- Jól nézd meg ezt a helyet, öcsi – bök oldalba, mikor a közös zuhanyhoz érünk. - Igazi törzshelye a buziknak. Soha ne vedd fel a szappant.
Ez milyen olcsó poén, míg valaki nem pottyan a helyre, mely ihlette. Így viszont már egyáltalán nem tûnik viccesnek. Sõt, egyenesen összerezzenek a gondolatra, bár igyekszem nem mutatni testvérem elõtt.

- Szerintem adogatva lesz, de majd ügyelek – mosolyodok el azért haloványan, tekintetemmel a helységet fürkészve. Azért inkább nem jövök majd erre egyedül… Az talán nem is olyan nagy gyávaság… csak óvatosság.
Rod morogva indul tovább, valószínûleg neki se lett a szíve csücske a zuhanyzó, de kétlem, hogy ugyan azon okokból váltott ki belõle ellenérzést. Neki tényleg nem sok mindenkitõl kell tartania.

Végül kiérünk az udvarra, és mindkettõnk szeme felcsillan a kosárpályát látva, még ha az nem is olyan szépen karban tartott. Mindig is szerettünk játszani, bár én inkább baseball párti vagyok. Hát, itt nem válogathatok.

- Ez egész jó – jegyzi meg Rod, én pedig bólintok. - Bár használati jogot még szereznünk kell magunknak. Mit gondolsz, hány pofonba kerül? –csapja öklét a tenyerébe, látszólag lelkesen várva, hogy valaki jelentkezzen is az elsõért. Én csak sóhajtva fintorodom el. Mintha nem találná meg a gond anélkül is, hogy keresi…

- Remélem, hogy egybe sem.

- Álmodj csak, Csipkerózsika – röhögi, de mielõtt felelhetnék, ismeretlen hang folytja belém a szavakat.

- No lám-lám. Homályosítsatok fel. Ti most testvérek vagytok, vagy tõletek lett ilyen meleg?
Már elõre tartva a megjegyzés következményeitõl, kelletlenül fordulok az új arc felé, és bátyám se tesz másként. Csak míg az én arcomon óvatosság, az övén fenyegetõ fintor jelenik meg, ahogy végigméri a vöröshajút.

 - Vigyázz a szádra, mert közeli rokonságba kerülhetsz az öklömmel – kezdi Rod vészjóslóan, ugyan azzal a lendülettel közelebb is lépve. Ám ekkor õ is észreveszi, amit én, a másik öt embert. Riadtan mozdulnék, hogy visszahúzzam testvéremet, de azzal biztos, hogy felhúznám. Inkább bízok benne van annyi esze, hogy nem ugrik neki ekkora túlerõnek.

- Csak nyugalom, Forrófej. Ha bunyót akarnék, elhiheted, hogy már nem két lábon állnál – szólal meg a vörös, gunyoros tekintettel méregetve Rodot, néha rám is vetve egy kíváncsi pillantást. Én azonban inkább testvéremre figyelek aggódó tekintettel.
Szerencsére csak közelebb lép hozzá, és annak ellenére, hogy világosan látszik milyen dühös, nem kezdeményezi a verekedést. Tudom, hogy õ is tisztában van vele, az õrök figyelnek minket.

- A nevem Róka. Enyém és a bandámé az udvar északi és keleti fele. Ha akartok valamit itt, tõlem kell engedélyt kérnetek.
- Meg a nagy szart – köpi Rod haragosan, de látszólag Rókát nem hatja meg, tovább mosolyog. - Na öcsi, lõjek neked keselyût? Vagy esetleg marhát kérnél? A sivatagi gnómok változatos felhozatalát látod most magad elõtt – folytatja Rod, az öklét ropogtatva, és célzatosan végignézve az elõttünk felsorakozott társaságon.

Riadtan látom, hogy a sértegetések megtették a hatásukat, és Róka udvartartása megindul bátyám felé. Megint felerõsödik a tehetetlenség érzése, ami mindig megjelenik, ha verekedésbe kerülünk, és nem túl sok mindent tudok tenni a testvérem kisegítése érdekében.
Szerencsére mielõtt egymásnak eshetnének megszólalnak a kajaszünet végét jelzõ kürtök. Vissza kell térnünk a celláinkba egy idõre, de hamarosan újra kiengednek, ha jól emlékszem a napirendre. Az õrök lekiáltva nekünk ösztökélnek minket, hogy haladjunk, így végül Rod mellém lépve elkapja a karomat, és elhúz új „barátaink” közelébõl.

