- Ne félj, csak én vagyok az – mondom, hogy megnyugtassam, de meg sem mozdul. Hát, ha õ nem jön ki, nekem kell oda mennem. – Szia… – kukucskálok be a lepel alá. – Hát itt vagy – mosolygok rá kedvesen. Világító, zöld szemekkel mered rám, és amikor le szeretném húzni róla az anyagot, olyan erõsem kapaszkodik belé, mintha az élete múlna rajta. Egy fura, szinte éneklõ nyelven kezd hadarva motyogni valamit. Ezek szerint van saját nyelvük, de úgy sejtem, érti a miénket is, csak egyelõre fél megszólalni.

Meglepetten engedem el a ponyvát. – Nem tudom, mit mondtál… de el kell, hogy lássam a sebeidet, különben elfertõzõdnek, utána elengedlek, ahogy ígértem – emelem fel ismét az anyagot. Nagy nehezen, de engedi, hogy lehúzzam róla a leplet. Lepakolom magam mellé a hozott dolgokat, és óvatosan tisztogatni kezdem a sebeit. Végig engem figyel, néha összerezzen, de hagyja, hogy ellássam a sérüléseit, és a kéréseimet is teljesíti. Örülök, talán egy icipicit már kezd bízni bennem. Nem lehet neki könnyû, biztosan bántották már, megértem a félelmét.  Az emberek többsége csak a pénzt láthatja benne, pedig inkább meg kellene õket védeni. A sebek kitisztítása után bekötözöm a vágásokat, úgy néz ki, mint egy kis múmia, talán túlzásba vittem, de nem vagyok orvos.

- Kész is vagyunk – állok fel büszkén. – Szerintem pár napig maradj itt, mert ha visszamész a vízbe, a kötések leáznak rólad – nézek komolyan rá, és amikor bólint, elmosolyodom. – Remek! Oh, majd elfelejtettem, hoztam ruhát is, hogy meg ne fázz – veszem elõ a ruhadarabokat. Felé nyújtom, de õ idegenkedve nézi a kezemben tartott anyagot. Talán furcsa számára, hogy fel kell vennie magára valamit, de nem maradhat meztelen, fõleg nem egy hajón, ami kiéhezett férfiakkal van tele. Tiltakozna, de nagy nehezen sikerül rávennem, hogy felöltözzön.

- Ugye, hogy jobb így? – kérdezem helyet foglalva vele szemben a földön. Õt figyelem, láthatóan nem tetszik neki a ruha, de muszáj, hogy legyen rajta valami. Épp feltennék neki pár kérdést, amikor kiabálást hallok odakintrõl. Már csak ez hiányzott…

 - Most mennem kell, de amint tudok, jövök vissza, ígérem – mosolygok rá bíztatóan, amire õ is egy hatalmas mosollyal reagál. Tényleg gyönyörû ez a lény... Mielõtt kiérnék, megkordul a gyomra. Hát persze! Eszembe sem jutott, hogy éhes lehet. – Hozok valamit enni – pillantok felé, majd gondosan becsukom magam mögött az ajtót.

Két társam civakodik azon, hogy ki fog jobban becsajozni, amikor kikötünk. Tipikus férfiak…

- Hé, srácok, nyugalom – vigyorgok rájuk. – Biztosan mindketten találtok magatoknak olyan csajt, aki végre kielégít titeket – kacsintok rájuk. Hahotázni kezdenek, majd vállon veregetnek.

- Ne izgulj, Wynn, neked is jut valaki. – Bólintok, mire nevetgélve továbbállnak. Még igazuk is lenne, ha nem a férfiakhoz vonzódnék. Rádöbbenek, hogy nem végeztem a háló tisztításával, ha a kapitány ezt észrevenné, kapnék a fejemre, ezért gyorsan befejezem a rám bízott munkát, majd leosonok a konyhába.

Jó páran már részegen dülöngélnek, így alig figyelnek rám. Nem rovom fel nekik, hiszen jó ideje úton vagyunk már, és végre hazaindulhatunk. Valószínûleg én is velük ünnepelnék, ha épp nem egy sellõszerû lényt próbálnék elrejteni elõlük.

Alig maradt tartalékunk, így felkapok egy kis kenyérdarabot. Remélem, megfelelõ lesz neki, bár vannak kételyeim.

.oOo.

Visszaosonok a régi raktárhelyiségünkhöz, körbenézek, nehogy meglásson valaki, majd besurranok az ajtón.

- Hahó… Hoztam egy kis kenyeret, nem tudom, szereted-e… – ülök le ismét mellé. Odaadom neki az ételt, kíváncsian vizsgálgatja, forgatja a kezében, majd beleharap egyet. – Na, hogy ízlik? – kérdezem, de csak egy fintorral válaszol, utána visszaadja a kenyérdarabot. – Sejtettem, hogy nem fog ízleni – sóhajtok fel elnézõen. Felállok, hogy hozzak neki valami mást, de amikor kinyitom az ajtót, kisurran mellettem. ­– Hé! Gyere vissza! – kiáltok utána, de sokkal gyorsabb, mint amilyennek kinéz. Ebbõl még bajok lesznek…

Szaporán szedi a lábát, de szerencsére nekem sem okoz gondot a futás. Nem tudom eldönteni, hogy most elõlem menekül, vagy csak ételt keres. Már majdnem beérem, amikor a folyosó végérõl hangokat hallok, ha befordulnak, pont velünk fognak szembe találkozni. Nem hagyhatom, hogy észrevegyék, ki tudja, mit tennének vele…

Egy ugrással megragadom a kölyök derekát, a szájára tapasztom az egyik kezemet, és bevágódok a mellettünk lévõ ajtón. A falnak nyomom, miközben a kis ablakrésen várom, hogy elhaladjanak mellettünk. Ahogy ez megtörténik, megkönnyebbülten fújom ki az eddig benntartott levegõmet. Ekkor érzem meg, hogy a kezeivel próbálja lefejteni a szájáról a tenyeremet.

Lepillantva csak a rémült, zöld szemeket látom. Azonnal eleresztem, majd hátrébb lépek, hogy teret adjak neki. Lecsúszik a fal mentén, zihálva kapkodja a levegõt. Leguggolok elé, de õ ijedten húzódik a sarokba. – Ne haragudj – suttogom nyugtatónak szánt hangon. – Nem akartalak megijeszteni, csak… Nem engedhettem, hogy észrevegyenek téged. Megérted, ugye? – kérdezem, de még mindig mereven bámul rám. Mindent elrontottam… Bûnbánóan nézek rá. – Sajnálom – mondom még egyszer, mire nyel egy hatalmasat, bizalmatlanul pillantgat felém. Már kezdtem elérni, hogy bízzon bennem, erre ezt teszem.

- Kezdjük elõröl, rendben? – kérem felsóhajtva. – Én Wynn vagyok, téged hogy hívnak? –nézek rá reménykedve, de egy szót sem szól, csak az ajkait tapogatja. Ennyire durva lettem volna? Alig értem hozzá. – Kérlek, mondd el a neved, szeretném tudni – próbálkozom ismét, mire csak egy fejrázást kapok. Hát ez is valami. – Rendben, akkor mit szeretnél enni? – kérdezem meg azt, ami ezt az egész bonyodalmat okozta. Elgondolkodik egy pillanatra, majd a hajóablak felé mutogat. – Most… a tengerre célzol, ugye? – Egy bólintás a válasz, rendben. – Öhm… hal jó lesz?

Újabb heves fejrázást kapok, mire lágyan elmosolyodok. – Rendben, nem vagyunk messze a konyhától, ígérd meg, hogy itt maradsz, míg vissza nem jövök. – Aprót bólint, amitõl megkönnyebbülök. – Oké, mindjárt itt vagyok – lépek ki az ajtón. Remélem, hogy a navigátori irodába nem nagyon járkálnak már be ilyenkor, azt a szobát amúgy is csak Adam szokta használni.

Gond nélkül jutok el az ebédlõig, ketten részegen horkolnak a földön, de a többiek úgy látom, már lefekhettek aludni, mázli. Felkapom a hûtõbõl az egyik kis dobozt, amiben fagyasztott halak szoktak lenni, és a biztonság kedvéért leemelek egy vizes palackot is, hátha megszomjazna a kis potyautasunk, majd mindkettõt a nadrágom zsebébe süllyesztem. Amint visszaérek, becsukom magam mögött az ajtót, de megfordulva egy kíváncsi barna szempárral találom szembe maga.

- Adam – mondom döbbenten. Fenébe!

- Wynn? – mosolyodik el szélesen. – Csak nem hiányoztam? – kérdezi vigyorogva. Kínosan mosolyodom el. Õ az egyetlen, aki szintén meleg a hajón, néhányszor volt egy-egy futókalandunk a hosszú utak során, de az az igazság, hogy elég idegesítõ tud lenni.

- Csak… gondoltam, benézek – mondom körbepillantva, közelebb sétálva az asztalához, ekkor észreveszem a rózsaszínes üstököt egy nagy doboz mögött.

- Mit nézel annyira? – kérdezi elfordulva, de gyorsan ott termek mellette, és jobb ötlet híján rátapadok az ajkaira. Belenyög a csókba, majd átkarolja a derekamat. Úgy fordítom, hogy háttal legyen a kis lénynek, aki kíváncsian dugja ki a fejét. Ahogy a szemünk találkozik, arcán jól látható döbbenet fut végig. Intek neki, hogy menjen az ajtóhoz, de lecövekelve nézi az Adammel való kettõsünket.

- Mit… - húzódna el tõlem a régi szeretõm, de újabb csókba rántom, és komoly tekintettel intek az ajtó irányába. Erre a kis szirén is magához tér, hangtalanul oson el a kijárathoz. Közben ráültetem Adamet az íróasztalára, hogy háttal legyen az ajtónak, amint kilép a fiú, elválok az elõttem ülõ ajkaitól. Adam vigyorogva simít a nadrágomra, de elhúzom onnan a kezét. – Mi van, mégsem akarod? – kérdezi nyájasan, mire egy lépést hátrálok tõle.

- Nem, csak… csak egy búcsúcsókért jöttem, jobb lesz, ha többé nem kavarunk egymással – mondom ki azt, amit már hetekkel ezelõtt is kellett volna, de valahogy könnyebbnek tûnt elkerülni õt.

- Rohadt, szemét – kiáltja, és egy kiadós pofon csattan az arcomon. Ehh, ezt azt hiszem, megérdemeltem a mai után. – Tûnj el!

Nem kell kétszer kérnie, kisietek a szobából, ahol a kis szirén vár rám. A folyosón toporog, hol az egyik, hol a másik irányba pillantva. Jobb lesz sietni, mielõtt még Adam úgy dönt, hogy utánam jön.

- Gyere – kulcsolom össze a kezeinket, és magam után kezdem húzni. Ahogy befordulunk a folyosóra, mely a raktárhelyiség felé vezet, lépteket hallok meg. Gyorsan körbenézek, és a vastag csöveket meglátva betuszkolom a fiút mögéjük, én pedig a csõ elé állok, hogy teljesen takarva legyen.

- Wynn, mit keres még itt? – kérdezi a fõnököm.

- Én… gondoltam járok egyet lefekvés elõtt – mosolygok mereven.

- Láttam, hogy szép munkát végzett a hálóval.

- Köszönöm, uram.

- Ne legyen fent sokáig, mindenkinek szüksége van pihenésre – veregeti meg a vállam, majd továbbáll. Megkönnyebbültem fújom ki az eddig bent tartott levegõmet.

- Induljunk – húzom ki a csövek mögül a szirént, és gyors léptekkel haladok a rejtekhely felé. Az utolsó lépcsõsoron megyünk le, amikor megcsúszik mögöttem, és egy csattanással elvágódik. Riadtan pillantok hátra, könnyes szemekkel szorongatja a bokáját. Már csak ez hiányzott…

- Hallottál valamit? – szól az egyik társam a fedélzetrõl.

Felkapom a karjaimba a fiút, majd berohanok az ajtón. Lecsúszok a fal mellett, még mindig az ölemben tartva õt. Zakatoló szívvel hallgatom a kintrõl beszûrõdõ zajokat.

