Nyakamba hajolva leheli nevemet érzéki hangon, de ez most más, mint eddig. Hangja mintha bizonytalan lenne, mintha akarna még mondani valamit. Talán… talán most hallhatom? Talán végre felkészült rá, hogy kimondja, amit érez? Annyira jó lenne… annyira.
Megborzongok karjai közt, ahogy nyakamba csókol, s szemeimet lehunyva bújok hozzá.
- Igen? – Suttogom várakozó hangon, szívem olyan hevesen zihál mellkasomban, hogy szinte megsüketít hangja, s egész testem remeg már csak annyitól, hogy a közelében lehetek. Hallani akarom. Ugye kimondja?
- Te… komolyan gondolod? – Mély, kellemesen dörmögő hangja selymes cirógatással kúszik fülembe, de szavai éles tőrként szúrnak szívem legmélyéig. Szemeim tágra nyílnak, testem ledermed, s kicsit hátrébb dőlve pillantok a bizonytalanságtól kavargó tengerkék íriszekbe… szinte el sem hiszem, hogy ezt mondta… és én azt hittem… azt hittem, hogy…
- Hogy kérdezhetsz ilyet? – Hangomban nem leplezett csalódottság és fájdalom bujkál, s torkom elszorul a keserűségtől… nem is tudom mit vártam… Mi az, hogy komolyan gondolom e? Azt hiszi, bárki ölébe bemásznék? Azt hiszi, bárkinek megengedném, hogy azokat a dolgokat csinálja a testemmel? … talán az zavarja, hogy ennyiszer kimondom, hogy szeretem? Talán azt hiszi, hogy túl könnyelműen veszem a számra? Rendben… akkor ezentúl nem hagyja el ez a szó az ajkaimat.
Egy sóhaj kíséretében veszi le a szemüvegét, s még szorosabban ölel magához. Tekintete hosszan rabul ejti az enyémet, s a szemeiben csillogó különös fény segít begyógyítani a szívemen keletkezett apró sebet.
- Sajnálom… felejtsd el amit mondtam… rendben? – Gyengéd puszit lehel, homlokomra, s én lehunyt szemmel hagyom, hogy újra felolvassza szívemet a belőle áradó forróság. Elfelejteni? Az nem fog menni. Viszont tehetek úgy, mintha nem zavarna. Igen, arra talán képes vagyok.
Lassú, kimért mozdulattal bólintok neki, de tudom, hogy érzi bizonytalanságomat. Kezei megfeszülnek rajtam, s hihetetlenül lágy puszit lehel ajkamra. Mintha ezzel akarna kiengesztelni, több millió apró puszit kapok tőle, s a végén ajkaink egy elválaszthatatlannak tűnő csókban egyesülnek.
Ajkait végignyalva hajol távolabb, s érzem, hogy arcom teljesen kipirul, ahogy a ködösen csillogó tekintetbe nézek. Finoman simítja végig nedves ajkaimat, s szemeimet lehunyva élvezem a gyengéd érintést…
- Nyald meg... – Suttogja halkan, s számra halovány mosoly kúszik. Ha magát akarja kínozni, én benne vagyok. Már ismerem annyira, hogy tudjam, erre mennyire gerjedni fog.
Lassú, csábító mozdulattal nyalintom meg ujja hegyét, s fél füllel hallom, ahogy felmorran. Nem az én hibám, Ő kérte.
Elmosolyodva bújok hozzá, mikor eloltja az asztalon lévő gyertyát, kezeimet nyaka köré fonom, s ajkaihoz hajolok.
- Nem lesz így kicsit sötét a vacsorához? – Halkan suttogom a szavakat, s látom, hogy ő is elvigyorodik.
- Ne haragudj, nem bírom tovább. – Szavai ajzószerként hatnak rám, szívem hangosan kezd dübörögni, de nem hagyom, hogy az érzéseim elragadjanak. Felnyögök, ahogy vadul ejti rabul ajkaimat, egész testem megremeg, s küzdelmes próbálkozással akarom távolabb tolni magamtól, több-kevesebb sikerrel. Nem… most nem hagyhatom, hogy megint rabul ejtsen az élvezet. Megígérte, és be kell hajtanom rajta. Ráadásul… bosszúnak is jó lesz a múltkoriért. Hehe.
- Nem… Megígérted, hogy rendes vacsora lesz… - Levegőért kapkodva tartom távol magamtól, s próbálom lenyugtatni éledező farkamat. Ez… ez így nem lesz jó. Lassan jobban csapdába ejtem magamat, mint Őt.
- Rendben. – Mosolyodik el kelletlenül, s büszkeség árad szét testemben. Siker. Végre egyszer az van, amit én akarok… bár… magam sem tudom pontosan, hogy a vacsorára vágyom e jobban vagy rá. De ha már fáradozott azzal, hogy főz nekem, kíváncsi vagyok milyen szakács.
Mikor kiemel az öléből, visszaülök a helyemre, s figyelem, ahogy újra meggyújtja a gyertyát. Igen, a fényre szükségünk lesz.
Kedves odaadással szolgálja fel a fogásokat, s én jóízűen eszek meg minden falatot. Valószínűleg akkor is ilyen boldogan enném, ha pocsék lenne, de ez még finom is. Meglepően jól főz, lehet, hogy ezentúl többször ráveszem, hogy csináljon nekem valamit. Hehe.
- Hozhatom a desszertet? – Kacsint rám sejtelmes vigyor mögé bújva, mikor betermeltem az utolsó falatot a főételből, s a poharamba kortyolva pislogok fel. Elmosolyodom, leteszem a borospoharat, s vidáman bólogatok.
- Hozhatod. – Játszadozni kezdek az üvegpohárral, kicsit mintha szédelegnék, a gondolataim lelassulnak, és kicsit elhomályosulnak, s majd kicsattanok a jókedvtől…. Rég volt ilyen kellemes estém. Igen… azt hiszem pont eleget ittam ahhoz, hogy jól érezzem magam, de még nem vagyok részeg. Ez berúgás legkényelmesebb állapota.
Kábán Craigre mosolygok, mikor mellém ül egy tál eperrel, s összefut a nyál a számban a csokiöntetes eper ízének gondolatára.
Mikor felém nyújt egy darabot, elvigyorodva hajolok előre, s érzéki mozdulattal nyalom le róla az öntetet. A csoki édes íze szétárad számban, finoman kényeztetve érzékeimet, s Craigre pislogva figyelem a reakcióját. Természetesen a várt hatás nem marad el, szinte hallom, ahogy felmorran magában, s büszkeséggel tölt el, hogy ilyen érzéseket tudok előcsalni belőle… annyira jó… annyira kellemes a tudat, hogy ilyen hatással vagyok rá… hogy kíván engem… és talán… talán szeret…
- Ha így folytatod, nem éred meg a desszert végét. – Halkan dörmögi a szavakat, tisztán hallom, hogy hangja mintha megremegne a kínzó vágytól, s minden ilyen reakciója tovább bátorít. Honnan tudta, hogy az a célom? Hehh.
Miután végzek az első szemmel, egy másodikat nyújt felém, s ahogy végignyalok a piros gyümölcsön, vigyorogva dörmög a fülembe.
- Ha magamra öntök csoki szószt, azt is lenyalogatod? – Érzem, hogy fülig vörösödöm, de az alkohol készségesen bátorít, szó nélkül ülök át ölébe, s kezemmel számhoz húzom az epret tartó ujjait.
Ismét végignyalok rajta, de úgy, hogy nyelvemmel direkt simítsam ujjait, majd az epret félbe harapva hajolok füléhez, és vigyorogva suttogni kezdek.
- És utána beléd is haraphatok? – Vadul támadja le ajkaimat válasz helyett, finoman nyalja le szám széléről a csokiszószt, majd a számba adja az eper megmaradt felét. Ujjait erotikusan végignyalva tisztítom meg kezét a barna szósztól, s ő felmorranva ölel magához szorosan, s nyakamba csókolva simítja fel pólómat, majd leveszi a zavaró ruhadarabot. Megborzongok, ahogy végigsimítja gerincem vonalát, ujjaimat hajába túrva simulok hozzá, s érzem, ahogy ágyékom egyre forróbban lüktet. Remegő kézzel simítom fel én is az ő pólóját, s ő élveteg vigyorral segít megszabadulni tőle.
Egy újabb szem eperért nyúl, lassú mozdulattal mártja a csokiszószba, s már épp nyitnám a számat, de most nem nyújtja oda nekem. Felsóhajtok, ahogy egyik kezével hátam mögé nyúlva dönti meg kicsit testemet, majd a csokis gyümölccsel csíkot rajzol mellkasomra, s a puha, érdes felületű eper lágyan simítja bőrömet. Halkan sóhajtom nevét, mikor nyakamra tér, majd mikor már szinte teljesen elfogyott a gyümölcsről a szósz, a szájába veszi, s egy szenvedélyes csók kíséretében eteti meg velem.
Nyakamhoz hajolva nyalja le bőrömről a csokit, s merevedésem egyre keményebben feszül nadrágomhoz, ahogy nyelve bevándorolja mellkasomat, elidőzve a mellbimbóimnál.
Fenekembe markolva húz magához, miközben feláll, s én felsóhajtva bújok testéhez engedelmesen, ezzel őt is összecsokizva. Lábaimmal derekát átkulcsolva tartom meg magamat, s ő a csokiszószt és az epres tálat a kezébe véve indul el a hálószoba felé.
Lerakja az éjjeli szekrényre a két tálat, engem pedig óvatosan fektet végig az ágyon, majd fölém mászva támadja le újra ajkaimat. Hajába túrva húzom magamhoz, s Ő vad, szenvedélyes csók közben masszírozza le rólam a maradék ruhadarabokat.
Kezemet végigsimítom a puha, selymes takarón, s tágra nyílt szemekkel nézek oldalra, ahogy ujjaim közé különös tapintású anyagok csusszannak. Kicsit feltámaszkodva nézek végig az ágyon, s ajkamra harapok, ahogy megpillantom, hogy vörös rózsaszirmokban fekszünk. Torkom elszorul a meghatódottságtól, s az érzelmektől könnybe lábadt szemmel suttogom Craig nevét, miközben tekintetemet a mosolygó arcra kapom.
- Örülök, hogy tetszik. – Dörmögi fülembe, majd újra hozzám simul, s én óvatos mozdulatokkal fordítok a helyzetünkön, s fölé mászva hajolok ajkaira.
- Köszönöm. Minden olyan gyönyörű. – Suttogom Craig arcát fürkészve a homályos gyertyafénynél, majd medencecsontjára ülve egyenesedem fel, s Ő gyengéd mozdulattal simítja végig először az oldalamat, majd merevedésemet kikerülve a combomat, s különös, komoly, mégis huncut mosollyal szólal meg.
- Igen… tényleg gyönyörű. – Érzem, hogy elvörösödöm, s hagyom, hogy lehúzzon magához egy csókra, ami mintha még jobban megrészegítené az amúgy is bódult elmémet.
Lejjebb csúszva térdelek lábai közé, majd ujjamat a csokiszószba mártva rajzolok egy szivecskét Craig bőrére, s elmosolyodva figyelem a művemet. Ezt akarta, nem?
Végignyalok a mellkasán, hogy megtisztítsam a csokitól, s halk felmorranásai csak még tovább bátorítanak… vajon neki is olyan jó érzés, mint amilyen nekem? Remélem…
Remegő kézzel gombolom ki nadrágját, majd a segítségével lehúzom róla, így megszabadulva az utolsó minket elválasztó ruhadarabtól is.
- Nem kéne eloltani a gyertyákat? – Kérdezem remegő hangon, s tudom, hogy arcom teljesen piros, de ő elmosolyodva rázza meg fejét.
- Minden mozdulatodat látni szeretném, Haru-chan. – Dörmögi élveteg vigyorral, s kicsit felül, hogy egy apró csókot lehelhessen ajkaimra. Szívem zihálva dübörög mellkasomban, egész testemet forróság járja át, s térdeimet kellemesen simogatják az édes illatot árasztó rózsaszirmok.
Tekintetem Craig vágyára siklik, tudom, hogy egyre vörösebb vagyok, s óvatos mozdulattal simítom végig a hatalmas hímtagot… ilyen közelről még soha nem láttam. Mindig csak ő kényeztet engem… én is akarom. Vajon… vajon jó érzés neki?
Az alkohol kellemes, bátorító hatását kihasználva hajolok kicsit lejjebb, s mikor végignyalok a forró merevedésen, hallom Craig hangos morranását. Istenem… tehát érzi. Olyan boldog vagyok. Megismétlem a mozdulatot, majd számba veszem, s úgy próbálom kényeztetni, s közben érzem hátamon Craig ujjainak simogatását, miközben teste néha megremeg a vágytól. És ezt én váltom ki belőle.
- Haru… Ennyi elég lesz, vagy tényleg nem tudom visszafogni magam. – Dörmögi, majd állam alá nyúlva emeli fel arcomat, s én kipirulva remegek meg kezei között. Magához húzva csókol meg mélyen, és hihetetlenül gyengéden, majd a hátamra fektetve mászik fölém, s a végeláthatatlan csók egyre szenvedélyesebbé és követelőzőbbé válik.
Az éjjeli szekrényhez nyúlva márt egy újabb szem epret a csoki öntetbe, mellbimbómtól indulva simítja végig hasamon, s mikor hasamnak simuló merevedésemen húzza végig az apró gyümölcsöt, felsóhajtva harapok az ajkamra. A gyengéd cirógatás inkább tovább fokozza, mintsem enyhítené ágyékom kínzó lüktetését, s a takaróba markolva érzem, ahogy testem megfeszül.
- Crahigh… - Suttogom a nevét elhaló hangon, s szemeimet összeszorítva húzom ösztönösen kicsit feljebb lábaimat, kényelmesebb hozzáférést engedve merevedésemhez. – Nehh…
Ahogy felemelem szemhéjaimat, látom Craig széles vigyorát, arcomhoz hajolva követel egy csókot ajkaimról, majd a számba adja az édes gyümölcsöt.
Lejjebb csúszva nyal végig mellkasomon, s halkan felsóhajtok, majd mikor nyelve merevedésemhez ér, egész testem egy nyögés kíséretében rándul össze… úgy érzem, mintha hetek óta nem lettünk volna együtt. Hihetetlen mennyire kívánom… hihetetlen mennyire szeretem.
Választ először nem kapok, csak egy buja kis mosolyt, hajamba túrva lehúz egy csókra, persze megadom neki, s folytatom kényeztetését. Hamar sikerül az édest a csúcsra juttatni, örömmel tölt el, hogy már ennyire hiányoztam neki. Nevem sóhajtva dől hozzám, átkarolom kis testét.
- Még nem válaszoltál – susogom fülébe. Felnyitja szemét, és mosolygós szemekkel, sunyi vigyorral néz rám.
- Egy feltétellel.