Pár perc múlva, már az ágyamon ücsörögve figyelem, ahogy Rod egy apró galacsint vagdos a falhoz, mintha lyukat akarna rá ütni. Tudom, bosszantja, hogy nem húzhatott be a vörösnek, miután az beszólt neki. Sose viselte jól, ha alulmaradt valamiben. Engem azonban gondolkodóba ejt, miért követik Rókát annyian… Nem tûnt erõsebbnek, mint például Rod, mégis egy egész falkányi hegyomlása van.
Rod hirtelen megunja a dobálózást, vagy éppen a bámészkodásom, és egy szempillantás alatt felmászik az ágyamra.

- Valami baj van, öcsi? – hajol az arcomba egészen, villámokat szóró szemekkel. Nem nekem szólnak, ezzel tisztában vagyok, nem is veszem magamra.

- Csak gondolkodtam rajta, vajon mit tudhat az a Róka, amiért a nála erõsebbek vezérüknek kiáltották ki – válaszolom nyugodtan.

- Ne félj, még pár ilyen beszólás és részletes belátást adok a bensõjébe! – morogja idegesen, és elhúzódik kissé tõlem. - Különben is, Róka a neve, biztos valami sunyi féreg lehet, azért.

- Ez logikus – bólintok. - De ha az eszére hagyatkozik, akkor miért cselekszik ilyen meggondolatlanul?

- Ez jó kérdés – ismeri be, de szokás szerint, nem veszi komolyan. - Meg akar halni, és én szívesen megadom neki ezt a kiváltságot!

- Rodger – szólítom meg csendesen, egyik kezemet az arcára simítva, hogy biztos legyek benne, rám figyel. - Ha nem muszáj, ne csinálj balhét. Nem ér meg annyit, hogy az õrök fújjanak rád.
Hirtelenjében nem tud mivel visszavágni, õ is tudja, hogy igazam van. Ahogy én is tisztában vagyok vele, hogy nehezére esik visszafognia magát, ha valaki felhúzza. Márpedig õt nem nehéz…

- Nem érted te ezt – fújtat végül haragosan, elcsapva a kezem, majd a mellkasomat célozva, az ágyra lök. Túl hirtelen jött, nem tudom tartani magam, és kifekszem. - Pihend ki magad, öcsi. Akkor majd tisztábban látod a dolgokat.

Le is mászik a helyemrõl, hogy eltûnjön a sajátjánál.
Némán, engedelmesen fekszem az ágyban a plafont bámulva. Már hozzászoktam, hogy rajtam vezeti le a frusztrációját, de perpillanat nem esik túl jól. Félek ettõl az egész helyzettõl, és legszívesebben most is lemásznék, hogy mellé kucorodjak, de amilyen hangulatban van, valószínûleg kidobna maga mellõl.
És én se vagyok már kisgyerek, ami azt illeti…
Sóhajtva fordulok az oldalamra, de így se sokkal kényelmesebb, mert pár pillanat múlva pozíciót váltok. És ezt folytatom kapásból vagy öt percig, mire lentrõl ingerült morgás hallatszik, és a következõ pillanatban Rod feje jelenik meg elõttem.

- Zab van a seggedben, öcskös? – kapja el az orromat, mint kiskorunkban, hogy kissé meghúzkodja. – Nem érdekel, ha nem akarsz pihenni, de engem igazán hagyhatnál, különben nem lesz erõm, hogy megvédjem a hátsód!
- Sajdnálob – motyogom, az orrbefogás miatt kissé furán, mire végre elenged. – Nem szoktam még meg a helyet, nem tudok pihenni… - vallom be.
Pár pillanatig némán figyel, majd lemondó sóhajjal fordítja el a fejét.
- Söpörj lefele!
Felvidulva csúszom le fentrõl, és ahogy visszafekszik az ágyra, behuppanok mellé. Kényelmesen, hozzásimulva elfészkelõdöm, és nem is támad kedvem mocorogni. Hagyom, hogy elnyomjon az álom, a kora délutáni sziesztára.

- Al… Al… ALAN!
Sokkos nyekkenéssel vágódom le a földre, majd nyöszörögve dörzsölöm meg sajgó hátsó felem. Enyhén szólva a szívbaj jött rám bátyám ébresztési módszerétõl, ami kimerült a fülembe ordításból, és tudom, hogy még csak kétszer szólított elõtte. Mindig ilyen hamar folyamodik radikális módszerekhez.
- Na végre, Csipkerózsika! – morogja, majd átlépve rajtam, elindul kifelé a nyitott cellaajtón. – Asszem ebédhez szólítanak, vályúhoz!
Nagyot ásítva, kissé kótyagosan tápászkodok fel, alvástól kócos hajamba túrva, majd gyorsan követem bátyámat. Az étkezõben nagyjából ugyan olyan hangulat uralkodik, mint reggel. És a kaja se sokkal ínycsiklandóbb.

