Nem válaszol, csak néz a szemeimbe. Mintha nem is hallotta volna, mit mondtam az imént. Az egyik tincsemet az ujjára csavarja, és úgy néz rám. Idegesítõ és kezdek félni is tõle. Aztán végre hajlandó megszólalni.

-          Tetszik a lelkesedésed – mondja csendesen, és végigsimogatja az arcom. A hideg ráz ki tõle komolyan. Sose tudom, mit gondoljak. – Maradjon is így.

Elenged, majd visszafelé indul. Én azonban nem mozdulok. Nem akarok, nem is tudok, le vagyok fagyva. Ez most mi a fene volt úgy mégis? Idejön, lesmárol, aztán végigsimogat, és elmegy. 

-          Nemsokára vacsora, és hûlik le a levegõ. Gyere be – mondja, én meg elindulok befelé és mellé sorolok. Valóban kezd hûvös lenni, de már megszoktam. Két éve nem lakom sehol.

-          Csússz odébb, videóhívás lesz – simít végig a hajamon, de csak futólag, mire arrébb mászom, hogy odaülhessen. Õ keresztbedobja a kezeit. Én pedig úgy helyezkedem, hogy ha videohívás van, engem ne lehessen látni. Nem szeretnék senkit halálra rémiszteni a külsõmmel. -     Elfogadás – mondja Micah, mire a kép kifehéredik, és egy bulldogszerû pofa jelenik meg. Komolyan, már csak az agyarak hiányzanak a képérõl.  - Jó napot, Mr. Duell – biccent. – Netán probléma adódott?

-     Ghilonsteel úrfi, csupán tájékoztatnám, hogy holnap estére betettünk egy különleges koncertet.

-          Értem – látom, hogy elgondolkodik. – Megtudhatom, milyen célból?

-     Külföldi arisztokrácia, és legjobb tudomásunk szerint õfelsége, a királynõ mélyen tisztelt unokahúgának is szándékában áll meglátogatni minket.

-          Nocsak, micsoda jó hír.

-     Számíthatunk önre?

-          Természetesen. A szokott idõre odavitetem magam – biccent, majd felemeli a mutatóujját. – Lenne még egy kérdésem.

-     Hallgatom.

-          Vinnék magammal egy különleges vendéget. Megoldható?

Az eszem megáll. Nem térek magamhoz, csak akkor, amikor Micah keze megérint, és megemeli az állam.

-          Mi volt ez az egész? – kérdem elképedve, mert semmit sem értek.

-          Ott… sok ember lesz…  - dadogom ijedten. Én olyan sok egészséges ember között? És ha elkap valaki valamit?

-     Ne aggódj, nem fogsz megfertõzni senkit – Micah hangja nyugodt, mint egy jégtömb. A vonót az asztalra teszi, majd a hegedûn simít végig az ujjaival.

-          Akármi elõfordulhat! – mondom enyhe pánikhangulatban. Ezek elõkelõ népek, én nem illek oda.

-          Ugyan. Azt hiszed, hogy a nagyurak érintkeznek akármilyen pénzes tömeggel szûrõ nélkül? – néz rám, majd odalép a polchoz. – Ne légy nevetséges.

Egy maszkot mutat felém. Olyan, mint a velencei maszkok, az egész arcot takarja. Tehát erre is gondolt, különben nem vinne magával.

-          Ez lesz rajtad. Eltakar.

Az arca elé tartja. Gyönyörû maszk, mint egy festmény. De túl szép egy magamfajta korcshoz. Azonban nem merek szólni.

~*~

Másnap délutánig nem is történik semmi, kivéve hogy ide-oda járkálok a szobában, ahová Micah elhelyezett. Az apja nem jött be hozzám, csak Micah szolgája, aki szemmel láthatóan nem díjazza az ötletet, hogy velem kell egy légtérben lennie. Az igazat megvallva, én is szívesen tudnám magam valahol máshol, mondjuk egy lakatlan szigeten, vagy az Északi-sarkon, ahol nem járnak emberek, és nem fertõzhetek meg senkit. De sajnos a másnap délutáni készülõdés hamar eljön.

Kazimír kitesz nekem egy elegáns fehér inget, szürke nadrágot, szürke mellényt és fekete csokornyakkendõt, meg egy szürke zakót. Fekete cipõt is kapok, meg egy fekete köpenyt. Felveszem, és éppen végzek, amikor Micah is belép.

