|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Levi-sama | 2011. 03. 15. 22:21:46 | #12293 |
 Karakter: Adam Fleur
Fájdalom nyilall a csuklómba, s alig néhány másodperc telik el csupán, gazdám mély hangja megállítja a herceget.
- Elég lesz.
- Épp csak megízleltem – mosolyog vissza rá, de elenged, s én visszasietek a helyemre. Erős karjai körém fonódnak, s csak most tűnik fel, hogy remegek. Nem szoktam hozzá, hogy ilyen sokan vannak körülöttem, a zaj a sok szempár, a levegőben vibráló feszültség... kezd sok lenni.
Egy idő után gazdám feláll és búcsút int a vendégeknek. Csendben követem, a hálószobáig, hiszen nem mondta hogy elmehetek.
Odabent sötétbordó és fekete színárnyalatok fogadnak, kevés gyertya kölcsönöz melegséget. Gazdám olyan szomorúnak tűnik... leül az ágy szélére, finom intéssel hív közelebb. Tétován odasietek, magához ölel, nyakamba temeti arcát. Egy pillanatra belém reked a levegő, azt hiszem megharap... de nem teszi.
- Gazdám...?
- Egy kicsit... hagy maradjak így...
- Jó...
Tétován emelem fel hozzá képest apró kezeimet, haját simogatom ujjacskáimmal. Nem szeretem őt így látni, amikor erős és kedvesen mosolyog rám, akkor a legjobb. Miért lehet szomorú? Talán tudok segíteni rajta?
Hosszú, hosszú ideig csak engem ölel, s lassan elárasztja testem a kimerültség. Fáradt vagyok... de kitartóan simogatom haját, másik karocskámmal próbálom ölelni őt, de túl nagy.
- Ne légy szomorú – suttogom alig hallhatóan – én is szomorú leszek akkor.
- Nem vagyok szomorú – válaszolja halkan, kis szünet után.
- Akkor éhes vagy? - Jobban félrehajtom a fejem, s máris érzem ahogy szájával végigsimítja ütőerem felett a bőrt.
- Nem.
- Mire vágysz gazdám? Had segítsek... – pihegem, behunyt szemekkel. Annyira jó érzés ahogy lehelete a bőrömet cirógatja...
- Adam... csókolj meg.
Felemeli a fejét, mélyen a szemembe néz, tekintetében képtelen vagyok olvasni. Talán éhség? Nem... soha nem tudtam mások gondolatait, érzéseit értelmezni jól.
- Csók? – suttogom, szájára kúszik tekintetem. Olvastam már róla, tudom hogy két száj összeér ilyenkor. A szerelmesek teszik ezt, ő mégis kér tőlem egyet, nem tudom miért, de nem vonhatom kérdőre. Nagyot nyelve biccentek, és szájára hintek egy kis puszit. Tétován pislogok fel rá, ajkaim bizseregnek, érzem ahogy arcom felforrósodik. – Kérsz még?
Ujjai hajamba túrnak, gyengéd cirógatás, apró szívecském hevesen verdes mellkasomban, kezecskéim bársonyzekéjébe kapaszkodnak tétován.
|
| timcsiikee | 2010. 11. 09. 16:24:33 | #9201 |
 Karakter: Asmodée Van Alberict
Asmodée:
Oldalra hajtja fejét, miközben belőle kóstolok. Pillekönnyű alakjának súlyát szinte meg sem érzem, mégis élvezem érintését. Óvatosan hajolok el a sebtől, nyelvemet finoman végighúzva a pontokon gyengéden gyógyítom be a hegeket. Orrával arcomat simítja meg, borzongás fut végig testemen, hálásan mosolygok fel a drága kincsemre, ujjaimmal arcát simítom meg.
- Micsoda csinos új madárkád van, barátom – egy ismerős hang dörmögi mellettünk, s amikor rájövök ki is az, a barát szó egy pillanatra más értelmet nyer számomra. Mosolyom lefagy, elkomorulok, majd lassan a vendég felé vezetem tekintetem.
- Köszönöm, büszke is vagyok rá. – felelem egyszerűen. Fellépked, egyre több tekintet mered ránk, de persze tudja hol a helye, előttem mélyen meghajolva, kezét rideg szíve felé teszi. Nem tudom, mit akar, de az biztos, hogy semmi jót. Jól ismerem. - Hagyd ezt a színjátékot, Marcus. Mondd el miért jöttél el. – vágok a közepébe. nem szeretem, ha kerülgeti a forró kását.
- Ó, hát szeretem a bálokat – mégis folytatja.
- Igen, azt tudom, azonban azt is tudom, hogy az elmúlt ötszáz évben messzire elkerülted az enyémeket. Szóval? – lassan már minden tekintet csak minket figyel, a zene halkabbá válik. Akár egy kiemelkedő műsor… Nem szeretem ezt a fajta feltűnést.
- Úgy dukál, hogy ha egy nemesvérű vámpírt vendégelsz meg, a legfinomabb étekkel fogadod – persze… ha tudok, az érkezéséről. Ha tudtam volna, hogy Ő is megjelenik, nem hoztam volna elő Adamot. Bár készültem ilyesmivel, de… csak reménykedni tudok abban, hogy megelégszik ezzel.
Hozatom magam mellé egy fotelt, amit oldalra fordítanak, persze jóval alacsonyabbat, hogy beszéd közben végig én nézzek le rá.
Határozott tenyércsapással hívom elő a táncos hölgyet.
Ivonne egy igaz szépség, sőt több annál. Ritkaság a saját fajtájában, nem is volt könnyű megszereznem, de végül sikerült. Bárki más örömmel elfogadná, de ahogy Marcus-t nézem, számára nem túl tetszetős a műsor. Francba…
Adam-ot az ölembe húzom, ujjaim puha, selymes tincsei között bujkálnak, meg-megsimítva egy-egy tincset. Amikor Ivonne abbahagyja a táncot, nyakát felkínálva hajol a nemes vendég felé. mindenki tapsol.
- Meg akarsz sérteni, barátom? – barát… Talán nála egy teljesen más fogalom az, hogy barát. Barátként el kéne fogadnia ezt az ajánlatot, s nem arra pályázni, ami az enyém. Persze a színpadiasság mindig is az ő reszortja volt, s ha nem hagyom magam, legalább egy fikarcnyit, biztos vagyok benne, hogy busásan „ajándékozna” meg színes szavaival. Tudom jól, mi az illem, neki is tudni kéne, nem pedig kihasználni. De nincs mit tenni.
- Adam, kínáld meg a herceget – utasítom halkan kincsemet, aki engedelmesen áll fel ölemből, hogy a mellettem ülő elé hajolva kínálja fel csuklóját. Jó fiú.
De vajon Marcus honnan szerzett róla tudomást? Ki kellesz vizsgáltatnom az alattvalóimat.
Ez az alak… mindig csak akkor jön, ha hasznot lát, vagy olyat ami talán érdekelheti. Persze nem hagyom magam, bármit is tervez. Lassan kezdem érteni, hogy a fiatalabb generációk, miért nem őrzik annyira a hagyományokat és szokásokat. Ha tudom, hogy Ő is eljön… Lassan én is le fogok szokni az effajta ünneplésekről.
Összeszorul a torkom a jelenet láttán.
Marcus óvatosan a kezei közé veszi a finom kezet, mélyen nézve Adam szemébe, miközben ajkaihoz emeli a karcsú végtagot, de kincsem lesüti szemeit, és inkább felém pillant. Ujjaim megfeszülnek a karfán, erősen kell visszafognom magam, hogy ne tépjem le a trónusról a díszt.
Nem bírom nézni, így inkább oldalra fordítom tekintetem. Ez az undorító lény… bármennyire is haszonleső, legalább annyi illem és ész szorult belé, hogy ne rántsa ölébe Őt. Ha megtette volna, egy szempillantás alatt öltem volna meg.
Lehunyom szemem, s fülemben hangosan visszhangzik a pillanat, ahogy foga átszúrja hamvas bőrét. Összeszorítom szemhéjaimat, nem akarom látni, de a képzelőerő sokkal erősebb nálam, s fájdalmasan villan előttem a kép.
Alig telik el egy másodperc, hangom halkan, mégis határozottan dörren.
- Elég lesz…
Mire odanézek, már elhajolt tőle, arcán szelíd, élveteg mosoly játszik, bár számomra vigyornak tűnik.
- Épp csak megízleltem – hangja olyan halk, hogy a lágy zene mellett csak én hallom meg. A hideg és az undor ráz ki, ahogy óvatosan nyalja meg szája szélét. Remélem élvezted, mert soha többet nem lesz hasonlóban részed. Adamnak intek, hogy jöjjön vissza hozzám, gyorsan vissza is tipeg. Erőm halványan lángol fel, hogy érezze hol a helye, egy hajtincsem lebbenve simítja meg arcomat. Míg kincsem visszahúzom ölembe, halkan tátogom a választ.
- Inkább örülj, hogy merészséged nem tekintem illetlenségnek.
Adam gyengén remeg karjaimban, nyugtatóan simogatom oldalát, karját.
Nem folytatom a társalgást arcomat az illatos hajkoronába fúrom, mélyet szippantva finom tincseiből. Most hogy újra itt van az ölemben, dühöm elszáll, a bál folytatódik, de csak csendben figyelem egy ideig.
Ahogy megelégelem az „ünneplést”, jelzem némán, hogy távozok, és a szolgálókra hagyom az est továbbvitelét. Hisz már csak felszolgálásra van szükség.
Felmegyek a szobámba, ahova senki más nem követhet, csak a féltett kincsem. Végig hallgatagon jön mellettem, a szobám ajtajánál megtorpan, de beljebb terelem. Most szükségem van rá… Nem akarom elveszteni a fejem.
Leülök ágyam szélére, intek neki, hogy lépjen közelebb, és ahogy elém ér, átölelem törékeny alakját, arcomat vállgödrébe fúrva hunyom le szemeimet. Édes illat, puha test, dobogó szív, bájos arc és ártatlan lélek. Mind az enyém. Közelebb vonom magamhoz, még most is előttem áll, így karolom óvatosan. Megnyugtat a közelsége, és a lénye, jobb bárminél.
- Gazdám… - hebegi édes hangján, csak halkan szusszanok egyet.
- Egy kicsit… hagy maradjak így…
|
| Levi-sama | 2010. 11. 07. 15:39:52 | #9168 |
Karakter: Adam Fleur
Nagyon szép, égszínkék ruhát kapok. Izgatottan szedem lépteimet gazdám mellett, miközben csodáló pillantásokkal figyelem. Borvörös inge, felöltője és elegáns ékszerei fényűzőek és csodaszépen állnak rajta... Hosszú, sötét haja minden mozdulatára meglebben. Milyen csodaszép gazdám van, és még kedves is velem. Olyan boldog vagyok!
Félrevon a folyosón, lehajol hozzám, vörös szemei kedvesen néznek le rám.
- Nem kell félned, csak mindig tedd azt, amit mondok, ne hallgass másra, csak rám – súgja, homlokomra hint egy kis puszit is. Bizsereg a bőröm...
- Rendben – súgom vissza. Olyan ez, mint egy játék. Mintha lenne egy közös kis saját titkunk, amelyet megosztunk egymással.
Eltűnteti a cinkos mosolyát, és már nagyon komoly, amikor a duplaszárnyas ajtóhoz érünk. A szolgák kinyitják, mi pedig besétálunk.
Sokan vannak... Soha nem láttam ennyi embert egyszerre még. Hegyes szemfogak, éles karmok... ijesztő tekintetek.
Követem gazdámat a trónjáig, majd mellé állok, de ő a karfára ültet inkább engem, derekamat átöleli. Forró a tenyere, az én vérem melegíti testét. Jó érzés...
Elfeledteti velem a sok bántóan metsző tekintetet, amely rám szegeződik.
- Add a csuklód, kérlek – hallom gazdám halk hangját, és már nyújtom is.
- Tessék...
Finoman meríti belém fogait, én pedig behunyt szemekkel sóhajtok fel az enyhe fájdalomtól. Ahogy szívja belőlem, és kortyolja, a kellemes zsibbadás szétárad bennem.
