Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Bleach)

<<1.oldal>> 2. 3.

Akahige2013. 08. 02. 21:50:48#26655
Karakter: Koshima Zorin (kitalált)



Frusztrált arckifejezést öltöttem, és egyre vörösebb lett az arcom, ahogy a lány a farkamat nézte, amit mellesleg már egyáltalán nem csóváltam.

- Szóval, ahogy mondtam, négy része lesz a holnapi tesztnek. Az első körben… Ne rángasd! – Kiabáltam elvörösödve. – Nekem a farkam az intim szférám része. Ez nekem olyan érzés, mintha… mondjuk, a melleiddel játszanék.

- Nem tudtam – jelentette ki kissé megszeppenve.

Ismét normális hangnemet erőltettem magamra.

- Ezért mondom. Ott tartottam, hogy… Ja, igen. Holnap először a kidót fogom ellenőrizni… semmi extra, fehér villám, tisztítótűz, lánglabda, csak a leginkább használtalak. Utána villámlépéssel egy gyors bemutató, végül két percig harcolsz velem a shikai-oddal. Ezekből felmérem, mire vagy képes, holnapután pedig olyan erős lidércre megyünk vadászni. Bármi kérdés?

- Mi van, ha megbukok?

- Gyenge lidérce vadászunk.

- Értem. Byakuja kapitány még olyat is mondott, hogy tesztelni fogod a lélekenergiámat.

- „Van vér a pucájában, hogy a keresztnevén nevezi Kuchiki kapitányt”- gondoltam.

- Ja, igen, persze! – kiáltottam föl, gondolataimból felébredve. – Azt az ellenőrzést most foglyuk megejteni.

Odahajoltam a fejéhez, és megszaglásztam a nyakát. Hogy miért pont a nyakát? Nem tudom, de személy szerint inkább azt, mint a fenekét. A lélekenergiája, mint minden halálistené, sósan csengett az orromban, azonban, mintha éreztem volna hozzá valami édességet, amit csak egy másik fajnál éreztem eddig.

Mikor hátrahajoltam, láttam, hogy elpirult. Feljegyeztem valamit a papíromra, aztán visszanéztem rá. Ő különös módon nézett rám. Kezdtem én is elpirulni, de aztán megszólalt:

- Most legszívesebben úgy adnék neked egy szép nagy velőscsontot.

Talán említést érdemel, hogy a velőscsont említésére is beindult a nyáltermelésem.

- Majd később eldöntöm, hogy ezt bóknak vegyem-e – jegyeztem meg egy halvány mosollyal. – Mára csak ennyi lenne. Azt javaslom, pihend ki magad a holnapi felmérőre.

A lány leugrott az asztalról, és kisietett a szobából.

- Cső, Renji! – Köszönt még oda az ajtó mellett álló halálistennek.

- „A hadnagyot is lazán letegezi – gondoltam. – Nem semmi ez a csaj. Nem tudom eldönteni, hogy egyenrangúként kezeli őt, vagy csak szimplán nem érdekli a rangja.”

Jómagam is szedtem a cókmókomat, hogy hazamenjek felkészülni a holnapi nehéz napomra, a hadnagy azonban megállított:

- Na, mi a véleményed?

- Egyrészt: érdekes lélekenergiája van, picit hajaz egy másik klán felé. Másrészt: Kissé szétszórt, mintha egy gyerekkel beszélnék. Harmadrészt: a lehető legtöbb tisztelettel, hadnagy úr, de ezt ön is és a kapitánya is vissza fogják kapni.

- A te kapitányod ajánlott – mondta Abarai hadnagy, majd odébb állt.

Ez meglepett. Nem tudtam, a kapitány vajon miért pont engem ajánlott be.



Akahige2013. 07. 22. 00:01:34#26520
Karakter: Koshima Zorin (kitalált)



Még a legutóbbi küldetésemet pihentem ki. Leültem az asztalhoz, hogy elvégezzem az aznapi papírmunkát, aztán pár óra múlva egy halálisten lépett be az ajtón.

- Koshima harmadik tiszt, Komamura kapitány úr látni kívánja.

- Igen? Mi történt? A legutóbbi küldetésem miatt keres?

- Nem igazán, inkább a legújabb miatt.

- A legújabb? Nemrég jöttem vissza, kicsit több pihenőt vártam – jegyeztem meg türelmesen.

- Ezt üzeni neki?

- Persze, hogy nem, megyek már.

Mikor beléptem az irodába nagyot néztem: nem csak Komamura kapitányt találtam ott, hanem az asztal másik oldalán ült Kuchiki kapitány és Abarai hadnagy.

- Kapitány urak!

Mindhárman odakapták tekintetüket.

- Koshima harmadik tiszt, fáradjon beljebb – invitált be Komamura kapitány. – Foglalj helyet. Kuchiki kapitány a segítségedet szeretné kérni.

- Mindjárt kifejtem bővebben – vette át a szót a nemes. – Az osztagunkhoz nemrég csatlakozott egy igen ígéretes újonc, akivel az akadémiai oktatói nagyon meg vannak elégedve, az eredményei kitűnőek. Ígéretes tiszt lehetne belőle, ha megfelelő képzést kapna.

- Témánál vagyunk – motyogtam.

- Hogy mondja?

- Semmi.

- Visszatérve az előbbihez, az újoncnak kell valaki, aki figyelemmel kíséri az első szárnycsapásit, tanácsokkal látja el, felügyel rá. Komamura kapitány egyből magát ajánlotta. Itt van a munkaleírása – nyújtott át egy tekercset.

- Miért nem valaki a hatodik osztagból vigyáz rá?

- Témánál vagyunk – motyogta?

- Tessék?

- Semmi.

- A világért sem szeretnék tiszteletlen lenni, kapitány úr, de nemrég értem vissza egy küldetésről, és mellesleg vár egy halom adminisztráció.

- Természetesen nem ingyen kérem – tette hozzá Kuchiki kapitány.

A papír alján egy szám állt. Én nem vagyok valami pénzhajhász, ne gondoljon senki rosszat rólam, de amikor megláttam, hogy egyszerre kínálják egy fél éves fizumat, nehezemre esett nemet mondani.

- Az illető…

- Nem fontos, ennyiért még Kusajishi Yachiruval is barbizok.

- Majdnem eltalálta – jelentette ki nem sok jót sejtetően. – Minden nap jelent Komamura kapitánynak és nekem írásban. Kérem, tartsa be a leírást! Abarai hadnagy elkíséri hozzá.

Követtem a hadnagyot, közben erre az új küldetésre gondoltam, vajon mennyire lehet nehéz. Én kezdő koromban nem kaptam valami nehéz feladatokat, de ebben az is közre játszott, hogy eléggé gyatrán ment az akadémia. A vörös hajú halálisten a hatodik osztag épületébe vezetett, aztán betessékelt egy ajtón, majd lelécelt.

Odabent egy lány ült az asztalon, és keresztbe tett lábát lóbálta. Mikor beléptem, zavartan mosolygott, látszott, hogy egy kicsit izgul. A csend pár perc után kezdett zavaróvá válni.

- Üdv! – Kezdtem barátságosan csóválva farkamat. – Koshima Zorin, hetedik osztag, harmadik tiszt. Felsőbb utasításra felügyelni fogom a munkádat, egy darabig veled megyek a küldetésekre, de először egy vizsgának foglak alávetni egy-két nap múlva. Nem lesz nehéz, csak felmérem, mennyire megy a kido, a villámlépés, és persze a shikai.

- Oké – mondta megszeppenve. – Üdv!

Kissé kevésbé lelkesen csóváltam a farkam.

- Nekem anno a tizenharmadik osztagnál azt tanították, hogy ha egy feljebbvalód bemutatkozik, illik megmondanod a neved, és még egy „örvendek” sem árt mellé.




Szerkesztve Akahige által @ 2013. 07. 22. 01:00:08


Levi-sama2009. 11. 14. 20:59:04#2465
Karakter: Byakuya



ZENE

A virágszirmok lassan hullnak alá, de nem azonnal érintik a puha földet. A szél játékaként táncolnak a levegőben, néhány felém is elér.
 
A napok egymás után jönnek és jönnek, monotonon. Kevés alvás, sok munka. Osztagom szervezése, irányítása, edzésük felügyelése.
 
Azóta nem beszéltem Renjivel, hogy szerelmet vallottam neki.
 
Jó lenne tudni, mire gondolhatott akkor. És azt sem ártana kideríteni, hogy mégis mi járt a fejemben, hogy ennyire kinyíltam neki és elmondtam az érzéseimet. Soha, de soha nem tettem ilyet. Még elhunyt nejemnek sem mondtam el mennyire fontos volt nekem... amit a mai napig szívből sajnálok. Sajnos ilyen vagyok, legalábbis ilyen voltam. Renji azonban megváltoztatott, még ha csak egy kicsit is.
 
Ismét beesteledik, és elszakítom szemeimet a cseresznyefámról, hogy a szobámban nyugovóra térjek.
 