-          Csinos vagy – jegyzi meg. – Akár egy nemes. Jól állnak rajtad a ruháim, kiemelik az alakodat. Ezt még tedd el! – nyújt felém egy aranyórát, amit ámulva veszek el. – Ékszerek közül egy gyûrût ajánlok, és egy aranyláncot – fordul a szolgája felé. – Na és fehér kesztyût.

Negyed órával késõbb a maszkban az arcomon és teljes harci díszben lépek ki a szobából és indulok le a kocsihoz. Hideg van, a szél fagyosan fütyül, én pedig a maszkot az arcomra szorítom, mert attól félek, hogy lerepül. Beszállok a kocsiba Micah mellé, aki elégedetten néz végig rajtam. Én azonban nagyon félek, mert mi van, ha véletlenül leesik a maszk, habár rögzítve van. Akkor aztán nagyon hamar megtalálnának, hiszen még mindig ki vagyok plakátolva. Micah azonban nyugalomra int, és futólag végigsimít a kezemen. Összerezzenek és inkább kinézek a sötétített ablakon. Én látok, de befelé nem lát senki. Az utcák csendesek és nyugodtak, sötét van, mindenhol utcai lámpák fénye, néhány autó fényszórója látszik. Mindenki a koncertre igyekszik, ahol Micah fog játszani. Igazából várom, hogy hallhassam, mert amit elsõ éjszaka hallottam, az nagyon tetszett.

Végre megérkezünk, és kiszállunk a Nemzeti Orchestra elõtt. Felnézek, és kis híján hátravágódom. Még sosem voltam itt, de apám sosem hozott el, mert utálja a komolyzenét. Micah fog meg, és befelé indulunk. Beérve ismét elcsodálkozom. Gyönyörû épület. De idõm nincs elbámészkodni, mert Micah int valakinek, hogy kísérjen a páholyba.

-          Ne félj, egyedül fogsz ülni – suttogja a fülembe. – Senki sem fog zavarni. És onnan tökéletesen láthatsz majd engem.

-          Én… - de nem tudom befejezni, mert mennem kell.

Követem a pingvinruhás embert, aki felfelé vezet. Még visszanézek Micah irányába, aki azzal a bulldogképû férfival beszélget, akivel tegnap is beszélgetett a számítógépen. A páholyba érve leülök, de a fickó nem távozik.

-          Itt leveheti a maszkját – mondja, mire rémülten rezzenek össze.

-          Köszönöm, de inkább magamon tartanám – rázom a fejem. – Jobb így, tudja, a biztonság kedvéért.

-          Ahogy óhajtja, uram! – hajol meg a pingvinruhás. – Hamarosan hozok frissítõt és némi harapnivalót is.

Távozik, én pedig végre el tudok helyezkedni. Leveszem a köpenyt, azt a mellettem levõ székre dobom, majd nézelõdni kezdek. Még nagyon kevesen vannak, mind elegánsan öltözött férfi és nõ, fiatalok, öregek. Elõkelõ, nemesi társaság. Aztán a szemközti páholyra terelõdik a figyelmem és kis híján leesek a székrõl. Ugyanis akkor lép be az angol királynõ és annak unokahúga, Agnes hercegnõ. Én csak meresztem a szemem, majd elkapom a tekintetem. Mégsem bámulhatom õket. Hatalmas sleppel érkeztek, legalább tizenöt ember nyüzsög körülöttük. Én is kapok hamarosan frissítõket és némi szárított gyümölcsöt, így annak szentelem magam.

Jó fél órával késõbb elsötétül minden, csak a színpad marad kivilágítva, és ott áll Micah elegáns ruhában, kezében a hegedûvel. Meghajol, majd megszólal.

-          Jó estét kívánok mindenkinek! Örülök, hogy jelenlétükkel megtisztelik szerény elõadásomat. Jó szórakozást kívánok mindenkinek!

Hangja nagyon hivatalos, és kiérzem belõle, hogy nem gondolja komolyan. Azt hiszem, utálja a magamutogatást, a rongyrázást, és ezt a képmutatást, amit a nemesi elit képvisel. Nem is csodálom, õ is nemes, de valahogy más, mint a többiek. Állához illeszti a hegedût, majd játszani kezd, én pedig belemerülök a játékába.

