- Megakadtam… - Dörmögöm magamnak csalódottan egy hatalmas sóhaj kíséretében. Kezeimet az arcomra simítom, majd kicsit megcsapkodom felfrissítve magam. Félig lehunyt szemekkel meredek a plafonra hanyagul hátradõlve a székben. Fáj a hátam.

Nehezen felküzdöm magam. Be kell mennem Isakahoz, kell pár könyv ahhoz, hogy meglegyen a kellõ háttérismeret. Gyorsan összepakolok pár cuccot és indulhatok is.

Megfagyok a gondolatmenetben és leesik a kezem a kilincsrõl, ami eddig a kezemben volt. Hogy is vagyunk éppen, mire is számítok? Összeszorul a torkom.

Takano vajon még itt van?

Fogalmazódik meg bennem a gondolat, amit eddig sikeresen elnyomtam. Idegesen nyelek egy nagyot, utána  lassan kihúzom magam.

Miért ver ilyen hevesen a szívem?

A számat rágva az ajtóban a kilincset nézve. Legyél már férfi! Visszaszámolok, háromra meg kinyitom az ajtót és elindulok lefelé. A ház ugyan olyan üres, mint mindig. Szomorúan simítom rá a kezem a korlátra, miközben lefelé sétálok a lépcsõn. A hideg fémtõl megsajdul a kezem.

Keserûen elmosolyodom a csalódástól. Nevetséges vagyok. Na mindegy…

Az asztalon megpillantom a díjat amit kaptam és mellette egy borítékot. Meglepetten veszem kézbe mindkettõt, majd a borítékba nézek. Pénz. Csak a szokásos. Felviszem a szobámba a díjat a többi közé, a borítékot meg kidobom. Kell a fenének.

Bent az irodában a szokásos fogad. Leviszik a kocsimba a nekem szánt ajándékokat amit a gála után nem hoztam el. Eddig Isakaval beszéltem, a dokumentumok megvannak, most már biztonságban érzem magam és tudom folytatni a munkámat, valamikor, majd ha kedvem lesz.

- Mindened megvan? – Cinikus hangja megnevettet. Gyermekkorunk óta ilyen, apáskodik néha, de nem lehet komolyan venni.

- Álljunk meg a büfében inni valamit.

Csak egy beleegyezõ vigyort ejt meg. Kellemes beszélgetésbe elegyedünk miközben haladunk az ebédlõbe, de az ajtóban megtorpanok attól amit látok. Kedves barátom megállásomra nem számítva hátulról meglök, de még csak meg sem billent. Sarkon fordulok, kell egy cigi.

- Akihiko! Mi volt ez? – Jön utánam felháborodva. Felmutatom a cigis dobozt és bevárom. Morog pár sort, majd vállat von. Lent már az ötödik szálat szívom, de nem nyugszom meg. Teljesen kikeltem magamból ahogyan azt láttam hogy Takano az a nõ felé hajol. Nem is bírtam végignézni, inkább elmentem.

- Elmondanád mi a bajod? – Szándékosan méreget. Mire szóra nyitnám a számat megpillantom Takanot, megakadtam, inkább nem mondok semmit.

Semmitmondóan a falnak dõl majd rágyûjt. Érdektelensége bosszant.

- Isaka-san, had mutassam be neked Takano Masamune urat… - Intek az említett felé.

- Örvendek, Isaka Ryuuichiro, mi már azt hiszem találkoztunk...

- Takano Masamune. Igen, a kinevezésemnél is, és a gálaesten is.

- Nos, ez igaz… Ami azt illeti nagyon elégedett vagyok a munkájával és a cég iránt tanúsított hûségével. Ritka manapság az ilyen. – Bárgyú pofával vigyorok, ahogy szokott. Két kézre fogja Takano kezét.

- Ha így folytatja, még sokra viheti! Mellesleg úgy vélem, Kihito kisasszony szívét már biztosan elnyerte... – Kicsit sem erõs célzás, szokása hogy tenyérbemászó és olyanba üti az orrát, ami nem az õ dolga.

Mélyet beleszívok a cigarettámba, közben a földet bámulom, érdekel, amire Isaka rátapintott.

-Ezt mégis hogy érti?

-Hát az iménti kis jelenete Kihito kisasszonnyal, igen sok embernek megmozgatta a képzelõ erejét… Már ne értse félre, Kihito kisasszony igazán szemre való teremtést! – Csak csipkelõdik, vagy megalázni akarja. Esetleg miattam?

- Kihito kisasszony és köztem nincs semmi. Most pedig ha megbocsátanak… - Erõsen megszorítom kezét mikor odanyújtja, hátra sem nézve távozik. Azt hiszem ideje lenne nekem is mennem.

Otthon nem bírok semmit sem kezdeni magammal, a kanapén heverészek és dohányzom, jobb híján. Kezdek éhes is lenni, de nincs semmi étel itthon, és ha lenne se tudnám megcsinálni.

Csengetnek.

Olyat teszek, amit ritkán, mert jobbat úgysem tudok, tehát felállok, és kinyitom az ajtót. Eddig is ilyen messze volt?

- Végre kinyitod az ajtót, így nem nekem kell betörnöm.

- Mit akarsz? – Nyögöm fáradtan. Közben behívom és elindulok befelé.

- Hoztam egy kis levest, gondoltam, ha olyan állapotban talállak,mint a múltkor,akkor jól jön… - Milyen igaz, úgyis éhes vagyok. - és igazság szerint szeretném tudni, hogy haladsz a leadandóval, hiszen mindjárt hó vége, és lapzárta… - Tudom, tudom…

- Amiatt nem kell aggódnod, már nem sok kell és megleszek vele. De ha szeretnéd ellenõrizni, akkor csak nyugodtan… a laptop a nappaliban van… Nem is gondolnám, hogy ilyen házias vagy… - Elejtek egy cinkos mosolyt felé.

- Ö, nem, csak rendeltem. – Nagyon halkan mondja úgyhogy vetek rá egy pillantást, de csak néz felém.

- Akkor jó étvágyat és köszönöm az ebédet! – Helyet foglalok mellette.

- Jó étvágyat és szívesen! – Melegséget áraszt mosolya amitúõl gombóc lesz a torkomban. Jobb lenne az ételre figyelnem.

Gyorsan megesszük mindketten, ebéd után meg jöhet egy kávé és egy finom cigi.

- Még meg sem köszöntem, hogy elhoztad a díjat. – Kifelé nézek a fejembõl nagyon semmire sem gondolok, semmit sem érzek.

- Eddig nem volt rá alkalom.

- Na, igen… Kihito kisasszony igencsak elvonja az ember figyelmét. – Nem túl kedves megjegyzés, de minek is legyek kedves, tudom az én hibám hogy bánt a dolog, de az övé is!

- Az csupán félreértés volt. – Nagyon nyugodt…

- Takanot sokszor lehet félreérthetõ helyzetben látni. – Ez csak az igazság. Õ tehet róla hogy ilyen felelõtlen.

Felkapom a tányérokat és a konyha felé veszem az irányt, de elkapja a csuklómat és visszahúz. Hirtelen megijedek az érintésére.