- Mondd.
- Ha főzöl nekem vacsit… ígérd meg, hogy nem én leszek a desszert. – rossz a kérés, nem is bírom halk nevetés nélkül.
- Mi lenne, ha azt ígérném, hogy nem CSAK te leszel a desszert? – ezt még talán be tudom tartani.
- Rendben… azt hiszem, ez megfelel. – buja kis mosollyal közelít felém, majd ő kezdeményez újra csókot, kis kezei kalandra indulva azonnal megtalálják nadrágomat. Kis pimasz… mire készülsz?
Épp hogy a gondolat végére érek felmorranva, lepattan a padról, és az ajtóhoz szalad.
- Nyolcra átmegyek! – közli egyszerűen, majd tovább illan, én meg csak pislogok mint a szemafor.
Viszonylag gyorsan felfogom a helyzetet, majd egy szánalmas mosollyal dőlök előre a padra, alkarjaimra támaszkodva. Csőbe húzott a vakarcs. Még ilyet…
~*~
Mire eljön az este, mindennel elkészülök, és persze mint mindig, időben érkezik.
Az elmaradhatatlan üdvözlő csók közben bevezetem a nappaliba, csillogó tekintetéért már megérte a fáradozás.
- Craig… ez gyönyörű… nem kellett volna...
- Te mondtad, hogy engeszteljelek ki. – válaszolom halkan, s mintha még nem járt volna erre, kezénél fogva vezetem beljebb, és ültetem le.
A vacsorához illő italt szolgálom fel, finom vörösborral indítva az estét. Én sem vagyok szívbajos. Egy fiatal fiút hívok a lakásomra, és alkohollal itatom, de ahogy látom ő sem zavartatja magát, és ez így helyes.
- Le akarsz itatni, igaz? – a kérdésre csak egy vigyor terül szét arcomon automatikusan.
- Ennyire átlátszó lett volna? – a félédes vörösborba kóstolva nézek mosolygó szemeibe, majd mikor letette a poharat, felé hajolok – Akkor nincs harag? – a szemkontaktust megszakítja, és az asztalon álló gyertyára terelődik figyelme.
- Ne aggódj, nem is volt komoly… de ha mindig ilyen vacsorával engesztelsz ki, akkor többször is magadra haragíthatsz. – mindketten elmosolyodunk a mondat végén, majd ő feláll a helyéről, és az ölembe ül, nyakamat átkarolva. Szokatlan, mégis annyira jó, hogy megmutatja nekem aranyos arcát is. Mindig tud nekem valami újat mutatni, mindig fel tudja kelteni az érdeklődésemet. Talán pont ezért vagyok még mindig vele. Karjaim derekára simulnak, majd én is magamhoz ölelem.
- Szeretlek – mondja halkan, mégis tisztán hallom az elsőtől, az utolsó betűig. Szorosabban ölelem magamhoz, szívem heves dobogásba kezd. Bassza meg… bassza meg… Miért lettem ideges egy egyszerű szótól? Most mi a francot kéne tennem vagy mondanom? Nyakába hajolva mélyet szívok bódító illatából, megrészegülve próbálok olyat mondani, ami nem vallana rám, de egyszerűen nem megy. Sosem voltam még ilyen tehetetlen, pedig nem először hallottam már ezt. De ez más… teljesen más helyzet. Szólásra nyitom a szám, de elakadnak a hangok, saját magam lepem meg a reakcióimmal. Képtelen vagyok rá. Kedvelem, ragaszkodom, birtokolni akarom, de… szeretni… vajon mikor mondom azt, hogy szeretem? Egyáltalán milyen is az?
- Haru… - dörmögöm nyakába, és érzem, ahogy ennyitől is megrezzen teste. Minden mozzanatát megérzem, érzékeim teljesen kiéleződtek rá.
- Igen? – kérdez vissza halkan, a hosszúra nyúlt hatásszünetem közben, hangja türelmetlenül, izgatottan cseng. Mit is képzeltem én? Mit akartam mondani?
- Te… komolyan gondolod? – teljesen ledermed, ahogy vártam, majd vállaimba kapaszkodva tolja fel magát, hogy szemembe nézhessen. Hitetlenkedő pillantásától újabb rejtélyes érzelmek kerítenek hatalmukba. Furcsa, hogy mi mindent kihoz belőlem.
- Hogy kérdezhetsz ilyet? - szép szemeiben a gyertyaláng lobog fátyolosan csillogva, fájdalom villan a sötét íriszekben. Sóhajtok egyet, fél kézzel leveszem a szemüvegem, és az asztalra teszem. Felnyitva szemhéjaim újra, velősen, mélyre hatóan pillantok szemeibe, két oldalról ölelem, hogy ne menekülhessen.
- Sajnálom… felejtsd el amit mondtam… rendben? – homlokára puszit hintek, majd neki döntöm enyémet is. Feszeng az ölemben, végül mégis biccent félénken. Nem volt valami őszinte… Bassza meg… Ha már nem tudok előre lépni, legalább ne lökjem vissza az egészet… én hülye.
Szájára is egy újabb puszit hintek, majd egyre többet, amiből finom csók alakul ki, egyre mélyebb, és finomabb. Elhajolok tőle, megnyalom körben a szám, majd elmosolyodva emelem le róla egyik kezem, két ujjamat fényesre csókol száján simítgatva.
- Nyald meg… - először csak elmosolyodik, majd egy kiscicát megszégyenítő apró nyalással nedvesíti be ujjam végét. – Mrr…
Mutató és hüvelyk ujjam összedörzsölöm, majd az asztalon lévő gyertya felé nyúlva oltom el egy pillanat alatt így már szinte teljes sötétség vesz körül, kivéve a nappaliból beszűrődő gyertyák fénye.
- Nem lesz így kicsit sötét a vacsorához? – suttogja számra mosolyogva, én pedig először válaszként csak elvigyorodom.
- Ne haragudj, nem bírom tovább – vad csókkal támadom be azonnal, meglepett nyögését kihasználva nyelvem azonnal besiklik ajkai közé, és mohón falhatom kis száját. Számba nyögdécsel, próbál ellenállni, kevés sikerrel, de végül karjai segítségével mégiscsak eltol magától, és kifeszíti karját, hogy megtartsa a távolságot. Tisztán hallom, ahogy piheg.
- Nem… Megígérted, hogy rendes vacsora lesz… - kis pimasz… na jó, igaza van, megígértem.
- Rendben – elégedetlenül, mégis mosolyogva bólintok rá, óvatosan leemelem őt az ölemből, és én is felállok.
Mivel japán ételeket nem tudok főzni, így ahhoz tartottam magam, amit még képes lehetek elkészíteni. Egy egyszerű zöldségleves, majd lasagne, ehhez tökéletesen illik a bor is.
Örömmel látom, hogy tetszik neki a főztöm, bár már sokkal jobban izgatja más a fantáziámat. Például, hogy milyen jó lenne a finom bort végigcsurgatni a testén, majd lenyalogatni. Mrr… Vagy ugyan ezt talán a desszerttel megtehetném. Erről jut eszembe.
- Hozhatom a desszertet? – kérdem kaján vigyorral, felpattannak szemei, és a pohár mögül néz rám, mosolyogva teszi le a poharat. Borvirágos szép arccal néz rám az édes, úgy látom tényleg sikerült becsiccsenteni, de ez nekem csak jó. A kérdés, hogy mennyire sikerült.
- Hozhatod – válaszol egyszerűen, a poharat az asztalon forgatva.
Felállok, majd a hűtőből előveszem a tál epret, és a csokoládé szószt. Egyszerű, mégis az egyik legjobb nass egy kiadós vacsora után.
Visszaülök vele szembe, azaz inkább az oldalára ülve, majd elveszek egy eperszemet, belemártom a szószba, és felé tartom.
Először csak felpislog rám, majd elvigyorodik, és oda hajolva nyalogatni kezdi az eperről a csokit.
- Mh… - lenyelek egy nyögést, hisz jól látom, hogy pont ezt akarja belőlem kicsalogatni, a kis kéjenc. – Ha így folytatod, nem éred meg a desszert végét – dörmögöm halkan, vágytól rekedtes hangon, válasz helyett csak újra szemembe néz, és hirtelen leharapja az eper végét. Hehh…
Mikor megeszi egy újabb szemmel ugyan ezt teszem, ő pedig persze ismét ingerel a gyümölcs nyalogatásával. Kikészülök ettől a fiútól, teljesen. Egy gondolat villan át fejemen, és szélesen elvigyorodom.
- Ha magamra öntök csoki szószt, azt is lenyalogatod? – kérdezem, kihívó mosollyal.
Távoli csipogás ébreszt, s álmosan dugom ki a fejemet a háromrétegnyi paplan alól. Eddig elég volt egy is, de éjszaka nem tudtam aludni a hidegtől, ezért szereztem még pár réteget… de így sem az igazi. Hiányzik Craig melegsége. Bárcsak gyakrabban aludhatnék ott… csak az ébresztési módszeréről kéne valahogy leszoktatni… nem mintha olyan rossz lenne… csak az időzítésen kéne javítani. Bágyadtan elmosolyodva húzom magamhoz a plüss nyuszit, s épp visszaaludnék, mikor újra pittyeg a telefonom. A franc essen belé, hogy szundi üzemmódban van.
Nagy nehezen kitápászkodom a forró takaró alól, s egyből átjárja testemet a hideg. Ez nem normális, lehet, hogy lázam van? Ennyire nem lehet hideg. Ez a reggel is szörnyen indul… ennél még a tegnapi is jobb volt… akkor legalább vele voltam. Áhhh, ez már nem egészséges. Miért nem tudok másra gondolni?
… Najó akkor nézzük… mit kellett mára tanulni… töri témazáró és az angol házit nem írtam meg… és lesz fizika is… hehe, Craig biztos kijavította a dolgozatokat. Basszus… nem igaz, hogy mindig hozzá lyukadok ki. Ki kell vernem a fejemből… de vajon én is hiányzom neki annyira, mint Ő nekem? Nem hiszem.
A suliba érve a szokott hangzavar fogad, s még mindig álmoskásan battyogok Hiroto mellé, s szó nélkül dobom le magam a székre, hogy az asztalra dőlve folytathassam, amiben reggel megzavart a telefonom.
- Tehát azért nem érsz rá soha péntek délutánonként, mert olyankor találkozol vele, ugye? – arra nincs erőm, hogy felemeljen a fejemet a padról, de oldalra billentve pislogok Hirotora… igen, csoda lett volna, ha nem kezd el kérdezősködni. Hümmögve helyeslek, majd szemeimet lehunyva reménykedek, hogy nem firtatja tovább a témát.
- De ez hogy lehet? Mióta? Olyan nehéz elképzelni. Hiszen annyira utáltátok egymást év elején. Azt hittem ő lesz az a tanár, akit a legjobban gyűlölsz. – ezzel nem vagy egyedül, drága Hirotom… én is pont ezt hittem. Mókás, nem igaz? Elmosolyodom szavai hallatán.
- Inkább ne firtassuk… hosszú és bonyolult történet. – és kicsit gázos… inkább nem mesélném el az első büntetés történetét, ha lehet.
Szerencsére a szűkszavúságomból megérti, hogy nem szeretnék erről beszélni, ezért nem kérdezget tovább, s a becsöngő hangja még a kísértéstől is megszabadítja, hogy további megjegyzéseket fűzzön a témához.
Elérkezik a fizika óra, s Craig megszokott pontossággal lépi át a terem küszöbét. Fejemet csak akkor emelem fel a padról, mikor a nevemet hallom, s az átlagos fintorgással sétálok előre a padok között, hogy kiosszam a dolgozatokat. Mennyi négyes… meglepő… pedig általában többnyire ketteseket és hármasokat szoktam osztani… igen, mindig én osztom a dolgozatokat.
Szó nélkül vágódom vissza a székemre, s unottan húzom magam elé az ötös dolgozatomat. Craig betűire nézve elmosolyodom… tetszik, ahogy ír. Najó… tényleg kezdek bekattanni! Lehet, hogy tényleg nem kéne elmennem ma délután a büntetésre.
- Egész jól fejlődtetek az elmúlt hetekben. Jó látni, hogy egyre több a jó jegy… - erősíti meg Craig szavaival a megállapításomat… pedig mennyivel izgalmasabb volt, míg szidott minket… Hehe. - Persze a korrepetálásra még így is járnia kell annak, aki eddig járt – Nah, ez már jobban hasonlít a szadista önmagára. – A következő témazáró dolgozatnál, aki hármasnál jobbat ér el, annak nem kell járni többet. – az osztály felmorajlik, s elvigyorodva szólalok meg, még mindig magam elé meredve.
- Tehát a következő dolgozat sokkal nehezebb lesz… - szavaim nem túl hangosak, csak a körülöttünk ülők hallják meg, s páran kuncogni kezdenek.
Utolsó óra után téblábolva sétálok a folyosón, s hol a terem, hol az aula felé pislogok. Utálom ezt a döntésképtelenséget. Végül az aula felé veszem az irányt, s határozottan hazamenni készülök, mikor megpillantom Hirotot. Végülis, ha már tudja a titkot, legalább kérhetek tőle tanácsot. Így annyival könnyebb… szinte örülök, hogy rájött. Csak ne látnám néha a szemrehányást a szemében.
- Elmész a büntetésre? – kérdezi, mikor bizonytalan léptekkel mellé sétálok, s a falnak dőlve meredek a távolba.
- Nem tudom, hogy menjek e… - vajon mit reagálna? Vajon egyszerűen összepakolná a cuccait és hazamenne? Vajon mérges lenne? Vagy csalódott?
- Miért? Nem értelek. – Persze, hogy nem ért… nem ismeri Craiget.
- Nem tudom… vagyis… - a földet pásztázva hebegek, s ismét teljes zűrzavar van a fejemben… pedig már csak 5 perc… igencsak eljött az ideje, hogy meghozzam a döntést.
- Látni akarod, nem? – kérdezi Hiroto, s meglepetten pislogok rá…
- De… de tudod – valahogy… egyszerre akarom látni, és akarom kerülni… lehetséges ez? Igen… gyűjtenem kéne róla pár fotót. Hehe, na majd legközelebb csinálok, mikor alszik. Aztán bajuszt és ördögszarvacskát firkálok rá, és darts-szal dobálom, mint a filmekben.
Hiroto hirtelen meredten bámul valamire mögöttem, s mikor lépteket jelző ütemes kopogást hallok, ijedten fordulok hátra, s abban a pillanatban ragadja meg Craig erősen a fülem. Áúúúcs.
- Nem lógod el a büntető órát, Nanamura – hangja kemény, szigorú, s egy pillanatra megrémülök a szokottnál durvább érintéstől. Most mi baja? Máskor is lógtam már el a büntetést. Nem értem.
Nyavalyogva próbálom lehámozni fülemről a kezét, miközben Ő ellentmondást nem tűrően vonszol maga után.