- Hé Alan, el fogsz fogyni! – huppan le hirtelen a szabad oldalamra Norman, kijelentését unott ételbökdösésemnek címezve. Rámosolygok a srácra, de az ételem megmaradt felét reflexszerûen tolom át bátyám elé, aki erre leveszi szúrós pillantását Normanról, és inkább betermeli az én részemet is.
- Ha bár az íze nem a legjobb, a mennyiséggel nincs gond… de ennyit nem tudok megenni – vonom meg a vállam.

- Áh, értem – nevet fel, majd kíváncsi pillantást vet Rodra. – Hé, igaz, hogy összetûzésbe keveredtél Rókával? Elég gyorsan terjednek az infók…
Erre már testvérem is felkapja a fejét, és pár pillanat múlva, gunyorosan elvigyorodik.
- Ja, belefutottam a bundásba. Legközelebb kabátot csinálok belõle! – jelenti ki a leghatározottabban, mire lemondóan ingatom meg a fejem.
- Bátyó, használd a fejed, nincs egyedül! – sóhajtom aggódva, de csak egy tockost zsebelhetek be cserébe.
- Ne beszélj úgy, mint egy vénasszony, hugi! – morogja, az arcomhoz hajolva. Elsiklok a tény felett, hogy megint gúnyolódik, mert legalább érzem, hogy a kapcsolatunk még a régi. Hát igen, boldog tény, hogy akkor is huginak csúfolt, ha éppen olyanja volt…
Az viszont nem tetszik, hogy megint fejjel készül a falnak menni. Tudom, hogy erõs, és nem is félteném, ha nem érezném úgy, hogy Rókával még gondok lesznek. Na meg ha nem lenne ekkora túlerõ…

- Hé, Al, elviszlek a megõrzõbe, aztán megyek tovább felderíteni! – Értetlenül kapom fel a fejem Rod kijelentését hallgatva, ahogy tálcáinkat felkapva elindul, hogy visszavigye õket.
- Megõrzõbe? – ismétlem meg értetlenül, és segítséget várva pillantok Normanra. A srác csak a fejét rázza, jelezvén, hogy fogalma sincs.
Végül kiderül, hogy a könyvtárról beszélt…
Nem mondom, hogy bánom az ittlétet, de szívesebben mennék vele!
- Rod, én is megyek veled! – jelentem ki neki, bár lehet inkább kérlelem. Õ azonban határozottan nyom vissza a székbe, amire leparancsolt, mikor megjöttünk.

- Fenéket, csak útban lennél! Majd elmesélem este, mi hol van – vág vissza.
- De… bátyó, ne verekedj légy szíves! – kérlelem végül megtörten. Egy pillanatig némán figyeli az arcvonásaim, majd hátat fordít. – Rod!
- Ne hisztizzél már, nem fogok, amíg nem találok gyengepontot! – vakkantja vissza, majd kigyalogol a terembõl.
Sóhajtva fordulok az asztal felé, amire támaszkodva, Norman keresgél valamit egy könyvkupac alatt.
- Háh, megvan! – csap elém hirtelen egy sakk készletet. – Tudsz játszani?
- Elvileg igen… - vonom meg a vállam, és úgy döntök belemegyek a játékba, addig se kell Rodért aggódva õrlõdnöm.

- Még hogy elvileg… - duzzogja Norman, miután beszerkálta a negyedik sakk-mattját. – Te egy szunnyadó sakk zseni vagy! Van ám ész a fejedben, az már egyszer biztos. Nem véletlenül ide pakolt be a bátyád, mi?
- Valószínûleg nem – mosolyodom el, újra kezdõ pozícióba helyezve a bábukat. – Még egy menet?
- Nincs az az isten! – nevet fel. – Zsinórban ötödszörre veszítsek?
- Majd én játszom!

