|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Andro | 2013. 09. 03. 21:01:32 | #27202 |
Karakter: Reina
Megjegyzés: (Micah-nak) VÉGE
Közös megegyezéssel. :(
|
| Andro | 2012. 08. 07. 11:17:42 | #22719 |
Karakter: Reina
Megjegyzés: (Micah-nak)
Ujjait a földbe vájja, és ellök magától. Iszonyatos fájdalmai lehetnek, mégis kitart, és nem adja fel. Tudom, mit érez, nekem is voltak fájdalmaim, nem is akármilyenek. Ordítottam, sírtam, sikítottam, de ő nem. Micah lassan ülő helyzetbe húzza magát.
- Semmi bajom! – mordul fel zilálva, és megszorítja a kezem. Képtelen felállni, csak ülő helyzetben hintázik előre-hátra. Nem akarja, hogy hozzáérjenek, ő annál erősebb, de ilyen helyzetben nem tehet semmit.
Jönnek az orvosok, az ápolók. Az egyiknél egy tű van, a többiek durván félrerántanak engem, hiába kapálózom, hiába ordítok, sírok, nem használ. Aztán hirtelen látom, hogy Micah felpattan, állon vágja az egyik ápolót, leveri rólam az engem tartó embereket is. Még fel sem fogom igazán mi van, mikor Regina megragadja a kezem, és rohanni kezd velem.
- Gyere! – hörgi, miközben a mellkasára szorítja a kezét. Iszonyatos fájdalmai lehetnek, de nem áll meg. Kirúgja az ajtókat, mindenen átgázolunk, amin tudunk. – Fuss Reina, fuss… - nyögi folyton, és én futok. Közben lőnek ránk, amitől megijedek, de nem találnak el minket. Szerintem nem is akarnak, különben odalennének az adatok.
Végül kinn vagyunk valahol. Megszöktünk, de hallom, hogy még lőnek párat, de egyre halkulnak a lövések. Valahol egy erdő szélén lehetünk, ahogy nézem. Kizárt, hogy ne jöjjenek majd utánunk, apám nem fogja feladni a dolgot. Mindent meg fog tenni, hogy visszaszerezzen minket, és akkor nem lesz kegyelem.
– Megszöktünk – zilálja Micah, miközben az oldalát fogja. Alig kap levegőt, ahogy én is. – Megszöktünk!
Térdre rogy, alig kap levegőt, én pedig mellé térdelek. Aggódom miatta, nem akarom elveszíteni pont most.
– Micah… - ölelem át, hogy ne a hóban feküdjön. Ő kimerülten mosolyog rám, majd megcsókol.
– Semmi baj nem lesz… megyünk… megyünk tovább!
Szeretnék hinni neki, de még mennyire, hogy szeretnék, de nem tudom, hogy most mi lesz. Végül együttes erővel bevonszoljuk magunkat a fák közé. Muszáj lennie valami menedéknek, valami útnak, vagy egy házikónak valahol. Az erdőkben mindig vannak menedékházak arra az esetre, ha valakinek szüksége lenne rá. Rettentő hideg van, csak most kezdem érezni, és látom, hogy Micah zilál. A futás megviselte, és tudom, hogy ha nem találunk menedéket, akkor vége. Pihennie kéne, de most nem lehet.
– Ne add fel! – mondom halkan, magamhoz húzva. – Menedéket kell találnunk, mielőtt beesteledik. Gyerünk! – szorítom magamhoz, ahogy lassan lépdelünk a puha hóban.
– Nem adom fel… ne félj… Reina… - suttogja halkan. – Most hogy… megtaláltalak és… kinn vagyunk… nem adhatom fel…
– Miért tetted? – kérdem. Muszáj beszéltetnem, akármilyen fáradt is. Ez megóvja attól, hogy elveszítse az eszét, amely szintén a betegség egyik jele. De az is csak ideiglenes állapot. – Miért vállaltál ekkora kockázatot? Hiszen le is lőhettek volna minket.
– Mert… nem akarom… hogy te is… meghalj… - zilálja. – Nem akarlak… téged… is… elveszíteni…
– Ostoba… - suttogom halkan. – Sosem veszítesz el. Majd vigyázok rád, hiszen most már tőlem függ az életed. Beszélj! Ha beszélsz, nem őrülsz meg, érted? Beszélj, mondj akármit, hogy megőrizd az eszed!
Bólint, és halkan beszélni kezd. Mindenfélét, mindenféle dolgot a gyerekkoráról, a nővéréről, az életéről. Én csak hallgatom, ahogy megyünk, lépteink megmaradnak a hóban. Majd hirtelen lassan szállingózni kezd a hó. Már csak ez kellett nekünk. Minél előbb fedett helyre kell érnünk. Aztán hirtelen a távolban felsejlenek egy ház körvonalai.
– Egy ház! Nézd, Micah! – mondom mosolyogva. – Hátha üres, és akkor ott meghúzhatjuk magunkat.
– Jó lenne – suttogja halkan. – Nagyon… fáradt vagyok…
– Ne aludj el! – rázom meg. – Nem szabad, különben megfagysz! Ne aludj!
– Megpróbálok… - mondja, de a hangja egyre halkabb.
Sietni kezdek, már amennyire ez lehetséges vele együtt. Azért jó, hogy esik, mert elfedi a nyomainkat majd. Fogadok, apámék már keresnek. Nem fogják feladni olyan könnyen. Időbe telik, mire odaérünk a házhoz, Micah majdnem alszik. Bekopogok, de senki, a ház sötéten ásít. Benyitok, nincs bezárva. A ház üres, elhagyatott, nem is túl nagy. Két ágy, egy asztal, két szék, egy pici konyha, kamra, fürdőszoba, ennyi. Van egy kandalló is, mellette szépen felhalmozott fa. Az első dolgom, hogy Micah-t az egyik ágyra fektetem, majd gyorsan fát teszek a kandallóba, és meggyújtom. Találok gyufát, meg mindent, ami kell.
A tűz hamarosan lángol, aranyló lángjai megfestik a szobát, és kezd felmelegedni a helyiség is. Odaülök Micah mellé az ágyra, és elkezdem lehámozni róla a kabátot, nadrágot, cipőt, majd óvatosan betakargatom. Fáradtan néz rám, de mosolyog. Megsimítom az arcát, a homlokát.
– Most már aludhatsz egyet, Micah – suttogom halvány mosollyal. – Ne félj, én megvédelek téged. Most felcserélődtek a szerepek.
– Tudom – bólint egy aprót. – Nagyon… fáradt vagyok… Mintha…
– Tudom – szakítom félbe. – Én is átéltem már ezt. Aludj! – hajolok hozzá, és csókolom meg. – Szerintem reggelig minden rendben lesz.
Nézem, ahogy lassan elalszik, de nem vagyok nyugodt. Tudom, hogy kevés időnk van, de muszáj pihennie, és nekem is. De nem mozdulok, csak őrzöm őt. Nem veszíthetem el, mert szeretem. És az életem árán is meg fogom védeni.
|
| Kita | 2012. 07. 27. 18:07:41 | #22481 |
 Karakter: Micah Ghilonsteel
Megjegyzés: Andronak~
- Kellemes volt érezni, ahogy a penge sikoltva vágja a levegőt, ahogy mozoghatok és Reina is hozzám simul, kezem a kezére fonom, hogy hogyan tartsa, és imádom, amikor felnevet. Végre, ha nem is teljesen, de boldog.. Ki kell találnom majd valamit, elmenni innen, csak ketten, egy házban, békésen. Valahogy véget fogok vetni ennek a rémálomnak.
- Apám csak játszik veled – suttogja – Velem is ezt tette. Úgy csinál, mintha a te érdekedet szolgálná ez az egész. Most enged neked, mert ehhez van kedve. De aztán majd beleun… Nem miattam csinálja, én semmit sem jelentek neki, azért csinálja, mert mulattatja a dolog. Egy ideig.
- Tudom – biccentek ránézve. – De nem érdekel. Amíg te itt vagy – simítom meg az arcát – semmi sem érdekel.
- Pont ez az – sóhajt fel. Meglepve pillantok rá. Nem, ne legyél szomorú, nem akarom hogy szomorú legyél! – Apám tudja, hogy mennyire fontosan vagyunk egymásnak, és ezt ki fogja használni! Ne hidd, hogy azért teljesíti a kívánságaidat és azért tart engem itt, mert ezzel neked akar örömet okozni.
- Ezzel tisztában vagyok – ülök le mellé megszorítva a kezét – De ne félj, nem vagyok teljesen hülye, Reina – mosolygok rá – Van nekem elég sütnivalóm ahhoz, hogy túléljem.
- Remélem.
Nyugodtan zártuk le a beszélgetést, nem akartam, hogy az együtt töltött időt megkeserítse… nyugodtan mutattam neki mindent, imádtam, ha nevet, és mégis olyan ritkán hallom… kaptunk időt, csak nem eleget. Jöttek az őrök, elvezettek… még búcsúzóul megcsókolom, megölelem, hogy legyen erős, nemsokára vége… csak a fogaim csikorgathatom, hogy ne merjék bántani, ne merjenek neki szomorúságot okozni.
Nézek utána, biztatóan. Semmi baj nem lesz, ne aggódj.
A noszogatásra én is leteszem a kardot és felvéve a pulóvert megyek ki, de nem tűröm, hogy bárki hozzámérjen. Elég a vizsgálatokkor, az is undorító.
Bár az apját nem láttam, tudom hogy figyel, de én is figyelem őket, a kamerákat; nem mondom el, nem árulom el, hogy bár érzem hogy mozgolódik a vírus, mégse tud teljesen a hatása alá hajtani, és vannak dolgok, amiket tudom, hogy az előnyömre fogom tudni fordítani. Annak örülök, hogy a gondolatolvasást még nem fejlesztették itt ki.
Egy alkalommal, ahogy épp futottam a futópadon és mérték a szívverésem, a légzésem meg minden mást, bejött a főorvos is, elégedetten nézve az eredményeim. Jók. Nagyon jók, a szervezetem még mindig küzd a fertőzés ellen…
- Micah, lenyűgözöl – mondja nekitámaszkodva a korlátnak.
- Akkor engedjen ki – vetem oda két légzés között.
