Hosszú vándorlásaim alatt nagyon kevés helyen mondták, hogy visszavárnak. De a legszivesebben akkor is mindig ide jártam. Igaz, a névről nem éppen a tulaj szokott eszembe jutni, hanem a ,,kedves” lányuk, aki valamiért már sokkal fiatalabb kora óta lenéz és után engem. Sosem tudtam, miért van ez, mégha az anyja olyan huncutan is kacsintgatott rám. Egy időben, amíg valami viszály volt a szomszédos családdal, én is segítettem az apjának, igaz, mai napig szokott panaszkodni, hogy túl szinesek az álmai azóta, mióta ivott a véremből, igazából az életét is köszönheti nekem. És mégis... Ők azok, akik megkérnek sok kis szivességre, hogy a nagyvilágot járva miket szerezhetnék be nekik, és tőlük kaptam még annak idején egy könyvet a főnixekről. Legközelebbi látogatásomkor már nekem is volt egy főnixem. Sokat köszönhetek nekik, még akkor is, ha ezek nem ajándékokban nyilvánultak meg. Leginkább azért, mert kicsit úgy érzem néha, hogy én vagyok a család háziállatkája, ami hazatérve szórakoztat, és lefoglal, kicsit szinessé teszi a házat, és persze kicsit élettel telibbé. Ők nappal nem sokat járkálnak. Sosem mertem megkérdezni, hogy tulajdonképpen azért, mert elporladnak, vagy inkább azért, mert meghalnak? Vagy csak a szemük nem bírja? Furcsa. Kérdezni nem kérdeztem tőlük soha semmit, mégis mintha néha a fejemben olvastak volna, és sosem mondták, hogy zavarná őket az, ami, vagy amilyen vagyok. Egyedül a kicsi lány volt az mindig, aki ha meglátott, mérgesen toppantott, sértegetett, kiutált, és távozott. De hogy miért, az rejtély maradt számomra. És sosem tudtam megérteni, hogy ennek a kis hárpiának hogy lehet olyan kellemes anyja. Igazi báj és kecs, csendes, gyönyörű szemekkel... Volt idő, hogy azt hittem, szerelmes vagyok belé. És sokat megfordultam nála, ám a szóbeszéddel ellentétben sosem volt köztünk semmi komolyabb. Csupán egymás szeszélyét elégítettük ki.
És megint itt vagyok, mert egy sürgős üzenetet kaptam, hogy megint egy kis szivességre kérnének, egy kicsit nagyobbfélére, mint eddig. Így kíváncsian kopogtattam éjjel az ajtón, és ahogy a lakáj ajtót nyitott, már léptem is befelé.
-Már várják önt, uram. Most még épp egy bál van bent a nagyteremben, de ha gondolja, a könyvtárban is megvárhatja a gazdámékat. -hajol meg, én pedig a vizes köpenyem odaadom neki.
-Azt hiszem, bemegyek kicsit, és iszom valamit. Cudar idő van, és fárasztó volt az út. -Rázom meg a fejem és varázsolok egy elegáns ruhát magamra, majd a madárra nézek. -Várj itt kint. -Egy kis állvány van direkt neki előkészítve, fürdővel, étellel és mindennel amire csak szüksége lehet, így imád itt lenni. -Sietek.
A teremben a függönyök széthúzva, félhomály, és úgy táncolnak a vendégek. Úgy tűnik, hogy a vihar pont ehhez a mulatsághoz lett rendezve. Elegánsan, és laza mozdulatokkal söpröm hátra arcomba lógó tincseim, és lépek az italos pulthoz, hogy egy kis borral átmelegedjek, és megnyugodjak.
-Sürgősen beszélnünk kell. Fél óra múlva a teázóban!
Hallom magam mögött a vékony hangot suttogni, én pedig biccentek, még mosolyogva is hozzá, mintha csak az innivalóm minőségét méltatnám ezzel. Valakik figyelnek, érzem én, így nem sokára néhány hölgyet is felkérek táncolni, és megajándékozom őket egy-egy szép szál virággal, amit a ruháik redőiből varázsolok elő. Aztán kisétálok a teremből, és az előtérbe lépek a madaramhoz, vállamra véve. Tudom, hogy figyelnek. Így egy kis figyelemelterelés kellesz az eltűnésemhez. Yiki nekiáll táncolni, én pedig addig meglógok, tudom, hogy úgyis utánamjön, ha kell. Belépek a kis szobába, ahol vidáman pattog a tűz, és csak a Lordot találom ott.
-Yue! -kiált fel megkönnyebbülten, mintha most mentettem volna meg.
-Mylord... -hajolok meg, de két keze kiránt a mozdulatból, és sietve húz, hogy üljek le.
-Baj van. Megint a szomszéd klán, de ezúttal nem olyan rózsás a helyzet, mint akkor. Figyelnek. Mindenütt ott vannak. Már nem tudjuk, kiben bízhatnánk... -elgyötörten dörgöli meg arcát,én meg felvonom a szemöldököm.
-És miért érint ez engem?
-Megint egy szivességet kell tőled kérnünk. Folytonos veszélyben vagyunk, nem tudjuk, hogy kiben bízhatnánk meg.
