Aztán Kensei olyan hosszú percekig hagy válasz nélkül, hogy azt hiszem nem is hallom már a hangját. Már megint nem. Mert nem mondja meg soha mit gondol, hogy mit kéne nekem is tennem. Csak nézem a komoly arcát, és nyelem a keserű haragom, ami felerősödik bennem és azt mondja Kenseinek az egyszerűbb dolgok megfelelnek.
- Elmentél. Egy szó nélkül. Kisétáltál, és egy percig sem próbáltad megmagyarázni. Shuuhei egy kapcsolathoz két ember kell. Velem nem könnyű együtt élni, nem könnyű kapcsolatban élni… - Elkerekednek a szemeim a hangjára. Én együtt tudtam vele élni. Hát hisz mit csináltunk eddig?
- Akkor engedj kicsit közelebb magadhoz, hogy könnyebb legyen. – Összezavartnak és tehetetlennek érzem magam. Csak körbe-körbe járunk és egyikőnk se azt mondja, amivel az út megfeleződne.
- Már így is közelebb, vagy mint bárki ezen a rohadt világon. Én próbálok mindent megtenni azért, hogy ez kettőnk között működjön.
- Úgy látszik nem próbálod eléggé – vágom rá sértődötten. Nem mondhatja, hogy csak én vagyok a hibás. Kalapál a fejem már így is, és az se tesz jót neki, hogy megcsóválom. Már a felülés is egy rossz ötlet volt.
- Ha így gondolod, akkor most miért vagy itt? – Mert én megpróbálom. És hozzátehetném, hogy mert be voltam baszva, miközben csak rágondoltam, a lépteim ösztönösek voltak, a vágyaim emberiek, de ezeket ő úgy tűnik nem vette észre.
- Ezt már én is kérdeztem magamtól mikor felébredtem. – Most kell egy gyors témaváltás, hogy eltereljem a továbbiakról a beszélgetést, mert már fölösleges. - Ne haragudj nem akartunk zavarni – kérek elnézést, ezzel valahogy úgy érzem, hogy végeztünk. Ha én is rontottam el, ő se nagyon tett azért, hogy megjavuljon.
Kira pont bekopog, nem is tudom, valahol azt reméltem, hogy ő már el is ment.
- Mit akarsz?
- E-elnézést, én csak bocsánatot akarok kérni a sok kellemetlenségért, amit okoztunk az éjjel – Kira azért is bocsánatot kérne tőle, hogy megszületett. Kensei pedig egy csöpp toleranciát nem mutat.
- Azt jól is teszed.
- Shuuhei, szerintem…
- Igen, megyünk már – bólintok rá, miközben felveszem a kardom a székről.
Annyira egyszerű így megoldani nem, Kensei? Te kilépsz a szobából, én pedig elhagyom a lakásod, még a világod is, hogy minden úgy folytatódhasson, mint amikor még azt sem tudtam, hogy élsz. Csakhogy én már nem tudnék ezzel a tudattal így élni. – Kira… én még maradok.
Olyan megértő szemekkel néz rám, amiktől úgy érzem, az egyetlen megoldás most az lehetne, ha én egyszerűen csak eltűnnék. Kira sohasem kérdezett, és nem erőszakoskodott, csak elfogadta, hogy én a lelki terhem összes súlyával rá támaszkodom, most pedig ezt az egyetlen embert akarom elhagyni.
- Én… sajnálom. Nem lehetek… nem tudok veled lenni, őszintén... – … még nem, ezek után nem. Életem egyik legnehezebb mondata ez volt. Nem mond semmit, pedig elmondhatna mindennek, vagy akár csak arra felhívhatná a figyelmem, hogy egy fasz vagyok. De nem teszi, és pont ettől érzem magam még nyomorultabbnak. Bólint, aztán pedig egy szó nélkül hátat fordít. És én úgy kapok utána, mint egy utolsó bocsánatkérésképp csókolom meg, mint akkor először, amikor már tudtam, hogy nem az alkohol miatt kötünk ki egymás mellett. Talán ő már akkor tudta, hogy mégse maradunk meg egymásnak.
Aztán Kira elmegy, az indulat pedig abban a percben el is önt, amikor a konyha felé indulok.
- Kidobhatsz, ha akarsz, de azt hiszem beszélnünk kell… - Pláne, hogy egy kávéval a kezedben állsz és még csak eszedbe sem jutott egy lépést felém tenni. A belépőm viszont meglepi, reagálni sem tud, no lám, a nagy és erős tapasztalt Kenseit elkapták. – Azt akarom, hogy legyél dühös – fakadok ki teljesen, egy picit még magamat is meglepve. - Hogy mondd el mi bánt, hogy beszélj hozzám. Bassz le mindenért, amit valaha elkövettem, de ne törődj bele abba, hogy nem vagyok itt, hogy elmegyek egy szó nélkül. Éreztesd velem, hogy fontos vagyok neked, másképp ez nem működik – tárom szét a karom teljes beletörődéssel. Minden ezen a beszélgetésen múlik.
Dühös, végre dühös, legalábbis azt hiszem. Mert ha az, akkor nála az egész teljesen máshogy jön ki. Felém indul, félelmetesen magasodik, a vállai szélesednek, az arca száz év tapasztalatát ölti magára.
- Shuuhei. Csalódott voltam. Fogtad magad és kisétáltál az életemből, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne és számon kéred, hogy nem küzdöttem érted? Soha senki nem volt még olyan az életemben, akiért ennyit küzdöttem. – Csak éppen ebből semmit nem mutattál meg, nekem legalábbis nem, támadok gondolatban rögtön ellen, de ahhoz hogy félbeszakítsam, már nincs bátorságom. - Lebaszást akarsz? Megkapod. Gyáva voltál, elmenekültél, ahelyett, hogy bármit is, meg akartál volna beszélni velem. Elszaladsz, vár rád egy kölyök, akinek a karjaiban nyugodtan szunyókálsz, - De… És pont akkor futottam utánad… - aztán az éjszaka közepén hulla részegen beállítasz vele együtt. A tetteid sorozatát valahogy nem tudom megérteni. Sajnálom, hogy nem hallgattalak meg. Most magyarázkodhatsz. És kurvára azt akarom hallani, hogy az, hogy egymás karjaiban aludtatok csal egy kibaszott félreértés volt. Ha meg nem akkor kérlek legyél velem őszinte.
- Nem történt semmi… – azt hiszem, suttogom. Letaglózva állok, nem is attól, amit mondott, hanem inkább a hangja erejétől, az arca keménysége, ami lefegyverez, a harag és a fájdalom, ami sugárzik belőle, keveredik, olyan Kenseies nyersesség vibrál körülötte. Talán be kéne látnom, hogy nincs miért kergetnünk egymást, idővel úgyis majd minden véget ér, de ha van valami, ami ilyen szenvedéllyel gomolyog, a mellkasomnak csapódik és összeszorít, ténylegesen a falnak préssel, akkor az talán nem az, amit el kéne hagynom harc nélkül megszűnni.
Megtalálom a hangom, valahol elrejtve, hiába kicsit félénken, rekedten, de azért hallható, és érthető és még a hideg, éles szemek se állítják meg.
- Szó nélkül hagytál egy kiskölyköt, hogy bálványozzon, istenítsen téged, pedig tudtál a létezéséről, mindig amikor Soul Societyban jártál. Aztán amikor megtalál végre, és tudatosul benne, hogy nem haltál meg, kiskutya módjára kötődik hozzád, de te még csak annyira se vagy képes, hogy képen vágd, ha esetleg meg merne csalni. Mikor lettél Kensei ennyire beszari? – Egy pillanatra még engem is meglep mért ezt mondom, hogy hozhatom fel azt a sérelmet, mikor mind ketten tudjuk, hogy akkor és ott ez nem történhetett máshogy. Ő nem tudta, hogy mit érzek, én nem tudtam ki ő. De az, hogy Kensei nem állt ki értem, hogy félt megmutatni mit érez abban a percben, amikor egyértelművé vált, hogy elveszíthet, az már tényleg az ő hibája. - Kira egy kölyök, de ő legalább mellettem van, és akkor se mozdul, ha kidobom. Te egyszer nem mondtál ellent nekem. Egyszer sem hagyta volna szó nélkül, hogy kisétáljak az ajtaján. – Nem mintha azt akartam volna, de mért nem mondta el, hogy nem akarja, hogy más karjába menjek, amikor elindultam mégis?! Mért nem jött utánam, és fogta meg a kezem? – Most akarod nekem elmondani, hogy fontos vagyok, és féltékeny vagy? – Félrelököm a kezét, pedig érzem, tudom, hogy most akár meg is csókolhatnám, megérinthetném, és ő nem venné el a kezem a testéről. Esküszöm remegek azért, hogy megtegyem. – Zavar, hogy részegen állítok be vele? Vagy az zavar, hogy ő még abban sem hagyott egyedül, hogy rendesen leigyam magam? Ha nem engedted volna be a lakásodba, ő soha nem hozta volna fel nekem, hogy mért ide indultam el…
- Ha ennyire jó a kölyök, akkor mért nem vele vagy Shuuhei? – kérdezi tele sértettséggel a hangjában. Az arcát fürkészve az az érzésem, hogy igazából nem is érdekli, hogy mért. De én azt akarom, hogy megértse.
- Mert ő nem te vagy – fordulok meg. - Mert már nem tud feledtetni téged. Mert én… - Megtorpanok. Mert ha tényleg szerelmes vagyok, akkorn nem egy veszekedés kellős közepén akarom neki elmondani.
Kopog a levegőben a mondatom, nincs egy árva öngyújtó hang, de még egy sercegés a konyhabútor felől, ahogy nem hallani azt sem, hogy megtámaszkodom mellette a falon.
- Mi lesz, ha vissza kell mennem, és te oda már nem jöhetsz velem? Bíznál bennem? Vagy csak annyira amennyire most? – szomorúan veszem tudomásul, hogy lényegében ez az egész csak erről szól. Mert bár nem félek Kirától, ő már tudomásul vette, hogy mit jelent az, hogy én itt vagyok, míg ő Soul Society felé tart, de Kensei honnan fogja biztosra venni, hogy egyedül fekszem az ágyamban?
*****
Nem maradtam már sokáig Karakurában. Valójában már napokkal korábban visszamehettünk volna a Lelkekvárosába, de Kira egy lépéssel előttem járt, és megvárta, míg az alkoholtól kölcsönzött erők Kensei felé nem viszik a lábamat és meg nem tesszük azt, ami nélkül képtelen lettem volna itthon élni. Egyszerűen nem szólt róla, ahogy nem beszélt Kenseiről sem soha miután már visszatértem, és amikor úgy alakult, hogy egymás mellé kerültünk a városban, vagy az osztagok szokásos találkozóján. Nem ér többet hozzám, én pedig nem érzem a késztetést, hogy hozzáérjek. Olyan volt, mintha mi ketten együtt soha nem is léteztünk volna, csak a lesütött pillantásából és a néha mégis látható szomorú tekintetéből tudtam, hogy valójában pontosan emlékszik mindenre. Én pedig minden egyes nap emlékeztem Kenseire. Az utolsó beszélgetésre és a legjobb szexre, a csalódott arcára és a vágyakozó tekintetére. Mindennap egyes nap szenvedve fájón görnyedtem össze és vártam, hogy a soha nem jövő álom végre mégis megtaláljon.
Napokig semmit nem hallottunk Karakuráról, nem beszéltek Ichigóról és nem beszéltek a Vaizardokról sem. Pedig Renji tudott volna. Ő tovább maradt, mint mi, de rosszabb állapotban is volt, mint én –legalábbis ezzel hitegettem magam-.
Talán egy, de lehet már két hét is eltelt, amikor hirtelen gyűlést hívtak össze minden kapitánynak és hadnagynak. Azt hittem megint valami küldetésre kapunk parancsot, hogy a kiválasztottak csatlakozzanak Ichigóhoz, mi többiek pedig innen támogassuk a csapatot információval. Jó is lett volna valami munka, ami eltereli a figyelmemet, és visszaráz kerékvágásba. Ugyan akkor végig abban reménykedtem, hogy ne nekem kelljen megint felügyelőt játszanom, ne nekem kelljen a földre mennem.