Fejemet nagy és erős vállára hajtom, derekam körül biztonságot nyújtó karjával pihengetek. Egy lágy nyalintással búcsúzik csuklómtól. Finom, selymes hajának illatát magamba szívom, orrocskámmal megcirógatom arcát egy félénk mosollyal, miközben felemelem fejecskémet. Halvány mosollyal cirógatja meg arcomat köszönetképp, ragyogó szemekkel nézek rá.
- Micsoda csinos új madárkád van, barátom – dörmögi egy mély hang, belehasítva az idillbe. Gazdám tekintete kihűl, arca kifejezéstelenné válik, én pedig szégyenlősen lehajtva fejemet elhúzódom amennyire csak bírok. Karja nem enged messzire, s miközben beszélget, ujjai derekamat cirógatják. Másik keze a trón karfáján pihen, körmeivel az aranyozott márványon köröz.
- Köszönöm, büszke is vagyok rá.
Az idegen férfi nagyon magas, mint a gazdám. Hosszú szőke haja szinte fehér, oly rég érhette napfény, ha valaha is egyáltalán érezte magán a meleget adó sugarakat. Bőre pergamen-fehér, szemei pedig olyan fakókékek, hogy szinte fehérnek tűnnek. Arca mint egy porcelánfiguráé, hibátlan, hűvös és élettelen. Elegáns, fekete bársonykabát és nadrág van rajta, ezüst és gyöngy díszítéssel. Lenyűgöző jelenség.
Fesztelenül lépked fel a néhány lépcsőfokon, megáll gazdám előtt, és színpadiasan meghajol, kezét szíve fölé helyezve.
- Hagyd ezt a színjátékot, Marcus. Mondd el miért jöttél el.
- Ó, hát szeretem a bálokat – mosolyodik el hidegen, már várom, hogy megrepedezzen a porcelán arca, de nem történik.
- Igen, azt tudom, azonban azt is tudom, hogy az elmúlt ötszáz évben messzire elkerülted az enyémeket. Szóval?
Gazdám hangja olyan furcsán rideg, még nem hallottam így beszélni. Csendben figyelem a párbeszédet, a hosszú, udvariasnak tűnő szócsatározást. Amennyire megértem, ők ellenségek voltak, vagy talán most is? Jaj szegény kis buksim! Nem értek semmit!
- Úgy dukál, hogy ha egy nemesvérű vámpírt vendégelsz meg, a legfinomabb étekkel fogadod – mosolyodik el az idegen, hangja édes mint a méz.
Gazdám elhúzza a száját, és nem zavarja, hogy az összes vendég néma csendben figyeli őket, még a zenészek is halkabban játszanak a terem sarkában. Az idegen halkan felkuncog, szája elé teszi a kezét, kisujján egy zafírgyűrű szikrázik a gyertyák fényében. Megbűvölve figyelem.
Gazdám hellyel kínálja egy kecses intéssel, néhány szolgáló pedig sietve hoz egy elegáns fotelt, leteszik a trón mellé, de félrefordítva, hogy kényelmesen tudjanak beszélgetni, és ne tűnjenek egyenrangúnak sem. Gondolom ezért, mert a régi gazdám is kínosan ügyelt a hierarchia szabályaira.
Gazdám elengedi derekamat, tapsol egyet. Egy lenge fátylakba öltözött nő lép elénk, minden mozdulata légies és kecses, a Marcus nevű vámpír körül táncol. Olyan kecses, akár a szélben hajladozó virágok. Bőre fehér, haja sötét felhőként lebeg körülötte. Ámulva figyelem, és hagyom, hogy gazdám az ölébe ültessen. Ujjai hajtincseimmel játszadoznak, miközben a lányt figyeljük. Amikor befejezi a táncát, mindenki tapsolni kezd, a vendégek, én is, de Marcus nem. Finoman ráncolja szemöldökét, amikor a lány letérdel elé, és haját félresöpri nyakából, hogy felkínálja vérét.
- Meg akarsz sérteni, barátom?
Hirtelen néma csend telepedik az egész teremre. Visszafojtott lélegzettel figyelem a fejleményeket, nem értem mi történik. Gazdám arcára pillantok, látom a dühét egy pillanatra felvillanni, de aztán semmivé foszlik, ahogy rendezi vonásait.
- Adam, kínáld meg a herceget – utasít halkan. Szót fogadva állok fel. A hihetetlenül kék, szinte fehér szemek felém fordulnak, ahogy a férfi előtt megállok és udvariasan meghajolva nyújtom felé a másik, sértetlen csuklómat.
|
| timcsiikee | 2010. 08. 04. 08:47:34 | #6539 |
Karakter: Asmodée Van Alberict
Megjegyzés: ~ Levi-samanak
Asmodée:
Csendben őt figyelem, miközben az állatokat vizslatja. Teljesen megszűnt a külvilág számára, jól látni, hogy most csak azok lebegnek a szeme előtt, míg el nem vonulnak.
- Adam – szólítom meg halkan, és kivárom, míg rám figyel. A sötétben talán még szebben csillog a szeme mint eddig.
- Tessék… - néz rám végre megbűvölten.
- Holnap ünnepség lesz nálam. Az összes alattvalóm megjelenik, és a szomszédos vámpírurak, valamint az udvartartásuk. – kezdem el magyarázni, és biccent.
- Rendben, akkor csendben a szobámban maradok, egy hangomat sem fogod hallani. Halk leszek mint egy kisegér – mosolyog édesen, s bár nagyon kedves, pont az ellenkezőjére gondoltam. Meridor vajon mindig elrejtve tartotta? Bár annyira nem is csodálom, hisz különleges teremtés, és féltette. Én viszont… szeretném, ha mindenki látná.
- Nem, azt szeretném ha mellettem lennél végig, hogy szolgálatomra állj, ha szükségem lenne rád. – talán tényleg nem számított erre, hisz arcára olyan értetlenség terül, ami édesebbé teszi mint eddig.
- Kapok szép ruhát is? Mert nekem nincs megfelelő öltözékem... – kérdi kucorogva a pázsiton, fel-felnézve rám félénken.
- Hát persze. Milyet szeretnél? – ujjaimat puha tincseibe süllyesztem, és megsimogatom fejecskéjét.
Újra meglepettséget látok rajta, majd elgondolkodva emeli fel tekintetét az égre.
- Én… milyet szeretnék? – tanácstalannak tűnik, mégis olyan… különleges. – Kéket… mint amilyen az ég. – előre biccen fejecskéje, csalódottságot látok arcán.
Ujjammal simítom meg a puha bőrt pofiján, felédesgetve magamhoz tekintetét.
- Megkapod – válaszolom halkan, apró mosoly szökik szám sarkába.
Felállok mellőle, és az ajtó felé megyek.
- Most van néhány dolgom, később visszajövök hozzád.
- Jó, várni foglak gazdám. És majd akkor elmeséled nekem azt is, hogy mit kell majd tennem az ünnepségen?
- Hát persze.
~*~
A néptelen folyosón haladok vele, lassan és komótosan, hisz látom rajta, hogy izgatott. Szemem sarkából századjára végigmérem gyönyörű alakját. A kék selyeming és a fekete nadrág tökéletesen áll rajta, nagyon illik hozzá, igazán ragyogóvá teszi. Örömmel figyeltem boldog arcát, mikor odaadtam neki a ruhát.
Hirtelen megállok, és egy fél lépéssel Ő is utánam, majd kíváncsian néz fel rám. Elé lépek, vele szemben állok meg, és vállára teszem a kezem. Ujjaimat lassan felsimítom nyakára, és tarkójára, hogy apró fürtjei bőrömet cirógassák.
Előrébb hajolok, közel arcához, és suttogok.
- Nem kell félned, csak mindig tedd azt, amit mondok, ne hallgass másra, csak rám – homlokára duruzsolom a szavakat, majd egy puszit is hintek rá. Szeretem, ha így megborzong.
- Rendben – súgja a választ, és lágyan elmosolyodom, majd tovább indulva ismét felveszem a komor álcát. Határozottnak kell lennem a többi lény előtt.
Megállunk a nagy ajtó előtt, és amikor kinyílik magától, elcsendesül a teremben lévő élet, minden egyes tekintet ránk szegeződik, és méreget. Én már hozzászoktam, de vajon Adam bírni fogja?
Átkarolom vállánál, és a nekem kihelyezett trónszerű nagy székbe ülök, Adam megáll mellettem.
A karfára paskolok párat, rá nézve.
- Ülj ide, mellém. – mondom is halkan, mire biccentve megteszi, így kényelmesen átkarolhatom derekát. Tovább folyik az élet, felszólalni csak később kívánok, addig figyelem a népeket.
Oldalát simogatom, miközben megjelenik egy szolgáló.
- Uram, a Lemmer család feje nem jött el – csak intek egyet, jelezve hogy nem érdekel. Az jött el, aki akart, nem köteleztem erre senkit. Magamra hagy, így visszafordulhatok kis tündéremhez.
Tovább folytatom oldala simítását ruhán keresztül, arcomat is felé fordítom, és egy pillanatra lehunyva szemem, mélyet szippantok finom, bódító illatából. Ha így folytatom, és nem fogom vissza magam, igazán rövid lesz az este. Arcomat meleg karjára simítom, amin támaszkodik, tekintetemmel az engem vizslatókra meredek, elriasztva ezzel tekintetüket. Tudom, most sok irigye van Adamnak, de nem törődöm velük.
Páran mutatják, hogy most rám isznak, és csak biccentek válaszként. Elhajolok tőle, majd hozzá fordulok, felnézve szép arcára.
- Add a csuklód, kérlek – mondom halkan. Kicsit feltűri ujján az inget, már jól tudja mi a dolga, és elém nyújtja.
- Tessék – teszi még hozzá nagyon halkan, szinte csak én hallom.
Finoman kezem közé veszem aprócska kezét, megszagolom a finom bőrt, és megrészegülten hunyom le egy hosszú pillanatra szemhéjaimat. Végignyalok rajta megkeresve azt a pontot, ahol csak pici sebet ejthetek, de elég vért kaphatok, végül arra az egy érzékeny pontra tapasztom ajkamat, egyik kezem visszaterelem derekára, és nyugtatóan simogatom, majd mikor kellően ellazult, finoman beleharapok. Isteni a vére.
|
| Levi-sama | 2010. 07. 13. 14:27:35 | #6040 |
Karakter: Adam Fleur
Megjegyzés: ~ Timcsinek
Megcirógatja arcocskámat és mosolyog. Tágranyílt szemekkel szívom magamba az élményt... ritkán volt velem ennyire kedves a régi gazdám.
- Értem már – dörmögi kedvesen, álmosítóan. - ha legközelebb kimegyek veled, megmutatod nekem őket?
Bólogatok, hogy majd leesik a buksim, és ő megint elvigyorodik. Zavartan dugom a párnába pirosló pofimat.
– Ne bújj el.
Felpislogok a párnából, az ő közel lévő arcára,majd hagyom hogy elvegye tőlem kis menedékemet.
- Mennyit aludtál tegnap?
- Ne-nem sokat… -
- Akkor most fogsz, velem.
Magához ölel, betakargat, arcát nyakamba bújtatva szuszog...
***
Hoppá, elaludtam!
Nem baj, mert amikor felébredek, jól érzem magam. Olyan meleg biztonságérzet tölt el, amilyet eddig még nem tapasztaltam.
A nap már lement, és én kivezetem őt a kis kertecskémbe, az asztalon lévő gyümölcsöstálból elcsenek egy szép nagy almát, majd keresgélni kezdem őket.
- Itt nincsenek. Itt sem. Meg itt sem...
- Csak óvatosan!
- Hol vannak? Aú... – szisszenek fel, amikor egy rózsatövis belefúródik az ujjamba. Gazdám jelenik meg előttem, leguggol elém.
- Mutasd csak.
Lenyalja a kis vércseppet, a fájdalom pedig azonnal elmúlik. Milyen forró...és és... olyan tökéletes. Igazi vámpír szépség. Tudom, hogy minden vámpír gyönyörű, de ő...