-Igen, ezt talán már hallottam. De nem értem, miért kellek én ide?
-A lányunk veszélyben van. -hallom meg mögöttem a feleségét.
-És mit tegyek? Vágjam egy üvegkalitkába és dugjam el? -nézek rájuk hitetlenkedve, és elég rosszat sejtetőn néznek össze.- Naneeee.. Hiszen utál? Gondolják, hogy hagyni fogja magát?
-Nincs már válsztásunk. A nyári házb, ahová küldtük, porig égett, persze egy véletlennek állítottuk be. Egyik éjjel fura alakokat kaptunk el az ablaka alatt. Szerencse hogy épp bálon volt. Nem tud még semmiről, csak annyit, hogy valami nincs rendben. -sóhajt a Lord.
-És akkor már mindenkinek joga van őt rángatni, mert veszélyben van? Hiszen elég erős, meg tudja magát védeni.- közlöm velük sötéten, mert jól emlékszem még arra, amikor még tényleg arra hajtott, hogy hogyan tudna engem megölni.
-Yue. El kell őt vinned innen. Vidd magaddal. Senki sem tudja,hogy hol laksz, vagy merre jársz, csak a madarad segítségével tudunk beszélni, ő meg követhetetlenül közlekedik.
-Megpróbáltatok rámtalálni? -meredek rájuk, és kicsit megsértődöm.
-Ez most nem fontos. Úgy gondoltuk... -összenéznek. -Hogy nálad addig elrejtőzhetne, amíg el nem csitulnak a dolgok.
-Szó sem lehet róla, hogy az a... Hm... Szóval nem. -karba tett kézzel nézek rájuk sötéten.
-Ez az egyetlen reményünk. Csak benned bízhatunk meg.
-Yue, itt már nem csak róla van szó. Valaki nagyon ellenünk van, vásárolják fel a vagyonunkat, kisemmizni készülnek, és az élünkre törnek fényes nappal! Amíg le nem rendezzük... -könyörgő szemekkel néz rám a Mylady, de közbevágok.
-Akkor sem vagyok hajlandó...
Hátborzongató sikoltás cseng végig az egész házon, és fura csend ereszkedik az egész házra. A szülők kirebbennek, én meg rosszat sejtve megyek ki, és meg is bánom. A bálterem üresen kong, mindenütt cserép és törmelék, és pár alak éppen a Misst próbálja kivonszolni az ablakon át.
-Neeeeee!! -sikolt az anyja.
Talán csak ösztönösen védem meg azt, aki bajban van, talán a sikoly volt az, ami cselekvésre késztetett, de felkaptam a kabátom, és út közben odavetettem nekik.
-Rendben.
És hátra se nézve zúgtam a kis csoporthoz, fellökve mindenkit, majd felkarolva a lányt, és így vetettem ki magam az ablakon. Üvegszilánkok záporoztak ránk, Yiki hangját magam mögül hallottam, majd megláttam ahogy előttünk repülve figyelmeztet valamire. Fél kézzel fogtam magamhoz a lányt, és ezüst színű varázsszárnyakat bontva ültem a levegőre, nehogy lezuhanjunk. Ekkor érzékeltem, hogy a lány reszket a kezemben, sipítozik, ütlegel, és szabályos hisztirohamot kapva vág a fejemhez minden nyomdafestéket nem tűrőt. Nem vagyok az apja, így nincs jogomban nevelni, ugyanakkor tudom, hogy most csak kiakadt. Én is ezt tenném a helyében. Az előbb tették tönkre a bált, el akarták rabolni, erre egy szívből utált ember elrepül veled. Így a homlokához érintettem két ujjam.
-Ne kiabálj. Ránk találnak. -halkan mondtam neki, mégis hallhatóan.
-Tegyél le! Különben megöllek! -villantja rám haragos szemeit, én meg csak sóhajtva ereszkedek lejjebb.
-Még nem lehet. Kicsit odébb kell mennünk, és ahol majd elkerülhetjük a feltűnést, ott pihenünk.
-Nem ér! Tegyél le! Vigyél vissza!
Nem válaszolok neki. Hát, hercegnő, nem olyan könnyű az élet. Hangtalanul suhanunk a sötét éjszakában, mert most nem láthatnak meg a levegőben, és annyit kell haladnunk, hogy ne érjenek egykönnyen utol. Fejemben kavarognak a gondolatok, és a Lordék szavai. Valami nagyon fura dolog van itt. Bűzlik az egész. Miért csak a lányt akarták ellopni? Sőt, megölni! Ő lenne az örökös. Kikosarazott valakit? Megölt? Gondolataimból éles fájdalom szakít ki, és az őt tartó kezem automatikusan lazul meg, és elkezd kicsúszni a kezeim közül. Hát persze. Fogait mélyesztette a vállamba, hogy szabadulhasson, de vörös képét elnézve kizárt, hogy ivott a véremből. Eleresztem, és a lábainál megfogva repülök tovább.
-Nee!! Megőrültél? Mit csinálsz? Meghalok! Fejezd be, te őrült! Barom! -sikolt odalent.