~*~

A koncert után pár percig még állok, míg kísérõm megjelenik. Felállok, és felveszem a köpenyt, majd a páholy ajtajához indulok. Útközben a maszkot piszkálom, kezd kényelmetlenné lenni, így meglazítom. Aztán kilépek a kísérõm után az ajtón, mikor az megérkezik. Halk, apró léptekkel sétálok utána, és a maszkot piszkálom. Idegesít, de itt nem vehetem le. Aztán hirtelen leesik a földre. Kísérõm hátrafordul, és amikor meglátja az arcom, szemei elkerekednek, és dadogni kezd.

-          Maga… ma… ma… maga… egy… egy…

Nem tudom, mikor térek magamhoz, de az ágyon fekszem betakarva. Micah talán feltett. Nem, õ túl sznob ehhez, viszont nem hiszem, hogy a szolgája hozzám ért volna. Étel szagát érzem, és mikor feltápászkodom, valóban egy tálcát pillantok meg az asztalon. Felállok, és odamegyek. Egy tányér leves, kenyér, sült hús és sültkrumpli vár arra, hogy elfogyasszam. Az a férfi az ajtóban áll, maszk van rajta, és láthatóan minél távolabb szeretné magát tudni tõlem. Igyekszem nem figyelni rá, így gyorsan eszem. Mikor befejezem, a fickó megszólal.

-          Micah úrfi beszélni akar veled. Kövess! – mondja hidegen.

-          Mirõl? – kérdem kiváncsian, de választ nem kapok.

Követem, bár nem szívesen. Nem tetszik nekem Micah, túl elegáns, túl zárkózott, túl sznob. Mint azok a régi angol lordok, meg grófok pár száz éve. Utálom õket. Fennhéjázó idióta majmok. Micah is azt mondta, hogy elenged, de valójában fogolyként tart itt. Ki tudja, nem értesítette-e már valamelyik kórházat, vagy labort, és nem várnak-e már rám az orvosok, hogy visszavigyenek. Nem bízhatom benne, nem szabad, mert csalódni fogok.

Mikor odaérünk az egyik ajtó elé, az éppen nyílik és egy elegánsan öltözött nõ lép ki rajta. Elegánsat mondok, de a ruhája tapadós, fekete, agyonvágott és tépett. Szemei felemásak, az egyik kék, a másik sárga, mint valami ragadozómadárnak. Ijesztõ összhatás. Megtorpanok és meglátom mögötte Micah-t, aki éppen cigire gyújt. Nem fél a tüdõráktól? Nem mintha ma már nem tudnák azt is gyógyítani, de mégis.

- Láttam, találkoztál Chantallal – jegyzi meg Micah halkan.

- Hm – morog. Mint egy kutya. – Lehiggadtál?

- Okkal vagyok felháborodva – mondom megtalálva a hangomat. Mégis miért ne lennék felháborodva?

- Persze. Mindenképp – felvonja  szemöldökét és rám néz. – Mint mindenki…

- Hogy érted? – lépek közelebb. A nõ távozik, Micah pedig valamit a kezében tart. Egy képféleség, ha jól látom. – Tudod, gyûlölöm azokat, akik szerint az élet nem számít. Azt mondtad elengedsz, de hazudtál! Mégis mi a szándékod velem?

- Természetesen el foglak engedni – invitál beljebb -, ha jobban leszel. De jelen állapotodban bármikor összeeshetsz. Azonkívül nem szeretnéd, ha bárki tudomást szerezne rólad, igaz? – gúnyos félmosoly jelenik meg a szája szélén.

- Te is tudod, hogy aki megkapja a vírust, sose lesz jobban! – csattanok fel, de azonnal fájni kezd a fejem, így a kezemet rászorítom. – Te is csak ugyanolyan sznob vagy, mint a fajtád többi tagja!