Csendben meredek a szoba félhomályát megtörő ezüst holdsugarakra, melyek sápadt csíkokat rajzolnak a szobám falára, amikor kopognak.
Elkínzottan hunyom be szemeimet, hiszen jól tudom ki áll az ajtóban.
- Szabad.
Benyit, és tétován lép be. Csak szemem sarkából figyelem, miközben azt próbálom elképzelni, mégis mi hozhatta őt ide.
- Mondd - töri meg hangom a csendet.
- Én...
- Te? - Ránézek végre, és szívből nehezemre esik. A szemei alatti karikák, a sápadtsága... ezt mind én műveltem vele. Egy szörnyeteg vagyok.
- Én tudom hogy nem elég egy bocsánat. De akkor is sajnálok mindent. Szeretlek. Fogalmam sincs hogyan bizonyíthatnám, ha nem hagyod. Te bevallottad hogy szeretsz. És bár a körülmények nem engedték hogy elmondjam, de akkor voltam a legboldogabb az életemben. Tudni hogy az akit szívből,és minden porcikámmal szeretek viszont szeret. Tudom, talán te nem így érzed, de ha valamiben biztos vagyok, az ez az egyetlen dolog. Mindent odadobnék érted. Ha az kell ahhoz hogy újra a szeretőd lehessek hogy megszakítom a kapcsolatomat mindenkivel múltamból, akkor megteszem… de a sok félrelépést nem tudom nem megtörténté tenni. Csak azt akartam hogy ne fájjon itt belül, de mégis…akkor volt a legrosszabb. Talán csak azért tettem hogy fájjon mert tudtam hogy megérdemlem azért amit veled tettem. Sajnálom…sajnálom…
 
Hosszan emésztem szavait, és minden egyes másodperc elteltével szívem egyre hevesebben dübörög mellkasomban, és felkelve az ágyamról lépek felé.
- Tényleg megtennéd?
- Bármit megtennék... - suttogja, fejét lehajtva.
- Akkor azt szeretném hogy minden szavad gondold komolyan.
- Ígé... - kezdené, de már előtte állok, és ujjamat puha szájára téve fojtom belé szavait. Szívem szinte kirepül mellkasomból, fülemben zakatol saját vérem, a levegő is kevés már...
- Tényleg képes lennél megtenni értem mindezt? - suttogom hitetlenkedve. - Eldobnád a barátaidat csak miatam?
- Gondolkodás nélkül - súgja ő is. Forró érzelem árad szét bennem, talán nem is szerelem ez már... inkább imádat. Imádom őt, minden hajszálát, porcikáját, a nevetését és mosolyát. Imádom őt.
- Sajnálom Renji. Mindkettőnknek kell áldozatokat hoznia. Te meghoztad a magadét, így rajtam a sor. Nem foglak elszakítani a múltadtól... mert azt akarom hogy boldog legyél.
Szerelemmel simítom végig vállán pihenő vörös haját.
- Byakuya... - suttogja, arcán végigcsurran egy könnycsepp és a karjaimba veti magát. Fuldoklóként kapaszkodik belém, és én behunyt szemekkel szorítom magamhoz, szemeimet behunyva szippantok mélyet hajának finom illatából. Szívem vadul dübörög, boldog melegség árad szét bennem. Szeret... engem szeret a legjobban a világon. Lehetek ennél boldogabb?
 
Karjai aláhanyatlanak, és elernyed, elnehezül.
- Renji? - kérdezem, és félrecsukló fejét látva felfogom hogy elájult. Nemhiába láttam őt sápadtnak. Úgy tűnik nagyon kimerült...
Gyengéden lefektetem az ágyamba, majd a folyosóra kiáltva rendelek egyik szolgámtól ételt és italt. Mi ugyan nem eszünk, mert nincs rá szükségünk, de ha legyengül a szervezetünk, akkor nagyon jót tesz.
 
Nedves ruhával törlöm meg az arcát, és ő lassan észhez tér. Felnyílnak aranybarna szemei, és lágyan mosolyogva hajolok fölé, fejét megemelem és egy poharat tartok a szája elé.
- És most iszol - utasítom halkan. Szót fogad, nem ellenkezik. Nagyon helyes. - Máskor pedig jobban vigyázol magadra, hogy ne okozz nekem több aggodalmat.
Felhajtja a vizet, majd engedelmesen hagyja hogy felültessem, és a gyümölcsöket falatonként a szájába tegyem.
Ahogy visszatér arcába az egészséges szín, egyre jobb a kedvem. Tekintetemmel simogatom szép arcát, halvány mosollyal puszilom meg majszoló száját, amelyen már szintén ott az igazi boldogság előjele. Olyan szép... és csodálatos.
- Szeretlek... - súgom a szájába, és finoman hátradöntöm az ágyamban.
- Én is... mmfff... szeretlek... - nyögi bele a csókba, de nem tudja folytatni, ajkai közé csusszanó nyelvem megakadályozza, ahogy mást is képtelen immár mondani... Nem baj, hiszen véget ért a szavak ideje, és elkövetkezett a cselekvésé. És én egész éjjel...
 
Egész éjjel szeretni akarom őt...
 
És azután is.
 
Örökké...
 
Örökké szeretni fogom.
 
 
VÉGE





Levi-sama2009. 10. 12. 19:56:14#2120
Karakter: Byakuya (Soul Society)



 
Az aranybarna szemek komolyan pillantanak rám. Még ez a tekintet is olyan hatással van rám... ennyi idő után is...
- Én...csak...visszajöttem egy kis időre...
- Ennek örülök. Akkor láss munkához.
 
Hidegen, kimérten viselkedem. Ez vagyok én. Mindig ilyen voltam, amíg ő nem tört az álarcom mögé... de ennek vége.
Pár perc múlva elmegy. Belemártom az írópennát a tintába, majd az elmázolt cseppet figyelem a papíron. Nem vagyok képes gondolkozni...
Írok tovább.
 
*
 
Halk nyögéssel hunyja be szemeit, remegve alattam a vágytól. Hosszú, sötét tincseim előre hullanak, arcát és mellkasát cirógatják, miközben felkészül a behatolásra.
Bevágódik az ajtó, és a részeg Renji torpan meg a küszöbön. Bosszúsan sóhajtva állok fel, és egy köntöst terítek magamra lassú mozdulatokkal. Idáig érzem a piaszagot. Részeg.
Rácsodálkozom ahogy felkapja a karjánál fogva az új szeretőmet, és kipenderíti a szobámból. Szegénykének még éppenhogy sikerült magával ragadnia a ruháit.
- Tanulj meg kopogni. - Hangom fagyos mint a téli szél. Összekötöm derekamon az övet, és hátradobom vállamon hajamat.
- Látom hamar megvigasztalódtál - nevet fel keserűen. Elfordulok tőle.
- Ennek a beszélgetésnek semmi értelme. Különben is részeg vagy. Menj aludni.
- Ó, igenis Jég Király. Teljesíteném minden parancsát, de szarok a parancsaira. És most végig fogsz hallgatni.
Elindul felém.
- Nem érdekel mit akarsz mondani.
- Akkor is végighallgatsz - fordít maga felé, és én dühösen engedem ki lélekenergiám a miheztartás végett. Meg is sebzi, ami észhez téríti kissé. Tudom hogy részeg, ezért nem bántom, pedig kevesebb fegyelemsértésért is osztottam ki már komoly büntetéseket.
- Ha azt mondtam nem, akkor nem.
- Felőlem szétszaggathatod a testemet, akkor is el fogom mondani - morogja. Azon ne múljon. Újabb piros csík, ezúttal a nyakán. Elfordulok tőle ismét, és távolabb lépek. A fenébe... legszívesebben leszorítanám a földre itt és most, hogy bepótoljam azt a rengeteg időt... és megtoroljam rajta, hogy mást is megérintett... rajtam kívül. Én is megtettem, de akkor is... Ő az enyém. Az én szeretőm.
- Félreérted az egész kibaszott helyzetet. Bemeséled magadnak hogy nem szeretlek, meg a hülye szöveg hogy te sem tudsz nekem elég szeretetet adni. Na hagyjuk már ezt. Rukia a legjobb barátom…ő jelenti a gyermekkoromat. Nem hagyhatom meghalni. A barátaim mind meghaltam. Csak ő maradt nekem. Olyan mintha a testvérem lenne…
- Nem érdekelnek a magyarázataid.
- Mi zavar a legjobban? Hogy harcoltam veled Rukia miatt? Hát tudd meg hogy újra megtenném érte. Ahogy érted is, Hinamoriért és Kiráért is. Mert ők a családom. Ők a mindenem. De csak téged szeretlek mert te az életem vagy.
 
Szavaitól lebénulok teljesen. Az élete... az élete vagyok? Ennyire szeret engem? Akkor miért nem számítok neki én a legtöbbet? Miért nem vagyok én az első helyen nála...? Miért szegült ellenem... Hiszen megöltem majdnem őt...! Miért tette ezt velem? Miért kínoz még most is?
 