- Nincs itt senki – mondja a másik. – Biztos csak a szél volt.

- Igazad lehet, menjünk aludni.

Hú, ez meleg volt… A falnak döntve a fejem pillantok le a karjaimban tartott fiúra. Reszketõ testtel, ijedt szemekkel bámul rám. Legszívesebben magamhoz ölelném, és biztosítanám arról, hogy nem lesz semmi baj, de tartok attól, hogy ezzel csak még jobban megrémíteném.

Felállok, majd óvatosan leteszem õt a ponyvára, mire riadtan bújik a lepel alá. Azt hiszem, valamilyen védelmezõbástyaként tekint arra az anyagra.

- Megint megijesztettelek? – kérdezem, de csak a szokásos csendet kapom válaszul. – Hidd el, nem állt szándékomban – ülök le elé. – Hoztam neked enni és inni – veszem elõ a palackot és a dobozkát. – Sajnos csak fagyasztott halaink vannak, szóval meg kell várnod, míg kiolvad – magyarázom felnyitva a doboz tetejét. Kíváncsian néz bele, a hal felé nyúl, de amint megérinti, ijedten rántja el a kezét, majd összeráncolt szemekkel kezdi vizslatni az ételt.

Még a bokáját is meg kell vizsgálnom, remélem nem lett komoly baja.

Most, hogy itt a hideg évszak, ideje útnak indulnom a melegebb áramlatok felé. A barátaim már rég útnak indultak, ám én nem szeretem a vándorlást. A sok macera, a kimerítõ távok és az idõ, mire megszokom a változást, de hát kénytelen vagyok, hisz a halak is elmennek, a korallok visszahúzódnak, így alig marad élelem. Mennem kell.
Alig teszek meg pár száz kilómétert, mikor valami furcsaságra leszek figyelmes. A halak fejvesztve, hatalmas rajokba tömörülve menekülnek, ám sokáig nem látok semmit, csak mikor már késõ…Egy háló!
Rémülten kezdek úszni a halakkal együtt, de azok csak vadul csapdosnak, felsebzik egymást és engem is, a hasamat, hátamat, karjaimat kaszabolják össze az éles uszonyok, végül az eszméletemet is elvesztem… érzem ahogy lesüllyedek, és talán csak a szerencsének köszönhetõen, de valahogy kiesek a háló hatáskörébõl is. Nagyot puffanok az iszapban, ahogy lesüllyedek a fenékig. Lassan sötétül el minden…olyan hideg lett a víz is…

Nem tudom meddig lehettem eszméletlen, de mikor magamhoz térek egy hajó fedélzetén találom magam, belegabalyodva egy hálóba… szép!

- Ez mind csak tengeri hulladék…- hallom meg egy ember hangját. Szemét? Én?
- Akkor mára ennyi volt! Holnap partot érünk, pihenjetek le fiúk! – szólal meg egy másik. A háló résein keresztül, az algák közt kilesve kukucskálok, de a szemem még nem alkalmazkodott a levegõhöz, így alig látok valamit. Elmosódott alakok állnak felettem, de úgy tûnik nem látnak engem…talán ha visszadobnának…a vízben könnyebben kiszabadíthatom magam… – Wynn, megtisztítanád a hálót a szeméttõl?
- Máris, uram – lép közelebb az egyik, míg a többi alak távólodik.
Megragadja a háló végét és húzni kezdi, ezzel egy nyögést csikarva ki belõlem. A lábam bele van gabalyodva, és most újra felszakadtak a sebek. Mocorogni kezdek, próbálok szabadulni, de csak még inkább összekuszálódok. Hirtelen megáll, majd elereszti a hálót és felém közeledik, próbálok mozdulatlan maradni, de észre vesz. Leguggol mellém és lassan elkezdi széthúzni.
Érzem ahogy egyre beljebb csúszik a keze a szálak közt, próbálok nem mozdulni, de mikor a karomhoz ér ijedten sikkantok fel. Hirtelen ereszt el, a lendülettõl pedig visszaesve gurulok neki valami keménynek, amitõl lebomlik rólam a háló.
Rémülten kapom a fejem az elõttem álló alak felé, aki épp oly rémültnek tûnik, mint én.
Szemeit dörzsöli, mint aki nem hiszi el amit lát. Nem sokszor adódott alkalmam emberrel találkozni, ám azon kevesek szinte mindegyike így tekintett rám az elsõ pillanatokban. Azt hitték álmodnak, hogy beverték a fejüket, ám errõl szó sincs. Valódi vagyok, eleven, bár most legszívesebben inkább valahol másutt lennék.
Lassan közelit felém, mint aki áldozatát készül becserkészni, karjait fenyegetõn tárja ki, bizonyára hogy elkaphasson, ha menekülni próbálok. Szemei olyan lassan vándorolnak rajtam, mint egy terhes tengericsikó, szemügyre veszi minden porcikám, holott annyira nem különbözünk egymástól. Míg õ zavartalanul fixíroz, én inkább azon agyalok, hogy fogok visszakerülni a vízbe…mert hogy õ nem dob vissza, az is biztos. Lehet, hogy nem rossz ember, nem tudhatom, de kíváncsi, ami rám nézve legalább olyan veszélyes lehet.
Végül csak leguggol elém, szótlanul, s egy darabig nem is mozdul, csak szemei ugrálnak oda-vissza.

- Szia – szólal meg hosszas csend után. Hanga legalább annyira rémült mint én, keresi a szavakat, de még mindig nem tudom eldönteni, veszélyes lehet e rám nézve– Tudsz beszélni? – szólal meg újra, de én továbbra is meredten bámulom õt.
Lassan felém nyúl, mire rémülten húzom magam összébb. Nem tudom mit akar tõlem, vagy hogy ki õ, és legszívesebben a lehetõ legmesszebbre úsznék ettõl a hajónak nevezett haláldoboztól. Hallottam már rémhíreket a társaimtól, s nem egy öreg testén láttam már emberek okozta sérüléseket.
Félelmetes, gonosz lények õk, akik bár okosnak gondolják magukat, bizonyos téren nagyon is ostobák– Ne félj – suttogja cseppet sem meggyõzõn – Nem bántalak. Wynn vagyok, neked van neved? – faggatózik tovább, annak ellenére, hogy eddig egyetlen kérdésére sem válaszoltam. Lassan kezdi lefejtegetni rólam a háló szálait, meglepõen gyengédek a mozdulatai, próbál nem még jobban megsebesíteni.
Szokatlan példánya egy szokatlan fajnak, amihez eddig nem köt túl sok kellemes emlék.
Volt már alkalmam találkozni velük, ám mindig én jártam pórul a végén, nem hinném, hogy ez ezúttal másképp lenne.
Mikor lekerül rólam a háló kihasználom hogy azzal bajlódik és felpattanva a korlát felé rohanok, hogy a habokba vessem magam, ám mintha az istenek ellenem dolgoznának ma, az a valami amire ráléptem megindul alattam, ám mielõtt hatalmasat csattanhatnék volna a férfi mögém lépve elkap. A rémülettõl elõször mozdulni sem tudok, csak tágra nyílt szemekkel bámulom az övét.
- Jól vagy? – kérdi aggódón, amire ezúttal egy apró bólintással felelek. Elmosolyodik, mintha valami csodálatos dolog történt volna vele. Nem értem az embereket– Ennek örülök – jegyzi meg, ám a következõ pillanatban már el is tûnik a mosolya– Most elviszlek egy helyre, ahol ellátom a sérüléseidet, rendben? – kérdi, miközben feláll, de nem ereszt, inkább egy eléggé szûkösnek tûnõ helyiség felé indul. Rémülten kapálózok a víz felé…kár volt reménykednem benne!
- Hé, nyugi. Csak eltakarítom rólad ezt a rengeteg koszt, és ellátom a sérüléseidet, utána visszamehetsz a vízbe, rendben? – mondja míg visszatartja a kapálózásom. Elereszt? De miért? És ami a legfontosabb… miért akar segíteni? Az emberek nem szoktak csak úgy ellátni majd minden további nélkül elereszteni… mindig kérnek valamit cserében, önzõ, telhetetlen faj, ám õ most mégis csak segíteni akar?
Végül letesz abban a szûk helyiségben. Csak topogok lehajtott fejjel, ujjaimmal a kopoltyúk alól próbálom kikotorni a koszt, mielõtt megszárad és összezárul.
Néha rá pillantok, de neki talán fel sem tûnik, úgy el van mélyülve az eltûnõ pikkelyeim vizslatásában. Nem tudom mi járhat a fejében, nyilván nem látott még hozzám hasonlót és most ámul, azt hiszi képzeleg, pedig én nagyon is létezem, valódi vagyok akár csak õ!
- Hozok fertõtlenítõt, addig maradj itt, oké? – mosolyog rám bíztatón, ám én továbbra sem szólalok meg, csak nézek rá meredt szemekkel. Nem is vár pár pillanatnál tovább, halkan oson ki az ajtón majd becsukja maga után. Rémülten pislogok körbe, minden új, ismeretlen…sosem jártam még ilyen helyen, és õszintén, ha tehetném, most sem lennék itt, ám a sok idegen tárgy láttán felébred bennem a kíváncsiság, ami már oly sokszor kevert bajba.
Felkelek a ponyváról és a réseken beszûrõdõ fényeket kihasználva elkezdem körbe járni, felfedezni a kis odút.
Néhány dolog ismerõs, van aminek a külseje rémisztõ, így mikor meglátom nagyot ugrok, nem is merem megérinteni, minden mást viszont elõszeretettel veszek a kezembe, kezdek el forgatni vagy épp rázogatni. Egyik csörög, másik mintha csilingelne és van olyan is, aminek semmi hangja nincs.
Bár rémisztõek és kegyetlenek, egyben érdekesek is az emberek.

Éppen egy nagy, szétnyitható vastag valamit kezdek el nézegetni, mikor hirtelen kinyílik az ajtó. Ijedtemben felsikkantok és elejtem a kezemben tartott valamit, majd olyan sebesen iszkolok a ponyva alá, amennyire csak tudok.
- Ne félj, csak én vagyok az- hallom annak a férfinak a hangját, de nem bújok elõ. Talán ha nem mozdulok, azt hiszi nem vagyok itt…bár a sikolyom biztos elárult- szia…hát itt vagy- emeli fel a lepel sarkát, majd bekukucskál. Tisztán látom õt, hisz odalent is szinte vaksötét van, ha lemerülök a fenékre, a szemem pedig végre hozzá szokott a levegõ fényviszonyaihoz. Világító zöld szemekkel meredek rá, ám amikor le akarja húzni rólam az anyagot bele kapaszkodok és a saját nyelvemen kezdek el hozzá motyogni. Bár beszélem az emberek nyelvét, úgy döntöttem egy ideig még nem szólalok meg rajta.
Hangomat hallva kikerekednek a szemei, és meglepetésében el is engedi a ponyvát, amit vissza is húzok magamra
- Nem tudom mit mondtál…de el kell hogy lássam a sebeidet, különben elfertõzõdnek, utána elengedlek, ahogy ígértem- emeli fel ismét miután magához tér. Végül magam sem tudom miért, de engedem, hogy teljesen lehúzza rólam és a magával hozott vízzel elkezdje kitisztítani a sebeket. Nem ellenkezem, nem is igazán mozdulok, csak amikor mondja, hogy ezt vagy azt emeljem fel, inkább a kezében lévõ tárgyakat figyelem. A vizes edényt felismerem, de a többirõl fogalmam sincs, hogy mi lehet.
Végül egy jókora adag fehér és puha valamit teker rám, amitõl úgy nézek ki, mint egy lábakat növesztett tengeri uborka
- Kész is vagyunk.- áll fel elégedett mosollyal az arcán, majd hátrébb lép, hogy megcsodálhasson, mint valami alkotást- szerintem pár napig maradj itt, mert ha visszamész a vízbe a kötések leáznak rólad- néz mélyen a szemembe majd mikor bólintok elmosolyodik- remek! Oh, majd elfelejtettem- kezd el kotorászni a kupacsban- hoztam ruhát is, hogy meg ne fázz- nyújtja felém ám én csak idegenkedve nézem a kezében tartott valamit.
Ruha… mármint az a valami, ami az õ testét is fedi? Komolyan azt akarja, hogy felvegyem?!
Látva a tiltakozásom csak sóhajt egyet. Nem értem miért vesznek fel az emberek ilyen vackokat, én miden esetre nem fázom, de végül csak eléri, hogy felvegyem azokat az izéket
- Ugye hogy jobb így?- ül le a földre miközben engem néz, én csak a pólót húzogatom magamon. Elidõzik még egy kicsit, majd mikor kint kiabálást hall felkel- most mennem kell, de amint tudok jövök vissza, ígérem- mosolyodik el bíztatón. Nem tudom miért, de vissza mosolygok rá. Kellemesen csalódtam benne, legalább is eddig, bár még csak egy kis ideje vagyok itt.
Kedves embernek tûnik, olyannak aki állja a szavát, és nagyon remélem, hogy ezúttal nem csalnak az ösztönei.
Ahogy ezen gondolkodom hangosan kordul meg a gyomrom…most jut eszembe, hogy már három napja nem ettem semmit
- Hozok valamit enni- pillant vissza a mielõtt becsukja maga mögött az ajtót.
Azt akarja maradjak itt? Azt sem tudom, merre tart a hajó…mi van, ha mire észbe kapok, a világ másik felén érek földet? A világvégérõl hogy találok el a telelõ helyig??