- Eressz már el! – dünnyögöm, s kezdek tényleg mérges lenni. Szemeim könnybe lábadnak, nem is látom, merre megyünk, csak akkor eszmélek fel, mikor hallom csapódni a terem ajtaját.
Rögtön a falhoz nyom, s ahogy gyengéd erőszakkal támadja le ajkaimat, mintha minden erőm elpárolgott volna… az előbb még tényleg ellenkezni akartam? Miért nem tudok neki ellenállni?
Egyre kezd elmélyülni a mohó csók, s mikor testem megremeg a vágytól, nyílként hasít belém a felismerés, hogy most éppen haragszom rá. Minden energiámat összeszedve, próbálom eltolni magamtól, s ajkaimmal mereven utasítom vissza a csókot… remélem, ez használ. Fellélegzek, mikor elhajol tőlem, s kicsit távolabb tolom magamtól.
- Mi az? – kérdezi halkan, gyengéden, az előbb dühnek már nyoma sem látszik tekintetében… igazán tudhatná… vagy talán baja van szegénykének a rövidtávú memóriájával?
Fejemet oldalra fordítva kerülöm tekintetét, s szemeimet lesütve meredek a szürke linóleumra… már megint nem jön ki egy hang sem a torkomon… mintha nem is én lennék. Mit csináltál velem, Craig?
Mikor érzem, hogy a szorítása elgyengül, átfurakszom magam a keze mellett, s a legközelebb padhoz sétálva ülök fel rá, hátat fordítva neki. Rendben… ha azt mondta, hogy nem lóghatom el a büntetést, akkor legyen. De nem fogok ránézni.
- Mi bajod van? – kérdezi, s szívem elszorul, ahogy hangjában sajnálattal vegyült értetlenkedést vélek felfedezni… vajon tényleg nem tudja? Eszébe sem jut, hogy tegnap kicsit túl messzire ment?
- Haragszom rád. – felelem nyersen, s gőgösen emelem fel a fejem. Tényleg mérges vagyok… ráadásul még mindig nem értem, hogy miért ráncigált ide olyan ingerülten.
- Indok? – kérdezi nemes egyszerűséggel, szívem kihagy egy ütemet, s az ajkamra harapva bámulom a térdeimet, majd halkan motyogva válaszolok neki.
- Tegnap csúnyán elbántál velem reggel… - most vajon hülyének fog nézni, hogy emiatt aggódom? Rájön, hogy túl szégyenlős vagyok hozzá, és olyat akar, aki boldogan belemegy a játszadozásaiba?
Nem nézek hátra, s néma lépteit sem hallom, de mégis tudom, hogy mögém lépett… testem érzi közelségét, s gyomrom már ettől remegni kezd, szívem hevesen dübörög mellkasomban, ahogy végtelenül óvatosan simítja le vállamról a táskát, s gyengéden átölel.
- Sajnálom. – dörmögi suttogva, szinte fülembe, s most egész testem megremeg… ne… kérlek ne gyere közelebb, mert nem leszek képes ellenállni. Elég még egy érintés és boldogan megbocsátok mindent… kérlek, ne érj hozzám.
Érzem leheletét nyakamon, mindenem bizseregni kezd, s tudom, hogy mi következik. Ösztönösen húzom fel a vállaimat, hogy megakadályozzam, hogy Craig elkábítson, s csalódottan harapok ismét ajkamra… pedig mennyire vágytam volna arra a csókra.
- Engesztelj ki… - szólalok meg durcásan, próbálok magabiztosnak tűnni, s fejemet oldalra fordítom, hogy Craig ne lássa a paradicsom vörös arcot… ez a látvány még neki is túl nagy büntetés lenne.
Érzem, ahogy ajkai fülemet cirógatják, szemeimet lehunyva élvezem a lágy érintést… Ahhh… nem bírom…
- Jól van… Ha csak ezt szeretnéd. – leheli fülembe, s lehelete finoman csiklandozza bőrömet. - Mit szólnál most este egy vacsorához? – folytatja suttogva, majd olyan lágyan csókol fülembe, hogy egész testem megremeg. Gondolataim kavarogni kezdenek.
- Mh… most? De hát egyenruhában vagyok, így nem mehetek étterembe… - sóhajtom a mondatot, s testem bizseregni kezd, ahogy az előző csóknál durvábban csókol nyakamba… mikor engedtem le a vállaimat? Ah… Másik keze már észrevétlenül siklott hasamra, s ingemet felgyűrögetve simogat vele, s egész testemet égető forróság járja át. Ha így folytatja…
- Étterem? – Ajkamra harapva fojtok vissza egy sóhajt, mikor ujjait ingem alá csúsztatja, s élvezem hasamon a forró kényeztetést. - Nem mondtam, hogy étterembe megyünk.
- Akkor… hova? – suttogom erőtlenül, s feladom a próbálkozást, hogy visszatartsam a nyögéseket, mikor éledező farkamat kezdi simogatni a nadrágomon keresztül.
- Hozzám… én fogok főzni. – suttogja, s egy pillanatra megáll a mozgásban, s elém lépve néz mélyen a szemeimbe. – Nos? – haloványan elmosolyodom, s ujjaimat némán Craig hajába túrva húzom le ajkaimhoz egy csókra. A forró ajkak érintésétől, mintha láva indulna el bennem, egész testemet elönt a forróság, s ajkaimat engedelmesen szétnyitva hagyom, hogy nyelvével hosszú táncra hívja nyelvemet.
Ujjai ismét hasamra vándorolnak, majd lassú mozdulatokkal csúsztatja őket a nadrágomba, s összerezzenek, ahogy rámarkol merevedésemre. A csókba nyögök, ahogy ujjait mozgatni kezdi, s miután ajkaink szétváltak, sóhajtozva döntöm fejemet a vállára, miközben Ő arcomra, s fülembe lágy puszikat lehel. Nem kell hozzá sok idő, hogy a kielégítsen, visszafojtott nyögés kíséretében megyek el, még mindig vállára dőlve sóhajtom nevét.
Hátamat végigsimítva húz magához, majd vigyorogva fülembe suttog:
- Még nem válaszoltál. – felemelem tekintetemet, még mindig kábának érzem magam, de én is elvigyorodva válaszolok.
- Egy feltétellel.
- Mond. – suttogja, s vigyorom kiszélesedik.
- Ha főzöl nekem vacsit… ígérd meg, hogy nem én leszek a desszert. – felnevetve puszilja meg orrom hegyét, majd újra a fülemhez hajol.
- Mi lenne, ha azt ígérném, hogy nem CSAK te leszel a desszert? – most rajtam a sor, hogy felnevessek, s az egyik nyakára lógó tinccsel kezdek játszadozni.
- Rendben… azt hiszem, ez megfelel. – ismét nyakamba csókol, s testem újra megremeg… na ne… ugye nem akar újra felizgatni?
Mielőtt túlságosan elgyengülnék, ajkaimhoz húzom ismét, s közben ujjaim ágyékára vándorolnak… úgy látszik, nem csak én izgulok fel ennyitől. Hehe, most lebuktál, drágaságom.
Belül felébred a kisördög, s ahogy a csók egyre szenvedélyesebb válik, lágyan kezdem masszírozni ágyékát nadrágon keresztül. Mikor már eléggé felizgattam, hirtelen mozdulattal ugrok le a padról, s a táskámat felkapva rohanok az ajtóhoz.
- 8-ra átmegyek. – szólok vissza vigyorogva, s gyors léptekkel sétálok a folyosón. Azt hiszem, most kvittek vagyunk… gondolom… najó nem, ő jobban megszivatott. Na mindegy. Romantikus vacsora Craiggel. Ajkamra harapva képzelek el minden pillanatot, s türelmetlenül nézek az órámra… még csak 3 van… még 5 órát kell várnom? Nem fogom kibírni.
7 órakor megyek el otthonról, ismét a következő napi tanszerekkel és az egyenruhámmal a táskámban, s izgatott léptekkel sétálok az úton. Kíváncsi vagyok milyen lesz. Vajon jól főz? Hehhh… majd meglátjuk… most, hogy végiggondolom, eddig még csak rántottát, pizzát és szendvicset ettem nála.
Pár perc késéssel érek a ház elé, s meglepetten látom, hogy nem ég a villany… nem értem. De biztos itthon van, ugye? Bár… az csak a nappali. Lehet, hogy mérges a délutáni miatt, ezért elment otthonról?
Félve nyomom meg a csengőt, s megkönnyebbülök, mikor szinte rögtön kinyílik az ajtó. Craig elmosolyodva húz be, s mielőtt bármit mondana, egy hosszú csókra húz magához. A táskámat ledobva bújok hozzá, s tincsei közé túrva állok lábujjhegyre, hogy kevésbe kelljen lehajolnia.
Ahogy a szobába lépek, már látom, hogy miért nem égett a villany. Elámulva nézek a sötét félhomályban úszó szobába, amelyben csak pár gyertya szolgáltatja a halovány fénysugarakat.
- Craig… ez gyönyörű… nem kellett volna... - suttogom halkan, s egy puszit lehel arcomra, majd ő is suttogva válaszol.
- Te mondtad, hogy engeszteljelek ki.
Craig kezét megfogva hagyom, hogy a konyhaasztal felé vezessen tovább, de még mindig ledöbbent állapotban vagyok.
Az asztalra szép abroszt terített, s két személynek szóló teríték van kirakva. Az asztal közepén egy gyertya gondoskodik itt is a romantikus hangulatról, s csodálattal nézem a gyönyörű látványt… számtalanszor elképzeltem, de a valóság még sokkal jobb.
A gyertya mellett egy üveg bor van, s mire leülök a helyemre, már öntött is mindkettőnknek. Elmosolyodva nézem, ahogy leül mellém, majd poénkodva szólalok meg.
- Le akarsz itatni, igaz? – elvigyorodik, s hozzám hajolva lehel egy rövid csókot ajkaimra.
- Ennyire átlátszó lett volna? – felemeli a poharat, s én is úgy teszek, majd lassan kortyolok a finom nedűbe. Mikor felnézek, újra közelebb hajol, s halkan suttogva néz mélyen szemeimbe. – Akkor nincs harag? – hangja komoly, s szemeimet kiszakítom tekintetéből, s a gyertya lángját kezdem bámulni.
- Ne aggódj, nem is volt komoly… - tétovázva mondom a szavakat, majd kicsit bátrabban, elvigyorodva folytatom, hogy oldjam a feszültséget. – de ha mindig ilyen vacsorával engesztelsz ki, akkor többször is magadra haragíthatsz.
Felállok, s az ölébe ülve karolom át a nyakát, s csókot követelve bújok hozzá.
- Szeretlek. – suttogom szokásomhoz híven, a lélegzetvételnyi szünetben, két csók között, s érzem, hogy még szorosabban húz magához… Istenem… annyira szeretem… annyira kimondhatatlanul szeretem.
Szerkesztve Silvery által @ 2010. 09. 10. 01:19:53
Belépek az osztályterembe, és persze az első, amit meglátok, hogy Haru nincs a helyén. Szemüvegem megvillan egy pillanatra, szám sarkába mosoly féle kunkorodik kegyetlenül, amit persze elrejtek a diákok elől. Semmit nem hoztam most magammal, csak egy füzetet, egy tollat, és a naplót. Ezeket lecsapom az asztalra, így végre a legutolsó kislány is rám figyel végre, és megszólal a csengő.
- Kezdődjék az óra. Hiányzók? – azonnal körbenézek újra az egész termen, mire Hiroto jelentkezik. – Tessék… - komorulok el unottan, és feláll helyéről, hogy rendesen lásson engem a napló felé görnyedve.
- Haru itt van, csak lement az orvosiba, azt mondta rosszul van. – Ez a srác nagyon furcsán néz, szinte már úgy érzem belém lát. Normális ez? Hm… inkább idegesítő.
- Be sem ért még, és máris orvosi? Ej… - belül egy akkora vigyor van arcomon, ami fültől fülig ér, persze kifelé csak a gúny sugárzik belőlem. – Rendben, ha nincs más, akkor kezdeném is.
A tábla felé fordulva fogom kezembe a krétát, és felírom a dátumot, valamint az óraszámot, amikor nyílik az ajtó.
- Látom megérkezett a beteg – fogadom a kis kedvenc jövevényem gunyoros mosollyal, válaszul mosolyt kapok, és az asztalhoz sétál.
- Elnézést a késésért… egy kis gyomorrontás… - na persze… hehe… de ha tényleg az orvosiba ment -amit kétlek-, akkor remélem nem a doki volt, vagy kiherélem. Már épp indulna tovább, amikor visszafordul – Tanár ú, ha már úgy is itt vagyok, kiosztom a dolgozatokat – kezét nyújtja a lapokért a kis pimasz, pedig jól tudja, hogy nem volt idő befejezni. Még vetek rá egy pillantást, és fejemmel intek.
- A helyedre mehetsz, még nem javítottam ki a dolgozatokat – Haru Haru… kezd csorbulni a humorfokod nem gondolod?
Elkezdem az órát, majd egy valakit a táblához hívok, hogy megbeszéljük a dolgozatok megoldásait. A táblánál könnyebb megtanulni, jól tudom, így olyanokat hívok, akikre emlékszem, hogy melyik feladatrész nem ment, így azt kell megoldaniuk.
A gyerek akadozik, de folyamatosan magyarázok neki, és mindenki másnak is, persze a pusmogás azonnal megüti fülem, így felállok helyemről, és előre meredve tovább magyarázok, mindenki követ tekintetemmel.
- Hogy… MI?! – rikkantja egy nagyon is ismerős hang, majd a csörömpölésre mindenki odafigyel, és mikor látszik, hogy madárkám a földön fetreng elnevetik magukat, és ő is vigyort ölt megára álcázásképp. Ezt már kiismertem nála.
- Nanamura… úgy látom, még mindig kötelességednek érzed, hogy feldobd az osztály hangulatát az óráimon – jegyzem meg flegmán, miközben feltápászkodik helyére.
- Hát… próbálkozom valahogy kevésbé unalmassá tenni, ha már a Tanár úrnak nem megy… -vág vissza a szócsatában, és persze a végkifejlet elkerülhetetlen, mint mindig.
- Ennyire szereted a büntetéseimet, Nanamura? Mert akkor örülhetsz, ugyanis holnap órák után várlak itt – elfordulva megyek vissza a táblához, hogy folytassuk az órát.