- Hülyeségeket traktálsz magadba - folytatja egyre közelebb lépve hozzám. - Az emberek világában azt hittem megpusztulok nélküled. Olyan magányos voltam nélküled, és a tudat nélkül hogy nem vársz haza.
Magányos? Ugyan már... Mit tudod te azt, milyen a magány? Én tudom... minden porcikáját, percét ismerem az érzésnek. Ő persze jól elvolt Ichigoval.
- Pedig a madarak azt csiripelték hogy Kurosakival nagyon jól el voltál - jegyzem meg halkan.
- Ennyi? Féltékeny vagy?
Úgysem értené meg, ha elmagyaráznám neki, akkor sem.
- Igen az vagyok - hagyom rá lemondóan. - Ha mindent elmondtál, akkor kérlek távozz.
- De...
- Csak menj el - lépek a terasz irányába. Nem bírom tovább... ez... elviselhetetlen.
Azt mondja szeret...
 
De soha, semmiképpen sem lesz teljesen az enyém.
 
Magamra maradva figyelem a kertemben virágzó cseresznyefát. Életemben először... nem segít megnyugodnom.
 
*
 
Miért kellett utánamennem? Miért?
 
Ökölbe szorulnak kezeim, amikor reiatsuját követve rányitok. Dühödt, vad vággyal keféli azt a kis szerencsétlent a raktárban. Az osztagunk egyik kis ifjú tagja... Rikichi. Száját befogja, és remegésével, könnyeivel mit sem törődve... Ebből elég.
Lerántom a fiúról, és dühösen kenem a másik falhoz. A fiú felé fordulok és a vállamra vetem, majd az ájultan heverő részeg Renjit magára hagyva viszem a folyosóra. Egy megbízható emberemre bízom és visszasétálok hozzá.
 
Becsapom az ajtót.
 
Jeges harag csap végig rajtam, ahogy meglátom őt talpra kecmeregni. Előtte termek, és mellkasa előtt megragadom ruháját, úgy szorítom a falhoz durván, lesöpörve vele néhány polcot és irathalmazt.
- Talán kezdettől fogva nekem is így kellett volna bánnom veled! - kiáltok rá.
 

 
Pokolian dühös vagyok. Reiatsum veszettül örvénylik körülöttünk, és őt is megsebzi, egyre több vérző sebbel áll előttem. Látom rajta, hogy kijózanodott.
Vicsorogva hajolok az arcába, durván csókolom meg. Cafatokban foszlik le róla a ruha, én pedig könnyedén a földre lököm, a hasára és a hátára nehezedve tépem le magamról a köntöst.
Durván hatolok belé, keserű könnyeim vállára cseppennek.
- Akkor talán soha nem tudtál volna ennyire közel kerülni hozzám... - nyögöm őrjöngve a kíntól és a vad szenvedélytől.
- Byakuya... - nyögi zokogva.
- Hallgass! Fogalmad sincs... mennyire magányos voltam... mennyire de mennyire magányos... Amikor beléd szerettem... te ráébresztettél, miért nem szabad soha többé bíznom senkiben az életben többé...
- Byakuya! - kiáltja, de befogom a száját, kíméletlenül mozogva benne tovább.
- Ha nem szeretsz engem mindenkinél jobban... akkor nem kell a szereteted... Renji... mert én mindennél jobban szeretlek téged.
 

 
Hasa alá nyúlva rántom fel térdelő helyzetbe, és csípőjét megragadva vad iramot diktálva teszem magamévá, keserű könnyeim izzadtságommal keveredve folynak végig arcomon, és ahogy hallom az ő sírását és kéjhörgéseit, úgy nő és dagad bennem a vad indulat és szenvedély.
 
Ő az enyém...
 
Felordítva hanyatlok rá, amikor megérzem kéjrángásait. Hátára nehezedve zihálok, harapom a levegőt, izzadtságtól síkos testünk összetapad.
 
Remegő kézzel simogatom gyönyörű hajzuhatagát.
 
Szeretem őt... szeretem...
 
 


Szerkesztve Levi-sama által @ 2009. 10. 12. 20:10:19


Levi-sama2009. 09. 18. 11:18:42#1884
Karakter: Byakuya (Soul Society)



 
 
A harcok ideiglenesen véget értek, és Aizen, szövetségeseivel elszökik.
Renji él. Csak ez számít...
Felsóhajtva zuhanok ágyamba, és behunyt szemekkel hagyom, hogy embereim gondoskodjanak rólam. Hívnak egy gyógyítót is hozzám. A kis Hanatarou az, akit a szemem láttára csókolt meg Renji. Behunyt szemekkel sóhajtok fel, amikor enyhíti végre fájdalmaimat.
Renji...
Nem fog engem soha elfogadni. Nem leszek a szívében az első helyen, bármennyire is szeretném. Mindig lesz valaki más, aki fontosabb nálam.
 
Renji meglátogat engem.
- Hogy érzi magát? - kérdezi hivatalos hangnemben. Jól láthatóan nem tudja hova tegye a helyzetünket, és fogalma sincs mihez kezdjen.
- Jól - válaszolom egyszerűen, de képtelen vagyok ránézni. Mellém ül egy székre, finom illata orromba siklik. Mélyen magamba szívom, és legszívesebben felüvöltenék. Él! Pedig azt hittem, azzal a tudattal kell tovább élnem, hogy megöltem az egyetlen embert, akit...
 
...
 
Ostobaság. Csak fontos nekem, de ez nem szerelem. Olyan érzelemre én képtelen vagyok. Ő igen. Ő tud szeretni. Rukiát.
Magyarázkodásba kezdene, de felemelem bekötözött kezemet és csendre intem.
- Nem kell mondanod semmit. Én is megtettem volna... de túl sok az elvárás, és nem dönthetek semelyik ember értékéről... mert nincs akkora hatalmam.
Rápillantok.
Igen, ha a helyében lettem volna, és a szerelmemet akarnák kivégezni, én is ugyanezt tettem volna.
 
Megsimogatja ágyon nyugvó kezemet, és mellém ül. Látom az arcán keresztülsuhanó érzelmeket, gondolatokat. Bizonytalanság, szomorúság...
Lassan fölém hajol, aranybarna szemeiben gyengédséggel, apró puszit kapok csupán, de nekem ennél több kell. Egy búcsúcsók legyen igazi. Magamhoz rántom, és nyelvemmel már is nektár-édes, forró szájában vagyok, szinte kétségbeesetten ölelem magamhoz. Belehalok és feltámadok. Ilyen hatással van rám...
- Köszönöm - súgom, mikor ajkaink elválnak egymástól. Lemosolyog rám, és képtelen vagyok megállni, kibontom haját, hogy a bronzvörös hajzuhatag aláomolva ölelje körül szép arcát. Hosszú ujjaimmal finoman simítom végig szemöldökén és homlokán húzódó tetoválásait. Szemeiből süt a szerelem.
 
Szeret engem... de nem eléggé.
 
És ha mindennél jobban szeretne, akkor sem tudnék mit kezdeni a helyzettel.
 
- Még ha képes lennél engem tiszta szívedből szeretni... amiről tudom már hogy lehetetlen, akkor sem tudnálak boldoggá tenni Renji.
Belé reked a levegő, és csodálkozva néz rám. Komoly arcomat látva fájdalom csillan szemeiben.
- Miről beszélsz?
- Tudom, hogy szeretsz, ez nyilvánvaló. De akkor sem vagyok nálad az első helyen. Eddig is volt mindig valaki aki fontosabb számodra, és ezután is lesz. Rukia érdekében még velem is szembeszálltál, egyértelművé téve, hogy ki az igazán fontos neked.
- Kapitány...
Finoman eltolom magamtól, és felülök. Fájdalmaimmal nem foglalkozom, mert ez most nem az a pillanat.
- Fogalmad sincs... - hajtom le a fejemet, arcomba hulló fekete hajam függönyébe rejtve az arcomon átsuhanó fájdalmat. - Fogalmad sincs mit éreztem, amikor harcolnom kellett veled.
- Én... sajnálom, de Rukia...!
- Igen, Rukia. Tudom - vágok közbe, mély hangomon, erőteljesen. A bennem dagadó, duzzadó harag és féltékenység szinte mar belülről, de erőt veszek magamon. Erről ő nem tehet. - Tudom, hogy jobban szereted mindenkinél. Nem kell magyarázkodnod, bocsánatot kérned, ahogy én sem fogom megtenni. Kvittek vagyunk. A hadnagyom maradhatsz, ez nem változik, de mától nem vagy a szeretőm. És most jobb ha elmész.
- Byakuya...
- Távozz. - Az ablak felé fordítom arcomat, és a virágzó cseresznyefa szélben hajladozó ágait figyelem tovább. - Minden további szó felesleges...
 
***
 
Csendben telnek a hetek, ahogy rendeződik Soul Society belső békéje. Újra létrehozzák a Tanácsot, átszervezik az osztagokat, új kapitányokat neveznek ki a megüresedett helyekre.
Remek.
Renji állandóan Rukiával és a többiekkel van, de nem veszem zokon tőle. Még az emberek világába is átengedem, nem probléma. Hagyom, hogy meneküljön előlem. Idővel majd enyhül a fájdalma.
Tudom, hogy Ichigoval nagyon közel kerülnek egymáshoz, elcsicsergik a madarak. Hát... ez várható volt, hiszen eléggé hasonlóak egymáshoz. Mégis a szívem összefacsarodik a gondolatra, hogy másra mosolyog úgy... vagy éppen megcsókolja, érinti őt. Vagy Rukiát. Ki tudja... már semmi sem biztos.
 