.oOo.

Ahogy ezeken gondolkodok észre sem veszem, hogy telik az idõ.
- Hahó…- nyílik ki újra az ajtó, majd megjelenik Wynn… azt hiszem így hívják.- hoztam egy kis kenyeret, nem tudom, szereted-e…- leül mellém és felém nyújtja a kenyér darabot, én pedig kíváncsian kezdem forgatni. Végül beleharapok és rágni kezdem- na, hogy ízlik?- erre csak egy fintor a válasz…olyan, mintha szivacsot rágnék… vajon valami tengeri akad a fedélzeten?
Végül visszaadom neki
- Sejtettem, hogy nem fog ízleni- sóhajt fel mosolyogva, majd feláll és kinyitja az ajtót, de mielõtt becsukhatná maga mögött kiosonok- hé! Gyere vissza!- kiált utánam. Jobb, ha a saját kezembe veszem az ügyet.

Most épp a hajókorlátnak támaszkodva élvezem, ahogy a hûs szellõ a hajamba kap. Késõ délutánra jár az idõ, december lévén már szinte teljesen sötét van. Ma szedjük be az utolsó hálóinkat, holnap pedig végre visszaérünk a kikötõbe két hónap után. Habár szeretek a tengeren lenni, jó lesz egy ideig az otthoni nyugalom, ahol nem vagyunk egész nap életveszélyben. A hajónknak karbantartásra kell mennie, és elég sok minden felújításra is szorul, ezért csak márciusban fogunk újból tengerre szállni. Két hónap „pihenés” vár rám, amelynek nagy részét a kikötõbeli munkámmal fogom eltölteni, nem szeretek lazsálni.

- Munkára, fiúk! – hallom a kapitány kiabálását, ezek szerint elértünk az utolsó kitett csapdánkhoz is. Elkezdjük felhúzni a hálót, de csalódottan pillantunk egymásra.

- Ez mind csak tengeri hulladék – állapítja meg lemondó sóhajjal Daniel, az egyik tengerész társam.

- Akkor mára ennyi volt! Holnap partot érünk, pihenjetek le fiúk! – közli a társaim által oly’ vágyott mondatokat a kapitány. – Wynn, megtisztítanád a hálót a szeméttõl?

- Máris, uram – tisztelgek egyet, majd a raktérbe kezdem húzni a hatalmas hálót, ám ekkor egy panaszos nyöszörgés üti meg a fülem. Megtorpanok, és hátrapillantok a koszos, csalinak kitett szerkezetünkre. Mocorgást látok, de mivel teljesen besötétedett, óvatosan közelítek, lehet, hogy mégis fogtunk egy cápát, csak nem vettük észre?

Lilás csillogást látok, de amint közelebb érek, a mozgolódás abbamarad. Elkezdem lebontani az érdekes színezetû élõlényrõl a hálót, viszont ahogy hozzáérek a pikkelyekhez, egy ijedt sikkantást hallok, és a szeméttel teli háló a hajó falának csapódik. A kifüggesztett lámpa fénye ekkor egy furcsa szerzetet világít meg, rémült zöld szemek bámulnak rám. Eltátom a számat, majd megdörzsölöm a szemeimet. Most hallucinálok? Ám ahogy ismét ránézek, ugyanazzal a smaragdzöld tekintettel találom szembe magam.

Ez nem hiszem el… Lehet, hogy megártott a sok hánykolódás a tengeren? Óvatosan elindulok a lény felé, a testét helyenként pikkelyek fedik, de még beborítja a mocsok, így nem tudom túl jól megvizsgálni. Pár lépésre tõle megállok, majd leguggolok elé, reszketõ testtel figyeli minden mozdulatomat. Egészen emberi alakja van a taréjszerû nyúlványoktól és a pikkelyektõl eltekintve.

- Szia – nyögöm ki végül, hirtelen nagyon idiótának érzem magam, és rögtön nagypapám meséi ugranak be. – Tudsz beszélni? – kérdezem lágyan, de választ nem kapok. Elgondolkodva mérem még egyszer végig, ekkor veszem észre, hogy a hálóba ragadt rozsdás konzervdobozok felsérthették a bõrét, mert néhány apró vágást veszek észre a testén.

Lassan felé nyúlok, hogy kiszabadítsam a fogságából, de riadtan húzza magához a térdeit, mintha valami támadásra számítana. – Ne félj – suttogom. – Nem bántalak – mosolygok rá. – Wynn vagyok, neked van neved? – kérdezem, miközben elkezdem leszedni róla a hálót. Nem szólal meg, lehet, hogy nem érti, amit mondok, vagy nem is tud beszélni?

Amikor az utolsó béklyóját is eltávolítottam, hirtelen felugrik, gondolom, hogy a korláton át a tengerbe vesse magát, de pont az egyik henger alakú dobozra lép rá, így kicsúszik a lába alól a talaj. Szerencse, hogy jók a reflexeim, még sikerül azelõtt elkapnom, hogy egy fájdalmasat esett volna. A karjaimból bámul rám.

- Jól vagy? – kérdezem aggodalmasan, mire legnagyobb meglepetésemre egy apró, alig észrevehetõ bólintást kapok. Felvidulok, ezek szerint érti a nyelvünket. – Ennek örülök – mondom, majd elkomorul a pillantásom. A többiek nem vehetik észre a kis potyautasunkat, ki tudja, mit tennének vele. – Most elviszlek egy helyre, ahol ellátom a sérüléseidet, rendben? – kérdezem, miközben felállok, és elindulok az egyik régi raktárhelyiségünkbe, amit már ezer éve nem használunk, mindenféle ócska holmi van beledobálva.

Amikor belépek az ajtón, hirtelen kapálózni kezd, és a tenger felé nyújtózkodik.

- Hé, nyugi – mondom nyugtatónak szánt hangon, miközben megtorpanok. – Csak eltakarítom rólad ezt a rengeteg koszt, és ellátom a sérüléseidet, utána visszamehetsz a vízbe, rendben? – pillantok rá jóváhagyásra várva. Érzem a testébõl áradó hõt és a zakatoló szívét. Természetes, hogy nem bízik bennem.

Lehajtott fejjel piszkálgatja az ujjaival az oldalát. Ekkor veszem észre, hogy ott van a kopoltyúja, ráadásul meglepetésemre a testén lévõ pikkelyek kezdenek eltûnni. Érdekes, nagyon érdekes. Nehéz elhinnem, hogy most épp nem álmodok, de ha ez a valóság, akkor én vagyok a legmázlistább ember a világon. Megadatott nekem az, amirõl a nagyapám mindig is álmodozott.

Lassan besettenkedem az eldugott kis helyiségbe, szerencsére senki sem jár errefelé, gondolom, mindenki a konyhában piál. A régi vitorlánk is idebent van, így azt elterítem a földön, majd óvatosan lepakolom a kezemben tartott ijedt kis élõlényt a fehér vászonra.

- Hozok fertõtlenítõt, addig maradj itt, oké? – Választ megint nem kapok, de remélem, nem kezd el bóklászni a fedélzeten, mert abból bajok lehetnek. Elrohanok az orvosiba, felkapom a fertõtlenítõt, pár gézdarabot és kötszert, plusz a biztonság kedvéért elhozom az egyik pólómat és nadrágomat a szobából, ha szüksége lenne rá. Útközben egy nagy öt literes kancsót is megtöltök langyos vízzel, hogy le tudjam mosni róla a szennyezõdéseket. Ahogy az ajtó elé érek, veszek egy mély lélegzetet, és zakatoló szívvel nyitom ki azt.

Hajnalodik, mikor végre képes leszállni rólam, én pedig már a végkimerülés pengeéles szélén táncolok, vagyis inkább fekszem. Végigsimít rajtam, s a fülemhez hajol:

- Imádlak.

- Én is téged – válaszolok õszintén, és finom illatát szimatolva átölelem. De Aruninál ez az „imádlak” szó úgy tûnik veszélyes formát ölt, ugyanis szerintem ülnöm egy ideig tuti nem kell. – De most fájni fog a…

Seggem?

Igen!

- Bocsi, ki voltam éhezve – puhán megcsókol, én pedig boldogan veszek részt az andalító kis játékban. Rohadtul hiányzott az érintése, és testének melege… mikor elmentem, úgy éreztem, hogy pont hogy Õ lopott meg engem… elvett tõlem olyan dolgokat, amiket csak itt élvezhettem… az illatát és…

ÚR-IS-TEN.

Van itt valahol narrátor vagy mi a fene? Ki írja be ezeket a nyálas mondatokat a fejembe?!

- És milyen volt a tündéknél?

Érdekel, de tényleg. Szerintem az összes egy sunyi dög, és hiába tisztelik õket sokan, nem tudják, hogy ezek a tündék mindenre képesek, hogy megõrizzék a békét. És a MINDENRE szó annyira igaz, hogy a hajam égnek áll.

És nem viselem jól a jelenlétüket, valahogy mocskosnak érzem magam mellettük, és viszolygás fog el, nem is olyan kevésszer pedig szabályosan rosszul vagyok, hátrálnom kell. Lehet, hogy az én belsõm nagyon gonosz, vagy õk túl tiszták, de mindenképpen kellemetlen a jelenlétük.

- Õszintén szólva érdekes. Én három napnak éltem meg, de nem tudom, mennyi lehetettem, bár mikor visszatértem is, csak három nap telt el, de a vezetõm, Albarim szerint éveknek megfelelõ idõ volt az, csak az õ világukban.

- Albarim? Férfinév, nem? – szóval egy pöccsel rendelkezõ kalauzolta a hatalmas tündevilágban?

De. Egy fiatal, tünde herceg tanított mindenre. De negyed annyira sem volt szép és kedves a szívemnek, mint te.... picikét sem – tereli a témát, és rögtön meg is csókol, rámondva az áment. - Csak téged szeretlek.

És megint rám vetette magát, hát ugyan kérem…

Váh, rohadt jó volt!!!

- Egyébként tényleg itt laknak a szülei a városban? – hallom a partról a hangját, míg én szenvedek a vízben. Szégyenletes dolog, hogy mindennel telepakolja a seggem, és a végén pedig benne hagy pár dolgot, persze a fontosabbat kiveszi… Hátrapillantok, és jön is, és segít.

- Azt mondja – sóhajtok fel elõre, hogy a kis boszorkányt haza kell vinnem. NEM FOG HIÁNYOZNI! – Megnézhetnénk ma, hátha találunk valakit. Neki is jobb lesz a családja mellet.

- Igazad lehet. És attól, hogy ott fog lakni, eljöhet hozzánk, az erdõ ezen része nem veszélyes – mondja könnyedén, és attól, hogy CSÖPPET SEM FOG HIÁNYOZNI, mégis megnyugvással tölt el, hogy nem fogja senki sem zaklatni többet.