- Ejnye, tudod hogy azt nem szabad…
- Nem úgy – nézek rá lefitymálóan, leállva és lelépek – Engedjen ki a kertbe, Reinával. Ki akarok menni sétálni vele.
Húzza az orrát, de nem engedek. És azt akarja hogy jó állapotban legyek, hogy ne tegyek magamban kárt…
- Rendben – mondja letéve a papírokat.
***
Megkapom a kabátot a sapkát, kiballagok és megrugdosom a havat. Nem hiszem el, hogy apáméknak nem hiányzok, számítottam rá, de mégis szarul esik. Pár percen belül meglátom hogy kijön, odaballagok.
- Micah! – néz rám és megölel szorosan. Elmosolyodok megsimogatva a haját – Micah! Mi történt? Hol vagyunk?
- Az udvaron – dünnyögök – Apádat sikerült meggyőzni, van egy kis időnk kint. De az őrök figyelnek minket.
- Meglepett volna ha hagy minket csak úgy, kettesben lenni – morogja, mire felkuncogok mélyen. – De… így is jó, nem? Hogy vagy? – tér rá a szokásos kérdésre. Erre mit lehet válaszolni egy ilyen helyzetben?
- Megvagyok. És te?
- Én is – mosolyog, megszorítva a derekam – Sétáljunk egyet, hideg van.
Belém karol, megsimogatom a kezét. Sokat gondolkodtam azon, hogy mégis miért volt annyi ideig végig velem vagy hogy én miért akartam hogy mellettem legyen…
Csendesen beszélgetünk, megszorítom az ujjait. Ki fogunk innen jutni.
Hirtelen elsötétül a kép, megtorpanok, megállok. Valami nem oké. Minta fogyna el a levegő, fáj, ahogy lélegeznék, valahova odakoppan a fejem.
Mondd valamit, de olyan tompán jön…
- Rei…na – suttogom – Fáj…
Megfogom a kezét, a másikkal a mellkasomat szorítom, mintha ki tudnám ezt a fojtó érzést tépni belőle, összeszorítva a fogaim zihálok. Magamnál akarok maradni, látni tisztán, bármi…
- Úgy tűnik, végre elértük a kívánt hatást – hallom a hangot. Tisztán jut el az agyamhoz, keresem a dokit… fuldokolva az érzéstől meredek rá, izzó szemekkel. Eddig semmi bajom sem volt… nem fogom hagyni hogy egy… vírus legyőzzön én.. nem így fogok meghalni…
Mégis belevájtam az ujjaim a földbe, csak szenvedve remegtem. Nem… verítékezve, a kezét elütöm, de lever a halál vize… mégis felnyomom magam ülésbe.
- Semmi bajom! – mordulok fel zihálva, fehéren. Megszorítom Reina kezét, de nem tudok felállni, fájdalmasan zihálva ülök, előre dőlve. Ne merjenek hozzám nyúlni, mintha szétszakítana a düh, csak a fogaim csikorgattam. Nem kell… jobban leszek…
De jönnek az orvosok, az ápolók, az egyik elővesz egy injekciós tűt… látom, hogy Reinát durván rángatják el tőlem, lefogják, hiába kiabál…
Erre felvillannak a szemeim és kitépem a kezem, az egyik ápolót állon vágom, hogy nyekkenve esik össze. Megdöbbentően gyorsan zajlanak az események, mordulva verem le Reináról azokat a vadembereket, kapom el a megdöbbent tekintetét, megragadom a kezét. Gyere… gyere, ez egy lehetőség, gyere, fuss!
- Gyere! – hörgök a mellkasomhoz szorított kézzel, a másikkal őt rángatom magam után. Végigszeljük a havas udvart, mint két megvadult állat, az oldalsó kis szolgálati ajtót szó szerint berúgtam, vérben forgó szemekkel, és futottam, rángatva magam után. – Fuss Reina, fuss… - nyögök fel megállás nélkül. Hallom, hogy utánunk lőttek, ide nem találtak.. és így el tudunk tűnni ez erdőben.
Akkor nézek rá, sápadtan, bevérzett szemekkel, remegve… körülnézek.
- Megszöktünk – zihálok az oldalam fogva. Olyan nehéz a levegővétel. – Megszöktünk!
Térdre rogyok, sípol a tüdőm, fulladozok. De messze vagyunk, csak egy kis idő, hogy összeszedjem magam, mintha az a hatalmas erő, amit eddig éreztem, elszállt volna. Nem állhatunk meg.
- Micah… - ölel át a karjaim alatt Reina, megtartva, hogy ne feküdjek el a hóban, megszorítom a kezét remegve, megkönnyebbülten, zihálva vigyorogva csókolom szájon.
- Semmi baj nem lesz… megyünk… megyünk tovább!
|
| Andro | 2011. 11. 14. 12:29:07 | #17729 |
Karakter: Reina
Megjegyzés: (Micah-nak)
Nem tudom, mennyi idő telik el. Talán csak órák, talán napok, talán hetek, vagy hónapok. Nem látom Micah-t, nem engedik, hogy lássam. Nem értem, apám miért tart itt engem is, miért nem öl meg, vagy enged el. Talán azért, mert fél, hogy ha elenged, akkor mindenkinek elmondom, mi folyik itt. Mintha tudnám, hogy pontosan hol is vagyunk. És szerintem tudja, ha megöl, Micah ellene fog támadni. Fél tőlem, fél tőle, mindkettőnktől. De… miért? Aztán egyszer csak léptek zaját és kulcs zörgését hallom a zárban. Talán enni kapok? Az lehetetlen, nemrég etettek meg. Akkor meg mit akarnak?
Két őr lép be, és rám néznek.
- Gyere! – utasít az egyik. – Valaki látni akar. Mozogj már!
Szótlanul állok fel az ágyamról. Nem tehetek mást. Talán apám akar látni, talán újabb tesztet akar, hogy kiderítse, tényleg egészséges vagyok-e. Nem tudom, mire jó ez az egész. Már nem vagyok beteg, mit akarhat még tőlem? Mire vagyok még jó neki? Végigvezetnek egy rakás folyosón. Aztán rájövök, nem apám dolgozószobája felé megyünk. Ezt a helyet nem ismerem, talán újonnan épült, míg nem voltam itt. Az őrök közrefognak, nem szólnak hozzám, nem is érnek hozzám, mintha valami fertőző beteg lennék. Nem is néznek rám. Aztán megállunk egy ajtó előtt, amely kinyílik. Sápadt vagyok, félek, és ekkor meglátok egy ismerős alakot. Micah?! Hogyan? Miért?
- Most már tűnés! – kiált rájuk parancsolóan, mire az őrök távoznak. Micah rám néz, mosolyog, mintha mi sem történt volna. - Szia – simogatja meg az arcom, mikor odaér hozzám. Rosszul néz ki, szemei lázasan égnek, fehér, vékony bőre alatt tisztán látszanak a kék erek. A vírus már javában dolgozik benne. – Jól vagy?
- Jól – suttogom halkan. Hogy tehet fel ilyen kérdést? – És te? Minden rendben?
- Tökéletesen, soha jobban – nevet fel. Nem hiszem, hogy jól van. Látom rajta, és ő is tudja. De hazudik, elkendőzi az igazságot. Miattam. – Örülök hogy itt vagy… - újra megsimogatja az arcom, és apró, puha csókot nyom ajkaimra. Mennyire hiányzott már ez. Annyira, hogy nem is tudom elmondani. De nem szabad elgyengülnöm. Ő is erősnek mutatja magát.
- Mit keresünk itt? – nézek körbe. Ez egy edzőterem.
- Kértem egy kis időt – mondja az ablak felé fordulva. Én is odanézek. Hó. Ezek szerint, már tél van. Sok idő eltelt, mióta itt vagyunk. Vajon milyen hónap lehet? Talán december? Vagy január? Már elmúlt volna az Újév, vagy nem? - Edzeni. Jót fog tenni.
Átkarolja a derekam, és magához húz. Olyan jó érzés. A vállára hajtom a fejem. Hagyom, hogy beszívja az illatom. Most minden olyan békésnek tűnik, pedig mindketten tudjuk, az ajtón túl a Pokol vár minket.
- Nem bántanak? – kérdi komoly hangon.
- Nem, nem – rázom meg a fejem, de nem engedem el. Engem nem bántanak, hacsak nem lelkileg. – Semmi bajom.
- Következőleg kimegyünk sétálni – mondja az arcom cirógatva. Nem mondok semmit, hadd éljen álomvilágban. Sosem jut ki az épületből, amíg apám él.
Nevetve csókol meg, majd elengedve az egyik kezébe veszi a kardját. Mintha otthon lenne, habár sosem láttam vívni. De most olyan boldognak, felszabadultnak tűnik. Én miért nem tudok ilyen lenni? Talán… mert túlságosan is tudom, mi a helyzet. Túl jól ismerem apámat. Most teljesíti Micah minden kívánságát, de csak játszik vele, mint macska az egérrel. Olyan, mint egy gazda, aki hagyja, hogy a kisállata játszadozzon, de ha nem tetszik neki valami, bezárja. Csak idő kérdése, amíg apám ráun Micah szeszélyeire és nem teljesíti többé azokat.
- Apám csak játszik veled – mondom halkan. – Velem is ezt tette. Úgy csinál, mintha a te érdekedet szolgálná ez az egész. Most enged neked, mert ehhez van kedve. De aztán majd beleun. Nem miattam csinálja, én semmit sem jelentek neki. Azért csinálja, mert mulattatja a dolog. Egy ideig.
- Tudom – bólint. – De nem érdekel. Amíg te itt vagy, semmi sem érdekel.
- Pont ez az – sóhajtok, mire végre rám figyel. Látja, hogy aggódom, és az ő arca is komorabbá válik. – Apám tudja, hogy mennyire fontosak vagyunk egymásnak, és ezt ki fogja használni – mondom komolyan. – Ne hidd, hogy azért teljesíti a kívánságaidat és azért tart engem itt, mert ezzel neked akar örömet okozni.
- Ezzel tisztában vagyok – válaszol. – De ne félj, nem vagyok teljesen hülye, Reina – mosolyog rám ravaszul. – Van nekem elég sütnivalóm ahhoz, hogy túléljem.
- Remélem – mondom.