A kis gyógyító utolsó látogatása alatt, amíg levagdossa gyógyult sebeimről a kötszert, olvasgatom a jelentést Renjiről. Nagyon jól érzi magát Ichigoval, még együtt is harcolnak a hollow-k ellen, amelyek időnként felbukkannak.
Rukia...
Rukia éli világát, és boldog. Naná hogy boldog, hisz együtt lehet Renjivel... aki inkább őt és Ichigot választotta helyettem. 
 
Elkeseredetten ragadom meg a kis Hanatarou kezét, és mélyen a szemébe nézek.
- Kapitány... - suttogja döbbenten. Az ölembe rántom, és hajába markolva durván csókolom meg. Szemeim előtt már csak a vörös hajzuhatag lebeg, orromban érzem Renji illatát, bőrének forróságát ujjaim alatt...
 
***
 
- Akkor én most távozom... ha másra nincs szüksége - hallom a félénk hangot. A már felöltözött fiú felé pillantok hidegen, és felkönyökölök az ágyamban. Meztelen testemről lecsúszik a takaró, ő pedig elpirul.
- Holnap este is gyere. Most elmehetsz.
 
***
 
Hetekkel később bukkan fel újra Renji.
 
Láthatóan fogyott, és sápadtabb is. Belefacsarodik szívem a látványba.
 
- Kapitány - köszönt engem meghajolva.
- Üdvözöllek Renji hadnagy - biccentek neki. - Történt valami? 


Levi-sama2009. 08. 27. 18:00:07#1662
Karakter: Byakuya (Soul Society)




Most először tűnik fel, mennyire fehérre vannak meszelve a falak a főépületben. Talán azért, mert még a gondolkodás is nehezemre esik.
 
Egy Kuchikit halálra ítéltek. Micsoda szégyen ez a családunknak...
Dühösen szorul ökölbe a kezem, majd ellazul. Kifejezéstelen arccal pillantok a mellettem álló Renjire. Arcán elkeseredettség, düh és aggodalom suhan keresztül egymás után. Hihetetlen, mennyire kifejező arca van.
 
Ahogy kettesben maradunk újra az irodámban, azonnal szembefordulok vele és keményen a szemeibe nézek.
- Eszedbe ne jusson semmi ostobaságot csinálni. Megértetted? 
- I-igen...kapitány úr... - dadogja. Komoran figyelem. Ismerem őt, tudom hogy valamin töri a fejét, de bármit is tervez, meg kell akadályoznom.
 
***
 
Napokkal később már jön is egy idegen csapat, méghozzá az emberek világából. Köztük van az a kis mihaszna narancssárga hajú, akit egyszer már elintéztem.
Rájuk küldöm Renjit, úgyis elszámolnivalójuk van egymással. Ez legalább leköti, mert az elmúlt időszakban csak emésztette magát.
 
***
 
- Kapitány úr! Most hozták vissza Renjit...
Felkapom a fejem, és leteszem a kezemben lévő papírt. Mi az, hogy most hozták vissza? Megsérült volna?
Kirohanok, és még látom ahogy ketten óvatosan lefektetik a földre. Több sebből vérzik, de nem komolyak a sérülései.
- Hívjatok valakit a négyes osztagból - morranok -, és vigyétek őt a szobájába. Ti ketten pedig nézzetek utána a behatolóknak.
 
Alig egy órával később már hallom a hírt, hogy Ichigo és csapata épp harcol a többiekkel, így megnyugodhatok.
 
 
***********************************************************************
 
 
Renji elszökött.
 
Tudom, miért... de képtelen vagyok elfogadni.
 
Elhagyott engem, és Rukiát választotta...
 
Mennyire vak és ostoba voltam... hogy egy percig azt mertem hinni, hogy... hogy ő és én...
 
Görcsösen szorul ökölbe a kezem, a papírral együtt, amely a hírt közölte velem.
 
Felpillantok a kedvenc fámra. Épp virágzik, a szirmok hópelyhekként hullnak alá...
 
Ma van a feleségem halálának évfordulója... és az a nap is, amikor újra megszakad a szívem... és Rukia kivégzésének napja.
 
 
- Renji... - suttogom hangtalanul.
 
***
 
A magasból figyelem, ahogy szalad. Persze hamar észrevesz, hiszen hatalmas lélekenergiámat nem lehet figyelmen kívül hagyni.
 
Megdermed, lassan fordul meg, válla felett pillantva fel rám.
- Kuchiki...kapitány... - suttogja, aranybarna szemeiben rengeteg érzelem kavarog.
Jéghideg szemeimet rászegezve állok, mint egy szobor.
- Hová mész, Renji? - kérdezem vészjóslóan halkan. Már reszket a félelemtől.
- Kiszabadítom... kiszabadítom Rukiát!
Csendben figyelem.
Ostoba.
- Nem engedem - közlöm vele hidegen a tényt.
- Akkor is! - mordul fel. - Semmiképp sem engedne tovább, ugye?
Hivatalos hangneme, és ahogy szembefordul velem kivont karddal... egyértelműek a szándékai.
Dühösen húzom össze szemöldököm.
- Nem mondom még egyszer - figyelmeztetem halkan. A következő pillanatban már mögötte állok, és kardommal kivédem csapását.
Igen, számított erre a csapásra. Ki ismerné a legjobban harci technikáimat, mint Ő, aki mindig mellettem harcolt...
Természetesen a képembe is vágja.
- Kuchiki kapitány! Engem már azzal a karddal nem tud megölni!
- Látom ma nagyon beszédes vagy - válaszolom kifejezéstelen hangon. Nekem nem szokásom hergelni harc közben az ellenfelemet. Egyszerűen kivégzem és kész. - Mitől nőtt meg ennyire az önbizalmad? Talán azt hiszed... ezen a szinten képes lennél legyőzni a kardomat?
Felemelem a pengét, és erőm felörvénylik körülöttem.
 
Kemény harc veszi kezdetét. Hagyom, hogy megmutassa mit tud. Ez nálam az ellenféllel szembeni tisztelet jele.
 
Mindent bevet. Bankai, erő, gyorsaság, trükkök.
 
Tehetséges és jó harcos.
 
Ő nem is lehet más...
 
Végül felemelem a kezem, és rámutatok.
- Harmincegyedik támadás. Fénycsapda.
Hangos nyögéssel szorul a csapdámba.
- A francba...
- Csak be kéne látnod, és feladni a küzdelmet. A karmaid nem érhetnek el engem - mondom halkan, előhúzva kardomat. - Még így is azt hiszed, hogy ennyivel legyőzhetsz? Ugye nem azt akarod mondani... hogy esetleg elfelejtetted volna... hogy én is képes vagyok a bankaira?
 
Leejtem kardomat a levegőből, úgy szólalok meg.
 
- Bankai.
 
Elkezdődik a művelet, kiemelkednek körülöttem a kardjaim.
 
- Senbon sakura... - teszem hozzá halkan. Milliónyi rózsaszín virágszirmokká hullik szét a rengeteg penge.
 
Behunyom a szemeimet...
 
Látni sem bírom...
 
Épp elég borzalom számomra hallani, ahogy bántom őt...
 
Sikolyába belehalok én is.
 
 
 
Lassan nyitom fel szemeimet, és a földön ziháló, szétroncsolt test mellé lépek. Még él.
 
Magára hagynám, de nem adja fel, feltápászkodik.
 
- Ne mozogj... - figyelmeztetem halkan, háttal állva neki. - Csak a saját életedet rövidíted meg.
- Én még nem... - hörgi. - Én még tudok... Még tudok harcolni!
- Talán nem hallottad? - pillantok hátra rá. - Azt mondtam, ne mozdulj!
 
Nekem ront újra.
 
Semmi esélye ellenem, és sikoltva zuhan a földre, ahogy sakura-pengéim ismét lecsapnak rá.
 
- Mindezek után még nem adtad fel? Ragaszkodsz ahhoz, hogy kiszabadítsd Rukiát? - kérdezem tőle ridegen.
 
Hosszan hallgat, és kezdek megnyugodni. Talán... talán...
 
- Még szép... - zihálja.
 
Micsoda?!
 
- ...megfogadtam... hogy mindenáron megmentem...
- Megfogadtad? Mégis kinek?
- Senkinek... hanem egyedül... csakis magamnak!
 
Tágra nyílt szemekkel figyelem ahogy feltápászkodik, kirántja magából egy pengémet és nekem ront.
 
Majd holtan esik össze.
 
Halott-hideg tekintettel pillantok le rá.
 
- Elismerésem... - suttogom halkan. - A karmaid mégiscsak elértek engem...
 
Imádott testére terítem sálamat, és zombiként hagyom, hogy lábaim maguktól vigyenek.
 
El innen... messzire...
 
Újra meghalt a szívem...   
 