Maximum az udvarlói.

Istenem, szegény csávók…

***

Megpróbálom nyugodtan lekezelni a helyzetet, mikor megint csicseregni kezd. Fáradt vagyok, és nem mintha bánnám az éjszakát, de ilyenkor mindig az öreg nyanyák jelmondatát hallom: „Aki éjjel legény, legyen nappal is az!”. Hát köszönöm… Nekem az alvás eleve elrendeltetett, életbevágóan fontos dolog, és ha valaki elcsórja, akkor morcos leszek.

- Muszáj máris?

- Muszáj – csikorgatom a fogaimat.

- Ha a családod megtudná, hogy nálam voltál ahelyett, hogy azonnal hazaviszünk, rosszul esne nekik, nem gondolod? – az a némber felfogja mit mond Aruni, és elégedetten felsóhajtok.

Na vééégre…

Mondjuk, nem csodálom, hogy maradni akar. Jó cseléd lenne belõle itt, és mellesleg szerintem megszokta és megszerette ezt a varázslatokkal teli, mágikus világot, és kurvára megértem, hogy nem akar hazazúzni a monotonitásba.

Basszus, valaki megint piszkálja a szövegemet…

A borzasztó nõszemély hamar ráakad az egyik családtagjára, igen szemrevaló példány, ha Allison ilyenné válik, én most letérdelek elé, és õszintén bocsánatot kérek, némi haldoklással megspékelve.

- Õ a nõvérem – mutatja be tesóját a szörnyeteg, de gyanús, hogy a szüleikrõl nem mondanak semmit. Nem akarok bölcsödét nyitni, bár a nagyobbik már tudhat fõzni… Hmmm… Ahogy a Pöttöm Zsarnok elmegy nõvérével, hiányérzetem támad.

DE AKKOR SEM HIÁNYZIK!

Basszus…

- Így a legjobb, ugye? – kérdezem végül, ahogy ugyanolyan szõke nõvére elviszi a kölyköt. Meg lesznek? Van mit enniük? Szülõk?

ÁHH!

Ez Aruni hatása. Minden az Õ hibája.

- Igen. Ha baj lenne, úgyis tudni fogunk róla, és nem hagyjuk. Gyere, ha már lejöttünk, vásároljunk ezt-azt – megcirógatja a kezem, és forróság önti el az arcom a gyengéd érintést érezve. Felnézek rá, s látom hogy mosolyog. Bólintok hát…

Aruni teljesen elvan, beszerez minden olyan cuccot, amire szüksége van, a legtöbbnek eléggé érdekes bukéja van, remélem nem a kajánkat veszi meg, mert itt és most elrohanok a pékségbe, és odaköltözök. Vett egy párnahuzatot is ha jól látom, és szinte fülig ér a szám tõle.

Megyüüünk kopppaasztaniii!

Elindulunk visszafelé, az erdõt látva úgy érzem, hogy már tényleg ideje lenne annak, hogy valaki fazonigazítást végezzen el a lombkoronákon. Majd mikor Aruni nem figyel, megtépem a fákat…

Miközben ezen gondolkozom, arra leszek figyelmes, hogy Aruni megfogta a kezem.

Megfogta.A.Kezem.

De nem is akárhogy!

- Ez nyálas – jelentem ki a csendbe egy idõ után. Persze nem engedném el a kezét ez miatt, de ezt neki nem kell tudnia.

- Ahogy én is az vagyok – na igen… - De a szerelem ilyen.

Nevetésétõl nekem is kacarászni támad kedvem. Komolyan, ez a félõrült boszorkány mindenre képessé tudna engem tenni. Mikor a kunyhót meglátom, és átérünk a pajzson, amit ma, vagyis tegnap, vagyis…

Áhh… Aruni hibája.

- Albarim, gyere elõ – hallom mély hangját megint, én pedig szétnézek, hogy ugyan milyen macskát szólongat. Nem is tudtam, hogy van háziállatunk… Na jó, Allison szorgos hangya volt, de hát a hangyák nem állatok.

Vagy igen?

Bahh…

- Itt vagyok! – hallok egy kedélyes nevetést, és a háztetõre felnézve egy tündét látok meg. Ejnye, de nyálasan szépségesen tündöklõen tünde! Thhhüüüünndeeee! Ez most szerintem nem a poénkodás ideje. Khm… Fogja magát ez a bájgúnár, és leugorva elém lép. Rossz érzés fog el már ilyen mértékû közelségétõl is, libabõrös leszek. Ne jöjjön közelebb, mert beszédülök…

- Jack Pirozen… - király, kint hagytam a névtáblácskámat, vagy mi a franc? – pakoljatok le, és gyertek velem, apámék már várnak téged Jack, szeretnénk megismerni téged.

Elõbb halok meg, mint egy kifejlett tünde társadalom közepére rángatnának! Hát én ott olyan lennék, mint aki túl sok morfiumot nyalogatott!

Így inkább szolidan hátrább lépek ötöt, és egyet balra, hogy Aruni háta pontosan eltakarja elõlem Albatrosz vagy ki a fene jóságos erejét… Megrázom a fejem, és két kézzel a hajamba túrok. Megilletõdött tekintetekkel találkozom, mire elhúzom a számat kínosan:

- Õõõ… Értékelem mindazt, amit Arunival tettetek, vagy micsoda, de… Nem mehetek közétek, és tudom, hogy az öregek meg nem jönnek ki egy ilyenért, mint én – nézek rá tök komolyan, de a belõle áramló Jó egyszerûen még mindig arra késztet, hogy lépjek egyet hátrább.

- Ez problémát vet fel – mosolyog továbbra is, de vette a lapot, hogy ne igazán jöjjön a közelembe, ha jót akar magának. Tartsa meg a benne levõ Jót, a fenébe is…

- Késõbb nem ejthetjük meg? Legalább hogy felvonjak magam köré egy pajzsot, vagy valamit… - vakarom meg a tarkómat, de inkább összefonom karjaimat a mellkasom elõtt.

Aruni felvonja az egyik szemöldökét, de mikor odajönne hozzám, némán kérem, hogy maradjon ott. Biccent, megteszi amit kérek, és legalább felét felfogja Albatrosz energiájának. Vagyis inkább annak a hat tonnányi Jónak az áramlását.

- Miért nem megy most? Állítólag nagy a hatalmad – billenti oldalra a fejét, akadékoskodva, értetlenkedve, mire legszívesebben bemosnék neki egyet. NE értetlenkedjen, azokat gyûlölöm, az õrületbe tudnak kergetni…

- Fáradt vagyok – nézek jelentõségteljesen Arunira, aki veszi a lapot. Egész éjjel akcióztunk, és nem hiszem, hogy ez pont a tündéknek ne kerülte volna el a figyelmét, hiszen mindenhol ott vannak.

- Rendben – gondolkodik el, és végül bólint. Helyes. - Egy hét múlva ismét eljövök. Jó volt újra látni Aruni, viszlát Pirozen!

Ahogy eltûnik, Arunira nézek, és elterülök a fûben.

- Áh, jól bemutatkoztam, most már csak „Pirozen” vagyok – röhögök fel kínosan.

- Mi bajod a tündékkel? – hallom, ahogy a talpa alatt ropog a fû, és odajön hozzám. Leül mellém a fûbe, én pedig összekulcsolom a kezeimet tarkóm alatt, és nézem a felhõket, ahogy szambáznak az égen.

- Túl jók… Vagyis Jók. Engem… zavar a jelenlétük, ösztönösen kerülöm õket, és ha több idõt töltök a közelükben, szédülök, rosszul leszek, és hasonlók. Ne felejtsd el, hogy én gonosz vagyok.

- Nem vagy gonosz. Csak az erõd az – hajol fölém, és egy édes csókkal lep meg, átkarolva nyakát magamra rántom, csomagostól, mindenestõl. Ravaszan elmosolyodik, és az ajkaimra suttog.

- Ugye tudod, hogy most minden szétszóródott?

- Lehajoljak értük? – vigyorgok gonoszan, mire felnevet, és végigsimít a combomon...

***

Aruni csendesen üldögél odakint az egyik sámlin, valami bizbaszt tördel egy mozsárban, vagy farag, vagy mittomén…

Allison az egész házat kitakarította, nem is tudtam, hogy ennyire hasznos is tud lenni, ha akar. Holnap hazavisszük a kis szörnyeteget, talán egy napja lógott el ide, másfél… Azóta a szülei csak nem csináltak másikat, emberi képtelenség, és különben is, szerintem megszokhatták volna már, hogy ez a kis rémség üldöz minket.

Otthagyva a szorgoskodó kis hangyát, kimegyek Arunihoz. Az ablakon. Szépen odaosonok, és az ablakpárkányról rámászok a hátára, mint valami majom. Átkarolom a nyakát karjaimmal, hogy lehetetlen legyen számára másfelé figyelni, és közben a hajába szagolok.

- Mit szeretnél?

- Szerintem ez nem kérdéses – kuncogok fel, odabentrõl pedig csak visítást hallok. Két perc múlva, mielõtt még berontanék megnézni, hogy mi a baj, egy kis test csapódik nekem, és az én nyakam lesz körbefonva, szinte már fojtogatás szintjén.

Allison, az erdei fojtogató.

Felnyögök, jó hangosan, mire Aruni háta megrándul. Kajánul elvigyorodom, és a fülébe suttogok, míg Allison hangosan csacsog:

- Perverz… - hangomról lerí, hogy mennyire élvezem a helyzetet, látom arcának oldalprofilján, hogy csúnyán elmosolyodik. Ezt imádom mindig benne, ártatlannak tûnik, és szelídnek, ugyanakkor nagyon is szenvedélyes és akaratos is tud lenni.

- … figyeltek ti rám?! Lassan sötét lesz, és én álmos vagyok! Aludjunk!

Álmos?

Ez a kis falusi boszorkány… már megint magára akarja vonzani a figyelmünket… rafkós a kölyök… nagyon rafkós…

- Na, mit szólsz boszi, aludjunk? – duruzsolom, élvezet piszkálni, mikor a kislány elõtt semmit sem csinálhatunk. Gonoszan és kihívóan a fülébe nyalintok, imádom feszegetni a határait.

- Ha Allison álmos… Nem várathatunk meg egy ifjú hölgyet – válaszol, mire Allison gyõzedelmeskedve lemászik rólam, én meg Aruni meleg hátát vagyok kénytelen mellõzni. Éppen sunnyognék be a dühödt perszóna mögött, mikor Aruni elkapja a grabancomat.

- Nyííí! – visítok fel, szórakozottan és boldogan. A falhoz présel, Allison nem lát semmit sem, nyilván ezért mert ennyire közel... hajolni? Incselkedõen pillogok rá, egy lapáttal még azzal teszek a szituációra, hogy ártatlan képet is vágok mellé.

- Nem csináltam semmit sem… - rebegtetem úgy a szempilláimat, hogy szinte kirepülök a karjai közül. Bár, szerintem ez lehetetlen, hogy eltûnjek mellõle. Nem engedné.

- Olyan is vagy, nem? – dörmögi, és lop tõlem egy hosszú, mély csókot. Két kezemmel oldalán simítok végig, majd mellkasán feltolva kezeimet izmos nyakára teszem õket. Hehe, kár, hogy Allison nem maradhat tovább…

- Segítség, molesztálnak, segítség, inzultus a kunyhó elõtt! – játszom el a drámai élt, áldozati pózban. Teljesen elengedem magam, így meg kell tartania erõsen, két kézzel, hogy ne essek össze.

Ám én ezt várom, egy pillanat alatt mászok ki a lábai között, ámde ráfog a derekamra lábaival, így beszorulok.

- Áááá! Neee!

- Most nem menekülsz.

- Mennyiben fogadjunk, hogy igen? – támasztom meg a fejem ráérõsen a földön, élvezve, hogy lenéz rám. Már így is vadító, hogy felettem van! Nem adom meg magam, most nem. Felvillannak a szemei, és kajánul elvigyorodik, én pedig bevetem az aduászt:

- Allisooooon!