Nem válaszol, elfordul, és a képet is leteszi. Majd int, hogy menjek és üljek le. Nem szívesen engedelmeskedem a parancsnak, de mégsem akarok felesleges attrocitást, így megteszem, amit kér. Igyekszem nem figyelni rá, inkább a szoba belsõ berendezését tanulmányozom. Hasonlít a miénkre, bár mi közel sem voltunk ilyen gazdagok, pláne nem nemesek. Ízléses és drága berendezés, méregdrága bútorok, egyedi tervezés, angol tölgy, cédrus, szantálfa, selyem és csipkék. Mintha egy múzeumban lennék. Hallom, hogy elnyomja a cigarettáját, majd felém fordul. Leül velem szemben és komolyan tekint a szemeimbe. Azt hiszem, félek, vagy legalábbis feszengek.

- Nincs jogod ítélkezni mások felett! – mondja. – Fogalmad sincs rólam, nem ismersz, úgyhogy jobb lenne, ha nem vonnál le elhamarkodott következtetéseket, Reina!

- Sajnálom – mondom. – De te sem ismersz, nem tudod ki vagyok. Hálás vagyok, hogy befogadtál, hogy elbújtatsz, de nem akarom, hogy neked ebbõl hátrányod származzon. Nem szeretek másokra támaszkodni. Az emberek gonoszak. A legtöbbjük gonosz és érzéketlen.

- Te is? – kérdi, felvonva a szemöldökét.

- Talán már igen – sóhajtom. – Nem tudom. De miért tartasz itt?

- Érdekesnek talállak – dõl hátra. – És itt amúgysincs mit csinálni. Apám ritkán van itthon, a szolgákon kívül nincs igazán társaság, és õk nem méltóak rá, hogy velem egy szinten legyenek.

Elhúzom a szám. Sznob. Mindenkit lenéz, lekezel, de elvárja, hogy õt istenítsék. Én sosem vártam el, akkor sem, amikor még otthon éltem. Otthon… Olyan idegenül cseng a szó a fülemben, az emlékeimben. Volt nekem valaha egyáltalán olyan, vagy csak illúzió volt? Talán sosem volt senkim, csak a fájdalom, a vírus, a kísérletek. Már nem is tudom. A gondolataimból forró, finom illat szakít ki. Az asztalra nézek, és egy csésze gõzölgõ tea van elõttem. Gyümölcstea lehet, amennyire meg tudom ítélni. Micah-ra nézek.

- Idd meg, utána kimehetsz sétálni – mondja, mire bólintok.

- Köszönöm! És… sajnálom amiket mondtam – suttogom. – De az ember az én helyzetemben nem bízhat senkiben. Elnézést, ha nyers vagyok veled, Micah.

Bólint. Azt hiszem, nincs is szükség többre. Megiszom a teát, majd Kazimir ad nekem egy csuklyás kabátot. Abban nem látja senki az arcom. Nem mer hozzám érni, csak távolról nyújtja nekem. Micah, ahogy látom, mulat rajta, bár nem mutatja ki, de érzem, hogy szórakoztatónak tartja a helyzetet. Õ is magányos, mint én. Valahogy úgy érzem, nem meri kimutatni a valódi érzéseit. Õ is makacs, nyakas és arrogánsnak tûnik, mint én. De talán nem olyan rossz ember, különben már itt nyüzsögnének az orvosok, hogy elvigyenek. Enyhén meghajtom magam, majd kimegyek. Kazimir megmutatja a hátsó kijáratot a kertbe.

~*~

Szép idõ van, ahhoz képest, hogy hamarosan itt a tél. A nap gyengén próbál átsütni a felhõkön, enyhe, hûvös szél fúj, de nem zavar. A fák ágai már kopaszon várják az elsõ havat. Hó… Karácsony, ünnep, család. Ismét nem lesz semmi. Nekem ezek a szavak nem sokat jelentenek már. Semmit sem. A fût tele van elhullott, elszáradt levelekkel, néhol még pár õszirózsa próbálkozik virágozni több-kevesebb sikerrel. A természet meghal, de tavasszal minden új életre ébred. Vajon megélem még azt az idõt? Vajon nekem lesz új életem?

A távolban egy szökõkutat pillantok meg. Ezüstösen csillog, a közepén egy nõalak emelkedik ki, amely kezében korsót tart, de víz nem zubog belõle. Talán elzárták, hiszen mindjárt tél van. Tél, amellyel hideg és halál jár. Elmélázva sétálok oda, majd állok meg a szökõkút pereménél, kezeimet a hideg márványra helyezve nézem a kút mélyét. Sóhajtok. Vajon meddig kell itt maradnom? Gondolataimat léptek zavarják meg, majd egy érintés. Hirtelen perdülök meg, és szemeim Micah szemeivel találkoznak. Olyan fura. Csak nézek rá. Utánam jött, talán aggódott miattam?