Dermedten kapjuk fel a fejünket, és egyenesen egy vörös hajkoronát pillanthatunk meg, na megy egy szélesen vigyorgó férfit.
- Már épp… befejeztük! – jelenti ki Norman, és a kezemet megragadva húzna el Róka mellett, ám a vörös belépve közénk, szembekerül velem.
- Ugyan már Norm, minek ez a nagy rohanás? – címzi szavait a másiknak, majd felém pillant. – Alan, ugye?
Némán bólintok, és ha bár belülrõl remegek, érezvén, hogy jobb vele vigyázni, igyekszem határozottan állni.
- Biztos nem akarsz játszani velem egyet, Alan? Még akkor se, ha a bátyádról van szó…?
Riadtan kerekednek el a szemeim, és kapásból visszahuppanok a székbe, õ pedig elégedetten elvigyorodva ül le velem szemben. Norm pedig némi hezitálás után, visszaül mellém.

- Mi.., mi van Roddal? – hebegem, merõen bámulva a velem szemben ülõt.
- Ki tudja? Egyelõre nem láttam… De ha még egyszer az utamba kerül… talán nem garantálhatom a biztonságát! – vigyorodik el szélesen. – Mit szólnál, ha azt mondanám, egy újjal se érek a bátyádhoz, és az embereim se, ha legyõzöl a sakkban.
- És ha vesztek?
- Elmondod mi a gyenge pontja! – hajol közelebb, ám én felháborodottan hõkölök hátra.
- Nem! Semmilyen formában nem fogadok a bátyám kockázatára! – jelentem ki, és már állnék is fel, hogy meglógjak, mikor a csuklómat elkapva visszahúz.

- Rendben, látom ebben hajthatatlan vagy – húzza el a száját szórakozott vigyorral, majd mielõtt lerántana a székre, alaposan végigmér. akaratlanul pirulok el a vizslató pillantás alatt, és nagyon tudok neki örülni, mikor végre elenged. – Jól van, legyen más alku a vereséged esetére…
- Mi? – nyekkenem halkan.
- Ha veszítesz, a személyes ágybetétem leszel! – jelenti ki, mire kis híján beesek az asztal alá. Nem rág az udvaron olyan lenézõen beszélt a melegekrõl, hogy azt hittem, õ nem más… De úgy tûnik, a börtönben ráfanyalodik a saját nemére, egy idõ után talán mindenki. Én viszont nem tudom elképzelni, hogy én vele…
- De én azt nem…. nem, egyáltalán nem… - nyekergem, Norm támogatásával.
- Nem hiszel a gyõzelmedben? – hajol közelebb hozzám, de a leblokkolás miatt, nehezemre esik mozdulni, hogy elhúzódjak. – Nem akarod garantálni a testvéred biztonságát?

Elbizonytalanodom, és elkeseredetten pillantok a sakk táblára. Muszáj tennem valamit Rodért, még ha csak ennyit is…
- Rendben – suttogom magam elé, sajnálattal teli nyögést váltva ki Normból.
És a játék elkezdõdik…
Egyáltalán nincs könnyû dolgom, Róka tényleg tud játszani! Míg Normot pillanatok alatt elvertem, vele alig-alig jutunk bármire is.
Végül legnagyobb megkönnyebbülésemre, én gyõzök, mattot adva a királyának. Felszabadult mosollyal dõlök hátra a széken, elviselve, hogy Norm a nyakamba csimpaszkodva gratuláljon.
Mikor azonban Róka pillantásával találkozik az enyém, riadtan nyelnem kell egyet a benne izzó indulatoktól.

Már nem az a csendes, és sodrából kihozhatatlan személy, aki nyugodtan osztotta az észt. Tényleg ijesztõ!
- Alan!
Úgy ömlik szét bennem az öröm, mint ha rám nyitották volna a zuhanyt, és szinte bátyámra vetem magam. Õ meredten bámulja Rókát, aki megint ugyan olyan fesztelennek tûnik, mint eddig. Az elõzõ agresszív kisugárzást csak képzeltem volna…? Nem… biztos nem!
- Mi a faszt csinálsz te itt, az öcsémmel? Jöttél meghalni? Végre kiállni velem, mint férfi a férfival? – morogja Rod, hagyva, hogy az egyik karjába csimpaszkodjak.