Az ágyon régebben ketten elfértünk, fõleg úgy, hogy Aruni volt felül, én meg alul… Hehe. Vagy én feküdtem rajta, na. Azért ne adjuk meg neki a vezetõ szerepet, mégiscsak én vagyok a több erõvel rendelkezõ…

Meg a hülyébb és bénább is.

Khm…

Szóval, ott tartottam, hogy nem férünk el hárman, így úgy döntöttem, hogy variálni fogok. Aruni fekszik belülre, a fal mellé, Allison kettõnk közé. Véletlen az, hogy a némber ott fekszik? Nem hát. Hehe.

- És mostmár teljes csönd! – szólok rá, mire elcsípi az orromat.

- Fázok.

- Ó, hogy az Isten… - kelek fel, és lekapva a felsõmet rádobom, ami alá boldogan kucorodik be, én pedig egy szál nadrágban fekszem vissza mellé. Nem fogok megfázni, megedzõdtem, de ez a kis… Argh!

Elfújom a gyertyákat, persze a lustaság nagy úr, így egy apró szelet gerjesztve eloltom mindet, és Arunira kacsintva elhelyezkedem a túlvégen. Ez ooolyan vicces…

Alig hunyom le a szemem pár pillanatra, egy kezet érzek meg az oldalamon, meg egy másik végtagot a lábamnál, és dühösen suttogni kezdek. Nézd már, az erdei boszorkány nem bírja ki a külön alvást?! Hát menten felkötöm magam valahová, hihetetlen, perverz disznó…

- Mit tapogatsz, hm?! – morgom, mire érkezik a válasz. Messzebbrõl, és ugyanolyan halkan. Furcsa, azt hittem közelebb hajolt, hát hogyan érne ide másképp? Bár hosszú a karja, az nem vitás… hehe… De akkor is! Egy kislány felett ilyet mûvelni…

Aruni, a gonosz szatír.

- Nem én vagyok.

- Akkor ki…?! – horkantok fel, és két pillanat múlva szemeim felizzanak, mintha éjszakai üzemmódba kapcsolt volna. Allison olyan szorosan bújik hozzám, ahogy csak tud, apró kis arcán folynak a könnyek. Meglepetten nézek le rá, majd Arunira, és nagyot sóhajtva visszaölelem. Mélyen alszik, és mégis sír…

- Mi a baj?

- Nem tudom. Sír – suttogom, fénylõ szemeimet a gyerek fejére fordítom, s lassan simogatni kezdem tincseit. Szegény… Mindig piszkáltam. Bahh, bunkó vagyok, mit vagyok meglepve…

- Azt érzem. Valószínûleg a családja hiányzik neki. Vagy esetleg… megtámadta valami?

- Hát… - komorodok el, és úgy fekszem, hogy félig felkerüljön rám a kislány, hogy elférjünk mindannyian. – Mikor én megtaláltam, egy tucat bandita akarta éppen…

Elhallgatok. Szerintem ez eléggé érthetõ volt, fõleg a bandita szóval megtûzdelve. Csend borul ránk, érzem Aruni tekintetét magunkon, világító szemeimet meg inkább visszafogom rendes nézetbe. Zavar, hogy mindent élesen látok.

- Megmentetted?

- Igen – súgom csöndesen. De azt nem teszem hozzá, hogy ott akartam hagyni, de mikor láttam, hogy milyen pöttöm, és a fák lombjai között ki tudott szúrni engem, könnyes szemeit rám fordította… Onnantól már nem voltam ura önmagamnak.

Meg. Kellett. Mentenem.

- Nem csoda, hogy ennyire ragaszkodik hozzád – észlelem tenyerét Allison hátán, s lágy erejét érezve tudom, hogy nyugtatni próbálja a hevesen reszketõ testet.

- Pedig le akartam koptatni, ahogy megtaláltam… - szalad ki a számon, szinte látom a megrovó tekintetet, vagy a bosszús arckifejezést. Vagy nem is tudom… – Nem fogtam fel, tudod milyen vagyok. De egyszerûen utánam jött, mindig várt, ha tudott, utánam settenkedett. Szinte már üldözött. Hasonlít valakire, nem gondolod?

Halkan felnevetünk.

- Szerintem rémálmai vannak.

- Igen, nagyon sokszor volt rémálma már…

- Szóval õrizted már párszor az álmát?

- Nem! – csattanok fel, és durcásan elfordítom a fejem a mosolygó Arunitól.

***

Reggel azon kapom magam, hogy a falnál fekszek, Allison pedig mint valami kis kifli, úgy bújik hozzám. Égnek emelem a tekintetem, és lassan kimászok alóla, hogy ne keltsem fel. Legszívesebben felrepülnék, de szerintem leégne a bõre az erõmtõl, az meg milyen lenne már?

Akkor tényleg zörögne a csontja…

Hehehe…

Ez nem vicces.

A felsõmet már nem is próbálom meg visszacsórni tõle, így a nadrágomban kisunnyogok az ajtón, és a küszöbön nyújtózkodok egyet a hidegben. Frissítõ, meg kell hagyni.

- Jó reggel Jack! – ah, ne, Albatrosz… Tuti megint a tetõn van. Ettõl a francos pajzstól nem érzem meg a TÜNdéket, mert olyan könnyen el TÜNedeznek az óvó hártya alatt… Pff…

Az utóbbi napokban sikerült egy kevésbé gonoszabb energiákkal teli személyi pajzsot kifejlesztenem, ami megszûri ezt a túlzott ártatlanságot. Nem tudom lepattintani magamról teljesen mindet, ha ezt kifejleszteném, a démonok ölnének a húsomért.

- Aruni? – kérdezem köszönés helyett.

- Pár perc, és itt lesz, vizet hoz – hajol le, mint egy denevér, lábát beakatsztva. Így, elõttem himbálózva mosolyog rám. Az egy dolog, hogy valakire mondják, hogy tenyérbemászó, de hogy ez már pofábamászó…

- Fakasztottam volna neki… - sóhajtok fel, máris hiányzik, ráadásul reggeli csókot se kaptam, így morcos leszek, és Albatrosz bánja meg. – Bokszzsáknak képzeled magad?

- Hm… tessék?

Ez aztán tudja, hogyan húzzon fel…!

Mikor nyitnám a számat, hogy lesöpörjem onnan, mint egy jelentéktelen hópihét, Allison jelenik meg a lábaimnál, és kis szemeit dörzsölve néz fel Albatroszra meglepetten. Annak kitágulnak a szemei, és látom, ahogyan egy pillanatra ezüstösen villannak fel a szemei.

Na nem.

ROHADTUL NEM!

Nagy durranás, máris a domb másik oldalán találja magát, a mi kedves szõke hercegünk.

- TAKARODJ INNEN PERVERZ ÁLLAT! – szolid üvöltésem az egész erdõt körüllengi.

Olyan mértékû düh fog el, amelyet még sosem éreztem, na meg a szituáció… Ez a mocsok, képes lenne kötést kialakítani egy nála talán száz évvel fiatalabb, nem kifejlett nõszeméllyel, aki ráadásul… aki…

- Most miért? Naaa!!!

- EZ… EZ ITT! EZ… EZ… - egyszerûen nem tudom magam kifejezni úgy, hogy neki érthetõ legyen, és ne ordítsam le felháborodásomban az Õ haját is. Megérinti a karomat, és nekem ennyi is elég, hogy némileg lenyugodjak. Mindjárt halkabban fojtatom. – Ez a… a… ez nem a herceg! Nem! Ez egy szatír!

Nem tudom neki érthetõbben megmagyarázni, az istenért, szerintem még Allison nincs 8 éves sem, hogyan mondjam el neki, hogy ez a fasz éppen most lett menthetetlenül rabja, és ha Õ is felnõtt, akkor Albatrosz halálra fogja „üldözni”…

- Mi történt? Jack? Allison? Hol van Albarim?

- Lehûti magát – fújtatok, észre sem vettem, hogy védelmezõn álltam be Allison elé, így morogva lépek odébb, és betessékelem a kisasszonyt a kunyhóba, minden tiltakozása ellenére.

- Mi történt?

- Ez a… te kis barátod, megtalálta élete párját!

Aruni hirtelen minden levegõjét bent felejti a tüdejében és kikerekedett szemekkel néz rám.

- Nem én – legyintek undorodva, ez a kis szartúró még a seggemet se foghatná meg, nem hogy beletenni valamit. – Allison!

- Tényleg te vagy az? – hangja forró, lélegzete szapora és mégis döbbent. Halványan elmosolyodom, akaratlanul is. Szívdobogásom olyan erõs, mint szûzlánynak a nászéjszakáján.

- Ki más lenne?

- Nem elmém gúnyolódik megint? – jajj, ne, megõrült! Úristen, most mit csináljak vele? Erõs tenyerei felkarjaimra fonódnak, és szinte várom, hogy eszelõs vigyorral a földhöz vágjon, de nem teszi. Csak eltol, hogy jobban megnézhessen magának. Tekintete szinte belémfúródik.

- Tényleg itt vagy… - suttogja, olyan szorosan ölel magához, hogy az õ erejével szinte kipattannak a szemgolyóim. Halkan felnyögök, de viszonzom fojtogató ölelését, hiszen erre vágytam…

- Szeretlek, Jack Pirozen. Örökké, ebben a nem tudom meddig tartó éeltben szeretni foglak – szavai hatására megremegek, forró melegség önti el mellkasom, lábaim megrándulnak. – Nekem így kellesz, ahogy vagy, mindened… te! Senki másra nincs szükségem, csak rád. Soha többé nem engedlek el.

Kiszakad ölelésembõl, s megint hátrább tolva kényszerít arra, hogy a szemébe nézzek. Elakad a levegõm, reszket minden porcikám minden egyes elhangzott szó után…

- Ha kell, akkor veled együtt hagyok hátra mindent. Veled akarok lenni, veled akarok bujdosni, ha úgy alakul. Szeretlek, és vállalok mindent, ami ezzel jár. A veszélyt, az ellenségeket… minden egyes percet, amit veled tölthetek… - rám mosolyog, Allison hátulról valami szörnyûséges dalt kornyikál, én pedig csak a földbe gyökerezve nézem Õt.

- Bocsáss meg nekem, és maradj velem, könyörgök – ujjai végigszaladnak forró bõrömön, a fuvallatnyi érintés mindennél többet mond. - Maradjatok mindketten.

Baszki, kiszakad a szívem, elég lesz már ebbõl a marhaságból… Még infarktot kapok, annyira dobog, a kihalás veszélye fenyeget, aztán lehet sírni ríni, ha megdöglök!

- Gyertek be, kérlek… adj még egy esélyt – suttogó hangja borzongást kelt bennem. Jóvanmá’, te dilis boszorka… Bólintok, és utána szorosan hozzábújok, nagyot szippantva illatából. Õ az én otthonom… Mozgó otthon… A forróság, a melegség, a biztonság, hogy valaki hazavár… Õ várni fog rám… Mindig… Tudom.

- Éhes vagyok – égnek emelem a tekintetem, de legalább ez a pillanat megszakadt, ugyanis kezdett zavarni, hogy a saját szívdobogásomtól nem hallom a saját gondolataimat. – Menjünk már be, éhes vagyok.

Te némber, hát van bõr a képeden itt követelõzni egy vadidegen háza elõtt, kosztot kérni meg kvártélyt? El vagy felejtve kisanyám, és ha be mered foglalni a helyem, megkeserülöd, levágom az összes csinos kis hajtincsed te… te… naplopó!

Bahh, én is az vagyok…

Lehangoló tény.

- Allison, õ itt Aruni, az erdõ boszorkánymestere. Arui, Õ itt Allison – szakad ki mellkasomból egy hatalmas sóhaj. Istenem, mintha egy két lábon járó robbanószerkezetet eresztettem volna be Aruni békés otthonába…

- Üdvözöllek itt, Allison. Remélem tudok neked olyan finomat adni, amilyet szeretnél, és nekem lenne öröm, ha megkínálhatnálak titeket – persze, persze, miután rád erõszakolta magát! Rajtad fog csimpaszkodni, de Arunin nem osztozok senkin! Ez az én saját bejáratú hogyishívjákom, senki nem fogja becsórni!