De csak a kapitányokat nem lepte meg annyira, mint engem, amikor a Yamamoto főkapitány valami olyasmiről kezdett elbeszélni, hogy a sok kapitány és ember veszteséget pótolnia kell, ehhez pedig olyan emberekre van szüksége, akik megbízhatóak és mindig Soul Society mellett álltak. Egyszerűen nem tudtam hova akar kilyukadni. Az én osztagomnak én vagyok a ideiglenesen a főkapitánya, ahogy a hadnagya is, de van olyan is, ahol ez a két ember hiányzik. Elképzelni sem tudom, honnan akarja ezeket az embereket pótolni, és melyik az az újonc, aki képes lenne ezeket a feladatokat ellátni.
Aztán kinyíltak a kapuk és hat leárnyékolt alak lépett be rajta. Én pedig már az első pillanatban kiszúrtam. Ott álltam leforrázva, és kiszolgáltatva, és arra se volt esélyem, hogy kirohanjak a teremből levegőt venni. Megjelentek a Vaizardok a fő kapuban és Kensei is ott állt Hiroko mellett, fehér kapitányi köpenyben.
Alig alszom pár órát, amikor a zaj egyszerűen felébreszt. Nincs semmi átkötés, finom rázogatás, vagy egy halk suttogó szó, nincs egy rossz álom sem. Nyílik a szemem és kész. Résnyire igaz, de ez is elég ahhoz, hogy szinte az első pillanatban felismerjem Kenseit. ŐT nem lehet nem felismerni, legalábbis az én fázisomban. De mi is az én fázisom?
Pontosan előttem áll, nem épp a megfelelő közelségben, annál bizony jóval távolabb, pont annyira hogy tudjam, most nem örülhetek meg neki, sőt, ez még az a távolság, ami jobb is, hogy van köztünk. Tisztán látom a meglepettségét zavarodottságba váltani, amire én is összehúzom a szemöldököm, még nem vagyok teljesen magamnál. Lemondó szöveg, csalódott arc miközben kifordul én már emelem is a takarómat, hogy utána siessek.
Hova megy? Elmegy… - riaszt a gondolat a fejemben, Kira keze pedig koppan a futon mellett a padlón. A francba.
- Kensei várj! – kiabálok utána, és amikor megáll, majd felém fordul, már tudom, hogy a világ összes magyarázata sem lenne elég, mert ő tudja. Tudja mit tettem, és mit akarok neki most mondani. Tudja és valójában kurvára nem kíváncsi rá.
- Mit szeretnél?
- Én csak… - Félre érted. Csak aludni szerettem volna.
- Nem számít. Vissza akarsz menni. Hát akkor menj, én nem foglak marasztalni, mert nincs jogom hozzá. – Ebben a pillanatban valamiért nem is találok semmi ellentmondást, és választ sem rá. Talán tényleg ezt szeretném? Vagy csak a „nincs jogom hozzá” vágott annyira pofon, hogy ne is akarjak már megszólalni.
Szó nélkül hagyom hátat fordítani és kisétálni azon az ajtón, amin tíz perce sincs talán, hogy bejött.
- Ez nem Muguruma volt? – legyez mellettem Urahara. A hanglejtése pont annyira meglepődött, mint az ábrázata. Te kalapos, hogy lehet, hogy ide mindenki csak úgy bejön?
- Igen, ő.
- Oh, kár, hogy így elsietett, örültem volna, ha beszélhetek valamelyikkőjükkel.
- Mért kellett volna?
- A kialakuló helyzetben minden segítség jól jön… - Mert Soul Society nem képes megoldani, ismét.
- Shuuhei! Mi történt? – Kira mögém ér, elég közel áll, hogy feltűnés nélkül tehesse a kezét a hátamra. Csakhogy én erre nem is reagálok. Sokan lettünk hirtelen, ez már tömeg, nyomasztó.
Nekem kellett volna utána menni? Mért nem hagyta, hogy elmondjam, vagy én mért nem tudtam elmondani? És most hova kéne visszamennem? Vissza kéne egyáltalán mennem?
Nem aludtam ki magam, ehhez meg pláne nem. Érzem amint a végtagjaim a föld felé húznak, hiába kipattant a szemem, közel sem éber, és még ráadásul el is bambulok. Cikáznak a gondolatok a fejemben, de egyre lassul az egész, egyre baljóslatúbb is, folyamatosan azt kántálja, hogy ezt most elbasztam, hát induljak, de még sem tudok lépni.
Kensei másodjára is kilépne az életemből most már önszántából is. Ennyit érnék neki? Tényleg ennyit? Később rájövök, hogy ez a két kérdés mennyire rosszul esik nekem.
- Gyere Shuuhei, menjünk vissza, nem aludtad ki magad - próbálkozik Kira, de csak megrázom a fejem. Vajon ő mennyire van tisztában a helyzettel? Szerintem azt sem tudja, hogy kiment ki az előbb az ajtón, ki miatt meredek még most is abba az irányba. Vagy mégis tudja, és azért nem erőszakoskodik tovább?
Két nap telt el a semmiben, aztán meg öt ugyan így. Nem történik semmi, tényleg semmi. Ez igaz a hollow tevékenységre, a shinigami aktivitásra, és Kenseire is. Ez a világ vagy egybe sűrítve csinál mindent, vagy sehogy se, de akkor semennyire sem. Én pedig nem akarok kilógni a sorból.
Urahara szerint készül valami, tehát lazsálni semmiképp nem lehet, majd fogja magát és eltűnik pontosan ez alatt az öt nap alatt. Hát, ha ő ennyire nem lazsál, akkor akár én is visszaállhatok a régi bevált módszeremhez, a nagy semmiben ez pont lesz egy napnyi valami.
Matt részegre iszom magam.
Az első két napban Kira mellett még Renji is rendszeresen velünk tartott, míg Ichigo nem jött érte, és tiltotta el a kocsmáktól.
- Szerencsétlen flótás. Emelem a poharam rá – koccolom a ki-kilöttyenő aranyló lével teli poharam Kiráéhoz.
- Csak szerelmes – tartja a sajátját Izuru, de keserédes mosolyát nem engedi el.
Pont azért – gondolom én, de végül más csúszik ki.
- És te Izuru? – Szándékosan használom a vezeték nevét, felettesi pozíciómat felvéve, mintha csak az első közös ivásaink egyikén lennénk (újra).
- Én csak vigyázom rád – mondja lehajtott fejjel félszegen. Levegőben álló pohárral nézem, és nem szólok, mert nem ezt a választ vártam. Megrándul a szám, meglódul a pohár, nagyot kortyolok. Nem ezt akartam, állapítom meg, ahogy azt is, hogy újra töltök magamnak.
- Miért? Mért csinálod Izuru? Rám te csak ne vigyázgass, én vagyok a felettesed, nem fordítva – csattanok ki, holott valami mást akartam elérni valójában, de már nem emlékszem arra, hogy mi volt az. A kemény szavaim arcul csapják és a pillanatnyi zavart arc kifejezése hamar vált át megbántott szomorúságba.
- Mi a bajod Shuuhei? Mi történt… - motyogni kezd, de már nem értem. - … köztetek…?
- Nincs semmi bajom, oké? Csak nem akarom, hogy összetéveszd a szerepeket. – Milyen szerepeket? Miről beszélsz Shuuhei? Mondd már ki. És szándékosan nem térek ki a mi történtre. – Hogy többet… - Elkerekednek a szemei, ebben a pillanatban leesik neki, azt hiszem.
- Mért csinálod ezt? Azt hittem jól meg vagyunk… Hogy te is érzel…
- Micsoda? Mit érzek? Irántad Izuru? Nem érzek én semmit. – Ebben a percben belém is akad a szó, olyan erős hányinger tolódik a torkomra, hogy szabályosan nem kapok tőle levegőt. Most meg is érdemelném. Fulladozva esek össze, mert egy gerinctelen bunkó vagyok.
Kira nem válaszol, csak néz. Én pedig lélegző gyakorlatokat tartok zárt szájjal.
Tökéletesen tisztában van azzal, hogy ezzel a szusszal mindent kifújtam magamból, elküldeni tehát nem fogom, és azt is tudja, hogy napok óta csak részegen hagytam el magam, és feküdtem az engem vigyázó karjai közé.
- Gyere, haza viszlek.
- Nem érted? Nem akarom, hogy haza vigyél, én nem ott lakom ahol te. – Talán még sem adtam mindent ki, vagy lehet nem ittam még eleget? Vagy egyáltalán most mégis mért veszekszem vele?!
- Akkor mit akarsz még? Tovább inni?
- Pontosan azt – bólintok, és egyből az ő poharához kapok, amiből azóta se fogyott egy ujjnyi se, tehát megihatom, de ha nem akkor rendelünk egy újabb kancsóval.
Némán nézi végig, kicsit talán szúrnak a szemei.
Szó nélkül tölt magának újat a pohárba és kiveszi a kezemből mielőtt azt is elmarkolhatnám. És lehúzza.
Versenyt iszunk. Addig, amíg egyszer csak a szék magától nem csúszik ki alólam.
Röhögök, Kira is. Aztán egymást támasztva és tologatva imbolygunk ki valamikor hajnalban az egyre ritkuló kocsma népei között. Az állapotom már az a féle, amiben a hideg sem segít már a józanításhoz, ez bizony két napos részegség lesz, és holnap nagyon fogom utálni.
- Vezess! – adja ki az ukázt, amiért felnevetek és ikszbe vágom a karjaimat.
- Fogalmam sincs.
- Akkor induljunk hazafelé, nemde Hisagi-senpai?
- De. - Úgyhogy haza indulunk, ami akkor sem érdekelne, ha a bokor alatt lenne, annyira elzsibbadnak a lábaim a fáradt álmosság okozta érzéstől.
Oszlopnak támaszkodunk, hányuk egyet három utcasarokkal lejjebb, aztán úgy mászunk lépcsőt, hogy a kezem is földön van, de azt hogy hogyan jutottunk el az oszloptól a lépcsőig nem tudom megmagyarázni.
Már a kapuban tudtam, hogy Kensei házához vezettem, a lépcsőn felmászva pedig azon gondolkoztam, hogy vajon a kocsmából kilépve is teljesen tisztában voltam ezzel és Kira szavainak a céljával, vagy az egész automatikus volt és piától vezérelt. Ami ellen csak az van, hogy soha, egy totális részeg pillanatomban sem csináltam ilyet.
Kira fog beszélni, ezt eldöntöm, majd ő bocsánatot kér, mivel a csengőt is ő nyomta meg, aztán majd Kira el is rendezi az egészet, és Uruharához visz, mert én nem tudok tovább lépni egy tapodtat se, Kensei pedig így nem fog küszöbnél tovább engedni. De nem is akarok bemenni.
Beájulok.
Hasogat a fejem és emiatt hosszú percekig tart mire rájövök, hol ébredtem fel. De amikor már tudom, nem is akarom tudni inkább. Utálom az alkoholt, utálom, hogy nem tudom és akkor amikor iszom, nem is akarom korlátolni a mennyiséget, egy szóval utálom azt, hogy hagyom magam ilyen helyzetbe hozni. Utálom Kirát, hogy engedi nekem, mert mégis megteszem. Utálom a nulla akaratomat és utálom ezt az egész rohadt napot.
Kenseinél vagyok, de mit keresek itt, azt hogy hogyan kerültem ide, már nem is tartom lényegesnek. Nem akarok találkozni vele, úgyhogy az ágyban fekvést és az alvás tettetését addig húzom, ameddig csak lehet, aztán pedig azon jár az agyam, miként lehetne észrevétlenül meglógni. De elkezdek éhes lenni és a késztetés egyre nagyobb, ahogy a fejfájásom is ezzel arányosan nőni kezd. Így bizony lehet, még felállni se nagyon fogok tudni. Talán már nincs is a lakásban és akkor esetleg még el tudok lopni egy gyógyszert, de ami soha nem voltam az a tolvaj, szóval ha ki is mennék a konyhába megkeresni a dobozt, és bevenni egy fehér tablettát, akkor is lennék annyira becsületes, hogy megvárjam és szóljak neki róla.
Vitus harcot vívok magammal. Döntetlen az állás, szenvedek a súlya alatt.
Kensei megteszi helyettem a választás jogát, és rám nyit. El kéne fordulni, úgy tenni mintha még aludnék, de addig tanakodok, hogy már felesleges legyen, mert a falnak támaszkodva áll a zárt ajtó mellett, pontosan a szemembe néz.
