|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| Kita | 2011. 05. 27. 21:12:40 | #13882 |
Karakter: Alice Brendon "Amorette"
Megjegyzés: Timcsnek *
- Ezt majd otthon megbeszéljük – vonja meg a vállát én pedig szórakozottan érintem meg bőrkabátjának fényes szélét, ujjbegyeimmel végighúzva a cipzár mentén. Épp telefonál, elégedetten szemlélem meg a hullákat. Van bennük valami furcsa, majd én kiderítem, ezeknek a majmoknak úgyis mindig van valami… személyes azonosítójuk. Egy jel valahol, amire sosem félnek időt hagyni… az izgalom végigfut az ereimben, majd… a régi szép idők, amikor azt csinálhattam amit élveztem, amihez értettem és nem kellett rabláncos kitartott kurvaként illegetni magam!
Pár méter után megtorpanok. Mozgó donor, ó, hogy baszna el a kamion! Meredten nézek a fekete sisakra. Ez most viccel, nem igaz?
- Csak nem hazafelé is kocogni akarsz? – néz rám szinte lágyan, de gúnyosan; fél lépést hátrálok. Ott volt a jó lehetőség hogy lelépjek erre… én hülye… elmehettem volna, ha kiutazok sose talál meg!
- És ha igen?
- Told ide a popsid és csüccsenj fel, amíg jókedvemben vagyok – mosolyog továbbra is, de a hangjában megvillan a fenyegető él. Ha megöl hát tessék, szíve joga, de hogy megvonja tőlem a lehetőséget, hogy megvizsgálhassam a hullákat… megborzongok és a fejembe nyomom a sisakot, és átvetve a lábam a bőrülésen belekapaszkodok. Gyorsulási motorformára kialakított áramvonalas gép, kiváló donorkezelésekhez – bár amíg mögötte kapaszkodok, nem merek nagyon virgonckodni.
***
„Otthon”… milyen ironikus. Nekem már itt van Itthon? A saját kis lakásomba vágyok, a saját ruháim és illataim közé!
Felveszem a fekete ujjatlant és a kis forrónadrágot, még jó hogy combcsizmát nem kell hozzá húznom és felkötöm a hajamat is. Egy alapos tus után, ahová szerencsére ez az állat nem követett… ücsörgök az ágyon, a hatalmas ágyon és bele se merek gondolni, hogy mik folynak itt… a színfalak mögött. Pedig én se vagyok mai csirke.
Kinyílik az ajtó, felkapom a fejem és megroppantom az ujjam. Végigvág rajtam az izgatottság, a régi és jól végzett munka öröme, érezhetem az ujjaim között a szike hidegét… csak azt a megszokott, velőig érő és borzongató illatot érezhetném!
- Egy feltétellel engedem meg, hogy hozzányúlj a gorillák teteméhez – nyal fel a falra. Lassan elmosolyodok, felcsillan a szemem. Büszkeség az van…és amíg van vér a testében és tudom kezelni, bármit!
Bizonyos kereket között, persze.
- Akkor kettő – Na, kibújt a szög a zsákból. – Az egyik ez…. A másik… - simul hozzám, teljesen felkenve a falra. – Áruld el, ki a franc vagy te… - suttogja.
Kifut a vér az arcomból és sápadtan nézek a szemeibe.
- Erre nincs jogod – suttogom. – Semmi közöd hozzá!
- Jobb lenne a formás kis szádból hallani… megtudhatom, így is-úgy is, amit akarok.
Sápadtan, keserűen kifejezéstelen arccal nézek rá.
Mi vagyok én?
- Nem vagyok én már semmi se – mondom. – Egy olyan nő vagyok, akit elraboltattál, mert jól esett. Köszönd a Fehér Tigriseknek… miattuk lettem én a Nagy Senki – mondom aztán eltaszítom magamtól. Komoran szorítom össze az ajkaim és megyek ki.
Az emberei átvezetnek egy másik kis házba, nem sokkal messzebb a háztól, ahol két műtősasztalon fekszik a két hulla, felöltöztetve.
Nem tudom, ki volt az az okos, de vörös bársonybéléses tokban szikék, fogók… elégedetten lassan elmosolyodok és felvéve egy fehér kesztyűt veszem ki a szikét. Lehunyt szemmel élvezem a hideg fémet egy pillanatra aztán módszeresen nekilátok lecsupaszítani a hullákat.
- A nyaki hármas… a négyes kicsavarodott… - morgom magamban, finoman figyelve a ropogást az ujjaim alatt. És itt… - - fordítom oldalra a fejet megnézve a fül mögött, végigsimítva a fejbőrt de semmi. Pedig ezek a legelterjedtebb helyek… Végigmérem a kidolgozott férfi felsőtesteket, melyeket bizonyos jelzésű tetoválások borítanak… Hallom, hogy nyitódik az ajtó és megérzem a jellegzetes arcszesz illatát.
- Van olyan tag az ellenséges bandákból, akinek módszere a nyakkitörés? – mondom oda se nézve.
- Nem tudok róla – hallom mogorva hangját.
Felegyenesedve nyomom meg az egyik áldozat felsőtestét, izmonként haladva, figyelve, hogy nem észlelek-e elváltozást… a gyomornál viszont valami furcsa keménységbe ütközik a kezem. – Nocsak.
Felveszem a szikét és könnyedén ejtek egy Y-vágást a mellkasán, könnyedén felnyitva a bőrt, majd még egy vágás, az izmok…
- A hasfal nyitva… - morgom az orrom alatt. Véres a kezem a szike, de oldalra fordulva nézek rá. – Megvagy még?
Érdeklődve nézi a vállam mögött, ahogy csinálom.
- Mesterien értesz hozzá.
- Ha nyolc évig ezt tanulod, rád ragad – mondom mosolyogva és visszafordulok. Két mozdulattal kivágom a gyomrot és egy tálba teszem.
Erre már kicsit hallom hogy felmordulva, undorodva elfordul.
- Ez a reakció már ismerős – mondom vidoran – mennyi embert öltök meg, vágtok le, beleztek ki, de ha valaki módszeresen van kibelezve, attól már hányingeretek van!
- Nem túl gusztusos – morogja. – Ezért durván ki kell engesztelned!
- Majd megbeszéljük – idézem a szavait és elgondolkodok a következő lépés előtt. Mielőtt felvágom a gyomrot… szóljak neki?
Vagy élvezkedjek azon, hogy hányni kezd? Halkan sóhajtok egyet élvetegen.
- Lépj hátra – szusszantok és lassú mozdulattal vágom fel a szervet… undorító szagú gázfelhő böffen ki belőle, fekete, félig megemésztett táplálék…
Hátul undorodva mordul meg, szinte zöld hangon. Megmondtam.
- Itt van valami… - nyúlok bele és megfogom a kis fém babát… A csap alá tartom és lemosom a mindenféle izétől és felé tartom. – Ez nem ismerős?
Fémből készült kis gésafigura volt, szép kidolgozás.
- De.
- Eredeti és tipikus… az a gyilkos aki megeteti az áldozataival a kis gésát – mosom le a kesztyűket majd kidobom a szemétbe, megtörölve a kezem. – Feltételezem a másikban is ez van, úgyhogy őt nincs kedvem felkoncolni, csináljatok velük amit akartok – megyek vissza a szobába, de amint becsukódik utánunk az ajtó, megragadja a karom.
- Csicseregj, angyalkám, honnan szalajtottak? – morogja az ajkaimba, a falhoz csap. Kicsit felnyögök, ahogy teljesen hozzám simul. – Amoretten kívül hogy hívnak?
- Alice – nyögök fel.
- Remek, ez már haladás – suttogja, ismét elkezd rángatni és a fürdőbe tol – Mosakodj le, érzem rajtad a hullák bűzét.
- Ez a munka ezzel jár – nyögök fel és megfordulva kapom le a cuccaim. Belépek a zuhany alá, felesleges kiküldeni, úgyse menne ki.
Amikor eleget műsorozhatott, kinyújtom a kezem a törülközőért… és nincs ott. Szusszantok egyet és kidugom a fejem. Az ujján lóg és vigyorog mellé.
- Add ide… légyszi.
- Vedd el.
|
| timcsiikee | 2011. 05. 26. 19:59:27 | #13864 |
 Karakter: Ureigoto Kaisen
Megjegyzés: ~ Kitának
Kaisen:
- Ha megadom, amit akarsz, elengedsz? – kérdez vissza nyugodt hangon. Vigyorogva fogom meg, és az ágyra lököm.
- Egyelőre úgy néz ki… nem. – kibaszottul fáradt vagyok - És most aludj, angyalkám, hosszú napod lesz majd…
- Előre örülök
~*~
Hamarabb kelek mint a kiscsibe, így az időt azzal töltöm, hogy őt piszkálom addig finoman, míg fel nem kell.
Cicamicám, sokkal jobban örültem volna annak, ha megelőzöl az ébredéssel, és egy fincsi szopásra ébredek. Sose értik a nők, mi kell egy férfinak… hahh…
- Hess – nyüszögi halkan, és orromat szinte elnyomva próbál félálomba merülve eltolni.
- Basszus, minek nézel te engem?
- Akkor sicc – kuncog halkan. Hehh…
- No… - mondjuk még mindig jobb, ha palimadár helyett kandúrnak néz… jobban mondva vadmacskának.
Gyenge ébresztgetésemnek hála végre felkel, és felül az ágyon. Világosban sokkal kívánatosabb a teste.