Engedelmeskedek a húzóerőnek, érzem a finomrántást...és már simulok is a testéhez. Válla felett a szemem sarkából meglátok valami mozgást, és kijózanodom.
- Meg van! Ott vannak! – rikkantom boldogan, és már ott is termek. Az alma túl nagy, nem bírom felosztani hogy mindenkinek jusson, pedig izgatottan szimatolva várják.
Asmodée elveszi tőlem és egy könnyedmozdulattal ketté szedi.
- Köszönöm – mosolygok rá hálásan, és a sünik elé teszem óvatosan, nehogy megijedjenek.
Hallom ahogy csámcsognak, de édiiiii!
- Hát nem aranyos? – suttogom, és térdeimet átkarolva csendben figyelem őket.
- De…
A sünik elmajszolják az almát és elvonulnak, libasorban egymás után. Papasüni, mamasüni és pöttömsünik.
- Adam.
Mély hangja úgy simogat bele az éjszakába, hogy szinte a bőrömön is érzem. Megborzongok és felpillantok rá. Hosszú haja aláomlik a vállain, meg-meglibben a szellő játékaitól.
- Tessék... – suttogom megilletődve. Bizseregnek az ujjacskáim, mert szeretném megérinteni a haját, de nem merem.
- Holnap ünnepség lesz nálam. Az összes alattvalóm megjelenik, és a szomszédos vámpírurak, valamint az udvartartásuk.
Biccentek.
- Rendben, akkor csendben a szobámban maradok, egy hangomat sem fogod hallani. Halk leszek mint egy kisegér – mosolygok rá megnyugtatóan. Nem kell aggódnia, mintha nem is léteznék, olyan csendben leszek.
Megrázza a fejét.
- Nem, azt szeretném ha mellettem lennél végig, hogy szolgálatomra állj, ha szükségem lenne rád.
Meglepetten nézek rá, még mindig a fűben kucorogva.
- Kapok szép ruhát is? Mert nekem nincs megfelelő öltözékem... – pislogok rá félénk mosollyal.
- Hát persze – borzol bele a hajamba. – Milyen színűt szeretnél?
Csodálkozva tágulnak ki szemecskéim. Még nem kérdeztek tőlem soha ilyet. Zavartan habozva nézek rá.
- Én...milyet szeretnék?
Bólint. Felpillantok a sötét égboltra, amely fényes nappal olyan vakítóan, szépségesen kék. Éveken át, hosszú-hosszú éveken át csodáltam nappal az eget, mert mást nem tehettem, csak vágyódtam rá hogy felreppenhessek, fel, egyre magasabbra, a végtelenbe...
- Kéket... mint amilyen az ég.
Lesütöm hosszú szempilláimat és visszatérek a valóságba. Nekem nem lesznek soha szárnyaim.
Megérzem arcomon ujjainak finom cirógatását. Bőre most meleg, mert az én vérem fűti őt belülről.
- Megkapod.
Felpillantok rá, mosolyát viszonzom és óvatosan megérintem arcomon pihenő kezét. Elenged, feláll és az ajtó felé indul.
- Most van néhány dolgom, később visszajövök hozzád.
- Jó, várni foglak gazdám. És majd akkor elmeséled nekem azt is, hogy mit kell majd tennem az ünnepségen?
- Hát persze.
|
| timcsiikee | 2010. 02. 17. 11:23:15 | #3705 |
Karakter: Asmodée (L-samának ~ F27)
Asmodée:
Kényelmesen helyezkedem el a széles ágyon, hátra döntöm fejem, lehunyom szemeim, majd mélyet szippantok a környezet illatából. Valami… Valami még szörnyen hiányzik, de már csak pár pillanat kell érzem, és meglesz az utolsó összetevő ahhoz, hogy tökéletes legyen a hangulat… az illatok… az érzés…
Halk kopogás töri meg a szoba nyugalmát, és egy pillanatra elmosolyodva engedélyezem a belépést. Nyikorgással adja meg magát az ajtó, és ahogy a zár kattan, oldalra fordítom fejem. Helyes, csak ő jött be, ahogy kell.
- Hívattál, gazdám – mondja édesen, s szó nélkül hagyva moccanok az ágyon, elhúzom fél kézzel a függönyt, ezzel csalogatva be magam mellé. Leveti köntösét, s nyelnem kell egyet, hogy a kitörő kéjes sóhajomat elfojtsam, hisz nem akarom elriasztani magamtól. Bemászik mellém, az ágynemű halk susogása fokozza az érzékeket, miközben én is magunkra zárom a puha anyagú függönyt. Hallom, érzem ahogy mellkasában hevesen dobog kicsi szíve, a levegőt is kapkodja még, és ezt akkor is látom, ha megpróbálja elrejteni előlem.
- Futottál idáig? – ujjaimmal érintem arcát, végigsimítva érzékeny bőrét. Bólint, majd remegő ujjacskákkal oldja ki pizsamáját, hogy szabaddá tegye számomra nyakát. Olyan mint aki már természetesnek veszi az egészet, és ezen nem is csodálkozom. Ennyi év alatt észre sem veszi, belerögződött az, hogy a gazdájának tápláléka… egy ilyen édes fiú… Feltámad bennem a vérszomj, a vágy, hisz oly rég nem tettem már semmit, nem is ittam, hogy egy gyenge pillanat, és teljesen a bűvöletbe esem. Az én szívem is erősebb pulzálásba kezd, szemeimmel már élesen látom vérének vonalait is. Felé nyújtom kezem, és türelmesen várom, hogy ő maga csúsztassa bele finom ujjait tenyerembe, s így húzom magamhoz a karcsú testet. Felettem térdel, néhol rám támaszkodva, teste kis ívbe hajlik, s egyenesen nyakát nyújtja felém, mintha minél hamarabb túl akarna esni rajta. Vagy ez is csak a megszokása lenne? Ajkaim végigsiklanak a puha, fehér bőrön, de ebben a pillanatban az izgatottsága hirtelen illan el, mintha csak egy szerte foszló álomkép lett volna, s lassú dübögéssé válik szívének üteme is. Mi történt vele?
Elhajolok tőle, de még nem látom arcát, így ujjaimmal állát keresem meg, és magam elé vonva. Szemei néha jobbra balra mozdulnak, de nem reagál semmit, mint aki transzban van… teljesen üres a tekintete. Pont olyan… mint akkor… Mit művelt vele az a szörnyeteg?
- Adam – nem reagál elsőre semmit, csak mereves néz maga elé – Adam – szólok rá újra, mire pislog párat, s az élet haloványan visszatér végre gyönyörű szemeibe, de még semmi válasz.
- Adam – mondom utoljára, és lágyan nézek rá.
- Te-tessék… - szólal meg végre édes hangon.
- Nagyon üres volt a tekinteted. Mit csináltál? Ezt már láttam nálad régebben is, amikor az a mocsok evett belőled… - és még finoman fogalmaztam előtte .
- Én… - kezd bele félénken, ajkai remegnek - … én csak… ilyenkor egy gyönyörű helyre képzelem magam, és így nem érzek… semmit…
Homlokom ráncolom, s nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne üssek szét valamit. Az a rohadék tönkretette a lelkét és mindenét. Hogy volt képes egy ilyen teremtést így büntetni? Dühítő, szörnyen dühítő. Ha ilyenre volt szüksége szegénynek, az csak egyet jelent számomra.
Folyamatosan fájdalmat okozott neki, s nem törődve csak magával hagyta, hogy ezt a képet alakítsa ki magának. Mindeközben elzárva tartotta a világtól, mintha önzőségébe merülve azt akarta volna elérni, hogy csakis ő bánthassa ezt a szépséget. Ez már mindennek a határa.
- Bocsáss meg. Ha zavar… akkor nem csinálom – megijesztettem volna? Perid nem tettem semmit. Bocsánatot kér, pedig ő az áldozata ennek. Annyira ártatlan és naiv, szeretetre méltó teremtés.
Kezeim közé veszem kis arcát, mélyen nézek ragyogó szemeibe.
- Nem kell bocsánatot kérned, te nem tehetsz arról, hogy egy másik világot kellett használnod – szemeiben kábaság kezd el uralkodni, vággyal fűszereződik erős vérszomjam – Megmutatom neked, hogy többet nem kell ezt használnod, hogy fájdalom nélkül is lehet ezt tenni úgy, hogy ne kelljen félned semmitől… - hangom már majdnem rekedtes, hisz alig bírok magammal. Visszahúzom magamhoz, nyelvemmel ívelek végig nyakán és végre nem tűnik el belőle az igazi élet, sőt hevesség, izgalom fut végig testén, amit mosolyogva konstatálok… Ez az… Karcsú testét cirógatom miközben puha nyakába harapok, vágyam nekinyomódik de nem riad el, inkább megadóan simul karjaimba. Ha nagyon akartam volna mást is tehettem volna vele, de kivárok mindent, nem sietem el. Mindent szépen, sorjában. Finom a vére, le sem lehet írni, nem lehet kimondani mennyire, értem már hogy Meridor miért kapott rá ennyire. De én olyat értem el, amit ő soha nem volt képes. Önszántából, őszintén ajánlotta fel vérét igaz valójában, élettel tele, vággyal tele. Semmihez sem fogható ez az érzés és tudat.
Megnyalom nyakát végül, hogy ne igyak tőle túl sokat, nem lenne jó számomra sem, ha gyengeség miatt kéne ápolni. Lefektetem magam mellé, majd enyhén remegő testét ölelem magamhoz.
Olyan törékeny és annyira apró, óvásra szoruló kis lény, teljesen feléleszti bennem ezeket a régi ösztönöket.
Tüsszent egyet, s ekkor már fel is elevenedik bennem az ő emlékképe. Elmosolyodom ahogy felnéz rám, és hiába rovó szavakkal készülök szólni hozzá, egyszerűen nem tudok szigorú tekintettel nézni rá. Képtelenség – Bocsánat… - szabadkozik megint.
- Szinte biztos vagyok benne, hogy nem fogadtál szót nekem. Igazam van? – kérdem, de nem válaszol csak riadt nyusziként bújtatja vissza piros arcát mellkasom takarásába – Na és mennyi ideig voltál a kertben? Remélem nem egész nap – kérdem halkan dörmögve, de csak egy néma fejrázás a felelet.
- Ta-találtam egy süncsaládot... és vittem ki nekik almát... és megvártam amíg megeszik... – magyarázza halkan pittyengő hangon. s újra kiszélesedik mosolyom, amitől erősebb pirulást okozok arcán. Milyen szép így.
Arcára simítom kezem, lágyan cirógatom, bűvölöm érintésemmel.
- Értem már – mondom továbbra is halkan, hisz látom rajta, hogy mindjárt elalszik, de furcsa mód ha nem is teszek semmit mindig ébren marad – ha legközelebb kimegyek veled, megmutatod nekem őket? – megszeppen, de majd jókedvűen, mégis félénken bólogatni kezd, de amint rámosolygok, a párnába temeti szép arcát, s így megfogom vékony csuklóját, hogy elhúzhassam onnan – Ne bújj el – hajolok közelebb, és mire kikandikál az anyag mögül, már csak alig húsz centire vagyok tőle. Látom rajta a meglepődést, de engedelmeskedik kérésemnek, és hagyja, hogy elhúzzam előle a párnát. kézfejemmel simítom meg piros arcát, ami már egy érett almára hasonlít, majd elhajolok tőle, és lejjebb csusszanok az ágyon.
- Mennyit aludtál tegnap? – kérdem kíváncsian, és mélyen nézek szemeibe, hisz már majdnem egy magasságban vagyunk.
- Ne-nem sokat… - hebegi vékony hangon, de nem komorulok el, hisz attól megint megijedne. Sejtem, hogy miért, hisz elszokott az alvástól, de ez nem jó dolog… nagyon nem. ha nem alszik eleget gyakran fáradt lesz, gyengébb és elesettebb, és hiába a vámpírmágia, csodákra az sem képes.
