|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Silvery | 2010. 10. 20. 23:19:25 | #8770 |
Karakter: Nanamura Haru
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Elvigyorodik szavaim hallatán, s mikor felém hajol, ajkaim már előre bizseregnek. Meg fog csókolni. Szívem kihagy egy ütemet, ahogy tovább nyúlva húzza testem elé a biztonsági övet, s épp csalódottan, mégis vigyorogva önteném szavakba elégedetlenségemet, mikor egy gyors csókot lehel ajkaimra.
- Most mehetünk. – Dörmögi halkan, s elmosolyodva nézem arcát, ahogy beindítja a motort. Néha még most is olyan nehéz elképzelni… semmi közös nincs bennünk, ráadásul sokkal idősebb nálam, és mégis… annyira szeretem. Nem tudom miért, de nem tudok betelni ezzel az érzéssel. Mindig több kell belőle.
Meglepetten pislogok, amikor az egyik városszéli mozi mellett parkolunk le, s csak ekkor jövök rá, hogy végig nem a háza felé mentünk… azt hittem a mozizás alatt azt értette, hogy megnézünk nála egy filmet… Hirtelen felgyorsul a pulzusom, s érzem, hogy kicsit kipirulok, ahogy kiszállunk a kocsiból… egy igazi mozizás… ez olyan, mint egy… randi. Az első igazi randiszerű randink… ha lehet így mondani.
Mellé lépek, fejemet ösztönösen kicsit lejjebb hajtva próbálom elrejteni az arcomat, soha nem lehet tudni, hol futunk össze egy ismerőssel.
Mikor beérünk, rám bízza a film kiválasztását, s hosszú töprengés és vacillálás után egy nemrég kijött akcióvígjáték mellett döntök. Megvesszük az italokat, majd a teremben egészen hátra sétálva találjuk meg a helyünket.
A vállára dőlve pihenek, szemeimet lehunyva hallgatom, ahogy a többi néző halkan sutyorog, beszélget a mellette ülőkkel.
Párokat nemigen látni, inkább családok, baráti társaságok vannak… kíváncsi lennék, hogy más emberek mit gondolnak rólunk… vajon miért menne egy húszas évei végén járó férfi egy fiatal fiúval moziba? Talán ha testvérek lennénk… de ez aligha elképzelhető a mi esetünkben, mert annyira különbözik a külsőnk, amennyire ez csak lehetséges.
Lassan elalszanak a fények, s én újra lehunyom szemeimet, érzem, ahogy Craig megmozdul, s a következő pillanatban halkan felnyögve fogadom a váratlan csókot. Szenvedélyesen ejti rabul ajkaimat, nyelvével utat tör magának számba, s érzem, ahogy arcom teljesen kivörösödik érintésétől.
Némán lihegve dőlök hátra, ahogy elhajol ajkaimtól, s a zakatoló szívverésem elnyomja füleimben a mozi üvöltő hangerejét.
Kezét a combomon nyugtatva hívja ujjaimat tenyerébe, s én pár bizonytalan pislogás után beadom a derekamat. Szerencsére nincsenek sokan a teremben, s ők is főleg előrébb ülnek, biztonságos távolságban tőlünk.
Lágyan simítom ujjaimat tenyerébe, kis kézfejem szinte elveszik markában, ahogy ujjaink összefonódnak. Bőröm bizsereg, ahogy egymáshoz érünk, s a kezéből áradó melegség szívem legmélyéig hatol.
Elkezdődik a film, de csak fél füllel hallgatom, minden figyelmemet leköti, ahogy Craig hüvelykujja gyengéden cirógatja kézfejemet, s hosszúakat pislogva élvezem az ártatlan érintést.