-Te fejezd be. Nem méltó hozzád ez a viselkedés! -dörrenek rá.
-Vigyél vissza! Nincs jogod csak így...
-Igenis van. A szüleid kértek meg rá. És ha nem leszel csendesebb, lezárom a szád és itthagylak.
Újra csend telepszik ránk. Én meg viharos sebességgel zúgok tovább, nyelve a távolságot, mely olyan nagy, hogy nem tudom, milyen sok nyavalygást kellesz még tőle elbírnom. Sóhajtok. Hát igen, kellett nekem elvállalni! Lassan azonban arra is gondolnom kell, hogy ő pirkadatkor már aludni szokott járni, és gondolom valami ennivalót is néznem kéne neki mire felkel. Sajgó vállamra pillantok. Ez szép! És amilyen ütemben vérzik... Sóhajtva ereszkedek egy erdő fölé, és Yikit követve egy barlangféle felé kormányozom magam a fák között. Végül nem túl kíméletesen teszem őt le, én meg lerogyok a földre. Ez fájt.
-Hülye liba. Segít neki az ember, és megeszi desszertnek. Legközelebb első sorból nézem végig ahogy kibelezik. Sőt, foghagymával is kitömöm ha kell!
Dünnyögöm magamban, míg sziszegve pillantok le a két kicsi, de annál mélyebb lyukra. Lassan az említett liba is összeszedi magát, és felülve dörgöli fájó tagjait, amiket voltam oly kegyetlen megmentése közben nyomorgattam. Heh! Mivel nincs rajtam csak a szokásos bőrszerkó, nem kell ruhát sem levenni hogy ellássam a sebem. A kis oldaltáskámból igazi bűvész módjára húzok elő gyolcsot, és sietve elkötöm, nehogy elvérezzek.
-Menj be a barlangba és pihenj. Ma éjjel megint vár rád egy kis utazás. És hála neked a két lábadon.
Morgok neki, majd leülök a barlang elejében.
-Mi? Hogy itt pihenjek? -méltatlankodik- És fürödni? Meg ebben a ruhában?
-Sajnálom, hercegnő, hogy mikor az életed mentettem meg, nem volt időm a minikastélyod is becsomagolni. Ezzel kell beérned. Ha kibírtad volna, akkor fogadóban aludnánk. De így... -masszírozom balommal az orrnyergem- Aludj, majd kitalálok valamit.
Sértetten vonul be a barlangba, én meg hátraejtem a fejem. Neki áll feljebb, hogy nem luxuskörülmények között viszem, míg én nem csak az életem kockáztatom. Olyan, mintha egy idegesítő húg szakadt volna a nyakamba! Egy bűbájjal falat emelek a bejáratra, nehogy engedély nélküli ki-be sétálás legyen, majd magam is. Ez még képes éjjel megölni! Yikit küldöm hátra, aki kelletlenül és sértetten helyezkedik el egy nagyobb kövön a lánytól nem messze, és ott tér aludni. Talán... Igen... Nekem is aludnom kéne.
~*~
Korán kelek, és mivel kilazult a kötés, átkötöm. Rémes álmaim voltak, úgy érzem magam, mintha alvás helyett rohangáltam volna. Minden csendes, még csak délután van, és a lány is alszik, legalábbis remélem. Így Yikire bízom, és elmegyek keresni valami kaját magamnak, ő meg majd ha akar, jóllakik velem. Egy ruhát is varázsolok neki, igaz, nem valami előkelő, de ebben jobb lesz a gyaloglás neki, meg vizet is keresek a környéken. Így mire már eltűnik a nap, és ő is lassan éledezni kezd, én már készítem a... Hát... Azt hiszem a vacsorám.
-Vizet arra találsz. Yiki elkísér. És itt egy másik ruha. Vedd fel.
Intek a hátam mögé, ő meg sértetten préseli össze a száját és elcsörtetve mellettem megy az adott irányba. A ruha nem túl hivalkodó, sőt, egyszerű, minta nélküli, puha anyagú, és hosszú, minden abroncs és vacak nélkül. Utazunk, nem mulatunk. Hamarabb visszatér, mint hittem, de még mérgesebbnek tűnik.
-Ugye nem gondoltad ezt komolyan? Nem veszem fel! És vissza akarok menni!
-Nem megy. Anyádék elküldtek, mert veszélyben vagy.
-Meg tudom magam védeni! Nem vagyok baba! -kiált rám, én meg vállat vonok.
-Mondtam. De akkor is. Azt mondták, hogy ők is egy időre eltűnnek, de jobb ha külön vagytok. Valamiért jó ötletnek tartották, hogy rám bízzanak. Légy jó kislány, és ne nehezítsd meg a dolgom.
-NEM VAGYOK KISLÁNY! -kiált rám, és van egy olyan érzésem, hogyha tudna, most tüzet okádna.
-És szerintem már nincs hova hazamenned. -nézek rá, mire tágra nyílt szemmel néz rám. -Hiszen a báltermet is pillanatok alatt szétszedték. Nem? Szóval kérlek...