Szerkesztve Levi-sama által @ 2009. 08. 27. 18:04:29


Levi-sama2009. 07. 21. 20:28:06#1249
Karakter: Byakuya (Soul Society)



 Byakuya
 
 
- Szia... - suttogom neki, és leülve mellé, végigpillantok rajta. Arcom kifejezéstelen, mint mindig, de jeges haragom Gin iránt továbbra is tombol bennem.
- Szia- Én bocánatot szeretnék kérn... - kezdené, de egy óvatos csókkal fojtom belé a szavakat. Hagyjuk most ezt.
- Most inkább pihenj. Megérdemled - válaszolom halkan. Azok után amin keresztül ment... ki tudja valaha is felépül-e a lelke.
Kezemet szorongatva merül álomba.
 
Átalussza az egész éjszakát és nappalt is. Néha magához tér, de aztán újra álomba merül, pár szó után, miután a gyógyszert belediktálom.
 
Ahogy figyelem őt az ágyon fekve, eszembe jut Hisana. Annyira fájt, amikor elvesztettem... oly nagyon fájt... Belehaltam én is. Megszűnt létezni az a férfi, aki akkor voltam. A szívem is követte őt a halálba.
Legalábbis úgy véltem. De most itt fekszik Renji, az én nagypofájú hadnagyom, aki csak bosszantani volt képes egészen addig, amíg fel nem figyeltem a külsejére. Meg akartam kapni a testét, mert megkívántam. Semmit nem akartam tőle, csak a nyers vágy hajtott. Csak az.
A szeretőmmé tettem, mert egy alkalom nem volt elég, nem tudtam betelni vele, ahogy most sem. Egyre fontosabbá vált számomra, és ennek most ő issza meg a levét. Eddig nem nyújtottam támadási felületet senki számára, de ezúttal már van egy gyengepontom. Renji az. És amióta megvan, azóta folyamatosan veszélynek van kitéve.
 
Az én hibám.
 
Ha meghal, az is az enyém lesz.
 
Szomorú sóhajjal hajtom le a fejem, és ebben a pillanatban megfogja a kezem.
Ismét felébred, és én rendezem arcvonásaimat. Késő, látta rajtam a fájdalmat.

- Mióta vagy ébren? - fordítom felé immár kifejezéstelen arcomat.
 

- Most keltem csak föl. Látom hogy valami nincs rendben. Beszélj róla, és jobban fogod magad érezni.
-    Tétovázom néhány másodpercig. Magamat hibáztatom, és ezt el is árulom neki. Nem kertelek, ez az igazság.
-    Csak abban reménykedek, hogy meg tudsz nekem bocsátani - mondom halkan, komolyan nézve aranybarna szemeibe.
Ő is bocsánatot kér tőlem.
Megnyugodva támasztom homlokom az övének.
- Csak annyit kérek, hogy mostantól ne tűnj el. Legalább valaki legyen veled aki tud engem értesíteni. Megértetted?
- Igenis kapitány úr - válaszolja Renjis vigyorral, csak szemeiben csillogó könnycseppjei rontják el némileg az összképet.
Ritka látvány, őt ilyen elérzékenyült arccal látni...
Süt tekintetéből a szerelem, aminek örülök is meg nem is. Már nem is emlékszem milyen érzés szeretve lenni, és jó érzés... De én nem tudok szeretni. Fogalmam sincs, valaha képes leszek-e rá... de az bizonyos, hogy ő fontos nekem. Éppen ezért kell megóvnom mindattól, amivel jár a kettőnk kapcsolata.
Igen.
De egyenlőre csak gyógyuljon fel.
 
***
 
Néhány nap múlva már nyoma sincs testén az átélt borzalmaknak. Azóta nem is beszélgettünk kettőnkről. Minek? Nem vagyok érzelgős típus, és nincs több mondanivalóm. Nem is közeledtem hozzá, ahogy Unohana tanácsolta. Azt mondta, a nemi erőszak komoly sérülést okozott, ezért legyek óvatos vele. Az vagyok.
Igazából nem is nagyon tudnék vele mit kezdeni. Ha csak hozzáérek, látom lelki szemeim előtt amit vele tettek... azt a látványt képtelen leszek kitörölni egy darabig a fejemből.
 
Gyanítom nem is igényli a közeledésemet...
 
Talán jobb is így.
 
Újabb napok telnek el, és ő már újra teljes erőbedobással dolgozik, felügyeli embereinket, irányítja az edzéseket, a küldetésekben is részt vesz, és odafigyel hogy ne legyen soha egyedül. Pont ahogy kértem.
 
Én pedig...
 
Szemmel tartom a két jómadarat, két másik kapitánnyal együtt. A lehető legnagyobb titokban tartjuk a dolgot. Feltűnően gyakran találkoznak azok ketten, és beszélgetéseik alatt alaposan odafigyelnek, hogy ne lehessen kihallgatni őket.
Unohana szerint valami nagy disznóságra készülnek, amelyhez Rukiának is köze van. Nem örülök. Annak sem, hogy újabban Renji sokat lézeng a torony körül, ahol Rukiát őrzik. Segíteni akar neki, tudom. De nem tud, és ha butaságot tesz, csak bajba keveri magát.

Engem is kerül...
 
Amikor csak találkozni kénytelen velem, szemeiben harag és fájdalom csillog. Távolságtartó vagyok vele, de vigyázok rá. Unohana utasításának eleget teszem, és elveimet is követem. Nem engedhetem túl közel magamhoz őt, mert veszélybe sodornám. Amíg Aizen és Ichimaru tervére fény nem derül, és el nem teszem őket az útból, nem kockáztathatok.
 
***
 
- Renji.
- Igen, kapitány úr! - válaszolja, és félbehagyva a parancsok osztogatását a reggeli eligazításon, máris felém fordul.
- Ma hirdeti ki a tanács Rukia ítéletét. Szeretném ha velem jönnél.
Elsápadva biccent. Komoran nézek rá. Tudom, mi fog történni, hiszen engem már tájékoztattak.
Ezért is lesz jobb, ha magam mellett tudhatom. Ha ostobaság jutna eszébe, én ott leszek...


Levi-sama2009. 06. 30. 23:07:58#1012
Karakter: Byakuya (Soul Society)




 
Mégha arcom merev is mint egy szoboré, és tekintetem hűvös akár a jég, lélekerőm felett már nem tudok uralkodni. Vadul, dühösen nyaldossa végig a szoba falait.
Megszeppenve néznek engem, a kis Hanatarou arca egyik pillanatról a másikra paradicsompirosból homokszürkévé válik. Nem haragszom rá. Nem. Nem őrá haragszom.
- Te! Tűnj innen.
Kimenekül, és én Renji felé fordulok.
 
 
- És te... - hű de mérges vagyok! - Nem akarlak többé látni.
 
Megperdülök, és már ott sem vagyok. Híres önuralmam maszkja repedezik. Mielőtt elveszítem a fejem, jobb ha távolabb kerülök tőle. Túl mély sebet kaptam.
 
A folyosón ér utol, és karomba kapaszkodik, hogy megállítson. Leszegem a fejem, nem nézek rá.
- Kérlek mondj valamit! Szidj le, kiabálj, üss meg vagy erőszakolj meg. Nem érdekel csak csinálj valamit!!! - kiabálja. Bántsam? Ugyan miért? Nem szegett meg semmilyen szabályt, nem szegült ellen a parancsomnak.
Kirántom a kezemet szorításából, és tovább megyek. El innen. Újra belém kapaszkodik. Rápillantok, de csak hogy jobban fájjon.
- Mit szeretnél? Ha térden állva könyörögnék? - Megteszi. - Tessék! Csak kérlek... bocsáss meg. Annyira sajnálom. Én... nem is tudom miért tettem...
Könnyes szemekkel néz fel rám, és én meghatódnék, ha nem kötne le jobban a dühöm. Haragudni sokkal de sokkal intenzívebb érzés, mint megbocsátani. Már el is felejtettem, mennyire is az.
Válasz nélkül hagyom, úgy folytatom tovább az utamat.
 
 Mit tegyek, hogy megbocsáss? - kiabálja utánam.
- Előbb gondolkodj, aztán cselekedj - vetem hátra, magam sem tudom miért. Hiszen soha többé nem fogok neki megbocsátani.
 
Részemről vége.
 
Olyan pokolian fáj, úgy haragszom, hogy az elviselhetetlen. Az a látvány, ahogy megláttam őt csókolózni valaki mással... Még jó, hogy nem később értem oda, mert ha le is fekszik vele abban az ágyban, amelyben velem is... lehet hogy tomboltam volna. Talán még kárt is teszek bennük. Igen. Képes lettem volna rá. Képes.
 
*
 
Alvás...
Milyen jó is lenne, ha képes lennék rá. Addig sem játszódna le szemeim előtt újra és újra ahogy Renji megcsókolja azt a fiút. Ha nem ő lenne, és nem az lenne számomra aki, megérteném, mert nagyon csinos az a kis gyógyító shinigami. De ő Renji. Az én Renjim, a szeretőm.
Az, hogy kiéhezett a szexre, mert hagytam gyógyulni... az nem mentség.
 