- Akkor most fogsz, velem – vonom magamhoz kis mosollyal, a takarót ívelem át magunk felett, hogy kellemes puhaságával borítson be minket. A vastag sötétítők mind bevannak húzva, hogy egy fikarcnyi fény se jusson át rajtuk, hisz kint javában nappal van. Felemelem egyik karom, suhintok egyet körbe, és kialszanak a fények, remegő testét apró simításokkal csillapítom, majd szűntetem meg, végig magamhoz ölelve. Vágyamat bensőmben fojtom vissza, hogy ne támadjam még le, pedig testem és szívem vágya, hogy teljesen megkaparintsam, de tudom, ahhoz türelem kell, és nekem van elég. Arcomat hajába fúrom, kicsit előre biccentve fejemet, mélyet szippantok a kellemes, lágy illatból, ujjaim alatt érzem száguldozó vérét, miközben simogatom. Egyre hosszabb pillanatokra hunyom le szemeimet, míg végül el nem alszom, vele a karjaimban.
~*~
Az alkonyat még alig veszi kezdetét, de mi már kint vagyunk a neki szánt rózsakertben, szinte húz magával, de csak hagyom magam, annyira édes. A fűre lépünk, és végre elenged, egy kiszemelt bokor felé szalad, óvatosan arrébb tolja az ágait.
- Itt nincsenek – hajtja vissza, majd szinte felpattanva szalad egy másikhoz, és ugyan ezt teszi.
- Csak óvatosan! – szólok utána és lassú léptekkel követem.
- Hol vannak? – kapja fel fejét, de egy rózsa ága hirtelen csap le, felszisszen és hosszabb léptekkel termek azonnal mellette. Orromat megcsapja a jellegzetes fémes illat, saját bájos, édes illatával keveredve. Érzékeket bódító egy aroma kavalkád, mondhatom. Térdre rogy a fűbe, én csak leguggolok hozzá, majd törökülésbe helyezem magam. Csuklóját szorítja, másik kezén pedig széttartja ujjait és kicsit mereven nézi.
- Mutasd csak – nyúlok érte, és megadóan hagyja, hogy magamhoz húzzam kis kezét, nem kicsit ingerelve ezzel saját magamat. Lecsukom ujjait és csak a sebeset hagyom egyenesen, lassan résnyire nyitott ajkaim közé veszem, szemfogaim csak kicsit nyúlnak meg, hisz nem tombol a vérszomjam, csak feléled a friss vér érzésére. Nyelvemmel ívelek végig a seben, lenyalintva a finom nedűt, majd az újabb apró nyalással a sebet gyógyítom be. Ahogy óvatosan húzom ki ajkaim közül kicsi ujját, végigsimítja bőre számat, majd ez után arcára nézek. Kába a tekintete, arca kipirult, ami a világosabb fényben még tündöklőbbnek látszik, mint tegnap este. Óvatosan rántom magamhoz, hogy karjaimba „zuhanjon”, s megint karjaimban tarthassam, de bármennyire is többre vágyom, tudom még nem lehet. Vállaimban kapaszkodik meg tétován, ezzel is valamennyire megtartva magát. A természet csodás idillje, a csend és a hangulat, annyira nyugodttá teszi a pillanatot…
- Meg van! Ott vannak! – kapja fel kis fejét, egyik kezével előre mutatva vállam felett, majd fészkelődni kezd, így elengedem, had mozogjon szabadon. Kimászik ölemből, majd szapora léptekkel siet a kis állatok felé és leguggol hozzájuk. Mire én is mellé érek, már egy almát vesz elő a zsebéből, megtisztogatja. Próbálja aranyosan kettészedni, de úgy látom nehezen megy, így segítő jobbot nyújtok felé.
- Majd én – veszem el óvatosan, és egy laza mozdulattal töröm ketté egyetlen csavarással és így adom vissza neki.
- Köszönöm – mosolyog fel rám, ragyogó szemekkel, s csak egy pillanatra döbbent meg a látvány… Gyönyörű…
Leülök mellé, hisz úgy látszik sokáig leszünk itt, és így mégis csak kényelmesebb. Egy ideig nézem azt, amit ő is, a kis sündisznókat ahogyan esznek, de hamar megunom és inkább az ő arcát nézem, ami sokkal szebb és érdekesebb.
- Hát nem aranyos? – kérdezi mereven az állatkákat nézve, guggolva átölelte lábait, ajkai félig elvesznek karjai takarásában ahogy állát támasztja meg. Tudom, hogy a kérdés nem felé irányul, de én most csakis rá tudok figyelni, és semmi másra. Így tudtán kívül is rá értem a válaszomat, halványan mosolyogva.
- De…
|
| Levi-sama | 2009. 12. 30. 11:28:52 | #3067 |
Karakter: Adam (Timcsinek~F27)
Mary, az új gondozóm felvezet a szobámba. Átöltöztet, én közben kedvesen beszélgetek vele. Kiderül, hogy ő is olvasta Mary Poppins-t, és együtt idézzük fel a legviccesebb részeket. Sokkal kedvesebb velem, mint eddig bármelyik szolgáló.
Kopogtatnak az ajtón, és egy komornyik lép be.
- A gazdánk hívatja önt, Adam úrfi.
Izgatottan igazítom meg galléromat, ujjaim remegnek. Bátorító mosolyt kapok Mary-től, és elindulok. Nem tudom, alkalomhoz illő-e a ruhám, mindenesetre a szolgálók értenek a munkájukhoz... ha szerintük a halványkék szaténing és a fekete bársony nadrág kis puha bőrcipővel megfelelő viselet, akkor biztosan úgy van.
Bevezetnek az étkezőbe. Impozáns, nagy terem, hosszú díszes asztallal. A gyertyák fénye hangulatosan világítja meg a szép terítéket.
Gazdám már vár rám, és kezemet fogva vezet az asztalhoz. Leülünk, és kihozzák az ételt. Én oda sem figyelek, mert minden figyelmemet lekötik az evőeszközök. Idejét sem tudom már, mikor láthattam kést és villát ilyen közelről...
- Csak nyugodtan... használd... - mondja gazdám. Ajkam ideges harapdálását félbehagyva terítem a textilszalvétát ölembe és megfogom a kanalat. Finom a leves...
Elém kerül a következő fogás. Hús és köret... itt a kést és villát kell használnom, de... ha csak ránézek a hidegen csillogó fémre, saját fájdalmas sikolyaim visszhangoznak a fejemben, majd Merigor gazdám ordítása... Félénken a kés felé nyúlok, de visszahúzom remegő ujjaimat. Tisztán érzem még mindig a vágások fájdalmait, szemeim előtt lebeg a ruhámat beszennyező vérem piros színe... Mint egy rémálom, pedig nem alszom.
- Hagyjanak magunkra - hallom gazdám mély hangját, és belém reked a levegő. Feldühítettem! Jaj nekem...!
Becsukódik az ajtó a személyzet utolsó tagja mögött, és gazdám hűvös ujjai csuklómra fonódnak. Alaposan megszemléli, szemei komorak és ijesztő a tekintete. Szóval tudja... elmondták neki.
Ajkához emeli a csuklómat, és lehajtom a fejem engedelmesen. Várom a harapás fájdalmát, és felkészülök lelkileg a tudatom kikapcsolására, de csak egy kis puszit hint a bőrömre. Majd újat és újat... megborzongok...
- Ki segített enni neked ilyenkor? - kérdezi, szavait csuklómba dörmögve, ajkai hozzám érnek, lehelete szinte éget, és én beleremegek pillantásába. Válaszra nyitom számat, de csak egy szaggatott sóhajra telik amikor végigsimítja szájával alkaromig. Felforrósodik az arcom...
- Akkor majd én segítek neked. - Elengedi kezecskémet, és villámat megfogva kezd etetni. Felvágja nekem a husit is, ahogy a régi gazdám tette, de csak keveset. Pár falatot megetet velem, majd a kezembe teszi a villát.
- Használd bátran - dörmögi mély hangon.
- Re-rendben... - motyogom félénken. Bátran kezembe veszem a kést is, a hűvös fém szinte éget. A rossz emlékek... a fájdalom...
Érzem hogy figyel engem, tudom hogy azt várja... Fogalmam sincs mit gondoljak. Ez új gazdám sokkal kedvesebb és figyelmesebb velem, mint a régi... és ha sikerülne is megtennem, úgysem hagyná hogy belehaljak, ahogy az előző gazdám sem engedte.
- Vacsora után - töri meg a csendet elképesztően mély hangja. Bordószín szemeivel egy kristálypoharat felemel, a benne lötyögő bort figyelve - szeretnék neked mutatni valamit.
- Mit? - pislogok fel rá.
- Majd meglátod - hunyorít rám, és nem szólal meg többet.
A desszert után kezemet megfogva vezet vissza a szobámba. Félénken próbálok beszélni hozzá, de nem sok sikerrel.
- És mit akarsz itt nekem mutatni? - pillantok körbe. A saját szobámat már láttam.
Az ablakhoz lép, és szétrántja a vastag, súlyos bársonysötétítő függönyöket.
Tágra nyílnak szemecskéim, amikor meglátom...
Egy kert! Mennyi virág! Milyen gyönyörű!
- Kimenjünk? - kérdezi. Kishíján leesik a buksim a nyakamról, olyan hevesen bólogatok. Kinyitja a kis üvegajtót, és én kihúzom kezecskémet ujjai közül, hogy kirontsak. Kiugrok cipőcskéimből, és körbeszaladok. Milyen nagy kert! Milyen szép! És a virágok bódító édes illata...! Megcsodálom a fehér rózsákat, a vörös bokrokat, egy nagy pókot, a falon felfutó borostyánleveleket, egy nagy szikladarabot, majd visszafutok gazdámhoz aki már leült egy padra. Kipirult pofival, önfeledten mosolygok rá.
- Ez mind az enyém? - Bólint, majd elegánsan int egyet.
- Vedd fel a cipődet, meg fogsz fázni. - De... de én élvezem a fű puhaságát... Mégsem feleselek, csak szót fogadok.
- Gyere, ülj le mellém - nyújtja felém a kezét. Félénken csúsztatom ujjaim tenyerébe, és engedelmesen ülök mellé. Látom szemeiben az éhséget, és a világosodó égbolt fényei tükröződnek vissza bíbor tekintetében.
Hajamhoz simítja arcát, majd lejjebb hajol hozzám, és megpuszilja a nyakamon azt a nagyon érzékeny területet, de túl kába vagyok most bármihez is. Megrészegített a csodás új ajándékom... Mély hangján felmorran, és ettől megremegve hunyom be szemeimet. Felkészülök a harapásra, és izzadó tenyereimet combomra szorítom, hogy lefogjam magam. Nem menekülhetek el, tilos menekülni. Belém nevelték. Félrebillentem kissé a fejemet, hogy kényelmesen a nyakamhoz férkőzhessen, de felemelkedik a padról, és felém nyújtja a kezét.
- Ideje pihenned.
- De szeretnék még itt lenni - nézek rá legszebb szemecskéimmel, azonban nem sikerül meghatnom vele.
- Bármikor kijöhetsz ide... Ez mától a tiéd, lesz még időd megcsodálni... most viszont gyere... pihenned kell.
Szófogadóan biccentek, nagy és erős kezét megfogom és követem a hálószobámba. A falnak támaszkodva, karba tett kezekkel figyeli ahogy Mary átöltöztet. Szégyenlősen, mélyen elpirulva hajtom le fejecskémet. Igen, ezt a régi gazdám is szerette csinálni... néha együtt is fürödtünk, és olyankor ő szappanozott be engem. Végre rám kerül a selyempizsama is, és gyorsan becsusszanok a takaró alá. Mary magunkra hagy. Félve pislogok gazdámra, ahogy elindul az ablak felé. Összehúzza a függönyöket, de még látom a narancsos égboltot. Hajnalodik...
Takarómba kapaszkodom, és felhúzom az orrocskámig.
- Jó éjszakát, gazdám - pittyegem vékonyka hangomon. Felém fordul. Mindig komoly arcában szigorú tekintete mintha ellágyulna, de lehet hogy csak képzeltem.
- Szép álmokat, Adam.
Magamra hagy.