-Miért pont te? TE Istenverése! -fakad ki.- Annyi rokon van még!
-Mert engem nem fognak soha megtalálni, ha nem akarom. -vonok vállat, ő meg lerogyik a földre.
-És mégis most mit egyek? Fogjak magamnak patkányt, meg ilyenek! Hát nem! Én ilyet nem eszem.
-Ideiglenesen én leszek az ebéd. -vonok vállat egyszerűen.- De ha kérhetlek, kímélj meg a mély harapásoktól. Az csak lassítani fog minket.
- Gondoljon bele... iszok egy kicsit magából, egy kicsit másból..Senki nem fog meghalni és én is jól lakom. –egyik kezével átkarolja a derekam, míg a másikkal végig simít a nyakamon. Megfeszülök, és kibontakozok a karjai közül.
- Még…meggondolom. – bököm ki bizonytalanul. - Mi a garancia arra, hogy nem ölsz meg? – kérdezem tétován. Mert élni azt akarok. - Erre nincs garancia. Vagy megbízol bennem, vagy nem. – jelenti ki egyszerűen, majd karba tett kezekkel a falnak dőlve vár. Kétségbeesetten gondolkodok. Fogalmam sincs, mit tegyek. Ha nem adom a vérem, valaki másét veszi. Ha adom, az életemmel játszom, márpedig sose voltam hazárdjátékos.
Rákapom a tekintetem, mikor felsóhajt, és szemeit behunyva, a falnak dönti a fejét. Érzem a vérszomját, de küzd magával, hogy visszatartsa. Talán képes lesz megállni is, mielőtt végezne velem. - Rendben.... – mondom ki végül, mire szemei kipattannak, és figyelmesen végigmér. Tudja ő is, hogy nem vagyok biztos a döntésemben, de azt is, hogy már nincs visszaút.
Ellöki magát a faltól, és elindul felém. Ösztönösen hátrálok, és ahogy az lenni szokott, akadályba ütközöm. Igyekszem beleolvadni a falba, ahogy elém ér. Hát még, mikor hozzám simul és ajkait végig húzza arcomon, nyakamon. Nem tudom megakadályozni, egész testemben reszketni kezdek, de nem a félelemtől, az eltörpül a rajtam végig cikázó kellemes érzések mellett. A fülemhez hajol, és miután finoman megnyalja, belesúg: - Nem fog fájni...
Szaporábban kapkodom a levegőt, a szívverésem felgyorsul, de érzem, ha engedné se tudnék már menekülni. Forró nyelve végig siklik a nyakamon, majd derekamat átkarolva, csókokkal is bejárja az előbbi utat.
Nem értem. Éppen a véremet készül venni, mégis hihetetlenül gyengéd. Ha azért csinálja, hogy kívánjam az érintését, hát…a pokolba vele, elérte a célját.
Végül hirtelen belém mélyeszti a fogát, meglepő módon, fájdalommentesen. Sőt! Olyannyira érzéki, hogy az első kortynál, akaratlanul megmarkolom a hátán a ruhát. Finoman cirógatni kezdi a derekamat, talán megnyugtatásként. Ahogy az éltető nedű távozik a testemből, szép lassan gyengülök.
Talán ő is megérzi, esetleg jól lakott, ki tudja, de egy sóhaj kíséretében elválik a nyakamtól. Utoljára végig nyal a seben, majd saját ajkait is letisztogatja, és rám tekint, mélyen a szemembe nézve.
- Ugye, hogy nem fájt? – búgja halkan, és egyik kezével végig simít az arcomon.
Kábán nézek fel rá, és csak egy gyenge fejrázásra futja. Tényleg nem volt vészes, csak megrémiszt, hogy úgy tűnik, élveztem.
-Most…most meddig elegendő? – szedem össze magam. Kissé eltolom, de ez nem volt bölcs ötlet. Megszédülök, és ha nem kapna el, elegánsan kiterülnék.
-Talán egyelőre nem kéne nagyon ugrálni. – tanácsolja halovány mosollyal, majd odakísér egy viszonylag ép gerendához. Hálásan leülök, majd a választ várva feltekintek.
-Jobb esetben, két napig. De ha megerőltetem magam, harcolnom kell, vagy hasonlók…hát, talán egy. – jelenti ki végül halkan.
-Az nem sok. – nyögök fel elkeseredetten. Utána ismét vadászni fog, csak kétnapnyi haladékot ért a vérem.
Elgondolkodva figyeli az arcom, végül elém guggolva, gyengéden megfogja a kezem.
-Tarts velem, segíts a véreddel, és akkor nem fanyalodom másra. – szólal meg lágyan, tegezésre váltva. Riadtan emelem rá tekintetem, pedig valahol mélyen, nekem is ez járt a fejemben.
-Én…nem tudom…mármint, ha mindig a vérem veszed, nem válok vámpírrá? – nézek rá tétován. Jesszus, ezt a sablonkérdést. Jobb is eszembe juthatott volna.
Elmosolyodik, és el kell ismernem, nagyon jól áll neki.