- Ki szeretnék menni futni – na ez egy eléggé lelombozó mondat volt… sokkal jobban örültem volna annak, hogy „akkor most kielégítelek” talán… Hehe…
- Nem kell futni a testmozgáshoz – az kéne még nekem. Tudok egy sokkal, de sokkal jobb megoldást a zsírégetésre. Ezerszer élvezetesebb is, mint a futás. Kaján vigyorom szerintem mindent elárul neki.
- Naaa… - bahh… amit még jobban utálok, az a nyafogó nők…
~*~
Csak úgy engedem el, hogy két gorilla kíséri, addig én elszórakoztatom magam, viszont egy hívás szakít félbe, az egyik faszfejtől.
Nem hagyom abba a mozgást a szobalány szájában. Kurvajó a kicsike, jól megedzettem már, hogy mélytorkos legyen.
Egyik kezemmel haját markolom, másikkal felveszem a telefont.
- Mi van? – dörrenek bele ingerülten, de az idióta mély hang helyett egy női kacaj csilingel bele. Mi a fasz…
- Szia szépfiú. – Basszus…
- Mi a… Hol vannak az embereim? – ki ez a nő? Mi a faszomat csinált az embereimmel? Ah, mindjárt eldurranok, pedig idegesen nem olyan jó élvezni.
- Ó, ők most éppen nem érnek rá, épp… kiszellőztetik a fejüket – ugye most csak szórakozik velem? Bassza meg…
- Mit csináltál te boszorkány? – a kurva életbe…
- Én semmit, ne reagáld túl- bahh… - valaki fejbe lőtte a két gorilládat, úgyhogy vonszold ide a ványadt valagadat, mielőtt valaki meglát velük. – már csak ez hiányzott.
- Hol vagy? – elduruzsolja, kissé lenyugszom, s lebaszom a telefont a szoba sarkába. nem tudom ki lehet az a faszfej, aki megtámadta őket, de nagyon megjárja még a seggfej… most viszont.
Két oldalt markolom meg a nő fejét, erősebben kezdem el pumpálni, teljesen bekönnyezik, majd hátravetem fejem, s halkan dorombolva élvezem tele kis száját. Ahh igen… ez már nagyon hiányzott, jó kis adagot kapott a szépség.
Bár nem annyira szép, mint az angyalkám. Meg sem közelíti.
~*~
Mikor megérkezem hangtalanul lépek mögé, épp a kocsiba hajolva ügyködik valamit.
- Pont kézre esik – lépek mögé, majd én is benézek. – basszus. Bár gyorsan elvonja figyelmemet az, hogy kifelé mászna, de popsija ágyékomnak ütközik. hehe…
- Tegyél meg nekem egy szívességet – én? Neki? Hol élsz édes picinyem?
- Az eddigi jószívűségemből se sült ki semmi jó – válaszolom komoran, s testét bevetve simul hozzám. Úgy látszik tanul a kicsike. – Akkor sem! – Most nem hatsz rám édes angyalkám, egy kicsi időre ki vagyok elégülve, majd este lehet róla szó… indok sem kell.
- Akkor pukkadj meg – hehh… micsoda reakció - Csak annyit kértem volna, hogy a hullákat tetesd be egy szobába és ne nyúljatok hozzájuk. – felvonom egyik szemöldökömet.
- Mi van? – ez teljesen hülyének néz. – Na, Hogy döntesz?
- Ezt majd otthon megbeszéljük – előkapom a telefonomat, hívok még pár majmot, s utasítom, hogy mindenképp bőrkesztyűben jöjjenek. Lecsapom a telefont, majd fejemmel intek, hogy kövessen. Pár méterrel arrébb álltam meg motorral, mivel siettem. Felé nyújtom a bukósisakot, de nem veszi el.
- Csak nem hazafelé is kocogni akarsz? – mosolyogva vonom fel egyik szemöldökömet, mire karba teszi kezeit.
- És ha igen? – bahh… ehhez most igazán nincs kedvem.
- Told ide a popsid, és csüccsenj fel, amíg jókedvemben vagyok – negédesen mosolyogva nyújtom ismét felé a sisakot, és végre elveszi, majd megteszi amire kérem. Szeretem, ahogy ölel vékony kis karjaival.
Felbőg a motor, a távolban már látom embereimet, így picivel nyugodtabban indulok el vissza a házhoz.
~*~
Reggeli, ebéd, hullaszemle… Persze nem is értem, minek hoztuk ide őket, akkor is ha csak a háznak a közelébe. Sőt azt sem tudom, miért teszem meg ezt a kis cicuskáért. Érte megyek a szobába, ám mielőtt bármit is elmondanék, „sarokba” szorítom a kicsikét.
- Egy feltétellel engedem meg, hogy hozzányúlj a gorillák teteméhez. – dörmögöm halkan, mire elmosolyodik, s kisebb szalszát táncol el a fal és én közöttem. Elvigyorodom – Akkor kettő. – teszem hozzá – Az egyik ez. A másik… - olyan közel hajolok, hogy ajkainkat csak pár centi választja el, mélyen ragyogó szemeibe nézek. – Áruld el, hogy ki a franc vagy te… - kutathatnék utána, de sokkal jobban szeretném tőle hallani.
|
| Kita | 2011. 04. 04. 23:47:52 | #12777 |
Karakter: Alice Brendon "Amorette"
Megjegyzés: Timcsnek *
-
Látom, hogy felcsillannának fáradt-szép szemei, és lépne közelebb, emeli a kezét… a szemed ki ne essen a melleim miatt…
Elkapom a katanát, érzem, ahogy a végtelenül éles penge hasítja a levegőt, azt a csiklandó rezgést, ahogy hasítja a levegőt, mint a szike… talán van is olyen éles, mint egy szike.
Vékony és majdnem láthatatlan csíkot hagyna a mellkasán… megnyalom az ajkaim finoman.
- Azt nem mondtam, hogy hozzám is érhetsz – vigyorodok el finoman. Nem csak te élvezkedhetsz más szenvedésén, te trágyatúró seggfej!
- Szeretem a harcias angyalkákat.
- Én pedig nem szeretem, ha otthagynak kielégítetlenül! – sziszegem rá mérgesen.
- Oh… had engeszteljelek ki. Tedd le ezt a kis bicskát, és megmutatom… úgysem áll jól a kezedben, adok egy odavalóbb kardot – vigyorok és lépne közelebb, de szigorú arccal tartom rezzenés nélkül a kardot Gyere, sétálj ide, tűzd magad nyársra! Kicsit noszogatva, hogy tartsa a távolságot nyomom a torkának a pengét…
- Nem is tudod, mennyire illik a kezembe.
Hát ha még kisebb lenne, csak egy ujjnyi…
- Cicám… meddig akarsz a zuhany alatt ázni? Menjünk inkább vissza az ágyba, és szépen kipihened magad.
Milyen hízelgő, pihenni, mi? Hol a farkad hegyén?
Hát dugd a seggedbe!
- Lépj hátrább – szűkítem össze a szemeim. Olyan könnyű lenne egy vágással megsérteni csak az ütőerét… Elvérezne pár perc alatt. Pár perc alatt…
- És most? – nyalja meg az ajkait, én pedig reflexből megfordulok, hogy becsukjam a tus ajtaját, amikor ellendül a keze… reflexből szúrnám át a torkát, de elüti a pengét és a falhoz vág.
Egy pillanatra megakad bennem a levegő, moccanni sem tudok… micsoda dömper, leszorítja a csuklóm…
hozzám simul. Mint egy macska… még hasonlít is rá, a szemei… Igen macska.
És engem cicáz le?
- Hajnal van… morcos vagyok majd reggel játszunk cicám. Ha ennyire szeretsz kardokkal játszani, majd a kezedbe adom az enyémet – susogja az ajkaimra, megnyalintva a számat. – De kurva fáradt vagyok, szóval húzzunk aludni, vagy legalább az ágyba – dörgölődzik.
Morranva dobok magamon egyet, de elkap, a mellkasának szorít és átvonszol szabályosan a hálójába, és még csak meg sem erőlteti magát! A disznó!
- Ha megadom, amit akarsz, elengedsz? – szegezem neki a kérdést. Elvigyorodik, és az ágyra taszít. Lealacsonyító ez a mozdulat.
- Egyelőre úgy néz ki… nem – kuncog fel. Átfogja a derekam és a mellkasához szorít, dacosan szorítom össze a számat. Nem moccanok… - És most aludj, angyalkám, hossz napod lesz majd…
- Előre örülök – dünnyögöm és lehunyom a szemeim.
***
Kicsit talán elszundíthattam, mert tompán és fáradtan éreztem, hogy valaki csókolgatja a fülem és a nyakam, meg a vállam.
Félálomban arra hessentettem a kezemmel, az arcába tenyereltem és visszanyomtam.
- Hess – dünnyögöm belefészkelődve a puha és jó illatú párnába.
- Basszus, minek nézel te engem? – fortyan fel, ismét felém hajol, a haja végigcirógatja a vállam és a nyakam. Csikiz… felkuncogok, ismét az arca felé legyintek.
- Akkor sicc…
- No – dörmög méltatlankodva. Jó kedvem van… olya pihentető volt, milyen érthetetlen… hátranyúlok és belesimogatok a hajába. Puha volt és jó illatú. A keze simogat, elégedetten mosolygok.
Érzem, hogy a jó kelés végett ő is nyugisabb meg kipihentebb, lehet vele játszani is…
Az ember hajlamos megfeledkezni arról, hogy egy yakuza simogatja, ha kipihent és… ez így jó. Passz.
Felemelkedek és kinyújtózok, beletúrok a hajamba és feltornyozol, hagyom hogy végigomoljon a hátamon.