- Megkérhetnélek, hogy lazíts a nyakkendõmön? Azt hiszem egy kicsit összegubancoltam, egyedül pedig nem bírok vele… - Lábait széttárja elõttem, ha tudná hogy most mennyire kiszolgáltatta magát nekem. Vérem forrni kezd, bár minden férfi hiszem, hogy így érezné magát a helyemben, ha egy ilyen szépség rakná szét a lábait.

Hatalmas erõ kell ahhoz, hogy visszafogjam magam, hogy ne simítsak végig bársonyos bõrén. Pattanó idegekkel figyelem a nyakkendõt, hogy minél hamarabb hagyhassam el ezt az emberpróbáló helyzetet. Talán csak kóstolgat engem.

- Kész is… - hajolok el tõle. A tányért ismét kezembe veszem, és mosogató felé veszem az irányt.

- Mondd, Usagi-san, ha most valaki meglátna minket így. - Feláll, közelebb lép, egészen az intim szférám belsejébe. Végigfut a hideg a gerincem vonalán egészen a tarkómig. Úgy zakatol a szívem.

- Nem-e félreérthetné a helyzetet? – Szemeink mintha egybe olvadtak volna, a világ lassan megszûnik, miközben finom mozdulatait nézem éhezõ szemeimmel, ahogy felfedi elõttem mellkasának hibátlan bõrét. Kiszáradt a szám.

Összehúzom a szemeimet, az utolsó gombok elõtt elkapom az állát, és kicsit feljebb húzom, miközben erõsen tartom.

- Veszélyes játékot ûzöl velem. – Hangom karcos, a vágy maga alá akar teperni, ahogyan én is õt. – Nem gondolod, hogy nem kéne egy nálad nagyobb falatba harapni? – Elmosolyodik, kicsit közelebb hajol. Dacol velem, tény, egy erõs férfit betörni nem könnyû, nem mintha szándékomban állna.

Rántok rajta egyet, a következõ pillanatban már alattam fekszik szétterülve. Nagyon lassan közel hajolok hozzá, és az ajkaira suttogok.

- Mit tennél, ha most forrón megcsókolnálak? – Megfeszül alattam, ahogy leheletem egybeolvad az övével, egy pillanatra összeér az orrunk hegye.

Büszkén állja pillantásomat, nem akar veszíteni. Én meg nem akarok játszani…

- Kegyetlen vagy. – Lemondóan sóhajtok, közben lehunyom a szemeimet és felállok. Szívem a fülemben dobog. Miért játszadozik velem? Nem szeretem az ilyet.

Tarkómra csúsztatom a kezem és hátrébb állok, hogy kényelmesen fel tudjon állni. Nem nyújtok kezet, nem bírnám ki az érintését.

- Ha befejezted a kis játékodat és megtetted, amiért jöttél mehetsz is haza, én elmegyek cigit venni. – Ahogy kimondom rá is gyújtok. Nevetséges, látja õ is jól hogy tele van a doboz ami a kezemben van. Csak mered rám, tekintetét végig érzem magamon amíg ki nem lépek az ajtón. A zár hangosan kattan mögöttem, cipõm kopogó hangja visszhangzik a kihalt folyosón. Amint belépek a liftbe egyik kezemmel átkarolom magam másikkal a torkomra fogok és zihálni kezdek.

Rég nem tudták elõhozni ezeket az érzéseket belõlem. Misaki, rossz az amit teszek? Elárullak vele?

Késõ este értem haza. A lakás üres volt, nem éppen meglepõ módon. Beülök a gép elé és reggelig csak gépelek. Azon kapom magam, hogy befejeztem a munkámat. Párszor átolvastam, ha hiba volt benne kijavítottam és rendeztem. Elõkapom a telefonomat. A manapság jól ismert telefonszámra küldök egy smst hogy készen vagyok. Nem szoktam ilyen gyors lenni, de annyira zaklatott voltam, hogy nem bírtam mást csinálni. Lemegyek a nappaliba és ott kezdek bele egy másik könyvbe aminek a leadási határideje még messze van. Talán ideje lenne válaszolni a kérdésekre a magazinba.

Felhívom a riportert hogy ma ráérek és jöhet.

Nem sokkal késõbb már meg is jöttek.

- Már csak egy kérdésünk maradt Usami-sensei és utána megyünk is. – Mára már elegem is volt mindenbõl, pihenni szeretnék. Nyújtózom egyet és kávéval kínálnám õket, mikor megszólal a csengõ. Itt van pár lépésnyire a kijelzõ, úgyhogy megnézem ki az.

- Usami lakás.

- Takano vagyok, engedj be. – Lenyomom a gombot, hogy kinyíljon az ajtó. A kanapé felé visszasétálva veszem csak észre, hogy még mindig rajtam van a szemüvegem.

- Zavarok? – Megdöbbenve nézi a riportereket.

- Ugyan! Egy kérdés és megyünk! Szóval Usami-sensei! – Felém fordul, közben már leültem velük szemben.

- Mi zajlik a magánéletében? Van valakije most? – Nem lep meg a kérdés, legszívesebben terelném a szót, vagy mondanám hogy magánügy, de jelenleg nincs mit titkolnom.

- Jelenleg egyedül vagyok, nincs senkim. – Mondom õszintén.

- Tényleg? Egy olyan embernek mint maga? Még nem is érdekli senki? – Elgondolkodtat, közben Takanora pillantok, amint találkozik a tekintetünk elmosolyodok.

- De, van valaki, de a kiléte titok. – Nagyon magabiztos vagyok, mert igen, tetszik Takano, de soha nem lesz semmi, ebbe bele kell törõdnöm, azt hiszem így lesz a legjobb, csak mosolyogva továbblépek.

- Köszönjük az interjút sensei! – Összepakolnak és elmennek, közben felmentem a laptopért és odaadtam Takanonak hogy átfussa. Átrakja egy pendrivera.

- Remek munkát végeztél, és nem is volt gond a határidõvel. Gratulálok. – Kezét nyújtja dicséretképpen és olyan büszke és szívmelengetõ mosoly terül szét angyali arcán, hogy megfagyok. Reflexbõl nyúlok jobbjáért, hatalmasat dobban a szívem. Érzem a pozitív energiáját.
Gondolkodás nélkül állok fel és hajolok közelebb ajkaihoz. De ekkor megállok és csak azokat a döbbent szemeket látom. Szégyenemben a hajamba túrok és egyik szememet eltakarva ott hagyom a tenyerem és lefelé nézek. Majdnem, majdnem hibáztam.

- Azt hiszem ideje lenne menned.

- Óh, mekkora barom vagyok! Ne haragudj, kérsz te is? – Hirtelen felkiáltása kizökkent. Felém nyújtja a dobozt, amibõl kívánatosan kiáll egy szál.

- Kösz. – Elfogadom és én is rágyújtok, furcsa mód eddig még nem tettem meg. Visszadõl, fejét hátraveti. Gondterhelt és fáradt, gondolom.

- Te is jössz a gálára? – Töröm meg a kínos csendet, kíváncsiságom eluralkodott rajtam. Biztos fontos esemény, elvégre Aikawa mindig megemlítette, hogy ha nem megyek el, bajban leszek, ostobaság.