- Micah… - suttogom. Teljesen elveszek türkizkék szemeiben. Olyan szépek, még meg sem néztem õket tüzetesebben. – Mit…

De nincs idõm befejezni, mert megfog, és már csak hûvös, mégis puha ajkait érzem a számon. Páni félelem fog el. Micah… megcsókolt. Jó pár másodpercbe telik, mire van annyi lélekjelenlétem, hogy el tudjam tolni magamtól. Arcom piros lehet, melegem van, de ez nem jóféle melegség.

Nem tudom, mennyi ideig vagyok eszméletlen, vagy akár meg is halhattam. Nem tudom, nem is érdekel. De hirtelen valami büdös izét érzek, és prüszkölve térek magamhoz.

-          Jó reggelt! - hallok egy hangot. Azonnal éber leszek.

-          Mi… ki… hol…? – nyögve ülnék fel, de egy kéz erõsen, határozottan, mégis gyengéden nyom vissza vízszintesbe. Ezek szerint fekszem valahol.

-          Nem vagy olyan állapotban hogy ugrálj – hangja csendes, mégis ellentmondást nem tûrõ. – Maradj fekve!

-          Nem maradhatok itt… - suttogom, de félbeszakít.

-          Tudom. De itt fogsz, nem szoktam meg, hogy ellentmondjanak. Szóval megszokhatod - egy bögre tea kerül valahogy a kezembe. Forró és jó illata van. Olyan régi emlékeket idéz, amikor még minden rendben volt. De én nem maradhatok itt. Nem keverhetem õt veszélybe.

-          De… de te nem érted… - ellenkezem, és felnézek rá. Az a fiú az, akit megvédtem. Õ hozott ide, de... miért? Mit akar velem? 

-          Tudom, hogy fertõzött vagy, a vak is látná – mordul rám, mintha nem érdekelné. – Maradj csöndben és idd meg!

-          De megfertõzödhetsz…

-          Nyakon akarsz harapni? – néz rám. Tehát tudja, hogy harapással fertõzhetek. Eszem ágában nincs.

-         N… Nem – válaszolom. Sose lennék képes bárkit is bántani. Inkább sajnálom az embereket, akik betegek.

-          Akkor nem lesz baj. Most feküdj le pihenni! – áll fel, de utána kapok. Nem értem, miért csinálja ezt.

-          Miért csinálod ezt?

-          Csak – rántja ki a kezét a kezembõl. – És ne próbálj elmenni! Megtalállak – néz rám komolyan, figyelmeztetõen, majd kimegy a szobából

Nem értem, miért csinálja ezt. Eddig soha senki sem tett értem semmit. Legalábbis az utóbbi pár évben, mióta fertõzött vagyok. Az is fura, hogy nem ismert fel, hiszen az összes utca tele van a képemmel, a Híradókban világszerte vezetõ hír vagyok minden nap. Vagy talán felismert, de nem mondta. Belekortyolok a teába. Finom meleg, és mintha mézet tettek volna bele. Mióta apám azt tette velem, nem is volt részem ilyen gondoskodásban. Nemsokára hegedûszó üti meg a fülemet. Házigazdám, vagy inkább fogvatartóm hegedül. Csodálatos, látszik, hogy van érzéke hozzá. Én viszont fáradt vagyok, kimerült, így megiszom a teát, és hamarosan mély álomba merülök.

~*~

Másnap reggel rettenetes fejfájással és szédüléssel ébredek. Óvatosan ülök fel, majd próbálok felállni, de nem nagyon megy. Rettenetesen gyengének érzem magam. A Vírus hatása, ami rám nem halálos, de megkaptam az összes mellékhatást, mint fejfájás, hányinger, hányás, gyomorfájás, láz, fejfájás, szédülés. A testem is meleg, talán megint lázam van. Nem tudok két lépést sem tenni, pedig ki kéne mennem a mosdóba, de csak annyit érek el, hogy lezuttyanok a szõnyegre. Kóválygó fejjel nézek körbe, és még így is látom, milyen szép ez a szoba. Gazdagon, ízlésesen berendezett, sehol egy véletlenül odadobott tárgy, semmi összevisszaság. Fogvatartómnak van ízlése.