Ahogy a poharamért nyúlok, keze felszabadul, s ujjait combomra simítva folytatja a cirógatást. Testem egy pillanatra megremeg, keze egyre feljebb simul lábamon, s a film zajai egyre távolibbnak tűnnek… ez… ha ezt csinálja…
Átnyúlok keze alatt, ujjaimat én is combjára simítom, s elvigyorodva simítom végig nadrágján keresztül. Na, ez hogy tetszik? Hehe… meglátjuk, hogy reagálsz, ha kicsit incselkedem…
Látom, ahogy tekintete a vászonra siklik, egy pillanatra mintha elmerülne a filmben, s kihasználva az alkalmat, gyengéden simítom végig ágyékát. Teste szinte rögtön reagál, érzem, ahogy ujjaim alatt vágya éledezni kezd, s vigyorom kiszélesedik, ahogy meglátom a ledöbbent tekintetet. Keze csuklómra fonódik, megállít a mozgásban, s vigyorgó szemekkel méregeti arcomat, miközben visszakényszerít a saját térfelemre.
Még mindig mosolyogva hajol hozzám, ajkai fülemet simítják, ahogy beledörmög, s a borzongás jólesően cikázik végig a gerincemen.
- Csak akkor folytasd, ha be is fejezed, kincsem… - Elvörösödve szélesítem ki a vigyoromat, majd egy szempillantás alatt öltöm magamra az ártatlan bárányka arckifejezést. - másképp… megint büntit kapsz… Haru-chan. – Ahogy a nevemet suttogja érzékien fülembe, ismét megremegek, majd huncut mosollyal hajolok én is füléhez, hogy hallhassa szavaimat.
- Nem tudom, miről beszélsz. – Vadul kapja el ajkaimat, s én a csókba nyögve túrok hajába. Nyelve bebarangolja a szám minden apró zugát, s pulzusom az egekbe szökik, nadrágom egyre szűkebb és szűkebb. A francba… direkt csinálja… ha… ha így csókol.
Szinte elszédülök a szenvedélyes csóktól, s ahogy elhajol, szinte ajkaira lihegve kapkodok levegőért. Összerezzenek, ahogy fülembe nyal, ujjaim mellkasára simulnak, hogy kicsit távolabb toljam magamtól, sikertelenül.
Halkan nyöszörgöm nevét, mire vigyora kiszélesedik, s egy lágy puszit lehel homlokomra, merevedésem fájón lüktetve feszül nadrágomnak.
- Te kezdted, Haru-chan. – Fél füllel hallom, hogy a háttérben épp lövöldöznek, de én csak Craig tengerkék szemeit figyelem, ahogy tükröződik bennük a film villódzó fényvilága. Érzem, ahogy belém költözik a kisördög, s csintalan vigyorra húzódnak ajkaim, miközben a székről lecsúszva térdelek Craig lábai közé… így még csak a lebukás veszélye sem fenyeget. Ha valakinek hátra támadna kedve nézni, csak annyit látna, hogy Craig egyedül ül.
Gyors mozdulatokkal gombolom ki a nadrágját, szívem eszeveszett tempóra vált, ahogy a kezembe veszem a kemény hímtagot… azt hiszem, most már nincs visszaút… ha engem felizgatott, a minimum, hogy visszaadom.
Ahogy végigsimítom vágyát, érzem, hogy teste egy pillanatra megfeszül, s felbátorodva hajolok közelebb. Kezem megremeg, s nyelvemmel kínzóan gyengén érintem a meleg hímtagot… tényleg ezt csinálom? Egy moziban… ahol akárki láthat… ezt… nem tudom elhinni…
Nyelvem végigvándorol merevedésének egész hosszán, majd ahogy gyengéden ajkaim közé veszem, íze szétárad számban, elbódítva érzékeimet. Ágyékom egyre keményebben dudorodik, de szemeimet lehunyva koncentrálok az egyre forróbb és egyre keményebb hímtag kényeztetésére.
Igen… most jönne az, hogy hirtelen abbahagyom, mint ahogy ő tette velem a múltkor… de… miért nem megy? Nem tudok megállni. Minden egyes rezdülése és néma morranása tovább buzdít, s képtelen vagyok abbahagyni.