-Csak akkor, ha én is úgy akarom. Tehát, mit választasz? Így nem kell megölnöd. – nevet fel halkan. Ő is tudja, hogy úgy se tudnám. Ezt már leteszteltük, és nem mentem át a vizsgán.
-Egy darabig veled tartok. – motyogom az orrom alá, kissé kitérő választ adva.
Már épp mondana valamit, mikor mindketten felkapjuk a fejünket a kintről érkező hangok hallatán. Ő talán azt is érti mit beszélnek, hála a kifinomult hallásának, én azonban csak motyogást tudok leszűrni.
-Hiába dolgozol egyedül, úgy tűnik, vannak akik társulnának. – csóválja meg a fejét, majd feláll. Követném a példáját, ha nem szédülnék még mindig. Az nem lehet, hogy a Rend talált rám! ugye nem?
-Maradj ülve, nem lesz gond! – tart lent, a vállamra tett kezekkel.
-De… - kezdeném a tiltakozást, de tekintetét látva tudom, hogy hiába.
Fáradtan üldögélek a fogadó egyik csendesebb sarkában, csuklyás köpenyem mélyen a szemembe húzva. Képtelen vagyok kizárni elmémből a zsibongó tömeget, a füstöt és a pia szagát.
Pedig rám férne a pihenés, már napok óta úton vagyok, faluból faluba, városból várósba járok.
Gondolataimból a fogadó ajtajának nyikorgása riaszt fel. Talán én vagyok az egyetlen, aki felfigyel az újabb jövevényre. A sarokba azonban ő nem lát el. Nem hallom mit rendel, nem is érdekel különösebben.
Talán hirtelenjében rá sem jönnék mivel, kivel van dolgom, ha nem néz ki magának vacsorát. Mikor azonban a pincérnő, egy pillantásától olvadásnak indul, valami gyanús lesz.
Távozása után pár perccel, a nő is követi az emeletre. Felpattanok és kifizetve vacsorámat, utánuk rohanok. A sötét folyosón azonban megtorpanok, nem tudom melyik ajtó mögött tűntek el.
Megérzéseim azonban nem szoktak cserbenhagyni, így most is rájuk bízom magam és nem kell csalódnom. Az első ajtó, amit lendületesen kitárok, a megfelelő szobát rejti, a két keresett személlyel.
- El attól a nőtől kárhozott lélek. – szegezem neki ujjamat a vámpírnak, aki már meg is harapta kábaságig csábított áldozatát.
Megjelenésem miatt, a sötétbe hátrál, nem tudom megvizsgálni vonásait, csak parázsként izzó, aranyszín szeneit látom. A pincérnő hirtelen magához tér, és vérző nyakát észrevéve, plusz a félhomályból elővillanó tekintetet, sikítva ront ki mellettem az ajtón. Kis híján fellök, és mire visszanyerem egyensúlyom, már késő, a vámpír meglépett, az ablakon keresztül.
Utána vetem magam, de az eső elmossa a nyomait, gyorsaságának pedig nem vagyok ellenfél. Nem érek a nyomába, elvesztem szem elől.
Dühösen toppantok egyet, és visszaballagok a fogadóba. Megtudakolom van e elhagyott, romos épület a városban, pont ideális búvóhely egy vámpírnak. A fogadós furcsállja ugyan a kérdésem, de útbaigazít egy elhagyott, leégett színházhoz.
Úgy döntök, nem várom meg a reggelt, hisz akkor csak még szomjasabb lesz és azonnal tiszteletem teszem nála.
Csuklyámat a fejemre húzva kilépek az esőbe és a sötét utcákon elindulok a színház felé. Odaérve kíváncsian szemlélem, az egykor impozáns, és gyönyörű építmény maradékát. Ha vannak is még ép részei, azok csupán a földalatti raktárak lehetnek.
A romokat kerülgetve, ismét a megérzéseimre hagyatkozok és követve őket, egy zárt ajtó elé érek. Halkan jöttem, de tudom, feleslegesen. A vámpírok érzékei kifinomultak, már minden bizonnyal tudja, hogy itt vagyok.
Nem hezitálok sokat, berúgom az ajtót, és pár pillanat után belépek. Minden idegszálam pattanásig feszült, csupán dobókéseim vannak nálam, és ördögűző pálcám.
- Egy hölgy igazán közlekedhetne kifinomultabban is. – hallom meg hirtelen lágy, mély hangját, és előlép a mély sötétből. A hold beszűrődő ezüstös fényénél végre szemtől szemben láthatom.
Hosszú, derékig érő haját, fehér és vörös csíkok tarkítják, ragyogó arany szemét az enyémbe fúrja. Ó, hogy az a…Tényleg szép és szinte mágnesként vonzz magához.
De nem vagyok már kezdő a szakmámban, állom a sarat.
- Nézze. – vágok bele. – Nem vagyok, azaz erőszakos fajta. Ha nem muszáj, nem ölök. De ha maga emberekkel végez, nincs más választásom.
- Nekem sem kenyerem a durvaság. – feleli udvariasan. – Ám bizonyára tisztában van vele, mi vagyok. Így azt is tudnia kell, hogy az életben maradáshoz vérre van szükségem.
Kezd fárasztani ez az udvarias formalitás, de amit mond, abban van igazság.