- Ki szeretnék menni futni – fonom keresztbe a kezem a mellkasán ás ráfektetem a fejem.
- Nem kell futni a testmozgáshoz – dörmögi. Felhajolok és nyomok egy csókot a szájára. Futó, csiklandozó, ígérgető csók.
- Naaa…
***
Kint, a reggeli már kellemesen melegebb levegő csiklandozza minden tagom, ahogy már a tizedik kilométerem rovom körbe…
Ég a tarkóm. Meg van adva, hogy melyik úton futhatok, hogy a két kopasz-kigyúrt, hurkástarkójú állat a hatalmas terepjáróból, amivel idehoztak, követni tudjanak.
A kisfőnök kicsikéjét nem lehet nem elől téveszteni, hiszen maga a kisfőnök olyan, mintha a pokol minden démona egyszerre állítana be teára…
Kicsit mérgesen dörzsölöm meg a tarkóm, ha figyelnek, mindig ég… olyan kellemetlen, minek néz engem? Van bennem annyi önérzet, hogyha kiadott értem egy vagyont, jó kislány leszek… nem fogok elszökni.
Bár pár cuccomért ölni tudnék. Kicsit vissza kéne menni a lakásomba, pár ruhámért, a számítógépemért…
Meg néhány szívességért.
Pihegve állok meg, a térdeimre támaszkodok, copfom előre omlik, amit feltornyoztam a fejem tetejére.
Megdörzsölöm a tarkóm. Oké, ennyi elég is volt…
A kocsi.
Valami fura.
Fura… elindulok arra, letéve a zenelejátszót a zsebembe a kis forrónadrágom zsebébe…
Fura. Nem ég a tarkóm.
Nem figyelnek?
A hatalmas fekete elsötétített ablakú autóhoz lépek, de nem nyílt ki az ajtaja. Gyanakodva kopogok be az ablakon, kicsit ingerülten.
- Hé, fiúk! – semmi reakció. Megfogom a kilincset és kinyitom.
Hoppá.
Rágom a számat. Na most mi lesz?
A két hullát nem mozdítottam meg, előveszek egy zsepit, hogy azzal érintsem meg őket, aztán megforgatva a szemeimet hagyom a francba. Ezeket az embereket a rendőrség soha a büdös életben nem fogja látni…
Fejlövés, tiszta, szép munka. Egy örökíróval figyelem meg amit meg kell, és meglátom a volánná ülő hulla zsebében a mobilját.
Elkapott a kisördög. Hmm… Mi lenne ha a nagyfőnökre ráhoznánk a frászt?
Ó, az istenek ellened vannak, te szarzsák. Kicsöng.
- Mi van? – hallom a flegma belehördülését. Búgó hangon belekuncogok.
- Szia szépfiú.
- Mi a… - felkacagok. – Hol vannak az embereim?
- Ó, ők most éppen nem érnek rá, épp… kiszellőztetik a fejüket – nézek rá az egyik hullára, a tollal elbökve egy a nyakára lógó hajtincset. Milyen érdekes…
- Mit csináltál te boszorkány? – csattan fel a hangja. Oda a szép napom, mi? Remek.
Megszökhettem volna, mégsem tettem, én meg az átkozott becsületességem… Már ha ezt annak lehet nevezni.
- Én semmit, ne reagáld túl – förmedek rá a telefonba – valaki fejbe lőtte a két gorilládat, úgyhogy vonszold ide a ványadt valagadat, mielőtt valaki meglát velük.
- Hol vagy? – kérdezi üzleties hangon.
Megmondom neki aztán leteszem a telefont, a zsebkendőt a farzsebembe teszem és nekilátok átnézni a hullákat.
Bár tiszta fejlövés, minden ilyen állatnak van egy szignója… amit minden hullán hátrahagy…
***
A nagy vizsgálódásban észre sem veszem, hogy egy erős kéz a fenekemre simul, miközben be vagyok hajolva a kocsi hátsó ülésére.
- Pont kézre esik – hajol be fölöttem, megnézni őket. – Basszus.
Hátrafordulok, felvonom a szemöldököm, ahogy a csípőjét a fenekemnek dörgöli. Az meg farokra esik, mi? Kapd be, seggfej.
- Tegyél meg nekem egy szívességet – mondom csak úgy hátrafordulva a felsőtestemmel, had legyen gyereknap… kehh…
- Az eddigi jószívűségemből se sült ki semmi jó – hörgi. Megmozdítom a csípőm. – Akkor sem!
- Akkor pukkadj meg – mondom – Csak annyit kértem volna, hogy a hullákat tetesd be egy szobába és ne nyúljatok hozzájuk.
- Mi van? – néz rám.
Furcsán.
Mondjuk megértem. Egy fiatal nő két hullával és nem szólok semmit, nem riadozok… nem török ki pánikban… hajaj, láttam én ennél rondábbat is, még te se tudsz olyat produkálni, hogy engem elborzassz.
Felegyenesedek, keresztbe fonom a kezeim és a szemébe nézek. – Na? Hogy döntesz?
|
| timcsiikee | 2011. 03. 10. 21:28:41 | #12157 |
Karakter: Ureigoto Kaisen
Megjegyzés: ~ Kitának
Kaisen:
Halk csörgésre ébredek, s lassan fogom fel, hogy ez víz kopogása. Ki a kurva faszom zuhanyozik ilyenkor, ráadásul az én fürdőmben? Felemelem kómás fejem, de hirtelen pattannak ki begyógyult szemeim, amikor észreveszem, hogy a madárkám sehol. Kurva életbe.
Kómásan tápászkodom fel, berontok a kurva fürdőbe, és ha az a töketlen az, akkor valóban kiherélem, és megetetem vele. Az ziher.
De kellemes meglepetés és, amikor a kis angyalkámat látom meg kilépni a zuhanyból. Bazmeg… ilyen nincs.
Kiszabadul és zuhanyozik… Vagy álmodom még, vagy bebasztam, de ez kurvaszép ahhoz, hogy igaz legyen.
- Kibámultad magad? – közelebb lépve érzem az illatát… oh ez igazi. Zsír – Örülök.
- Ki szabadított ki? – kérdem kelletlenül morogva, mert akkor is rühellem ha felkeltenek, ha ilyen látvány fogad.
- Ki merne kiszabadítani? – jogos. Szerintem az a fatökű sem nyúlhatott hozzá, mert fejét szegte volna.
- Akkor? – hogy a rákomba szabadult ki?
- Vannak eszközeim – most ehhez kurvára nincs agyam, hogy még gondolkozzak is. – Csatlakozol?
Hirtelen kaján vigyor terül morcos pofámra, s rögtön felé nyúlva tapintanék pár lényegre, amikor hirtelen elkapja a katanát, és nyakamnak szegezi, meg is állok a mozdulatban.
- Azt nem mondtam, hogy hozzám is érhetsz – negédes mosollyal méreget.
- Szeretem a harcias angyalkákat.
- Én pedig nem szeretem ha otthagynak kielégítetlenül – villámokat szórnak égkék, viharos szemei.
- Oh… had engeszteljelek ki. Tedd le ezt a kis bicskát, és megmutatom… úgysem áll jól a kezedben, adok egy odavalóbb kardot – vigyoromra magabiztos mosollyal válaszol, még jobban torkomnak nyomva a pengét, érzem, ahogy sérül a bőröm, de mivel hátrálok, nem vérzik fel, érezném az illatát.
- Nem is tudod, mennyire illik a kezembe. – valóban sokkal jobb, és magabiztosabb a tartása, mint amikor a pisztoly volt nála. Vajon értene valami kardos harcművészethez? A tartásából ítélve nem. Magabiztos, de nem hasonlít semmire, amit ismerek.
- Cicám… meddig akarsz a zuhany alatt ázni? Menjünk inkább vissza az ágyba, és szépen kipihened magad.
- Lépj hátrább – utasít komoran, és hátrálok, de követ ezért a féken tartó erő nem szűnik meg, pedig csak egy pillanat kéne, és kikapom kezéből a kardot. Utálom, de az ilyen helyzetek kurvára felébresztenek. – És most? – kérdem bazsalyogva, csak sunyin néz, de amikor behúzza a zuhany ajtaját, gyorsan mozdul kezem, fellököm a kard élét, morogva szorítom csuklóira markaimat, majd a legközelebbi falnak csapom meztelen, vizes testét.
A kardot nem ereszti, teljes testtel simulok hozzá, már ennyi elég hogy szép alakjától izgalomba jöjjek, de a fáradtság azért még bennem van.
- Hajnal van… morcos vagyok, majd reggel játszunk, cicám. Ha ennyire szeretsz kardokkal játszani, majd a kezedbe adom az enyémet – végig ajkaira dörmögöm a szavakat, mélyen nézve szép szemeibe – de kurva fáradt vagyok, szóval húzzunk aludni, vagy legalább az ágyba – vigyorogva nyalom meg alsó ajkam, ölemet hozzá simítva vizes testéhez. Milyen jól csúszik, egyre izgatóbb, és izgatóbb a végén teljesen kiveri a álmot a szememből.
|
| Kita | 2011. 02. 25. 14:15:31 | #11679 |
Karakter: Alice Brendon "Amorette"
Megjegyzés: Timcsnek *
- Szabályosan tép, néha a hajamba dörmög, kuncog, amitől feláll a szőr a hátamon; két rész undor és egy rész gyűlölet koktélt nyelek le remegve, riadtan véve észre, hogy talán, egy picit, igenis felizgat ez az egész. Meg a tudat is, hogy ennyit vesződik egy egyszerű Nem miatt.