- Rod, menjünk… - kérlelem halkan. Erre már rázna le, de mikor rám pillant, és meglátja a szememben a kétségbeesett kérést, megnyugszik kissé.
- Ch. Így hagyjalak én egyedül… - puffogja, majd fenyegetõ pillantást vetve Rókára, megragadja a kezem, és kihúz a könyvtárból. Egy darabig némán haladunk a folyosón, majd megtorpan, és a falnak nyomva a szemembe néz. – Mi a franc történt?
- Sa… sakkoztunk – felelem, az igazságnak megfelelõen. – Azt ígérte, ha nyerek, leszállnak rólad. De már félek, hogy nem tartja be az ígéretét… láttam raja, hogy nagyon nem bír veszíteni… - teszem hozzá aggódva, és megerõsítésért Normanhoz fordulok, aki végig szaporán jött mögöttünk, gondolom örült, hogy leléphet Róka mellõl.
- Minek kellett neked egyáltalán szóba állni vele? – morran fel Rod dühösen. – Mi lett volna, ha vesztesz?
- Az nem lényeg, nyertem! – jelentem ki, majd kicsusszanva a karjai közül, elindulok a cellánk felé. Jobb ha nem tudja meg, mert csak még idegesebb lenne…

Nem is tudom, melyik a rosszabb. Az, hogy ebben az ágyban valószínûleg csak rugó van, szivacs nincs, vagy az, hogy a Hold fénye besüt, és marhára nem tudok tõle aludni? De ha nem sütne be, vajon tudnék? Fáradt vagyok, és ha tehetném, befalaznám magam egy sötét kis lyukba, ahol éppen csak annyi hely van, hogy nyugodtan tudjak pihenni. Ez a fránya ágynemû tönkre fogja tenni a bõröm, nem fogom kibírni. És még évekig el kéne viselnem… na nem!

- Rod… alszol? – hallatszik lentrõl Alan hangja, én meg csak horkantok egyet, hogy hallja, mennyire nem. De az õ társaságában ha akarnék se lehetne.

- Mi fáj? – kérdem vissza igazán kedves hangnemben, gondolatban hozzátéve, hogyha semmi, majd teszek róla, hogy fájjon… este csak ne ingereljen!

- Most soroljam? – Nem is tudom, akkor valószínûleg egész éjszaka nem fogunk aludni. És ki tudja, ezen a helyen azért kéne. Még a többi börtönpatkányt sem ismerjük, lehet, hogy az egyikük bunyózni akar majd, és ahhoz kell az energia. Meg az alvás szépít. Mondjuk, ennél szebb már nemigen lehetek…

- Ahogy tetszik – mondom végül, talán a hangja majd álomba ringat. A kis nyuszi hangja… végül is szeretem, ha beszél hozzám, még akkor is, ha éppen hajnali kettõ van, és megesz az ideg. Hiszen az öcsém! Bár hang alapján, akár a húgom is lehetne…

- Ha be tudnánk bizonyítani, hogy bizonyos szemszögbõl nézve, önvédelembõl öltünk, akkor elengednének, ugye? – hozza fel a kínos témát, amirõl nem igen akarok beszélni. Én öltem meg azt a férget, mert bántotta õt, de azzal nem számoltam, hogy egyedül sem hagyhatom. Ennek ellenére nem kényszerítettem rá, hogy ne valljon ellenem. Megtehette volna… nem haragudtam volna rá. De a nagybátyánk túl befolyásos volt ahhoz, hogy ne a legjobb ügyvédet fogjuk ki vádlónak. Esélytelen volt, hogy ne itt kössünk ki, a szabadulásunk tiszta úton pedig még esélytelenebb.

- Ne reménykedj Al. Míg õ egy pénzes nagykutya volt, addig mi a megvetett, és családot eláruló kisebbik gyerek, meg egy kurva fiai vagyunk a társadalom szemében - mondom teljesen természetesen, engem nem köt semmi se az apámhoz, se az anyámhoz. Régen… régen talán kötött, de azóta megtanultam, hogy a kötelékek csak terhek és akadályoznak a személyes céljaim elérésében. Egyszer majd õ is rájön erre. Egyszer, mikor egyedül fogom hagyni.

Még az elsõ mondatnál felültem, így kevésbé váratlanul ér, mikor hirtelen elõttem terem, és megmarkolja a felsõmet. Tulajdonképpen ezt nem is lehet ruhának nevezni, szar bötönszerkó, ki tudja, milyen szemétbõl van összerakva…

- Neh… ne beszélj így anyáékról! - játssza el a nagy drámát, hogy a végén megsajnálhassam megint tök értelmetlen könnyei miatt. Ha nem lennék mellette, akkor is ilyen könnyen a világ tudtára adná, hogy szar a helyzet? Nem szabadna. Mit tegyek, hogy ezt végre megértse?