- Mért mondasz le rólam másodjára? – Annyit gondolkodtam ezen a kérdésen, hogy nem is kérdés, hogy ez legyen az első mondatom hozzá. Sóhajtok. Francba. Nem is kértem számon, még se válaszol rá. – Hogy mondhatod azt, hogy „nincs jogod hozzá”? – Talán beszlgetni kellett volna először, bocsánatot kérni és megmagyarázni az egész jelenetet, Kirát, és a múltamat, de mire ott tartok, hogy beismerjem a hibámat, rájövök, hogy már eleve megtámadtam őt, ráadásul továbbra is úgy érzem, hogy jogosan. Taktikát váltok. – Nem tartasz annyinak sem, hogy próbálkozz? Hogy harcolj értem? Még csak le sem baszol… - halkulok el a végére megszakítva a szemkontaktust. A kurva életbe, végül is milyen kapcsolatot várhatnék tőle. Alig tudok róla még mindig valamit, két külön világban élünk még fogalmam sincs meddig, aztán… de basszameg, nekem mindig is megérte volna áldozatot hozni érte. – Mért nem érdekel, hogy én mit mondanék róla? Mért nem kérdezel soha? – Az elkeseredtségem a torkomra mar, és haragot szít. Haragszom. Magamra, rá. Talán túlértékeltem, és azt hittem fontos vagyok neki, talán én értékeltem fel és hittem, hogy szeret (viszont).
Úgy tűnik Kenseit beindítja a kijelentésem, hirtelen sokkal aktívabb lesz, és a merev farka akkorát lök kettőnk közé, hogy ebben a percben még azt is elhinném, hogy el fog élvezni. De nem, neki ennyi nem elég, ahogy nekem sem. Ujja ismét a bejáratomhoz csúszik, de csakhamar letesz erről a fölösleges procedúráról, mert egy perc múlva el is húzza onnan, és átadja nekem a lehetőséget; tegyem azt, amit szeretnék. Az élvezkedő szerepét veszi fel, míg én nem törődve a méreteivel, lassan rácsúszom, tövig.
A szex továbbra is őrületes, nem is tudok leállni, csak egyre gyorsabb lehet a tempó, átadom magam teljesen, nem is tart sokáig. Összeölelkezve kapaszkodunk egymásba, a farkam kettőnk közé szorul, a két oldalas dörzsöléstől csillagokat látok.
Teleélvezem mind kettőnk hasát, és még a mellkasára is jut, az ő spermája pedig lassan folyik ki belőlem.
El kéne menni lezuhanyozni, ismét, mert összetapadunk, és mocskos vagyok, de a combizmaim feladták mára a munka teljesítését, Kenseinek pedig eszébe se jut kimászni az ágyból. Marad az összetapadó testek melegsége, a terhes levegővétel forrósága, és a test, ami nem enged, nem ural, csak elfogad, nem vigyáz, csak biztonságba ölel, nem tart vissza, csak lehetőséget ad.
Nem tudok sokáig aludni, mert felriaszt az érzékelő, és természetesen ezt csak akkor teheti, amikor a legkevésbé sem számítok rá. Óvatosan szállok ki az ágyból, megtanultam már hogy kell, most se tudom rosszul alkalmazni, és lopva öltözöm pillanatok alatt fel.
Elfelejtem a gondolatokat, Kensei sima, egyáltalán nem morcos arcát, és hiába sietek a szél az arcomba csapva hűvös levegőt hoz magával, azt sejtetve, hogy nem fogok tudni hamar visszaérni hozzá.
Ketten csatlakoznak mellém, hogy a lidércet kivégezzük, és én leesett állal értetlenkedem az erősítés láttán. Az egyik ház tetején hirtelen fékezek le, előbb ezt meg kell magyarázniuk, aztán tovább mehetünk.
- Ti mit kerestek itt? Renji… Kira… - Megfordul a két hadnagy, hőmérsékletükhöz mérten, két teljesen ellentétes arc néz rám.
- Erre most nincs időnk – toporog a hevesebb, és már rántaná is elő a kardját, ha nem szólalna meg a társa.
- Nem szóltak önnek Hisagi-senpai? – Értetlenül nézek, a válasz ebből egyértelmű, nem, nekem nem szóltak. – Még több lidérc várható. Ezért A Lelkek városa úgy döntött, hogy erősítést küld. – Futtában kérdezek már rá az eltűnt információ részleteire, és a torkom összeszorul a kapkodó lélegzés okán.
- Mért nem kapitány jött? Mért ti ketten? – Renji előttünk repeszt, és magát pörgeti fel azzal, hogy Ichigót szidja, de legalább már nem hadonászik a kardjával.
- Azt hittem örülni fog nekem a senpai – mondja negédes hangon Izuru, pontosan tudva, hogy értem a célzását. De nem válaszolok ezért visszavált a hivatalos hangnemre és inkább előre fordul. – A kapitányok mind elfoglaltak, és addig nem jön egy se Karakura városába, míg a lídérc fenyegetés nem lesz ennél erősebb. Még Hitsugaya kapitányt is visszarendelték. Tartanak egy Soul Society elleni támadástól. Ha a helyzet nem változik, akkor küldenek még erősítést.
Némán bólogatok, hisz teljesen jogos az intézkedés, csak éppen korrektnek nem mondanám, velem, velünk szemben. Mért akar mindenki Ichigo erejére támaszkodni. A véleményem megtartom magamnak, mert nem az én feladatom megkérdőjelezni a főkapitány döntéseit.
Renji teli torokból ordítva vetődik előre, hogy lekaszabolja még Kurosaki előtt a lídércet, aki úgy tűnik egyáltalán nem volt rászorulva a segítségre.
Kira kardot ránt, de egy tapodtat sem lép el mellőlem, ő is és én is tudjuk, hogy ránk most semmi szükség.
A csata végén megköszörülöm a torkom, és Ichigo elé állok, hogy biztosítsam, nem kell mindent egyedül csinálnia. Renji felvág, de egyből leszólják, ez pedig ellenállást érdemel. Az egész utca tőlük lesz hangos, mikor elmennek. Valami sosem változik.
Ketten maradunk Izuruval, és ő izzó tekintettel lép elém.
- Hiányoztál – suttogja az ajkaimnak, azzal a búgó hanggal, amivel mindig el tudott csábítani. És ez az alkalom sem kivétel. Csukott szemekkel adom át magam a finoman tapogató szájnak, és érzéki nyelvnek. Nem karolom át, miközben ő nyakszirtemnél fogva húz magához közelebb, de nem is húzódom el, legalábbis nem azonnal. Alázatos, mégis kihívó, vágyakozó, de visszafogott, aki mellett úgy érzem, nekem kell lennem az erősnek, a férfinak.
- Izuru… - suttogom és vállánál fogva pár centire hátrébb tolom. – Ezt, most ne. Mennünk kell. Neked kell egy póttest. Nekem pedig pár óra alvás. – Nem kérdez vissza, nem ellenkezik, akkor sem mikor a kereskedés bejárata előtt dadogva hagyom magára. Ki kell szellőztetnem fejem, ő pedig meg tudja állni a helyét.
Összezavarodik a fejemben a jelen, a múlt, az utóbbi kétszeresen is. Lassan sétálva megyek haza, míg járatom a fejem, vajon most mi lesz? Mi a helyes, és mit kéne tennem? Nem zárhatom ki Izurút, mert ő az, aki később is velem lesz. Nem tudom elküldeni, mert nem tudnék többet a szemébe nézni, és ő igazán nem tehet róla.
De Kensei… Kensei a férfi, akire mindig is vártam, aki egész életemben előttem, bennem élt. Hiába tudom, hogy előbb utóbb elszakadnék tőle, és ezért soha nem lenne szabad a köztünk lévő viszonyt, nem viszonyként kezelni, akkor is tudom, hogy mindig is több volt ez, mint „viszony”.
A házak tetején ugrálok, és a vöröslő nappal szemben hagyom a szélnek, hogy ágakat sodorjon felém. Nézem a világot, ami még csak ébredezik, és a veszélyek ellenére olyan nyugodt. Keresem magamban a békét, az utat, vagy legalább egy tanácsot, amit követhetek, ami megmutatja, merre menjek, mit csináljak. De sehol semmi, és az áruló kapitányom szavai csak keserűséget ébresztenek bennem.
Kensei az asztalnál ül, kávézik épp. Nem emeli fel a fejét, mikor az ablakon át mászom be a lakásába, én pedig nem nézek rá. Képtelen vagyok rá. Fáradt avygo ka bűntudathoz, de ahhoz nem eléggé, hogy ne érezzem tettem súlyát.
- Sok dolgod volt az éjjel? – kérdezi. Talán ha nem lennék fáradt, odafigyelnék a hangsúlyra, a mozdulataira, a tekintetére, ami lyukat éget a hátamba. Talán ezért is felejtek el még hazudni is.
- Nem.
Bemegyek a fürdőszobába, és eláztatom magam, mintha vízesés alatt állnék. A víz langyos, és akkor sem lesz melegebb, amikor egy másik test is osztozkodni akar rajta az enyém mellett.
- Most ne– tolom el magamtól Kensei arcát, miközben kibújok a karjai alatt. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, az övé csodálkozó, az enyém sajnálkozó, legalábbis én ezt próbálom sugallni vele. – El kell mennem. – Kijelentem, mielőtt távoznék kivételesen az ajtón keresztül.
Uraharához sietek, mert aludnom kell, és összeszednem a gondolataimat. Azonban az ajtót nem a gyerek nyitják ki, és nem is a bolt tulajdonos.
- Hisagi – tátja el a száját Izuru mindössze addig, míg be nem tessékel az ajtón. – Nem aludtál semmit az éjszaka? – Válaszolnék, de a kimerültség legyűr, csak aludni akarok. – Gyere be, feküdj le. – Nem kell kétszer mondania, nem kell irányítania sem. Elterülök a földön, a párnán, aminek Kira illata van, a takaró alatt, ami ugyan olyan meleg, mint Kensei teste.
-Vissza akarsz menni a hálószobába? – kérdezi ugyan abban a hangnemben, ahogy én szóltam hozzá. Van egy olyan érzés féle gondolatom…
-Lenne pár ötletem, hogy mivel üssük el a napot – ajánlom fel a lehetőséget, amit még mindig elutasíthat. Közben letakarítom az asztalt, mert ugye ez így szokás itt.
-Alig várom, hogy megoszd velem az ötleteidet. – Szóval van egy olyan érzés féle gondolatom, hogy nyert ügyem van. Ez ezennel bebizonyosodott.
-Aki kíváncsi hamar megöregszik – húzom kicsit.
-Sajnos már megöregedtem, úgyhogy belefér - vág vissza nemes egyszerűséggel.
Elmosogatok, még el is pakolok, mialatt ő elmélázik a nagy asztaltörlésben.
Nem húzzuk sokáig az időt.
Én kezdeményezek, Kensei pedig élvezkedik. Szeme felizzik, teste minden érintésre megfeszül, férfiassága fellüktet. Nem hagyja, hogy tovább játszadozzam, maga alá gyűr és letámadja a nyakamat. Végig csókol mindenhol, elveszem érintésében.
Nyögdécselek, mint egy szűz kislány, pedig még csak nem is az első.
Kielégít szájjal-kézzel felváltva, az élmény intenzív, ha csak látnám, már attól teljesen mereven könyörögnék neki, hogy tegye is meg azt, amit a képen beígér, most viszont nem kell kérnem sem, Kensei az elejétől kezdve erre játszik.
Mikor azt hiszem, hogy most végre egy óriásit fogunk szexxelni, ő valami máshoz is nyúl. Egy tubusból nyom az ujjaira kenőcsöt és olyan könnyedén nyomul belém, hogy szinte észre sem veszem.
Mellkasán lévő hatvankilences, mintha dobogna, úgy emelkedik a megfeszülő mellizmokon, mikor két karjával megtámaszkodva fölém térdem. Ez az ember egy isten, és ha nem most szúrna fel, akkor biztos felröhögnék. Így viszont összeszorított fogakkal és szemmel nyögök magamban visszafojtva az árulkodó hangokat. Ő pedig megcsókol, és észrevétlenül belém hatol.