Tényleg reménykedem benne, hogy apám tesztjei nem csinálnak idegroncsot belőle, mint belőlem csináltak, mielőtt sikerült megszöknöm. Bár azelőtt apám nem zárt be ennyire. Talán most attól fél, hogy megszököm és megszöktetem Micah-t is. Azt pedig nem tenném. Nem akarok újabb áldozatokat. Bár valami azt súgja, hogy apám nem fogja megosztani a gyógymódot senkivel. Neki nem az emberiség megsegítése a célja, sokkal inkább az, hogy a saját beteg vágyainak engedelmeskedjen.
Aztán már nem nagyon beszélgetünk. Micah edz, és nekem is megtanít pár fogást. Azt hiszem, most tényleg boldog, és én is az vagyok. Rövid boldogság, de ki kell használnunk. Amikor aztán jönnek az őrök értünk, nehéz szívvel válunk el. Előbb őt viszik el, majd engem. Nem akarják, hogy együtt legyünk. Undorodnak tőlünk.
~*~
Újabb hosszú idő telik el, amíg a szobámban ülök. Nincs ablak, így nem tudom, hány nap is telt el, hány hét, hiszen csak a rendszeres időköznkénti étkezés tudatja velem, hogy körülbelül mennyi idő telhetett el. Aztán egyszer – nem tudom melyik napszakban -, ismét nyílik az ajtó. Két őr áll ott. Két őr, akik undorral néznek rám.
- Gyere! – mondja az egyik. A hangja parancsoló. – Mozogj már, nem érünk rá egész nap!
- Hová megyünk? – kérdem kíváncsian, miközben kilépek a szobából.
- Majd meglátod – válaszol a másik őr, cseppet sem barátságos hangon. – Minek kérdezősködsz annyit, te kis hulladék?
Hulladék… Azelőtt is így hívtak. Összeszorítom a szám, és meg sem szólalok. Nincs hozzá jogom. Aztán megállunk az egyik ajtó előtt. Sehol egyetlen ablak, nem tudom, nappal van-e, vagy éjszaka. Az egyik őr egy kabátot, sapkát és sálat nyújt át. Meg egy pár kesztyűt. Értetlenül veszem át őket.
- Vedd fel! – utasít, mire a ruhákba bújok. – Menj!
Kinyitja az ajtót. Hideg levegő süvít az arcomba, kinn minden fehér, amikor kilépek. Fehér… Hó! Hó van mindenütt, a fákon, bokrokon, a füvön. Ámulva nézem, régen nem láttam már ilyet. Gyönyörű. De… hol vagyok? Felnézek, és az eget látom magam felett. A nap süt, az égen pár felhő. Kinn lennék? De… miért? Aztán lépteket hallok a hátam mögött, és mikor megfordulok, a szívem hevesebben kezd dobogni. Micah az.
- Micah! – suttogom meglepetten, majd odarohanok hozzá, és megölelem. – Micah! Mi történt? Hol vagyunk?
- Az udvaron – válaszol nevetve. – Apádat sikerült meggyőzni. Van egy kis időnk kinn. De őrök figyelnek minket.
- Meglepett volna, ha hagy minket csak úgy, kettesben lenni – morgok halkan. – De… így is jó, nem? Hogy vagy? – kérdem. Sokkal rosszabbul néz ki. A vírus hamarosan komoly károkat is okozhat a szervezetében.
- Megvagyok – mosolyog. – És te?
- Én is – bólintok. – Sétáljunk egyet. Hideg van.
Bólint, és belém kapaszkodva kezdünk neki egy lassú sétára. Érzem, hogy nincs jól, egyre rosszabbul van. Az állapota egyre instabilabb. De aztán a vírus úgyis beáll, ahogy nálam is tette. De még így is megéri, hogy vele lehessek. A vére a gyógymód, és apám biztosan eltett magának egy kis adagot, amiből ki lehetne kísérletezni a gyógyszert. Beszélgetünk Micah-val, semmiségekről, a régi időkről. Aztán hirtelen Micah összeesik. Magánál van, de szaporán kapkodja a levegőt. Leguggolok mellé, és aggódva húzom magamhoz.
- Semmi baj – próbálom nyugtatni. – Semmi baj, itt vagyok
- Rei… Rei… na… - nyöszörgi. – Fáj… nagyon… fáj…
Érzem, hogy reszket, belém kapaszkodik. A vírus. De senki sem jön oda hozzánk. Senki sem fog odajönni. Aztán mégis meglátok egy alakot, aki felénk tart. Először megkönnyebbülök, de aztán összehúzom a szemem, amint megismerem az apámat. Elégedett képpel áll meg mellettünk. Vigyorog.
- Úgy tűnik, végre elértük a kívánt hatást – mondja elégedetten.
|
| Kita | 2011. 10. 28. 15:15:13 | #17451 |
Karakter: Micah Ghilonsteel
Megjegyzés: *Reinámnak*
- Miért, miért hagytad? – kérdezi sírva, halk hangon.
- Mert az én testemben olyan antigén van, ami gyógyít. Apád kicserélte kettőnk vérét. Most már semmi baj, Reina… semmi baj – suttogom a hajába.
- Semmi baj? – rázza meg magát mint egy vizes kutya. Fel is nevetnék, ha nem lenne ilyen tragikus a helyzet. – Meg akarsz halni? Ez az igazság, ugye? Téged nem érdekel a saját életed! – emeli fel a hangját, ujjaim az arcára siklatom. – És velem mi van? Én sem érdekellek…?
Záporoznak a vádak, halvány mosollyal cirógatom a haját, az arcát. Mondd csak… igazad van, de mindennek megvolt az oka. Magamhoz szorítom és az ágy felé terelem. Bár minden csepp vérem benne kering, a szervezetem állandóan védekezni fog… mint a pestis a borzokban. Nem fognak meghalni, de nem is szaporodik. Egy állandó hordozó.
Tökéletes. Keserűen nevettem fel, mikor erre rájöttem a rengeted fehér órán.
- Nekem te vagy a családom, Micah… - suttogja – Nehogy azt hidd, hogy itt foglak hagyni. Inkább megölöm mindkettőnket, de nem fogom hagyni, hogy szenvedj!
Milyen hatalmas szavak… sok… hősies…
Jaj Reina. Magamhoz szorítom, az arcom a hajába rejtem, mélyen beszívom az illatát, amit még ez a büdös köpeny sem tudott elrontani.
Ne vitázzunk…
- Szeretlek… - suttogom. A nővérem óta te vagy az egyetlen, akit ennyire szeretek, akár jobban is… ezért védelek, ezért óvlak és ezért tennék meg bármit érted, kedvesem.
Amikor visszacsókol, az mindennél többet jelent nekem. Átkarolom a nyakát, megsimogatom, magamhoz szorítom. Nem engedlek el. Bármilyen kísérletben részt veszek, ha neked mindent megadnak.
Bejönnek a fogdmegek, ismét finoman csókolom szájon, majd felállok. Nem kell az összetűzés.
***
Az ágyamon ülök, ahogy megszúrják az ujjam begyét és leveszik a pár csepp vért.
- Egyre jobbak az eredményeid, Micah – mondja a férfi. Csak rávillannak a szemeim. A fekete hajam már olyan hosszú, hogy egy hajgumival kell megfogatnom. Nem tetszik, de ezek az állatok ne nyúljanak a hajamhoz.
- Apámék? – kérdezem.
- Jól vannak. Hiányolják a kicsi fiukat – mondja, meglehetősen gúnyos hangon. Nem válaszolok.
- A kardjaim?
- Elhozattuk.
- Edzeni akarok. Intézd el – nézek rá parancsolóan. Felnevet.
- De ne merülj ki. Kell az erőd…
- És Reinát is akarom – nézek rá – Hozasd le a terembe őt is!
- Elég nagy kívánságaid vannak. Ne feszítsd túl a húrt.
- Valamit valamiért – mosolygok rá gonoszul.
***
A terem hatalmas és fehér, de van benne pár kellemesen más színű deszka. Üdítő. Épp a karom nyújtom meg; az alkatom vékonyabb lett, szikárabb, az izmaim előtűntek; a hajam most ki van engedve, egészen a vállaim alá esett.
Kinyílik az ajtó, két őr kíséri be a sápadt Micaht.
- Most már tűnés! – kiáltok rájuk agresszívan, parancsoláshoz szokott hangon. Amikor kimennek, látom a szemükön; gyűlölnek. Rettenetesen. De ha megnyugtat bárkit is, én se kedvelem őket.
- Szia – mosolygok rá, elé sétálva, megsimogatva az arcát. A szemem lázasan ég, izzik az arcomban, a bőröm sápadt, szinte kékes, az erek pedig előderengenek a papírvékony bőr alól. – Jól vagy?
- Jól – suttogja – És te? Minden rendben?
- Tökéletesen, soha jobban – nevetek fel. Mindent megkapok, amit akarok, és valamiért… erősebbnek érzem magam mint bármikor. – Örülök hogy itt vagy… - megsimogatom az arcát, és puha csókot nyomok az ajkaira. Volt időm mindezt letisztázni magamban…
- Mit keresünk itt?
- Kértem egy kis időt – mondom elfordulva hogy kinézhessek az ablakon. Jó időnek néz ki. Már leesett a hó is… - Edzeni. Jót fog tenni – nyújtózok ki, kiroppantva a nyakam.
Átkarolom a derekát és magamhoz húzom. Beszívom törékeny, nyugtató illatát.
- Nem bántanak? – kérdezem komolyan.
- Nem, nem – rázza meg a fejét és el sem enged – Semmi bajom.
- Következőleg kimegyünk sétálni – mondom az arcát cirógatva. Mennyire tele van élettel, energiával… Ez a hely pedig, mintha saját kis birodalmam lenne. Tudom, hogy csak kísérleteznek, meg is ölhetnek vagy kómába tehetnének, s majd azt csinálnak, amit akarnak, de most minden parancsomat teljesítik… izolált kis mennyország.