~*~
Egy nap… egy rohadt nap. Miért hiányzik ennyire ez a vakarcs? Megfordulok az ágyban, amikor megszólal az ébresztő, és azonnal lecsapok rá. Hamarabb keltem, mint ez a kütyü…
Talán túl jó volt a tegnap reggel, és most hiányzik a kis ágymelegítő. Ki hitte volna, hogy ilyen jó más mellett ébredni? Én nem. Még nem volt rá példa, mert vagy este hazavittem a fiúkákat, vagy maguktól mentek el, vagy csak kilöktem őket. De Ő más…
Fáradtan sóhajtva kelek ki az ágyból, gyorsan lezuhanyozom, és összepakolok. Végre volt idő a dolgozatokat is kijavítanom, mert persze nem volt, aki visszatartson. Hehe… pedig nem bántam volna, ha ma sem tudom kijavítani őket. Igaz az már nagyon feltűnő, és szokatlan lett volna a részemről.
Bemegyek, minden a szokott módon halad, és szörnyen unalmas. Alig várom, hogy a büntető óráig jussunk, mert már szörnyen hiányzik. Nehéz volt bevallanom saját magamnak is, de így van. Éhes vagyok… rá…
Bemegyek a nap folyamán hozzájuk egy órára, ahol is kiosztatom Haruval a dolgozatot. De valami furcsa érzés kerülget, szokatlan csend van, valamint van pár diák, aki máshogy figyel, mint ahogy szokott. Na mindegy, talán csak a dolgozatok eredményei nem tetszettek nekik, ami… meglepne.
- Egész jól fejlődtetek az elmúlt hetekben. Jó látni, hogy egyre több a jó jegy – mondom komolyan, a tanári asztalhoz ülve. – Persze a korrepetálásra még így is járnia kell annak, aki eddig járt – felbődülés a jutalmam a kijelentésért, persze ezt már vártam. – A következő témazáró dolgozatnál, aki hármasnál jobbat ér el, annak nem kell járni többet – tekintetem határozottan, kis mosollyal villantom a lurkókra, akik elhatározott fejjel néznek hol rám, hol a dolgozatra. Aki merészebb, a szemembe néz.
Persze kapok egy újabb vicces beszólást, de nem veszem magamra, csak mosolyogva hárítok. Haru, a végén még észreveszik mennyit változtál, vagy csak nekem tűnik fel?
~*~
Utolsó óra, a büntetés ideje. Táskámat hónom alá csapva indulok a megbeszélt terem felé. Nem hinném, hogy ellógja, legalább is remélem.
- Nem tudom, hogy menjek-e – hallom meg a hangját a némaságom keresztülszelődni, és megtorpanok, mielőtt kilépnék a folyosóról az aulába.
- Miért? Nem értelek – ez… csak nem? Halkan lépek a fal szélére, hogy kilesve lássam őket. De, ez a padtársa.
- Nem tudom… vagyis…
- Látni akarod nem? – ez a fiú meg miről beszél? Kezd egyre furcsább lenni.
- De… de tudod… - na jó, ezt nem hallgatom tovább. Határozottan indulok meg feléjük, cipőm kopog a járólapon, Hiroto azonnal észre is vesz, de mire Haru felém fordul, elkapom a fülét, és húzni kezdem magam után. Óbégat, szitkozódik, és próbálja lefeszíteni a kezem, de nem megy, hisz én vagyok az erősebb.
- Nem lógod el a büntető órát, Nanamura – jelentem ki a szokásosnál is komorabban. Mi ütött belém? Miért zavar ennyire, ha csak a közelében láttam? És miről beszélhettek? Bár ha jól gondolom, a büntető óráról. Remélem.
- Eressz már el! – rikkantja, végre beérünk a terembe, füle helyett a felkarját fogom meg, becsapom az ajtót, a falnak szegezem őt, majd egy éhes, mohó csókkal esek neki. Hiányzott, nem csak az íze. Egy pillanatra elgyengülten hagyja magát, de végül erősen igyekszik lefeszíteni magáról, nem viszonozza a csókot, így hagyom, hogy kissé eltoljon magától.
- Mi az? – kérdezem halkan, mire csak oldalra fordítja a fejét. Egy pillanatra most én gyengülök el, gyorsan ki is szabadul karjaim közül, és karba tett kezekkel ül fel egy padra, nekem háttal, táskája még mindig fél vállán van.
- Mi bajon van? – kérdezem teljesen értetkenül, és mögé lépek.
- Haragszom rád – emeli fel orrát, és a látványtól felnevetnék, ha nem lennék összezavarodva.
- Indok?
- Tegnap csúnyán elbántál velem reggel… - mondja halkabban, immáron előre nézve. Oldalról rálátok arcára, kissé csalódottnak tűnik, szemei ködösen ragyognak. Közvetlen mögé lépek, lesimogatom válláról a táskát, átölelem hátulról.
- Sajnálom – dörmögöm a lehető leghalkabban, de mikor nyakába csókolnék, összeszorítja fejét és vállát, ezzel elzárva az utat előlem. Talán kicsit tényleg erős volt a tegnapi, bár… ebbe még sosem gondoltam bele, ritkán volt ilyen problémám.
- Engesztelj ki… - jelenti ki határozottan, oldalra fordulva, hogy ne lássam arcát. Tökéletes, így pont elérem a fülét. Értem már mire megy ki a játék. Elmosolyodom, és füléhez hajolok, hogy számmal alig érintve susoghassak bele.
- Jól van… Ha csak ezt szeretnéd. – gondolkodom, és gyorsan beugrik valami – Mit szólnál most este egy vacsorához? – jól érezhetően megborzong, amikor némán fülébe csókolok.
- Mh… most? De hát egyenruhában vagyok, így nem mehetek étterembe – végre szabad utat kapok, nyakára hintem a következő csókot, kezemmel rásimulok hasára, fokozatosan gyűrögetve az inget. Az illata… csak úgy vonz magához, megőrjít a közelség.
- Étterem? – kuncogok fülébe halkan, arcára hintve puszit, egyik kezem lassan az ing alá csusszan, a másik combjára, nadrágjára. Szeretem, hogy ilyen hatással vagyok rá. – Nem mondtam, hogy étterembe megyünk.
- Akkor… hova? – sóhajtozik halkan, mikor kezemmel már a nadrágon keresztül simogatom vágyát, piros arca az egyik legszebb, amit láthatok.
Mintha valami halk pittyegést hallanék a távolból, de amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan hallgat el, s érzem, ahogy agyam ismét visszasüllyed az álomvilágba. Hiszen még csak most feküdtünk le aludni… lehetetlen, hogy máris reggel legyen.
Félálomba merülve érzem, ahogy Craig szorosan magához húz, s ahogy forró testéhez simul bőröm, kellemes melegség járja át minden porcikámat. Libabőrös leszek, ahogy hirtelen megszűnik a forró ölelés, és a takaró testemet cirógatva vándorol le rólam. Kezemet bágyadtan felemelve kezdem el kómásan tapogatni a matracot ott, ahol Craig feküdt, de nem találom. Hova tűnt?
Meglepődök, mikor finom kényeztetést érzek a combomon, majd lábaim között felvándorolva egészen ágyékomig, s a matracon nyugvó ujjaim öntudatlanul a lepedőbe markolnak. Vajon álmodok? Mikor Craigről álmodok, valahogy mindig olyan valóságosnak tűnik, s farkam engedelmesen reagál a gondolatra. Ahogy egyre erősebb kényeztetést érzek, agyam hirtelen zökken ki a félálomból, s döbbenten vágódnak szét szemhéjaim egy sóhaj kíséretében.
Meglepetten pislogok Craigre, lábaimmal ösztönösen eltolnám magamtól, de a mozdulat félresikerül, így még kényelmesebb hozzáférést engedek neki merevedésemhez. Ahh, ahányszor itt alszom így fog ébreszteni?
Halkan nyögöm nevét, hangomba próbálok szemrehányást erőltetni, de nem tudom elfojtani az élvezet tükröződését benne.
Mikor keze fenekemhez simul, testem remegni kezd, majd ahogy ujjait finoman belém csúsztatja, reszketni kezdek… nem hiszem el… ilyet csinálni kora reggel. Ráadásul nem is lesz időnk befejezni… el fogunk késni, pedig matek az első… és ha mindketten elkésünk az elég feltűnő. Aggodalmaim kezdenek elhomályosulni, ahogy tovább simogat, szemeimet lehunyva szorítom fejem a matrachoz, számat halk sóhajok hagyják el.
Egyik pillanatról a másikra szűnik meg a kényeztetés, meglepetten, csalódottan pillantok fel Craigre, s kérdő tekintettel követelnék folytatást. Ahogy lemászik az ágyról, felkönyökölve nézek utána, s testem sóvárogva vágyik újra az érintésére.
- Nem hagyhatsz így. – törnek végre elő a szavak ajkaim közül, hangomban egyszerre bujkál szemrehányás és csalódottság. Ugye ez nem komoly?
- Sajnálom, de csak így tudtalak felkelteni… másrészt miattad nem fejeztem be a dolgozatjavítást, ez a büntetésed. – tátva maradt szájjal nézek rá…ez most… KOMOLY? Büntetés? Na ne! Inkább örülhetne, hogy eljöttem…
- De… - folytatnám az ellenkezést, de szokásához híven egy csókkal fojtja belém a szavakat, s csókjától ismét fájdalmasan lüktet merevedésem… utálom, hogy tisztában van vele, hogy milyen hatással van rám. Ezt nem tudom elhinni…
- Öltözz fel, mindjárt kezdődik a suli. – megrökönyödve követem szemeimmel, ahogy távolodik, majd villámgyors mozdulattal ugrom ki az ágyból és magamra kapdosom az egyenruha darabjait, hogy még legyen időm kimenni a mosdóba elintézni a kis problémámat… remek… eddig nagyon jól kezdődik a reggel. Mintha nem lenne elég, hogy hulla fáradt vagyok… ahhoz képest, hogy mondtam neki hogy csak 1 menet, egész éjszaka nem engedett aludni.
- Kimehetek még a mosdóba? – kérdezem, amikor Craig megfordulva pillant rám, s látom arcán elterülni a kárörvendő vigyort, s már előre rosszat sejtek.
- Nem, nincs idő, különben elkésel, majd a suliban kimész. Ülj be a kocsiba, egy fél perc és összepakolom a táskámat. – ledermedve hagyom, hogy a kezembe dobja a kulcsot, majd fájó léptekkel indulok el a kocsi felé. Ezt komolyan gondolja? Még menni is alig tudok… szörnyeteg.
Beülök a kocsiba, s kétségbeesetten gondolkozom, hogy mit tehetnék… vajon mit reagálna, ha itt csinálnám? ….nem, arra nem lennék képes… nem adom meg neki azt az örömöt, hogy lássa, milyen zavarban vagyok.
- Várj! Nem fognak így minket meglátni? – nyugtatóan simítja végig combomat, s testem bizseregni kezd az érintéstől, gyomrom görcsbe rándul.
- Majd pár utcával hamarabb teszlek ki, nyugi. – egy rövid csók kíséretében simítja végig lábamat, érzem, ahogy arcom még jobban kipirul… direkt csinálja? Hülye kérdés… természetesen igen.
Ahogy kiérünk a főútra, előre dőlve takarom el arcomat mind a kinti emberek elől, hogy ne ismerjenek fel, mind Craig elől, hogy ne lássa, hogy még mindig ki vagyok pirulva. Nem hiszem el, hogy nem tudok lenyugodni. Valami békésre kell gondolnom… nem megy… ezután az éjszaka utána elég a legkisebb érintés tőle és felizgulok. Szánalmas…
Finoman simítja végig combomat, majd ujjai ágyékomra vándorolnak, és szemem sarkából tisztán látom, hogy elvigyorodik… nagyon élvezed, mi? Dühösen dünnyögöm a nevét, s az arcán elterülő vigyor még jobban kiszélesedik.
- Bocsánat, azt hittem ez a váltó. – ajkamra harapva állítom meg magam, hogy valami nagyon csúnyát mondjak… ezt még megbánja… nem tudom, hogy hogyan, de ezt még visszaadom neki.
Egy viszonylag félreeső kisutcán állunk meg, nem messze a suli épületétől, s már épp készülnék kinyitni az ajtót, mikor magához húz egy utolsó búcsúcsókra, majd szinte menekülve ugrom ki az autóból. Szívem majd kiugrik a helyéről, s egész testem mintha felgyulladni készülne.
Leguggolva görnyedek össze, s átkozom magamban a napot, mikor egy ilyen szadista ejtette rabul a szívem… tényleg… ha egy szadistába vagyok beleesve, az engem mazochistává tesz?
Összerezzenek, mikor a nevemet hallom a hátam mögül, s vállam fölött nézek fel az illetőre. Ne… ugye ez csak egy rossz álom?
- Jól vagy? Piros az arcod… – kérdezi Hiroto, lehajolva hozzám, s nagyot nyelve kényszerítem magam a felegyenesedésre.
- I-igen. Csak fáj a hasam… - szememet lesütve füllentek, s hálát adok az égnek, hogy egyenruhám zakója elég hosszú, hogy elrejtse merevedésemet. Tényleg megöllek, Craig.
- Az a kocsi, amiből kiszálltál… jól láttam, hogy ki ült melletted? - Egyik szemöldökét felhúzva néz rám, s megrettenve pillantok a gyanakvó, barna szemekbe. – Haru, miért jöttél Normannal iskolába? – lassú léptekkel elindulunk a suli felé, s ajkamra harapva próbálom megnyugtatni magam. Csak mosolyogj, és találj ki valami jó indokot, mint mindig. Gyerünk Haru, menni fog. Mond, hogy csak arra ment, mint te, és felvett, vagy akármit… de miért nem jön ki egy hang sem a torkomon?
Hiroto megtorpan, s tekintetével most arcvonásaimat fürkészi… miért pont ilyen helyzetben kell engem bámulni?
- Haru… mi a kapcsolatod vele? – lábaim földbe gyökereznek, s magam elé meredve érzem, ahogy torkom összeszorul… hogy mi a kapcsolatom vele? Ezt magam sem tudom… szerető? Még soha nem hallottam tőle, hogy szeretne… akkor mi a kapcsolatunk?
- Ne nevettess már. Biztos káprázott a szemed. A nagybátyám hozott el. Mégis milyen kapcsolatom lenne azzal a szadistával? – hangom gúnyos, de nehezemre esik kimondani a szavakat. Gyors léptekkel megyek tovább, faképnél hagyva Hirotot, csak szemem sarkából látom, hogy mellettem jön.
Mikor a suliba érünk, megmondom neki, hogy nem érzem jól magam, ezért elmegyek az orvosiba, s mikor látom, hogy tovább megy, a legközelebbi vécé felé veszem az irányt… van egy kis elintéznivalóm…
Egy apró kabinba zárkózva ülök le a lehajtott tetejű wc kagylóra, s szememet lehunyva dőlök hátra… ilyet csinálni a suliban… ez nekem így nem megy. Megszólal a jelzőcsengő, s összerezzenve kényszerítem magamat cselekvésre. Így nem mehetek ki.