Hát igen, a férfiegó… de csak jusson rá alkalmam kivágom belőle!
A szívével együtt.
A fotelba taszít, mire kábán kinyitom a szemeim, már a kezeim is hátra vannak kötve, szememben megcsillan egy éles pengén elsikló fénysugár.
Remek. Szadista is. Jaj, de hülye vagy, Alice, hiszen eddig is azt élvezte, ha te szenvedsz!
De… nem így…
Akárhogy is, de el kell ismernem, kimondottan szép a fizikai felépítése… hm… minden téren. Maradj meg a józan realitás terén, Alice, maradj…
Amikor az érezhetően éles katana pengéjével felhasítja a ruhámat, majdnem elordítottam magam, hogy inkább a bőrömet… mert akármit is hisz, az az Enyém volt! Pofátlan, surmó, perverz kretén, tahó mindenedet!
Már csak a fekete alsónemű van rajtam, némi pír fut fel az arcomra, lábaimat szorosan összezárom és imádkozom, hogy az ojabun ismét hívassa ezt a félkegyelműt, de ahogy a melltartóm röppályáját követtem majdnem sírva, megvilágosodok, hogy erre vajmi kicsi az esély. A hideg penge végigmarja a hasam, lassan megrándul alatta a bőröm, reszketve, libabőrös leszek… még ha nem kényszerből lenne, még élvezni is lehetne, de így nem! Nem akarom!
De nem. Hálistennek nem akar felkoncolni, karóba húzni, bár… a méreteit eltekintve ez szerintem némi fantáziával elképzelhető.
Amikor már a hideg fával próbálja lassan széttárni a lábaimat, gyilkos tekintettel nézek rá, csakazértis összeszorítva a lábaim.
- Jobban szeretnéd, hogy a lábaidat is lekötözzem? – morog, a hangjában van valami fenyegető karcosság, amitől végigvágott rajtam a hideg. – Legalább így „tegyél valamit, amiért fizettem…” Hehe… - vigyorog, de nem mozdulok, zihálva kapkodom a levegőt, a szemeibe pillantok, nem eresztem. Láthatóan nem zavarja, tovább molesztál a kard hideg fatokjával, és valahogy olyan rohadt jól csinálja, hogy lecsuklik a fejem, vállaim remegni kezdenek.
Rohadt, szemét, aljadék állat! Hiába próbálom összeszorítani az ajkaim, a sóhajok kicsúsznak, a kezem és a lábaim megremegnek. Körmeimet a tenyerembe vájom, az izmaim megfeszülnek, de nem, nem szabad…
Aztán elenged. Végre… megunta, köszönöm… hagyj itt, had adódjon még egy alkalom, hogy elmehessek végre… halk csattanás, kipirult arcom odafordítom, látom, hogy a kard az ablak alatti falnak ütközik, ijedten kapom vissza a tekintetem: mit tervez?
Felsóhajtok, a kötelek a csuklómba vágnak: mellkasa a hasamnak préselődik, egy pillanatra, önkívületben akadnak fel a szemeim, halk nyögés surran ki az ajkaim között.
Mégis megtépem a karjaim, ki akarok szabadulni, de ez az elhatározás mintha gyengülne…
Hát igen. Átkozottul jól csinálja.
- Le sem tagadhatod, milyen kis kéjes ribanc vagy, máris tiszta lucskos a bugyid – kuncogja melleim völgyébe, mire rávillantom a szemeim, a hátamon mégis végigfutott a hideg, pedig ujjai lassan perzselnek.
- Rohadj… meg… te… köcsög! – sziszegem levegő után kapkodva. Amikor az oldalamra harapott, kicsit erősebbet, fél szemmel rálesek, körmeivel finoman marja végig a combjaim.
Aztán meglátom. Az a kis köcsög, azt hittem ez a hülye legalább kidobja vagy kibelezi! Vagy valami.
Nem. Betette a fürdőbe. Még ilyet…
- Hé? Ez a hülye még itt van?- dobom hátra a fejem, a mellkasom remegve emelkedik. – Csukd be az ajtót!
- Nem szereted a közönséget? Legalább ennyi élvezetet adj neki ha nem szoptad le, ahogy ígérted neki!
- Nem érdekel! – villannak fel a szemeim mérgesen. – Zárd be aaaa…- ragadok le a szó felénél, a tüdőmből reszketve távozik a levegő. Hülye, hülye, hülye… Jaaaaj…
- Fincsi vagy, ahogy sejtettem – duruzsolja, de mielőtt visszavághatnék, csírájában fojtja el a szavaimat.
Agyam lassan elborítja a köd, némi kompromisszumra ilyenkor igenis hajlandó vagyok. Finoman nyöszörögve simítom végig a hátát, a karját a talpammal és a combjaimmal, hajam előre hullik a mellkasomra, kis jótékony hatással takarva el a melleimet.
A bizarr, forró kábulatból egy fuvallatnyi, csiklandozó csók szakít ki, de mikor lassan felemelem a fejem, éles, tompa érzésre nyögök fel, halkan, a fogaim között átpréselve emlegetem megannyi felmenőjét, tekintve az anyai ágon, persze kulturáltan, de azonnal felhajol, még mindig vadul mozogva tapad az ajkaimra, hogy a levegőt is belém fojtja… de édes, forró heves, a veríték lassú cseppjei csiklandozva csorognak végig a hátamon.
Újra lehajol, már éget a levegő is, pedig hideg, mégis perzsel, halkan felnyögve remegnek az izmaim, a hátam megfeszül… Aztán semmi. A realitás hideg levegő pofon csak, vérvörös arccal nyöszörgök fel. Kínos, istenem, tudhattam volna, hogy ez a játék a kedvence!
- Jó éjt, cicám – lép, visszakapva magára a köntösét, flegma intéssel. – Majd kiverem rád álmomban, de pihend ki magad reggelre, kellhet az energia.
***
Magam elé meredek, csendesen, bosszút forralva a vérem pezseg, dobolását hallom a fülemben, a hajam a hasam csiklandozza, ahogy mereven a földet nézem.
Szemét. Rohadék, mocsok állat. Kiherélni való disznó!
Preparátumot készítek belőled. Pillantásom gyakran vándorol gondolataim nyomában, ahogy lelki szemeim előtt látom az ablak előtt heverő kardot.
Micsoda megaláztatás… játszik, szórakozik… jelenleg épp halkan szuszogva alszik az ágyon.
Megmozgatom a kezeim, érzem, hogy a vér pezsegve indul az ereimben; elzsibbadt a kezem. Megnyalom kiszáradt ajkaimat, a hideg ráz, az órára pillantok – már lassan hajnali hat van. Az a kis féreg a fürdőből már órákkal ezelőtt elillant, észre sem vettem, talán elaludtam egy kicsit. Lassan mozdulok meg, előre hullott tincseim közül figyelem a férfi mozgását, de nem moccan. Talán tényleg mélyen alszik.
Lassan állok fel, amennyire a kanapé engedi, de a kezeim izmai megfeszülnek; halkan kifújom a levegőt és próbálom ellazítani a karjaim. Még jobban megfeszülnek a vállaim: ez fájni fog.
Elszántam veszek egy mély levegőt, hallom, ahogy a vállamban a forgó halk roppanással kicsusszan, majd a másik is, és összeszorítva a fogaim lököm át magam, átfordulva a kanapé mögé. Reszketve, hang nélkül eresztem ki a levegőt, ahogy puhán, talpra érkezek, térdelve, lassan mozdítva meg a vállaim, hogy a porcok a helyükre csusszanjanak, aztán zihálva támasztom a fejem a támlának. Megmozgatom az ujjaim, és megfeszítve a csuklóm, fogaimmal kilazítom a selyemanyag csomóját, még mindig térdelve masszírozom meg a csuklómat.
Legalább ez megvan. De a ruhám, a melltartóm, minden odavan… lassan állok fel, suhanva, hangot egyáltalán nem ütve suhanok át a szobán, egy szál bugyiban, egyre feltámadó haraggal, lassan az ujjaim a kard markolatára fonom.
Mennyiből tartana az én tudásommal kikasztrálni, észre se venné… kellemes meglepetés lenne neki, gondolom kajánul, előre lehetne hozni a Karácsonyt. Kihúzom a hüvelyből a pengét, a gyér fény megcsillan rajta, rávillanva a férfi arcára.
Összepréselem az ajkaimat.
- Még a neved sem tudom… - susogom halkan, aztán sarkon fordulok, kezemben még mindig a katana, a másikban a hüvelye. Ez velem marad.
De most sürgősen úgy érzem, hogy elég lestrapált vagyok ahhoz, hogy megengedjek magamnak egy hosszú és forró zuhanyt.
***
Állok a kabinban, kicsit mérgesen gondolva arra, hogy mi a fenét művelek… több hullát láttam már, mint amennyit ez valaha gyártott, és mégis… a hajamról csöpög a víz, ahogy beletúrok, minden egyes csípősen forró vízcsepp végiggurul a bőrömön… csak állok, arcom a zuhanyrózsa felé fordítom, csak állok, néha lesimítom a vizet az arcomról és a nyakamról.
Ha már pengéhez jutottam, nem fogom elengedni. A katana ott hevert mellettem a mosdón, pont kéznél.
Égni kezd a tarkóm; ez az érzés már egy ideje ott motoszkált, de ráfogtam a forró, gőzölgő vízre, most mégis összeszedem a bátorságom és megfordulok.
Látom sápadt arcát, kicsit kócos tincseit, felvonom a szemöldököm, hajam kisöpröm a szememből. Kijjebb lépek, nekidőlök a kinyitott ajtónak, egyik kezem a csípőmre teszem.