Összekulcsolódunk ringatózás közben, fogjuk, öleljük egymást, de nem gyorsulunk fel, kettőnk pillanata ez, ami kiélesedik, ugyan akkor zsibbaszt és elsodor. Hirtelen magába ránt, a farkam fellüktet, és a hasamra spriccelek. Azt hiszem az ő orgazmusban megfeszülő arca taszított az élvezetbe, és nyakamat szívó szája, mely, mint egy vákuum úgy húzta be a bőrt. Őrületes volt.
Kensei mellém gördül, vagy inkább azt mondom, hogy le rólam. Ő zihál, én csak szimplán nem kapok levegőt.
Oldalra fordítja a fejét és titkon engem les, én pedig szemzugomból még így is látom erős és markáns vonásait. Homlokán gyöngyözik pár izzadság csepp, de arca kisimult és elégedett, ahogy én is az vagyok. Hihetetlen, hogy eljutottunk arra a pontra, hogy pia nélkül vagyunk képesek szeretkezni.
Legalábbis én alkohol nélkül csábítom magamba. Ezen megállapításom alatt és a felismerés, hogy mi most tényleg szeretkeztünk. Évődtünk, csábítottunk, és hódítottunk, míg eljutottunk az ágyig, és utána se válunk el hisz a lába még az enyémhez ér, és a kezem az oldalán hever. Fel kell tennem a kérdést, hogy akkor most mi van? Velünk mi van? Ez most egy kapcsolat, vagy annak még nem nevezhető? Egyáltalán benne mi zajlik le? De úgy érzem, még mielőtt erre rákérdeznék, előbb magamban kéne letisztáznom ezeket a kérdéseket. Menthetetlen és megállíthatatlan bennem a reakció, mely elindul.
Hozzábújok, átkarolom, vállához döntöm a fejem, és így is akarok maradni. Azt hiszem, ő sincs másképp, mert nem mozdul, nem húzódik el, hanem magához húz és megtart.
-Olyan jó most ez így – sóhajtom, és mélyen beszívom kesernyés, szextől terhes férfias illatát.
Apámmal szexelek, a példaképemmel, aki az életemet változtatta meg. Talán túl sokat gondolok bele, és ennél sokkal egyszerűbb az egész.
A tökéletes férfival vagyok.
Nem gondolok inkább a folytatásra.
Tegnap még azt mondtam, hogy csak a szex, ma meg már azt se tudom mondani, hogy csak szex. Mert ez, bármennyire is zavaró, nem csak szex. A francba is, hiszen érzelmekkel csókolt, és én szeretettel viszonoztam. Most komolyan, ki tudná ezt letagadni?
Azt hiszem nekem ez most túl sok. Át kell gondolnom, mert örvénylek az érzések között, a kötelességem gúzsba köt, és ő nem lesz később mellettem, hogy elsimítsa a gondolataim és széppé tegye az estéim. Mit mondok Izurunak? Az osztagomnak? Yamamoto főkapitánynak?
Kattog az agyam, nem áll le egy pillanatra sem, és még a munka is elkerül, hogy legalább abban megpihenjek, mert ott nem kell gondolkozni. Csak elemezni, stratégiát állítani, mind azt alkalmazni, amit mindig is tanultam, nem azt, amihez soha sem értettem igazán.
Egy percet sem alszom, hiába szuszog a nyakamba Kensei, hiába simogat ujjbegye, mikor levegőt veszek. A várt nyugalom csak nem érkezik, és hiába vagyok kielégülve fáradtnak egyáltalán nem tudom mondani magam, pedig most ezt szeretném a leginkább.
Délutánra a gondolatok már a fejemre nőnek és nyűgössé válok tőlük. Reményeim szerint majd Kensei majd elfeledteti velem a gondolataimat, de hiába, ő nem akar felébredni.
Drasztikus lépésre szánom el magam és megszívom a nyakát, pont ahogy ő tette.
-Hé! – Egyből felébred.
-Valamit valamiért… - vonom meg a vállam és szállok is ki az ágyból, remélve, hogy a víz biztosan a segítségemre lesz. Legalább a terheket lemossa rólam.
Az ajtóból még visszanézek érdeklődve Lensei esetleg velem tart, de ő nem mozdul, éppen hogy csak bámul, és fixíroz valamit, és én a tétlenségével egy időben döntésre jutok.
Ott hagyom.
Erősen csutakolom magam, néhol jobban meg is dörzsölöm magam, mint talán kellene, mert a fehér bőr vörös csíkokkal lesz tarkított. Kensei nem bukkan fel a zuhany fülke ajtajában, de még a fürdő szoba ajtajában sem, és én most az egyszer hálás vagyok a lustaságáért.
A hollow tényleg elkerülnek, remélem mind ennek Ichigo az oka, és a tény, hogy akkora ász lett belőle, hogy mindent képes egyedül elintézni, ránk pedig csak tartalékosokként van szükség.
Kensei a szobában az ágyon ülve, valamin nagyon elgondolkodhatott, mert akkor sem néz rám mikor már egy lépésre vagyok tőle. Hihetetlenül férfias és izmos, az egész ember tiszteletet parancsoló, még sem érzem, hogy ezt a terhet a vállán cipelné. Egyszerűen teszi a dolgát és nem törődik mással, csak a saját kötelességével. Nekem is így kéne.
Ölébe ülök, szemben vele, hajamról a vízcseppek mellkasára és meztelen ölére hullanak. Megrezzen a hirtelen jött hidegre, teste egyből átveszi az én hidegségem, míg én melegszem az övétől. Farkaink egy pillanatra összeérnek, és ő felszisszenve elrántja, míg én felnyögök.
Kihívóan rámosolygok, de az ő szemében pillanatnyi értetlenség játszik. Talán most már ez jellemez minket igazán. Mert valahol fájdalmat okozok neki, értetlenséget, és egyben nyugalmat és békét. De az én lelkem háborog, és míg rajta ez kiül, és látszik, addig én elrejtem, így a csípő hideg is fájón érheti.
Én a hűvös, mindig elutasító Hisagi, pont mellette produkálom a legtöbb érzelmet, pedig mindig azt hittem, hogy belé szorult a legkevesebb.
Szenvedélyesen csókolom meg, és dörgölőzöm hozzá. Testem ég, lángol érte. Kensei belelép a lángokba, bőre minden egyes érintésre perzsel, szikrázik. Fellobban a vágy, újra éled a szenvedély.
Hátradöntöm az ágyra, a talpa még mindig földet súrolja. Hozzádörzsölöm magam, vonaglok és nyögök minden érintésére. Nyakába csókolok, kulcscsontját nyalogatom, izmos mellkasát simogatom, mellbimbóit dörzsölgetem.
- Megakarhlakh lovagolni – lihegem a szájába, nyelve félig még az enyémbe van. – most!
Vajon gondolkodnom kéne azon, hogy ő mit érez? De az már rég rossz, ha ezt megkérdezem magamtól, nem igaz? Ilyenkor mért nem mond valamit? Bezzeg, ha ki kell oktatnia… Áh, sehogy se jó ez így.
Urahara egy új találmánya segítségével beszélek Genyruusai kapitánnyal. Tulajdonképpen kapitány vagyok én is. Minden feladatát, ami az osztagirányítást illeti, én látom el, de hivatalosan még nem vagyok az. Szerintem ez idővel változni fog.
Lelépek, ahogy tudok, hogy végre kiszellőztethessem a fejem. A fenébe már… Utálom, hogy nem tudom mi van Aizen vagy Tousen fejébe. Hihetetlen, hogy mennyire előrébb járnak a tervezésben, mint Soul Society. Vagy csak Yamamoto főkapitány nem akar mondani semmit? Remélem Kensei kis csapata jól halad Ichigoval, mert ha másban nem is, abban biztos vagyok, hogy ő az egyetlen legütősebb fegyverünk.
Sokáig nézelődök Karakurában. Annyira nyugodt, semmi problémája nincsen. Nem is csodálkozom, hogy mindenki ide jön.
Ittam egy kicsit. Tényleg csak pár pohárral. Hát ki hagyná ki, ha meghívják. Későre jár, mikor végre haza indulok. Bízom benne, hogy Kensei már alszik, és nem kell végig hallgatnom megint a pampogását arról, hogy mit teszek magammal és mért is teszem tulajdonképpen. Semmi kedvem veszekedni, sőt ha jobban belegondolok, valami sokkal jobb elfoglaltságban viszont szívesebben benne lennék.
Óvatosan nyitom ki az ajtót, biztos már alszik. Nem is szeretném felébreszteni, de meglepődve tapasztalom, hogy teljesen rosszak az előérzeteim.
-Azt hittem már alszol. – mondom a hátának a tévé képernyőjét fixírozva.
-Amint látod nem. – oh, úgy látom megint rossz kedvében kaptam el. Komolyan mondom olyan, mint az időjárás.
-Valami baj van? – rossz hatással van rám a szex. Olyan vagyok, mint egy kezes bárány, már-már inkább meghunyászkodva beszélek hozzá.
-Kéne lennie? – és rá is rossz hatással van. Sokkal paprikásabb, mint szokott lenni.
-Én nem tudom… - mért van olyan érzésem, hogy velem van baja? Pedig nem is csináltam semmit.
-Na látod. Menj aludni. Késő van. – teljesen lerökönyödöm lekezelő stílusától. Kensei, már megint ki fasznak képzeled te magad?
-Nem vagy az apám… - nem tudom megállni, hogy ne szóljak vissza neki. Gondolom az fel se tűnt neki, hogy még mindig ugyan ott és ugyan úgy állok, ahogy megérkeztem. Hogy az első pillanattól kezdve ezt csinálja velem.
-Igazad van. Azt csinálsz, amit akarsz. Férfi vagy… - csak egy gondolat suhan át az agyamon. Enyhítenem kell a helyzetet.
-Tudod mit akarok? – kíváncsian néz rám, de egy lépésnyit sem jön közelebb.
-Letépni rólad ezt a felsőt és addig csókolni a tested, amíg a nevemet nem sóhajtozod...- dorombolom fülébe.
-Én meg tudod mit szeretnék? Aludni menni. – és ezzel lezártnak tekinti beszélgetésünket.
Megsértődve hagyott a szoba közepén tulajdonképpen lealázva. Érzem én, hogy történt valami, sőt tudom, hogy ezt én váltottam ki belőle. De egyáltalán nem érzem jogosnak ezt a lekezelő modort. Lehajtott fejjel megyek zuhanyozni. Ha ez egy pár nappal ezelőtt történik, biztos már rég becsörtettem volna a szobájába és kiabáltam volna vele, aztán faképnél hagyva Uruhához rohanva kérnék tőle szállást. Tuti nem jönnék vissza többet.
De bármennyire csalogató ez a megoldás, nem érzem helyesnek és nem is akarom ezt tenni. Jó Kenseiel a szex. És ha más hogy nem is, de így legalább újra közel érezhetem magamhoz. Annyi éve már, hogy elvesztettem, nem hagyhatom újra eltűnni.
Csendben lopódzom be a szobájába. Csak vele szeretnék lenni. Nem kell több. Most az sem érdekel, ha ezentúl levegőnek néz, de hadd legyek még egy kicsit vele.
Halkan mászom be mögé az ágyba, de Kensei meg se moccan. Már biztos alszik. Talán nem is baj. Ha ébren lenne, lehet ki is zavarna azonnal. Ennél jobban már nem szeretnék megsemmisülni.
Nem akartam semmit, csak mellette aludni, de nem bírom, ki, hogy ne vele aludjak. Mindig egy kicsit közelebb csúszom hozzá, míg nem már sima bőre mellkasomat érinti. Nem akarok teljesen rámászni, így fejem csak vállához hajtom. Így is tökéletesen érzem testének finom illatát. Percek alatt elalszom, miközben gyenge mosolyra húzódik a szám a reggel valószínűleg igen csak csípős gondolatára.
Érdekes pózban ébredek reggel. Kensei felém fordulva, átkarolja derekam, míg én szintén felé nézve simulok hozzá, egyik lábam az övéi között.
Szeretném, ha ez a reggel jobb lenne, mint az eddigiek. Nincs fejfájás, nincs vita, csak ő és az iránta érzett kötődésem. Ideje lenne elgondolkoznom azon, hogy mit is szeretnék tőle pontosan. Tényleg csak szexről van szó, vagy csak ezzel szeretném magam előtt is elkendőzni annak a lehetőségét, hogy ennél több közöttünk soha nem lesz (részéről)? Mi van, ha mégis? Ha mégis többet szeretnék, de mondjuk ő nem?