Hallom, hogy az ajtó nyitódik, valaki besétál, s a folyosóról beszűrődő hangzavar tovább növeli az idegességemet. Nyugi… gondolj valami izgatóra…
Akaratlanul is Craig arca jelenik meg fejemben, s fokozatosan felrémlenek az éjszaka történései, fokozva vágyamat. Elképzelem, ahogy ő kényeztet, ahogy ujjai bebarangolják testemet, s nyelvével a legérzékenyebb részemet simogatja. Testem megremeg, s már nem törődök a külvilággal, ahogy sikerül egyre közelebb érnem a kielégüléshez.
Elvörösödve csapom ki a kabin ajtaját, s a csaphoz sétálva mosom meg a kezeimet… hihetetlen, hogy ezt csináltam a suli wc-jében. Arcomat megmosva próbálom lehűteni magam, de mit se használ: még mindig ki vagyok pirulva.
Sietősen lépkedek a folyosón, már 5 perce becsöngettek, s mikor a termünk elé érek, lelassítok, majd az ajtó előtt megállok. Fel kell készülnöm rá, hogy szembenézzek vele. Gondolom Hiroto szólt, hogy nem éreztem jól magam… bár, Craig tökéletesen tisztában van vele, hogy mi a késésem valódi oka… hisz ő idézte elő.
Nagyot nyelve nyomom le a kilincset, s Craig élveteg vigyorát pillantom meg, mikor belépek… majd nem fog így nevetni, ha addig játszom a sértődöttet, amíg ki nem engesztel a maiért… vajon mennyi ideig kéne kerülnöm, hogy hiányozzak neki? Majd kipróbáljuk… de mivan, ha egyszerűen tovább lép, és szerez valaki mást? … azt nem hagyhatom…
- Látom megérkezett a beteg. – hangja ironikus, s tudom, hogy nagyon jól szórakozik. Én is elmosolyodom, de tekintetem komoly marad, ahogy a tanári asztal mellé sétálok, s gúnyos hangon válaszolok.
- Elnézést a késésért… egy kis gyomorrontás. – elindulnék a helyemre, de hirtelen ötlettől vezérelve visszafordulok, s szélesen vigyorogva folytatom. – Tanár úr, ha már úgyis itt vagyok, kiosztom a dolgozatokat. – széles vigyorral nyújtom felé a kezem, de majdnem elolvadok, ahogy az átható, tengerkék szempár rám villan a szemüveg mögül. Basszus. Még ilyenkor is annyira szexi…
- A helyedre mehetsz, még nem javítottam ki a dolgozatokat. – szófogadóan, diadalittasan sétálok a padomhoz, pedig tudom, hogy ez nem volt valami nagy visszavágás… sebaj.
Leülök Hiroto mellé, és az asztalra fekve veszem fel a szokásos fizika órai pózt. Akkor most jöhet az alvás bepótlása… ha már nem hagyott az éjszaka, akkor ne akadjon ki, hogy az óráján pótlom be a hiányt. Hallom a háttérben Craig hangját, s kicsit feltámaszkodva nézem, ahogy az egyik osztálytársam a táblánál szerencsétlenkedik a dolgozat első feladatának megoldásával. Pedig az olyan könnyű volt…
Fejemet Hiroto vállára döntve próbálok meg elaludni, s épp sikerülne kiszűrni a zavaró zajokat, és álomba merülni, mikor Hiroto suttogva szólal meg mellettem.
- Haru. Kérdezhetek valamit? – fáradtan nyitom ki a szemeimet, s bágyadtan pislogva nézek fel Hirotora.
- Mond. – dünnyögöm még mindig félálomban, s érzem, szemeim mindjárt leragadnak.
- Rendben, de őszintén válaszolj… Az a „barátnő” akiről meséltél… az igazából Norman… ugye?
- Hogy… MI?! – csúszik ki ajkaim közül, a kelleténél hangosabban, szemeim kipattannak, s olyan hévvel ugrok fel Hiroto válláról, hogy a padból kiesve pottyanok a földre a másik oldalon. Az egész osztály felnevet, s én szokásomhoz híven, elvigyorodom, h leplezzem a zavaromat… honnan jött rá? Oké, hogy látott ma reggel… de akkor is…
- Nanamura… úgy látom, még mindig kötelességednek érzed, hogy feldobd az osztály hangulatát az óráimon. – felnézek, s látom magam mellett Craiget, s lassú mozdulatokkal mászok vissza durcásan a székre.
- Hát… próbálkozom valahogy kevésbé unalmassá tenni, ha már a Tanár úrnak nem megy… - az osztály ismét felnevet, s Craig arcára is vigyor ül ki.
- Ennyire szereted a büntetéseimet, Nanamura? Mert akkor örülhetsz, ugyanis holnap órák után várlak itt. – a padra könyökölve nézek szemrehányóan Hirotora, s mikor Craig visszasétál a táblához, várom a reakcióját.
- Tehát eltaláltam. – suttogja elmosolyodva, s én nagyokat pislogva nézek rá… hogy lehet benne ennyire biztos? Ilyen átlátszó lenne a színjátékom? Mindig is tudtam, hogy Hiroto túl jól ismer. – ne aggódj, nem mondom el senkinek. – egy pillanatra meglepődök szavai hallatán… meg sem fordult a fejemben, hogy amiatt aggódjak, hogy leleplez. Elmosolyodom, s hálásan suttogok neki.
- Egy percig sem gondoltam, hogy ilyet tennél. – némán fordulok a tábla felé, s mintha könnyebbnek érezném szívemet, most, hogy valaki ismeri a titkomat… meg sem lepődött… Vajon régóta sejtette? Valószínűleg igen.
Most már csak azt kell kitalálnom, hogy ellógjam e holnap a büntetést… ha azt akarom, hogy Craig kiengeszteljen, akkor kerülnöm kéne… de nem akarok összeveszni vele. Félek, hogy nem vagyok elég fontos neki…
Szerkesztve Silvery által @ 2010. 09. 08. 21:29:47
Hihetetlen, de alig mozgok benne pár perce, máris látszik arcán a sóvárgó gyönyör, az izzadtságcseppek, és a színtiszta élvezet. Látványa csak még jobban ajzz, de vissza kell fognom magam.
- Craig… én… mindjárt… - időben szorítom még el kincsét, és tartom, hogy bírja még ki egy kicsit. Nem úgy meg az édesem, majd akkor, ha én is akarom. Egyre jobban megfeszül, remeg alattam, ujjai mélyen a kanapé anyagába süllyednek, majd hirtelen engem ölel át, hogy magához rántson, erős karmolásokat hagyva körmei nyomán.
- Crahig… nem bírom tovább… - Én sem… így végre eleresztem, rásegítve kezdem el verni neki, majd mint derült égből a pofoncsapás úgy ér el minket egyszerre az orgazmus gyönyöre.
Ránehezedve zihálok, ahogy ő is, sajnos szűkös a hely, így nem tudok rendesen mellé feküdni. Hagyom, hogy kifújja magát, s nekem pár perc pihenő is elég volt ahhoz, hogy újra vágyjak rá.
Felé hajolva csókolom meg, finoman kivárom míg viszonozni kezdi, ekkor elmélyítem, szenvedélyesebbé válok, de eltol magától. Ejnye cicám, bírd még ki egy kicsit.
- Holnap suli… elég volt egyszer… - na jó, valamelyest igaza van, persze ezen gondolatomnak nem adok hangot, inkább csak elvigyorodom, és lemászom szépségemről.
- Akkor menjünk fürdeni – jelentem ki egyszerűen, mikor már felette állok. Felnyalábolom, majd a fürdőben megengedem a vizet, és beültetem a kádba.
- Szólj, ha kész vagy, és én is lefürdök utánad – már épp fordulnék meg, mikor édes hangja visszaverődik a csempéről.
- De… Craig… - ó igen - azt hittem együtt fürdünk… - én is, de persze nem akartam ráerőltetni, így sokkal jobb érzés.
Vigyorogva fordulok meg, majd bemászom mellé, és birtokba veszem ajkait.
- De ne engem hibáztass, ha fáradt leszel holnap.
~*~
Az ébresztő élesebben csipog a szokásosnál, hisz elég ritkán van az, hogy hét közben átszeretkezett éjszaka után keljek. Ráadásul ahogy egyesével ébredeznek fel agysejtjeim is, rájövök hogy fél órával hamarabbra állítottam. Miért is?
Ja igen… mert a kis szexi démoni angyalkám itt fekszik a karjaimban, akit fel kéne készíteni az iskolába, de a tököm se ért a „kölykökhöz”.
Jó, voltam én is kölyök, de más mint ő.
Kómás fejjel mosolyodom el, beleszagolok hajába, jobban magamhoz ölelem. Olyan törékenynek és ártatlannak tűnik, de tegnap este… hehe…
Erről jut eszembe. Az ő hibája, hogy nem fejeztem be a dolgozatok javítását, így a bűnösön le fogom majd veri a port, a saját magam módján. hehe… És hogy Ő élvezni fogja-e, azt majd eldöntöm.
Orrommal arcát kezdem el simítani, piszézek az övével, de először csak édesen elfintorodik. Hihetetlen milyen édes tud lenni.
- Ébresztő csibém, iskola van.
Motyog valami érthetetlent, mire csak elmosolyodom szélesebben. Azt hiszem drasztikusabb módszerekhez kell folyamodnom, itt az ideje a büntetésnek.
Óvatosan eleresztem karjaimból, finoman a hátára fektetem őt, majd lesimogatom róla a takarót, és átvetve lábai fölött térdemet, ágyéka felé görnyedhetek. Először csak simogatni kezdem lábait, és farkacskáját míg éledezni nem kezd, majd végignyalok rajta, és számba veszem. Azonnal felnyög, kipattannak szemei, jól látom, térdeit azonnal felemeli, de engem már nem tud ellökni, így fejem mellett csúsztatja még feljebb, hogy könnyebben hozzáférhessek. Ez aztán az odaadás. Továbbra is simítom kezeimmel combjának belső felét, mire remegni kezd.
- Craigh… - sóhajtja édesen, ujjammal bejáratánál kezdek körözni, mire megrándul teste egy pillanatra.
Mindet abbahagyva egyenesedem ki, feltérdelek, és letörlöm nedves számat, élvetegen figyelem az alattam pihegő testet, ahogy csalódott sóhajjal, csillogó szemekkel, kipirult arccal figyel rám.
- Neh – sóhajtja elhalón, bár alig hallom, szinte csak sejtem, olyan halk volt, de hirtelen megjön a hangja, és feltápászkodik, könyökeire támaszkodva, mikor lemászom az ágyról. – Nem hagyhatsz így!
- Sajnálom, de csak így tudtalak felkelteni – vigyorodom el – másrészt miattad nem fejeztem be a dolgozatjavítást, ez a büntetésed – Nincs ellenvetés, lassan indulni is kell.
- De… - visszahajolok hozzá, hogy egy csókkal tapasszam be ajkait, ezzel legyengítve pár pillanatra.
- Öltözz fel, mindjárt kezdődik a suli – dörmögöm ajkaira, újra vigyor terül arcomra, majd felhajolok tőle, és a szekrényemhez lépek ruha után.
Megigazítom nyakkendőmet, és mire megfordulok, már rajta is az egyenruha van, bár furcsán takarja magát. Hehe… ilyen nehéz engem elfelejteni? Helyes.
- Kimehetek még a mosdóba? – kérdi rózsaszín arccal, de megcsóválom fejem, meglepetten pillant rám.
- Nem, nincs idő, különben elkésel, majd a suliban kimész – hogy én ezt mennyire élvezem… - Ülj be a kocsiba, egy fél perc és összepakolom a táskámat – vállára téve kezem és leterelem, kezébe adva a kulcsot, hogy beülhessen a kocsiba.
Gyorsan követem, be is ülök a volán mögé, kezembe adja a kulcsot.
- Várj! Nem fognak így minket meglátni? – kezd el feszengeni, de combjára teszem a kezem, hogy nyugodjon meg.
- Majd pár utcával hamarabb teszlek ki, nyugi – válaszolom, miközben fél kézzel becsatolom övemet, majd felé hajolok. Combom még mindig a kezén van, lassan simítani kezdem, és egy apró csókot nyomok szájára, végül elindulunk.
~*~
Nem lepődöm meg, hogy a főúton már takarja arcát, vagy oldalra néz, hisz sokan mennek ilyenkor be, bárki megláthatja. A legjobb, ahogyan előre hajol, és tincsei arcába hullnak így szinte senki nem ismerné fel.
Megállunk a piros lámpánál, oldalra sandítok, és kezemet visszavezetem combjára, végül ágyékát simítgatom újra. Ohh… úgy látom, itt még kemping van! Hehe… ez aztán az elismerés.
- Craig – morran rám, és lassan elveszem onnan kezem.
- Bocsánat, azt hittem ez a váltó – válaszolom vigyorogva, majd tényleg a váltóra téve a kezem indulok tovább.
~*~
Mielőtt elereszteném, egy utolsó finom, szenvedélyes csókot váltok vele, és csak így engedem tovább. Hozzá tudnék szokni az ilyen reggelekhez, bár a lebukás veszélye a legrosszabb az egészben. Kíváncsi vagyok, hogy oldja majd meg kis barátja lenyugvását, kár, hogy nem fogom látni.
Egy pillanatra mintha megtorpanna, de szinte rögtön észbe kap, és testemet végigsimítva dörmögi nevemet válaszként. Hát persze, nem is számítottam másra. Nem baj, egyelőre ennyi is elég.
Ujjai mintha egész testemet bebarangolva vándorolnának fel s alá, s minden porcikám belebizsereg az érintésébe.
Óvatosan, lassú mozdulattal dönt hátra, s felsóhajtok, ahogy nyelve egyre lejjebb vándorolva simítja végig mellkasomat. Finoman kezdi el nyelvével mellbimbómat izgatni, s és felnyögök, testem megremeg, mintha minden erőm tovaszállna. Hihetetlen, hogy pár perce még én voltam az, aki elcsábítani készült Őt… milyen könnyedén átvette az irányítást felettem.
Hajába túrva feszengek kezei között, s farkam kínzóan lüktet alsónadrágom alatt. Elég ennyi kényeztetés tőle, és teljesen felizgulok... Úgy érzem, mintha egy örökkévalóságig masszírozná nyelvével mellbimbómat, miközben merevedésem türelmetlenül várja a feloldozást.
Mikor végre hasamat végigsimítva kezdi el cirógatni farkamat alsónadrágon keresztül, felnyögve rándulok össze, majd mikor kiszabadítja merevedésemet, remegve kapaszkodom széles vállaiba. Feltüzelt testem türelmetlenül várja az érintést, s ahogy gyengén végigcirógatja vágyamat, csak tovább hevíti a forróságot.
- Mh… Craig… Ne kínozz…- nyöszörgöm vékony, esdeklő hangon, s kábán nézek a tengerkék szempárba. Remegő kezekkel ölelem nyakát, s hagyom, hogy óvatosan ismét magához húzzon.