Erre, csak úgy, kérdezés nélkül csak besétál. A számat eltátom, pofám leszakad… Ez lenne kishölgy?! EZ?! Istenem, ennyire bunkó még én sem lehetek… Vagy igen? Bahh, hasonlít rám…

Ám mielõtt még elterülhetnék a szégyenérzettõl a földön, kis buborékokat eregethetnék magamból, gyorsan rámondom az áment, mielõtt még valami is elhagyja azt az ocsmány pofámat…

- Itt maradunk – túrok hajamba kínosan, még más miatt sosem kellett magyarázkodnom, vagy ilyesmi… Ahh mán’!!! De mielõtt még mondhatnék pár védõ szót szertelen útitársam neveletlenségének ügyében, Aruni olyan gyorsan fordul, hogy még levegõt is elfelejtek venni. Magához ránt, testemen pedig villámként cikázik végig egy érzés…

- Meg foglak csókolni – jelenti ki, s ajkaimra tapad. Riadtan próbálom meg leszedni magamról, Allison mindent láthat! Te jó ég! De végül engedek a csábításnak, forró és meleg testének közelségének, s viszonzom heves csókját.

- Nem is fürödtem napok óta – suttogom édes szájára, visszavonom azt a kényszert, hogy megnyaljam ajkait. Allison túl közel van. És túlságosan okos perszóna…

- Akkor ez ellen teszünk, hamarosan.

Befal mindent, én pedig inkább éhen oldalt álldogálok. Tömje meg magát, legalább addig csendben lesz. Mikor már azon gondolkodom, hogy Aruni milyen jó mamija lenne Allisonnak, alig hallhatóan befejelem a falat. Miért én? Picsába… Hülyülök…

- Akkor te boszorkány vagy?

- Pontosan. Én felügyelem az erdõt, és segítek a városaiknak.

- Város? Onnan jöttem én is. Nem ismered a szüleimet? Bár honnan ismernéd, õk sosem jöttek az erdõbe – csengõ kacagását már megszoktam, és ennek ellenére mindig képes puhítani rajtam. Akárcsak Aruni. Remek. Rám pillant, én pedig csak jelentõségteljesen nézek vissza rá. Hosszú történet, és mi ráérünk… Késõbb.

És benyomja a szunyát. Én még ilyet nem láttam. Úgy befekszik, hogy olyan nincs. Mennyit imádkoztam érte, te magasságos Jóisten, hogy ilyen könnyedén bealudjon egyszer! Csak egyetlen egyszer…

- Gyere, menjünk a folyóhoz, ott meg tudsz fürdeni – mosolya lágy, és kedves. Megnyugtató. Allison pihenõ alakjára vonom tekintetem, és tétován kérdezem:

- Hagyjuk itt? Baja lesz.

- Nem lesz. Nem érzed? Ez már nem csak az én erõm – meglepve hallom ezeket a szavakat, ujjai az arcomra szaladnak, én pedig lehunyom szemeimet, hogy beazonosítsam az erõt, mely eddig teljesen elkerülte a figyelmemet. Finom, lágy, de mégis erõs, szinte a körülöttünk feszül, mindenhol ott lebeg. Erre csak két faj képes, és kizárásos alapon…

- Elfek?

- Nem akartam felkészületlen lenni, ha visszatérsz. Holnap tettem volna rendbe a kertet, és akartam faragni neked egy saját szekrényt is.

- Vártál? – kelek fel a székrõl, ahonnan eddig figyeltem õket, s odalépek hozzá.

- Mint még senkit – súgja, szemeinek sóvárogva táncolnak ajkaimon. Elfordítom a fejem tõle. Hogy engedhetném, hogy megérintsen, mikor büdösebb vagyok, mint egy borz…

- Mindenképp fürdeni akarok elõtte.

- Amit csak szeretnél.

***

Körülményesen teszünk le védvarázs alapokat az elf mágia mellé, és az én erõmmel is körbevesszük a kunyhót és környékét. Fõleg, hogy Allison egyedül marad ott bent, így maximálisan kiveszem a részem. Már amennyire tudom, az erõm nem igazán kihelyezhetõ ilyen ügyben, mármint nem igazán kontrollálható, ha kicsi darabokat kanyarítok le az egészbõl.

Franc tudja, nem fogok itt most magyarázni…

A tótól a kunyhó látótávolságon belül van, és teljesen megnyugodva kezdek el vetkõzni, hogy végre a vízbe mászhassak. Ledobálok magamról mindent, és mikor belemászok a vízbe, elégedetten felsóhajtok. Az idõ ellenére kellemesen meleg, sõt… gyanúsan meleg. Hm. Kezem a vízbe merítem, majd nyakig lebuggyanok, aztán felegyenesedve kezdem el mosni az arcomat. De jól esik, francokat Allisonba, miatta mindig vigyáznom kellett, csak nem pucérkodok egy kislány elõtt! Vagy mi fene…

Leül a partra, a fûszálak halkan surlódnak ruhájával, én pedig egy loccsantással csapom fel a vizet a felkaromra, lemosva róla a mocskot és az izzadtságot. Érzem parázsló szempárját a hátamon, és a testemen, mindenhol, ezért hátranézek hozzá, a vér felszökik az arcomba a látványtól. Árgus szemekkel figyel, minden mozdulatom falja, és mégis, süt belõle valami más is…

- Kellemesen meleg a víz.

- Varázslat – válaszolja, mire elnevetem magam.

- Itt mi nem? – nevetek fel, és arcára téved a tekintetem.

Vár. Rám vár. Arra, hogy szólítsam…

- Gyere be – szólok, mire habozás nélkül felkel, és vetkõzni kezd, most rajtam van a bámulás sora. Legszívesebben végignyalnám mindenhol, mint egy hálás kutya. Látom, hogy milyen izgalmat jelentek számára, érzek rajta minden kimondatlan szót, és még csak nem is ért hozzám…

- Bocsáss meg, csak hiányoztál – õszinteségét hallva elmosolyodom, kidolgozott mellkasát látva odalépek hozzá, megszüntetve a felesleges távolságot.

- Izmosabb lettél – simítok végig a kemény izmokon, szinte bizsereg a tenyerem az érzéstõl.

- Az elfeknél töltöttem egy kicsi idõt, talán ott sikerült a testemet is fejleszteni.

- Miért voltál ott? – kérdezem, elfordulva tõle, ezzel késztetve arra, hogy mossa meg a hátam. Szeretném élvezni ujjainak lágy játékát a bõrömön… Kiráz a hideg, ahol hozzám ér, tucatnyi érzés kerít hatalmába, szívem szinte repes, de már kezem megszokni, hogy mióta visszajöttem, veszettül dübörög.

Mikor tenyere fenekemen simít végig, megremegek, de nem teszek semmit, várom, mit szeretne. Óvatos mozdulatokkal mosdat, sebeim szélét erejével körbenyalogatja, ezáltal gyógyítva a tompa, fájdalmas lüktetést. Magához von, karmos keze derekamra siklik, és leülve az ölébe húz.

- Hogy miért? Hogyha visszajössz, megvédhesselek, segíthesselek és támogathassalak. Hogy már örökre velem maradj, hogy gondoskodhassak rólad, és szerethesselek – búgja a fülembe földöntúli hangon, szinte megszûnik körülöttünk minden…

Ahogy magához von, megremegek, testének forróságát érzem csak, és a víz simogatását elnyomja az Õ ujjainak édes cirógatása… Macskaként bújok hozzá, élvezem, ahogy hátulról átölel, illata kábító, lehelete forró, s minden szusszanása végigsiklik a bõrömön, amitõl libabõrös a hátam. Szívem szaporábban kezd el verni, izgatottan és vággyal telin élvezem érintéseit, szinte lángol a vérem az ereimben, arcom kipirosodik, pedig még semmit sem csináltunk…

Még…

Fejem kissé hátradöntöm, s férfias, csodás vonásaiban gyönyörködöm. Szemei lángolnak és égnek, izzó vágya mellett valami más is bújik, de kitágult pupillája és keményen lüktetõ férfiassága mindent elmond arról, mennyire hiányolt, s mennyire akar engem…

Engem!

Kezem felemelem, ujjaim hosszú, vizes hajába mártom, lehunyva szemeit simítja arcát kezemhez, csókot nyomva felhevült bõrömre, én pedig megremegek. Ajkai megrándulnak, halványan elmosolyodik, de ennél õszintébbet és szerelmesebbet még soha, de soha nem kaptam tõle… Kicsit feljebb emelkedem, s szájára tapasztom az enyémet. Fújtatva és hatalmasat sóhajtva viszonozza, kezei fenekembe markolnak, mindenhol végigsiklik rajtam hatalmas tenyere, mintha magába akarna olvasztani, sajátjává akarna tenni…

És rohadtul nem bánnám, nekem Õ kell, és senki más…

Mohón tapad ajkaimra, nyelve tétovázás nélkül vesz birtokba, karmos keze megragadja a derekam, és magával szembe fordít, hogy jobban megkóstolhasson, én pedig jobban elérhessem Õt…

Zihálásunk és szapora levegõvételeinket senki, de senki nem hallja. Allison békésen alszik, kettõnk jelenlétét és mozdulatait senki más nem látja, csak a természet maga. A fák közül hûvös szellõ suhan felénk, hûtve izzó bõrömet, de még jobban Arunihoz húzódom, ujjai kényeztetnek, nyelve kábító táncot jár, kezem hevesen mozog merevedésén a víz alatt…

- Ah… Aruni – sóhajtom, mikor végre elenged, hosszú nyálcsíkot húzva válik el ajkaimtól, én pedig éhesen tapadok mellkasára, az új izmok minden négyzetcentiméterét fel akarom térképezni, akarom, hogy mindenét ismerjem, akarom, hogy csak én tudhassam betéve testének ábécéjét…

Ujjai kicsúsznak belõlem, én pedig csalódottan felnyögve hagyom abba mellbimbói körberajzolását, és zihálva kapaszkodom meg vállában, újabb csókot követelve, és magamtól mozdulva ülök rá férfiasságára…

Hangosan felmorog, vadul, éhesen tapad a számra, én pedig reszketve emelkedek fel és le rajta, a víz hangosan csobog, tükre fodrozódik, körülöttünk minden csendes és békés…

- Szeretlek… imádlak… akarlak… kellesz… – nyal végig az arcomon, izzó szemeivel összekapcsolódik az enyém, homályossá válik látásom, csak Õt érzem, szaporán emelkedem fel és le rajta, fenekemmel szinte szorítom, lihegése s tüzelõ érintései léteznek számomra csupán…

- Énh… ah… énhis… - nyöszörgöm, alig kapok levegõt, a külsõ hideg és a belsõ hõ a bõröm két oldalán találkozva reszketésre kényszerít, remegõ ujjaimon levõ karmaimat élvezettel húzom végig vállán és mellkasán.

- Mondd ki… mondd ki… mondd ki, hogy szeretsz! – harap nyakamba, és szívni kezdi, birtoklóan, keményen, úgy, mint még sosem… Akar engem, örökre, mindig, mindenhol velem lesz, bármi legyen, tudom…

Ah, imádom mikor ilyen…

- Szheretleekk – hörgök, kapkodok levegõ után, érzem, hogy közel a gyönyör beteljesülése, a sóvárgás kínzó hullámai a magasba csapnak, tudom, hogy most…

Hirtelen kiemel a vízbõl, a hideg fûszálak között találom magam, vizes, hátára tapadt haja rám nehezedik, teste fölém mászik, s nem mozdulva belõlem újra és újra magáévá tesz… Ritmusa féktelen, és vad, karjaim testem mellett vergõdnek, szinte fennakadnak szemeim a gyönyörtõl, ennyire jó még soha, soha nem volt vele, soha… Szemeim világítanak, az övéi is, lassan ránk esteledik, de Õ még mindig csak velem és velem foglalkozik, érintései lágyak és mégis kemények, imádom, imádom!