Felnevetve csókolom meg, egyik kezembe felkapom a kardom. Az enyém. Mintha a karom egész lenne.
|
| Andro | 2011. 06. 20. 12:09:41 | #14371 |
Karakter: Reina
Megjegyzés: (Micah-nak)
Nem tudom, mikor térek magamhoz, de az a fura, hogy nem érzem rosszul magam. Semmi émelygés, hányinger, fejfájás, vagy fura, rossz, kellemetlen bizsergés. Ahogy felülök, és megdörgölöm a szemem, az is kiderül, hogy egy szobában vagyok. Egy nagyon ismerős szobában, és mikor rájövök hol, a hideg is kiráz. Ez… Ez nem lehet! Hogy kerültem ide?! Ki hozott ide?! Hol van Micah?! A gondolatok száguldoznak az agyamban, mint a megkergült egerek, és felpattanok az ágyról, ahol eddig feküdtem. Az ajtóhoz rohanok, de az zárva van. Hiába rángatom a kilincset, nem nyílik ki. Ki zárt be? Mi történt? Emlékszem, hogy valaki lelőtt, éreztem a golyót, a fájdalmat. De most semmi.
- Engedjenek ki! – ordítok. – Nyissák ki az ajtót! Azonnal nyissák ki! Mi folyik itt?! Ki akarok menni!
Ám nem jön válasz. Semmi válasz. Végül feladom, és visszamegyek az ágyhoz. Leülök, tehetetlen vagyok. Remélem, Micah jól van, mert ha baja esett, nem tudom, mit csinálok. Remélem, nem fogták el apám emberei. Mert hogy ő hozott el, ő kapott el, semmi kétségem. Visszakerültem oda, ahová való vagyok. A kezeimre nézek, és meglepve konstatálom, hogy nem hófehérek. Rendes színűek. Ám még mielőtt kellőképpen meglepődhetnék, valaki az ajtóhoz lép, és hallom a kulcsot a zárban. Összerezzenek, mikor nyílik az ajtó, és egy alak lép be rajta. Az apám az.
- Látom, végre felébredtél, Satoya – mosolyog rám. – Hogy érzed magad?
- Engedj el, te féreg! – ordítom a képébe, és már ugranék neki, de két markos ápoló lép be mögötte. Inkább nem teszek semmit. – Miért hoztál ide? Hol van Micah? Mi történt velem?! Válaszolj! MOST! – az utolsó szót már sikítva üvöltöm, mire apám elmosolyodik.
- Ne aggódj, a kis barátod jól van. Ami téged illet, nézd meg magad – mondja, és egy tükröt vesz elő. – Gyere, ne félj, Satoya! Nézd csak meg! Csak bátran, fiam.
Lassan lépek a tükörhöz, hiszen gyűlölöm. Ő is tudja, mennyire rühellem látni magam, ám amikor odaérek, a szemeim elkerekednek. A bőröm már nem hófehér, szemeim ugyan sötétek, de nem tompák. Megtapogatom magam, és nem merek hinni. Mi történt? Meggyógyultam volna? Tétován nézek apámra, aki diadalmasan mosolyog.
- Meggyógyultál. A barátod vérében olyan antitest van, ami segített rajtad – magyarázza.
- Hol van Micah? Mit csináltatok vele?! – fortyanok fel. – Ha bántottad, én esküszöm megöllek!
- A laborban van – közli apám. – Egyszer látni fogod, de nem most. Még pihennie kell, hiszen számára is megerőltető volt a dolog.
- Miről… - kezdeném, de leint, és elhagyja a szobát az ápolókkal együtt.
Hallom a zár kattanását, de nem mozdulok. Nem tudom, mi van, nem értek semmit. Miért van itt Micah? Ugye nem bántották? Ugye nem szenved? Tudom, hogy sosem fogják elengedni, hiszen ő most nagyon hasznos apámnak. De azt sem értem, engem miért tartanak itt. Talán attól félnek, ha elengednének, megszöktetném Micah-t. És ez is a tervem. Nem fogom hagyni, hogy apám őt is bántsa, mint annak idején engem.
~*~
Nem tudom, mennyi idő telik el. Napok? Hetek? Hónapok? Nem tudom. Senkivel sem érintkezhetem, Micahról nem tudok semmit. Senki sem beszél, csak bizonyos időközönként ételt adnak nekem. Senki sem mond semmit, és egy idő után már én sem kérdezek. Félek, rettentően félek, hogy mi lesz, miért tartanak még itt, mit akarnak még tőlem. Féltem Micaht, hiszen ő nem olyan erős, mint én. Talán már meg is ölték, engem pedig egy újabb teszthez tartanak itt. Minden alkalommal, amikor valaki jön, a falhoz kuporodom. Nincs így akkor sem, amikor egyik nap – de lehet, hogy éjszaka – újra nyílik az ajtó. Fura, nincs etetési idő, nem tudom, ki lehet, és mit akar. Talán most jött el az új kísérlet ideje?
De az alak, aki belép, ismerős. Nagyon ismerős, érzem az illatán. Ez… nem lehet…
- Micah? – kérdem félénk, remegő, halk hangon.
- Reina – Micah hangja rekedt, mintha régóta nem beszélt volna.
Ránézek. Elborzadok, mikor meglátom. Arca fehér, a szemei sötétek, a teste sovány. Olyan mint én voltam. De… miért? Mi történt vele? Odarohanok hozzá, és átölelem a derekát, hozzábújok. Ő az arcát a hajamba temeti, hogy ne lássam. De nem kell látnom, tudom, hogy néz ki. Apám tette ezt vele, tudom jól. De nem értem, miért. Én már nem voltam elég jó? Micah kellett neki? Nem értem, mi a szándéka velünk, de őt nem fogja úgy kínozni, mint engem.
- Reina… - suttogja finoman, mire sírni kezdek. Ő lecsókolja a könnyeimet. Ő akar engem vígasztalni? - Semmi bajod? Nem bántottak?
- Mi történt veled? – kérdem sírva, miközben a kezeit simogatom. Ő rám néz, és halványan elmosolyodik.
- Nemsokára elmehetsz innen… nem bántottak? Semmi baj… egészséges vagy – suttogja magához húzva, érzem, ahogy a nyakamba szippant. - Vigyázok rád…
- Miért? – suttogom. – Miért hagytad?
- Mert az én testemben olyan antigén van, ami gyógyít. Apád kicserélte kettőnk vérét. Most már semmi baj, Reina – suttogja. – Semmi baj.
- Semmi baj? – kérdem vádlón, és gyengéden eltolom magamtól. – Meg akarsz halni? Ez az igazság, ugye? Téged nem érdekel a saját életed! – dühös vagyok. – És velem mi van? Én sem érdekellek? Talán azt hiszed, ha ittmaradsz, és meghalsz, attól nekem jobb lesz?! Azt hiszed, hagyni fogom?! – megrázom a vállát. – Önző vagy, Micah! Önző! Önző! Önző! Arra nem gondolsz, hogy nekem fájni fog?! – már ismét sírok. – Szeretlek, te idióta! Miért nem vagy képes felfogni?! Azt hiszed… hagyom hogy meghalj? – magamhoz ölelem, és szabad folyást engedek a könnyeimnek.
Nem szól semmit, csak ölel. Nem tudom, hogy jutunk el az ágyig, ahol leülünk. Nincs benn rajtunk kívül senki, bár tudom, hogy odakinn legalább két őr várja Micah-t. Nem fogom engedni, hogy bántsák. Nem megyek el innen, és nem fogom itthagyni.
- Ha elmész innen, legalább megkeresheted az anyádat – mosolyog rám végül halványan. – Normális életed lehet, családod.
- Nekem te vagy a családom, Micah – nézek rá komolyan. – Nehogy azt hidd, hogy itt foglak hagyni. Inkább megölöm mindkettőnket, de nem fogom hagyni, hogy szenvedj!
- A véred bennem van, ha én elmegyek, akkor minden kezdődik előröl – figyelmeztet. – Ha én itt vagyok, akkor talán sikerül megfékezni a vírust.
- Azt hiszed apám hülye? – kérdem elhúzva a számat. – Azt hiszed, ha minden oké lesz szépen meggyógyít téged és elenged? Ne légy ostoba. Ha már végzett veled, meg fog ölni.
- Akkor meghalok – von vállat. – Számomra már úgysincs semmi, amiért élnem kéne.
- Azt hittem, én fontos vagyok – suttogom halkan. – De ha így áll a helyzet, akkor tévedtem. Azt hittem, szerettél engem, Micah.
- Szeretlek – suttogja ajkaimra, mielőtt megcsókolna.
Viszonzom édes csókját, átölelem a nyakát, és immár hosszú hajába túrok. Nem akarom elengedni, meg fogom védeni, ahogy ő védett meg engem. Nem fogom hagyni, hogy apám belőle is kísérleti nyulat csináljon.
Végül hosszú idő után elviszik mondván, apámnak szüksége van rá. Bezárnak, mint rendesen. Nem tudom, mit is várok az egésztől. Féltem őt. De ha megszökünk, akkor igaza van abban, hogy minden kezdődik előröl. De apám célja nem a világ megmentése, hanem a saját beteg vágyainak kiteljesítése. Ezt Micah is meg fogja tapasztalni hamarosan. Sírva fekszem el az ágyon, és nem tudom, önmagamat sajnálom-e jobban, vagy Micah-t.
|
| Kita | 2011. 06. 07. 17:35:52 | #14132 |
Karakter: Micah Ghilonsteel
Megjegyzés: Andromnak
-
Csendesen beszélgetünk… megfogom a kezét, ujjaink kicsit összefonódnak, lehunyt szemmel cirógatja az arcom, és én csak élvezem puha, kedves érintéseit. Senki sem volt velem ilyen kedves, mióta az eszemet tudom… mióta Sylvia meghalt…
Vádoljuk egymást, magunkat, az egész annyira keserű… senki se akar élni… én nem, de mégis. Már igen.
Csendesen beszél, néha visszavágok, nem hibáztatjuk a másikat, csakis egymást; az embernek szabad akarata van, mondták mindig, a hibáinkért, a gyengeségeinkért sosem vádolhatunk mást. Nem kényszerítettek minket semmire… hogy a Sors, egy Felsőbb hatalom vagy bármi más… a véletlen úgy hozta, hogy rossz legyen…
Mindig azt hisszük, hogy amint legyűrjük ezt az akadályt vége, itt a boldog befejezés, de nem… a sors újra és újra ott van előtted, minden sarok után egy újabb utca, és csak reménykedni tudunk benne, hogy nem lesz… túl durva.