Arcához hajolok, és gyengéd csókot lehelek zárt ajkaira. Óvatosan kimászok mellőle, bár vicces, ahogy lábammal szórakozok, mert minél óvatosabban szeretném kihúzni, hogy véletlenül se ébresszem fel őt. Szerencsére elég mélyen alszik. Átmegyek a szobámba, felöltözöm és mindenre készen a konyhába lépek. Ma én fogok reggelit csinálni, remélem az övéhez hasonló szendvicset meg is fogok tudni csinálni.
Épp a tányérra emelem a meleg préselt kenyereket, amikor hallom csukódni az ajtót.
-Jó reggelt! Pont elkészült a reggeli. – szólok hátra neki a vállam felett, mert még nem raktam mindent a tányérra, és a tea sincs megízesítve.
-Te itt…? – megrökönyödött hanghordozásán csak mosolyogni tudok.
-Korán ébredtem. – válaszolom vidáman, és szembe fordulok vele ugyan olyan jó kedvvel, ahogy már reggel felkeltem. – Gyere, ülj le reggelizni. – egy kicsit se vagyok parancsoló. Ez inkább olyan ébresztő jellegű, mert még mindig nem tett egy tapodtat se az ajtóból.
Aztán mégis megindul, és szó nélkül húzza ki a széket, leül, és neki lát az evésnek. A második falatnál felnéz rám és teli szájjal megszólal.
-Finom lett. – kissé oldalra fordított fejjel mosolygok vissza rá.
-Agglegény vagyok én is. A legjobbtól tanultam. – a mondat végén felé biccentek és felnevetek. Kuncogva eszik tovább.
Meg tudnám szokni ezeket a reggeleket. Sokkal jobb így elindítani a napot. Nem gondolod Kensei?
- Nem megyünk vissza a hálószobába? – kezemre támaszkodva kérdezem meg Kenseit, mikor az utolsó falat is lecsúszik a torkán.
Ismerős idegen száját csókolom és ez a személy készségesen adja meg nekem a bebocsájtást. Édesen sustorog a fülembe, amikor nyakát kezdem el ízlelgetni. Ölel, félt, simogat, boldoggá tesz… Nem akarok felébredni! Felülök, koncentrálok, hogy egyenesen tudjak menni. Nem is tudom, hogy a szemem nyitva van-e.
Imbolyogva keressem meg álmaim pasiját!
Ismét a konyhában.
Igazi kis házias konyhatündér.
Felvillanyozz, hogy kétszer is ugyan azt álmodom.
Mögé lépek és átölelem. Fejem vállára hanyatlik.
-Te meg mi a fenét csinálsz? – most nem ezt kellene mondania. Francba, tényleg felébredtem.
-Ilyet még nem mondtál soha. Álmomban mindig kedves voltál. – határozottan szebb szemeket is rebegtettél felém.
-De ez nem álom. – jól látom, hogy rendesen kiült a félelem az arcára és még bolondnak is néz?
-Nem? – koncentrálj Shuuhei! Csókoljon meg! Csókoljon meg! És vetkőzzön le! Vagy forogjon vissza az idő és azután csókoljon meg! Ám szomorúan konstatálom, hogy nem ez történik, sőt nem történik semmi. – na jó, ez tényleg nem. Álmomban sikerült. – sóhajtom és elindulok elfoglalni a helyemet az asztalnál.
-Micsoda? – kérdezi Kensei értetlenül. Kis kíváncsi.
-Hát, ha elmondanám, akkor lehet többet nem álmodom azt. Kár lenne érte. – gondolkodom el, miközben megkóstolom az általa főzött és elém készített kávét. Hmm, finom!
-Hülyegyerek. – szinte minden egyezik az álmommal, kivéve az előbbi kis malőrt és azt, hogy nincs előttem a…
-Nem kapok reggelit? – kérdezem, és közben szuggerálni az asztalt, mint valami mágus jelölt, hátha pikk-pakk előttem teremtődik valami, de erőlködésem hasztalannak bizonyul.
-De kis telhetetlen vagy így korán reggel. – csipkelődik, de én nem hagyom magam. De nem ám. Karjánál fogva húzom magamhoz.
-Fejlődő szervezet vagyok, nem? – kérdezem, miközben elengedem.
-Hát nem erről papolok kölyök? Szóval egyél.
Csinálom is, amit mond. Látod, jó gyerek vagyok. Szeretem, hogy kaját csinál nekem. Na meg teát. Úgy hogy meg is kérem, hogy csináljon. És ha meg is ízesítené, a karjaiba omlanék.
Érzem én a levegőben, de zavart arcára felpillantva tudatosul csak igazán bennem, hogy neki ez a helyzet most annyira nem tetszik, vagy csak furcsa. Most mi van? Nem jobb így beszélgetni?
-Mi van veled? – jaj Kensei, ne csináld már.
-Mi lenne?
-Olyan fura vagy ma reggel… - és így indul a reggel. Ha nem én, akkor ő kezdi. Magamban felsóhajtva próbálom minél tovább elodázni ennek a beszélgetésnek a végkimenetelét, de ő csak azért is erőlteti, miközben folyamatosan értetlenül néz rám. Szó szót követ és én hirtelen arra eszmélek fel, hogy ismét egy kialakuló veszekedésbe csöppentem.
-Hé… Kensei, már megint mit csinálunk? Azon veszekszünk, hogy minek kell állandóan veszekedni? – mosolygok rá, mert egyáltalán nem vagyok ideges.
-Ajj igazad van bassza meg. – örülök, hogy ebben teljes az egyet értés.
-Próbáljunk meg ne veszekedni.
Mint egy szerelmes film békülős jelenetében, romantikusan ölelve egymást állunk percekig. Szende kis lány módjára simul karjaim közé, pedig egy fél fejjel nagyobb nálam, úgy hogy ennek fordítva kéne lennie. Nem mond semmit, csak megcsókol, olyan kis szeretgetősen, aztán visszaemelkedik, hogy megint csak az én homlokom és az ő álla érjen össze. Mondanám, hogy jó most ez így, de én ezt még jobban meg akarom koronázni. Ezért megkockáztatom a folytatást.
Rá se nézek, csak felcsúsztatom kezeimet tarkójára és lehúzom magamhoz. Engedelmesen hajol le és azt hiszi, hogy csak ennyit akarok. Szusszanásnyi időt hagyok csak neki. Érzem, ahogy ver a szíve, ami valljuk be nem mindennapi több száz éves halálistenek esetében, pláne ha az egyik kétszer is meghalt. Mert hát valami ilyesmi történt, nem? Ahogy a csók egyre mélyül, úgy leszek én egyre biztosabb abban, hogy nem ebben a két percben kezdődött ez a többet akarok gondolat.
Tulajdonképpen, ha őszinte akarok lenni, akkor már az éjjel óta tudom, hogy nem csak szimpla csók csatákra vágyom. És nem részeg mámorban egymásnak eső szexet. Arcát megfogva egy kicsit távolabb húzom az enyémtől, mire meglepődve néz le rám. A meglepődést pedig felváltja a kíváncsiság és én tudom, hogy már most nyert ügyem van.
Felbátorodom és nem köntör falazok.
-Kensei, szexelni akarok. – kijelentésem pedig sokkolja.
-Mi…? – nem várom meg, hogy befejezze. Szerintem már ez is sok volt, neki már nem is kellett volna mondania semmit.
Éhesen esek ajkainak. Hevességem váratlanul éri, tiltakozni is elfelejt. Nyitva felejti a száját, én pedig engedély nélkül török be. Örömmel tapasztalom, hogy szenvedélyességem nem hagyja érintetlenül. Karjait szorosabbá fűzi, nyelve készségesen veszi fel az enyém ritmusát. Kicsit még tűzelem is, hogy véletlenül se gondolhassa meg magát. Kezem nadrágjába csúsztatom, és éledező férfiasságát kezdem el masszírozni alsóján keresztül. Belenyög a csókba. De nem hagyom abba, dehogyis, inkább fulladjak meg így, minthogy elváljak tőle. Kensei sem tétlenkedik, keze felsőm alatt simogat, és le is húzná rólam, de ezt már nem engedem neki. Ellenben én kihúzom a kezem a nadrágjából. Vággyal teli szemébe fúrom a tekintetemet és közben hátrálni kezdek. Néz, de nem lép. Majd fog.
Megfordulok, és a hálóba megyek. Tudom, hogy utánam jön. Úgyhogy nem várok tétlenül és villámgyorsan leveszek magamról mindent.
Éppen csak rá feküdtem az ágyra, mikor megjelenik az ajtóban. Tekintetében vad vággyal még végig és nem teketóriázik. Sietősen fölém térdel és miközben ajkamra mar, merev farkamra fog. Felsóhajtok. Teljesen beindít.
Nem vagyok uke! Soha nem is engedtem senkinek, még csak egy alkalom erejéig sem. Így volt ez Kirával és Tousen kapitánnyal is (habár az az alkalom vele csak egy fél vagy inkább egy kezdeti valami volt). Tényleg csak egy gondolat villan be arról, hogy az ex felettesem mennyire nehezen fogadta el. Érdekes, hogy a mostani állapotokat látva nemes egyszerűséggel erőszakolhatott volna meg, és mégsem tette. Talán ennyire sem tartott. Nem akarok rá tovább egy gondolati képet se pazarolni.
Kensei esetében teljesen más a helyzet. Vele szemben már az elejétől kezdve behódolok. Talán mert soha nem úgy tekintettem rá, mint egyenlő félre. Ő ennél több.
Arról, hogy mi a feladatom, nem is gondolkozom. Figyelembe veszem, hogy mi a jó neki, kiszolgálom őt. Mondhatni akkor, hogy uke vagy? Igen, azt hiszem az ő esetében ez kétségtelen. De persze ez nem azt jelenti, hogy minden faszságát eltűröm.
Elfojtott hangokat hallatva kapunk egyre hevesebben a másik ajkáért. Keze követelőzve markol csípőmre erősen, de nem durván húz maga alá. Szeméből csak úgy süt a nyers vágy, esküszöm engem is beindít. Bár ma már nem ez lesz az első.
Nem tudom meddig akarjuk egymás agyát húzni, legszívesebben rászólnék, de nem akarok elválni az ajkaitól. Határozottan lököm hozzá az ágyékom, csak úgy jelzésképpen, feltalálom magam, ha arról van szó, hogy tudassam a másikkal mit akarok. És ő érti a célzásom. Ám bár a csóknak vége szakad, sietős mozdulataiból úgy látom, hogy nem fog kihűlni ajkának helye.
Más dolog alkoholos mámorba burkolózva szeretkezni, a fájdalmat is alig érezve birkózni az ágyban, és más, ha szín józan vagy és úgy próbálnak be fogadhatóbbá tenni. Nehéz a feszítő érzést kizárni a gondolataim közül, ezért inkább másik módszer alkalmazásához fogok Kensei segítségével. Szabályosan letolóm a fejé, hogy azok a puha és már egy jó ideje igen csak duzzadt ajkak most a nemesebbik tagom kényeztessék. Lehet, hogy nem tetszik neki a dolog, de megdugni csak úgy fog ha elvonja a figyelmem. Megfordul a fejembe, hogy esetleg egy erősebb Saké is segítene, de én most akarok szexelni, nem pedig tíz vagy húsz perc múlva.
Számításaim jól működtek és alig pár perc múlva már nem is érzem hány ujjal köröz bennem. Nem mentem még el, de van egy olyan érzésem, hogy nem is engedné. Ezt alátámasztva hirtelen elenged és fölöttem terem. Kezemet nyaka köré kulcsolom, de félre fordulok, nem akarom közben látni az arcát és azt se akarom, hogy ő lássa az enyémet. Lehajol és abban a pillanatban, amikor belém hatol meg is harap. Mi a lószar? Kivel akadtam én össze? Szívja a bőröm miközben folyamatosan mélyebbre halad bennem, én pedig nem is tudom melyik terület fáj jobban. Felcsillan a szemem, miközben rájövök, hogy ezért csinálta. Ha már esélyt nem adtam neki arra, hogy érzelmesebbé tegye a behatolást, mert én elfordultam, akkor valami mással feledteti. Ez tényleg rendes volt tőle.