Szeretem…

Segítenem kell neki! Az én hibám lesz, ha valami történik vele, abba pedig belebetegszem! Megõrülök! Nem eshet baja, valahogy rendbe kell ezt hoznom, valahogy, kérem, ne essen semmi baja! Bármit megteszek, bármit…

Elkezdem a fejem verni a földbe, de olyan, mintha puha párnába dobálnám a fejemet. De egy párna is lehet halálos, és veszélyes, ezt pedig ki fogom használni. Addig verem a fejem a földhöz, ameddig nem érzem, hogy a lendülettõl folyamatosan szilárdul, míg végül valami forróhoz ütöm a homlokom.

Ahh… végre…

Segítenem kell, figyelmeztetnem kell, muszáj! Az én hibám, az én hibám, az én hibám! Mibõl gondoltam, hogy veszélytelenül mellette maradhatok? Mi a fészkes fenébõl? Istenem, ne essen baja…

Rohanok, imbolyogva bár, de legalább lendületet ad, és elõrébb lendít célom felé. Meg is látom, ahogy egy fának nyomja, olyan, mintha meg akarná csókolni… Ne… Nem! Nem!

NEM!

Kirontok a bokrok közül, és azonnal gusztustalan testébe mártom a karmaimat, dobogó szívét átnyesve. Aruni lekap róla, én pedig még egy maréknyi bõrt lemarok arról a szemétládáról, de Aruni sebet kap… Aruni! Aruni!

- Aruni! – vezetem összes erõmet a földbe, hogy onnan kicsapódva, lesbõl beleálljon annak a féregnek a testébe. Annyira ocsmányul hasonlít rám, hogy egyáltalán nem okoz problémát „saját magam” kiiktatása.

Percekre elveszítem az eszméletemet, kóvályogva szólítom meg újra, miután gondolataimban folyton azért fohászkodtam, hogy ne legyen baja, mert az az én hibám, és egy ekkora terhet nem lennék képes elviselni!

- Aruni… - sóhajtom nevét, alig látom, de érzem rajta, hogy jól van…

- Késõbb beszélünk. Most pihenj – hangja számító, színtelen… Nem értem. Mi az? Rosszul van? Vagy ez az alakváltó, és most fog kinyírni…?

***

Mikor magamhoz térek, látom, hogy a vállán levõ sebet mossa. Megszólítom, de annyira erõtlen volt, hogy még saját magam se hallottam.

- Jól vagy? – nem is fordul felém, egyáltalán nem is kapcsol, hogy hozzá szóltam. Talán… megint halkra sikerült? Vagy…?

- Megmaradok. Te hogy érzed magad? – fordul végre felém, én pedig megkönnyebbülve konstatálom, hogy mellém telepszik.

- Azt hiszem, hogy már én is egyben leszek.

- Meglep, ha azt mondom, hogy beszélni akarok veled? – a szemei égetnek, szúrósak, és nem tudom, hogy direkt, vagy nem… Elfordulok tõle, amennyire erõm engedi, így a hátamat látja. – Jack…

- Mondhatod, csak nem akarok a szemedbe nézni közben.

Nem akarom látni, mit gondol. Mondja ki, az könnyebb, mint nézni.

- Nos. Az tény, hogy veszélybe sodortál. Nem csak engem, magadat is, és a várost is. Emiatt haragszom rád, de azt hiszem, érzed te magad is, hogy helytelen volt, ami történt – reszketegen felsóhajtok. Persze, helytelen, hogyne…

- A második. Az, hogy annyira nem bízol bennem, hogy feltörsz egy olyan varázst, amit az az alakváltó helyezett rád, több mint vérlázító számomra, Jack – megrándulok szavai hallatán. De én csak… segíteni akartam…

 - Ha képtelen vagy bízni bennem, Jack Pirozen. Ha képtelen vagy õszintén elmondani nekem mindent, akkor most megkérlek, hogy menj el. Lehet, hogy az életemet is odaadnám érted. Bármit feláldoznék, hogy megmentselek. De nem akarom, hogy kötelességbõl legyél itt. Az rosszabb lenne, mintha most lelépnél, és soha nem hallanék rólad többet. – fájdalmasan felsóhajt, legszívesebben homokba dugnám a fejem.

- A szívem szakad meg, ha elmész, mert nagyon szeretlek, Jack. De ha te nem tudod ezt viszonozni, és meg sem próbálsz õszintén beszélni velem, akkor menj el, kérlek.

Csönd. Megint el akar küldeni? Újra? Ismét?

- A kincs is nálad van ugye? Az alakváltó démon anyjának a kincse, amit szerinte elloptál. Az is itt van, ugye? – megfordulok, és lassan tekintetem a mellkasáról a szemeire irányítom. Keserûen elmosolyodok, és a hajamból elõvarázsolva kiveszem a kristályokat, majd tenyereimbe helyezve felé tartom.

- A Feledés Könnyei, az Õrzõk Kristálya, a Fellegek Királynõi. Gondolom, hallottál már róluk, Aruni – sóhajtom nevét, mint valami mondat kiegészítõt, és megdörgölöm az orrom kézfejemmel, mint valami kisgyerek. Megragadom a sárgát, és egy dobással felé hajítom, amit meglepetten el is kap. A változás azonnal végbemegy rajta. Vállsebe azonnal beforr, teste szinte kivirul, ha megkockáztathatom, még izmosabb is lett.

- Az Erõ Köve. A piros… nos… gondolom tudod.

- A Hatalom Köve. Ezt használtad más démonokon, és… boszorkányokon?

- Igen – húzom el a számat, ami egy szomorú mosolynak felel meg. A lilát felemelem, és inkább magam mellé teszem az ágyra. Úgyis tudja, hogy az a Lélek Köve. Gazdájának egy részét tartalmazza.

- És hogyhogy most kerítetted elõ? Rengetegszer voltál beteg – hangja számító, és fájdalmasan maró, tárgyilagos. Felsóhajtok. Megérdemlem.

- Tudod, ha az embernek több mágikus dolga van, és súlyosan megsérül, nem azon fog morfondírozni, hogy mi van nála, amit nem lát. Abba kapaszkodik, amiben jobban bízik, és szem elõtt van.

- Egész végig nálad volt? Végig? Csak elloptad az alakváltó anyjától? Minek? Miért? Miért loptad el, ha nem is használod? Tényleg lopsz…

Ezeknek a szavaknak a hallatán eltörik bennem valami. Valami fontos, valami erõs, ami eddig tartotta azt, amit mi ketten nehézkesen felépítettünk, pár nagyobb veszekedés után, imbolyogva is, de állt! És kételkedik, meglepõdik, nem hiszi el!!!

Kirobbanok. Pedig nem érdemli meg. De mégis…

- Miért, mit hittél? Azt hitted, gyerekes kis lopkodásokról volt itt szó! Aruni, az ég szerelmére! Nem gondolhatod komolyan, hogy almát loptam a piacról, vagy elcsórtam egy kislány nyalókáját?! – zúdítom rá az összes gondolatomat, érzésemet, mondanivalómat.

Mit akadékoskodik folyton?! Nem érti?! Mit nem lehet ezen érteni?! Mit?!

- Lassan mondom, úgy, hogy végre felfogd. Ezek itt… – kapok a jobb hüvelykujjam után, lerázva róla a gyûrûket, a karpereceimet, a fülbevalót, a zsebeimbõl drágaköveket, a koponyákból mindent a földre szórok, a kristályokat is a földhöz vágom.

- …az életem! Ezek mutatják, hogy létezem, hogy tettem valamit egyáltalán! Hogy vagyok! Elnéznek mellettem, le se szarják, hogy ott megyek mellettük! Ez még szarabb, mintha beszögelt hordóba tennének, mint oly sokszor! A lenézõ pillantások, amerre járok, semmi mást nem sugallnak, hogy csak egy kis senki vagyok! Ezek itt… emlékeztetnek arra, hogy ki vagyok, de a miértjét még mindig nem tudom!!!

Veszek egy nagy levegõt, hogy folytassam, eszem ágában sincs most már mellé nézni. Egyenesen a szemébe meredek, úgy osztom azt a suta fejét, amivel nem képes felfogni, hogy mindent csak érte teszek! Érte!

- Azt kérded számon, mi volt! Hát mi volt bazd meg, mi volt! Loptam, csaltam, elvettem, kisajátítottam, de sosem hazudtam! – számolom az ujjaimon, széles gesztikulációkat teszek, hátha így megérti. Ha nem veszekednék éppen vele, komikus látványt nyújtana.

- Igen! Egy gennyláda vagyok, és tudod, miért nem mesélek? Miért?! ÉRTED! Egyrészt ha mindent kitálalnák neked, mindent, de mindent, akkor ezeregy éjszakán keresztül itt ülnénk, néznénk egymást, te pedig szörnyülködnél már a negyedénél, hogy egyáltalán hogy engedhetted meg, hogy betegyem a lábam a környékre! És tudod mit? Örülök is, hogy az égvilágon nem tudsz semmirõl. Tudod miért?

Nem érkezik válasz, így nagy lendülettel folytatom.

- Több mint száz országban köröznek, több mint ezer falon van kiragasztva az ótvaros pofám, a bûntetteim már ki se férnek arra a nyomoronc lapra! Miért nem mondok semmit? – kínosan felröhögök, szinte már fáj, amit csinálok és mondok.

– Mert ha tisztában lennél a dolgaimmal, joggal mondhatnák rád: tetves bûnrészes, akasszuk fel azt is! Feladnád a normálishoz hasonlító, de még mindig több mint az enyém életedet, mert egy senkiházinak adtál menedéket, ráadásul meg is gyógyítottad, ahelyett, hogy végignézted volna, ahogy megdöglik, ahogy az mindenhol elõ van írva! Élveznéd az üldöztetést, mikor van otthonod, végre elismernek?!

A végén már üvöltök, legszívesebben fejbe is vágnám azt a hülye fejét. Mit értetlenkedik? Mit nem képes felfogni ebbõl? Nem fogom besározni magam az elõtt, akit szeretek, aki végre elfogadott! Maradjon ártatlan, senki ne üldözze, és ne pecsételjék meg, hogy szeretõje annak a nyomorék kis senkinek, aki több országot lopkodott végig. Minek szenvedjen õ is? Vállalja fel adósságaimat, ha én meghalok? Ezzel zaklatnák élete végéig! Mit érnék azzal, ha Arunira húzzam a vizes lepedõt?

Fájdalmat, amit már most is csöndesen elvisel, egy szót sem szól, csupán néz rám, és hallgat. Ezt se tette még a kurva életben senki sem! Legalább álljon fel, basszon falhoz, kussoltasson el, mit bánom én! De ne nézzen ilyen bánatos, fancsali pofával!!!

- Joggal feltehetnéd még azt a kérdést is, hogy akkor hol a pénz, amit lopkodok? SEHOL. Nincs pénzem. Egy kanyi sem. Ezeket azért nem adom el, mert erõsebbé tesznek. Hogy végigvigyem, hogy… túléljem. De hát raktam el félre, nem? NEM! Mire? Egy szép otthonra, esetleg tehetõsebb, vagányabb ruhára? Eddig álmaimban se gondoltam volna, hogy annyi mindent kapok egyszerre, amit tõled kaptam: boldogságot, szeretetet, biztonságot! És ha ennek az az ára, hogy mélyen kussolok elõtted, igenis megteszem!

Dühösen kapom fel a cuccaimat, és még közben is hadarok, nem nézek rá csak felmarok mindent a padlóról, eldugom a zsebeimben, a koponyákat felkötöm, mielõtt még az agyamba nyúlna.

- Igen! És állandóan azzal jössz, hogy akkor hagyjalak el, menjek el! El is megyek! Nem éri meg ez az egész, hogy csak marjuk egymást, te nem értesz meg, én nem értelek meg téged, és mégis szeretjük egymást.

Meghökkent arckifejezést vág, én pedig az alsó ajkamba harapva köpdösöm a szavakat, szinte fröcsögök.