Pedig az lesz. Nagyon durva.
Reina őrült sikoltva tépi ki magát a karjaimból, arcába marva, utána kapok, de ujjai kicsúsznak a kezemből, rémisztő látomás, olyan ismerős… ki akarom verni végre az agyamból!
- Reina! – kiáltok utána, de csak fut, menekül, nem hall és ne lát, tűztől vakult állatként rohan, menekül, de nincs hova mennie! – Gyere vissza!
Sötét árny, lángoló fehérként menekül… tűz árnya, minden felemésztő, világok gyilkosa… de nem ő tehet róla, ő csak áldozata, kikötözött húsa annak, amit valami irányít, valaki… valahonnan…
Halántékomba fájdalom nyilall, kicsit muszáj, nem akarok de meg kell állnom, kezeim odakapva kényszerítem magam, hogy semmibe vegyen a fájdalmat, körülnézek; hol vannak az emberek?
Mintha kihalt volna minden! Hol vannak az őrök, a kutyák?
- Reina! – kiáltok a fekete köpenyes, csuklyás árny után, ami ugorva, mint valami túlvilági démon siklana fel a rácson… felsikolt, mint egy kisállat… összeszorul a szívem, ugrik, annyira fáj, legszívesebben kitépném és a földbe tipornám! Meg akarom szüntetni a fájdalmat… az Ő fájdalmát! Ordítva futok felé, fejét a kezembe veszem, megérintem ujjbegyeimmel, csupán pár csepp vér szennyezi a kezem, ölembe vonom, szólongatom.
- Ébredj! – rázom meg finoman, de szemei fennakadnak; lábdobbanásokra eszmélek, felkapom a fejem, rájuk vicsorgok, mint egy kutya, akit sarokba szorítottak, védem a testet az ölembe, karom már áztatja a vére, átszívódik a pórusaimon, nem érdekel!
Fehér ruhás, csuklyás és védőmaszkos emberek állnak körbe, szétvállva engednek utat egy magas, gyér hajú, sunyi mosolyú férfinak, kinek szemét nem látom a szemüveg visszatükröződő lencséje miatt.
Reina hátát érintem meg, az nem véres, nem nyirkosak és feketét az ujjaim; egy apró injekcióstűhöz hasonló lövedéket tapintok ki. Mi…?
Kitépem a hátából, messzire hajítom, arcát simítva szólongatom – éles fájdalom nyilall a tarkómba, kiáltva kapom oda a kezem, de egy puskatus az arcom éri, kifordulva a fejem rogyok Reina mellkasára, ujjaimmal még mindig satuként szorítva.
- Érdekes… - hallom a mély, lassú, tompa hangot… mintha egy mély alagútból szólna, mindjárt az ördög jött hozzánk… hát üdv, régi cimborám… - Hozzátok…
***
Hirtelen riadok fel, minden átmenet nélkül, arcomon légzőmaszk; minden fehér. Nem tudni, hol a plafon, hol vagyok én, csupán hajam és az arcom ragyog ki a fehérségből, mindenem puha fehér anyaggal van borítva. Komoran nézek körbe, felállva szállok le az ágyról, mely mintha nem is lenne… mint egy mesekönyv, a dzsinn lámpája, a fent a lent…
Tükörország…
- Micah – hallom egy ember hangját. Ott termett a semmiből, fehér köpenyben, szemei villannak az ovális lencsék között.
- Hol vagyok? – kérdezem feszesen állva, a szemébe mélyedve, ökleim összeszorulnak. – hol van Reina?
- Semmi baja…
- Majd ha látom – lépek közelebb hozzá vicsorogva. Ő az új reményem, a csillagom, amire Én vigyázok, és ha kell, vér folyik, megannyi emberé, millió ártatlané, amíg vissza nem kapom!
- Kössünk üzletet – tér azonnal a tárgyra, látja, hogy velem most mással nem megy semmire.
- Mit akar? – szegem fel a fejem.
Röviden vázolja.
- Undorító – sziszegek. – Mondok jobbat.
- Hallgatlak…
- Ha rám nem hat… lehetek hordozó – nézek a szemébe elszántan. – Őt pedig meg tudják gyógyítani.
- A véreddel igen – igazítja meg a szemüvegét apró mozdulattal, amiért legszívesebben tőből tépném ki a karját.
- Hát cseréljék ki… aztán elengedik. Adja a szavát!
Mélyen a szemembe néz, elhatároztam magam.
- A szavamat adom.
Most… nem fogom hagyni, hogy szenvedjenek… az, akit szeretek akit védek, aki fontos nekem… nem fog szenvedni. A szavamat adtam…
***
A fehér szobában van, hogy elsötétedik az idő, van, hogy nem tudom, hol lógok, ülök éppen, hogy mi történt; néha csak fáj, néha csak megalázottnak érzem magam, de komor arccal tűröm… hogy látom a hegeket a karomon, a testemen, és csak remélni tudom, hogy Reina jól van. Hogy nem szenved.
Hogy nem aggódik.
- Gyere – szólnak be egyszer a szobába.
Fáj mindenem, de legyűröm, egy arcizmom se rezdül, nézem hullasápadt kezeim, halvány mosollyal megyek a két hulla mellett… ajtókon a tükör, megállok egy pillanatra; magamra nézek.
Döbbenten nézek magamra, halvány, nyugodt mosollyal – a szemeim feketék, mélyek, olyannyira kitágultak a pupilláim itták a fényt, a belsejében mégis vérpötty égett, hajam már nőtt, lógott az arcom elé, arcom sápadt… nem baj. Már nem lesz semmi baj.
Csapódik az ajtó mögöttem, nézem, szinte látom a csapágyak sima mozdulását, ahogy a kulcs elfordul, hallom a neszezést a sarokban, mintha egy félénk kisegér…
- Micah? – hallom vékony hangját, remegve…
- Reina – suttogom rekedten, tekintetemmel keresve az arcát, a pillantását; annyira…
Kellemesen rózsás volt az arca, a haja sötét, de a fénytől halvány aranyszikrákat szórt, ahogy elém futott, karjaival azonnal átfonta a derekam és hozzámbújt.
Nem győztem arcom a hajába rejteni, inni minden szívdobbanását, sötétbarna szemének élettel teli csillogását, a fájdalmas arckifejezést, szorította magamhoz, mintha az életem múlt volna rajta…
- Reina… - suttogom finoman, lágy mosollyal simogatom az arcát, le róla a könnyeket, puha csókot nyomok a homlokára, szemeire, ajkára, futó, leheletnyi csókokat, puhán érezni akarom… - Semmi bajod? Nem bántottak?
- Mi történt veled? – kérdezi sírva, a kezem simogatva, szorongatva, öntözött a könnyeivel. Reszketve néz a szemeibe, halványan mosolygok rá.
- Nemsokára elmehetsz innen… nem bántottak? Semmi baj… egészséges vagy – suttogom magamhoz húzva a nyakánál fogva, a hajába suttogva, beszívva édes illatát. – Vigyázok rád…
|
| Andro | 2011. 05. 06. 10:24:18 | #13430 |
Karakter: Reina
Megjegyzés: (Micah-nak)
Vállára borulva sírok, aztán hirtelen érzem, hogy az arcom két tenyere közé fogja, és letörli könnyeimet. Miért ilyen kedves hozzám? Miért véd meg? Miért érzem magam biztonságban vele? Ő is éppolyan összetört lélek, mint én vagyok, őt is megsebezték, a szíve darabokra szakadt. Akkor hogy van ereje még ahhoz, hogy engem vígasztaljon? Nem értem, honnan veszi hozzá az erőt, holott nekem már egy csepp sem maradt.
- Ne sírj! – hangja halkan suttog a fülembe. – Nem vagy már egyedül.
Csak ülünk, én ismét a vállára hajtom a fejem, majd lassan átkarolom. Vajon benne miféle fájdalom rejtőzhet? Mit élhetett át, ami rosszabb, mint az én életem?
- Mesélsz… te is? – kérdem halkan. Ő megsimogatja az arcom. Olyan meleg, biztonságos, és már egyáltalán nem félek.
- Azért megkereshetjük – mondja csendesen. Tudom, hogy anyámra gondol, de a gondolatra, hogy esetleg így lát, ha megtalálom, felfordul a gyomrom. – Lehet hogy nagyon is rendes nő… eldönthetnéd utána, hogy meg szeretnéd-e ismerni. Egy próbát megér, nem?
- Talán – dünnyögöm, bár valójában azt kívánom, bár sose meséltem volna róla.
Egy ideig csendesen ülünk, nem szólva egymáshoz. Sötét van, kinn a szél tépi a fák ágait, megmaradt leveleit, megzörgeti az ablakokat. Benn mégis meleg van, nyugalom, talán... mert ő itt van velem. Életemben először, mióta apám elárult, most érzek először békét és nyugalmat. Most életemben először, nem félek a holnaptól.
- A nővérem… Sylvia volt a legjobb ember a világon – mondja csendesen. Megdörgöli a szemeit, sóhajt, majd elfekszik az ágyon. Mellé fekszem és felé fordulok, arcomon várakozással tekintek rá, hogy folytatja-e. - Ő volt a szüleim, a nővérem, a legjobb barátom, a tanárom egy személyben… - suttogja a plafon felé fordulva. - Mindig élt… a szeme, minden mozdulata, a szavai… - érzem a fájdalmát, a félelmét, így lassan átölelem. Nem vagy egyedül, Micah, én itt vagyok. Mi itt vagyunk egymásnak. - Pörgött, húzta magát a sznob kisöccsét, térítette a jó útra, állandóan mondta neki hogy ne legyen önző, beképzelt, adjon, ha neki van és másoknak nincs… Csodálatos ember volt.
- És… mi történt? – kérdem, miután néhány másodperc csend telepedik a szobára. Ez nem jó csend. Ez baljósló csend, hideg és szívettépő.
- Öt évvel ezelőtt… hallucinálni kezdett. Olyankor eleinte csak meredt maga elé, fókuszált, nem reagált… aztán jöttek a rohamok, a fejfájások… - mered a plafonra. – Amíg csak jöttek a pillangói, viccelődtünk rajta, meséket szőtt belőlük… nem vettük komolyan, se ő, se én.