Szerintem nem volt még ennyire érzelmes szeretkezésem, talán Kirával is egyszer sikerült ilyet elérni, amit nyomban meg is bántam, mert másnap olyan bánatos és érzelmekkel teli pillantásokat küldött felém, a hadnagyok tanácskozásán, hogy azt hittem áthajolok az asztal fölött és felképelem. És ezt nem akarom Kenseiel is végig játszani, de ha egyszer nem tudom testemet leállítani, akkor bizony nincs más választásom, legalább kiélvezem minden cseppjét. Gyengéden simogat, és a lökései… mintha egy törékeny nőt dugna. Szorosan hozzám simulva mozog, keze félig a hajamba, félig sebhelyem fölött. Mintha begyógyíthatná. Hüvelykujja szám szélén, én pedig ne állom meg, hogy ne harapjak gyengéden rá. Lábaim derekára kulcsolom, kezeim a fenekén és az oldalán simítanak végig, borzolják az érzékeny sima bőrt. Közvetlen a fülem mellett zihál a nyakamba nyirkossá téve a felületet. Ujját elengedve felé fordítom ajkaimat, és félig az állkapcsába harapok, nyelvemet kidugva végig húzom arcának élén, majd nyakára tapadok, és gyengéden szívni kezdem. Nem akarok csak egy kis foltot hagyni, úgy ahogy ő tette.
Az orgazmus intenzív lökette már rég alább hagyott, ez a nyugodt légzést beállító csendes pillanatok, amikor még mindig zsong a fejed, de semmi másra nem vágysz csak, hogy a másik még babusgasson egy kicsit. El akarsz már válni tőle, hiszen ez a sok érzelemnyilvánítás egy órában egy egész éves átlaggal ér fel, de ha megteszed, hirtelen megcsap a körülötted lévő hideg nyirkossága és zavaró jelenléte, és azonnal visszavágysz a szerető meleg karjai közé, úgyhogy most még inkább nem mozdulunk, csak ha már idegesítő lesz a másik szuszogása. Azóta nem néztünk egymás szemébe. És nem is fogunk. Szívesen babusgatnám, de ő nem Kira és én tudom, hogy az előbb gondolt szép gondolatom nem lenne se őszinte se igazi. Mert ilyet csak a szerelmesek csinálnak. Már pedig én csak szexelni akartam. Rendeződik a légzésem, főleg mert ösztönzöm, és a test hőmérsékletem is normális már. Megérzi a változást, a merevséget a mozdulataimba, és velem egy időben mozdul ő is. Ő ki belőlem, én pedig az ágyból.
-Elmegyek, lezuhanyozom, utána pedig Urahara kapitányhoz. Eljössz velem? – kérdezem meg sem fordulva egyenesen a fürdőbe tartva.
-El. – válaszolja, ha jól hallom háttal nekem.
Nem foglalkozom tovább a dologgal. Magamra engedem a vizet, ami éppen, hogy csak nem hideg, merthogy frissülni akarok és alig pár perc múlva már végzek is.
Felölözve, készen vár már az ajtóban.
-Indulhatunk? – kérdezi, mikor már felöltözve lépek mellé.
-Aha.
Záródik az ajtó, mi pedig egymás mellett szótlanul, mintha csak távoli ismerősök lennénk megyünk egymás mellett.
A reggelen gondolkodom, míg elérek a támadó lidérchez. A reggelen és azon, hogy nem fáj a seggem. Pedig a Kirával való rövid, ám rendszeresen kapcsolatom során nem edződhetett meg, mivel kettőnk közül mindig ő volt a behódoló és én a behatoló. Most viszont itt egy férfi, akit kölyök korom óta nem láttam, de még így is tiszteltem, és olyan érzéseket vált ki belőlem, amiknek a létezéséről eddig nem is tudtam. Vajon Kensei mit gondolhat? Érezhet? Neki (is) számított az este? Mert akárhogy is nézem, valami mégis történt közöttünk. Most persze nem a testi kapcsolatra gondolok, hanem a lelki mivoltára. Csak a vágyai vezérelték vagy valami más kapocs is van?! Francba már, hogy nekem ezeken kell gondolkodnom. Az előbb a karomat is levághatta volna. Figyelj már oda Shuuhei.
Két harc között hagyok időt a gondolataimnak, hogy arra kalandozzanak, amerre akarnak. A parkban várom meg a folytatást, eszembe sem jut, hogy addig visszatérjek ideiglenes otthonomba. Minek menjek vissza, hogy aztán újra elindulhassak. Úgyhogy inkább folytatom az elmélkedésemet és előveszem a saját érzéseimet, tulajdonképpen minek is törődnék Kenseiiel, ha az én dolgaim még rendezetlenebbek, mint az övé. Nekem mit jelentett? Többet? Nehéz, és az csak még jobban megnehezíti, hogy az alkohol hatása alatt kevésbé is emlékszem rá. Eszembe jut Tousen kapitány, most az ő véleményére is kíváncsi lennék. Rá mindig számíthattam, ha valamiben nem voltam elég biztos, még az is elég volt, ha csak rá gondoltam, eszménye akkor is sugározta a helyes irányt, ha ő nem is mondott semmit.
Tovább nem filozofálhatok, a lidércek szinte egymást váltogatják. A következő a város másik pontján bukkan fel, lélekszakadva rohanok át. Mi a fene folyik itt? Szerintem nem volt még ilyen sok aktivitás itt. És hol van ilyenkor Ichigo? Ez a kérdés nem csak engem foglalkoztat. Az idő közben felbukkanó barátai is értetlenül állnak a dolog előtt. De segítenek, és ez sokat számít. Szerencsére délutánra elfogynak a betolakodók, úgyhogy miután Uraharával beszéltem, indulhatok is vissza, Kenseihez.
Egyre éhesebb vagyok.
Az alvó Kenseit meglátva felmerül bennem a gondolat, hogy talán várnom kell még vagy esetleg nem is kapok enni. Betakarom, mire kinyitja a szemét, reménysugár a kajára!
-Ilyen unalmas volt nélkülem?
-Oh, ne is mondd. – vág vissza.
-Mindjárt összedobok valamit. – eskü bejön, hogy ilyen házias. – Ember, te nem részegen jöttél haza. – na, azért nem mindig vagyok én piás.
-Azért nem kell úgy meglepődni. Inkább csináld a kaját.
-Igenis drágám. – válaszán felnevetek, egyre gondoltunk.
Egy gyors zuhany és egyből fáradtabbnak érzem magam, na meg éhesebbnek.
Mint egy kis gyereket, úgy teremt le, de legalább enni is add.
Fúú, mindennél jobban esik az étel, úgyhogy nem is csoda, hogy még akarok belőle. Ki is szolgálom magam, mire Kensei arcán egy vigyor jelenik meg, és ezzel az önelégült arccal néz engem tovább.
-Mi van? – nézek rá értetlenül.
-Semmi. – aha, szóval semmi. Remélem nem a tegnap történtekről jutott valami az eszébe.
-De most komolyan, mi van? A tegnap estén gondolkodsz?
-Shuuhei, kitör a frász. Miért kezdtünk el beszélgetni? – most ezzel mit akar? Túlzásba vittem? Ajj.
-Oké, igazad van. De erről egyszer muszáj lesz beszélni. – összevont szemöldökét látva ő nem így gondolja.
-Mégis mit? Neked segítség kell. Én csak segítek. Ezen semmit nem kell túlragozni. Így is agyon van dumálva a szex téma állandóan. Nem kell erre ráhúzni, hogy szerelem és a többi nevetségesen romantikus faszság. – meg se hallgatva válaszomat kimegy. Én meg két falat között gondolkodhatok.
Sajnálatból tette? Érzelemmentesen? Francba is. Ha ő így, akkor nekem már nincs mit hozzáfűznöm. Engem ne sajnáljon senki. És ha szexre lenne szükségem, akkor szólok Kirának.
Megeszem a kajámat, meg az övét is. Most mit csináljak, éhes vagyok, na.
Sokáig van a fürdőben, úgyhogy ezalatt el is mosogatok. Jó persze, igaza is van. Végül is mit gondoltam, hisz nem is ismerem. Elhatározom magam, mialatt nézem a szárazra törölt tányérokat.
Végzem a munkám, ameddig kell, aztán visszamegyek Soul Societyba. Addig is igyekszem nem lerészegedni.
Csendben ülök már a szobában, fáradtan és jól lakottan pilledek, talán még el is bóbiskolok, mert arra riadok fel, hogy besüpped mellettem a kanapé.
Ránézek, mire ő bekapcsolja az előttem lévő fekete dobozt, ha jól tudom tévének hívják, vagy mi, én pedig mint egy kis gyerek az édesség bolt előtt, úgy meredek a fényforrásra. Fura dolog kívülről látni számomra ismeretlen helyeket, eseményeket, embereket, de mindenképp érdekes a látvány. Kensei magyarázz néha, ha valamit nem értek, bemutatja ezt a világot. Idővel mégis úrrá lesz rajtam a fáradtság, ahhoz képest, hogy jöttem haza délután, elég jól bírtam idáig. Arra már nem veszek erőt, hogy felkeljek és bemenjek a szobámba. Hagyom, hogy szemem fokozatosan lecsukódjon. Kényelembe helyezem magam, vízszintesen, még párnám is van, és már alszom is.
Halk, sustorgó ébresztésre kelek, és a hajamat birizgáló Kenseiel találom szemben magam.
-Ideje az ágyadban aludnod. Már teljesen elgémberedtem. – felkönyökölök, és akkor látom, hogy tulajdonképpen az ölében fekszem.
Pirulok, és közben felülök, ledobom magamról az ismeretlen pokrócot és elindulok a hálóba. Mindezt egy szó nélkül, a jól szórakozó Kensei vigyorától kísérve. Tisztában vagyok ám vele, csak a tudatomig nem jut el. Bemászom az hidegágyba, a szintén hideg takaró alá. Vacogok kettőt, már érzem is, hogy melegebb. Hason fekszem, kezemet a párna alá dugtam, hogy megemelje a fejemet.
Érzem én, hogy valami más, de fáradtságom és az álmosság, ami az előző ébresztés óta még a szememben van teljesen elvonja a figyelmemet. Egy határozott kröhécselés idegesítően zavar meg. Visszamorgok, hátha megijed. Sajnos nem félős.
-Khm. Kölyök… rossz szoba. – hihetetlen, hogy még mindig lekölyköz. Jó tudom, több mint száz év van köztünk, de na.
-Ch… nem érdekel.
-És én? – kicsit meghökken, nekem meg valamelyest felfelé húzódik a szám.
-Nah jó, gyere. – és hogy lássa komolyan gondolom, kihúzom a kezem a párna alól és felemelem a takarót neki. Egy kis hideg fuvallat szalad végig az oldalamon, végig csikizve tűnik el valahol a lábam környékén, a barlang mélyén.
Toporog, gondolom, nem tudja eldönteni helyes-e, úgyhogy teszek egy arrébb csúszó testmozdulatot, hogy elférjen. Ha nem akarja, még mindig ki mehet a szobájából. Végre dönt, és miután a ruhái lekerültek, ő bekerül mellém. Azt már nem tudom, hogy én mikor vetkőztem le, de tény hogy egy alsóban fogadom magam mellé meztelen testét.
Már kellően bemelegítettem az ágyat, kellemes hőmérséklet fogadja az ágy tulajdonosát. Mereven fekszik a hátán.
Kitalálva gondolataimat suttogó hangon szólal meg.
-Befoglalod az egész ágyat.
-Jó, bocs. – kénytelen kelletlen oldalamra fordulok, hogy jobban el tudjon helyezkedni.
Felém fordul, arcomon érezem tekintetét. Félig kiszáll az álmosság az agyamból, főleg miután nem bírom megállni, hogy ne nézzek rá. Kutató tekintete vesémbe lát. Percekig fekszünk így, elmerülve egymás szemének fekete mélységébe, melyet csak képzeljünk, hogy látjuk. Mit nem adnék azért, hogy tudjam mit gondol.
Legszívesebben hozzá hajolnék, de nem kell megtennem ezt a lépést. Keze tarkómhoz ér, gyengéden húz az irányába. Ki tudnék fordulni a helyzetből, de nem akarok. Hozzá hajolok, az ajkaihoz. Cél nélkül, kizárom gondolataimat, mielőtt meggondolhatnám magam. Akarom.