- Igen! Kimondtam! – tárom szét karjaimat, mintha ez lenne a világ legevidensebb dolga. Mert számomra az is. - Imádlak, szeretlek, ahogy veszed a levegõt, ahogy beszélsz, a hajad, azt, hogy milyen érzelmekkel viseltetsz irántam… a kedvességet, a lágyságot, a gyengédséged, mindent szeretek! Imádom, mikor vad vagy, mikor ki akarsz sajátítani, mikor féltékeny vagy, mikor érzelgõsködsz, mikor gúnyolódsz rajtam! – megremeg a szám, de mikor felállna, hátrálok, és felemelem a kezem, hogy maradjon ott, még nem végeztem.

- De neked mindig találnod kell valami kifogásolni valót, valami olyat, amirõl nem kell tudnod! De neked mindig pont az kell! Nem veszed észre? Hanyadjára mondod, hogy akkor menjek el, majd kihevered! – csapok dühösen a falba, ami olyan szinten bereped, hogy szinte besüvít a hideg levegõ közénk. Mert hideg, és fagyos, csak az én heves pofázásom melegíti fel a közöttünk tátongó teret.

- Meg sem próbálsz azon merengeni, hogy esetleg én is szenvedek? Persze, röhögve repülök el innen, azokkal a gondolatokkal, hogy höhö, jól átbasztam, megkúrattam magam vele egyszer kétszer, ingyen dolgoztattam a béna, hülye remetét, mindezt viccbõl!!! – röhögök fel keserédesen, és keserû mosollyal fordulok felé. Arca semmitmondó, és üres.

- Szó sincs arról, hogy nem bízom benned Aruni. Te is tudod, hogy errõl szó sincs. Te vagy képtelen megbízni bennem. Nem hiszel a szavaimban, és miért? Mert tudod, hogy mi a múltam tömör, és velõs összegzése! Hát, még ha a többit tudnád! Saját magad darabolnál szét! Miért kételkedsz? Miért kell ezen értetlenkedni? Miért?!

Megragadom a kilincset, és nagy levegõt véve mérem végig, ahogy az asztalnál ül. Ki tudja mióta. Elfordítom a fejem, hajam az arcomba hullik, próbálom takarni a pofám, ami megnõtt hajam miatt sikerül is. Remélem. Miután nem szól semmit sem, olyan mértékû szívfájdalommal mondom ki azt, amit, hogy kishíján felüvöltök.

- Elmegyek. Dolgozd fel a hallottakat – kikapom a lila kristályt, és egy határozott mozdulattal a falba fúrom. – Ha felvilágít, jövök. Ha megreped, megsérültem. Ha eltörik, meghaltam. Vissza fogok jönni. Ezt már most megmondom.

***

Eltelt egy hét. Kettõ. Három. Három és fél… Egy hónap. Nem is jártam a környéken sem, sõt, az országot is nagy ívbõl kerültem. Nem lopok, igyekszem gyûjtési mániámat visszafogni. Hihetetlen, még innen is el tudom képzelni a szigorú szemeket, melyek mélységes bánattal néztek vissza rám. Sokszor kap el olyan mértékû fájdalom a mellkasomban, hogy összegörnyedve egy fa alatt kucorgok, térdeimet durván nekiszorítom, hogy a fizikai fájdalom jobban kínozzon, mint a belsõ.

Nagyon hiányzik… rettentõen... Szükségem van rá, annyira, mint ópiumosnak az ópiumra.

Mondanám, hogy csöndesen teltek el a napok, a hetek, semmi galiba nem történt. Dehogynem. Párszor eltört a lábam, ki lett csavarva a kezem, arról ne is beszéljünk, hogy minden bizonnyal megerõszakoltak, miután leittam magam a sárga földig.  És mi a pláne? Na mi? Az, hogy a legmagasabb ívrõl, hegycsúcsról és magaslatról: leszarom.

Érdekel? Ez csak egy test.

És hogy csak ennyi volt? Persze, nem ilyen könnyû az élet.

Egy kislányt fedeztem fel, akit banditák próbáltak zaklatni. Kicsi, szõke, olyan ötéves forma, kicsi még, és nem ivarérett, ha csúnyán akarok fogalmazni, erre egy egész brigád át akart menni rajta. És fene azt a rohadt, kikúrt nagy szívemet, megmentettem.

És innentõl kezdõdött a rémálom…

- Szomjas vagyok!

- Pisilnem kell!

- Álljunk meg, nekem kell az a virág!

- Most miért nem szólsz hozzám?

Az elején megmondtam neki, hogy kopjon le. A legelején. Elküldtem a picsába, haza, a szüleihez, de váltig állította, hogy egy városban született, ami lássanak csodát, pontosan Aruni erdeje mellett van. Mikor ott akartam hagyni, a lábamba csimpaszkodott, és még feszítõvassal se tudtam leamputálni magamról, napokon keresztül a lábszáramon lógott, mígnem egyszer csak leájult róla.

Mikor felkelt, úgy döntöttem, megadom magam, és elkísérem haza, de onnantól sipirc! Visított, és útra keltünk, hogy hazavigyem. Cserfes, sokat pofázik, szinte elájulásig vagy szemleragadásig volt képes beszélni. És ami a legmeglepõbb, hogy rémesen okos, és értelmes.

Nem faggatózott mélyebben, hogy ki hol mi merre, honnan jövök meg ilyesmi. Tök okos, még nálam is okosabb, és ez érzékenyen érint.

***

Lassan közeledünk az erdõ felé, és bár én legszívesebben félredobnám a kunyhót, és Arunira vetném magam, sírva, üvöltve, hogy sajnálom, de a büszkeség egy szar dolog. Allison – így hívják ezt a némbert, vagy mi a fenét -, kicsapott egy kisebb hisztit, hogy az erdõbe akar menni, virágot gyûjteni.

- Muszáj?

- Igen! Kérlek. Megtagadod egy ifjú hölgytõl, hogy virágot szedhessen, örömét ezzel táplálva és éltetve – csípõre vágja hófehér kezecskéit, és oldalra döntve fejét úgy néz ki, mint egy kész nõ. Ezzel szokott mindig csõbe húzni, mert erre mindig csak legyintek. Mindig sakk-mattal nyer.

Értitek, mirõl beszélek? Rohadt nagy felelõsség a kiscsaj, és akárhányszor próbáltam már elüldözni, mindig jön utánam. De mióta megígértem neki, hogy hazakísérem, állom a szavam. Csak most…

Annyira kellemetlen Arunival megint találkozni… Ezek után hogyan kerüljek az arca elé? A hatalmas, csupaszív lelke elé, amit legutóbb rendesen kiosztottam… Enyhén éreztettem vele, hogy egy balfék hülye…

- Árgh! – tépek idegesen a hajamba, könnyebb lenne Allisont a bugyijánál fogva fellógatni valahova, és otthagyni egy rakatnyi krokodillal, mint ezt megtenni… Jó, ez is durva hasonlat volt…

- Mi van? Mit hisztizel?

Már megint kezdi ezt az idegesítõ, anya szerepet. És ami a legingerlõbb, hogy rohadt jól csinálja, párszor már majdnem elmeséltem neki az egész sztorit. Nem lehet, hogy valami különleges értelemmel rendelkezõ ember ez az izé? Hogy is hívják… kislány?

- Nem hisztizek! – mordulok rá, mire felnevet, és mindent tudó mosollyal az ajkain szedegeti tovább a virágokat. Felsóhajtok, és elindulok a másik irányba. Én ezt nem bírom ki. Rohadtul fáj, feszült vagyok, hogy az Istenbe állhatnék Aruni elé?

- Megállj! Hova szöksz? – ugrik a lábamra, és sikerül elgáncsolnia, mire elkezdünk lefelé gurulni a dombon.

- Eressz te kis vakarcs! – próbálom belefojtani a fûbe, de válaszul csak teletömi a számat pongyolapitypanggal.

- Mit parázol? Menj be és kész! – visítja, és szinte érzem, ahogy egyre közeledünk a kunyhó felé. Rémületemben megpróbálom lerúgni magamról, de levakarhatatlan a lábamról, mint mikor még elõször találkoztunk.

- Kopj le!

- Nem!!!

Leérünk az aljára, és mászni kezdek visszafelé. Nem enged, lábaival erõsen tart, kezeivel pedig minden erõs gyökerû gazba kapaszkodik, én pedig felállni sem tudok. Nem akarok odamenni, majd egy hónap múlva… Nem érzem magam késznek, és…

NEM TUDOM MI A FRANCOT MONDHATNÉK EZEK UTÁN!!!

- Mit hisztizel, rosszabb vagy, mint egy csecsemõ! – mikor megpróbálom leszedni, apró fogait a bõrömbe mélyeszti.

- Eressz el!!!

- Ha nem hagyod abba, sírni fogok! – fenyeget meg. Juuj, de fééélek!

- Hagyjál már!!!- nyomkodom, és egyszer csak abbahagyja. Juj ne. Tényleg félek. Css! Nem, nem szabad, nem fúj, nem csúnya! Sír. Remek. Elterülök a földön, és végül egy orbitális sóhajjal magamhoz ölelem kicsi testét, és szipogva bújik hozzám.

- Beszari! – vág az öklével akkorát a gyomromba, hogy szinte kiköpöm a reggelinket. – Ki van ott bent, hogy ennyire félsz bemenni, te szájhõs?

Mire kettõt pislognék, már a távolban látom meg, ahogy bekopog a kunyhóba. Az állam a pokol hetedik bugyránál köthetett ki, és sietve kapom össze magam, hogy utána loholjak. Kisírt szemekkel fog érdeklõdni, úristen, hogy fog az kinézni?!

Mintha molesztáltam volna!

Aruni ajtót nyit, én pedig akkor érek oda, zihálva, a térdeimen megtámaszkodva, a földet nézve. Nem merek ránézni, hirtelen mindenem leblokkolt.

- Csókolom! Maga ki?

Csönd, gondolom meglepettség forrázta le, mint engem.

- Na, ha már most nem tetszik válaszolni, akkor szégyellje el magát! Én egy hölgy vagyok, és a hölgyek mindig megkapják, amit akarnak! – úristen, képzelem az arcát. De ettõl a kisközjátéktól valamelyest enyhült a gyomorszorító érzés…

- És közlöm, hogyha ezt az idióta szájhõst, csak egy pillantásával is bántani merészeli, velem gyûlik meg a baja! – kislányosan toppant egyet, ami elveszti erejét a puha földnek köszönhetõen, én pedig az ájulás szélén állok.

Ilyen nem létezik…

- Nem tudom mit csináltak ketten, de hogy mind a ketten úgy viselkednek, mint két óvodás, az nem old meg semmit! – fordít hátat, aranyszõke haja szinte lebben utána, és rámászik a lábamra. Lenézve rá eltátom a számat, de felnézve a férfira rögtön eláll minden szavam, állok ott, mint egy szobor.

Az arcáról nem lehet semmit sem leolvasni.

Csak állunk, némán, szótlan, nem tudok mit mondani. Kérdezzem meg, hogy várt e? Azok után, amit produkáltam elõtte, nem hiszem. Kérdezzem meg, hogy hiányoztam? Pff, ez is esélytelen.

Veszek egy nagy levegõt, és megpróbálom torkomban dobogó szívemet lekényszeríteni valahová a helyére, kezem remeg, így inkább megpróbálom lehámozni magamról Allisont.

- Figyelj, nem néznéd meg, hogy ott vagyok e az egresben?

- De! Hozzak neked is? – szalad el édesen, ilyenkor olyan gyámoltalannak tûnik. Arunira pillantok, akinek szintén ökölben vannak a kezei, de nem szólok semmit. Õ sem szól semmit. Várunk. Talán a másikra. Talán arra, hogy kiköpjem végre: sajnálom. Talán arra, hogy esetleg felfogjuk a másik érzéseit. Talán arra, hogy én akkor azt normálisan le tudjam reagálni…

Végül, odalépek elé, karjaim megfeszülõ övéi alá fúrom, hogy magamhoz tudjam ölelni. Óvatosan, vigyázva. Hogyha ellök magától, még álcázhassam egy esetleges légyfogási kísérletnek, vagy…

Nem érdekel.

Olyan jó, hogy itt van végre, annyira vágytam már rá…