***
Köntösöm lobog utánam, ahogy futok végig a folyosón, légvételeimet és a ruhám suhogását hallom csak.
Mögöttem siet Mary.
- Adam úrfi! - zihálja. - Nem kell annyira sietnie... huhh...!
Ő ezt nem értheti. Ha a gazdám hívat, mert éhezik, nekem sietnem kell, különben... megbüntet.
Egy hatalmas, kétszárnyú, berakásokkal díszített antik ajtó előtt torpanok meg.
- Ez az? - kérdezem az ajtó mellett álló szolgát. Bólint, én pedig bekopogok.
- Szabad!
Besietek, és becsukom magam mögött az ajtót. Kipirult arccal, pihegve lépek a lefüggönyzött ágyhoz. A hálószobája nagyon szép, minden bordó és krém valamint arany színben pompázik. Ágya körül batisztfüggöny, amelyen csak a körvonalai sejlenek át.
- Hívattál, gazdám - szólalok meg félénken. Látom hogy megmozdul, és ujjai félrehúzzák a függönyt. Kérdezés vagy utasítás nélkül csúsztatom le magamról a köntösömet, és mászom be mellé.
Meztelen felsőtestén a gyertyák fénye játszadozik, hosszú haja szétterül a párnán, amihez a hátát támasztja hogy kényelmesen ülhessen. Mellé térdelek óvatosan. Mikor elengedi a függönyt, és elzár minket a külvilágtól, szívem vadul kezd kalimpálni mellkasomban.
- Futottál idáig? - dörmögi mély hangján, ujjaival megcirógatva arcomat. Félénken bólintok, és remegő ujjaimmal elkezdem kigombolni halványzöld selyem pizsamaingemet. Csak a mellkasomig, majd lecsúsztatom a puha anyagot egyik vállamon, hogy szabaddá tegyem nyakamat.
Felszisszen és leejti a kezét a takaróra. Elpirulva emelem fel szemeimet arcára, a tiszta sóvár vágyat, éhséget látom. Szemfogai is úgy megnyúltak, hogy látni fehérségüket ahogy résnyire nyitva ajkait mély levegőt vesz.
Vöröslő szemei megbabonáznak... elmerülök bennük, és kinyújtott kezébe téve mancsocskámat hagyom neki, hogy magához húzzon. Tenyere derekamra simul ahogy szorosan magához húz. Félrehajtom fejemet, felkínálva nyakamat neki...
Ajkaival végigsimítja bőrömet. Lelkem elsüpped a belső világomban, képzeletben ismét a virágos kertecskémben vagyok. Elképzelem ahogy egy pillangó meglebbenti szárnyait, és felszikrázik a napfény a harmatcseppeken...
- Adam.
...a madarak csicseregnek a fákon...
- Adam.
Hosszan pislogva térek vissza a valóságba. Még mindig gazdám ölében vagyok, ő az államat fogva néz komoran a szemeimbe.
- Adam.
- Te-tessék...
- Nagyon üres volt a tekinteted. Mit csináltál? Ezt már láttam nálad régebben is, amikor az a mocsok evett belőled... - morogja nagyon halkan, mintha magának mondaná.
- Én... - suttogom elsápadva. - ...én csak... ilyenkor egy gyönyörű helyre képzelem magam, és így nem érzek... semmit...
Elkomorul, szemöldökét összehúzza. Tétován kapaszkodom az ágyneműbe, és remegni kezdek. Feldühítettem! Jaj nekem... most mi lesz...?
- Bocsáss meg - suttogom. - Ha zavar... akkor nem csinálom.
Eltűnik arcáról az indulat, és kezei közé veszi arcomat. Mond valamit... de képtelen vagyok rá figyelni, mert szemei, szájának mozgása, finom illata és érintése elkábít. Elhomályosul tekintetem... félig lehunyt szemekkel ernyedek el. Ismét magához húz, végignyalja forró nyelvével lágyan a nyakam. Halkan felnyögve markolok bele puha hajába, és megremegek. Valami kemény nyomódik a hasamhoz...
Enyhe fájdalom nyilall a nyakamba, amelytől megrándulok, szívem pedig hevesen kalimpálni kezd. Megnyugtatóan simogatja hátamat, amitől fokozatosan megnyugodva ernyedek el ismét, és puha sóhajokkal hallgatom ahogy nyeldekel. Egyik karjával erősen tart, de szabad kezének gyengéd cirógatásai... nagyon jól esnek... teljesen elkábulok...
Befejezi, és érzem erejének bizsergetését amikor végignyalja búcsúzóul a nyakam. Tudom, hogy a sebet gyógyítja be... Behunyt szemekkel hagyom, hogy a párnákra fektessen, és kábán bújok meleg testéhez.
Fázom...
Erős karjai átölelnek, mellkasához simítom arcocskámat. Érzem szívének lassú, erőteljes dübörgését, ahogy keringeti testében az én véremet.
Csendben pihengetek mellette. Csak keveset ivott belőlem, így a testemre kirótt vámpírmágiának köszönhetően gyorsan helyre jövök.
- Hapci! - pittyentem halkan a kezecskémbe, aranyos kis hangon. Csodálkozva pislogok fel gazdámra. Mo...mosolyog...? - Bocsánat...
Megcirógatja fejecskémet.
- Szinte biztos vagyok benne, hogy nem fogadtál szót nekem. Igazam van? - dörmögi. Mellkasába fúrom kipirult pofimat válaszul. - Na és mennyi ideig voltál a kertben? Remélem nem egész nap.
Megrázom buksimat, orrommal csiklandozva a bőrét.
- Ta-találtam egy süncsaládot... és vittem ki nekik almát... - hangom egyre jobban elhalkul, bűnbánóan pislogok fel rá ahogy megvallom bűnöcskémet. - ...és megvártam amíg megeszik...
|
| timcsiikee | 2009. 12. 11. 15:21:18 | #2775 |
Karakter: Asmodée (F27)
Asmodée:
Ahogy csodálkozó szemeit meglátom meglepődöm. Még csak alig értünk ki a kapun, de máris olyan kíváncsisággal a szemében tekint körbe, mintha… mintha még nem látott volna ilyet. Gyanús ez nekem… Egy tűcsapot kezd el vizsgálni… Mikor látja mennyire el is merült az elemzésében, felpislog rám szép szemeivel.
- Bocsánat… Még soha nem láttam ehhez hasonlót – össze szorul a gyomrom.
- Ez egy tűzcsap – mondom türelmesen.
- Tűzcsap? – ízlelgeti halkan a szót, míg beültetem limuzinomba.
- Ezzel oltják a tüzet. Víz jön belőle – magyarázom el neki. Tényleg nem hiszem el… ennyire elszigetelten élt a világtól? Ez egyszerűen kínzás.
- Értem… - válaszol halkan, bólintva egyet, majd mikor észreveszi hogy még mindig fogom kis kezét elveszi markaimból… A kocsi már elindult, a város keresztül kell haladnunk, míg az én házamhoz érünk… Ahogy az utcalámpák alatt haladunk el, s a város többi része a dombos területről jobban látszik, azonnal az ablaküvegre tapadva csodálja meg a fényeket. Tényleg szép látvány, de… ennyire nem kéne meglepődnie.
- Adam… - szólítom meg halkan, mire vissza kapja rám tekintetét… Olyan szép…
- Tessék – kérdez szinte hadarva.
- Lord Merigor nem vitt téged ki a házból sohasem? – kérdem határozottan. Nekem nagyon úgy fest. Selymes kis tincsei csak úgy libbennek utána, ahogy megrázza fejét… nem látja, de dühömben öklöm összeszorul.
- Azt mondta, félt engem... Az udvarra sem mehettem ki, mert ott a gonosz farkasok laktak. A szobámat csak akkor hagyhattam el, ha ő hívatott magához, illetve ha együtt étkeztünk.
Borzalmas egy ember. Saját önzősége miatt a világ elől elrejteni egy ilyen szépséget… hogy csak magáénak tudhassa… Idióta… mindig is gyűlöltem az ilyen idiótákat, akik gazdagságuk által megrészegülve a lényekkel is úgy bánik mint a tárgyakkal.
Arcához nyúlok, s egy belógó tincset simítok ki… olyan puha… olyan festménybe illően szép…
- Mióta vagy nála? – kérdezek tovább.
- Nem emlékszem… - összehúzom szemeim.
- Mikor születtél? Arra csak emlékszel.
- 1930-ban, itt Párizsban. A Fleur család gyermeke vagyok... voltam – édes ártatlan… kalitkába zárt madárka. A látványból ítélve, virágzó kamaszkora után adhatta rá a bűbájt, mely örökkön fiatalon tartja. De mit sem ér ez már, ha meghalt gazdája.
Ahogy szememben meglátja dühömet, elhúzódik… pedig nagyon nem akartam megijeszteni.
- Bocsásson meg gazdám, én... csendben maradok – bántotta volna? Azért fél ennyire?
- Semmi baj, nem rád haragszom. Csak... közel harminc éven át tartott téged bezárva az a mocsok...
- harminc… év? – susogja megrettenve, még mindig felkarjait keresztbe fogva remeg, s ahogy elkerekednek szemei látszik rajta a mély meglepettség. Tisztában sincs az idővel, a fejlődéssel… Hisz évtizedekig bezárva élt. Csak figyelem reakcióit. Ahogy gyengéden érinti arcát, ahogy magát mérné végig. Végül rajtam állapodik meg mélybarna tekintete.
- Kérdezhetek? – csak bólintok… bármit – Miért nem öregedtem meg…? – tudtam, hogy ez lesz az első kérdése… hisz harminc év alatt már sokkal érettebbnek kéne kinéznie…
- Vámpírmágia – válaszolok egyszerűen. Merigornak volt esze… s szépségére, fiatalságára bocsátott mágiát, hogy örökkön megtartsa… igaza van… én is ezt tettem volna, de nem így. Egy ilyen gyenge lelket bezárva tartani… Vétek.
- Értem… - mondja halkan. Sajnálom… de a múltját nem tudom megválasztani.
- gyere ide – mondom neki halkan, és kérésemnek eleget téve közvetlen közel ül mellém… Derekánál kulcsolom át karomat, teljesen hozzám bújik a hidegtől remegve, lábait is felhúzza, úgy kucorodik össze. Finom illatát érezve elkábulok, s tömör vágyam lángol fel, ami ritkán esik meg. Főleg ilyen helyzetekben. De túl szép ahhoz, hogy legalább egy kicsit ne legyen hatással rám így is. Puha hajába puszit hintek, de ezzel is csak magamat kínzom, hisz illata így még erősebb.
Felnéz rám ismét, mintha hipnotizálna… tekintete fel is ér egy varázzsal, de nem hagyom magam, hogy behálózzon. Azzal azt mutatnám ki, hogy olyan gyenge vagyok mint az a mocskos Merigor.
Csuklóját nyújtja felém, forró vérének pezsgése, lüktetése csak úgy hívogat…
- Tessék – mondja halkan, s én megfogom remegő kis kezét. Megszokta már, hogy belőle táplálkoznak… Hízelgő kedves, de ne hidd hogy olyan vagyok mint az előző gazdád…
Idővel meg fogsz ismerni. Hn…
Apró csókokat hintek karcsú ujjacskáira, élvezettel tapasztalom hogy még ettől is megremeg. Milyen érzékeny. Elhajol tőlem félénken lesütve szemeit… Nem… nézz rám.
Ujjaim közé veszem állát, és magam felé fordítom gyengéden… Hirtelen a kocsi lefékez.
- Megérkeztünk uram! – közli a sofőröm… Most nem tudom örüljek e vagy sem a közbeszólásának… De lehet mégis jobb hogy így történt. Sóhajtok egyet, és elengedem karjaimból, bevezetem őt kastélyomba. Lassan az ő szolgálói is megérkeznek. Helyes… szükség is lesz egy kicsit a megszokáshoz is… majd lassacskán fogom csak az új környezethez szoktatni. Ruhám ujját markolászva követ… félénken pislog körbe, s én csak nézem…
Bemutatom személyzetemnek, jelezve pár mondattal, mennyire is kell tisztelettel bánni vele.