- De nem a te hibád. – suttogom halkan. Nem ő tehet róla, nem tudott semmit. Csak gyerek volt.
- Az nem normális, hogy egy húszéves fiatal lány képeket lásson maga előtt – hallom, hogy nyel egyet. A szívem a torkomban dobog, és valami fájdalom szorítja össze. – Akkor már súlyos volt a helyzet, amikor a sokadik ájulása után a könyörgésemre bement a kórházba – mesél tovább, én pedig hallgatom.- Ahogy ült a kórházi ágyon, szorítja az ujjaim, hogy a kezén kidudorodnak a porcok, a szája széle remeg… az orvos sajnáló arccal közli az eredményt, miszerint az agyában egy rosszindulatú daganatot találtak, ami a képzelődéseket okozza; lehetetlen kivenni. Annyira nyugodt volt az az orvos, amikor közölte vele álsajnálattal, hogy meg fog halni… húszévesen nincs tovább az élete. Aztán már haza sem jött, annyira előrehaladott volt az állapota. A szobájában még… minden úgy van, ahogy hagyta… átvitték egy másik szárnyba, feküdt, a végén már csövek lógtak ki belőle, a kemoterápiát nem kapott, felesleges volt. Csak a pillangói és az álmai, valamint az örökös fájdalom maradt meg neki. Moccanni nem tudott… - látom, hogy ezek szörnyű emlékek, nyel egyet, a száját is összeszorítja. Én meg majdnem sírok. Az én szenvedésem az övéhez képest semmi volt. Ő elveszített valakit, aki közel állt hozzá, én azonban sosem álltam olyan közel apámhoz. – Pár hónapig szenvedett… ott ültem mellette és fogtam a kezét… szorítottam, amikor a morfiumtól aludt, vagy a nyugtatóktól bágyadtan feküdt… szorította a kezem…
Elkerekedett szemekkel nézek rá, és felkönyökölök. Micah a plafont bámulja kitartóan, valószínűleg nem akar rám nézni, nem akarja, hogy lássam a szenvedését, a fájdalmát.
- Amikor már mással sem tudott létezni, csak a morfiummal, egyetlen… tiszta pillanatában rám nézett… könyörgött, hogy segítsek… hogy ő már nem bírja… két kezembe fektette a fejét, a tenyerembe csorogtak a könnyei - felemeli a kezeit maga elé. – Tizenhárom éves voltam. A kezemben volt az ampulla… amiben a morfium volt… csak rá kellett kötnöm az infúzióra. Az első pár pillanat után ellazult az arca, kisimult… szép lett mint régen… kedves… puha pillantással… megsimogatta az arcom, és… boldog volt a pillangóival… - Micah hangja elakad, a szemeim kerekre tágulnak, a lélegzetem is visszafojtom, és már szinte reszketek. – Csak annyit mondott hogy… „Köszönöm”… - nyel egyet.
Rám néz, szeméből egy könnycsepp csordul ki, melyet beszív az ágynemű. Én szólni sem merek. Én sem éltem át ennyi borzalmat, ennyi rettegést, holott volt belőlük elég a laborban.
- Megöltem a nővérem – suttogja rekedt hangon. – Aki mindennél többet jelentett számomra. Egy tizenhárom éves… ostoba… elkényeztetett kölyök… megölte az egyetlen embert… aki érdemes volt arra hogy éljen – megköszörüli a torkát, és nem moccan.
Lassan fekszik le mellém, halkan veszi a levegőt. Tudom, mennyire fáj az emlékezés. Lassan gördül le egy konnycsepp az arcán, le a takaróra.
- Nem vagyok jó ember, Reina – mondja, de nem fordul felém.
- Ez nem igaz - suttogom, és lágyan végigsimítok az arcán. - Nem ölted meg őt. Sokkal inkább, szabaddá tetted. Hidd el, jobb halottnak lenni, mint vegetálni, vagy fájdalmak, kínok, gyógyszerek között élni. Én tudom - mondom elmélázva, mire végre félig felém fordul. - El sem hiszed, hányszor próbáltam megölni magam, de... sosem sikerült.
- Miért nem? - kérdi kíváncsian. - Mi történt?
- Mindig jött valaki az utolsó percben és megakadályozta - nevetek fel gúnyosan. - Nem én voltam a fontos, hanem hogy a kísérleti alany ne dögöljön meg. Érted? Érted, Micah?! Nem voltam ember, nem voltam semmi, csak... - a düh elönti a szívem - csak egy vacak kísérleti alany! - szabad kezem ujjai a takaróba markolnak. Eszeveszett erővel szorítják a puha anyagot, attól félek, kiszakad. - És ó, igen, apámat is meg akartam ölni, miután megtudtam, figyeltet, figyelték minden lépésem, minden mozdulatom, minden rezzenésem. Ó, mennyire vágytam rá, hogy a nyakát a kezeim között érezzem. De végül... mikor alkalmam volt rá, mégsem tettem meg.
Hátradőlök, reszketek a gyűlölettől, az undortól, a fájdalomtól, amely belém hasít az emlékre, mikor apám belépett a cellámba. Még mindig hallom a hangját, gúnyos nevetése visszhangzik a fülemben. Kezeimet a fejemre szorítom, előre-hátra hintázom. Meg fogok őrülni, bele fogok őrülni azokba a dolgokba. Érzem a dühöt, amely a bennsőmet marcangolja. Ő gyilkosnak hiszi magát, pedig fogalma sincs, milyen érzés, amikor tényleg megölsz valakit.
- Reina? - hallom meg Micah hangját. - Jól vagy?
- I... igen... azt hiszem... - bólintok. - Ne haragudj, én...
- Nem kell mentegetőznöd. Mindketten súlyos dolgokon vagyunk túl - a hangja lágy. - Te is, és én is tettünk dolgokat, átéltünk dolgokat. És most itt vagyunk. Számíthatsz rám - keze a vállamat érinti, puha és meleg.
- Te is rám - hangom rekedt. - De... nem kell megkeresned őt. Én... beteg vagyok, emlékszel? - ránézek, lassan, remegve. - Ha... ha így meglátna akkor... te is tudod, mi történne.
Bólint, de látom, hogy komolyan segíteni akar nekem. Holott én vagyok az, aki mindezt előidéztem.
- Micah, te nem vagy gyilkos. De én... - könnyek gyűlnek a szememben - annyi embert megöltem. Annyi ártatlan embert, annyi családot szakítottam szét mert... mert... botor módon... én... megszöktem és...
- Csss! - tapasztja a számra a kezét. - Nem a te hibád. Hiszen te is mondtad, te csak eszköz voltál, nem te választottad ezt az életet, nem te akartál beteg lenni. Ne magad hibáztasd!
- De én szöktem meg! - tolom el őt magamtól. - Ha nem tettem volna, ez a vírus nem szabadul ki, nem fertőzi meg a világot és nem lenne annyi halott! - már sikítok. - Az én hibám! Az én hibám, Micah! Gyilkos vagyok! Gyilkos!
Felpattanok, és bár próbál visszatartani, egyszerűen ellököm. Maszk nélkül, kesztyű nélkül rontok ki a szobából. Csak el innen! El innen bárhová, ahol nem látom őt, ahol nem látok embereket, ahol nem okozok bajt senkinek. Ahol kivárhatom, míg minden rendeződik. Az egyik bejárathoz sietek, valahogy megtalálom, és a fogasról felkapok egy köpenyt, beburkolom magam. Hallom magam mögött a loholó lépteket, de nem érdekel. Hallom Micah hangját, de nem törődöm vele. Kivágom az ajtót és már kinn is vagyok a kertben. A kerítés, ha kell, átmászom rajta. Lábam már a rácson van, amikor éles fájdalom nyilall a hátamba és a kezembe. A kerítésben áram van, és valaki hátulról belém lőtt. Érzem, ahogy dőlök hátrafelé, és testem a kemény földre puffan. Még hallok hangokat, kiabáló hangokat, léptek zaját, valaki letérdel mellém, szólongat, de a látásom tompa, nem tudok beszélni, a hang nem jön ki a torkomon. Valaki hozzám ér, az arcom simogatja, de nem tudom, ki lehet az. Aztán jön a sötétség. Meghaltam? Talán, és jobb is lenne.
|
| Kita | 2011. 04. 19. 23:15:33 | #13070 |
Karakter: Micah Ghilonsteel
Megjegyzés: Andromnak
- Csendesen áll, nem moccan hosszú percekig… vagy csak nekem tűnik annak?
Lelki szemeim előtt látom, ahogy fut, hosszú, mahagónszínű tincsei keretezik az arcát, repkednek, mint a pillangók, amelyeket annyira szeretett… a szobája tele van vele.
Csendesen szólal meg. Szinte nem is hallom.
- Nem te ölted meg… akármit is hiszel, nem te vagy a hibás. Az emberek meghalnak, előbb vagy utóbb.
- Az én hibám – mondom csendesen, ujjammal végighúzva a bútor tetejét. – Nem vigyáztam rá.
- Beteg volt? – kérdezi halkan.
- Beteg. De nem abban amiben te… rákos volt, és akkoriban még nem tudták gyógyítani – csikordulnak meg a fogaim.
Mekkora… iróniája az életnek… a halála után pár nappal jött a megváltó hír, hogy IGEN! MEGVAN A RÁK ELLENSZERE!
Pár nappal… pár rohadt nappal, pár kibaszott órával…
- Ha… ha hamarabb észreveszem akkor… talán…
Nem kellett volna megnyomnom a gombot, nem láttam volna elkínzott kék szemeit, az utolsó tiszta, gyógyszermentes pillantását, érzem még mindig az ujjaimon a szorítást… a kérlelést… nyelek egyet.
- Nem tehettél volna semmit. Szeretted őt, igaz? Fontos volt neked.
- Honnan tudod? – nézek rá fájdalmasan, döbbenten…
- Szerencsés vagy… - ujjai olyan könnyűek, mintha pillangó telepedne a vállamra. Pillangó… Sylvia pillangói közül egy. – Téged legalább szerettek, törődött veled valaki. Velem soha. Még akkor sem, amikor elhitették velem, hogy fontos vagyok…- csuklik el a hangja.