- Bocs – mondom pár ciccenés után, hátha ez lenyugtatja. – Õket tényleg nem szép belekeverni, és te is tudod, hogy nem ez a véleményem róluk. - Végül is jó szüleim voltak. Azt a kis részletet nem beleszámítva, mikor meghaltak, és ezzel a szemétláda nagybátyánkra hagytak minket. De ezért igazán nem okolhatom õket, nemde? Az-az eset… azóta sem derült ki, mi is történt pontosan.

- Tudom – sóhajtja, a karjait az ölébe ejtve. Én tényleg szeretem õt, de a szeretet csak egy szó, ebben a világban pedig még az sem. A kettõnk hibájából vagyunk itt, viszont az én hibám a legnagyobb: az, hogy nem öltem meg azt a kutyát már akkor, mikor hozzá kerültünk. Olyan naiv voltam, tényleg hittem benne, hogy a felnõtté válással vége, megkapom az örökséget, és többet nem köt semmi hozzá. Most már tényleg nem is köt semmi. De nagy volt az ár, amit ezért fizettem.

- Alan – emelem fel a fejét, hogy láthassam a szemeit. Fáradtak és megviseltek, de én sem nézhetek ki jobban. – Ne hagyd, hogy lássák itt a könnyeid! Ezen a helyen, a gyengéket kinyírják, vagy ágybetétet csinálnak belõlük. Ha nem akarod, hogy átmenjenek rajtad páran, maradj erõs! - Csak baj származna abból, ha elhagyná magát, és emiatt ágymelegítõnek néznék, ugyanis azt tuti, hogy nem úszná meg egyik sem élve. Az pedig talán a büntetés meghosszabbításával járna, ami már így is elég hosszú. Nem örülnék neki.

- Nem kell féltened! - sóhajtja, és olyan jó lenne, hogyha tényleg hihetnék a szavának. De mivel ismerem a természetét, sajnos folyamatosan csak azon aggódom, mikor megy már neki valami állat, aki csajnak nézi, vagy köcsögnek… sosem volt túl ügyes a harcban, pedig itt most elkéne neki. Nem lehetek mindig ott, hogy megvédjem.

- Akkor nem is teszem! - hazudom szemrebbenés nélkül, illetve pislogni elég sûrûn muszáj, ha az ember fáradt. Én ezzel lezártnak tekintem a beszélgetést, és visszafekszem aludni, de õ nem fekszik vissza, inkább mellettem marad. Nem kergetem el, õ az egyetlen személy, aki még fontos az életemben. Utálom is magam, hogy ezt az egy köteléket nem tudtam elvágni. Most pedig már nem tehetem meg, ha valami baja esne azt nem bocsátanám meg magamnak.

Ez az egész… tiszta agybaj!

Nem mondom, hogy jól aludtam és angyalkákról álmodtam, mert az egy kibaszottnagy hazugság lenne! Így reggel eléggé morcos tekintettel mérem végig a börtön többi lakóját, minden egyes név után elküldöm az illetõt az anyjába, meg a tisztet is, aki orosz kiejtéssel olvasta fel a nevem. Most még elnézem neki, de ha holnapra nem tanulja meg…

Végül megállapítom, hogy ezek is csak kutyák, gülüszemû kutyák, akiknek nagyon érdekes vagyok, de csak mert még nem ismernek. Addig jó nekik.

A reggeli pocsékszar, de meg kell ennem, mert ha nincs energia nincs erõs ütés, és ha nincs erõs ütés nem növelhetem a szobámban tárolt foggyûjteményem. Vicces kis története van, még a bandázós korszakból minden elvert csákesz fogából elraktam egyet, és azt terveztem, hogy majd fognyakláncot csinálok belõlük, természetesen a megfelelõ fertõtlenítés után. De aztán a tárgyalások miatt nem tudtam az összeset megtartani, így a nyaklánc ugrott. Itt az ideje, hogy újrakezdjem…

Eme gusztusos gondolatok kíséretében felállok, hogy visszavigyem a tálcám, de valami benga állat, aki már a névsornál is nagyon figyelt, kirakja a lábát elém. Kedvem lenne lendületbõl eltörni neki, de a tálca miatt ez most felejtõs, bár azt is a képébe vághatnám…

Morogva fordulok felé, és a leghelyesebb az lenne, ha mindjárt papot is hívnék, hogy áldást mondjon a maradványaira.