- Természetesen. – Közömbös. - Errõl jut eszembe, hogy nekem most rohannom kell. – A konyhába megy a pohárral, meglep mennyire otthonosan mozog, szeretem az olyan embereket, akik nem zavartatják magukat, még ha arról is van szó hogy nálam vannak, ez általában kellõ ok. Mögé lépek, ujjaimmal pedig átfogom vékony csuklóját finoman, hogy ne ijedjen meg.

- Ne törõdj vele! – Felém fordul közben ösztönösen is egy kicsit közelebb hajolva. Érzem nyakamon forró leheletét, amitõl kellemes bizsergés fog el.

- Ööö… rendben. – Elhúzódik, holmiijait összepakolja. Hosszú karjait becsúsztatja a kabátba, gondolkodás nélkül nézem mit csinál.

– Akkor este! – Int és eltûnik. Mennem kéne? Nem fogok, biztos nem.

Felsétálok a lépcsõkön és beülök a gép elé, csak nézem. Fáradt vagyok.

Telefonom csörgése ébreszt. Fáradtan nyúlok érte a párnámat nem eresztve.

-  Sensei! Remélem már készülõdsz. – Aikawa, nem hagyja annyiban, ahogy sosem.

- Nem megyek. – Nyögöm elhalóan, miért mit hitt? Hogy elmegyek? Esélytelen.

- Sejtettem, Isaka mindjárt ott van, légy kedves sensei! – Kedves? Mindig kedves vagyok.

- Nem megyek. – Csak ismétlem magam mire valaki berúgja az ajtómat. Lecserélem az zárat.

Kinyomom a telefont és oldalra dobom. Isaka a képembe tol egy öltönyt, mintha nem lenne nekem is vagy húsz, biztosra akarnak menni.

- Akihiko, siess, vagy nem érünk oda a nagy belépõre. – Szokása szerint vigyorog az arcomba. Megadóan elveszem tõle és öltözni kezdek, addig õ kimegy intve, hogy siessek. Gyorsabban, mi?

- Miért kell nekem minden ilyen eseményre elmennem? – Mintha számítana, csak jópofizni  kell mindenkinek, utálom az ilyen sablonos és csak a látszat barátság érdekében tartott ünnepségeket, mintha a szél összefújná a szemetet.

- Mert ez egy fontos parti, úgyhogy nézz ki rendesen, vedd fel a colgate mosolyod és legyél elbûvölõ. – Közelebb lép meghúzva a nyakkendõmet majd vállba vereget, a kocsi kulcsot a kezembe dobja és megáll az ajtóban. Nem taxival megyünk? Pedig inni akarok, ha már jobbat nem hozhatok ki az egészbõl.

-  Hazafelé te vezetsz. – Vetem oda neki foghegyrõl.

Odaérve a partira lesápadok, utálom a tömeget. Minden levegõt elszívnak az engem körbevevõk. Isaka kérését teljesítve elbûvölõ vagyok.

Amint sikerül megszabadulnom a tömegtõl a bárpulthoz megyek.
Takano? Talán még szerencsém is lesz.

- Megengedi a fõszerkesztõ úr, hogy megkínáljam? – Gúnyos szavaim lepattognak róla. Elfogadja a cigarettát. Zsebében matat, de megelõzöm felé nyújtva a tüzet. Keze bársonya hozzámér, elégedetten hunyom le szemeimet egy pillanatra.

- Kösz. Hogy telik az este? – Bájcsevej? Rendben van.

- Telik. – Ismét csak akaratom ellenére ráncigáltak ide, mintha nem tehetném meg, hogy nemet mondok. Nevetséges, azt teszek, amit akarok, elvégre én vagyok a nagy Usami Akihiko nagyúr.

- Hogy van? – Oldalra pillantok, közben azon gondolkozom ezt mégis mire értette. Észbe kapok pár pillanat alatt.

Játszunk egyet. Farkas szemet nézek vele, akár az oviban, de a kihívást látom vette.

- Egyre jobban. – Fújom arcába a füstöt. Dohányos, akár csak én, így meg sem kottyan neki. Mélyet tüdõzik, majd õ is arcba fúj. Nem ismeri ennek a jelentését, pedig már kisiskolás trükk.

– Tudtad, hogy ha valaki a másik arcába füstöl, az azt jelenti, hogy meg akarja csókolni? – Felvilágosítom, közben elmosolyodom, ahogy lassan a számra pillant, elgondolkozva azon, amit az elõbb mondtam.

- Csakugyan? – Diadalittasan veszem kezem közé a poharam, amit beszélgetés közben rendeltem. Látom szája szegletében megbújni azt az apró mosolyt. Beletörõdött, itt én diktálok, nincs kivétel. Engem nem lehet befenyíteni, ha nem tudsz gyõzni kedves Takano, akkor csatlakozz.

- Nem tudom, csak ezt hallottam. – Lazán megvonom vállamat közben oldalra biccentve a fejem és rápillantok. Egyetlen mozdulattal  lehúzom az italom. Kellemesen csúszik, utólag pedig megremegtet.

- Takano-sama! Takano-sama! – A kellemes hang irányába fordulva nézem a jelenetet. Egy nõ fut oda hozzánk.

- Kihito! – Átkarolja derekát, ezzel közelebb vonva magához a nõt, pedig biztos voltam benne, hogy meleg. Mit érzek? Egyértelmûen csalódottságot. Ez van, sajnos.

– Jaj, elnézést, bemutatom neked Usami Akihiko-t, legnagyobb írónkat, Usami- sensei, õ itt Kihito-san, egy régi ismerõsöm. – Régi ismerõs, igen, biztosan az. Gyönyörû hölgy, nem hiába, Takano maga is szemet gyönyörködtetõ látvány.

- Örvendek. – Tekintetemmel elvarázsolom, miközben kézen csókolom. A várt hatás nem marad el, pír terül szét szép arcán, karcsú kezét meg visszahúzza.

- Én is. Takano, beszélhetnénk négyszemközt? – Finom hangja elcsuklik, ahogy nyögi a szavakat.

- Usami-san, ha megbocsájtasz… - Biccentek jelezve, hogy engem nem zavar. Jobb is. Lépek párat, mire Isaka átkarolja a vállaimat és a tömegbe húz, hogy bájologja idegeneknek. Lassan elszakad a cérna.

Megtettem, leléptem, ismét. De kit is érdekel? Ittasan vezettem haza, de a rendõröket megúsztam. Most kicsit szédelgek, de folytatom az ivást.

Kikeltem magamból, a televíziót benyomom közben fejemet Suzuki-sanra hajtom, újabb pohár aljára nézek. Kellemes melegség jár át. Mobilom csörögni kezd, felnyitom és a nevet nézem. Takano? Mit akarhat?

- Igen? – Rekedtes a hangom. Alkaromat a szemeimre rakom ezzel is próbálva kiküszöbölni, hogy a szoba ne másszon odébb.

- Sensei, hol vagy? Mindenki téged keres. – Aggódó a hangja, az órára pillantok, ami ennek hatására félre ugrik. Biztosan késõ van már.

- Hazajöttem. – Mondom halál természetesen, hatalmasat sóhajt. Gondot okoztam, de a fenébe is, nem tartozik a munkámba hogy álmosolyt villantsak minden szembejövõ embernek.

- Most már mindegy. Sensei, ezt többet ne. – Rendesen megdorgál akárcsak egy gyereket. Felidegesít.