- Keressen más vérforrást, ne embert. – tanácsolom elmésen, habár tudom mi a válasz. Mindig ugyan az. És igen….
- Az emberi vér a legízletesebb, az állatoké olyan nekünk, mint embernek a saras víz. – húzza fel az orrát. Nem tudok mit felelni. Az ilyen válaszok után többnyire nekem esnek, és a békés megoldás helyett, vérontás a vége. Lebecsülnek, és mindig ők bánják.
Ám az előttem álló vámpír más. Nem támad, nem becsmérel, csupán érdeklődve várja a válaszom. De mit mondhatnék, a vér nekik létkérdés.
- Nem hagyhatom, hogy embereket ölj. – váltok barátibb hangnemre, kissé szomorúan. – Te nem tudsz más utat, hát én sem tudok többet, mint amit mondtam.
Előrántva tőrömet felé szúrok, de gyors, kitérve előle elkapja csuklómat és kikapja ujjaim közül a fegyvert.
- Nem kéne ilyenekkel játszadozni, még valakinek baja esik. – súgja a fülembe, mire megborzongok. Túl közel van… basszus…
Ám én sem vagyok cukorból. Kiszabadítom kezemet és megpördülve újra szembe kerülök vele. Ajkán halovány, talán kissé gúnyos mosoly terül szét, úgy mér végig.
- Nem értem, hogy egy ilyen fiatal lány, hogy kerül az ördögűzők közé? Ráadásul milyen ördögűző maga? Megpróbálja jó útra téríteni a hozzám hasonlókat. Nem szokványos eljárás a fajtájánál.
Összerezzenek, a lényegre tapintott.
- Nem vagyok semmilyen rend tagja. Már nem. – motyogom halkan, majd felszegem a fejem és erőteljesebben folytatom. – Nem ítélek el semmilyen fajt, szerintem mindenkinek kijár a második esély. Viszont ha nincs más választásom, úgy cselekszem, ahogy tanították.
Látom rajta, meglepték szavaim, de ő is engem. Kifinomult és békésnek tűnik, nem vájta még ki a szívem, vagy tépte fel a torkom. Pedig idáig érzem a vérszomját. Valahogy…nincs kedvem megölni….túl érdekes….túl vonzó…
Megrázom a fejem, hogy kiverjem belőle a zavaró gondolatokat, de mielőtt felocsúdhatnék, már ott áll mögöttem. Hangját közvetlen a fülem mellől hallom.
- Kössünk egyességet. – búgja halkan. – Ha felkínál valami elfogadható étkezési lehetőséget számomra, nem ölök, legalább is, míg az kitart.
Elfogadható étkezési lehetőség? Mire gondolhat? Nem jött még rá, hogy senkit nem akarok holtan látni miatta? Az egyetlen akit önszántamból feláldoznék az ….ne, tudja ő is… Az..az saját magam vagyok.
Egy újabb megbízás, és újabb siker. Ez volt a legutolsó munkámmal is, sőt… soha nem vallottm még kudarcot. Hiba és véletlenek, aggodalom és teljes biztonsággal végeztem a feladatomat. Miért kell erre a rohadék kiképzésre mennem? Még hogy ninja iskola. Japánban az ilyen korúak mint én már rég nem kezdő szinten vannak. Hogy fogok a sok kis lurkó között én kinézni? Chh…
Összezárom az újságom, majd a repülő ablakán tekintek ki a fehér felhőgomolyokat figyelve.
Kellett nekem a japánt választani idegen nyelvnek. Ekkora idióta mint én nincs. Nem hittem volna, hogy ide jutok.
~*~ Az az idősebb ember, aki elméletileg tanítani fog, felajánlotta kedvesen, hogy elszállásol magánál. Biztos ez is le lett beszélve a vállalattal. Vagy tényleg ilyen kedves lenne? Nem sok ilyen embert ismerek. Azoknak általában nincs sok pénzük akik ennyire kedvesek. Igaz ez Japán. És nem Amerika. Valahogy hozzá kell szoknom, hogy talán még különcebb leszek mint otthon. Vagy mégsem?
Végig kísér a dojokon, ahol megszemlélhetem a furcsábbnál is furcsább képességű embereket. Lehetetlen… De hát ezek nem is vámpírok. talán más faj lennének? Egészen biztosan.
Itt talán lehetőségem nyúlik a saját képességeimet is használni, nem is lenne rossz. Annyira…
Nem szeretek ilyen távol lenni az otthonomtól, ez az egyetlen akadálya, hogy örömmel végezzem a rám kiszabott feladatot.
- Sensei… - súgok a fülébe tisztelettudóan. A felettesekkel muszáj így beszélnem – A főnökeim otthon nem tudják, de nekem is vannak képességeim. Lehetne arról szó, hogy itt ezeket is használnám, de nemszólna nekik? Lehet a munkámba kerülne.
Mosolyogva megfordul, és válaszol.
- Természetesen… nem véletlenül alapítottam az intézményt. Itt minden a nény fal között marad, nem kell ettől tartania.