Szólnék valamit, erősen forgatom a szavakat. Elmondjak mindent? Pontosan? El merjem mondani? A halálának lassan az ötödik éve felé tartunk, már négy éve nincs közöttünk, tizenhárom voltam, amikor beteg lett… tizennégy se voltam, amikor meghalt, alantas és aljas dolog az agyrák…
Kiment a szobából. Ott hagyott, egyedül… mindig egyedül. Magányosan.
Az emlékekkel…
***
Napokig téblábolok gondolatban, végzem a dolgom, intézem a papírokat, megírom a dolgozatokat, faxokat küldök, látszólag semmi sem moccan, de nem nyúlok a hangszereimhez.
Próbáltam. A hegedű a cselló, a vonó égette a kezem, a zongorához ültem, csak ültem, ujjaim a fehér elefántcsont billentyűkre helyeztem, benedvesítettem ajkaim, de megremegtem… nem tudtam lenyomni, hogy hangja is legyen. Próbáltam megkeresni Reinát, de nem… mindig nemet mondott, eltaszított… aggódva néztem az ajtóra, ami mögött meglapult.
Nem érdekel. Ha erőszakkal is, de kihozom onnan! Neki nem szabad úgy elpusztulnia, mint Sylviának!
A nővérem sosem bocsátaná meg nekem ezt az ostoba várakozást.
Az utolsó tiszta lélek… az életvágy, a könnyei, mind-mind egy régi világot egy aranykort siratják. Ezeket a könnycseppeket össze kellene gyűjteni, megőrizni… az emlékekkel együtt, legyen az jó vagy rossz.
Benyitok, összekuporodott teste mellé ülök az ágyra, hideg, elfagyott fehér ujjaihoz érek.
Vártam, hogy rám tekintsen, hosszú és csendes pillanatok telnek el… aztán rám emeli szomorú szemeit. Meglepődik, hogy engem lát. Talán másra számított? Halványan rámosolygok.
Már csak te vagy nekem.
- Mondd, meddig akarsz még itt kuksolni? – kérdezem csendesen. – Ha önmagad bünteted, nem lesz jobb.
- Te is önmagad ostorozod amiatt, amiért nem kéne! – csattan fel. Lágyan nézek rá. Magam sem tudom miért… kedvesen szórakoztat.
- Igazad van – biccentek lassan. Mélyen már tudom, hogy én is… el akarok mondani neki mindent. Olyan régen… van már bennem, csak bennem… már nyomaszt, levegőt akarok kapni… - De gondolom, neked is van egy történeted.
- Tényleg hallani akarod? – ül fel, meglepve pislog rám. – Nem túl vidám történet, előre szólok.
- Talán az enyém az volt? – simítom meg a kezét. A bőre puha… vékony. Mint a selyempapír.
Felül, felhúzza a lábát, percekig keresi a szavakat, a gondolatokat, a vállamra hajtja a fejét. Puha illat lengi körül… És mesél, mindent elmond. Minden kísérletet, minden tűszúrást, minden fizikai és lelki kínt, amit neki okoztak, a végén dőlnek belőle a szavak, megállíthatatlanul, egyre gyorsabban, végre kiadja magából a keserűséget, megosztja a terhét.
- Aztán itt kötöttem ki – fejezi be csendesen. – A többit már tudod. Tudod mi az érdekes?
- Mi? – nézek a szemébe csendesen. Mindig is tudtam, hogy az emberek alantasak, csak az a nő, akit anyának és a férfi, akit apámnak kell szólítanom… csak belőlük kiindulva. A többiről nem is beszélve… és most ez…
- Hogy mindketten elveszítettük azt, akit a legjobban szerettünk – mondja. – A te nővéred meghalt, az én apám pedig elárult engem. Bár, van egy olyan érzésem, hogy csak azért tartott meg, hogy haszna legyen belőlem.
- És az anyád? – kérdezem csendesen. – Ő hol van?
- Sosem ismertem… apám pedig sosem beszélt róla. Ha rákérdeztem, hogy nekem miért nincs anyukám, mindig azt mondta, hogy az utcán talált rám. De van egy rossz érzésem… mindig éreztem, hogy hazudik.
- Meg akarod őt keresni? – kérdezem. Segíteni akarok neki… valahogy. Valamiben.
- Nem is tudom. A nevét sem tudom, nem tudom, hogy néz ki, hány éves lehet, milyen nemzetiségű – sorolja lassan, lemondó keserűséggel. – És ha meg is találnám, mit mondanék neki, Hogy szia anyu, én vagyok a sosem látott fiad? Na és persze, az, hogy fertőzött vagyok, nem javít a helyzetemen.
Annyira keserű a hangja, a könnyei… csak sír a vállamon, a lepedőre potyognak a cseppecskék.
Finoman a tenyerembe veszem az arcát, hüvelykujjammal lassan letörölve a könnyeit.
- Ne sírj – súgom halkan. – Nem vagy már egyedül.
Ülünk és simogatom a fejét, ő hajtja a vállamra a fejét, majd lassan átkarol.
- Mesélsz… te is? – kéri halkan. Megsimogatom az arcát.
Valahogy utálatosnak érzem, hogy nekem minden megvolt egy kicsit.
- Azért megkereshetjük – mondom csendesen. – Lehet hogy nagyon is rendes nő… eldönthetnéd utána, hogy meg szeretnéd-e ismerni. Egy próbát megér, nem?
- Talán – dünnyögi.
Ülünk csendben a sötétben, olyan… közel éreztem magamhoz. De szörnyen önzőnek éreztem magam.
- A nővérem… Sylvia volt a legjobb ember a világon – mondom csendesen, mély sóhajjal dörgölöm meg a szemeim és eldőlök az ágyon, a hajamba túrva. Mellém fekszik, felém fordítja a fejét, várakozva néz rám.
Furcsa volt rá emlékezni, hiszen mindent eltemettem vele együtt.
- Ő volt a szüleim, a nővérem, a legjobb barátom, a tanárom egy személyben… - suttogom a mennyezet felé. - Mindig élt… a szeme, minden mozdulata, a szavai… - lassan szinte Reina ölelt át engem.
- Pörgött, húzta magát a sznob kisöccsét, térítette a jó útra, állandóan mondta neki hogy ne legyen önző, beképzelt, adjon, ha neki van és másoknak nincs… Csodálatos ember volt.
- És… mi történt? – kérdezte Reina csendesen, némi csend után.
- Öt évvel ezelőtt… hallucinálni kezdett. Olyankor eleinte csak meredt maga elé, fókuszált, nem reagált… aztán jöttek a rohamok, a fejfájások… - meredek a plafonra megkínzottan. – Amíg csak jöttek a pillangói, viccelődtünk rajta, meséket szőtt belőlük… nem vettük komolyan, se ő, se én.
- De nem a te hibád. – susogja.
- Az nem normális, hogy egy húszéves fiatal lány képeket lásson maga előtt – nyelek egyet. – Akkor már súlyos volt a helyzet, amikor a sokadik ájulása után a könyörgésemre bement a kórházba – mesélem tovább. Szinte látom magam előtt az elméket.
Ahogy ült a kórházi ágyon, szorítja az ujjaim, hogy a kezén kidudorodnak a porcok, a szája széle remeg… az orvos sajnáló arccal közli az eredményt, miszerint az agyában egy rosszindulatú daganatot találtak, ami a képzelődéseket okozza; lehetetlen kivenni.
Annyira nyugodt volt az az orvos, amikor közölte vele álsajnálattal, hogy meg fog halni… húszévesen nincs tovább az élete.
- Aztán már haza sem jött, annyira előrehaladott volt az állapota. A szobájában még… minden úgy van, ahogy hagyta… átvitték egy másik szárnyba, feküdt, a végén már csövek lógtak ki belőle, a kemoterápiát nem kapott, felesleges volt. Csak a pillangói és az álmai, valamint az örökös fájdalom maradt meg neki. Moccanni nem tudott… - nyelek egy nagyot, összeszorítom a számat. – Pár hónapig szenvedett… ott ültem mellette és fogtam a kezét… szorítottam, amikor a morfiumtól aludt, vagy a nyugtatóktól bágyadtan feküdt… szorította a kezem…
Elszörnyedve nézett rám. Reina elkerekedett szemekkel figyeli az arcom, felkönyökölve néz rám.
- Amikor már mással sem tudott létezni, csak a morfiummal, egyetlen… tiszta pillanatában rám nézett… könyörgött, hogy segítsek… hogy ő már nem bírja… két kezembe fektette a fejét, a tenyerembe csorogtak a könnyei - emelem magam elé a kezem. – Tizenhárom éves voltam. A kezemben volt az ampulla… amiben a morfium volt… csak rá kellett kötnöm az infúzióra.
- Az első pár pillanat után ellazult az arca, kisimult… szép lett mint régen… kedves… puha pillantással… megsimogatta az arcom, és… boldog volt a pillangóival… - akadt el a hangom. – Csak annyit mondott hogy… „Köszönöm”… - nyelek egyet. Keserű volt a torkom, ahogy arra az arcra gondoltam, ami már beesett, lesoványodott, szemei kék gömbökként tompán csillogtak a sok gyógyszertől, amikor már járni se tudott a mindent elemésztő fájdalomtól…
Reinára nézte, mozdulatlan arccal, feküdtem az ágyon, oldalra fordított fejjel, egy csepp könny végigcsorgott, beszívta a puha ágynemű.
- Megöltem a nővérem – suttogom rekedt hangon – Aki mindennél többet jelentett számomra. Egy tizenhárom éves… ostoba… elkényeztetett kölyök… megölte az egyetlen embert… aki érdemes volt arra hogy éljen – köszörülöm meg a torkom, de nem moccantam.
Nem bírtam. Mozdulatlan arccal, lassú levegővételek mellett feküdtem, csak a sápadt, halott arcát láttam magam előtt, ahogy a keze már nem szorította az enyémet, láttam a fiatal magamat, ahogy összegömbölyödve a széken zokogom a nevét… és pár könnycsepp csordul le az arcomon.
- Nem vagyok jó ember, Reina – mondom. Nem bírom el a pillantását… nem tudom elképzelni. Megvető… elborzadt… egy gyilkost néz… hogy máshogy?
|
| Andro | 2011. 04. 15. 16:40:15 | #12963 |
Karakter: Reina
Megjegyzés: (Micah-nak)
- Emiatt igazán nem kellett volna fáradnod – a hangja nyugodt. Nagyon nyugodt.– Nem szívességből tettem.