Először csak összeérnek az ajkaink. Mozgás nélkül érzem puhaságukat. Rajtam a sor, hogy megcsókoljam. Puhatolózva fejtek ki nagyobb nyomást rájuk.
Csak pár percig hagyja, hogy mellkasán vezessem le bánatom, utána kezeimet lefogja, így kényszerít, hogy ránézzek. Nyugodj le, üzenik némán szemei. Még érzem sós könnyeim maró útját az arcomon, mikor már az ágyon fekszem, és ő fölöttem térdel.
Férfiasan csókol. Kicsit olyan érzésem van tőle, mintha nem tudná eldönteni, hogy ezt kell-e tennie. Csak cselekszik.
Akarom, erre van szükségem, hogy testileg adja meg azt, amit lelkileg soha nem kaptam. Nem akarom, hogy kiderüljön, hogy ami történik, az csak az alkoholbódító hatásának köszönhető és valójában semmit nem enyhült a fájdalmam.
Ruhák susogása, elfojtott nyögések, kapkodó légvételek, ajkak cuppogása. Meztelen testünk összeütközik, amikor felránt magához, fogai ajkamba marnak. Ösztöneim elragadnak, csak őt és a kielégülést kívánom. Ütemre simulok hozzá, melyeket fokozódó légvételeink diktálnak. Gyorsabban és gyorsabban nyomom hasához álló farkam, mintha csak benne lennék. Érzékeim uralkodnak agyam fölött. Még többet akarok!
Hasára spriccel magom, mikor ő is elélvez. Kábultan érzékelem, hogy végig fektet az ágyon. Alig látok valamit a külvilágból, mégis érzem, tudom, hogy ő is úgy érzi, hogy neki se volt elég ennyi belőlem.
Ujjai ott tapogatóznak ahol anno én nyújtottam kielégülést Kirának. Senki nem érintett még itt, ezért szokatlan tapogatózása. Próbálok ellen állni, összezárni, de nem tudom koordinálni eléggé mozgásom, és ezt ő is tudja. Ki-be mozgatja, és fokozatosan belém tolja a többi ujját is. Az érzés leírhatatlan. Kínzóan fáj és mégis eufórikus. Menekülnék, de erős kezei fogva tartanak, magamban könyörgök, hogy ne is engedjen el.
Hirtelen megszűnik a feszítő fájdalom. Fellélegzek, mégis hiányérzetem van.
Közel hajol, jelemre vár. Szemembe néz. Bízom benne, mindig is bíztam, még akkor is, amikor azt hittem elveszítettem őt. Bólintok és az eddiginél erősebb fájdalom hasít belém. Egész testem görcsbe ugrik, gerincem ívbe hajlik. Feszít, lüktet bennem, ha nem csinálok valamit ez az érzés elviselhetetlenné válik. Ösztönösen úgy mozdulok, hogy mélyebbre csúszhasson bennem. Lassan mozog, a kéj forrósága elönt belülről, szétárad egész testemben. Dobálom a fejem, kapkodva veszem a levegőt. Az oxigén hiánya állandóvá válik, amikor a nyakam félre csuklik és görcsbe rándul, mint az összes többi izmom. Megszorítom a párnát, Kensei bőrébe marok. Hangosan felnyögök, a sötét szoba visszhangozza nyögésem, melyhez egy másik mély orgánum is csatlakozik.
Rám borulva erőlteti tüdejét a mély lélegzetvételre, miközben szívének örült dübörgősét lassítja. Tudom, hogy így érezz, mert bennem is pontosan ez zajlik le.
Felemelem a fejem, hogy elérjék ajkait az enyémek. Csókunkat használja elterelésnek, amíg kihúzza magát belőlem.
Jól eső fáradtság kúszik fel végtagjaimban, miközben Kensei eltűnik valahova. Oldalra fordítom a fejemet, és épp csak behunyom szemeim, azonnal teljes sötétség borítja el agyamat.
~~°°°~~~0~~~°°°~~
Reggel olyan fejfájásom van, hogy legszívesebben kardomhoz nyúlnék, hogy egy életre elintézzem, ezt a kis problémát. Kazeshini helyett a kis szekrényen egy pohár víz és egy gyógyszer vár. Deja vu érzése kering körülöttem.
Várok pár percet, hogy hasson, közben pedig az éjszaka eseményein jár a fejem. Nem emlékszem mindenre, hogy hogy jutottunk el a szobába, hogy mondtunk-e valamit egymásnak. Csak néhány dolog a biztos, például, hogy én voltam alul, ezt a seggembe nyílaló fájdalom is megerősíti. Nem töprengek sokat azon, hogy hogy kéne ezek után viselkednem. Ugyan úgy teszek majd, mint Kirával tettem. Én hadnagy vagyok, Kensei már valami más, de a feladatkörünk ugyan az. Ez az eset semmin sem fog változtatni. Nem érdekelnek a magyarázatai arról, hogy mért tette meg, mert el tudom képzelni, hogy merő szánalomból.
Felülök, még nem hat rendesen a gyógyszer, imbolyogva öltözöm fel.
Mint mindig most is háttal áll nekem a konyhában, gondos házi asszonynak öltözve. A jelenet ismét megmosolyogtató. Ma már másodszor rémlik fel bennem a deja vu!
-Hogy vagy? – kérdezi, én pedig leroskadok az asztalhoz. Émelygek az illatoktól.
-Nézd… ami tegnap tört…
-Szóval emlékszel. – hát igen, valamennyire igen.
-Nem egészen mindenre, de felejtsük is el. Részeg voltam. – magamat teszem felelőssé, remélve, hogy így majd elkerülhetem a kínosabb beszélgetéseket. Legalábbis gondolom, hogy neki kínos, az én fejem most annyira hasogat, hogy ezt fel sem tudja fogni rendesen.
-Túl sokat vagy részeg. – talán most dühös? A francba is Kensei, mi van már?
-Kensei mégis mit akarsz? – hangomban csak éppen annyi kétségbe esés van, amit még józanul is ráfoghatok az alkoholra. Nem mond semmit, engem pedig munkára hívnak.
-Jó volt a reggeli. Kösz – felállok, kapaszkodok az asztalba, de rá kell jöjjek, hogy fölöslegesen, mert émelygésem teljesen elmúlt. Tényleg jót tett az étel.
Felnézek rá, de ő nem néz rám, a padlót fixírozza. Nem tudom mit mondjak, vagy mit mondhatnék. Most menjek és öleljem meg? Mintha mind ketten ilyenek lennénk… hát nem.
Kinyitom az egyik szemem. Éppen csak belehunyorgok a világba, de máris érzem, hogy jobb lett volna, ha még tovább alszom. Kegyetlen fejfájás hasogatja a burám. Szeretek inni, bú felejtőnek pont jó, csak ez a másnaposság ne kísérne. Oh, istenem, szétrobban. Lassan mozdítom ólomsúlyú végtagjaim.
Befordulok az ablaktól. Nem sokkal jobb, de legalább a fény nem zavar annyira. Az ágy melletti kisszekrényen lévő folyadék fogva tartja álmos tekintetem. Egy pohár víz és egy áldásos gyógyszer pihen rajta. Ezt Kensei készítette nekem ide? Ennyire szét voltam csapva? Kit érdekel, csak múljon már el ez a szörnyű hasogatás.
Szenvedősen könyökölök fel és nyúlok értük.
Megkönnyebbülve hanyatlok vissza a párnára és várom, hogy a fehér bogyó kifejtse hatását zsibbadó agyamra. Talán még egy kicsit vissza is alszom, hogy mikor újra kinyitom a szemem, már elviselhetőbb legyen másnaposságom. Akaratlanul mászom ki az ágyból és a földön heverő ruháimat magamra véve indulok ki a konyhába.
- Szép jó reggelt! – hallom Kensei gúnyos hangját.
- Jobbat. – válaszolom fáradtan. És lerogyok a székre. Biztos nem akarok most semmit sem enni.
- Inkább egyél. Jobb lesz. – hát nem hiszem. Már a szagától is elfog az émelygés.
- Azt akarod, hogy ide hányjak?
- Segíteni akarok, de ha nem kell… - jó, tudom. Tányérom felé nyúló kezét megállítva húzom vissza az ételt.
- Kössz…
Várom már mikor hozza fel a tegnap estét, de csak a reggeli végén szól hozzám.
- Na mesélj.
- Miről? – adom az értetlent. Hátha el tudom kerülni a kínos beszélgetést.
- Az ember nem issza le magát a sárga földig, ha minden rendben van…
- Hagyjál lógva… - próbálom leállítani. Nem akaródzik nekem erről beszélni.
- Tollas a hátam, hogy madárnak nézel? Már megbocsáss, de amíg itt laksz, addig igenis válaszolsz, ha kérdezlek. – aha, szóval így működik ez nálad.
- Ha zavar, akkor elmegyek. – hangom meglepően nyugodt és hideg, ami érdekes, hiszen egy számomra fontos emberrel készülök befejezni ismeretségem.
- Én nem ezt mondtam. – menti a menthetőt.
- Amúgy meg semmi közöd hozzá. – kötöm az ebet a karóhoz, hátha megérti végre.
- De igenis van, ha az éjszaka közepén részegen kaparlak össze a lépcsőmről. – dühös lett. És a hangszíne egyértelmű jele annak, hogy vitába akar bocsátkozni. Mért nem lehet békén hagyni az embert?
- Nem kérte senki, hogy segíts. – vetem oda neki. Több mint száz évig nem volt sehol. Ne hogy már most törjön rá a féltés. Idegesen toporgok, nagyon mehetnékem van már, de bízom benne, hogy valahogy mégis megbékül.
- Pedig igazán réd férne egy kis segítség. Nem gondolod? – hát nem, nem gondolom.
- Nekem ez így pont jó.
- Az hogy belefulladsz az alkoholba és a saját keserűségedbe? Ne tedd tönkre magad, mert így hagyod, hogy mások legyőzzenek. - mi van? Maximálisan ellátom a feladataimat. Mi a francról beszél? Kiabálására már nekem is hangosabban kell válaszolnom.
- Ne érdekeljen, hogy mi van velem. Nem vagyok gyerek, el tudom dönteni, hogy mi a jó nekem. – ingerülten köpöm felé a szavakat.
- Nem, nem tudod eldönteni. Csak egy felelőtlen kölyök vagy. – jól hallom? Kioktat? Semmit, de semmit nem tud rólam!
- Nem kell úgy érezned, hogy rám vigyázni kötelesség! – ez azt jelenti, hogy hagyjál békén!
Megfordulok és lezártnak tekintem ezt a „beszélgetést” is. Keze még mindig az enyémet fogja és nem is akarja elengedni. Mi a francot akar még? Hirtelen ránt vissza magához… túl közel. Követelőző szája az enyémre tapad. Mi a ….? Megcsókolt? Mi folyik itt? Mit művel?
Meglepődötten kerekednek el szemeim. Teljesen ledöbbenek és ő ezt kihasználva nyelvével számba hatol. Karjai sorosan fognak körül. Minden erőmet összeszedve lököm el magamtól. Ködös, vágytól teli tekintete összezavar.
- Most elmegyek. – mondom, miközben menekülőre fogom. Amilyen gyorsan csak lehet el akarok innen tűnni. Szinte berobbanok a szobámba és az ablakon áttávozom.
~~~0~~~
Sok volt ez nekem így mára. A lerészegedés, társaim emléke, a veszekedés, és a csók, ami -kétség nem férhet hozzá- nem hagyott hidegen. Kensei vajon tudta mit csinál? Mi lett volna ha nem lököm el? Francba.
Két szelleműzés és hat pohár saké után térek vissza a lakásba. Szinte színjózanul, legalábbis az előző esti alkalomhoz képest józanabbul. Csak arra volt jó az ital, hogy erős késztetést érezzek arra, hogy megtudjam mire volt ez jó.
Belépek a sötétségbe burkolózó szobájába. Az ablak mellett áll. Gondolom már várt.
Rám sem néz, mikor becsukom az ajtót magam mögött.
- Mi volt az reggel? – kérdezem nem túl értelmesen, de jobban nem tudom összefűzni a szavakat. Hangom már most élesebben cseng. Nem válaszol, de még csak rám sem néz. Ingerülten lépek közelebb és teszem fel újra a kérdést.