Hirtelen ajtónyitódást hallok, mire odakapom a fejem. A fiatal fiú az, aki idehozott. Ahogy meglát az ágy mellett összehúzza a szemét, én meg összehúzom magam, amikor elindul felém. Gyenge vagyok, fáj a fejem, és hányingerem is kezd lenni. Megáll elõttem, majd leguggol.

-          Miért másztál ki? – kérdi számottevõ hangon.

-          Mo… mosdó… - nyöszörgöm, mert többre nem igen van erõm. A szám elé kapom a kezem, és úgy látom megérti, hogy mi fog történni mindjárt, ha nem jutok ki.

Egy szó nélkül nyalábol fel, és támogat a fürdõ felé, ahol amint a vécé fölé érek, már jön is ki belõlem az éjszaka megivott tea. Mostanában a vírus jobban dolgozik bennem, talán a hiányos táplálkozás az oka. A fiú elfordul, míg végzek és megmosom az arcom, meg lehúzom a vécét. Vízzubogást hallok, és mikor odafordulok látom, hogy a fürdõkáddal babrál.

-          Fürödj meg! Utána kapsz ruhát, meg valamit enni – mondja. – Amúgy a nevem Micah Ghilonsteel – mutatkozik be. – Te ki vagy?

-          Reina – mondom. – Örvendek…

-          Ja – morog. – Na, fürdés!

Nem tetszik a kioktató modora, de nem szólok, túl gyenge vagyok hozzá. Így megvárom, míg kimegy, majd a már kész fürdõhöz lépek. Kellemes, meleg, nyugtató gõz  száll fel a kádból, így beleülök. Meggyötört testemnek nagyon jólesik a meleg víz. Hátradõlök, és végignézek a fürdõn. Kellemes, meleg színek, ízléses berendezés és rend. Az egyik fogason fürdõköpenyek, egy polcos szekrénykén törülközõk, mellettük mindenféle pipereeszközök sorakoznak. A kád szélén tusfürdõk, samponok, hajbalzsamok, krémek hosszú sora. Igazi fényûzés, mert ahogy látom, ezek nem filléres dolgok. Sokáig ülök a kádban, megmosom a hajam is, letisztítom magam, majd mikor kiszállok, jobban érzem magam. A fürdõ segített, a víz viszont koszos lett. Leeresztem a vizet, megtörlöm magam, majd magamra kapok egy puha fehér színû fürdõköpenyt. Visszamegyek a szobába, ahol Micah már vár. Az ágyra pillantva egy vajszínû ing és egy szürke nadrág vár rám, mindkettõ drága lehet, ahogy elnézem. Az asztalon gõzölgõ reggeli. Összefut a nyál a számban, régen ettem rendes ételt.

-          Öltözz fel, és egyél! – mondja.

-          Még mindig nem értem, miért csinálod ezt – mondom. – Ha  nem vagy vak, tudod ki vagyok – jegyzem meg. – Mások már régen hívnák a kormányt.

-          Nem vagyok gerinctelen alak – von vállat. – És attól, hogy fertõzött vagy, nem vagy más, mint a többiek.

-          Igen, de a többieket nem keresik mindenhol – vágok vissza, miközben felöltözöm. – Ennyire nem ismersz fel? – kérdem gyanakodva, mert most már kezd olyan érzésem lenni, hogy direkt csinálja.

-          Nem. Miért? Kéne? – kérdi zsebredugott kézzel.

-          Hallottál a nulladik betegrõl? – nézek rá, miközben helyet foglalok az asztalnál. Õ bólint. – Én vagyok az – közlöm. – Mit gondolsz, miért keresnek engem világszerte? Én vagyok az elsõ számú közellenség.

Nem szól semmit, de látom, hogy elgondolkodik. Azt hiszem, most jó nagy bajba kevertem magam ezzel a vallomással, de muszáj volt, mert nem akarom, hogy mások is veszélybe kerüljenek miattam. Kissé idegesen várom a választ, és kezdem úgy érezni, hiba volt éjjel nem elszöknöm.