Ajkainkat alig pár milliméter választja el egymástól, s engedelmesen lazítom el ajkaimat, felkészülve a csókra, mikor merevedésemre markol, s ujjait végighúzva lüktető farkamon csal elő sóhajokat ajkaim közül.
- Ugyan… Hisz látszik, mennyire élvezed. – suttogja ajkaimra, s egész testem beleremeg, ahogy lehelete bőrömet simogatja. Testemet elönti a forróság, ahogy Ő gyengéden mozgatni kezdi ujjait, s nyögéseim egyre erősödnek. Ujjaim megfeszülnek, néha a hajába markolva szorítom össze őket, majd újra elernyedve bújok közelebb hozzá.
Egész testem összerándulva adja meg magát az élvezetnek, s érzem, hogy mindjárt elmegyek. Gondolataim kavarognak, ajkaimat egyre szaporábban hagyják el a kéjes nyögések, míg már-már csak levegőért kapkodva reszketek. Gerincem megfeszül, testem megremeg, mikor Craig hirtelen ujjait farkam tövére szorítva tartja vissza orgazmusomat, s ajkait az enyémre tapasztva fojtja belém a csalódott nyögést. Szemeim tágra nyílnak a meglepettségtől, s némán csuklik hátra fejem, ahogy Craig elengedi ajkaimat.
- Craig… miért? – kérdezem, amint kicsit lenyugodtam, de még mindig nem tudok rendesen beszélni a lihegéstől, mellkasom reszketve remegteti meg hangomat. Homályos tekintettel figyelem, ahogy elvigyorodik, s saját ajkait megnyalva néz rám, pont, ahogy egy ragadozó figyeli a kiszemelt zsákmányát, s szívem kihagy egy ütemet… ha így néz rám, anélkül elélvezek, hogy hozzám érne.
- Mert most nem fogom hagyni… cicám. Azt akarom, hogy velem élvezz el. – duruzsolja ajkaimra, majd egy mély, szenvedélyes csók kíséretében emel fel, és a kanapéhoz sétálva fektet végig a puha párnákon.
Fölém tornyosulva vezeti végig rajtam szemeit, s már attól megremegek, ahogy tekintete végigcirógatja bőrömet. Ahh…
Újra végigcsókolja testemet, s felforrósodva markolok a kanapé párnájába, hogy csillapítsam a remegést… Miért? Ha azt akarja, hogy egyszerre élvezzünk el, miért kínoz ennyi ideig? Nem bírom.
Ahogy ismét mellbimbómra harap, kéjes nyögés hagyja el ajkaimat, egyik kezemet szám elé kapva próbálom csillapítani, farkam ismét szenvedélyesen lüktetni kezd, türelmetlenül várva a kielégülést. Kezeim ösztönösen hajába túrnak, s akaratlanul is a feszengő testrész felé irányítják ajkait, mire Ő halkan felnevet, s vigyorogva dörmögi:
- Ne légy türelmetlen… hidd el… minél hosszabb, annál jobb lesz a vége… majd meglátod. – de… ah… nem bírom. Hangosan lihegve próbálok válaszolni, de gondolataim összekuszálódva kavarognak fejemben, nem tudok értelmes mondatot alkotni. Szemeimet összeszorítva érzem, ahogy testem megfeszül, ahogy Craig lassú mozdulattal lemasszírozza rólam az alsónadrágot.
Épp kezdek ellazulni, lenyugodni, mikor Craig a térdeimnél fogva óvatosan széttárja lábaimat, s közé térdelve hajol hozzám. A plafonra meredek kábán, s próbálom összeszedni gondolataimat a rövid szünet alatt.
Meglepett nyögés szökik ki ajkaim közül, ahogy nyelvével herezacskómat végigsimítva folytatja a kényeztetést, s egész testem összerándul, szinte ugrok egyet az ágyon, mikor először ujjaival, majd nyelvével masszírozni kezdi ánuszomat. Nyögdécselve remegek, s mikor újra végignyalja merevedésemet, felsikkantva túrom ujjaimat hajába, de magam sem tudom eldönteni, hogy eltolni próbálom, vagy még közelebb akarom húzni magamhoz. Alig kell egy röpke pillanat, és ismét az elélvezés kapujába lépek, s testem újra megfeszül, ahogy Craig ismét megakadályozza az orgazmusomat. Szemeimet összeszorítva nyögök fel, fejemet az ágyra szorítva lihegek, s érzem, ahogy testemet csiklandozzák a bőrömön végiggördülő verejtékcseppek.
Craig fölém mászva hajol ajkaimhoz, testünk egymásnak simul. Ahogy kezdenek merev izmaim újra ellazulni, bágyadtan nézek Craig vággyal teli tekintetébe, s szívem majd kiugrik a mellkasomból.
- Craig… Nem… nem bírom tovább… kérlek… - nyöszörgöm, ahogy arcomat végigsimítva hajol még közelebb hozzám, ajkaink egymást simítják, érzem merevedését a fenekemhez simulni, s egész testem reszket a kéjes vágytól…Craig… meddig húzod még?
- Nyugi kicsim… hidd el, akkorát fogsz élvezni, amit még nem láttál – dörmögi fülembe vigyorogva, s szemeim tágra nyílnak… remek… ha eddig nem voltam paradicsom vörös, akkor most már biztos... hogy… hogy tudja ez ilyen nyíltan kimondani? Áhh… és miért érzem azt, hogy ezekkel a szavakkal még jobban felizgat? Olyan kínos…
Szívem vadul zihál mellkasomban, s minden porcikám az egyesülésünkre vágyik. Örökkévalóságnak tűnik, amíg Craig bejáratommal játszadozik, egész testem feszengve reszket karjai között.
- Jól van… Itt jövök – duruzsolja végre fülembe, s erős mozdulattal hatol belém. Hangos nyögés hagyja el ajkaimat a rég várt gyönyörtől, Craig hozzám hajolva nyal végig ajkaimon, még feljebb korbácsolva az amúgy is túlfűtött szenvedélyt, s vad táncra hívja nyelvemet, miközben lassan mozogni kezd bennem. Ah… Hihetetlen… Ez az érzés. Meghalok.
Alig pár lökés után, fejem hátra csuklik, érzem, ahogy testem megfeszül, farkam elviselhetetlenül sóvárog a rég várt orgazmus után. Szemeimet összeszorítva feszítem meg egész testem, hogy visszatartsam, s szorosan ölelem körbe Craig merevedését.
- Craig… én… mindjárt… - fejemet a párnába feszítve hagyom félbe a mondatot, ahogy Craig újra farkamat megszorítva tartja vissza az orgazmusomat, s ezzel párhuzamosan erősebb lökésekbe kezd. Szemeim tágra nyílnak, még a nyögés is bennem reked, minden porcikám megremeg. Szám némán nyitva maradva feszül meg, s érzem, ahogy vékony nyálcsík folyik végig államon. Craig újra hozzám hajolva nyal végig arcomon, s szemeimet behunyva adom át minden porcikámat az élvezettel vegyült sóvárgásnak. Minden erőm tovaszáll, megmozdulni sem tudok, csak hagyom, hogy Craig irányítsa testemet.
Mintha egy távoli világba kerülnék, nem tudom irányítani se gondolataimat, se testemet, viszont minden porcikámban érzem a vágyat Craig érintésére. A kanapé párnájába mélyesztem ujjaimat, s próbálom csillapítani testem egyre fokozódó reszketését. Mindenemet elönti a forróság, s érzem, ahogy egyre jobban kiver a víz. Öntudatlanul nyögdécselek, ahogy Craig egyre hevesebben zihálva mozog, majd vállába kapaszkodva húzom magamhoz. Testünk egymáson csúszik, ahogy mozgunk, dörzsölve égető vágyamat, melyet még mindig egyik kezével elszorítva tart, s úgy érzem, mindjárt felrobbanok a bennem felgyülemlett szenvedélytől. Ujjaimat megfeszítve húzom magamhoz, s körmeim vörös csíkokat hagynak maguk után bőrén, ahogy végleg elvesztem az önkontrollt.
- Crahig… nem bírom tovább… - nyöszörgöm elhaló, akadozó hangon, s érzem, ahogy Craig merevedésemet végigsimítva hatol még mélyebbre bennem, s egyszerre élvezünk el, ahogy elengedi lüktető farkamat. Mintha bomba robbanna bennem, minden porcikám összerándul, egész testem bizsereg, fejem ismét a párnára feszülve csuklik hátra, ajkaimat hangos nyögés hagyja el, s hallom Craig felmordulását is, ahogy forró magja belém ömlik.
Craig fölém mászva nehezedik félig rám, zihálásunk egybefolyva tölti be a szobát, s lassan végigsimítja hasamat, gondolataim még mindig kavarognak, látásom homályos, s mintha egy cseppnyi erő sem lenne végtagjaimban, testemet mégis furcsa elégedettség járja át.
Alig eszmélek fel az élvezet utóhatásából, érzem, ahogy Craig nyelvét ajkaim közé csúsztatva csókol meg, s kezemet mellkasára simítom. Először magamhoz húzva viszonzom a csókot, majd mikor kezd elmélyülni, bevadulni, finomat eltolom magamtól, s elhajolva szólalok meg, még mindig rekedtes hangon.
- Holnap suli… elég volt egyszer… - nyöszörgöm, mielőtt újra felizgatna a kényeztetésével… nem kell sokat tennie hozzá... Elég egy csók.
Elvigyorodva egyenesedik fel, s kezeit hátam, és térdem alá csúsztatva kap fel könnyedén a kanapéról.
- Akkor menjünk fürdeni. – kezeimet nyaka köré fonva pislogok rá… ez a mosoly nem jelent jót… ez a mosoly nagyon nem jelent jót.
Hagyom, hogy bevigyen a fürdőbe, s miután megengedte a vizet, a kádba ültetve rak le az öléből… szeretem, mikor ezt csinálja… ilyenkor érzem igazán, hogy szeret… vajon tényleg szeret? És vajon magának bevallja, vagy arra sem képes?
- Szólj, ha kész vagy, és én is lefürdök utánad. – szólal meg, s tágra nyílt szemekkel meredek rá. Jól hallottam?
Elindul az ajtó felé, s én hebegve szólalok meg.
- De… Craig… - felém fordul, s én rövid szünetet tartok várakozó tekintete láttán. Érzem, hogy arcom kipirul, fejemet oldalra fordítva sütöm le tekintetemet, majd folytatom. – azt hittem együtt fürdünk…
Elégedett vigyor ül ki arcára… nem igaz… miért kell ilyen kínos dolgokat kimondanom? Hisz tudja, hogy együtt akarok fürdeni vele. Gonosz… Túl jól ismer, és ezt rendesen ki is használja.
Még mindig vigyorogva mászik be mellém a kádba, s egyből magához húzva kényszerít egy szenvedélyes csókra.
- De ne engem hibáztass, ha fáradt leszel holnap. – dörmögi ajkaimra, s az ölébe húzva mélyíti el még jobban a csókot. Még mindig érzékeny testem már ennyibe beleremeg, pulzusom a sokszorosára nő, s hagyom, hogy Craig magához szorítson… mindig eléri, amit akar, esélyem sem volt ellene.
- Az élettörténet nem hangzik rosszul – pimasz kis mosollyal néz fel rám, bár szemében furcsa fény csillan. De még ettől függetlenül is édes – Köszönöm, hogy elmondtad – fordul el, de én csak szép arcát figyelem. Nekem mindegy a profil, míg őt láthatom. – Éhes vagyok – szólal meg megint a semmiből, és elmosolyodom, hajába csókolok.
- Tényleg csinálok valami reggelit.
Felkelek, és ahogy vagyok, lemegyek a konyhába, egy egyszerű, és gyors reggelit összedobni.
Mikor hallom hogy ő is lejött, megfordulok, és meglepetten mérem végig.
- Máris indulni akarsz? – vajon miért van ruhában?
- Igen, eszembe jutott, hogy haza kell mennem… - feleli hajába túrva, és közelebb jön. Kár…
Magamhoz vonom, hogy egy elő-búcsú-csókot adjak neki, magamba szívom finom illatát. Hisz lehet megint egy hétig nem fogom így érezni.
- Rendben. Hazaviszlek – jelentem ki egyszerűen, de meglepetten pislogok, amikor eltol magától. Most meg mi van?
- Nem szükséges… amúgy is be kell ugranom útközben valahova, és sétálni van kedvem. Szóval… megyek is. – Arcomra puszit nyom majd egy pillanat alatt ki is fut mint nyuszi a lyukból… Hehh… Nem értem mire ez a nagy segítség, de ha neki jó… nem tartom vissza.
Kár, pedig vele terveztem a mai napi pihenést, de így folytathatom egyedül.
Összedobok végül csak egy szendvicset, majd a nappaliba sétálva elfekszem a kanapén.
Furcsa nekem egy kissé, hogy nem reagált semmit az egészre. Pedig ő kérdezte. Bár lehet, nem is akartam észrevenni a reakcióját, hisz alig hagytam neki időt gondolkodni ezen.
Egy újabbat harapok a szendvicsbe, de megállok a mozdulatban, lefagynak az izmaim, torkom és gyomrom összeszorul.
Franc…
Hogy nem vettem észre? Mekkora egy hülye vagyok.
Francba…
Leteszem az asztalra a kajámat, tenyereimbe temetem arcomat, és gyűrögetni kezdem, igyekszem elűzni a lassan kitörő fejfájásomat.
Hogy lehetek ekkora hülye? Hagytam elfutni. Mi van ha azért rohant el, amit mondtam? Bassza meg… Lehet nem kellett volna semmit mondani, de mire gondoltam? Bahh… mellettem van, és rögtön elgyengülök…
Franc…
Kavarog a gyomrom, és fájni kezd a fejem, pedig előző este nem is ittam igazán.
Ideges vagyok… Megint miatta.
Mi van, ha ezek után, már úgy gondolja neki ennyi volt?
Semmi – mondja a fejemben egy kis hang, és mély levegőt veszek. Jól van… Nem veszíthetek egy vakarcs miatt az image-emből.
Mit tett velem ez a kölyök? Ezer éve nem voltak ilyen gondolataim. Kezdek becsavarodni.
~*~
Hétfőn komoran lépek be az órákra, érzem, ahogy egyesek még meg is rettennek ahogy meglátnak.
Szinte szokásos stílusban adom le az órai anyagot, lendületesen, és pont az óra végére fejezem be az anyagot. Nem leszek ideges csak azért, mert tétlennek érzem magam.
~*~
Kényelmes pólóban és boxerben, azaz szokásos pizsamámban görnyedek az íróasztal felett, egy csésze tea társaságában. Istenem mennyi dolgozat, lehet inkább kávét kellett volna hoznom.
A semmiből hirtelen felzeng a csengő, jelezve hogy vendégem van. Ki lehet az ilyenkor?