- Te csak egy szerkesztõ vagy, nem vagy a fõnököm, ne mond meg mit tegyek. – Bontom a vonalat, a telefonomat pedig kikapcsolom és odébb hajítom. A poharam üres, szívesen innék még, de nem vagyok ostoba, ennyi elég lesz mára.

Feltápászkodom nagy nehezen, néha oldalra kidõlök, a szoba sarkai forognak, meg kéne fogni a padlót, hogy ne fusson el. Régen ittam, rendesen beütött, kicsit már szánalmas mennyire. Beülök egy forró kád vízbe, a gõz, ami ellepi a szobát kezd kijózanítani, a fejemre is teszek egy törülközõt, hogy fokozzam a hatást.

Magányos vagyok, és rosszul is érzem magam. Kiül arcomra minden érzelmem, mikor egyedül vagyok, csak akkor tehetem. Ráborulok a kád szélére, fejemet kezeimre hajtom és lehunyom a szemeimet. Csak legyen már vége ennek a napnak.

Misaki, annyira hiányzol...

Lágy simogatást érzek. Egy kellemes, cirógató és meleg hangot.

- Sensei… - Olyan jó hallani ezt a hangot, érintése akár a szatén bársonya. Nehéz szemhéjaimat próbálom felemelni, de csak homályosan látok. Elaludtam? Ki van itt?

- Sensei, jól vagy? – Érzem, ahogy felkarolnak, nehezen, de megállok a lábaimon, finom kezek a törülközõt a derekam köré csavarják, kivezetnek, majd elfektetnek az ágyon. Olyan kába vagyok.

- Túl sokat voltál a vízben, biztosan megártott, kérsz valamit? – Hideg borogatás kerül a fejemre, minden kitisztul lassan. Takano kérdõ tekintetével találom szemben magam.

- Ah. Nem, köszönöm. – Oldalamra dõlök, a fejem zakatol, de nem vészes, már teljesen kijózanodtam szerencsére.

- Mi történt? – Emlékeim ködösek, hangom karcos.

- Túl sokat ittál, hazajöttél, az üvegbõl ítélve folytattad, majd elaludtál a vízben. Már reggel kilenc van. Hogy érzed magad? – Elég ramatyul. De már biztosra tudom hol van a föl és a le, ez bíztató. Felülök, és a kezembe veszem a borogatást, kedvesen rámosolygok a velem szembe lévõre.

- Már jobban, hála neked. – Felállok és odasétálok a szekrényhez és felöltözöm. Milyen férfi lennék, ha hagynám, hogy pátyolgasson, pofon lenne a becsületemnek, ami így is a tegnapi és a ma reggeli történésekkel latba vetve kicsit sérült.

- Gondolom volt valami szándékod, hogy ide jöttél. – Térek a lényegre, ami eddig belülrõl emésztgetett, közben lesétálok a konyhába, és keresek valami kaját, semmi sikerrel. A telefonért nyúlva rendelek valami reggeli félét.

- A tegnapi nem hagyott nyugodni. Kényelmetlen lenne, ha rosszban lennénk, a munka szempontjából. – Határozottan néz a szemeimbe. Nekidõlök a pultnak, karjaimat összefonom mellkasom elõtt. Igaza van.

Arra vár mit fogok mondani neki, nos, arra én is. Össze kell szednem a gondolataimat. Elvégre utasítgatott, bírált engem. Nem szeretem az ilyet. A mûvészeket ne utasítgassák, nem tudja, hogy szeszélyesek vagyunk? Próbálok reálisan gondolkodni, de csak arra jutok, hogy minden az õ hibája! Nem is az enyém, itt én vagyok az áldozat. De tényleg csak ártana a rossz viszony, már így az elején…

-  Fátylat rá. - Elindulok egy bögre kávéért, a poharat felemelve kérdezem, hogy kér-e õ is, de nemet int fejével. Hát jó. Rágyújtok.

- Boldog vagyok, hogy minden rendben. – Elmosolyodik, akár egy angyal. Olyan a kisugárzása amely vonz, hozzá akarok érni, kezeim közé szeretném fogni arcát, csak érezném valahogyan.

Nem figyeltem, elindultam felé, meghökkenek ahogy észreveszem magamat. Ostobaság, hetero.

Letör a gondolat, jobban, mint kéne.

- Szeretném folytatni a munkámat. Maradj, ameddig csak akarsz, van egy laptop a szekrényben a telefon alatt. – Szavaim töröttek, akárcsak én. Misaki, olyan magányos vagyok nélküled, hogy beleõrülök, de elfogadtam, hogy a te érdekedben nem maradhatunk együtt, erre itt van egy ember, aki megdobogtatja összetört szívem. Már megint a csalódás, a viszonzatlan szerelem égetõ, kínzó tüze. Miért én?

Mintha a vesztõhelyre mennék úgy sétálok fel a lépcsõkön. Nem tudom marad-e, de örülnék, ha legközelebb lejönnék, és õ mosolyogna rám, csak egy kicsit.

Aikawa… Aikawa… A fenébe! Miért?

Idegesen szorítom ökölbe a kezem és lépek rá jobban a gázpedálra. Minden alkalommal ezt csinálom. Mindig. Mikor hozzá megyek be a korházba kikelek magamból. Ostobaság, és teljesen felesleges, de akkor is így van. Kifújom párszor lassan a levegõt, míg leparkolok. A kórházba már rendezett arcvonásokkal lépek be, egyik kezemet zsebre vágom és a kórterme felé indulok. Már lenyugodtam, de a kezemben lévõ virágcsokrot még mindig szorítom. Mosolyogva lépek be hozzá, de látom, vendége van.

-  Zavarnék? – Érdeklõdve nézek Aikawara.

- Nem, dehogy. Már megyek is, kint várok. – Nyugodtan sétál el mellettem a férfi, miközben egyik tenyerét a vállamra simítja. Hirtelen megborzongok az érzéstõl. Félszemmel hátranézve figyelem, ahogy kisétál és becsukja halkan az ajtót.

-  Hogy érzed magad? – Odanyújtom a virágcsokrot és leülök egy székre mellette. A fején a kötés már kisebb, az arcáról is eltûntek jobbá a foltok, a lába viszont még mindig gipszben van.

-  Remekül. Azt hiszem. Aki elõbb bent volt nálam a helyettesem lesz. Legyél finom vele, bár ugyan ezt mondtam neki is. – Felemelem egyik szemöldököm. Szerkesztõ-szerkesztõ. Ugyan azt kell csinálni. Visszaemlékezem hogyan is nézett ki, habár az arcát nem sikerült megnéznem.

- Minden tõlem telhetõt megteszem, ahogy eddig is. – Gyilkosan néz rám, szinte szikrákat szórnak szemei. – Oh, talán valami rosszat mondtam? – Megadóan sóhajt és visszafekszik.

-  A határidõk sensei! Figyelj rájuk. – Én mindig figyelek, tudom mikor vannak.

- Pihenj sokat, fáradtnak látszol. – Felállok mellõle és az ajtóhoz sétálok. Mikor a kezembe csusszan a kilincs még hátranézek, már lehunyt szemekkel fekszik csendesen. Nyomaszt a látvány.

Kilépek a folyosóra és a kijárat felé indulok.