Az elsõ ütés az övé, a levegõ fel is jajgat mellettem, de az én válaszomnál már nem a levegõ jajgat. Egy ilyen állatnál nem nehéz eltalálni a leggyengébb pontokat, így fél perc sem telik el, de már a földön van. Legszívesebben megrugdosnám, de az õrbácsik rosszalló tekintete és anyázása valahogy arra késztet, hogy mégse tegyem. Na, majd legközelebb.

Visszatérek Al mellé, és gyanakodva mérem végig a mellette ülõ srácot. Csak nem egy jelentkezõ a köcsögparádé egyik szerepére? Szép fogai vannak, kellenek a nyakláncomra…

- Hé, nyugi, nyugi, én nem vagyok ellenség! - vigyorog a szöszi, aztán kezet nyújt nekünk. El kéne törnöm neki, amiért az öcsémhez ért vele, de ez még megbocsátható bûn. Viszont ha máshova is nyúl, garantálom, hogy nem lesz többé mivel. – Norman Spencer, szolgálatotokra. Én vagyok ebben a luxus hotelben a beszerzõ. Ha kell valami, szóljatok, és ráállok az ügyre! - Kilépõ kéne a szabad világba. Tud szerezni? Nem. Akkor más agyát csessze fel!

- Kösz, de egyelõre nem kell semmi! - válaszolom a szokásos stílusomban, aztán Al karját megragadva felhúzom, és elindulok vele. – Gyere öcskös, terepszemlére megyünk, mielõtt az õröknek kedvük támad felelõst keresni!

Újfiúként nehezebb lenne kivágni magam, bár ha szépen nézek az tisztecskékre… fúúúj, nem. Inkább a halál.

Annak ellenére, hogy kajaidõ van, sok elítélt az elõtérben tartózkodik, vagy a cellájában. Elgondolkodva nézem õket, talán jobb kaját szereztek a kosztnál? Végül is… az a Norman gyerek azt mondta, hogy megszerzi, ami kell nekünk. Na, majd próbára teszem. Nem lesz akkora a vigyora.

Az elõtér egyébként teljesen olyan, mint minden börtöné, nagy tér, sok ember, kevés lehetõség. Vagy inkább semennyi. Miután ezen végigcsászkálunk, a zuhanyzó jön. Természetesen közös zuhany, túl nagy luxus lenne felváltva mosdani járni. Lehet, hogy mostantól nem fogok fürdeni! Nem… azt nem élném túl.

- Jól nézd meg ezt a helyet, öcsi - bököm oldalba az érintettet. - Igazi törzshelye a buziknak. Soha ne vedd fel a szappant.

- Szerintem adogatva lesz, de majd ügyelek - mosolyodik el, nekem meg a gondolatra hányingerem lesz. Adogatott szappan? Egy szappan csak nem olyan nagy luxus! Még csak nem is Babát vagy Jonsons bébi tusfürdõt kértem, hogy az árra panaszkodhassanak! Már most gyûlölök itt lenni!

Magamban megint elküldöm a világot a fenébe, aztán tovább indulok a mostani utolsó állomásunkra, az udvarra. Ez viszont egész ígéretesnek tûnik. Van még kosárpálya is, igaz a gettóban is jobban karbantartják, de gondolom itt a hûvösön jobb dolga is van az embernek, mint takarítgatni. Még erõsen gondolkodom rajta, mi lehet az a jobb dolog.

- Ez egész jó - biccentek, Al pedig egyetértõen bólint. - Bár használati jogot még szereznünk kell magunknak. Mit gondolsz, hány pofonba kerül? - csapom az öklöm a tenyerembe, õ pedig egy savanyú grimasz kíséretében válaszol.

- Remélem, hogy egybe sem.

- Álmodj csak, Csipkerózsika - vihogom tovább, de ekkor egy ismeretlen hang félbeszakít.

- No lám-lám. Homályosítsatok fel. Ti most testvérek vagytok, vagy tõletek lett ilyen meleg? - A legállatabb képemet felvéve, lassan hátrafordulok a tõlem nem messze vigyorgó vöröshöz. Ez ma már a második. Ilyen kibaszott kihívó fejem van, hogy nem bírnak békén hagyni?

 - Vigyázz a szádra, mert közeli rokonságba kerülhetsz az öklömmel - közelítek felé vészjósló grimasszal, de csak akkor veszem észre, hogy nincs egyedül. Legalábbis az-az öt ember mellette mintha a privát bandája lenne, mert visszatükrözik az összes érzését.