- Mary! – intem magamhoz egyik legkedvesebb szolgálómat. Jól ismerem már, tudom hogy megfelelő lesz neki.
- Ő itt Mary. Mától ő gondoskodik rólad – ha én nem leszek a közeledben persze…
- Nagyon örvendek, a nevem Adam Fleur – biccent felé, miután elengedte kezem.
- Mary kísérd fel a hálószobám melletti zöld szobába, azt jelölöm ki számára, és adj neki enni, bizonyára éhes már – újra ruhámba kapaszkodik kis keze, ezzel felhívva magára figyelmemet.
- Te nem eszel velem? – kérdi csillogó szemekkel pislogva rám. Nem értem.
- Miért? – kérdem kíváncsian.
- Lord Merigor mindig szigorúan együtt evett velem, minden éjjel – már megint ő… felejtsd el szépségem. De vajon miféle megszokás volt ez náluk?
- És miért? – kíváncsiskodom tovább, azonban már nem ő felel kérdésemre.
- Mert a fiatalúr nem evett különben. És vágóeszközt sem adhatnak neki az étkezéshez, nehogy kárt tegyen magában – kezdek kijönni sodromból. Tényleg.. tényleg több a soknál.
magamban már sokára átkozom meg a Lordot, amiért tönkretett egy ilyen tiszta lelket. Undorító egoista alak. De majd én változtatok ezen.
- Nem csodálom – simítom arcára nagy kezem… pont belefér, ide illik mindene… hozzám… - Rendben, veled eszem. Menj most szépen Maryvel, nemsokára meglátogatlak és... együtt eszünk. Rendben? – mondom halkan.
- Igen, gazdám – válaszol áhítattal nézve szemimbe… Hosszú pillanatok ezek… Mindig elmerülök szépségében, nem lehet megunni.
- Gyere, Adam… Adok neked egy kényelmes ruhát – mondja szolgálóm, és puhán megfogva kezét, kedves mosollyal ajkán. Remélem tartja magát a megbeszéltekhez, és csak a szobát mutatja neki.
Távolodó alakja után nézek, majd halkan sóhajtok egyet. A többi szolgáló engem figyel újak és régiek egyaránt.
- Mindenből kétszer annyit főzessetek a szakáccsal, és most készítsen desszertet is. Tálaljatok két személyre, a szokásos étkezőben, és gyertyákkal – meg is indulnak azok, akik felé mutattam, Adam szolgálói még mindig engem figyelnek, és meghajolnak mikor rájuk nézek. Szükségem lesz még rájuk… De sokan lesznek már így… majd szövetségeseim között elszórom őket, hogy el tudjanak helyezkedni, nem akarom hogy munka nélkül maradjanak.
- Te… gyere velem – mutatok annak a szolgának, aki felszólalt az előbb.
- Igenis, uram – biccent és előre lép.
- A többiek addig kérem keressenek egy-egy szolgálói szobát, később beszélünk még – mondom hivatalosan és meghajolva vonulnak el.
Irodámba megyek, és leülök helyemre, hellyel kínálom a cselédlányt, de nem fogadja el.
- Mesélj nekem még ezekről az esetekről – kérem tőle, és végig őt figyelem, megszeppenve kezd bele.
- Igeis… - biccent – A fiatal úr… egy jó ideje magába zárkózott lett, sosem tudtunk beszélni vele, hogy miért is.
Szúrósan nézek rá. Milyen vakok… fel sem fogják a bezártság sanyarú hatását.
- Folytassa – mondom már szinte morgó mély hangon.
- Az étkezéseknél egy-egy kést vagy villát használt ahhoz, hogy magában erős kárt tegyen, így urunk megparancsolta, hogy nem ehet egyedül állandó felügyelet alatt kell tartani.
Lehunyom szemimet, igyekszem erőm visszafogni.
- Még valami? – megtámasztom egyik kezemmel fejem… úgy sóhajtok.
- A fiatal úr próbálkozott már szökéssel, de mindig visszatartottuk.
Néma csend… Még egy légyzümmögés sem. Borzasztó…
- Azt javasolnám uram…
- Ne mondjon többet – emelem rá vörös tekintetemet, a levegő is belé reked.
- Nem fogom az egykori Lordja taktikáit követni… nincs rá szükségem. Ugyan olyan terítéket kap mint én, és szigorú felügyeletre sem lesz szüksége.
- Igenis nagyuram, bocsánat – hajol meg… helyes, én is így gondoltam.
- Most elmehetsz, de készülj fel hogy a vacsorán ott leszel. Az elején tényleg nem árt az óvatosság – halványan elmosolyodik, amit nem tudok mire vélni. Biccent majd távozik.
Újra csak sóhajtok dolgozószobám magányában. Ennyi mindent egy napra… Még nekem is enyhén fárasztó. Felállok, s szobámba megyek, hogy felfrissüljek, majd átöltözzek… Még szerencse, hogy egy kabátom alá rejtettem a vért, ami a harcból maradt, így nem vette észre…
~*~
Épp bíbor ingem igazgatom, mikor kopognak s én halkan megadom az engedélyt a belépésre.
- A vacsora elkészült uram – hajol meg az ajtóban szolgálóm.
- Rendben, máris megyek, hívasd Adam-ot is.
- Igenis…
~*~
Az ajtóban állok mikor meglátom az asztalt. Gyertyafény és szép tálalás… hangulatos, sosem tudtam ettől elszakadni. A kért cselédlány a helyén áll. Helyes.
Hallom már lassan, hogy Mary hozza vendégemet…
- Gyere – fogom meg kezét és az asztalhoz veszetem. Kihúzzák nekünk a széket.
Én az asztalfőnél ülök, ő pedig a közvetlen közelemben.
Megszeppenve nézi, ahogy neki is rendes evőeszközökkel van megterítve. Rám pislog…
Ha szokásom lenne… most elmosolyodnék.
- Csak nyugodtan… használd… - mondom neki, lassan enni kezdünk…
Annyi év után… látom rajta, hogy még mindig tökéletesen ismeri az etikettet ebben is. Csodálatos családban nevelkedhetett, sok mindent tud… a saját korából…
Olykor az oldalt álló szolgálókat figyeli, Mary is itt van. Kecsesek a kezei, finoman használja az evőeszközöket. Nem tűnik úgy mintha bántaná magát, de szerintem ez annak is a hatása, hogy érzi… figyelik őt. Biztos nem egyszer fogták már így vissza. De még csak kanalat használtunk, ebben nincs semmi veszélyes sem.
Az egyik főételt tálalják elénk, a kést és villát már nem meri olyan hamar megfogni, mint a többit. A cselédekre sandít, hol rám, de nem meri megfogni. Arra vár hogy megetessék talán?
Vajon Merigor mit tett ilyenkor?
Bármit is… én nem fogom pontosan ugyan azt… Mellettem el fogod felejteni azt a szörnyeteget.
- Hagyjanak magunkra – utasítom őket, s kisvártatva csak, de végre csak kivonulnak meghajolva. Visszafordulok a megszeppent fiúhoz.
Kezembe veszem az asztalon pihenő kis kezét és csuklójának érzékeny felét fordítom arcomhoz. Milyen puha és tiszta, sehol egy sérülés rajta. Ha nem ismerném a vámpírok erejét, nem hinnék annak a szolgának. De tudom, hogy bármilyen sebet könnyen be tudott Merigor is forrasztani bármikor egy ilyen puha bőrön, így tisztában vagyok a helyzettel. Minden igaz, hisz miért hazudnának nekem? Lesüti szemeit megint ahogy arcomnál van csuklója.
De… ismételten csak gyenge puszikat kap, s ahogy beleremeg… csodás látvány…
Mary is tökéletesen választott neki ruhát, mesésen fest benne.
- Ki segített enni neked ilyenkor? – kérdezem bőrébe susogva, majd újabb csókot kap kezére.
Szóra nyitná a száját, de ekkor kicsit tátom ki szám úgy siklatom végig csuklóján, és belé reked a levegő, kipirul arca… Észbontó…
Másik kezembe veszem a villáját, a tányérjáról szúrok rá egy kicsi falatot és a szája elé tartom.
- Akkor majd én segítek neked – mondom halkan, és eleresztem kacsóját, amit rögtön magához is von. Rám néz, majd az előtte lebegő ételre, és habozva… de lassan végül puha ajkai közé kapja a villát a rá szúrt étellel együtt, és ahogy kicsúszik szájából a villa… nyelnem kell egyet.
A következő falatot akaratlanul is ugyan így adom neki, de rá kell jöjjek ha így folytatom rá fogom vetni magam… túl érzéki látvány. Újabb falatot szúrok a villára, már tátaná is ki édes kis száját, de kiábrándítom. Megfogom kezét, és abba csúsztatom az evőeszközt.
- Használd bátran – mondom neki már majdnem rekedtes mély hangon.
- Rendben – mondja olyan édes hangon, ami füleimet is gyönyörködteti. Figyelem ahogy tétován enni kezd… Lassan mégis megpróbál, biztosan. Én is folytatom az evést, de közben figyelem.
Nincs a kísértés hogy figyelik, hogy megállíthatják… nincs gát csak én… Vajon meg meri tenni?
Éles látásommal figyelem… néha megremeg a keze… Érzem a zavartságot benne, kiül benne a feszültség.
- Vacsora után… - szólalok meg halkan és alább hagy a gyenge remegése. Rám figyel…
Kezembe veszek egy boros poharat – szeretnék neked mutatni valamit – szememmel kedvesen figyelek rá.
- Mit? – néz rám kíváncsian, muszáj vagyok elmosolyodni… csak egy kicsit, de ezt a pohárral rejtem el mikor iszom.
- Majd meglátod – mondom halkan, majd folytatom az evést.
~*~
A kis társalgás után… mintha megnyugodott volna, legalább is ezt vettem észre rajta. Kezem tartom felé, és ő engedelmesen csúsztatja tenyerembe ujjait. Visszavezetem szobája felé, kíváncsian néz rám.
- Ez… ez a szobám… - jegyzi meg halkan, és én csak bólintok.
- Igen… Marynek mondtam, hogy ezt a szobát mutassa meg neked – felelek türelmesen.
- És mit akarsz itt nekem mutatni? – kíváncsian néz körbe, de én csak a függönyökhöz vezetem. Minden sötétítő be van húzva, a hatalmas ablak előtt ami egy egész falat tölt be.
Hirtelen rántom ki a függönyt, amire megrezzen és feltárul előtte a hatalmas üveg ablak és ajtó mögötti kert. Felcsillannak szép szemei, ahogy a sötét pirkadatban látszanak a tengernyi rózsabokrok. Egy kő terasz előzi meg a kertet, ahol középen zöld fű terül el, körbe bíbor, vörös és már sötét színű rózsák a falaknál. Egy zárt kert, ami csak rá vár.
- Kimenjünk? – kérdem lenézve rá, hevesen bólogat és én kinyitom az ajtót, figyeli minden mozdulatomat. Ahogy kinyitom az üveget előre engedem, kis keze kiszakad markomból, de most hagyom, hadd nézzen körbe. Lekapja még cipőit is úgy fut a pázsitra és a terasznál várom meg. lassan hajnalodik, hamarosan ideje lenne pihennie neki, és nekem is.
- Ez mind az enyém? – fut vissza felém, mikor leülök egy padra. Csak bólintok.
- Vedd fel a cipődet, meg fogsz fázni – mondom halkan, kissé utasítva. Kicsit még vár, majd biccent és felkapja lábbelijét, majd elém áll.
- Gyere, ülj le mellém – tartom felé kezem, majd helyét mutatom, némán engedelmeskedik nekem. Most a napfelkelte sem érdekel… még egy darabig, szerencsére a horizontot még nem érte el, és a kőfalakat sem.
Illata kúszik megint orromba, csodál kavalkád, tökéletesen illik hozzá… Lejjebb hajolok hozzá füle fölött csókolok hajába… alig bírok magammal… Szinte észre sem vesz, csak a kertet figyeli, mintha csak ő lenne itt… halkan felmorranok kéjesen, mire összerezzen, és combjára szorítja kis kezeit. Alsó ajkam fülét érinti, és ahogy beleremeg… felerősödik bennem megint a vágy…
A nap már egyre jobban világosítja az eget, sérti a szemeimet… francba…
El kell hajolnom tőle, hogy bűvköréből kikerüljek.