- Usami-sensei! – Nevem hallatán hátrapillantok. Szóval tényleg megvárt? Szembefordulok vele és várom a mondandóját.

- Takano Masamune, Marukawa kiadó. Nagyon örvendek. – Kezét felém nyújtja, amint megfogom megint végigszánt rajtam egy furcsa melegség.

- Usami Akihiko, szintén. – Erõsen megragadom a kezét. Már láttam, de nem keltettük fel egymás figyelmét.

-  Mangákkal foglalkoztam eddig, mint vezetõ szerkesztõ, viszont most Aikawat helyettesítem. -  Elengedi a kezem, amibe fájóan nyilall az érintése hiánya.

- Remélem jól tudunk majd együtt dolgozni. – Rámosolygok, majd a kijárat felé pillantok, jelezve hogy menni akarok.

-  Én is. Megkaptam a lakáskulcsot, remélem nem probléma. – Azt mondták neki legyen finom velem, látszik rajta a vezetõi karizma, nem lesz vele problémám úgy érzem.

-  Nem. Akkor viszlát. – Boldogan rám mosolyog, egy pillanatra hatalmasat dobban a szívem. Intek egyet, majd kiindulok a kocsimhoz és beszállok. Hangosan felbúg a motor. Nem csoda hogy vonzódom hozzá. Elég jóképû férfi, velem egykorú lehet. Sötét haj és szemek, pont az esetem, de jobban tetszenek a törékeny férfiak, õ más viszont, széles a válla és szépen kidolgozott a teste, alig marad el mellettem magasságilag is, de valószínûleg nehezebb vagyok.

Megállok egy kávézónál és elõveszem a laptopomat. Takano kifejezetten hasonlít a legújabb karakterem leírására, mintha csak róla másoltam volna. Fantáziámat latba vetve esek neki a billentyûknek, a szavak csak úgy áradnak belõlem, ahogy felperzselte bennem a puszta látványa az írás iránti vágyat, sikerkönyvet szimatolok, talán az eddigi legjobbat.

- Khm! – Egy halk köhécselésre leszek figyelmes, tekintetemet eltépve a monitorról nézek ridegen a mellettem állóra.

- Uram, kérem, záróra. – Meglepetten nézek az órára. Már ennyi az idõ? Teljesen belemerültem a könyvem írásába.

- Elnézést kérek, nem figyeltem. – A laptopomat beteszem a táskájába, a jegyzeteimet mellé, a pénzt meg a hölgy kezébe adom és bocsánatkérõen rámosolygok. Halvány pír terül szét fiatalos arcán.

Beülök az autóba, hazamegyek és folytatom az írást, lehet kizökkentettek, de ez nem jelent semmit.

Egész éjjel csak írtam, lassan megvan már a fele. Reggel a csengõszóra ébredek fel ráborulva a gépre. Csengõ? Nem érdekel. Felállok és az ágyam felé veszem az irányt mikor betöri valaki az ajtómat. Takano néz rám mérgesen. Ijesztõen hasonlít Aikawara aminek már csak a gondolata is lesápaszt.
- Sensei, remélem jól állsz a könyvel.

Elindul kinyitni az ablakot, de elõtte pár könyvet és lapot a kezembe nyom. A fény rosszul esik, megölném most a legszívesebben, és az arcom is ezt sugallja, ahogyan ránézek. Nem is foglalkozik vele.

Beletörõdve nézem meg amit hozott. Ezeket még Aikawától kértem, minden megvan.

- Ez tényleg elképesztõ sensei, nem hiába hívnak zseninek. – Kedvesen fordul felém, én már befejeztem a lapok átnézését és õt figyeltem.

- Ez csak természetes. – Tudom, hogy így van, a szerénység nem éppen az én védjegyem.

- Jól haladsz, ha figyelsz nem lesz gond a határidõvel. – Lehajtja a monitort, felém fordul és csak néz.

- Sosem volt baj a határidõkkel. – Felállok, intek, hogy kövessen. A konyhába megyek.

- Kávé?

- Az jól esne. – Melegséget és békességet sugároz magából. Csak a szemem sarkából figyelem mozdulatait. Kecses kezeivel meggyújtja a cigarettáját, ajkaihoz emeli és egy mélyet beleszív, elégedetten dõl hátra a plafont nézve. Mellé lépek és odanyújtom a kávét, mikor elveszi, ujjai hozzámérnek, olyan melegek. Kihagy egy ütemet a szívem, így gyorsan leülök hogy ne legyen feltûnõ hogy megszédített. A bögrébe kortyolva figyelem pislogás nélkül. Közelrõl még gyönyörûbb.

Lehajtott fejjel lépdelek el mellette. Nincs erõm, nincs merszem rápillantani, mert félek attól, amit látnék, félek attól, hogy a szívem apró darabokra törne, amiért nem tesz semmit, amiért nem mozdul, amiért nem akar visszatartani. Legszívesebben ordítanám: Ne hagyj elmenni!

Rohannék, hogy végre összeborulva, magamba roskadva sírhassak, könnyeimmel áztatva ki magamból mindent, de nem akarom, hogy rosszul érezze magát miattam, nem akarom, hogy csak sajnálatból tûrjön meg maga mellett, miközben undorodik tõlem.

Még két lépés. Már csak egy. Egy vonalba érek vele. Immáron jelképesen is vége, elértem, s most tovább kell lépnem, mert õ a másik irányba szeretne tovább haladni, el tõlem, messze.

Erõs marka azonban a csuklómba kapaszkodik, s megakadályozza, hogy ellépjek mellõle. Riadt-értetlenkedõn nézek fel rá.

- Itt maradsz - jelenti ki azonnal, mint egy akaratos gyermek, de nem merek, eszembe sem jut ellenkezni, csak nem értem. Isaka-sanra vezeti tekintetét, s nyers stílusában lényegében lapátra teszi. - Isaka-san, menj el.

- Jó, de... - ellenkezne a férfi, de csak azt éri el, hogy Usagi-san a szavába vágva nyomatékosítja mondanivalóját. Persze jól felhúzza ezen magát, s nem rejti véka alá véleményét, de a távozás mezejére néz. Usagi-san csak felsóhajt, majd rám pillant kérdõn: - Mirõl beszélsz? Hova mennél? - döbbenten pillantok rá, mert olyan gyengéden szinte már szemrehányásszerûnek ejti ki a szavakat, hogy már-már magam érzem címzetes ökörnek, mikor õ küldött el, nem magamtól szültem ezt a gondolatot.  Nem állíthatja komolyan, hogy semmire sem emlékszik a fájó szavakból, amelyeket tegnap nekem szegezett!

- Mi az, hogy nem is emlékszel?! - nézek vissza rá dacosan, az átélt fájdalomtól dühösen. - A sok alkohol! Kidobtál... te... - üvöltenék még vele, de kimondva annyira mar még a saját szavam is, hogy érzem, közel állok a síráshoz. - kidobtál engem, és... én... - a könnyeim megerednek, s õ azonnal óvón ölel magához. Annyira hiányzott már a gondolatra is, hogy többé nem érezhetem ilyen közelrõl a teste melegét, az illatát, lelkem simogató hangját.