- Kibámultad magad? – kérdezem. Közelebb lép, meg sem rezzenek. – Örülök.
- Ki szabadított ki? – dörmögi, szinte előttem áll.
- Ki merne kiszabadítani? – simítom hátra a hajam, mellkasomon végigcsorognak a vízcseppek.
- Akkor? – érzem a leheletét, de sem a szemkontaktust nem szakítom meg, sem hátrébb nem lépek.
- Vannak eszközeim – rebben meg a szemöldököm és a szám sarka, kicsit kijjebb döntve a csípőm. – Csatlakozol?
|
| timcsiikee | 2011. 02. 24. 23:43:15 | #11674 |
Karakter: Ureigoto Kaisen
Megjegyzés: ~ Kitának
Kaisen:
- Hogy száradt volna a lepedőre – oh de piszkos szájú lett a kis angyalka, de legalább még finoman fogalmazza meg a durva dolgokat. Halkan kuncogva hajolok ajkaihoz, megsimítom őket sajátommal, és amikor megpróbál elfordulni, durvén rántom vissza arcát magam felé – Hagyjon!
- Ugyan, nem vagy olyan helyzetbe, hogy pattoghatnál, édes – édes illatú bőrén nyalok végig nyakánál, élvezem a kellemes parfümös ízt, ami betölti számat. Igazán fincsi, és milyen puha ide lent is. Mrr…
- Hagyd abba! – ohh, most már tegez? Egyre jobb lesz. Nyelvemmel áthidalok kulcscsontján, kiszabadítom melleit a feszes ruha rabságából, hogy ott is megízlelhessem - Perverz! – rikkantja.
- Mondja a kurva – dörmögöm bőrébe vigyorogva, de durván ficánkolni kezd.
- Lehet, hogy „kurva” vagyok, de hülye picsa nem, édes – szeretem a heves vadmacskákat, főleg ha ilyen szépen, főleg tüzesen. Csak kuncogok halkan és tovább ízlelem érzékeny testrészét. - Engedj el, ha akarsz valamit… - oh, kezdődik az alkudás? - Így nem tudom megtenni, amiért „fizetett”.
- Ne aggódj, angyalkám, megoldom - sóvárogva simítom végig ujjaimmal, és ahogy lába megmoccan csakis arra tudok gondolni, hogy lassacskán, ha jobban betöröm csak kibújik belőle a kis kéjenc ribanc is. Alig várom.
Már szinte ő maga nyújtózik fel egy csókért kérlelően kába szemekkel, de a kopogtatás durván szétborzolja a kéjes idillt.
Lemászom róla, kimegyek, és az egyik szolgáló millió sajnálkozás mellett – hogy ne lőjem azonnal főbe – közli, hogy a Boss hívat. Fasza… Vajon direkt húzza ő is az agyamat? Ilyenkor? Bassza meg… szeretem imádom őt is, de kanosan ne akarjon látni, mert nincs ingerenciám még őt is megkívánni… Az már über brutál lenne.
A kissrácot odaállítom az ajtóhoz, hogy vigyázzon a kis cicuskámra míg odavagyok, és pár mély lélegzetvétellel nyugszom meg. Legalábbis próbálok… De azt hiszem egy bővebb gatya nem ártana, ami ápol és eltakar ilyen pillanatokban, a végén még félreértene.
~*~
Mikor visszajövök, a szépségemben csak a hűlt helyét látom, helyette itt ez a nyomi bumburnyák. Bassza meg.
- Bazd meg, nem tanítottalak ki eléggé? Hogy rohadna le a retkes faszod – morgok rá fenyegetően, kikötözött csuklóinál fogom meg, és bebaszom a szobámhoz tartozó fürdőbe, kaján, szadista vigyorral.
- Ha reggelig ki mersz innen jönni, kiheréllek… ha ki mered verni a retkes faszod, akkor is. – amikor kilépek félig nyitva hagyom az ajtót, pont jó kilátást hagyva neki. A szekrény külső beépített falából előveszek egy katanát, az egyetlen rejtett éles fegyvert amit itt hagytam a szoba közelében, és mikor a folyosón a sejtett irányba megyek nesztelenül, hamar utol is érem, s mielőtt a kilincshez érne, hátulról nyakához szegezem a kardot.
- Bazd meg.
- Nem rajtam múlik, de ha mindig keresztbe teszel… - vigyorogva válaszolok. Most megkapod kis ribanc. Ilyet még biztos nem kaptál senkitől, mint amit most tőlem fogsz kapni, annyi szent. Hátrafelé húzva kezdem vonszolni, vissza a szobámba, lebaszom a fotelba, s gyorsan felkapva a földről valamilyen anyagot, a háttámla mögött újra erősen összekötözöm csuklóit. Már csak lábaival tud kapálózni, a cipőjét elhagyta valahol útközben. Leszarom.
Elé állok, lassú mozdulattal nyitom széjjel köntösöm övét, kicsúsztatom a helyéről és az ágyra dobom, ott jó helye lesz. Szétnyílik elől teljes hosszában, s vigyorogva mérem végig, majd a hideg fémmel kisebb terpeszbe kényszerítem. Hehe… hogy látom nem szeretné megsebesíteni magát, helyes.
Beakasztom a ruha aljába a katanát, majd egy határozott mozdulattal felfelé kettéhasítom a szép anyagot, és kerek szemekkel sikkant fel. Méregdrága ruha? Száz másik ilyen tudok neked venni aranyom.
Szexi fehérneműben feszeng előttem, s csak egyre jobban szélesedik ki mosolyom.
- Erre sincs szükség – egy apró pattintással a melltartó elejét is elvágom, szinte lerepül róla, olyan feszesen tartotta kebleit. Fincsii, nagyon fincsii…
Lassan hasán simítom végig a hideg fémet, látom ahogy megborzong, és nem csak a félelemtől. Csak nem izgat mi? Jól fel lehetsz húzva kisanyám.
Lassan elérem az utolsó megmaradt ruhadarabot, a falatnyi bugyit, de nem veszem le, hanem elemelem tőle, megkönnyebbült sóhajt hallat. Oh, még közel sincs vége kedvesem.
Visszacsúsztatom a katanát a hüvelyébe, majd visszatolom szemérme felé , de keresztbe tett lábakkal próbál dacolni ellenem.
- Jobban szeretnéd, hogy a lábaidat is lekötözzem? – morgok rá kisebb vigyorral, de komoly hanggal, rekedtesen – Legalább így „tegyél valamit amiért fizettem”. Hehe… - nem teszi szét őket, csak szúrósan néz szemeimbe, de vigyorogva állom. A tokba tett karddal tessékelem arrébb egyik lábát, majd ismét elérhetem a kis csipkebugyit, majd azon keresztül kezdem el dörzsölgetni legérzékenyebb pontját.
Mimikája egyre érdekesebb lesz, kéjes, sértett, duzzogó, sóvár, szinte minden látható rajta, tiszta repertoár. Sóhajai betöltik a szobát, és már ennyitől újra elkezdek lassan állni. Mindent meg akarok kóstolni rajta, mindent.
Hátam mögé dobom, ha jól hallom az ablakhoz a tokba tett kardot, rámászva görnyedek felé, majd két kezemmel kényeztetésébe kezdek, miközben durván falom ajkait. Édes, de biztos vagyok benne, hogy máshol édesebb lesz.
míg egyik kezemmel a fehérneműn keresztül dörzsölöm két ujjammal, másik kezemmel bal mellét markolászom, a jobbot nyelvemmel rajzolom körbe, hogy szép fényes legyen nyálamtól, és persze hogy peckesen álljanak a formás kis bimbói. Olyanok mint két sötét rózsaszín gyöngy, igazán szép.
Habár ezzel most magamat is kurvára meg fogom kínozni, de megéri. Vagy… majd csinálom okosba. Még meglátom hogy bírok a kicsikével.
- Le sem tagadhatod, milyen kis kéjenc ribanc vagy, máris tiszta lucskos a bugyid – bőrébe kuncogva nyaldosom tovább puha, illatos bőrét, felpillantva arcára hátra vetett fejjel nyögdécsel halkan valamit.
- Rohadj… meg… te… köcsög – hehe… csak sikerült kipréselni őket. Oldalra billen feje, mikor hasát harapdálom végig lefelé haladva, lábai közé térdelve, amikor érzem hogy ledermed. – Hé? Ez a hülye még itt van? Csukd be az ajtót! – oh, csak nem észrevette a kis faszverő majmocskát?
Oldalra pillantok én is, és látom, hogy kigúvadt szemekkel figyel.
- Nem szereted a közönséget? Legalább ennyi élvezetet adj neki, ha nem szoptad le, ahogy ígérted neki.
- Nem érdekel, zárd be aaa… - a bugyin keresztül érzékien húzom végig fogaimat nedves szemérmén, hangjától elégedettség cikázik végig testemben. Imádom, ha ilyen hatással vagyok.
- Fincsi vagy, ahogy sejtettem – hajolok el tőle vigyorogva, egy ujjal félrehúzom a vékony ruhadarabot, majd nyelvemmel forró csapásokkal kábítom tovább a kis vadmacskámat. Lábait folyamatosan húzza végig hátamon, hol sarkát, hol talpát, hol pedig megpróbál végigkarmolni, vajmi sikerrel, csak a köntöst sikerül lerugdosnia rólam. Örülök, hogy ennyire élvezed. Szinte már körbeöleli nyakamat mindkét combja.