Kilépek, és megszólalni sem tudok a látványtól.
- Meglepetééés – ahogy ezt vidáman hallom tőle, mintha minden eddigi feszültségem egy pillanat alatt elszállt volna. Mintha az egész hétvégi belső néma gyötrődésem nem is létezne. Talán tényleg jobban meg kéne bíznom benne. Mondtam, hogy kezdek becsavarodni.
Belép, bezárom az ajtót, és magamhoz ölelem karcsú testét.
- Haru. Hétfő van – jegyzem meg vigyorogva, bár engem sem érdekel különös képpen.
- Tudom – válaszolja mellkasomba dünnyögve.
Felkapom pillekönnyű alakját, fordítok egyet rajta, és a kanapéra fektetve mászom felé, ragadozó vigyorral.
Imádom, kétség sem fér hozzá. De nem hagyhatom, hogy így játszadozzon velem. Még akkor se, ha mindezt nem mutatom ki.
Forró csókkal kábítom el, halkan felmorranva élvezem, hogy íze újra a számban terjedhet szét. Nem bírok betelni vele, egyszerűen nem.
De nem hagyhatom saját magam elcsábítani. Kölcsön kenyér visszajár.
Amikor már sóvárogva reszket alattam, elhajolok tőle, és puszit nyomok arcára, fülébe dörmögve.
- Akkor én most megyek vissza dolgozatot javítani – jelentem ki vigyorogva, majd felállok és visszaülök asztalomhoz.
- De… Craig… - halom még magam mögül, de csak megmosolyogtat. Kis édes…
Leülök és folytatnám a javítást, ha nem csüccsenne az ölembe, majdnem meztelenül. Mrrr… Provokálsz ugye? Sikerült…
Derekára csúsznak karjaim, ö nyakamat öleli át, és diadalmas kis mosollyal húzódik fel egy finom csókra. Csak nem kezded kiismerni gyengéimet? Vakarcs… tudja már jól, mivel tudja elterelni a figyelmemet, ha nagyon akarja.
- Nem kéne dolgozatot javítanod? – már megint pimaszkodik velem… Na várj csak.
Először nem válaszolok, csak nyakára támasztva kezem visszahúzom egy csókra, teljesen elkábítom, s vele együtt magamat is.
- Ráér – dörmögöm ajkaira vágytól rekedtes hangon, velem szemben ül végre, így szabadon láthatom egész testét. Mrrr… Felmorranva markolom meg formás fenekét, ujjaim félig elmerülnek a puha húsban, hogy közelebb szorítsam magamhoz.
Nyakára hajlok, faldosom a puha bőrt, csókokkal halmozom el, néha megszívom kissé.
- Szeretlek – nyögi egyik pillanatban, s ledermedek, ahogy szívemet valami erős melegség önti el. Nem állhatok meg.
- Haru – morgom válaszként nyakára, és oldalát, hátát, egész testét simogatni kezdem, kóstolgatásom közben. Szeretem, ha ilyenkor ficánkol rajtam.
Nem tudom mi volt előbb ez az érzés, de nem terelhetem el a figyelmemet. Most vele akarok foglalkozni. Hátán szétterítem tenyeremet, finoman elkezdem dönteni, ügyelve arra, hogy az asztalt ne érje el. Ajkaimmal lassan haladok lefelé, nyelvemmel vékony csíkot húzok fehér bőrén, míg el nem érem apró mellbimbóit. Hmm… már itt is látszik, mennyire izgul rám… helyes.
Nyelvemmel körözök rajta egy kicsit, majd cseppet megszínom, fogaimmal érzékien karcolgatom meg. Nyöszörögve reszket alattam, ujjai hajamba bújnak, és néha megmarkolja, de nem erősen.
Lassú, lusta mozdulatokkal csinálom ezt sokáig, vigyorogva térek hol egyik, hol másik kicsit rózsaszín gyöngyre, élvezem, ahogy a sóvár kíntól reszket. Másik kezemmel elől simogatom közben hasát, elégedetten hallgatom, ahogyan nevemet nyöszörgi. Mrr… megveszek érte…
Lassan kis alsónadrágjára térve simítok végig merevedésén, és egy nyögés szakad fel belőle, jobban megremeg, vigyorom csak egyre szélesedik. Farkacskájáról finoman lecsúsztatom az anyagot, se ujjaim begyével simítom csak, nem fogom meg.
- Mh… Craig… Ne kínozz… - nyöszörgi édesen, felemeli eddig hátra hajtott fejét, és könyörgőn csillogó szemekkel. Gyönyörű így… így is…
Visszaemelem magamhoz, arcunk egy szintben van, s mikor finoman siklanék ajkaira, rámarkolok farkára, és nyögve rezzen össze. Csak elvigyorodom, félig lehunyt szemekkel vizslatom piros arcát.
- Ugyan… Hisz látszik, mennyire élvezed – dörmögöm rekedtesen ajkaira, s finoman zihálni kezd, lehelete cirógatja számat.
- Craig… - nyöszörgi könyörgően, s lassú mozdulatokkal masszírozni kezdem, számat résnyire nyitom, s cirógatón játszadozni kezdek ajkaival, de nem csókolom meg közben.
A levegő egyre sűrűbbé, forróbbá válik körülöttünk, a szenvedéllyel fűtött aura nagy hatással van rám is, és élvezem minden pillanatát.
Ahogy nyakamat karolva remeg egyre jobban, érzem ahogy vágya erősebben lüktet, már nem sok kell, de az utolsó előtti pillanatban erősen elszorítom tövét, majd nyelvemmel durván furakodva ajkai közé rekesztem belé a csalódott nyögést.
Megvárom míg tenyeremben lenyugszik, csak ekkor hajolok el arcától.
- Craig… miért? – zihálja kimerülten, pedig szinte semmit nem csinált. Elvigyorodva nyalom meg ajkaimat, majd átölelem derekát.
- Mert most nem fogom hagyni… cicám. Azt akarom, hogy velem élvezz el. – dörmögöm ajkaiba, majd egy újabb csókba fullasztva bármi nemű tiltakozást, lábait csípőmre terelem, hogy felállhassak a székből, és a puha kanapén fektessem végig kéjsóvár alakját.
Elölről kezdve a játékot csókokkal haladok végig testén, felé térdelve először lekapom felsőmet, és visszahajolok mellkasára. Szeretem ezeket az érzékeny pontokat kényeztetni, főleg hogy édes reakciókat zsebelhetek be magamnak. A hangja mindent felülmúl, teste egyszerűen rabul ejt.
Ujjacskáival a fejem körül matat, és mikor egyszer gyengén tolni kezd lefelé, elkuncogom magam. Még csak a hasánál járok.
- Ne légy türelmetlen… hidd el… minél hosszabb, annál jobb lesz a vége… majd meglátod – megmutatom neked, milyen is az igazi szeretkezés.
Leveszem róla az alsónadrágot, vele együtt a sajátomat is eltűntetem, így már semmi akadály nem marad. Lábacskáit megfogom, tenyereimmel térdhajlataiba csúszok, és felemelem, széttárom őket, hogy mindenre rálátást nyerjek. Gyönyörű.
Nyelvemmel eljátszok kicsit feszes herezacskóján, majd picit megemelem, és megtalálom bejáratát. Igen…
Nyelvemmel finoman izgatni kezdem, ficánkol alattam, és nyöszörög, én pedig élvezem a hangokat. Finom, mint minden egyes porcikája, nem is tudok mást mondani rá.
Mikor már eléggé felkészültnek érzem, visszatérek még farkacskájára, számba veszem, megint addig izgatom, amíg épp nem megy el, majd hagyom, hogy teste ismét lenyugodjon, lassú mozdulatokkal mászom felé akár egy ragadozó. Csatakos testére simulok, minden porcikám, érzékem ki van éleződve rá, csak őt érzem. Kisimítok arcából pár oda tapadt tincset, alkarjaimra támaszkodva simulok hozzá, érzem milyen vadul lüktet szíve. Csodálatos érzés.
- Craig… - nyöszörgi halkan, kezecskéi a kanapén támaszkodnak, egyikkel felkaromat fogja meg, kábán simítani kezdi. Farkammal fenekénél játszom, siklatom a bejárat körül, de még nem teszek semmit. Az utolsó pillanatig ki akarom húzni – Nem… nem bírom tovább… kérlek…
Arcához hajolok, ajkait cirógatva enyémmel.
- Nyugi kicsim… hidd el, akkorát fogsz élvezni, amit még nem láttál – elvigyorodom, ahogy látom, arca még pirosabb lesz, ha ez lehetséges. Egy puszit nyomok szájára, tovább ingerlem bejáratát, míg értem nem kezd lüktetni.
Mh… már a saját határaimat feszegetem.
Forrón hívogat, picit megtolja fenekét, hogy én is érezzem, mennyire vágyik már rám.
- Jól van… - dörmögöm – Itt jövök – egy lassú, mégis határozott mozdulattal hatolok belé teljesen, és egyszerre nyögünk fel a gyönyörtől… Istenem… Elviselhetetlenül forró.
Egymás szájába zihálva maradunk egy helyben, majd mikor úgy érzem itt az ideje, lassan mozogni kezdek benne, ajkaira siklom, és forró, szenvedélyes csókkal fokozom a vágyat… Szeretem…
- Tényleg szerettem. – mondja ki nyersen, kertelés nélkül, és érzem, ahogy megrezzenek, szívem megdobban mellkasomban… tehát szerette… de miért érzem úgy, mintha ez idegesítene? Craig már egy felnőtt ember, eddig is tudhattam, hogy biztos voltak normális kapcsolatai. - De soha nem szoktam kimondani. Nem az én stílusom… - folytatja, s én meglepetten pislogok rá… soha nem mondja ki? Akkor… nem csak nekem nem mondja… - Neki sem mondtam. – fejezi be a mondatot, majd keze ismét megindul a hátamon, s bizseregni kezd testem, ahogy ujjait finoman végigsimítja gerincem vonalán. De miért nem mondja ki? Nem az Ő stílusa? Ez mekkora hülyeség… ha nem mondja ki, nem fogja tudni a másik… akármennyire is kimutatja, amíg nem önti szavakba az érzéseket, könnyedén félre lehet érteni.
- Úgy tűnik nem volt neki elég az, amit tettem – folytatja keserű mosollyal, szemei a távolba merednek, ahogy felidézi az emlékeket. Fájdalmas lehet ilyen dolgokra visszaemlékezni… tényleg nem kéne annyit kérdezgetnem.
Egy apró sóhaj hagyja el ajkait, és valahogy olyan nyúzottnak tűnik… ennyire megviselte volna a dolog? Ennyire szerette azt a fiút? De miért? Miért fáj a mellkasom a gondolattól… szánalmas vagyok… hisz ez már mind csak a múlt.
- Igaz volt, amit meséltem. Csak egy részletet hagytam ki belőle. – rövid szünetet tart, és én feszülten várom a folytatást… mit hagyott ki? - Hogy miért nem folytattam vele? – elfordítja arcát, s a plafonra meredve réved ismét a távolba… - Mert Ő volt az, aki rám eresztette a másikat. – fejezi be egyszerűen, s tágra nyílnak a szemeim… hogy… mi? Miért tett volna ilyet?
- Mi? De… miért? – kérdezem hebegve, meglepett arckifejezéssel, s kicsit mocorogni kezdek, hogy jobban lássam Craig arcát.
- Egyszerűen azért, mert nem mondtam ki, hogy… szeretem… Mivel nem mondtam ki, azt hitte nem igaz. Megpróbálta mással kiszedetni a szavakat, de nem sült el úgy, ahogy kellett volna. Csalódtam benne… Főleg hogy ezek után még sikeresen ki is rúgatott. Heh… - megrökönyödve dermedek le, s próbálom felfogni a hallottakat. Elbambulva hallom a keserű nevetést, majd közelebb húz magához, és én engedelmesen simulok hozzá, de agyam még mindig máshol jár… Velem van a baj, ha valahol szimpatizálok a fiúval? Megértem, hogy nem volt biztos benne, hogy Craig szereti… megértem, hogy valahogy elő akarta csalni a szavakat. Persze nem helyes mást rá uszítani… de akkor is… Pont azért csinálta, mert szerette Őt. Mindegy… nem mondhatom el Craignek, amit gondolok… nem akarom, hogy bennem is csalódjon.
Gondolataimból a Craig ajkait elhagyó sóhaj zökkent ki, s újra felém hajolva mosolyodik el.
- Elég volt végre a meséből, vagy legközelebb írjam meg az élettörténetem? – duruzsolja, majd egy puszit lehel homlokomra, s én is halovány mosolyra húzom ajkaimat.
- Az élettörténet nem hangzik rosszul. – válaszolom viccelődve, széles, kissé erőltetett vigyorral, majd elfordulva folytatom. – Köszönöm, hogy elmondtad. – suttogom orrom alatt, majd rövid szünetet tartva terelem el a témát. - Éhes vagyok...
Érzem, ahogy Craig egy lágy puszit lehel hajamba, majd kimászik az ágyból.
- Tényleg csinálok valami reggelit. – dörmögi, majd kisétál a szobából, s most nem állítom meg… szükségem van rá, hogy kicsit egyedül legyek, és feldolgozzam a hallottakat. Kár volt megkérdezni… bár legalább tudom, hogy lehet, hogy szeret, csak nem mondja ki… Persze eléggé lerí azokból, amiket csinál, de akkor is… talán soha nem fogom tőle hallani ezeket a szavakat?
De tényleg megértem azt a fiút… hiszen Craignek rengeteg futó kalandja volt… ezért nem lenne rossz szavakba öntve hallani, hogy több vagyok ennél… Nem tudom, milyen arcot vághatnék az egész helyzethez… legyek vidám, mintha mi sem történt volna? … hisz most közölte, hogy nem fogja kimondani, hogy szeret… viszont akkor is… érzem, hogy sokat jelentek neki. Áhhh… ki kéne szellőztetnem a fejem.
Magamra kapdosom a ruháimat, majd lassú, óvatos léptekkel sétálok a konyhába. A járás annyira nem is vészesen fájdalmas, mint amire számítottam. Túlélhető.
Mikor Craig rám néz, megakad a szeme az öltözékemen. Nyilván a szokásos „egy ing”-re számított.
- Máris indulni akarsz? – kérdezi kicsit meglepetten, és én zavartan a hajamba túrva sétálok hozzá, s próbálok természetesen viselkedni.
- Igen, eszembe jutott, hogy haza kell mennem… - magához húz egy rövid csókra, majd még mindig magához ölelve testemet, válaszol.
- Rendben. Hazaviszlek. – a válaszra óvatosan kiszakítom magam az ölelésből, és vigyorogva nézek rá.
