itt mindenki? HAZA AKAROK MENNI.
Egészen estig nem is bújok ki rejtekemből. Duzzogva kuporgok a Wc-n. Keresni se keres senki. Mondjuk, miért is keresnének. A jegyzeteim már kérdezés nélkül is kölcsön tudják venni, tudják hol találják.
Este is csak azért bújok elő, mert hallom, ahogy az eső és a szél veri a Wc- ablakát.
Halkan lépek be szobánkba, mert két szobatársunk már alszik, és nem akarom, hogy ők is haragudjanak rám. Bőven elég lesz szegény fejemnek az, amit Takeotól fogok kapni holnap.
A jegyzeteimet szokta ilyenkor kezdésként széttépni, de nem rejtem el őket. Ha szét akarja őket tépni, tépje. Az anyagot én már akkor tudom, amikor leírom órán. Ha széttépi, csak magával szúr ki, mert nem tud belőlük tanulni.
Felkapom esőkabátom, majd a portás rosszallásával, miszerint én már megint beteg akarok lenni, mit sem törődve futok ki az udvarra.
Levegő, szél, víz, sötétség. Elerednek könnyeim, de most a boldogságtól. Ilyenkor, ilyen időben érzem igazán jól, és boldognak magam. Ilyenkor senki se bánt, mivel senki nincs velem. Boldogan futkosom, pocsolyáról pocsolyára ugrálva, de hamar megunom.
A park felé veszem az irányt, jobb szórakozás után nézve. Nem is törődök azzal, hogy nadrágom, és cipőm már így is tiszta víz. Megérte kijönnöm. Ilyen vihar már vagy 3 hete nem volt.
Egy padon dőlök hátra, és így gyönyörködök az arcomra hulló cseppekben, valamint a villámokban. De sajnos… lassan tényleg ideje visszamennem. Kezdek fázni.
Felülök, és épp kelnék fel, amikor valaki megszólít.
- Te meg mit csinálsz itt ilyen időben? Nem gondoltam volna, hogy vagy olyan hülye, hogy tényleg ki gyere! – ez a hang! Ijedten fordulok gazdája irányába, és sejtésem beigazolódni látszik. Takeo kanja. De mit keres ez itt? Nem Takeo fölött kéne lennie? Vagy már így elrepült az idő, hogy haza is vitte?
- Nem vagyok hülye, egyszerűen csak szeretem ezt az időt. Viszont, már épp menni készültem. – Állok fel, és indulok el gyors léptekkel a kollégium felé, de utánam fut, és elkapja kezemet.
- Elviszlek! – Néz szembe velem vigyorogva. Még csak az kéne. Kis barátja egyenesen megnyúzna.
- Nem kell köszönöm, visszatalálok. – húzom ki kezem mérgesen övéből, de másik kezével mindkét kezem elkapja, emiatt a lépésem miatt. – Nem akarom a kocsid se összevizezni, hátha utána kedves évfolyamtársam be se ül melléd. – fűzök elutasításom mellé további magyarázatot.
- Azt mondtam elviszlek, és nem vitatkozom. – hangja most nagyon mérgesen cseng, és ráadásul, amikor dühös, félelmetesebbnek tűnik, mint amilyen Takeo. – Takeo meg emiatt nem vitázhat velem, mert kettőnk közül, mégiscsak én vagyok az erősebb. - igen, igen, észrevettem, tisztelt seme úr, de attól még Takeo haragja rajtam fog kicsapódni. Ha rajtad nem tud, akkor még az is lehet, hogy duplán. – És emiatt… rád se emelhet kezet, mert ha megtenné, megütném.
- Oké, elhiszem. Elengednéd a kezem, ha szépen kérem? – kérdem, még mindig kicsit nyugtalanul, amire szabadkozva elenged. Megrázogatom erős szorításától megfájdult csuklóim, majd követem, egészen a kocsijáig.
Itt megint megtorpanok. Nem merek beszállni, mert tényleg nagyon vizes vagyok, és nem akarok neki gondot okozni.
Nem mond semmit, nem is néz rám, hiába nézek rá segélykérőn. Beszáll autójába, és beindítja a motort. Kíváncsian fürkészem. Most itt hagy mégis?
Nincs időm cselekedni, vagy elindulni gyalog. Kinyitva a kocsiajtót ránt be maga mellé, és rajtam átnyúlva csukja be az ajtót.
Egész belepirultam közelségébe. Olyan furcsa, és olyan melegem lett tőle. Még mindig rákvörös fejjel jegyzem meg neki, amikor elindulunk:
- Egyedül is be tudtam volna szállni.
- Igen, az lehet, de így gyorsabb volt. – válaszol nevetve, majd kijárunk a kocsival a parkolóból, és elindulunk.
És megyünk, és megyünk, alig látok ki az esőfüggönyön keresztül, ráadásul a fűtéstől el is álmosodtam. Viszont… egyáltalán nem rémlik, hogy ilyen messzire eljöttem volna a koliból.
- Megérkeztünk, gyere, beviszlek! – ébredek arra, hogy az ölébe kap, de most az se érdekel, ha Takeo meglát így. Max erős mellkasába fúrom fejemet. Álmos vagyok, és aludni akarok.