- É-értem… - motyogom zavartan. Csak örömet akartam okozni neki. Ekkor felül és int, hogy menjek oda. Lassú, bizonytalan léptekkel közeledem, mialatt ő végigmér.
- Köszönöm – néz rám nyugodt szemekkel, arcán halvány mosollyal. Még sosem láttam mosolyogni, és ez most meglep. – Gyere, egyél velem te is.
~*~
Az ágyán ülünk és némán, békésen eszegetünk. Olyan fura. Most túl nyugodt, de eddig is az volt. Mintha nem is emlékezne, hogy bejött hozzám. Talán álmodtam, de mégis... Tisztán érzem, hogy ott volt velem. Pár szót beszélünk, de nem többet. Mikor kész vagyunk ő felöltözik, fekete inget vesz fel, fekete nadrágot, míg én az ágyról felállva körbenézek a szobában. Nem voltam még itt benn, csak az ajtóból láttam a szobát eddig. Szép nagy, díszesen berendezett. A képeket nézem, és tudom, hogy ő figyel engem. Aztán észreveszek egy képet. Elegáns, csinos arcú lányt ábrázol. Hasonlít Micah-ra, talán egy rokona lehet. De még nem láttam itt a házban.
- Micah… kérdezhetek valamit? - fordulok felé óvatosan.
- Persze - mondja, miközben nyakkendőt köt. Valahová megy. – Még egyet?
- Tessék? – nézek rá zavartan. – Öö…
- Kérdezz csak – legyint, elegáns mozdulattal hátrasimítva haját.
- Ki ez a lány? – mutatok a képre.
Látom, hogy megmerevedik, majd ismét beletúr a hajába. Azt hiszem, kellemetlen dolgot kérdezhettem.
- A… a nővérem – mondja csendesen, majd mellém, lép, és megérinti a néma, mosolygós képet.
- Még… nem láttam őt – mondom még halkabban. Érzem, hogy baj van, hogy valami olyat kérdeztem, amit nem lett volna szabad.
- Nem is fogod – mondja csendesen. A hangja szomorú. Nagyon szomorú. – Már meghalt.
- Ó… ó, sajnálom! – szabadkozok, de megérinti a vállam, mire elhallgatok.
- Semmi baj. Régen volt - a hangja olyan nyugodt, mint ő maga. Én csak nézek rá. Nekem sosem volt sem testvérem, sem anyám. Csak apám volt. Nem értem őt.
- Mi történt? – kérdem halk, óvatos hangon, hiszen ha fájó a seb, jobb, ha nem tudom.
Először a képre néz, majd rám. Olyan szomorú a tekintete, az arca mégis annyira nyugodt. Olyan szívesen megölelném, de nem merem.
- Reina, ő itt Sylvia, az egyetlen nővérem. Már meghalt… – rám néz, majd lassan az ablak felé fordulva becsukja a szemét. – Én öltem meg…
Nem válaszolok. Nem tudok. Ez az egész mellbevág. Ő... ő ölte volna meg? Nem hiszek neki, nem tudok hinni neki. Igaz, hogy Micah remek harcos, és néha lobbanékony, de tudom, hogy nem lenne képes megölni csak úgy senkit. Végül kinyitja a szemét, és rám néz. Azt hiszem, a reakciómat várja. De nem tudom, mit mondhatnék, ha viszont kimondom, amit gondolok, azzal talán megsértem és magamra haragítom. De mindegy, így is, úgy is ki kell mondanom. Lassan mély levegőt veszek, majd kifújom és az ablakhoz sétálok. Szép idő van kinn, az évszakhoz képest igazán szép. Tudom, hogy néz, és tudom, hogy választ vár, tudom, milyen választ, vagy legalábbis, sejtem. A kertet nézem. A falevelek hullanak, mintha minden rendben lenne. Lehajtom a fejem, majd ismét felszegem és megszólalok. A hangom halk és őszinte.
- Nem te ölted meg - mondom. - Akármit is hiszel, nem te vagy a hibás. Az emberek meghalnak, előbb vagy utóbb.
- Az én hibám - hallom Micah hangját. - Nem vigyáztam rá.
- Beteg volt? - kérdem, bár előre tudom a választ.
- Beteg. De abban, amiben te. Rákos volt, és akkoriban még nem tudták gyógyítani - a hangja fájdalommal teli. - Ha... ha hamarabb észreveszem akkor... talán...
- Nem tehettél volna semmit - szakítom el a tekintetem a kerttől, és nézek rá. - Szeretted őt, igaz? Fontos volt neked.
- Honnan tudod? - megdöbben, mintha nem számított volna rá.
Most mit válaszoljak? Nem tudom, csak ellököm magam az ablaktól és visszamegyek hozzá. Érzem a fájdalmát. Ő legalább szeretett valakit. Szeretett és viszontszerették, nem úgy, mint engem.
- Szerencsés vagy - suttogom, és megérintem a vállát. - Téged legalább szerettek, törődött veled valaki. Velem soha. Még akkor sem, amikor elhitették velem, hogy fontos vagyok - összeszorítom a szám, valami keserűség van a torkomban. Ki akar törni.
Elengedem, és elhagyom a szobát. Még hallom, hogy Micah a nevemet kiáltja, de nem akarok megállni, nem akarok visszamenni. Csak el most a közeléből! El akarok menni!
~*~
Napokig nem jövök elő. Micah végül a második nap estéjén feladja és magamra hagy. Jobb is így. Újra gyötörnek az álmok, a rémképek apámról, a laborról, a kísérletekről, apám és a kollégái vad, örömteli arcáról, ahogy rám néztek, mikor a bőröm fehéredni kezdett. Rosszul alszom, már ha alszom egyáltalán. Talán el kéne mondanom neki, talán Micah megértené. De nem tudom. Neki sincsenek igazán szülei, ahogy nekem sem voltak. Vajon milyen lehet, ha valaki normális családban nő fel, testvérekkel, szerető szülőkkel? Nekünk nem adatott ez meg. Micah nem kedvelt, mikor megmentett, mégis befogadott, én pedig azzal hálálom meg, hogy csak bajt okozok neki. De ha mindent tudna, elküldene, vagy hívná azokat, akik visszavisznek. Megborzongok, végigfut rajtam a hideg veríték, ahogy a kísérletekre gondolok, a csövekre, a papírokra, az injekciókra, ahogy úgy néztek végig rajtam, mint valami darab húson, mint egy kísérleti állaton, amelyik nem ér semmit.
Az ágyon ülök, reszketek, karjaimmal körbefonom a lábaimat, fejemet a térdemre fektetem. Valaki... mentsen meg...
Hirtelen az ajtó nyitódását hallom, de nem figyelek. Aztán az ágy besüpped mellettem, és valaki a kezemhez ér. Lassan nézek fel, remegve, valami szörnyűséget várva, de csak Micah az. Az arca ugyanúgy szobormerev, nyugodt, mint mindig. Hogy lehet mindig ilyen nyugodt?
- Mondd, meddig akarsz még itt kuksolni? - kérdi lágy hangon. Nincs benne harag, mintha pontosan megértené, mit is érzek. - Ha önmagad bünteted, nem lesz jobb.
- Te is önmagad ostorozod amiatt, amiért nem kéne - vágok vissza, némi éllel. Halványan elmosolyodik.
- Igazad van - bólint, tekintete őszinte. - De gondolom, neked is van egy történeted.
- Tényleg hallani akarod? - fordulok felé kíváncsian, mire bólint. - Nem túl vidám történet, előre szólok.
- Talán az enyém az volt? - simít végig a kezemen.
A fejem rázom. Valamilyen okból kifolyólag, vele jobban tudok beszélgetni, mint eddig bárkivel is képes voltam rá. Ő olyan megnyugtató és biztonságot adó. A vállára hajtom a fejem, ő pedig a hajamat kezdi birizgálni. Beszélni kezdek, beszélek neki apámról, a gyerekkoromról, mikor még minden jó volt. Aztán hogy hogyan kerültem a laborba, hogyan árult ez az apám, az egyetlen személy, akit szerettem, és hogyan lettem kísérleti alany. Mesélek neki a megaláztatásokról, a tesztekről, a tűkről, a vérről, az undorról a testem miatt, apám vad öröméről, a kollégáiról, akik előszeretettel okoztak nekem testi és lelki fájdalmat, akik közül nem egy rendszeresen erőszakolt meg. Persze, mind meghaltak, hiszen a vírus valamilyen oknál fogva csak rám nem halálos. Beszélek a szökésemről, a menekülésről az életbe, hogy hogyan rejtőzködtem, hogy maradtam életben.
- Aztán itt kötöttem ki. A többit már tudod - fejezem be a mesélést. - Tudod, mi az érdekes?
- Mi? - néz a szemembe. Látom, hogy a hallottak megdöbbentették, ha nem is mutatja. A szemében látom.
- Hogy mindketten elveszítettük azt, akit a legjobban szerettünk - válaszolom. - A te nővéred meghalt, az én apám pedig elárult engem. Bár, van egy olyan érzésem, hogy csak azért tartott meg, hogy haszna legyen belőlem.
- És az anyád? - kérdi. - Ő hol van?
- Sosem ismertem - vallom be. - Apám pedig sosem beszélt róla. Ha rákérdeztem, hogy nekem miért nincs anyukám, mindig azt mondta, hogy az utcán talált rám. De van egy rossz érzésem. Mindig éreztem, hogy hazudik.
- Meg akarod őt keresni? - kérdi, mire a fejem ingatom.
- Nem is tudom. A nevét sem tudom, nem tudom, hogy néz ki, hány éves lehet, milyen nemzetiségű - válaszolom. - És ha meg is találnám, mit mondanék neki? Hogy szia anyu, én vagyok a sosem látott fiad? Na és persze, az hogy fertőzött vagyok, nem javít a helyzetemen.
Keserűen felnevetek. Keserűen és nyersen. Olyan ironikus és képtelen az egész. Aztán csak azt érzem, hogy a könnyek elkezdenek folyni az arcomon. Nem értem. Nem értek semmit. Valaki... segítsen...
|
|