- Nem tennék ilyet... - feleli, s hiszek neki, pedig pontosan azt csinálta tegnap, megtette... - még annyira részegen sem, amilyen este voltam. Annyira emlékszem, hogy felajánlottam, hogy elviszlek, de te nemet mondtál, és én emiatt nagyon kiborultam. Mert ilyen nem volt elõtte, hogy nem engedted meg nekem...

- Mi? - kezdem felfogni a szavait. - Te csak emiatt... mármint...

- El sem hiszed, milyen nehéz volt nekem ezt megemészteni. Új hely, sok férfi vesz körül, és én megrémültem, hogy talán nem vagyok neked elég jó - magyarázza.

- De ez butaság! - morranok fel visszabújva a karjai közé. Hiszen én nem vagyok homoszexuális. Mármint... nem vonzanak a férfiak. Hogy õ is férfi? Usagi-san más... Usagi-san... nem is tudom... de vele jó, ha õ róla van szó, akkor rendben van... azt hiszem...

- Tudom. De értsd meg, kicsi Misakim, nekem te vagy az életem - suttogja, befelé terelgetve, egész a kanapéig, majd hogy helyet foglaltam, az asztalon levõ plüss után nyúl, amit még tegnap hoztam, és egyfajta békülõ ajándéknak szántam, bár eredetileg nem gondoltam, hogy össze vagyunk veszve. - Ez a legszebb darab eddig. Igaz, Suzuki-san? - magyaráz a medvéjének, mégis elmosolyodom magamban. Olyan gyerekes... - sosem engedlek el - bújik hozzám, s én csak szeretem a magam módján, csendesen, s kisírom magamból az egész éjszakát. Már nem haragszom rá egyáltalán. Hogy haragudhatnék, olyan elveszett tud lenni, ráadásul az egész az én hibám volt. Nem gondoltam, hogy ekkora kalamajka keveredik a reggeli eseményekbõl, pedig csak azért voltam olyan, mert zavarba jöttem attól, mennyire szeretem...

- Akkor... nem megyek el - felelem egyszerûen a szavaira, mire megkönnyebbülten sóhajt fel.

- Nem engedtelek volna el - nem elõször hallom ezt tõle, mégis most is olyan boldoggá tesz, hogy a szívem hevesen kezd dobogni.

Hát még akkor, csak épp ellenkezõ elõjellel,mikor felkap!

- Ne, Usagi-san, most ne... - fúrom a  mellkasába a fejem. Nem mondanám, hogy lenne erõm bármihez is, még a tiltakozás is fél gõzzel megy csak.

- Csak szeretnék veled összebújni egy kicsit. Fekete táskák vannak a szemed alatt. Fáradt lehetsz és nekem sem árt még egy kis alvás - feleli gyanúsan mosolyogva. Valahogy nem tudom róla elképzelni, hogy be is tartja a szavát, mert mindig ezzel kezdi. De talán, ha konkrétan kiszedem belõle az ígéretet, akkor megnyugodhatok.

- Akkor most nem fogunk? - nézek hát fel rá ártatlanul. Gyengéd csókot nyom az ajkaimra, amelynek hatására kissé kipirulok, s valamiért el is lazulok.

- Nem... most csak összebújunk és együtt alszunk - megkönnyebbülten sóhajtok fel, tényleg megígérte. Hihetetlen.

- Mármint... - ijedek meg, mert eddig sem volt jó kedve, és badarságon aggódott, és nem szeretném, hogy ez tetézze a gondot. - én szeretek veled lenni, de most nem lett volna igazán kedvem - tágra nyílnak a szemeim, s teljesen elvörösödöm. Ez tökre úgy hangzik, mintha rendben lenne az, hogy mindig csak úgy leteper, mint valami játékot. - Nem mintha máskor élvezném, vagy akarnám, vagy akármi... - hebegek össze-vissza, de csak leint.

- Hát persze, én Misakim... hát persze.

* * *

Nem aludtam sokat, mégis sokkal pihentetõbb volt, mint bármennyi alvás nélküle...  Mégis, lassan ki kellene mozdulni ebbõl a kellemes bár zsibbasztó pozícióból, mert különben nem tudom, mit fogunk enni. Nincs itthon szinte semmi...

- Ébren vagy? - kérdezem kis idõ múlva suttogva, hogy ha mégsem, ne ébresszem fel. jobb nem kihívni magam ellen a sorsot.

- Persze - feleli azonnal. -, mi a baj?

- Semmi - mosolyodom el. -, csak tudni akartam, hogy ébren vagy-e. El kellene szaladnunk a boltba, ha nincs ellenedre - adom elõ.

- Szeretek veled boltba menni - feleli, s már fel is tápászkodik, s valóban, pár perccel késõbb már indulunk is.

* * *

- Usagi-san! annyiszor kértelek már, hogy ne ülj a kocsiba - nem hiszem el, nem hiszem el, nem hiszem el. Felnõtt férfi, és képes belefészkelni magát a bevásárló kocsiba. Nem hiszem el, hogy nem zavarja, hogy mindenki minket néz megrökönyödve!

Hát, úgy látszik, nem, mert csak duzzog egy sort: - Csak tolnod kellene - dörgöli az orrom alá, és olyan, de olyan fájdalom ül ki az arcára, hogy egy hisztis gyerek sem tudna tökéletesebbet produkálni. Felsóhajtok. Nem hiszem el, hogy ez neki ennyire fontos, de legyen, egyszer kibírom. De az biztos, hogy ebbe a boltba sem jövök többet...

- Jó, tollak, csak ne vág már ilyen képet!

- Köszönöm, nagyon aranyos vagy, Misaki - ül vissza elégedett óvodásként a kocsiba, s ez után a mondat után nem is vártam többet... a szívem viszont megmelengeti, hogy bár megszakadok, de valóban boldog és izgatott mosoly ül ki az arcára, hogy teljesült a vágya. Egyszer csak kibírom, hogy diszkréten elsüllyedek szégyenemben...

Miután bepakoltunk mindent a kocsiba, indulunk is haza. Olyan minden, mint a vihar után, békés, üde, friss. Jó lenne, ha most már egy ideig ez megint így is maradna. Hiszen olyan jól meg tudunk lenni, ha nem gondolkodunk állandóan butaságokon. Mert nem gondoltam volna, hogy aggódna. Hiszen mindig olyan magabiztos.

- Elbírom egyedül is - fogom a szatyrokat, de megint nem tûri nagyon az ellentmondást.

- Nem halsz bele, ha segítek.

Tény, mégis, nem így szoktam... nem tehetek róla, hogy alapvetõen a megszokások embere vagyok. Most mégis sóhajtva tûröm, mert nem akarom megbántani. Csak nehogy emiatt a gondolat miatt túl elnézõ legyek vele, mert még a végén még jobban a fejemre nõ!

* * *

A konyha az én világom, mondhatni, az én birodalmam. Olyan természetesnek érzem magam itt, minden épp úgy van, ahogy én szeretném. Ráadásul az alkotás gyönyöre is mindig eltelít. Mert ehhez maximálisan értek, és szeretem, mikor felderül az arca, ha ránéz a feltálalt finomságokra. A mai menü hal, hozzá párolt zöldség és rizs, valamint finom, “õsi” Takahashi recepten alapuló pikánsan csípõs mártás. Ezen kívül készítettem egy kis kandírozott barackot és gyömbért, valamint szeleteltem fõtt tojást is. Igazi komplex, laktató és tápláló vacsora a’la Misaki!