- Nem szükséges… amúgy is be kell ugranom útközben valahova, és sétálni van kedvem. Szóval… megyek is. – egy villámgyors puszit nyomok az arcára, majd mielőtt ellenkezhetne, felkapom az előszobában a táskámat és kirohanok a bejárati ajtón. A reggeli friss levegő rögtön arcon csap, és hűvös szellő segít lecsillapítani a kavargó gondolatokat.
Gyors léptekkel indulok el, majd ahogy távolodom Craig házától, egyre lassítok a lépteimen. Mit művelek? Mindig elfutok… Vajon most mit gondolhat? … elég átlátszó színjáték volt. Mindegy… most már mindegy… remélem megérti.
De miért? Miért menekülök? … azon aggódom, hogy nem mondja ki az érzéseit, miközben valójában én vagyok az, aki mindig elrohan. Áhhhhh… miért? … Kimuránál is… mikor megfenyegetett simán szólhattam volna egyből Craignek. Hisz nyilvánvaló, hogy Ő könnyebben el tudja rendezni az ilyen dolgokat… talán ott is csak menekültem, és kihasználtam, hogy végre van normális indokom kihátrálni az egészből… de valahogy… megrémít. Megrémít az egész helyzet. Ijesztő, hogy mennyire szeretem. Ijesztő, hogy mennyire függök tőle. Ijesztő, hogy mennyire nem akarom elveszíteni. Igen. Félek.
’~,~’~,~’
Hétfő reggel álmosan lépek be az osztályterembe… olyan gyorsan elment ez a hétvége is. Nem ér…
- Haru… hívtalak pénteken, de anyukád azt mondta, hogy nem voltál otthon… - lép mögém Hiroto, s fürkésző tekintettel néz rám, majd Keiko is mellé sétál és ő folytatja.
- Igen… mostanában sosem jössz velünk bulizni… talán jobb társaságot találtál? – meglepetten pislogok rájuk… végülis igaz. Eddig szinte minden pénteket velük töltöttem… de mióta Craiggel vagyok…
Épp mentegetőzni kezdenék mikor, Keiko széles vigyorral folytatja.
- Hát… - rövid szünetet tartok, nem tudom mit válaszolhatnék… az biztos, hogy hazudnom kell. - Igen. Bocsi, hogy nem mondtam el… csak hát, gondoltam csak akkor szólok róla, mikor már bekomolyodik a dolog. – idegesen a hajamba túrok… és még egy hazugság. Bár ez csak részben az. Akaratlanul is elvigyorodom, ahogy felidézem magamban Craig képét, mint „barátnő”. Hehe.
- És? Milyen? Hogy ismerted meg? – kérdezi Keiko lelkesen, miközben Hiroto némán töprengve fürkészi a tekintetemet. Épp válaszra nyitnám a számat, hogy leírjam, hogy néz ki az állítólagos barátnőm, mikor a becsöngő megment… bár tudom, hogy még lesz folytatása a kérdezősködésnek. Lehet, hogy inkább le kellett volna tagadnom? De akkor mit mondtam volna arra, hogy miért nem vagyok szabad péntekenként… Utálok hazudni… Nem baj. Ha betöltöm a 18-at és leérettségizem, akkor nem kell tovább titkolóznunk… Jesszusom… hova gondolok? Az még 2 év… Nem hiszem, hogy addig együtt leszünk.
Elgondolkodva támaszkodom a padra, s szinte észre sem veszem, hogy Craig közben besétált a terembe… szegény… gondolom, még mindig nem tudja, miért hagytam faképtél szombaton. Remélem nem bánta meg, hogy válaszolt a kérdésemre…
’~,~’~,~’
Suli után rögtön hazamegyek, és egyből nekiállok a házik megírásának. Egész hétvégén azon járt a fejem, hogy nem kellett volna otthagynom szombaton. Hát meglepem ma… Végülis… szeretők vagyunk, vagy mi… Remélem örülni fog… Ugye örülni fog?
Este 7 körül indulok el otthonról, a keddi cuccokkal a táskámban, és Craig háza felé veszem az irányt. Még jó, hogy múltkor nem kocsival hozott haza, különben nem is biztos, hogy odatalálnék… olyankor sosem figyelek az irányra, mikor autóval hoz.
Kb. 1 óra múlva meg is érkezem a ház elé… Ég a villany… Otthon van. Hát persze, hiszen hol máshol lenne hétfő este... Nyugi Haru. Biztos örülni fog. Közelebb sétálok az ajtóhoz, majd megállok a csengő előtt és hosszan bámulom. Most még van visszaút. Most még hazamehetek…
Nem. Elegem van a menekülésből.
Megnyomom a csengőt, és feszülten várom, hogy Craig kinyissa az ajtót. Hát igen… ha egy argentin szappanoperában lennénk, most lenne az a rész, mikor a főhős meglátogatja a szeretőjét, hogy meglepje, és az épp valaki mással van otthon. Hehe. Huh de jó, hogy ez nem egy szappanopera.
Alig pár másodperc kell, nyílik az ajtó, és Craig megrökönyödve pislog rám. Hehe… talán sikerült meglepnem…
- Meglepetééés. – mondom széles vigyorral, és besétálok, közben arcát fürkészve, s Ő elmosolyodva húz magához.
- Haru. Hétfő van. – dörmögi fülembe, én pedig a táskámat a földre ejtve viszonzom az ölelést.
- Tudom.
Pár másodperc múlva már az ágyra teperve mászik fölém, vigyorogva támadja le ajkaimat, s én vadul viszonzom a forró csókot. Nem olyan rég csináltuk, de már hiányzik az érintése. El sem tudom dönteni, hogy a testemnek vagy a szívemnek van nagyobb szüksége rá. Hihetetlen…
Már egy csóktól érzem, ahogy farkam mozgolódni kezd nadrágomban, s elég egy apró lehelet fülembe, merevedésem fájdalmasan feszül a farmerhez. Ahh…
Vigyorogva hajol el tőlem, s egy apró puszit nyom arcomra, majd a fülembe suttog.
- Akkor én most megyek vissza dolgozatot javítani. – lemászik rólam, én pedig kidülledt szemekkel követem, ahogy az íróasztalához sétál. Hogy… mi? … Gonooosz.
- De.. Craig… - ülök fel az ágyon… nem hagyhat itt ilyen állapotban. Dolgozatjavítás? Na, azt majd meglátjuk.
A pólómat és a farmeremet ledobva sétálok utána, és egy gyors mozdulattal ülök az ölébe, közé és az asztal közé, testemmel felé fordulva. Elvigyorodva vezeti végig tekintetét a testemen, ujjai ösztönösen a derekamra simulnak, ahogy én nyaka köré fonom kezeimet, és egy csókot követelek tőle.
Ajkait az enyémekre tapasztva húz magához, forró nyelvét ajkaim közé siklatva keresi meg nyelvemet, testem beleborzong, kezeim megremegnek érintésétől.
Egyik kezemet közénk csúsztatom, és óvatosan húzom végig ujjaimat alsónadrágján, s megdobban a szívem, ahogy felmorranva reagál az érintésre. Érzem, ahogy merevedése fenekemnek feszülve lüktet, s elégedett vigyorral suttogom ajkaira:
- Nem kéne dolgozatot javítanod? – Magához rántva vigyorodik el Ő is, és egy gyors, vad csók után zihálva válaszol.
- Ráér. – Hehe…
Fenekembe markolva emeli meg kicsit csípőmet, hogy még közelebb húzzon magához, s közben nyakamba csókolva csalogat elő nyögéseket ajkaim közül. Ahh…
- Szeretlek. – suttogom fülébe, mikor pár másodpercre szabadon maradnak ajkaim, kihasználva, hogy még nem vagyok túlságosan kába állapotban… igen. Elhatároztam. Ha nem mondja ki, hogy szeret az az Ő dolga… mindenkinek vannak hülyeségei. Ettől én még kimondhatom. És ki tudja. Egyszer talán azt kapom válaszul, hogy „én is”.
Szerkesztve Silvery által @ 2010. 06. 27. 18:53:21
Hirtelen pattannak ki szép szemei, majd olyan gyorsan pattan fel, mintha puskából lőtték volna ki. Már csak a sikkantás hiányzott volna, és fel is nevetnék, ha nem hallanám fájdalmas szisszenését.
Felül, és mereven támaszkodik ágyékára a takaróval, csak vigyorogva figyelem. Igazán édes.
- M-m-mit művelsz? – mégis mit? Gondolod, épp koktélozgatok? Kényeztettelek cuki falat.
Feltérdelek, és elé mászom, közel arcához, feltárva vágyamat is.
- Szerinted? – duruzsolom kicsi fülébe, mire megrezzen. Imádom ezt a reakciót.
- Utálom, ha felébresztenek… - valóban? Pedig én szörnyen örülnék ilyesfajta ébresztésnek. Sőt…
- Ne haragudj. – de nem bírtam ellenállni. Ahogy most sem…
Puhán csókolom meg, de amint megérzem finom ízét, azonnal beindulnak érzékeim, mohóbbá válok, és még az ölembe is rántom, nem akarom elereszteni.
- Ehhz nem szabályos… - durcáskodik őfelsége, miközben arcára, nyakára térek.
- Dehogynem – felelem egyszerűen. Ez pontosan szabályos, mivel tudatosan használom ki gyengeségeit. Tiszta játszma, az már mellékes, hogy Ő nem tudja még, mivel kell engem kijátszani. Addig jó nekem, hehe…
Újabb csókkal hallgattatom el, majd elcsalom kezei közül a takarót, óvatosan csúsztatom ki finom ujjai közül, szembe fordítom magammal testét, és elégedetten morgom halkan, ajkai közé.
Végigsimítom hátát, ujjaim becsúsznak formás feneke partjai közé, de erősen rezzen meg, ahogy hozzáérek, felszisszen, és elhajol.
- Nehh… Craig… fáj… - fene… sejtettem, hogy ez lesz. Bahh… Elfelejtettem milyen vagyok tánc után. Oldalra néz, mintha Ő sajnálná, hogy fáj a feneke miattam, és bűntudata lenne. Pedig felesleges. Nekem kéne hasonlót éreznem, de… nem az én stílusom. Ki tudna neki ellenállni?
De innen már nincs visszaút, testemnek nem tudok parancsolni. Meztelenül simul hozzám, ahogyan én is hozzá, merevedésünk szinte fájón lüktet a kielégülésért. Megmarkolom övét, kis kezét az enyémre teszem, majd irányítva Ő kis mancsát is, lassan masszírozni kezdem, egyre gyorsabb tempóra váltva, puha csókba csalom ismét duzzadt száját, testem lassan forrósodik fel. Mrrr…
Mellkasomra dől, nem látom arcát, de a képzelete is elég, remegő teste és a hangjai, kis keze, ami rajtam munkálkodik. Magától csinálja ilyen jól, vagy, csak mert irányítom. Megveszek.
Kitör a kéj testünk kerítéséből, kirobbanva morranok fel fojtottan, elveszve hangjában. Forró nedves összeolvadva folynak szét kezünkön, és csak mosolyogva figyelem, ahogy pihegve a párnára dől.
Ahh… ennél pezsdítőbb reggelt aligha kívánhatnék.
- Csinálok reggelit – állok fel, de kezem után kap, és kíváncsian nézek vissza rá.
- Craig – egész elgyengült a hangja, bár nem csodálom. De vajon miért tart vissza? – Ne menj el – hehe… elmosolyodom, és visszabújok mellé. Valóban jó érzés, lehet, hozzá tudnék szokni.
Hátát simogatom, miközben a plafont figyelem, néha lesandítok rá. Nem alszik el, ahogy én sem, hisz csak nem olyan rég keltünk fel.
- Craig… - szólal meg ismét halkan. De ez a hang valahogy más - mikor meséltél az előző sulidról… mondtad, hogy kapcsolatod volt egy diákkal… - már megint… -… a miatt lett vége, hogy kirúgtak? Vagy miért? Végül is, ha egy másik diák rúgatott ki, attól vele még nem kellett volna elromlania a dolgoknak… nem? – ledermedek a kérdéstől. Mi ez a nyílt kérdezgetés? Bár jobb mintha utalgatna.
Felsóhajtok. Kissé csalódottan ér, hogy megint kérdez, bár annyira nem csodálom. Az ő fajtája már csak ilyen. Nem rosszindulatból mondom. Én nem vagyok ilyen. Sosem kérdeztem utána, mit tett régebben. Talán mert nem is érdekel? Vagy, mert tudom, hogy előttem nem igazán volt senkije? Nem tudom.
De ha most nem válaszolok, bizonytalan lesz. Zavart, és nyugtalan, amit nem szeretek. Egyszer úgyis elmeséltem volna. Jobb előbb túlesni rajta, azt hiszem…
Most meg tudja, amit szeretett volna… Remélem…
- Tényleg szerettem – mondom a semmiből halkan, és érzem, ahogy összerezzen. Vajon nem erre számított? Most már… mindegy is. Elmondom – De soha nem szoktam kimondani. Nem az én stílusom – sok mindenre mondom ezt, de ez… ez valóban nem. Képtelen vagyok kimondani. – Neki sem mondtam… - tovább folytatom hátának simogatását, belemerülve egyserű emlékeimbe.
- Úgy tűnik nem volt neki elég az, amit tettem – fanyarul mosolyodom el, majd sóhajtok egyet. Nem jó visszaemlékezni, nem is szeretek ilyenekre. – Igaz volt, amit meséltem. Csak egy részletet hagytam ki belőle. – kis hatásszünet, de nem szólal meg, csak rezzenéstelenül figyel. Nagyon érdekelheti, ha így figyel minden szavamra.
- Hogy miért nem folytattam vele? – tekintetem visszaszegezem a plafonra. Szar egy emlék, de neki elmesélem. Remélem, többet nem kell. Kissé oldalra is fordítom fejem, hogy ne lássam arcát. – Mert Ő volt az aki rám eresztette a másikat – halkan, mégis tisztán ejtem ki a szavakat.
- Mi? De… miért? – persze, hogy Ő sem érti… Még…
- Egyszerűen azért, mert nem mondtam ki, hogy… szeretem… - visszanézek a plafonra, mereven. A nehezét már úgyis elmondtam. – Mivel nem mondtam ki, azt hitte nem igaz. Megpróbálta mással kiszedetni a szavakat, de nem sült el úgy, ahogy kellett volna. Csalódtam benne… Főleg hogy ezek után még sikeresen ki is rúgatott. Heh… - keserűen nevetek fel halkan, és kicsit jobban magamhoz ölelem karcsú testét. Franc… Miért kell elgyengítenie? Kell nekem beleesnem az ilyen hülye kis fiúkba. De mit tehetnék? A gyengéim…
Főleg ez itt. Újabb mély sóhaj, majd visszahajolok hozzá.
- Elég volt végre a meséből, vagy legközelebb írjam meg az élettörténetem? – erőltetek egy kis mosolyt arcomra, és homlokára puszit hintek. Kezdek éhes lenni.