- Igazán köszönöm – hálálom meg egy meghajolással. Furcsa, sosem szoktam hajlongani, de a szokásokat muszáj átvennem. Grrr… nem szeretem az ilyet.
Meghív a házába, hogy körbe mutassa az egészet. Legelőször a fia szobájával kezdi, ami rögtön a bejáratnál van, majd sorra az egész „palotát”, végül a nagy nappaliban telepszünk le.
Nem semmi az ipse, látszik hogy van bőven zsé a háznál.
- Majd a fiamat megkérem, hogy vezesse körbe a környéken. Nehéz dolog lesz, de ne aggódjon. Kicsit nagy szájú gyermek, keményen kell vele bánni. De ha bármi gondja lenne vele, csak szóljon, és találok alkalmasabb személyt.
Szóval egy felvágott nyelvű kis ukica lehet, hisz úgy tudom még egész fiatal, hisz iskolába jár.
- Ne aggódjon, megbirkózom vele. Ha nem bánja talán meg is nevelhetem kicsit – mosolyodom el halványan, hogy jelezzem „nem rossz” szándékomat.
Épp válaszolna, mikor meghalljuk, hogy belép valaki az ajtón, de gondolom ő már egyből tudja hogy fia az, mert máris magához hívatja.
- Iratchi! Megjöttél?
- Jah – válaszol egyszerűen. Már ebbők az egyetlen megszólalásból meg tudom ítélni, hogy mennyire is igaz amit az örege mondott.
- Gyere a nappaliba kérlek – utasítja fegyelmezett és nyugodt hangon. Hát ezért ennyire pimasz ez a gyerek. Mert nem kapott kiadós nevelést.
- Mondd apa – hadarja, mikor még meg sem érkezett a szobába. Nem mondom. Finom darab. Majd én megnevellek kicsike. Olyan kezes bárányt csinálok belőled, amilyenről csak álmodhat az apád.
- Szeretném bemutatni neked Petert – int felém. Szevasz öcsi, én vagyok az új legrosszabb rémálmod. Elvigyorodom gondolatban…
- Oké. Megvolt. Mehetek? – ez a srác tényleg elég tahó, mert nem hiszem, hogy neki most bármi fontosabb dolga lenne. Szerintem.
- Felajánlottam neki, hogy lakjon itt pár hétig amíg tart a kiképzése – közli vele a kőkemény tényeket, de mint akit nem is érdekel úgy viszonyul a dologhoz. Pedig egy idegen ráadásul külföldi fog vele egy légtérben élni. Chh…
- Tök jó. Dugd be valamelyik vendégszobába. Ennyi? – már csak a rágó hiányzik a szájából, hogy igazinak hangozzon az egész, komolyan. Már el is képzeltem mellé. Ő az első japán, akit ilyen személyiséggel látok, a többi sokkal kevesebb.
Eddig.
- szeretném ha kedves lennél vele. Peter amerikából érkezett ezért nem ismeri a várost… - folytatná kérését, de azonnal közbevág.
- Azt akarod mondani, hogy legyek idegenvezető ebben az elcseszett porfészekben? – kérdi felháborodva. Már komolyan nem bírom tovább ezt a hangnemet. Kölyök… a saját apáddal beszélsz!
- Pontosan arra gondolt – vágom rá azonnal – És nagyon örülsz, hogy segíthetsz – teszem hozzá kegyesen.
- Ehh… úgy látom jól kijöttök. Akkor én megyek is – közli az öreg, majd feláll és ki is lépeget a nappali helyiségből. Már csak mi maradtunk picinyem.
Még mindig az ajtóban áll, szemeiből süt a megvetés úgy méri végig egész testemet. Csak nem tetszik amit látsz? Hehe… Ha kell megmutatom neked a meztelen igazságot is.
Bár egy ilyen rágósnak tűnő husika nem tudom egyáltalán megérdemelné e hogy ilyen testet láthasson élőben. Még túl nagy jutalom lenne neki. Mélyen nézek sunyi szemeibe.
- Mi a neved kölyök? – morgom ingerülten. Nem elég, hogy akaratom ellenére kerültem erre a porfészekre ahogy ő nevezte, de ráadásul egy ilyen pimasz és nagyszájú kölyökkel kell majd együtt laknom. Csodás az élet és a sors nemde?
- Iratchi. Iratchi Reiu – válaszol hebegve
- Szóval Iratchi egy darabig apáddal edzem. Igyekezz nem felbosszantani – közlöm vele a feltételeim. Így talán nem öllek meg kicsikém.
- Hé ember – vág vissza – Ha nem gond ez az én házam. Ha nem tetszik akár léphetnél is – majd mint aki jól végezte a dolgát fordul is meg. Ácsi-ácsi kishaver.
Megragadom vállát visszapördítem magammal szemben, majd a hátát a falnak csapom, hogy kicsit észhez térjen.
- Nem örömömben jöttem husi – mondom közel hajolva arcához.
- Akkor mire vársz? Tűnj el haver és akkor mindkettőnknek jobb lesz – ez az idióta még mindig nem bírja felfogni. Majd beleverem az értelmet. Bár apuci bizti nem örülne neki.