Leteszem a teás csészémet, és már nyílik is az irodám ajtaja. Nem kell feltekintenem hogy tudjam ki az.
Leül az íróasztalához, és a jelentéseket kezdi átolvasni, ahogy minden reggel a reggeli edzés előtt.
Befejezem a levél írását, amelyben nagyjából felvázoltam a főparancsnoknak a gyanúmat Ichimaruról és Aizenről.
Már csak el kell juttatnom neki. Senki mást nem vonhatok ebbe bele, mély titokban kell tartanunk. Ha sejtésem beigazolódik, erősen meggyengül Soul Society védelme. Ez a hír nem juthat ki innen.
- Renji.
- Igen?
- Vidd el ezt a levelet a főparancsnokhoz - nyújtom felé.
- Igenis...
Komoran nézem a mögötte becsukódó ajtót. Olyan nehéz így... hogy vele kell lennem folyamatosan, és majd meghalok érte, de ha csak rám néz, elönt a harag. Jobb lenne ha elküldeném...
Nagyon megbízható, jó hadnagy. Elveim nem engednék, hogy leváltsam őt a posztjáról csupán azért, mert megharagudtam rá. Vele szemben sem lenne sportszerű, ha visszaélnék a hatalmammal. Nem. Marad.
 
Eltelik egy, majd két óra. Lezajlik a reggeli edzés is, és ő még sehol.
- Riku - mondom halkan.
- Igenis Kapitány! - lép elő a szólított.
- Menj a főparancsnokhoz, és kérdezd meg, hogy megkapta-e a jelentést. Ha közben találkozol Abarai hadnaggyal, azonnal küldd hozzám.
- Igenis Kapitány!
 
*
 
Újabb egy óra telik el. Na most már ideges vagyok!
Az irodám ajtaján kopog végre Riku, és ahogy beviharzik, már látom arcán a választ.
- A főparancsnok nem kapott öntől semmit, és Abarai hadnagyot sehol sem találom. Már az egész osztag őt keresi.
Összeszorul a mellkasom, és behunyom a szemem.
- Riadóztasd az egész osztagot!
 
Kiosztom a parancsokat, és én is elindulnék, de gúnyos kuncogást hallok a hátam mögött.
 
Csak egyvalaki képes észrevétlenül mögém osonni.
 
Előrántom kardomat, úgy perdülök meg, és már csendül is fém a fémen, szikrák repkednek körülöttünk. Izom feszül izomnak, és gúnyos mosolyát látva kifejezéstelen arcom elkomorul.
 
- Milyen kis heves lettél... - kuncog halkan. Egymásnak feszülünk, és egyszerre ugrunk hátra.
Én vagyok a leggyorsabb shinigami Soul Societyben. Mögötte termek, és mire egyet nyikkanna, kardom éles pengéje nyakának bőrét érinti. Megdermed.
 
- Mit akarsz? - kérdezem halkan, holott sejtem már miért jött.
- Nálam van a kis szexi vörös. Elkaptam még időben, így volt szerencsém elolvasni kis firkálmányodat. Igazán élénk a fantáziád... mondták már?
Nem válaszolok, csak kardommal nyakát érintem, hogy felsértsem a bőrét. Közben agyam lázasan dolgozik. Nyilván alkudozni jött. Soha nem alkudozom az ellenséggel, csak ölök.

De...
 
Renji...
 
Leeresztem a kardomat, és hátralépek. Gin felém fordul, és elégedett macskaként mosolyog.
Most jön az alku.
 
- Örülök, hogy jobb belátásra tértél. Kár lett volna azért a fincsi hadnagyért...
 
Összehúzom a szemöldököm, de nem veszítem el az önuralmam. Ha túl leszünk ezen, és Renjihez hozzányúlt, megölöm.
Hüvelyébe csúsztatom kardomat, és várakozóan nézek rá.
 
- Csak annyit kérek tőled, hogy fejezd be az összeesküvés-elméletek gyártását. Cserébe visszakapod a kis édest, és turbékolhattok tovább mint a galambok...
- Miért kéred ezt tőlem?
- Mert nem akarok kellemetlenségeket miattad.
- Ha alaptalan lenne, akkor nem vetemedtél volna ilyen aljas tettre, tehát készülsz valamire Aizennel. Ne hidd, hogy annyiban fogom hagyni!
 
Elővesz valamit a zsebéből, és felém dobja. Reflexesen kapom el, és felszisszenek ahogy felismerem. Renji hajpántja...
- Semmit nem tervezek, hidd el. De nem engedhetem meg, hogy miattad elveszítsem a főparancsnok bizalmát. Ennyiért már megéri elrabolni egy kis hadnagyot...
Komoran nézek rá. Őszintének tűnik, holott tudom hogy mesterien tud színészkedni.
- Ha bántani merted... - szorul ökölbe kezem a fejpánton. - ...azt nem úszod meg szárazon...
- Csak megkóstoltam egy kicsit... Ne aggódj, hagytam belőle neked is.
 
- Te mocsok...! - bőszülök fel, haragomtól lélekenergiám kirobban belőlem. Kardomat előrántva rontok rá...
 
 
- Nyugi... különben nem éri meg a reggelt.
Zihálva fogom vissza magam, és keményen a szemeibe nézek.
 
- Ezért egyszer majd megöllek...
 
- Még nem érkezett el az a pillanat, barátom...  
 
*
 
Berúgom az ajtót, ahogy végre megtalálom a lediktált címet. Egy teljesen üres épület Soul Society egyik elhagyatott területén. Egy üres szoba... egy régi vaságy...
 
És benne fekszik eszméletlenül az én Renjim. Csuklóin halványan derengő bilincs, szája bekötözve.
- Renji! - rohanok hozzá, és egy egyszerű mozdulattal hatéstalanítom a bilincsét, kioldom a száján lévő rongyot. Felnyílnak az aranybarna szemek.
- Byakuya... - suttogja könnybe lábadt szemekkel. Összeszorul a torkom. Ez a tekintet...
- Jaj ne... - nyögöm, és félve húzom le róla a takarót. Gyönyörű, meztelen teste centiről centire szabadul fel, és ahogy lehúzom róla teljesen, ellenkezve kezd nyöszörögni.
 
Elborzadva nézem a hasát és ágyékát. Tele van harapásnyomokkal! Édes istenem!
Fájdalom rándul végig arcomon.
- Ne... ne nézz... - nyöszörgi, és könnyes szemekkel fordítja el arcát.
- Semmi baj... - suttogom, és visszatakarva őt felnyalábolom. - Minden rendben lesz... most magammal viszlek.
 
Néhány másodperc múlva már a szállásomban vagyok, a saját ágyamra fektetem. Magát Unohana Kapitányt hívatom el egyik tisztemmel.
Mivel ritkán teszek ilyet, egy perc sem telik el és már meg is jelenik. Halkan mesélem el neki nagyvonalakban ami történt. Tudom, hogy benne bízhatok. Elborzadva hallgat végig, majd bemegy a szobámba. Én képtelen vagyok rá, hogy vele menjek...

Zúg a fejem, minden porcikám, egész testem ordítana a haragtól és a fájdalomtól.
Mégsem tehetek semmit, megköti kezeimet az ígéretem.
 
Késő éjszaka van már, mire visszatér Unohana. A kertben várok rá, a hulló sakurákat figyelem...
 
- Kuchiki kapitány...
- Hogy van Renji? - kérdezem kifejezéstelen hangon, de nem merek ránézni.
- Jól. A sebei holnapra begyógyulnak, sok erőmbe tellett, de már szinte alig látszanak. A testi sebekről ennyit. De... komoly lelki trauma érte. Most sok pihenésre van szüksége.
 
Biccentek.
 
Csendben ülünk egymás mellett.
 
- Megerőszakolták? - kérdezem színtelen hangon.
- Úgy nem, ahogy te gondolod.
 
Csend.
 
- Azt mondtam neki... hogy nem akarom többé látni... - suttogom.
- Összevesztetek? Istenem... Ne emészd magad, inkább menj be hozzá. Most nagy szüksége van rád - szorítja meg bíztatóan a vállam. Halkan elköszön és magamra hagy.
 
*
 
Hosszú percek múlva vagyok csak képes felállni, és otthagyni a holdfényben fürdő kertet.
 
Belépek a hálószobámba, és az ágyamra pillantok. Nesztelenül lépek az ágyhoz, és megcirógatom az alvó Renjim arcát. Felnyílnak a szemei.
- Szia... - súgom, és leülök mellé. 


Levi-sama2009. 06. 10. 12:21:51#835
Karakter: Byakuya



 
 
 
Másnap.
 
Komoran figyelem a főparancsnok mondandóját. Ejt néhány szót Rukiáról is, csak a nevét nem ejti ki. Mégis, minden tekintet felém fordul, amikor elhangzik, hogy „egy bizonyos shinigami, akinek ítéletét nemsokára kihirdetik”. Gin mindenttudó pillantást vált Aizennel, ami felettébb gyanús, de nem érek rá ezzel foglalkozni, mert a főparancsnok témát vált, és újabb fontos információakt oszt meg velünk. Újfajta hollowk. Nem tudni róluk még semmit, de hatalmas pusztításokat végeznek, és fel kéne deríteni őket, infiormációkat gyűjteni természetükről és gyengeségeikről. Gin és Aizen viselkedése ezúttal is felettébb különös. Gin önelégült vigyora a szokottnál is önelégültebb, Aizen folyton mosolygó arca pedig kifejezéstelen. Összeszűkülnek a szemeim, és Aizen rám pillant. Némán nézünk farkasszemet néhány másodpercig. Valami nem tetszik nekem...
Gin észreveszi ezt, és legörbül a szája.