- Ideje neked is pihenned – állok fel a padról, keze után nyúlva.
- De szeretnék még itt lenni – néz fel rám kérlelő szemekkel.
- Bármikor kijöhetsz ide… Ez mától a tiéd, lesz még időd megcsodálni… most viszont gyere… pihenned kell – nyújtom felé tovább kezemet.
|
| Levi-sama | 2009. 12. 07. 14:47:07 | #2731 |
Karakter: Adam (Timcsinek~F27)
Lábaim olyan könnyedén visznek a fekete márvány padlón, mintha lebegnék, s testem körül örvénylik a fekete selyem köntösöm. Minden lelassul körülöttem, saját lélegzetemet hallom csupán, aztán hirtelen torpanok meg egy óriási ajtó előtt. Felnyúlok a kilincshez, de minél magasabbra nyújtózkodnék, annál távolibbnak tűnik...
Egy inas nyúl elém, és ekkor kitisztul a kép is, a kilincs pedig hirtelen a szemeim elé kerül. Oh... még csak nem is nyúltam felé, csak néztem.
A fekete karmokkal és kevés szőrrel elcsúfult kéz kinyitja nekem az ajtót, és én felkapva selyem köntösöm alját sietek befelé.
Gazdám szólított... sietnem kell.
Beérek végre, és azonnal megpillantom őt a szokásos trónja helyett a díszterem másik végében egy kanapén terpeszkedve, a mellette lévő fotelben egy idegen férfi ül.
- Adam... - hallom gazdám mély hangját, és figyelem ahogy kezét felemelve int nekem. Sápadt ujjai szinte ragyognak az éjszakai félhomályban, melyet csak a márvánnyal és szobrokkal díszített hatalmas terem falain sistergő fáklyák és gyertyák enyhítenek némiképp. Szófogadóan sietek hozzá, finoman meghajolva előtte. Az idegen férfit végigmérem, és a hideg borzongás végigcikázik gerincemen. Egy újabb vámpír... és mennyire félelmetes. Szemei vörösek, arca akár egy szép festmény, haja pedig hosszan hullámzik végig a hátán ás vállain. Lenyűgöző és lélegzetelállító jelenség. Félek tőle. Elszakítom róla barna szemeimet, és törékeny ujjaimat gazdám kinyújtott tenyerébe csúsztatom. Lehúz maga mellé, puszit hint arcomra, majd még egyet és egy újabbat. Gyakran csinálja ezt, folyton puszilgat. Néha máshol is, de nem tesz ennél többet.
Vendégek előtt soha nem a nyakamból kér, ezért illedelmesen nyújtom neki a csuklómat. Behunyom szemem, a fájdalmat már nem érzem. Képzeletemben távoli, virágos mezőn vagyok, a nap cirógatja arcomat, és aprócska, színes madarak röpködnek körülöttem. Hangjuk oly édes, akár az ezüstcsengettyűk.
- Elmehetsz, kedvesem - búgja fülembe gazdám. Felnyitom szemeimet, hogy visszatérjek álomvilágomból. Önkéntelenül is a vendég engem figyelő szemeibe pillantok. Érzem az éhségét, látom az arcán is a vágyát. Pont úgy néz rám, ahogy a gazdám és a kastélyban élők is. Vállamról lecsúszott köntösömet megigazítom, és kissé megszédülve állok fel. Csuklómon semmi sem látszik, ahogy egész testemen sem. Mindig eltűnteti a sebeket rólam, mert szereti ha hibátlan vagyok.
- Köszönöm gazdám... - válaszolom puha, lágy hangomon. Kiszaladok, ahogy jöttem. Nesztelen lépteimet és köntösöm halk suhanását nem érzékeli más, csak az ablakokon bekukucskáló hold.
Napok egymás után. Mindig ugyanaz...
A sok könyvemben bújok el minden elől, és ha félelmetes, ijesztő dolgokat látok csak behunyom a szemeimet, és kizárom a világomból. Alíz csodaországban a kedvencem. Gyakran elképzelem, hogy eszek én is az Egyél-meg süteményből, és hirtelen aprócska, babszemnyivé zsugorodok. Könnyedén kiosonhatnék így az őrök között és elmenekülhetnék. Mehetnék haza...
Haza...
Hiszen nincs már otthonom.
Akkor inkább elutazom a tengeren túlra, és megkeresem az ezüstpalotát, ahol az örök boldogság vár rám.
Erős fény tör be szemhéjaimon keresztül a tudatomba. Tiltakozó nyöszörgéssel dörgölöm meg szemeimet.
- Ébresztő, Adam - búgja halkan egy mély hang. Ez nem a gazdámé...
- Ki...? - suttogom felnyitva szemeimet. Fölém hajol egy arc. Néhány másodpercig csendben nézzük egymást, ő még mosolyog is, szinte kedvesen. Hosszú, sötét haja előre hullik a vállain, néhány hosszabb tincs az ágyamon tekergőzik, még a kezemhez is hozzáér. Selymes és puha.
- Láttam már magát... - töröm meg lágyan a csendet.
- Asmodée Van Alberict - biccent. - Kimentelek innen...
Kiment? Engem...? Mint egy hős herceg, aki megküzdött a sárkánnyal?
- De... hol van a gazdám? Hol van Lord Merigor? Ő a gazdám... - pillantok körül. Soha nem engedné hogy bárki is bejöjjön hozzám, biztos nagyon dühös lesz ha megtudja.
Az idegen férfi fölém hajol, a nyakamhoz. Tudom mi a dolgom. Félrehajtom a fejem és behunyom szemeimet. Hosszú, dús szempilláim jótékonyan rejtik előlem a valóság sötét durvaságát. Nem harap belém, csak végigsimítja szájával érzékeny bőröm.
- Miatta már nem kell aggódnod... - súgja a nyakamba, lehelete perzselően forró. Nemrég ehetett, akkor ilyenek a vámpírok. A gazdám is akkor forrósodik fel, ha vérem benne kering. Nem harap belém, pedig érzem a vágyát, vérszomját. Lassan felemelkedik, és szép arcába nézhetek félénken pislogva.
- Akkor... ez azt jelenti, hogy szabad vagyok...? - suttogom, mintha egy hatalmas titokról beszélgetnénk. Az is, hiszen a gonosz manók nem tudhatnak róla, mert akkor megakadályoznának. Komoly pillantás a válasz.
- Mától én leszek a gazdád, Adam.
Remegve kapaszkodok a takarómban, és lassan jutnak el szavai a tudatomba. Ezek szerint... Lord Merigor neki adott? Nem tudom... nem hiszem... vagy egyszerűen... oh igen, a szolgálók tegnap beszélgettek valami párbajról, ami ma lesz. Vagy már volt... és akkor... akkor a gazdám meghalt? Szavait csak tompán fogom fel, amikor azt mondja hogy egy nagyobb házba visz magával, és nagyobb szobát is kapok. Nekem nem kell nagyobb szoba... nem kell semmi más, csak szabadság. Én is együtt akarok repülni Pán Péterrel és Meggievel...
A szolgálók felé fordul, és utasítja őket hogy csomagolják össze a holmimat. Elkerekedő szemekkel figyelem ahogy szót fogadnak neki. Szóval tényleg meghalt a gazdám.
- Hidd el... neked is jobb lesz nálam - fordul felém ismét, és kezét nyújtja felém egy kedves mosollyal hogy felsegítsen. Félénken nyújtom felé remegő ujjacskáimat, de a szemeiben látott vörös mohóságot, vérszomjat és még ki tudja mit látva megriadok és visszarántom. Annyira félelmetes férfi... hiába mosolyog, akkor is olyan hatalmas, erős és minden porcikájából sugárzik a veszély. Ereje, mágiája szinte égető. - Csak bátran.
Óvatosan simítom ujjaimat érdes, kemény tenyerébe, és félénken csusszanok ki az ágyból. Lábaimat belecsúsztatom pihe-puha papucskámba, és hagyom hogy magával húzzon a folyosóra, s kivezessen az épületből.
Tágranyílt szemekkel csodálom a Nagy Kapun túli Világot. A sötét égbolton ragyogó csillagok és a hold fényei játszanak a betonozott út mentén sustorgó fák lombkoronáival, alattuk fekete csipkékbe öltöztetve a talajt. A szél furcsa illatokat hoz magával...
Egy autóhoz vezet, amilyet még sohasem láttam. Amikor utoljára kocsikat láttam, azok nem így néztek ki. Ez sokkal nagyobb, fényes és fekete. Egy különös, piros dolog áll ki a földből, és megtorpanva szemlélem meg. Óvatosan megérintem sápadt ujjaimmal. Mi lehet ez? Felpillantok a türelmesen megálló férfira. Felvonja szemöldökét kérdően, és elszégyellem magam.
- Bocsánat... - kezdem félénken. - Még soha nem láttam ehhez hasonlót.
- Ez egy tűzcsap.
- Tűzcsap? - ismétlem halkan, és visszapillantok a fura dologra, miközben az autóhoz vezet és kinyitja nekem az ajtót. Besegít és beül mellém, majd elindulunk.
- Ezzel oltják a tüzet. Víz jön belőle - mondja halkan.
- Értem... - biccentek, és kezecskémet zavartan húzom el tenyeréből, mert még mindig fogja. Az ablak felé pillantok, és a rendkívül színes, élénk fényeket látva közelebb húzódom az üveghez, egyik kezecskémet is ráteszem. Csodálom a látványt... Nahát!
- Adam...
- Tessék - fordulok felé azonnal illedelmesen. Melegbarna szemeimmel figyelek szavaira. Arcán furcsálló arckifejezés ül.
- Lord Merigor nem vitt téged ki a házból sohasem? - Megrázom a fejecskémet.
- Azt mondta, félt engem... Az udvarra sem mehettem ki, mert ott a gonosz farkasok laktak. A szobámat csak akkor hagyhattam el, ha ő hívatott magához, illetve ha együtt étkeztünk.
Elkomorult arccal simít ki homlokomból egy hajtincset.
- Mióta vagy nála?
- Nem emlékszem...
- Mikor születtél? Arra csak emlékszel...
- 1930-ban, itt Párizsban. A Fleur család gyermeke vagyok... voltam - válaszolom bizonytalanul. Furcsa hogy ennyit kérdezget, Lord Merigor nem sokat kérdezett engem, inkább ő mesélt nekem, mindent ami vele történt aznap, amire gondolt és hogy mennyire édes vagyok és szép.
Dühösen szorítja össze a száját, szemei ijesztően megvillannak. Elsápadva húzódok el tőle, és remegve ölelem át magam.
- Bocsásson meg gazdám, én... csendben maradok.
- Semmi baj, nem rád haragszom. Csak... közel harminc éven át tartott téged bezárva az a mocsok... - morran ingerülten. Elkerekednek szemeim.
- Harminc... év? - Szavaim csak leheletként szállnak ki ajkaim közül. Ennyi idő eltelt közben? Azt hittem csak néhány év, esetleg kettő. Ha harminc évet éltem ott, akkor...
Aprócska ujjaim arcomhoz érintem és végigsimítom. Akkor én már több mint negyven éves vagyok... majdnem ötven. Miért nem öregedtem egy napot sem? Az engem figyelő szemekbe pillantok.
- Kérdezhetek? - szólítom meg félénken. Biccentését látva nagyot nyelek. - Miért nem öregedtem meg...?
- Vámpírmágia - feleli halkan.
- Értem... - suttogom lehajtott fejjel. Most már nem merek többet kérdezni, mert nem akarom feldühíteni.
- Gyere ide - utasít mély, dörmögő hangján, int is nekem a kezével. Szorosan mellé mászom, és elhelyezkedek az oldalán, befészkelődve a hónalja alá. Pont oda passzolok, annyira picike vagyok hozzá képest. Karját derekamra fonja, úgy szorít magához. Jólesik testének melegsége, mert nincs éppen meleg itt. Lábacskáimat is felkucorgatom, puha szőrmés papucskáim legalább ujjaimat melegen tartják.