Megkóstolnám a kicsike vérét, de félek nem tetszene. Közel hajolok hozzá, már ficereg a szorításomban, de nem hagyom hogy elmeneküljön. Mérgesen felmorranok vicsorogva.
- Látom mérges vagy. Mi jót eszel? – azt hiszed poénos vagy?
- Vért – válaszolom nemes egyszerűséggel, közben érzem a vadászösztönöm felébredni.
- Figyi nem kéne megcsapolni, oké? Apám kicsit zabos lenne… - igaza van a kicsirigónak. Most csak ezért nem kóstolgatlak meg. Pedig hajt a kíváncsiság.
- Igyekezz kedves lenni – morgom, majd eleresztem. Szisszen egyet, majd futólépésben menekül el, hallom is az ajtócsapódást.
Ajánlom is, hogy menekülj, mert elég könnyen meg tudom magam gondolni ám.
Vállam fölött hátra nézek még, majd egy csalódott sóhajjal ismét magam elé, végül a nekem kijelölt szobába kullogok. Nehéz volt ez a nap, hosszú és fárasztó. Egy zuhany és egy kicsi alvás jót fog tenni, éjszakára de főként holnapra kell az erő.
~*~
Estére fel is kelek, azt hiszem az egyik szolgáló ébresztett fel. Muszáj volt? Grrrrrrrr. Szeretek sokat aludni. De nem baj. Felkapok valami egyszerű ruhát, azaz lenge fekete pólót és nadrágot, majd kimegyek a nappaliba és az onnan vezető étkezőbe. Kajás vagyok, nem is kicsit. Azt hiszem ma még nem is reggeliztem.
Mikor kibattyogok, Iratchi ott ül, és unottan lapátolja majába a kaját, néha csak piszkálgatja. Apja sehol, gondolom ilyenkor is oktat még.
- Hát te? – kérdi majdnem teli szájjal és nyammogva. Nem mondták még hogy nem beszélj teli szájjal? Kölyök…
- Vacsizni jöttem… - jelentem ki, mire felpattan a székből, és kerek szemekkel néz rám – nyughass kölyök. Nem csak vért szoktam inni. Rendes kaját is… vili? – kérdem szemöldököm felvonva. Remélem tetszik a saját stílusod.
- Értettem – válaszol és morogva ül vissza a helyére. Keresek valami ehetőt, bár látom van miből választani. Szedek magamnak és leülök vele szemben. Megfogom az evőpálcákat, kettészakítom, majd ujjaim közé veszem és enni kezdek halálnyugalommal, felkönyökölve az asztalra.
- Nem is tudtam, hogy az amerikaiak így is tudnak enni… - jegyzi meg fennköltesen, mielőtt bekapna egy újabb falatot.
- Ez neked a kedvesség öcsi? Ha már itt tartunk, fogadjunk te nem tudsz késsel-villával enni… - jelentem ki, és vigyorogva veszek a pálca közé egy újabb falatot, amit be is kapok. Rajtam nem fogsz ki. Én nem leszek olyan jóhiszemű mint a drága apucid. Ne hidd…
Mormog valamit az orra alatt, de nem figyelek oda. Elég éhes vagyok, még azt sem figyeltem, hogy pontosan mit eszem. De nem is olyan rossz.
Mikor végeztem a kajával, teljesen felkönyökölök az asztalra, megtámasztom fejem, majd babonázó és szúrós tekintettel nézek a fiúcskára. Nyugodtan eszik, és így teljesen más még az én szememben is. Mrrrr… szívesen elképzelném magam alatt is.
- Körbevezetnél most a kis porfészkedben? – kérdem viszonylag kedvesem, már ami tőlem telik, de inkább utasításnak hangzik, mintsem kérésnek.
- Most? De hisz már este van, hamarosan sötétedik. Semmit nem fogsz éjszaka megjegyezni…
- Ó dehogyis nem… Jobban mint hinnéd… - válaszolok élveteg mosollyal.
- Akkor sem. Apám keresne ha visszajön, és amúgy sem engedné – kibúvókat próbálsz keresni? Nem fog menni… Jobb érveim vannak.
- Nyugi. Tudni fogja hogy velem leszel, és amúgy is ő kért rá. A másik pedig… - megakadok a mondatban, kissé előre hajtom fejem, résnyire húzom szemeim, úgy nézek rá – Eldöntheted… vagy a te véred fogom szívni… vagy elkísérsz és találok ennél alkalmasabb célszemélyt. Válassz… - mondom, majd hátradőlök a székben, kényelmesen elhelyezkedve – Hidd el, nem vagyok kíméletes… sőt… Olyan dolgokat is művelhetek, ami talán a te kis piszkos fantáziádban sem jelent még meg – széles vigyort eresztek meg, agyaraimat nem takarva előle. Nyel egy nagyot csodálkozó, talán kissé rémült szemekkel, majd megáll a keze is az automatikus mozgásban. Erre varrj gombot kölyök. Te választasz. Áldozat leszel, vagy kísérő? Csak egy szavadba kerül. Bár egy igazi gyors vadászat most nagyon a kedvemre lenne… Hmm…