- Mégis mire volt jó? – ismét válasz nélkül hagy. Rendesen dühös leszek viselkedésére, és karját megfogva rántom magam felé. Nem várok én nagy eszmefuttatásokat az érzelmi állapotáról, csak mondja azt, hogy félre értés volt, vagy nem volt tisztában a cselekedeteinek. Mert az a tudat, hogy azért csinálta, mert akarta, az egyszerűen nem lehet.
- Megint ittál.
- Csodálod?
- Mi történt veled Shuuhei? Hol az a bátor kis kölyök, aki a barátait védte?
- Te engem ne oktass ki! Ott hagytál… egyedül! És én mindűket elvesztettem… - kiabálom az arcába.
Szememet feltörő sós könnyem marja. Dühödten esem mellkasának, de nem figyelek rendesen ütéseimre, meg se rezdül rájuk.
Csak ütöm, egyre erőtlenebbül.
És fáj…
Egyre jobban fáj…
Túl sok lidérc tőr be Karakurába. Egyszerre üvöltenek fel, még a házak is beleremegnek. Csak az elmúlt két napban százat foszlattam semmivé. A kevésbé ostobák nem is egyesével érkeznek, 4-5 fős csoportokba verődnek, ezeket már inkább hordáknak kéne hívni. Zabálják a lelkeket, üldözik őket, mintha valami sport lenne csak az egész.
Sokáig időzök egynek az elpusztításával így hajnalban. Hát igen, én is elfáradok.
Kimerülten sietek vissza Kenseihez miután egy jó másfél órás harc során utolsó erős támadással foszlattam köddé az artikulátlan hangokat hallató szörnyet.
Megpihenve az ablakpárkányon nézek körül az üresen hagyott szobában. Testem ott hever, ahol hagytam. Nagy levegőt véve lépek vissza az Urahara által kreált póttestbe. Kívülről nem látszik rajtam, de rendesen fáradt vagyok és még éhesebb is, ez a hátránya ennek az emberi alaknak, legalábbis az én esetemben. Az íncsiklandozó illatok, melyek a beérződnek a szobába, csak még jobban rásegítenek, hogy minél gyorsabban induljak el kifelé, követve a rántotta csalogató illat csíkját.
- Jó reggelt! – köszön rám Kensei a serpenyő fölül.
Kávét is kapok, aminek szint úgy nagyon örülök. Ahhoz képest, hogy milyen egy ramaty állapotban jöttem haza, elég jól indul a reggel.
- Azért azt nem hiszem el, hogy hadnagy módjára így kifárasztanak a lidércek… - mit is gondoltam az előbb? Húzom fel szemöldökömet Kensei egyáltalán nem szimpatikus megjegyzésére.
- Sokan voltak. – és ezzel lezártnak tekintem. Nem akarom a mégis jónak alakuló napot úgy elrontani, ahogy van.
- Nem kifogás. Mi lett Soul Society-val? Ilyen kis nyápicokat nevel…
- Hagyjon békén! Mit tud maga? – észrevettem, hogy csak akkor magázom, amikor ingerültebb hangvételűvé válik a beszélgetésünk. Hát ebből látszik, hogy nem tűröm jól az ilyen helyzeteket.
- Tudom, hogy kapitány nélkül nehéz, de minden csak határozottság kérdése. – hogy mi van? Még ő oktat ki engem? Ő, aki úgy eltűnt mintha meg se született volna?
Büszkék Soul Society kapitányai, ezt mindenki tudja róluk, de ha akkor visszajönnek, az árulás és a mostani helyzet talán elkerülhető lett volna.
- Felnéztem rá. És baromi csúnyán cserbenhagyott. De igazad van. Megszokhattam volna már. – célzok kedves vendéglátómra, és csak hogy biztosan tudja kiről van szó, egyébként sem barátságos szemeimmel nézek rá, ha lehet még szúrósabban.
Úgy tűnik, nem veszi észre, hogy én nem az a haverja vagyok, akivel úgy beszélhet, mint aki nem törődik semmivel. Soul Society-n kívül nekem nincs semmim és senkim. Az életem áldoznám A Tiszta Lelkek városáért. Hogy mondhatja, hogy szarjam le, mikor valamikor még ő is esküt tett?! És hogy mért lettem a 9. osztag hadnagya? Hát, ha tudni akarod, legyen…
- Miattad. Miattad akartam a 9. osztag tagja lenni. És ez… - hát igen, hirtelen ötlettől vezérelve született meg és talán egy kicsit részeg is voltam, amikor ki találtuk, de tény, hogy ha ő nem lett volna, akkor ez sem készül el soha. – ez is miattad került ide. Minden pillanatban reménykedtem benne, hogy majd egyszer visszajössz. Ezért akartam shinigami lenni. Te meg itt éldegélsz boldogan egyetlen szót sem szólva magadról. – az indulataim felcsapnak, ahogy hang szintem is nagyot emelkedik rövid monológom végére.
- Hé nyugi. Hidd el, hogy nem volt minden álmom, hogy visszamenjek oda, ahol ezt tették velem. Hálát adhatok egy bizonyos embernek, hogy életben vagyok. És a többiek is. – nah jah.
Látom, hogy a pumpa benne is kezd felmenni. És bár nem vagyok az a vitatkozós fajta, most mégis szívesen ki állnék vele, csak, hogy lerendezhessem végre. Évek óta bennem van már, és érzem, hogy most simán ki tudna tőrni.
De a lidércek megint pont a legjobbkor szólnak közbe.
A kis pityegés és a rövid hatásszünet meghozta eredményét. Józanabbul nézek már fel. Talán lehet elvetettem a sulykot, úgyhogy elképzelhető, hogy már többet látni sem akar.
- Ha visszajöttem beszélgethetünk még?
- Talán. – hát remek. És már meg is fogalmazódott bennem egy gondolat miközben Kensei rám csapja az ajtót.
~~00~~
Gyorsan lerendezem a még kezdő lidérceket, főleg mert a düh még mindig parázslik bennem. Már közel sem vagyok olyan ideges, mint pár órával ezelőtt, de azért még annyi van bennem, hogy pár lidércet két kardcsapással elintézzek.
Utamat az első szembe jövő kocsmával keresztezem. Nem vagyok dühös, se szomorú és legfőképpen csalódott nem vagyok, egyszerűen csak rég nem ittam. Izuruval sokszor megejtünk egy ilyen estét. Szeretek Kirával inni, igazán csinos a pofija, amikor az alkoholtól kipirult arccal homályosan csillogó szemekkel néz fel rám. Csinos és vonzó. Nem is tudtam sokszor neki ellen állni. De most nincs itt, úgyhogy azt se kontrolálja senki, hogy mennyit iszom. A poharak pedig emelkednek, majd üresen csapódnak a pult felszínéhez vissza. Szánalmas egy dolog egyedül iszogatni, de a szükség törvényt bont, és ez most kifejezetten szükségállapot. Hisz lehet, hogy kidobnak ideiglenes szállásomról, és példaképemről kiderült, hogy egy nem törődöm seggfej, a volt kapitányom elárult nem csak engem, de az egész Tiszta Lelkek városát, és cinkosa lett egy világuralomra törő rohadéknak.
Hogy én mekkora egy szerencsétlen lúzer vagyok… ahelyett, hogy segíteném a Lelkek városát, csak még nagyobb szerencsétlenséget hozok rá. Kezemet felemelve támasztom fejem tenyerembe, úgy ahogy sok évvel ezelőtt tettem még mikor az akadémia tanulójaként egy balul elsült küldetés után felépültem és az álmok elkerülése végett elmentem inni.
Most megint nem akarok álmodni. Úgyhogy megint iszom. Bú feledtetőnek a legjobb. Egy idő után annyira eltompul az ember, hogy se ereje, se kedve nincs már gondolkodni, csak bezuhan az ágyba és a tudatlanság mámorában belép a sötétség birodalmába. Legszívesebben itt a kocsma padlóján belépnék azon a kapun, ha tudnám, hogy utána valaki tesz azért, hogy véletlenül se maradjak itt és inkább haza cipel. Mielőtt az utolsó pohárral kéretnék, gyorsan felállok, már amilyen gyorsan lehet, és bár elég ingatagul, ide-oda imbolyogva, de kimegyek az utcára. Hűs, friss levegő csapja meg az arcomat, pár méter után már tisztábbnak is látom a világot. Mégis kellett volna az-az utolsó pohár, a végén még kijózanodom, mire a szállásomhoz érek.
Egyszerűen tudom merre kell menni. És hogy honnan tudom, hogy mégis részeg vagyok? Hát onnan, hogy nem emlékszem az útra. Csak akkor eszmélek fel, mikor már a lépcsőn megyek, vagy éppen a korlátra támaszkodva húzom magam föl. Pár fokkal a végcél előtt nézek fel, mert egy balsejtelmes sugallat hat rám belülről. És milyen igazam volt.
Előttem Kensei áll az ajtóban karba tett kezekkel, dühös arckifejezéssel. Hát most mit csináljak? Ez van, már úgysem tehetsz ellene, hiába dühöngsz magadba.
Szemeit forgatva lép hozzám és hónom alá nyúlva húz fel maga mellé.
- Na gyere, te piás kölyök!
Egyenesen a szobába visz, és az ágyra fektet. Kábán nézem folyamatosan őt. Nem vagyok rosszul, azt már korábban éreztem volna, mégis az egész szoba feszül körülöttem. Parázslik a levegő, szinte fulladok tőle. Megláthatta, hogy nehezebben jut be az oxigén a tüdőmbe, mert pillantása megenyhül és az ablakot kinyitva teszi elviselhetőbbé a környezetemet. Minden végtagom ólomsúlyokkal megrakodva süpped le, esélyem sincs, hogy magamtól helyzetet változtassak. Ha így hagyj sem lesz semmi gond, két perc és minden további küzdelmem felhagyj azzal, hogy még tovább lássam ezt a világot. De nem megy ki a szobából, és addig, amíg ő itt van, addig én nem csukhatom le a szemem. Olyan rég láttam… látnom kell még.
Bénultan figyelem, miközben egy horkanással kísérelve elkezdi lehúzni rólam az utcai ruhákat. A cipőt, a pólómat, a nadrágomat. Utóbbi kicsit tovább tartott, mert nem nagyon akartam neki hagyni. Mégis volt bennem annyi erő, hogy megpróbáljak elfordulni előle, amikor a gombok felé nyúlt. De hogy honnan?
Többet nem nyúlt hozzám. Én mégis érzem, ahogy arcomra pír költőzik. Zavarban vagyok, és kivételesen nem tudok ránézni, pedig nincs a közelemben, megint az ágy előtt áll, karba tett kezekkel, igaz néz, de már közel sem olyan dühős tekintettel, mint mikor haza érkeztem. Ez így nem lesz jó. Mégis mire vár? Menjen már ki… Vagy Shuuhei, te szedd össze magad. Nehezen, izmaimat megfeszítve gördülök át az oldalamra. Lassan de idővel hasra fordulok és felnyomom magam. Igaz elég kellemetlen helyzetbe kerülök, így Kenseinek háttal, de alig várom, hogy a takaró végre fölöttem legyen és ne alattam. Arrébb húzom az ágyneműt és erőtlenül hanyatlok vissza most már a lepedőre. Pont mikor visszanézek a még mindig egyhelyben, mereven álló férfira, fújja ki hangosabban az elhasznált levegőjét. Izmai feszülnek, szemei érdekes vággyal teli fényben néznek, miközben oda kint már világosodik az ég alja. Ismerős ez a nézés. Egyszer mikor egy fogadás alkalmával Kira ivott többet, pont ugyan így néztem rá mikor bemászott az ágyba és visszafordulva maga után hívogatott. Ha egy kicsit kevesebbet ittam volna, ez a gondolat most komolyabban foglalkoztatna, de így csak egy futó mozzanata annak a képsornak, mely szerint kényelmesen elhelyezkedem, mialatt Kensei még mindig felügyeli minden mozdulatom. Képtelen vagyok tovább tartani magam. Becsukom a szemem és a sötétség olyan nyomással zúdul rám, hogy összeszorítja mellkasomat, belepréselve az ágyba. Kell pár pillanat, míg megszokom az érzést. Mély levegőt véve merülök el végleg a végtelennek tűnő álomvilágban.