Megpuszilja a fejem búbját, és mélyet szippant a hajam illatából. Bizonyára ő is szereti a samponom illatát, amit Lord Merigor választott nekem. Érzem vérszomját ismét fellángolni. Félénken felpislogok rá, és zavartan sütöm le szemeimet ismét, amikor észreveszem hogy mennyire közel van hozzám az arca. Lehajolt hozzám, bizonyára éhét akarja csillapítani.
Jobb csuklómon felhúzom a selymes ruhám anyagát, és odanyújtom neki, ahogy szoktam az előző gazdámnak is.
- Tessék - kínálom puhán lehelve a szavakat. Ujjai a kezemre fonódnak, és felemeli szájához, de csak egy kis puszit hint a csuklóm bőrére. Megremegek ettől az intimitástól, de nem merek megszólalni. Lehajtott fejecském felé nyúl, és arcomat megsimítva fordít maga felé. Mondd valamit, de nem értem, mert minden figyelmemet leköti a szemében örvénylő fekete és vörös színkavalkád, a finom pézsmaillata és arcomat cirógató lehelete. Megszédülve kapkodok levegő után, és hunyom be szemeimet. Mielőtt azonban ajka az enyémhez érne, apró döccenéssel áll meg a kocsi.
- Megérkeztünk uram! - hallom a sofőr hangját. Mély sóhajjal enged el, és én lángoló arcocskámra szorítom a kezeimet. Olyan furcsán viselkedik velem...
Egy hatalmas palota előtt állok. Falai fehérek mint a hó, mindenhol cirádás díszítések, szobrok. A gyep sűrű és mélyzöld, virágágyásokban ezerféle virág pompázik, finom illatuk szinte cirógatják orromat. Csodálattal pillantok körbe, majd kezecskémet gazdám tenyerébe csúsztatva indulok fel vele a lépcsőn. Gyermekként kapaszkodom bele, mert félek nagyon. Új és ismeretlen számomra minden...
A személyzet a hallban várakozik. Mind komolyak és elegánsak, mély meghajlással üdvözlik a gazdámat, aki bemutat nekik és elmagyarázza ki is vagyok én. Egy kövérkés, kedves asszonyt int magához.
- Ő itt Mary. Mától ő gondoskodik rólad. - Elengedem gazdám kezét, és illedelmesen meghajtom fejemet a hölgy felé.
- Nagyon örvendek, a nevem Adam Fleur - válaszolom, azonnal gyengéd mosolyt kiváltva belőle. Azt hiszem kedvelni fogom.
- Mary kísérd fel a hálószobám melletti zöld szobába, azt jelölöm ki számára, és adj neki enni, bizonyára éhes már.
Félénken húzogatom meg ingujját, és megvárom amíg felém fordítja sötét tekintetét.
- Te nem eszel velem? - csodálkozom fel rá. Hasonló arckifejezés ül ki az ő arcára.
- Miért?
- Lord Merigor mindig szigorúan együtt evett velem, minden éjjel - válaszolom zavartan, arcomat enyhe pír festi meg ahogy elszégyellem magam. Nem lenne szabad így viselkednem, többé nem kérdezek tőle, mert magamra haragítom a végén...
- És miért? - kérdezi ismét. Zavartan hajtom le a fejecskémet, nem merek válaszolni. Mögöttünk egyik régi szolgálóm szólal meg:
- Mert a fiatalúr nem evett különben. És vágóeszközt sem adhatnak neki az étkezéshez, nehogy kárt tegyen magában.
Sápadtan hajtom le még jobban a fejemet. A rossz emlékek összeszorítják a torkomat...
Nagy tenyere arcomra simul, és kényszerít finoman, hogy a szemébe nézzek.
- Nem csodálom - dörmögi komoran. - Rendben, veled eszem. Menj most szépen Maryvel, nemsokára meglátogatlak és... együtt eszünk. Rendben?
- Igen, gazdám - lehelem halkan.
|
| timcsiikee | 2009. 12. 07. 00:09:06 | #2728 |
Karakter: Asmodée (F27)
Asmodée:
Lehunyt szemmel sétálok előre az erdős részen. Felidézem emlékeimben azt a csodálatos alakot, a gyönyörű szempárt… Eszméletlenül szép az a fiú, azóta sem tudom elfelejteni. Akarom…
De azaz undorító Lord Merigor tartja a birtokéban. Évszázadok óta mond nekem ellent, soha nem jött önszántából az uralmam alá, ráadásul mint kiderítettem szörnyen bánik az emberekkel és közelebbi alattvalóival egyaránt. Ha nem is szadista módon, de ez nekem akkor is szemet szúr. Hogy lehet saját népe szenvedésére alapozni jövőjét, megélhetését?
Felmordulok… Így legalább két legyet ütök egy csapásra. Hasonló az ízlése mint nekem… megölöm… és megszerzem minden vagyonát. Tökéletes.
Megint felidéződik elmémben a hófehér bőr, fekete csillogó haja. Mrrr…
Amióta utoljára meglátogattam a Lordot nem tudom kiverni a fejemből… Nyűgös is voltam otthonomban, hogy csak úgy ott kellett akkor hagynom.
„ Kihívlak párbajra” – közöltem akkor Merigorral, vigyorogva, már akkor tudtam hogy én fogok nyerni, és mint ő is nemesi becsületes család szülötte, nem mondhatott nemet… érezte a vesztét, láttam rajta. Nem leszek könyörületes, hisz nem érdemli meg. Vajon lesz valami a tarsolyában? A halálfélelem furcsa eszközöket tud kierőszakolni a lényekből.
Megérzem a különös aurát, meg is állok, mélyet szippantok a levegőből…
- Hmmmm…. mi ez a szag az illatos fűvel keveredve? – kinyitom vérvörös szemeimet – Á, csak te vagy az? – morcosan néz, fogcsikorgatva, öklei maga mellett lógnak. Csak nem ideges valaki? Hehe…
- Ne gúnyolódj Alberict fia… - szólít fennköltesen… ismerte ám apámat, születésem előtt barátok is voltak talán – Tedd azt, amiért jöttél – halványan vigyorodik el, én csak felvonom egyik szemöldököm reakcióként. Tudtam én, hogy valamit rejteget… na lássuk csak.
- Nyugalom… én bőven ráérek – egyik kezem előveszem zsebemből, körmeim nézegetve lehelek rájuk, majd ingembe dörzsölöm őket.
- Te akartad fiú… - mondja morogva, és már támad is, fél kézzel tartom meg testét karjánál fogva.
- Csak nem a kis fiúcskádhoz sietsz vissza? – vigyorgok rá közvetlen közelről, bár még magam is kínzom ezzel a mondattal.
- Szádra ne vedd! – vigyorog vissza… Belebolondult volna? Nem is csodálnám… tényleg szép, de gyenge lélekre utal, hogy hagyta behálózni magát.
- Még nem is… majd később – megnyalom ajkaim, lefogom másik kezét is mikor indulatból támadna.
Pördítek rajta egyet, karjait maga mögé szorítom, hátához simulok – Ínyencként fogom felfalni apránként… - duruzsolom fülébe, ekkor épp rúgna hátra, de arrébb ugrom, meglepődve figyelem bokáit. Mikor szerzett ez ezüst sarkantyúkat?
Hirtelen pördül meg, ingujjaiból ezüst tőrök csillannak meg.
- Ez lenne a nagy tudományod? Ezüst ellenem? – gúnyos félmosolyra húzom szám.
Sorra támad, de egyszerűen ki tudom kerülni, hárítani, míg le nem rúgom bokájáról a fegyvert. Olykor belekarmolok testébe, szép vörös csíkokat szántva bőrébe, ruhájába, végül kiverem kezéből a tőröket, nyakánál fogva emelem fel. Ő az időseb… én a magasabb… Mit már ide tisztelet?
- Nyugi… nem fog fájni – vigyorgok rá, hiába szorongatja karjaim kapálózva, esélytelen. Majd szembe a háta mögül szemek villannak fel. Mikor észreveszem és rá nézek, elvigyorodik… milyen kiszámítható.
- Azt hiszed nem számítottam a szabálytalanságaidra? – csettintek egyet, eljönnek én szolgáim, vámpírok, s farkasok egyaránt, látványuk is visszaszorítja a tömeget. Végül reccs, és ledobom élettelen testét a földre, utoljára saját tőrét döföm szívébe hogy biztos legyek a dolgomban.
Sosem lehet tudni…. Pár szó kell csak, azonnal uralmam alá kerül népe… ők sem szerették, nálam megtanulják mi az igazságos élet.
~*~
Már szinte izgatottan sétálok fel a hosszú márványlépcsőn, hogy a megjegyzett szoba felé haladjak. A szolgálók meghajolnak előttem, hisz tudják… ha egyedül jöttem, akkor mától én vagyok az uruk. Megállok az ajtó előtt majd egyetlen koppantás után be is nyitok.
Sötét van, csal kevés fény szűrődik be, felkapcsolom a villanyt. Nyöszörgést hallok az ágy felől. Ott az én szépségem. Baldachinos ágyához lépek, összeszorított szemekkel nyújtózik, heves szívdobogással mérem végig már amit látok belőle, hisz szinte rendes ruha takarja mindenhol. Végre az enyém vagy kedvesem.
Lassan nyitja ki szép szemeit, le sem tudom venni róla tekintetem, képtelenség.
- Ébresztő, Adam… - duruzsolom halkan nevét ízlelgetve, végre rám figyel.
- Ki…? – pislog rám édesen, majd fejét fogja – láttam már magát… - csoda hogy emlékszik, hisz alig volt pár perc míg megmutatta nekem akkor… pár napja volt, számomra is hosszú idő hiába éltem meg ennyi évet.
- Asmodée Van Alberict. Kimentelek innen… – jelentem ki egyszerűen, és számomra is nagy öröm ezt kiejteni.
- Gazdám? Hol van Merigor úr? Ő volt a gazdám – néz körbe lassan, megtámaszkodik az ágyon. Leülök mellé, nem bírok magammal. Nyakához hajolok, de kicsit sem húzódik el tőlem, mintha tudná mi a dolga.
- Miatta már nem kell aggódnod… - susogom halkan bőrébe, és ha legszívesebben most bele is harapnék nem teszem. Majd otthon… kényelmesen.
Tudom, hogy őt nem bántotta… vagyis sejtem, hisz olyan hibátlan a teste, semmi nyom nem látszik rajta. Pedig eredendően ember. Lassan elhajolok tőle mielőtt nagy lenne a kísértés.
- Akkor… azt jelenti, hogy… szabad vagyok? – kis ártatlan, naiv lélek. Imádnivaló. Megcsóválom fejem, aprót mosolyogva, majd hivatalosan nézek szép szemeibe.
- Mától én leszek a gazdád, Adam… - kijelentésemre összerándul, megragadja a takarót – Magammal viszlek, egy sokkal nagyobb házba… A szobád is nagyobb lesz – kecsegtetem felé a javakat, amit ez a zsarnok még alattvalói kizsigerelésével sem tudott megadni neki. Kiszólok a szolgálóknak, akik már pakolják is össze holmijait.
- Hidd el… neked is jobb lesz nálam – nyújtom felé kezem, s ha bár ritkán mosolygok kedvesen, szinte soha, legalább megpróbálok barátságosabb arcot vágni. Kis kezét felém nyújtja, szemei engem vizsgálnak mintha csak azt várná mikor támadom meg… de nem teszem. Mikor mélyebben a szemembe néz, visszakapja kezét. Vajon a vörös íriszem ijesztené el? Lassabban pislogok egyet, s máris feketén hívogatom tovább, újra nekiveselkedik – Csak bártan – mondom tovább, s ahogy végre bőre hozzám ér végig cikázik rajtam egy jó érzés… Hazaérünk, le sem fogok szállni róla… Kisegítem az ágyból, és levezetem autómhoz.
Szerkesztve timcsiikee által @ 2009. 12. 07. 00:13:42
|
|