Hirtelen hajolok el tőle, csak pár szusszanásnyi időt hagyok neki míg megcsókolom combjának belső felét, felegyenesedek, majd egy határozott mozdulattal vágom bele magamat. Oh igen, ez isteni…
Jó pár szitokszó hagyja el dús ajkait, csak tépve csókolom úgy próbálom elhallgattatni. Ah, milyen puha, forró, és milyen kurvajól szorít… Szívesen tankolnám tele, de egyelőre csak belekóstolok, hagy jusson későbbre is.
Kihúzódom belőle, visszahajolok öléhez, majd újra szájjal és nyelvvel kényeztetem, az utolsó előtti pillanatig. Már remegnek lábai, látom arcán is az élvezet előjeleit, és ekkor hagyom abba, kaján vigyorral, álló farokkal állok két lábra vele szemben, kipirult arcában gyönyörködöm, míg fel nem emeli pilláit és rám nem néz, ködös szemekkel. Elégedetlenül nyöszörög párat, és mocorogni kezd a fotelban. Hehe… ugye milyen szar érzés a vége előtt abbahagyni?
- Jóéjt, cicám – sarkon fordulva lépek az ágyamhoz ott hagyva kikötözve, csak intek egyet. – Majd kiverem rád álmomban, de pihend ki magad reggelre, kellesz az energia.
|
| Kita | 2011. 01. 05. 22:36:06 | #10293 |
Karakter: Alice Brendon "Amorette"
Megjegyzés: Timcsnek *
- Akkor mondjuk azt, hogy jótékonycélra ment a pénz. Az összeg nem számít… ahogy nekem sem – a szemeibe mélyedek, mérgesen, pupillám összeszűkül. – Nem pénzért megy, cicám…
Ez… ez a férfi, ez az istenátka okosabb, mint hittem… beharapom az ajkaim és fájdalmasan töröm a fejem valami menekülőúton.
Ki vagyok kötve, szóval az, ami egyszer már bevált, nem fog ismét… annyira nem ejtették a fejére. Hogy miért nem tudja ő is lenyelni a békát, hogy nem jött be, nem dugott meg, és passz?!
IDIÓTA!
- Bizonyítsd be… - hajol fölém, melleim már a mellkasát cirógatják. Nem sieti el a dolgokat, az biztos.
- Ahhoz el kéne oldoznia… nem? – próbálom rávenni, hogy szabadítsa ki a kezem. Utána ha bele is döglök, de kiszabadulok innen! És csak a joker lenne a lottón, ha őt is sikerülne hűtött, bontott testté alakítani…
- Később… talán – dünnyögi, megnyalintva az ajkaim. A nyála édes, forró, a keze hatalmas és erős, ahogy karcolgatja a bőröm, megremegnek az izmaim. De ez csak alantas fizikai reflex.
Ha lenne is; csak szex és más semmi.
Hirtelen,vadul kényeztet, nyelve végigkalandozik a nyakamon. Megremegek, és elborzadva veszem tudomásul, hogy nem tudom teljesen elhatárolni magamtól az érzést. Jól csinálja, piszkosul jól.
- Fogadjunk, hogy direkt csinálod, ugye? Szereted a durva kanokat?
Ettől a barbár, undorító és túl nyílt beszédtől megremegtem. Csak nem tetszik? Jesszusom.
- Én megadom neked azt, amit szeretnél… tudom, hogy erre vágysz!
Felnyöszörgök. Nem tudsz te semmit, te rohadék… Bár tapasztalata van, hajj… de még mennyi…!
- Seggfej! – szorítom össze a fogaimat.
- Ej-ej, egy angyalka beszélhet így? – ajkaival a fülembe mar, összerándulok. Menj innen, te… te…
- Angyalka? Miről beszél? – morgom az orrom alatt, elfordított tekintettel.
- Amikor először megláttalak a szexi kis fehér rucidban, olyan voltál, mint egy angyalka… akit meg akarok rontani – nyalja végig az ajkaimat, nyögve fordítom oldalra a fejem, és dobok magamon egyet, hogy essen le rólam.
- Fel akarsz húzni? Mert jól csinálod! – vigyorog pofátlanul.
Angyalka… angyalka, mi? A rohadt anyád!
- Hogy száradt volna a lepedőre – mondom halkan, megköszörülve a torkom. Halkan, mély, karcos hangján felkuncog, szájával az ajkaimat cirógatja, finoman megnyalintva. Próbálom eltépni a fejem, de a másik kezével megfogja az állam, egyenesen lefeszítve. – Hagyjon! – sziszegem.
- Ugyan, nem vagy olyan helyzetbe, hogy pattoghatnál, édes – nyal végig a nyakamon. Remegek, főleg amit lent csinál, de a kikötött pozíció miatt nem láttam, hogy mit.
- Hagyd abba! – sikkantok fel, amikor nyelvével a nyakamon át a melleim felé halad, levéve a pántot a vállamról, hogy a melleim kibuggyantak. – Perverz!
- Mondja a kurva – dorombolja. Megdermedek és ingerülten rántom meg magam, hogy a kezembe fájdalmasan belevág az anyag.
- Lehet, hogy „kurva” vagyok, de hülye picsa nem, édes – feszítem meg a kezem. Rángatom, de csak nevet. Felém térdel, ujjával ingerel, szájába véve a mellbimbóimat. Te köcsög… - Engedj el, ha akarsz valamit…- mondtam halkan. – Így nem tudom megtenni, amiért „fizetett” – nyögök fel.
- Ne aggódj, angyalkám, megoldom – simítja végig a testem. Van valami a kisugárzásában, amitől az ember… megremeg, megdöbben és elalél.
Érzem a vágyát a combomhoz simulni, mellkasát a mellkasomhoz… szórakozottan és megfeledkezve simítok végig a combján a lábammal, élvezve az anyag és a bőre simítását a bőrömön.
A sóhaja az ajkaimon, a nyelvét a fogaimon, kicsit elvadulva kapnék utána, amikor kopogtatnak…
Kopogtatnak.
Felmordul, én felnyögök. Ahogy elment felőlem, hirtelen rohadt hideg lett. Basszuskulcs. Tényleg felizgultam rá. Vajon igaza van…?
Egy férfi nyit be,mélyen meghajol és mond neki pár gyors, suttogó szót. A jakuzám éhes tekintettem mér végig, be se takar, csak úgy ott hagyna…
És ott is hagy. A férfi mögötte néz csak néz… és kapok az alkalmon. Felcsillan a reménysugár. Kérlek, kérlek, csak szabadulni akarok!
- Hé, szépfiú… a gazdád már messze jár? – búgom neki csábosan, keresztbe dobva a lábaimat, hogy a combom felvillant. Csak a nyála nem csorgott… az európai nő nagy hatással van a perverz japánokra. – Gyere, oldozz el, mielőtt visszajön, nem leszek hálátlan.
- Hülye leszek megöletni magam egy szopásért! – morogja. Lebiggyesztem az alsó ajkam, megrebegtetve a pilláimat.
- Jó, akkor ne oldozz el. Csak gyere ide.
Kinéz, becsukja az ajtót, és felém sétál.
- Térdelj ide… - búgom kéjes, nyögdécselős hangon, már húzza is le a gatyáját, megvillan az övében a rövid pengéjű kés… felcsillan a szemem. – Gyere közelebb… ne félj, nem tudja meg. Mindig lenyelem – kacsintok rá.
Felém térdel, térddel derékba rúgom és ahogy felém esik, az övéből kitépem a pengét. Felsérti a kezem de nem érdekel. Megfordítom, és a gyomrához nyomom.
- Oldozz ki… szépfiú – sziszegem.
***
Megigazítom a ruhám és a hajam, utálok lezserül mutatkozni, de a cipőket kézben viszem. Kinyitom az ajtót s kidugva a fejem körülnézek.
- Viszlát – dobok csókot a kikötözött, lecsupaszított tagnak, akinek a száját is bekötöttem, majd kisuhanok a folyosóra.
Kurva útvesztő, kábítva voltam, amikor hoztak… morogva és lopakodva megyek, ablakok után keresve a kiutat, egyre idegesebben. A végén észreveszi, hogy leléptem, vagy már tisztában is van vele.
Basszus, végre ajtó! Nagy és kifelé vezető!
Futva indulok el arra, onnan már nincs gond, a szívem szaporán dobog, amikor hirtelen valami éleset érzek a nyakamnál.
- Bazd meg – vetem oda, mintha kiköpnék. Kardot tart a nyakamhoz, de leszegem a fejem. Nyomására hátralépek, el az ajtótól…
- Nem rajtam múlik, de ha mindig keresztbe teszel… - dörmögi, karjával átfonva a nyakam kicsit megszorítva és úgy vonszol. Hogy lássam az ajtót, a kijáratot és fájjon, hogy sose szabadulok.
|
| timcsiikee | 2010. 12. 30. 19:25:23 | #10148 |
Karakter: Ureigoto Kaisen
Megjegyzés: ~ Kitának
Kaisen:
Szép szemecskéi kikerekednek, csak vigyorogva nyomom el a szivar csikkjét.
Lerúgja cipőit, látom röptében, majd hallom koppanását, próbál felülni, persze esélytelenül.
- Rettenetes ostobaság volt! És túl szorosan kötött meg. – jóízűen nevet, mire csak felvonom egyik szemöldökömet. Persze a második mondatnál már kicsit elkomorul.
- Micsoda katasztrófa – félmosolyra húzom ajkaimat.
- Kényelmetlen – és azt hiszed, ez meghat ribikém? Ráadásul… ne tereld a szót.