Nocsak.
 
Ahogy véget ér a főparancsnok tájékoztatója, Ichimaru már Renji előtt is áll, és állát megfogva kényszeríti szemkontaktusra. Megragadom a kezét, és alhúzom tőle. Durvább és indulatosabb vagyok, mint kéne. Reccsennek a csontok ujjaim alatt.
- Nem értesz a szép szóból? - sziszegem halkan, hogy kerüljem a feltűnést. - Ne merj hozzáérni.
Csak szélesen elvigyorodik.
- Szóval megfogadtad a tanácsomat, és mostmár egyértelművé tetted - utal Renji nyakán lévő foltokra. Nos, nem ezzel a céllal estem neki tegnap ilyen durván, de volt benne egy aprócska ilyetén szándék is.
- Mintha közöd lenne hozzá... - válaszolom halkan, kifejezéstelen arccal. Eltaszítom őt, és elindulok kifelé. Ennyi ember előtt nem rendezek jelenetet.
Utánam szól Gin.
- Én a helyedben elrejteném a világ elől. Nehogy valami baja essen - szólal meg komolyan a hátam mögött. Megperdülök.
 
Ez fenyegetés volt.
 
Azért, mert az imént olyan dologra figyeltem fel, amire nem kellett volna. Ichimaru mögött álló Aizenre pillantok, aki szokásos mosolyával figyel minket, de szemei hidegen csillognak.
- Fenyegetőzöl? - firtatom halkan, és kardomat ujjnyira húzom ki hüvelyéből, hogy tudomásul vegye, nem tűröm a zsarolást. Engem semmivel sem tarthatnak sakkban, még Renjivel sem. Elveim kemény sziklák, pillérek bennem.

Ichimaru elengedi Renjit.
- Nem, ez csak egy baráti tanács - búgja mosolyogva, és Aizennel együtt köddé válik. Visszacsúsztatom pengémet a hüvelyébe, és körül pillantok. Senkinek nem tűnt fel ez a kis szóváltás. Szerencse.
- Kuchiki kapitány... - habogja értetlenül Renji. - ...én ezt most...
Félbeszakítom egy intéssel.
Nem mondom el neki, csak még nagyobb veszélyben lenne. Ma felfigyeltem valamire, amire nemlett volna szabad. Megzsaroltak Renjivel. Miért? Ennek feltétlenül utána kell járnom, még ha Renji élete is forog kockán.
- Renji! Mostantól légy nagyon óvatos. Ha lehet, csak akkor mozdulj ki az osztag épületéből, ha parancsot kapsz. Akkor se menj egyedül
 
Döbbenten néz rám, és aranybarna szemeiben felismerés csillan. Tudja, hogy soha nem utasítanám erre, ha nem volna feltétlenül szükséges.
 
Ha sejtésem beigazolódik, Ichimaru bármire képes lesz hogy elhallgattasson. Renjit pedig nagyon megkínozná. Ismerem jól a módszereit, és a négyes osztagban láttam már szépséges fiúkat, akik heteken át lábadoztam egy vele való szexuális aktus után.
Összeszorul a szívem.
Nem bírnám elviselni, ha Renjinek baja esne...
 
*
 
Visszasietünk a főhadiszállásunkra, és őt magára hagyva sietek az irodámba. Bekérek minden anyagot azokról a küldetésekről, amelyek Ichimarut és Aizent érintik.
Ahogy olvasom az információkat, egyre jobban elkerekednek a szemeim. Nos, ez az a pont, ami már nagyon gyanús. Ha nem szeretők, akkor valami nagyon különös dolog lehet a háttérben. Ilyen gyakran közös küldetésre két kapitány nem megy. Hogy másképp fogalmazzak: kapitányok együtt nem járnak sehová küldetésre.
 
Írok egy levelet. Egyik emberemmel küldöm el, a főparancsnok hadnagyához. Erről nekik is tudniuk kell.
 
Órákkal később sem érkezik válasz, beosztottam sem tért még vissza. Elkapták volna?
 
*
 
Felpattannak a szemeim, ahogy megérzem a közeledő lélekenergiát. Ez Renji. Felkelek az ágyamból, és konstatálom, hogy még éjszaka van.
Érzem hogy a folyosón van, de nem mozdul. Kisietek, és ahogy megpillantom őt a földön, összeszorul a torkom.
Letérdelek mellé, és fejét alátámasztom. Nagyon sápadt.
- Renji, mégis mi a fene történt?
- Ne...nem tudom... csak... fáj... - nyögi.
- De hol?
- A...hasam...meg a... fejem...
 
A fenébe!

Karjaimba veszem, és beviszem a szobámba, leteszem óvatosan az ágyamra, majd egy emberemet riasztom, és elküldöm gyógyító shinigamiért. Mérgezés-, és gyógynövény specialistát küldjenek. Most.

Néhány percen belül meg is érkezik egy alacsony, törékeny fiú. Hatalmas babakék szemekkel, válláig érő hajjal. Azt mondja Hanataoru-nak hívják, és már neki is esik a félig eszméletlen hadnagyomnak. Alaposan megvizsgálja.
- Egy különleges, ritka gyógynövénnyel mérgezték meg - mondja félénk hangján. - Szerencsére az ellenszert nem nehéz összeállítani. Mindjárt meg is csinálom.
Elővesz a táskájából fiolákat, és összeöntöget párat egy pohárba, majd megitatja Renjivel.
- Most már rendben lesz, de az ellenanyagot még négy napig kell szednie. Lassan fog csak felépülni, mert ez egy nagyon erős méreg. Holnap délután visszajövök, és újra megvizsgálom.
 
Megkönnyebbülten biccentek, és lassan kifújom a levegőt.
 
Ichimaru és Aizen valamiben sántikálnak. Itt a végső bizonyíték.
 
*
 
Felkel a nap, és én már a főparancsnoknál is vagyok. A levél nem jutott el hozzá tegnap, és beosztottam sem került elő. Szóban számolok be neki a gyanúmról. Hitetlenkedve dörmög, és azt mondja még átgondolja. Hát jó.
 
Visszasietek Renjihez, és ahogy belépek a szobám ajtaján, épp látom visszafeküdni. Sápadt és megviselt. Mégis még mindig gyönyörű.
- Hogy érzed magad? - lépek mellé, és megcirógatom verejtékes arcát, homlokát is megérintve. Nem lázas.
- Most már jobban. - Jaj ez a mosoly olyan kis halvány és gyengécske. Nem olyan igazi Renjis.
- A szívbajt hoztad rám az éjszaka. Mi történt, hogy történt?
- Fogalmam sincs. Egyszer csak arra ébredtem, hogy nagyon rosszul vagyok…
- De előtte?
- Hát…visszamentem a szobámba az edzés után. Lefürödtem, ittam egy teát és…a tea… Azt még az előtt csináltam mielőtt elmentem zuhanyozni, de csak utána ittam meg. Talán valaki rakott bele valamit. De nem rémlik hogy jár volna valaki a szobámban. Nem is éreztem.
- Valaki megmérgezett. Méghozzá nem is valami gyenge méreggel – tájékoztatom komoran. Jaj ha valami baja esett volna... én nem is tudom... azt hiszem megöltem volna Ichimarut és Aizent.

- Byakuya… - hallom lágy susoását, és kezemet megfogja. Feszültségem azonnal oldódni kezd. Édes kis Renjim...
- Most pihenj - mosolygok le rá halványan. - Nagy károkat tett benned a méreg. Hosszú és fájdalmas út vezet a gyógyuláshoz. És ezt jó lenne ha meginnád.
- Kezébe teszem a poharat, amiben Hanataoru löttye búzlik. Beleszagol és elfintorodik. Borzasztóan aranyos így.
- Pfúj! Ez undorító. Azt akarod hogy hányjak?
- Nem. Azt akarom hogy minél hamarabb meggyógyulj, úgyhogy idd meg az egészet. – kezdeném belédiktálni, de mint egy kisgyerek, úgy rázza a fejét.
- Nem akarom meginni. Borzalmas az íze!
- Renji ne hisztizz. Idd meg! - morranok, de semmi hatása. Ehh... - Akkor nincs más választásom.
Kortyonként itatom meg vele, minden egyes cseppet a szájába csókolva. Fúj tényleg szörnyű az íze. Brrr.
 
- Most pedig aludj. Nekem még van egy kis elintézni valóm - puszilom meg búcsúzóul majd magára hagynám, de utánam szól.
- Te tudod ki tehette?
Elgondolkozva fordulok újra felé. Nem avatom be. Erről jobb, ha nem tud.
- Van egy sejtésem - hárítok, majd az ajtókilincsért nyúlok. - Ha bármire szükséged van, az ajtó előtt fog állni 2 ember az osztagból. Nekik szólj. Ha valami gond van üzenj valamelyikkel nekem és…
- Vigyázz magadra - mondja hirtelen, és aggódva néz rám. Bólintok, és lelépek, mielőtt ilyen betegen megerőszakolnám. Mert egyszerűen észveszejtő látvány így is.
 