- Csak nyugalom, Forrófej. Ha bunyót akarnék, elhiheted, hogy már nem két lábon állnál - vizslat továbbra is gúnyos tekintettel, mintha annyira kibaszottul erõs lenne, hogy egyedül lenyomjon. A fogamat összeszorítva lépek hozzá közelebb, de Alan aggódó tekintete visszatart. Ja, nem lenne jó még egyszer összetûzésbe keveredni az õrökkel, már így sem szeretnek a létezésem miatt, hát, ha még problémát is okoznék nekik.

Ez az undorító vörös is érti a tehetetlenségem, mert a mosolya csak még szélesebb lesz, és ismét megszólal.

- A nevem Róka. Enyém és a bandámé az udvar északi és keleti fele. Ha akartok valamit itt, tõlem kell engedélyt kérnetek.

- Meg a nagy szart - köpöm elé, és akkor még szépen fogalmaztam. A mosoly még mindig nem fagyott le arról az ocsmány képérõl, de mindjárt segítek én neki, ha ennyire bajt akar… - Na öcsi, lõjek neked keselyût? Vagy esetleg marhát kérnél? A sivatagi gnómok változatos felhozatalát látod most magad elõtt - nézek végig a társaságon az öklömet ropogtatva, és erre már a haverjai is megrezdülnek. Ha a Róka nevû gyereket nem is, õket sikeresen meghatottam. Elindulnak felém. Úgy tûnik akármennyire is akarom, ezt a bunyót nem kerülhetem el.

Nem én provokáltam, bár ezt senki nem fogja elhinni nekem. Na de sebaj. Tiszta a lelkiismeretem.

Éppen, mikor elém érnek a kürtök megszólalnak, ami valószínûleg a kajaszünet végét jelenti. Az õrtornyokban figyelõ hekusok lepillantanak ránk, majd ordibálással is a tudtunkra adják, hogy takarodjunk vissza a cellánkba. Leplezetlen undorral a férgek elé köpök, aztán Al karját megragadva elhúzom. Majd egy másik alkalommal, vörös kártevõ.

Pár perc múlva már a cellánkban ülünk, és míg én a falat próbálom kilyuggatni a kezemben lévõ galacsinnal, addig Al az ágyán ül, és néz engem. Egy darabig nem figyelek rá, de úgy húsz másodperc után kezd nagyon zavarni, a mostani idegállapotomban legalábbis, így a labdaként funkcionáló szemetet eldobom, és felmászok hozzá az ágyra.

- Valami baj van, öcsi? - hajolok hozzá igazán közel, és bár a haragom nem ellene irányul, a szemeim mégis felé szórják a villámokat.

- Csak gondolkodtam rajta, vajon mit tudhat az a Róka, amiért a nála erõsebbek vezérüknek kiáltották ki - válaszol nyugodt hangon, de jelenleg most még ez is ingerel.

- Ne félj, még pár ilyen beszólás és részletes belátást adok a bensõjébe! - morgom idegesen, és hátrébb hajolok tõle. - Különben is, Róka a neve, biztos valami sunyi féreg lehet, azért.

- Ez logikus - bólint. - De ha az eszére hagyatkozik, akkor miért cselekszik ilyen meggondolatlanul?

- Ez jó kérdés - adok neki igazat. - Meg akar halni, és én szívesen megadom neki ezt a kiváltságot!

- Rodger - ér hozzá Al az arcomhoz, amitõl egy kicsit kiesek a dühöngõ szerepembõl. - Ha nem muszáj, ne csinálj balhét. Nem ér meg annyit, hogy az õrök fújjanak rád.

Erre hirtelen nem tudok mit mondani. Végül is részben igaza van, de ha meg hagyom magam, akkor azért nem fogok tudni megélni itt. Hogy a tisztek, vagy a börtöntöltelékek fújnak rám… nem is tudom, melyik a rosszabb, de jelenleg egyikükkel sem vagyok puszipajtási viszonyban.

- Nem érted te ezt - jelentem ki végül dühösen, és ellököm magamtól a kezét. Ugyanezzel a lendülettel a mellkasát is meglököm, amitõl elveszti az egyensúlyát, és hátradõl az ágyon. - Pihend ki magad, öcsi. Akkor majd tisztábban látod a dolgokat.

Lemászok az emeletrõl, aztán a helyemre bevágva magamat, az ágy szövetét kezdem vizsgálni. Most még ez is idegesít. Elég hamar el fog emészteni itt az idegbaj, ha minden alkalommal ilyen drámát rendezek. De mi mást tehetnék? Valahol le kell vezetnem!

Talán nekem is aludni kéne. Bár valószínûleg még álmomban is rókára fogok vadászni…