- Miért is követtem el ostobaságot? – kérdezek vissza. Kíváncsi vagyok, hogy mire akart utalni. Kioldom az öv csomóját, hogy kissé kinyíljon a köntös eleje.
- Mennyit fizetett értem? Milliót? Kettőt? – ízlelgeti a szavakat évelődve, összehúzom szemöldökeim - Potyára. Nem neki dolgoztam, csupán ott. Egyébként félreasszociált; lehet, hogy hostess vagyok, de kurva nem. – hozzá lépek, hogy a félhomályban jobban lássam arcát. Élvezed mi? Hogy okoskodhatsz. Az arcába hulló tincseket kisimítom, meg sem rezzen. Érdekes… igazán érdekes… Még az sem zavarja, amikor felé térdelek.
- Hm… - talán igaz, de lehet, csak megpróbál felhúzni. Hehe… ha ezt szeretnéd, más módon csináld cicám. A blöffre immunis vagyok. És ha igaz is… nem leszarom?
- Summa summarum; egy kisebb vagyont hagyott ott a semmiért… - suttogva játszadozik tovább a szavakkal – Ezért ostoba.
- Talán nem is annyira… - vigyoromra ő is vigyorral válaszol, egy pillanatra megfeszül alattam teste.
- De legalább ízlése van. Ez a szivar igazán jó. – hm… széles mosoly terül arcomra.
- Akkor mondjuk azt, jótékony célra ment a pénz. Az összeg nem számít… ahogy nekem sem – ujjaim arcára simulnak, tekintete egyszerre gúnyos és komor. Talán nem tetszik, ha valami nem jön be? Ugyan… - Nem a pénzért ment, cicám…
Csak felvonja egyik szépen szedett szemöldökét, szép kis szájára olyan mosoly kúszik, mintha éppen győzedelmeskedne valami felett. Vagy csak élvetegen figyelne valamit. Vigyorral viszonzom a gesztust, egy pillanatra sem zökkenek ki reakcióin. Egyszerűen… imádom az ilyet.
- Akkor miért? Ha csak én kellettem volna, nem lett volna elég csak simán elrabolni? Mire dobott ki annyi pénzt?
- A hallgatásért. – bököm ki egyszerűen, csökkenni kezd a mosolya. – Kellett valaki, aki mindenkit elhallgattat a környezetében. Lehet, nem neki dolgozol, de egy jó kis mese sosem árt, ha mégis valaki keresni kezdene téged.
- Heh – gúnyos mosolyra húzza ajkait, egyszerre idegesít és feltüzel… Kis ribi…
- Ha hiszed, ha nem csibém… megérte, akár kétszer ennyit is.
- Tudom – villantja felém fehér mosolyát, és magabiztos tekintetét.
- Akkor bizonyítsd be – dörmögöm ajkaira, de nem csókolom meg, csak leheletemmel ingerlem, kezem combjára simul.
- Ahhoz el kéne oldoznia… nem? – incselkedik tovább, szemtelenül egyre feljebb csúszik kezem, egyenesen a ruha alá. Vigyorom egyre csak szélesedik. Már hasfalár érintik ujjaim, érzem a finom csipkés fehérneműt is az ujjaim alatt. Észveszejtő.
- Később… talán… - apró simításokkal felgyűröm szoknyáját – de egyelőre, megoldom magam – hirtelen markolom meg bugyiját és felrántom, a rugalmas anyagot látnom sem kell, hogy tudjam, kiegyenesedve egy vékony csíkba épp belemélyed forró hasadékába. Ó igen…
Ahogy felnyög a meglepettségtől, egy pillanatra hátra veti fejét, nyakához hajolva duruzsolok a finom, illatos bőrre. – Fogadjunk, hogy direkt csinálod ugye? Szereted a durva kanokat? Én megadom neked azt, amit szeretnél… tudom, hogy erre vágysz… - beleharapok nyakába, a bugyit óvatosan húzogatni kezdem, ezzel ingerelve szemérmét.
- Seggfej – pihegi halkan, hangját persze visszafojtja előlem, de mindhiába. Szeretem ezt a küszködő arcot látni, ahogy magában vívódik. Tudom, hogy élvezed, már csak magadnak kéne beismerni azt… hogy igenis vágyódsz.
- Ej… egy angyalka hogy beszélhet így? – kuncogok fülébe, majd finoman bele is nyalok. Meglepetten rándul össze, szabad kezemmel a ruhája felett simítom végig hasát felfelé, hogy elérem mellét és keményen belemarkolhassak.
- Angyalka? Miről beszél? – morog kelletlenül, de újabb vigyorral hajolok arcához.
- Amikor először megláttalak a szexi kis fehér rucidban, olyan voltál, mint egy angyalka… akit meg akarok rontani – ajkain nyalok végig, de elrántja fejét, és morcosan néz rám. Csak még jobban elvigyorodom – Fel akarsz húzni? Mert jól csinálod.
|
| Kita | 2010. 11. 06. 21:05:33 | #9153 |
Karakter: Alice Brendon "Amorette"
Megjegyzés: Timcsnek *
A fürdőkádban ülök, íves oldalára támasztom a fejem. A hajam felfogatom, és egy pohár bort kortyolok.
Hiába a forró víz és az illatos habfelhők, ugyanolyan sápadtan és remegve ülök.
Basszus, basszus. Ez…
Tényleg megerőszakolt volna. Ilyen eddig még nem fordult elő, hogy valaki ennyire a.. „szívére” vette volna, hogy nem hagyom magam megdönteni.
Ráadásul, csak mert hostess vagyok, miért következik belőle azonnal, hogy az első ajánlattól hanyatt dobom magam? Ez egy orbitálisan hibás sztereotípia.
Ráadásul hiába ráz a hideg, ha mintha égnék… csak mert az a fasz felizgatott. Megrázom a fejem.
Remélem, elfelejtette még az emlékemet is.
Merthogy ő nem megy ki a fejemből…
Megcsörren a telefon mire összerezzenek. Kinyújtom habos kezemet és felveszem a telefont.
- Tessék? – szólok bele.
- Amorette, lehet egy kérésem? – hallom a kelleme férfihangot. Nocsak.
- Á, Luis, igazán rég beszéltünk – kortyolok a borba. Olyan érdekes, hogy pont az ő hangja ad nyugalmat… bár a vérem még mindig pezseg.
Igazán jó bőr volt, kár hogy akkora egy tapló… - Mit akarsz?
- Nemsokára tartok egy fogadást. Téged akarlak kísérőmnek.
- Küldesd értem a szokásos kocsit – csavarok egy hajtincset az ujjaim közé. – Mondjuk… hétre.
- Csak a legjobbat a királynőnek – hízeleg én pedig felkacagok.
- Az új ruhám lesz rajtam… mit szólsz?
- Kicsi és fekete?
- De csak szolidan – teszem le a poharat és nyakig merülök a habfelhőbe.
- Tökéletes vagy. Lekötelezel.
- Felírom a többihez – kuncogok.
***
Este a tükröm előtt ülök és könnyedén kenek egy kis parfümöt a csuklóimra és a füleim mögé. Megigazítom finoman a sminkem, és a tükörképemre mosolygok. A nyakam kilátszik, ahogy feltűztem a hajam, pár kósza tincs kivételével, a fekete ruha tökéletesen az alakomra simult. Kicsivel a félcombom alá ért. A fenekemre simítottam és a fekete magassarkúban kisétálok a nappaliba.
Már itt vannak értem.
A vállamra kapom a táskát és könnyű csípőringással sétálok le. Sofőr, előzékenység, elegancia… Meg tudnám szokni.
***
Egy pohár pezsgővel a kezemben állok Luis mellett, aki egy csomó japán és kínai üzletvezetővel próbál zöld ágra vergődni. Néha vetünk egymásnak pár félszót; tartjuk egymásban a lelket.
- Bocsáss meg egy pillanatra – érintem meg a karját, mire biccentéssel enged el.
Kisétálok a folyosóra, veszek pár mély lélegzetet, csípőre téve a kezem. Az a sok ember, mintha megfojtana… Oldalra teszem a pezsgőt és az ablakhoz megyek. Kint hatalmas kert, csodálatos, kis patak is van, hidacska… mosolyogva borzongok meg.
Hallok pár lépést magam mögött és fordulnék meg, mire valaki elkapja az alkarom és kicsavarja. Sikoltva fordulnék ki, a hajam kioldozódik és valami rongyot szorítanak a számhoz.
Érzem a maró szagot, próbálok nem levegőt venni, de nem sikerül, egyre több fekete pontocska táncol a látásom előtt, összefolyva. Elgyengülök és már csak az erős férfikarok tartanak. Értelmem utolsó szikráival csak egyre gondolok.
Baszottul fog fájni a fejem, ha felébredek.
***
Amikor kezdek öntudatra ébredni… én megmondtam.
Jaj, a fejem… nyöszörögve húzom magam alá a lábaimat, érzem a combomon a puha anyag simítását. A lábikrámba belevág a másik lábamon levő cipő sarka, amire furcsán magamhoz térek.
Ez az illat… szivarfüst. Ráadásul igen kellemes… csak már elszívták. A vége kicsit kesernyés.
Felnézek és meglátom az ezüstös hajat, a kaján mosolyt… bevillan utolsó találkozásunk emléke és akaratlanul is forrni kezd a vérem. Nocsak.
- Már megint maga? Azt hittem, elfelejthetem – sóhajtom. Szinte kéjesen mér végig. Fel akarok ülni de megrándulnak az izmaim. Ez meg mi a… Feltűnés nélkül feszítem meg a karjaim, de a selyemsál rendesen megkötött. A perverz mindenedet.