- Hmm, finom, mint mindig - dícsér meg az elsõ falat után, s én csak bólogatok elégedetten. - Még szép, hogy finom, hisz én csináltam - fogok hozzá én is a sajátomhoz. De ahogy rápillantok, kissé elkalandozom. Jó lenne belelátni a jövõbe, hogy vajon öt év múlva is itt eszünk-e majd... Bár nem, jobb nem tudni, ha mégsem...

Váratlanul kopognak - na jó, inkább szabályszerûen dörömbölnek.

- Ki lehet az? - csodálkozom el, visszatéve az alig felemelt falatot a tálkámba, majd felállva indulnék kinyitni, de Usagi-san megragad. - Majd megunja - utal arra, hogy ne nyissam ki, de csípõre vágom a kezem, úgy oktatom ki.

- Nem illik úgy tenni, mintha nem lennél itthon. Bizonyára fontos, ha ilyen erélyesen be akar jutni - jelentem ki, majd kiszabadítva magam, kinyitom az ajtót. A döbbenetem leírhatatlan, mikor a fõnököm omlik a karjaimba, majd egész magához szorít, hiába kapálózom kétségbeesve.

- Misaki-kun, kérlek, hagy maradjak itt ma este, nincs hová mennem! - eseng a fülembe lehelve, amelyre kõvé dermedek. De végképp akkor hûlök el, mikor Usagi-san jelenlétét megérzem közvetlen magam mögött, s megköszörüli a torkát idegesen.

Tanaka-san felpillant, de mintha esze ágában sem lenne elengedni, még mindig ölel, s bólint köszönés gyanánt. Usagi-san most fog robbanni, érzem, annyira érzem! Rémülten hunyom le a szemem, s a hideg végigfut a hátamon arra a rideg hangra, amelyet Usagi-san produkál.

- Jó estét! Kit tisztelhetek az Úrban? - libabõrös leszek teljesen. Az már mindennek a legalja, ha Usagi-san veszettül udvarias. Mert az voltaképp azt jelenti, a következõ pillanatban kattan majd valami...

- Ahh, elnézést! - ereszt el végre, hogy most Usagi-san aurájába lépjen be, megragadva és megrázva hevesen a kezét, mint a hiperaktív beosztottak vagy tiszteletüket hevesen kifejezni vágyók szokták. - Örvendek, Misaki-kun ideiglenes fõnöke és mentora vagyok. Ön pedig bizonyára... - bizonytalanodik el, és próbálja érzékeltetni, hogy arra vár, hogy viszonzásra kerüljön bemutatkozásának gesztusa.

- Usami Akihiko, Misaki szere... - kezdene a válaszba, de sikoltva félbeszakítom.

- A házigazdám, akinél lakom szívességbõl! - most komolyan képes lett volna benyögni AZT?!

- Hmm, nem is mondtad, Misaki, hogy egy híres íróval laksz együtt. Igazán nagyra becsülöm a munkáit, Usami-sensei. Igaz az a szûk körben terjedõ pletyka, hogy ön voltaképp egy és ugyanazon személy, mint Aikawa Yayoi, a szintén közkedvelt BL író? Az egyik irodalmár barátom meg van róla gyõzõdve, hogy a két írói stílus, bár egészen mások a témák, voltaképp megegyezik, ahogy a szóhaszálat, a kedvelt hasonlatok meg minden ilyesmi, õ vagy egy órás elõadást tudna errõl tartani. Bár valóban nem válna szégyenére, Aikawa-sensei munkái is varázslatosak!

Sorozatosan fagyok le újra és újra. Az még rendben van, hogy Usagi-sant ismeri, hiszen ki ne ismerné Usagi-sant? Na de hogy tud a BL regényekrõl, és még jónak is tartja õket?! Az ajtófélfába marok, megkapaszkodva, s érzem, a fejembe száll a vér. Tudja, biztos, hogy tudja, nem létezik, hogy ne essen le neki!

- Nem volt mondjuk bajom a korábbi párosítással sem, de ez az új karakter, Misaki, roppant édes, szerethetõen kis naív, egyszerû figura...

Kész, minden színpadiasság nélkül roskadok a padlóra...Meg akarok szûnni!

* * *

- Itt a tea - teszem le a csészéket, majd leülök, õk ketten szemben egymással, én egy harmadik széken.

- Misaki-kun, biztos jól vagy, hisz az elõbb összeestél - néz rám aggódón Tanaka-san, de csak intek, hogy minden rendben. Pedig dehogy, a nyugodt életem megint romokban, és a fõnököm magában tuti egy perverz állatnak tart, hála Usagi-sannak... Ezért még egyszer kinyírom!

- Ano... Tanaka-san, mégis minek köszönhetjük pontosan a látogatását? - kérdezem inkább a lényeget.

Arca elkomorul, majd ismét síróssá válik a feje, épp, mint mikor kinyitottam az ajtót, majd megragadja a kezem, s felemelve kezdi mondani, teljesen zavarba hozva megint. - Tudod, hogy összeszólalkoztam Mizue-kunnal, és nem tudtam, hova mehetnék,a hol nem bukkan rám, és te vagy az egyetlen, akinek a címét nem tudja, hiszen én is csak az iskolától kaptam meg azzal az ürüggyel, hogy valamit el kellene neked küldenem gyorsfutárral, de elhagytam a papírt, amire felírattam a címed - adja elõ drámaian, majd nagy, könyörgõ, kiskutyaszemekkel folytatja. - Kérlek, had húzzam meg magam itt, csak pár napra!

- Nem - szólal meg ellentmondást nem tûrve Usagi-san.

- Usagi-san! - csattanok fel rosszallóan, mire megragad, és “elnézést” kérve a vendégtõl, az egyik szobába rángat.

- Nem maradhat itt! - jelenti ki még egyszer, nyomatékosítva a kinti nemet.

- Hogy lehetsz ilyen kegyetlen, hisz bajban van! - kelek rögtön Tanaka-san védelmére.

- Ugyan már, simán megteheti, hogy kibérel egy szobát valamelyik hotelben! Végtére is vezérigazgató, nem de? - jön is az ellenérv.

- De ez csak egy kis cég... - vetem ellen kissé kisebb hévvel. - De akárhogy is, õ a fõnököm, nem dobhatom csak úgy ki!

- Neked nem is kell, megteszem én, végtére is enyém a lakás!

Tekintetem elkomorul: - Persze, én itt csak megtûrt ember vagyok, nincs jogom semmihez... - szóval így állunk. Már megint kezd befurakozni a fejembe a gondolat, voltaképp kezd rám unni, csak esetleg megijedt a hirtelen magánytól, amelytõl elszokott, és azért érzi úgy, hogy esetleg mégis szüksége lenne rám, de nem hajlandó értem semmiféle kényelmetlenséget vállalni.

- Tudod, hogy nem errõl van szó - simít végig az arcomon, de félrefordítom a fejem.

