Este van, egy sötét, kihalt sikátorban gubbasztok. Rettegek. De úgy tûnik, ismét sikerült túlélnem egy újabb napot. Apám és a tudósok még nem akadtak rám, de az összes város tele van a képemmel, plakátokról néznek vissza rám, meg a többi emberre. A híradóban is csak rólam van szó, meg arról, hogy mennyire veszélyes vagyok, el kell engem pusztítani. Mintha én akartam volna ilyen lenni. Én nem akartam beteg lenni, mindez apám õrült, és elborult agyának szüleménye, aki megmérgezett engem, a saját fiát egy halálos, nem ismert vírussal, amelynek neve sincs. Csak a Vírusként emlegetik, ellenszer, vagy gyógymód nincs rá. Emberek haladnak el a rejtekhelyem közelében. Beszélgetnek. Valami új múzeum megnyitójáról van szó. Érdeklõdve hallgatom. Régen szerettem a régi képeket, bútorokat nézni. Emlékszem, annak idején apám elvitt egy képtárba is. Kezemet a zsebembe csúsztatom. Van benne egy kis pénz, talán elég lesz. Még pár napja loptam egy tehetõsebb ember zsebébõl. Muszáj megélnem, pedig nem szeretek gondot okozni az embereknek. Szánom õket, de annak az úrnak nem fog hiányozni az a kis pénz. Felállok. Ennem is kéne, mert kicsit éhes vagyok, de majd késõbb. Magam köré tekerem fekete köpenyemet, a csuklyát a fejemre húzom. Kész szerencse, hogy kötelezõ a maszk használata, így egy már kissé használt maszkot illesztek a szám elé, ami elfedi szinte az egész arcom. Csak a szemeim látszódnak ki. Talán senkinek sem fogok feltûnést okozni, habár ebben a városkában elég sok habókos ember él, mert mindenféle maskarát hordanak, holott még nincs is Halloween.

Kilépek a sikátorból, és elindulok az emberek között. Vigyázok, hogy ne érjek senkihez, hiszen még én sem igazán tudom, hogy hogy is terjed a betegségem, ami fura módon, rám nem halálos, csak a többi emberre. Nem nézek rájuk, és csuklyámat szorosan a fejemre húzom, mert ha meglátják hófehér bõrõm, azonnal tudni fogják, hogy beteg vagyok. De legjobban attól félek, felismernek a plakátokról, és akkor hívják a hadsereget, vagy a legközelebbi laboratóriumot. Kész szerencse, hogy a biztonsági kapuk nem képesek kiszûrni a vírust, mert akkor sehová sem mehetnék be. Itt pedig egy biztonsági kaput sem láttam még. Kisváros, az emberek óvatlanok. Az emberek beszélgetésébõl szûröm le, hogy valami gazdag fickó adományaiból épült a múzeum, aki valami helyi híresség. Valami gazdag sznob lehet, aki úgy döntött, éppen jótékonykodik. Elhúzom a szám. Utálom a gazdagokat.

Végül odaérek a múzeum elé. Hatalmas és díszes épület, látszik hogy barokk stílusban épült, tele díszítésekkel. Az ablakok színes üvegbõl készültek. Puccos. Az ajtónál jegyszedõ áll piros ruhában és sapkában, mint a szállodákban a portások. Odamegyek. Ahogy látom, majdnem húsz font egy jegy. Elhúzom a szám. Alig valamivel több pénzem van, de ha már eljöttem idáig, nem fordulok vissza. Odalépek az emberhez.

-          Egy felnõttet kérek – mondom, majd odaadom a pénzt.

A fickó gyanakodva bámul, de végül ad egy jegyet, elveszi a pénzt, én pedig bemegyek. Már majdnem beérek, amikor fékcsikorgást hallok, és egy elegáns, fekete limuzin fékez a bejáratnál. Az emberek félreállnak. Valami gazdag alak kocsija lehet, talán a helyi hatalmasság jött megnézni a múzeumát. Félreállok én is, és kiváncsian szemlélem a kocsit. A sofõr kiugrik, és kinyitja az ajtót, a kocsiból pedig fiatal, tizenéves fiú száll ki. Elsõ pillantásra látszik, hogy gazdag, arisztokratikus csemete lehet. Haja világosbarna, kissé hosszabb, szemei hideg kéken világítanak. Termete alacsony, alakja vékony, tartása szálfaegyenes. Arca kissé hosszúkás, bõre sápadt, mint aki ritkán jár a napon. Elsõre egy kis semmirekellõnek tûnik, de a látszat csalhat. Arca nyugalmat, és hûvös eleganciát sugall. Senkire sem nézve jön fel a lépcsõn, majd mikor mellém ér végigmér, és elfintorodik. Majdnem mondok valamit, de aztán mégsem. Nem akarok balhét. Mikor bemegy, én is belépek. Fennhéjázó kis majom. Úgy tûnik, ezeknél  már a születésnél kifejlõdik a lenézõ stílus. Ekkor jut eszembe, hogy a fiú nem viselt maszkot. Nem fél, hogy megfertõzõdik, vagy azt hiszi, a nemesi vére megvédi a Vírustól? Ostoba.

~*~

A megnyitó alkalmából egy kis parti is van a múzeumban, amibõl igyekszem kihúzni magam, így az egyik terembe megyek, ami tele van értékes, gyönyörû képekkel. Rembrandt, Van Gogh és más kiváló, híres festõk képei kelletik magukat, hogy megcsodálhassam õket. Éppen egy gyönyörû tájképet csodálok, amikor lépéseket hallok magam mögött. Megfordulok. A fiú az. Nem tudom miért, de van egy olyan fura érzésem, hogy figyel engem, habár nem engem bámul, hanem egy képet mellettem, de sosem lehet tudni. Talán csak üldözési mánia, ami kifejlõdött bennem a két év alatt. Megrázom a fejem. A parti egy másik teremben folyik, ide hallani a nevetgélést, beszélgetést, poharak csengését-bongását. Engem nem érdekel, és ahogy látom, õt se nagyon. Végigjárjuk a termet, amely egy folyosó végén helyezkedik el, és akkor valami mozgást látok az egyik sarokban. Nem igazán tetszik ez nekem. Az oké, hogy halljuk a partizókat, de messze vagyunk. Kattanást hallok, mintha valaki felhúzott volna egy pisztolyt, majd fémes villanást látok és egy piros pontot, ami a fiú fejére irányul.

-          Vigyázz! – ordítok, és rávetem magam, a földre lökve.

-          Meg vagy… - kezdené, de ebben a pillanatban fájdalom lövell az oldalamba.