- Szeretnéd, mi? Tündérkém…
- Ne becézgessen, inkább eresszen el – mondom halál higgadt arccal. Ha azt hiszi, ez megússza szárazon… - A főnököm nagyobb fejes, mint maga és ha nem érkezem meg időben munkába, elkezd kerestetni.
Ez persze kamu. Nem vagyok kurva, és nincs stricim se. A keresetem nagy része saját zsebbe megy, ő csak a helyszint biztosítja.
- Felejtsd el, cicám – vigyorog és elnyomja a szivart. Veszek egy mély lélegzetet; igazán kedvelem ezt a fajtát. Talán mégiscsak van ízlése? Egy icipici… akkor talán még menthető. – Ne reménykedj abban, hogy bárki is a keresésedre siet. Megvettelek.
Meghökkenten bámulok rá. Hogy mit csinált?
Elnyomja a szivarját, de a füstpamacsok még körülötte burjánzanak, különös fényt adva az arcának. A sötét köntösben halványan, szinte dereng a félhomályban.
Aztán elnevetem magam, és még mindig kifeszült testtel rúgom le a cipőimet, és igyekszem feljebb tornázni magam. A fekete ruhácskám egyik pántja lecsúszott a vállamról, de nem zavart.
- Rettenetes ostobaság volt! – kacagok. – És túl szorosan kötött meg.
- Micsoda katasztrófa – gúnyolódik. Megvillantak a szemeim.
- Kényelmetlen.
- Miért is követtem el ostobaságot? – köti ki a köntöse övét. Figyelemre méltó mellkasa van. Megfeszítem egy kicsit a karom, de nem jön a jótét tündér kiszabadítani.
- Mennyit fizetett értem? Milliót? Kettőt? – gúnyolódok, ismét megtépve a karom a kötésben. – Potyára. Nem neki dolgoztam, csupán ott. Egyébként félreasszociált; lehet hogy hostess vagyok, de kurva nem. – mosolygok rá önelégült félmosollyal, pár tincs az arcomba lóg, mire odahajol és kisöpri az arcomból. Nem is mászik aztán már le, felettem térdel, de hidegen hagy, ugyanolyan flegma mosollyal nézek rá továbbra is.
- Hm…
- Summa summarum; egy kisebb vagyont hagyott ott a semmiért… - suttogom kifeszítve a testem szinte az ajkába. Érzem az arcszeszének az illatát, a szivarfüstöt a hajában, látom a szemeit. – Ezért ostoba.
- Talán nem is annyira – morogja vissza a már megszokott, oly régi ismerősként köszöntött kaján mosolyával. Elvigyorodok én is.
- De legalább ízlése van. Ez a szivar igazán jó.
|
| timcsiikee | 2010. 11. 06. 07:56:27 | #9136 |
Karakter: Ureigoto Kaisen
Megjegyzés: ~ Kitának
Kaisen:
Lassan feláll, csábos tekintettel figyel, majd testemhez tapadva próbál hátrébb tolni, de a falnak támasztom magam.
- Ezt akarja? Azt ám ki kell érdemelni. – ajkaival, kezével igyekszik kényeztetni. Nocsak… csak ennyi kellett, hogy beinduljon a kicsike? Hehe… a végén még önszántából fogja hagyni, hogy megdugjam a liftben, ez tetszik.
Da sajnos túl hamar bíztam el magam, s fegyverem elkapva – sajnos nem a megfelelőt – hátrál el. Bakker… A ribanca ezt már az elején bekalkulálta.
Persze nincs okom félelemre, hisz csak egy szűzkurva tart kezében olyan stukkert, ami nem odavaló.
- Nem is tudod használni, cica – mosolyodom el.
- Elég meghúznom a ravaszt. Volt kedves kibiztosítani nekem. – talán kicsit mégis ért a fegyverekhez? Felém tartva a cső végét próbálja ruháját megigazítani, de nehezen, fincsi alakja még így is ki-kilóg, amitől farkam nem akar lelohadni. El kell vennem tőle, de amikor mozdulnék, felsikoltva kapja rám két kézzel a pisztolyt, és még el is dörren, hallom fejem mellett süvíteni a golyót.
- Maradj már ott a francba is! – hülye kurvája.
- Hülye vagy, bassza meg!? – hörgök vissza rá.
- Ez véletlen volt, de esküszöm, a következő véletlen kurvára pontos lesz! Hogy nem bírja visszafogni a maga fajta sose azt a rohadt nagy egóját, már az agyamra megy. – nem ismered még a valódi kemény életet, picinyem… ha ismernéd, nem itt rinyálnál - Most elmegyek - Tegye már el a farkát az isten szerelmére, egy kis illem igazán ragadhatott volna magára a yakuzában – el vagy tévedve aranyom. De ha nem teszem, amit mond, a végén még véletlenül tényleg eltalál. Mert hogy ezzel célozni nem tud, az is biztos.
Leér a lift, kimegy, de ahogy követném, megint rám fogja a stukkert.
- Nem, maga bent marad. Nyomja meg a legfelső emeleti gombot, és a tetejéig meg se álljon. – megnyomom a középső emelet gombját, már zárulna be az ajtó, és az utolsó pillanatban kapom vissza kedvenc pisztolyomat.
Kattan az acél ajtó, majd felcseng a lift hangja, ahogy lassan jutok fel az emeleteken.
Elvigyorodva teszem helyére a stukkert, vállamat és ujjaimat ropogtatva haladok lassan a középső emelet felé. Nagyon meg fogod te még ezt bánni picinyem… Nem is hiszed, hogy mennyire.
Felérek a megfelelő szintre, könnyedén lépek be, már csak alig van pár ember, az egyik alulöltözött ribi akar megállítani.
- Bocsánat, de ma már nem fogadunk több vendéget. – elmosolyodom, kabátom alá nyúlva egy laza mozdulattal illesztem homlokára a pisztolycső végét.
- Kuss picinyem, és vezess be a kurva főnöködhöz – parancsolom nyers, negédes hangon, és reszketve engedelmeskedik. Nincs más választása.
~*~
Kényelmesen ülök fotelemben, és egy sötét köntösben, kényelmesen szivarozva vigyorgom magamban. Ha minden igaz, ebben a pillanatban cipelik ide az embereim, a drágaságot, és senki nem tehet ellene semmit. Sem ő, sem a társai, sem a főnöke. Hehe… Te húztad a rövidebbet picinyem, amikor ellenkeztél, és elszöktél. Ha ott helyben azt teszed, amit mondok, talán megelégedtem volna annyival… talán… De így talán én jártam jobban. Majd ha megunom, odadobom az egyik kuplerájnak, és tovább végezheti a munkáját, csak egy sokkal lepukkantabb helyen, mint eddig. Én figyelmeztettelek. Imádom ezt a pozíciót. Nincs túl nagy felelősség rajtam, nem én hozok nagy döntéseket, a befolyásom mégis nagy. Szép az élet…
A fiúk ügyesek, egy órát sem kell várnom, és elkábított kicsikém meg is érkezik. Most is gyönyörű, viszonylag sokat takaró ruha van rajta… a társaihoz képest, sokat takar.
Eszméletlenül tartják ketten, szinte húzzák maguk utána földön.
Szivarral a számban felkelek, oda sétálok, és pisztolyommal állánál fogva emelem fel a pofit. Igen, ő az.
- Szép munka – vigyorgok füstölögve – csak dobjátok le az ágyra, innentől az enyém.
Rekedtes hangon kuncogva engedelmeskednek, jól tudják, hogy mi következik. De nekik most kivételesen nem adom át. Nem… a kicsike túl szép ahhoz.
Mikor kilépnek, pisztolyaim odadobom nekik, hogy tegyék el biztos helyre, a másik szobámban. Figyelnem kell mindenre.
Szerencsére elég kába ahhoz, hogy ne keljen még fel. A ruháit nem veszem le, hisz kell egy kis szórakozás akkorra is, ha felébred. Csuklóit összefogom, és egy masszív, vastag selyemanyaggal összekötöm, hozzá az ágytámlához. Kifeszített teste még szebb látvány, hát majd még ruha nélkül…
Lassan felébred, akkorra már az ágy végében állva figyelem, szivarom utolsó két centijével ég és füstöl. Elfintorodik, amikor megérzi a kábító anyag utóízét, de amikor engem meglát, szem forgatva sóhajt fel, csak kiszélesedik vigyorom.
- Már megint maga? Azt hittem elfelejthetem. – ugyan picinyem… pár nap nyugi után azt hitted, csak úgy annyiban hagyom az egészet? Nagyot tévedtél.
- Szeretnéd mi? Tündérkém… - halk kuncogással jutalmazom.
- Ne becézgessen, inkább eresszen el. A főnököm nagyobb fejes mint maga, és ha nem érkezem időben munkába, elkezd kerestetni. – önelégült apró mosoly terül arcára, de majd én lefagyasztom onnan ezt a magabiztosságot.
- Felejtsd el, cicám – vigyorogva veszem ki számból a szivar végét, és a füstöt felé fújom, persze csak egy része ér el oda. – Ne reménykedj abban, hogy bárki is a keresésedre siet. Megvettelek – harminckét fogas vigyorral nyomom bele a szivar csikkjét a hamusba, hófehér arcát figyelve. Bizony csibe. Még most is előttem él a kép, ahogy a pisztolytól megriadt alak izzadt arccal veszi el tőlem a horribilis összeget, mert ugyebár a szíve csücskét akartam megvenni… de sikerült… és addig használom, amíg csak akarom. Szép az élet.
|
|