- Muszáj, hogy maradjon... nem bukhatom el a gyakorlatom - felelem csalódottan. Egy pillanatra elhittem a tegnap után, hogy fontos vagyok számára, de most megint csak egy kis senkinek érzem magam, aki kihasználja, s akit cserébe - úgy véli - jogosan használhat ki kénye kedvére. Mi vagyok én Usagi-sannak valójában?

Épp próbálnék nyugodtan lezuhanyozni, amikor a konyhából ijesztõ hangok ütik meg a fülemet. Misaki…? Ez acél volt! Baja esett?!

- Misaki, mi... - kezdeném, de a szokásos, édes és pukkancs Misaki-stílust rántja elõ. Azt a Misakit, aki titok valamit elõlem… és ez nekem nem tetszik.

- Miért rohangálsz félmeztelenül csurom vizesen?! Meg fogsz fázni! - Azt hiszed, hogy ezzel eltereled a témát?! Megragadom a karját, és berántom a fürdõbe.

- Misaki - szólítom meg.

- I-igen? - kérdez vissza megszeppenve. Nahát, itt valami titok lehet. De mi felé titok az, amit nem mond el?! Úgyis rájövök…

- Ha jól sejtem, mondani szeretnél valamit - kezdek neki udvarolni.

- Nem fontos, majd megbeszéljük, ha végeztél. - Ejnye… buta Misaki…

- Eressz el, tisztára összevizezel!

- Milyen kár, hagy segítsek átöltözni - suttogom fülébe, és már a gondolatra is izgatott leszek. Újra benne lehetek. Bár most inkább mozgat a tény, hogy titkol valamit elõlem.

- Usagi-san! Most ne...

- Ugyan, van még idõ!

- Azt mondtam, elég! Ma lesz az elsõ napom a gyakorlati helyemen és nem szeretnék rossz benyomást... - Micsoda?!

- Miféle gyakorlat? - Felrobbanok. Nem. Nem engedem el!

- Kötelezõ... Az egyetem szervezi... Kicsit izgulok...

- Mégis mikor akartad nekem elmondani?! - kérdezem a nyilvánvalót! Ezer lehetõsége lett volna szólni, de sosem tette meg!

- De hiszen egy hete próbálom, de sosem figyeltél rám! - rivall rám, és ahogy így visszagondolok, lehet benne valami. Kicsit elfoglalt voltam múlt héten, ez biztos.

- Majd elviszlek - vetem fel neki, próbálva kedves lenni, de elüti a kezem.

- Pont ez a lényeg! Nem akarom, hogy elvigyél! Szeretnék egyedül menni. Nem akarom, hogy azért viselkedjenek velem úgy, ahogy, mert egy piros sportautóval maga Usami Akihiko, a híres író visz el, hanem azért, ami vagyok, és ahogy dolgozom. Szeretném, ha egyszerûen csak Takahashi Misakiként kezelnének, aki gyakorlatra érkezett. Szeretnék a saját lábamon megállva boldogulni, hogy valóban... igazán úgy érezhessem, hogy méltó... párod... lehetek egyszer...

…

- Azt mondtad… - suttogom elérzékenyülve. - A párom? - Felcsillan a szemem, és magamhoz húzom. - Ezek után nem engedhetlek csak így el - mosolygok rá.

- Usagi-san! Mondtam, hogy… - Mintha nem is szólna semmit. Megfordítom, és a mosógéphez tolom, hogy támaszkodhasson. Egy határozott mozdulattal tolom le a nadrágját alsóval együtt, és ahogy kivillannak édes domborulatai, kedvem támadna minden felvezetés nélkül rávetni magam… de nem szeretném, ha fájna neki. Mögé térdelek, és már most tudom, hogy nem fog ellenkezni.

Lassan vezetem nyelvem bejáratához, hogy benyálazhassam annyira, amennyire az ujjamnak és neki is jó. Aztán elhajolok, és egyik ujjamat a testébe vezetem. Õ morog, hogy hagyjam abban, de már inkább nyögdécsel. Tudom, hogy szereti, ha a nyelvemet is használom ilyenkor. Elõre hajolok, és miközben tágítom, elkezdem izgatni máshol is, amit még elér a nyelvem, majd egyik kezemmel elõre nyúlva kezdem masszírozni férfiasságát. Mennyire édes, ahogy a nevemet nyögi és kér, hogy hagyjam abba, de a hangja folytatást követel. Szeretem, hogy ennyire ártatlan. Magának sem hiszem, hogy beismeri, hogy mennyire szereti ezt…

Amikor már elég tágnak érzem, kiegyenesedek, és átkarolva hatolok a testébe. Õ felnyög, és hátraveti a fejét a vállamra. Mennyire édes hang és milyen bájos arckifejezés… és már kicsit sem tiltakozik. Minden lökésemnél hangosabban nyög, engem is az õrület határára sodorva. Mindig figyelnem kell, hogy ne tegyek kárt benne… hiszen borzalmasan erotikus a hangja is… a teste is. Mindene. A kisugárzása is vonzó… épp ezért nem engedem el szívesen idegen férfiak közé egyedül.

Hangosan nyög fel, amikor elélvez, én pedig a nyakához hajolva szuszogok, mikor követem. Pár perc eltelik néma csendben, mindketten csak próbáljuk rendezni a levegõvételeinket.
- Misaki… édes Misakim… nem engedlek oda - jelentem ki, és magamhoz húzom.
- Usagi-san, ne gyerekeskedj - szól rám kicsit idegesen. - Jézusom, el fogok késni! - robban ki a karjaimból, én pedig csak nézem, ahogy kiviharzik. Az ujjamon még ott az élvezetének magja… ajkamhoz emelem, és lenyalom… ennyi marad nekem belõle.

Öt perc múlva már öltönyben, hihetetlenül szexisen áll a nappali közepén. Odalépek, és megkötöm a nyakkendõjét. Ahogy végignézek rajta, kettõs érzéseim támadnak. Nem akadályozhatom meg, hogy haladjon az egyetemen. Ha kötelezõ, el kell engednem. De egyedül… mikor mindig bajba keveredik? Olyan ártatlan, és annyira édes. Valaki biztosan meg fogja környékezni.
- Sietnem kell - jelenti ki.
- Elvinnélek, és kiteszlek korábban - vetem fel, de dühösen pillant vissza rám.
- Miattad fogok elkésni is! Hülye Usagi! - kiabálja, felkapta a táskáját, és már ott sincs.

Lefagyva állok a nappaliban, kezemben a kulcsommal… eddig mindig megengedte, hogy elvigyem. Hisztizett, kiabált, de sosem hagyott így itt. Sosem volt még ennyire elutasító velem… talán… talán tényleg elege van belõlem. Igen. Talán rosszul gondolom, és el kellene engednem. Neki én nem vagyok megfelelõ.

***

Önsajnálatom legmélyebb bugyraiba, és egy üveg eredeti, orosz vodkába temetem bánatomat. A sokadik szál cigit szívom, és már kétszer képzeltem be, hogy bejön… most is látom bejönni. Most kicsit eredetibb, ezért most is elmondom neki. Tenyerembe temetem az arcomat, és így szólalok meg.
- Elmehetsz - jelentem ki. - Ha nem szeretsz, elmehetsz. Nem akarlak erõszakkal itt tartani. Ha neked ez a helyzet nem megfelelõ, akkor… akkor elengedlek - sóhajtok fel.