 
*
 
 
Amikor Ichimaru meglát, a mellett lépkedő Aizennek szól pár szót, és megtorpannak. Elindulok feléjük, lassan és higgadtan.
Megállunk, egymással szemben, alig pár lépésnyire.
Nem szólunk egy szót sem, tekintetünk mindent elmond. Hosszú másodpercekig nézek farkasszemet Aizennel.
 
- Rajtatok tartom a szemem... - mondom halkan, és egy lendülettel fordulok meg, hogy faképnél hagyjam őket. Tudják jól, hogy nem tréfálok. Én soha nem tréfálok.
 
*
 
 
Délután érek vissza, és ahogy belépek a saját szállásomba, az ágyon fekvő félmeztelen Renjit látva megtorpanok. Hanatarou egy nedves ruhával törölgeti őt, talán még a lábujjai is pirosak, olyan zavarban van. Renji behunyt szemmel hagyja magát neki, talán tapintatból nem veszi figyelembe a kis gyógyító shinigami zavarát.
Aranyos látvány.
Észrevesz, és udvariasan meghajolva köszönt. Felriad Renji is, és rám mosolyog. Olyan mosollyal.
Szívem dobban egy nagyot, és hevesen dübörögni kezd. Egy intéssel küldöm ki Hanatorut.
- Na hogy ment? - kérdezi szerelmem, észre sem véve hogy majd felfalom szemeimmel csodás felsőtestét. Minden harapásnyom és folt a helyén. Hanaaoru talán ezért is volt olyan piros. Nem baj.
- Kapitány?!
- Jah, hét nem volt semmi különös. Egy darabig még úgyis itt maradsz, őrizet alatt. Addig kitalálok valamit... - válaszolom, és a nedves ruhadarabot a tál vízve mártom. Lassan csavarom ki, a víz halk csurgása csak fokozza az érzéki izgalmat amit érzek.
Leülök mellé az ágyra, és végigsimítom a ruhadarabbal szép mellkasát. Jaj... szent shinigamik... gyönyörű!
Elpirulva néz fel rám, és már piheg is. Tekintetemből forró vágy süt le rá, miközben figyelem ahogy aranybarna szemei elködösülnek. Mmmrr...
Lejjebb tolom a takarót róla, és már fel is bukkan vágytól ágaskodó hímvesszője, keményen simul a hasához. Halvány mosollyal haladok egyre lejjebb a nedves rongydarabbal, megkerülve a lüktető péniszt. Végigsimítom a combját...
- Bya...ahh...Byakuyahh... - nyöszörgi, és ajkába harapva figyeli mit művelek. Újra a vízbe mártom a ruhadarabot, kínzóan lassan kicsavarom, mit sem törődve az ő türelmetlen sóhajaival.
Végigsimítom mindkét combját, egészen a herezacskóig. Hozzáérek, és ő felnyög. Ez az...
- Ha ilyen érzéki arcot vágsz, és így nyögdécselsz, akkor nem leszek tekintettel arra, hogy mennyire beteg vagy... - súgom halvány mosollyal. Nyöszörög valamit válaszul, majd ahogy a nedves ruhával végigsimítom merevedését, ívbe feszül a teste. Elakadó lélegzettel gyönyörködöm benne... Ágyékom szinte fájdalmasan lüktet, annyira sóvárog minden porcikám érte. De ő most nagyon le van gyengülve, nem szeretkezhetünk.
Leteszem a nedves ruhát és felállok.
- Nem szeretkezhetünk... - mondom halkan, miközben kioldom az övemet, és lassan lecsúsztatom magamról a ruhámat. Pihegve figyel, kezeivel a lepedőt markolva. Édes...
- ...de nem bírom ki, hogy ne érjek hozzád egy kicsit - térdelek fölé meztelenül, és aranybarna szemeibe nézek. Hosszú, fekete hajam előre hullik a vállaimon, arcát cirógatják tincseim.
Nyakam köré fonja karjait, és felemeli kissé a fejét, hogy megcsókolhasson.
 
 
- Édes vagy... - súgom a szájába mosolyogva. Nyelvemmel gyengéden simogatom meg ajkait, majd birtokba véve őt, szájpadlását, és minden érzéki sötét és forró zugát. Belenyög a csókba ahogy végigsimítom combját, és belemarkolok a fenekébe. Halk sóhajjal emelem fel a fejem, és a kába szemecskék kísérik minden mozdulatom, ahogy lejjebb hajolok hozzá. Nyakának legérzékenyebb pontjait kényeztetem lassú nyelvcsapásokkal. Remeg alattam és sóhajtozik, nevemet is nyöszörgi, amikor már mellbimbóját szívom meg finoman.
Felmosolygok rá, és végigsimítom ágyékát kezemmel.
- Azt hittem, ismerem már minden érzéki pontodat... - súgom. - ...de minden alkalommal meglepsz, ahogy újabbakat fedezhetek fel rajtad...
Ajkába harapva nyög fel, készségesen széttárva nekem lábait, sőt még derekamra is fonja, hogy magába vezessen. Néhány pillanatra majdnem el is csábulok, és bejáratához igazítom hímvesszőmet, de lepillantva rá, észhez térek. Nem, nem tehetem. Túl gyenge, még baja esne.
Kissé elhúzódom tőle, és végignyalom lapos hasának izmait, tetoválásainak íveit... mmm...
- Byakuya... kérlek... nyhhh...
- Ssss...
Lassan, élvezettel nyalom végig hímtagját, és ahogy számba veszem, ő kéjes nyögésekkel és sóhajokkal jutalmazza fáradozásaimat. Finom íze, illata teljesen elbódít. Húsának keménysége és enyhén sós zamata kitölti a számat... Élvezettel nyelem magamba, és ahogy szopni kezdem, remegő ujjak kapaszkodnak a tincseimbe.
Reszketek a vágytól... úristen, nehéz megállni... nagyon nehéz. Ahogy remeg alattam, és amilyen hangokat kiad... hát szentnek kellene lennem ahhoz, hogy kibírjam.
Marokra fogom merevedésemet, és elkezdem magamat masszírozni. Renji már kocsonyaként reszket, herezacskója összehúzódik, és egy hangos nyögéssel feszül ívbe teste. Megérzem számba áramlani krémes, enyhén sós spermáját... Megszívom, és ő újra felnyög a gyönyörtől. Megremegek, és felnyögve vetem hátra a fejem, alaposan telespriccelve combjait magommal.
 
- Renji... - nyögöm, és zihálva fektetem nehéz fejemet a hasára. Saját zihálásomon túl hallom, ahogy ő is levegőért kapkod. Ujjai hajamat cirógatják, én pedig behunyt szemekkel élvezem a meghittséget.
 
Sokáig pihenünk így... kezei lehanyatlanak.
 
Felpillantok rá. Elaludt.
Hát, mi tagadás, jól kifárasztottam még így is.
Lemosom róla a spermámat, és befekszem mellé. Meztelen testemmel melengetem, karjaimmal ölelem, és így merülök álomba én is. Kardom karnyújtásnyira tőlem. Ha vele vagyok, nem eshet baja.
 
*
 
Telnek a napok.
Sok időt töltünk együtt, és egyre meghittebb a kapcsolatunk. Persze a gyógyszer bevétele mindig némi közelharccal jár. Nem szeretkezem vele, hagyom lábadozni. Néha elcsábulok, és kényeztetem kicsit, de semmi több. Majd ha felépül, rávetem magam.
Embereim felváltva vigyáznak rá, és Hanataoru minden nap eljön.
 
Ahogy ma is.
 
Pirulva vizsgálja meg Renjit, kék szemecskéi csodálattal néznek rá. Féltékenységet érzek, pedig tudom, hogy nincs rá okom. Ez a félénk fiúcska nem ellenfél nekem, semmilyen téren, hiába olyan szép. Ráadásul olyan ártatlan, mint a szűz hó.
 
De akkor is...
Kimegyek, mert nem bírom nézni ahogy vizsgálja...ahogy hozzáér.

Kisétálok a gyakorlópályára, tájékoztatom osztagomat hadnagyuk állapotáról, és visszasétálok. Hagyom őket edzeni.
Benyitok az ajtón, és az elém táruló látványtól belém reked a levegő.
A kis Hanatarou megpróbál viaskodni, arca piros mint a paprika, de nem ér semmit az ereje. Renji szorosan öleli magához az ágyon ülve, és egyik kezével a haját markolva tartja a fejét, úgy csókolja vadul.
Bevágom az ajtót magam mögött, és szikrázó szemekkel nézem őket. A kis gyógyító összerándul, de nem tud szabadulni.

Arcom kifejezéstelen, de lélekerőm vadul örvénylik körülöttem.

Renji, mi a fenét művelsz?


<<1.oldal>> 2. 3.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).