Érzem Craig ujjait hajtincseim között, gyengéden simítja fejemet, keze néha megfeszül, s mikor elhajolok tőle, vadul ránt fel az ölébe, hogy nedves ajkaimat egy szenvedélyes csókba kényszerítse. Remegő kezekkel tolom el magamtól elvörösödve, s halkan kezdek tiltakozni.
- Craig…. Meglátnak…. – Magához húz, fenekembe markolva szorítja ágyékomat az övéhez, s halkan felnyögve remegek meg, miközben ő másik kezével elkezdi kiszabadítani merevedésemet.
- Mindenki a filmet nézi. – Suttogja nyugodt vigyorral, s egymáshoz dörzsöli vágyainkat. Felsóhajtva dőlök a vállára, arcomat nyakába fúrva remegek, ahogy a síkos hímtag az enyémhez feszül forrón.
Egyre gyorsabban mozgatja kezét, s én halkan nyögdécselve remegek ölében. Hirtelen elhalkul a film, s Craig egy gyengéd mozdulattal csúsztatja két ujját számba, ezzel belém fojtva a nyögéseket, és besíkosítva ujjait.
Szemeim tágra nyílnak, ahogy gerincem vonalát végigsimítva tűri fel a rajtam lévő pólót, majd kezét a lecsúszott nadrág alá csúsztatva vezeti fenekemre. Testem megrándul a meglepettségtől, mikor nedves ujjai bejáratom körül kezdenek körözni, izmaim megfeszülnek, s remegő ujjaim megszorulnak Craig vállán.
- Mi… mit csinálsz?! Ezt most… - Egy vad csókkal von közelebb magához, s én először megadóan simulok hozzá, majd mikor egyik ujjai sunyin siklik belém, összerezzenve próbálom távolabb tolni magamtól… ugye… ugye ezt nem gondolja komolyan? Itt… ?
|
| timcsiikee | 2010. 10. 20. 11:25:27 | #8752 |
 Karakter: Craig Norman
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Craig:
Egyre közelebb kucorodik, ujjai ingemen játszanak, én pedig hátát simogatom közben. Kezem lassan le-letéved fenekére is, elmosolyodva konstatálom remegését. Csak pár perc telik el, vágyam ismét a felszínre tör, és szétszaggatva az idillt kerekedem fölé, hogy sóváran kényeztethessem az alattam remegő testet ott, ahol csak érem.
Csókokkal halmozom el, simítom, ujjaim kioldják nadrágját, és a forró kis farkacskára simulnak. Ó igen…
Hirtelen ledermedünk mind a ketten, amikor kulcs zörren meg, szívem folyamatosan gyors ütemet diktál, ha ahelyett, hogy kikapnám kezem, sunyi mosoly kanyarodik arcomra. Kiscsibém elkerekedett szemekkel néz rám, amikor folytatom masszírozását, ajkait harapdálja, hogy elfojtsa a nyögést.
- Ch…Chrahig…. Mit cshinálsz? – nyöszörgi suttogva, megremeg alattam, és elsápad a közeledő léptek hallatán.
- Haru, itthon vagy? – szól az anyja kintről, lelassítom csuklómozgásomat, hogy legalább válaszolni tudjon.
- Igen… - kiabál ki remegő hanggal, én pedig tovább vigyorgok. De jó érzés, néha egy kicsit gonosznak lenni. - Épp… fizikázom… mahjd lemegyek, ha végeztünk, addig hagyjatok. – a mondat végére arcát az ágyba nyomja, és pedig puszikkal halmozom el egyik legérzékenyebb részénél, a fülénél.
- Csináljak valami harapnivalót? – jön újra kintről a hang, kis teste újra megremeg.
- Nehm kell. – vágja rá gyorsan, arcán már látom azt az édes kifejezést, amit mindig orgazmus előtt produkál. Gyönyörű. Egy mély csókkal fojtom belé a hangokat, majd mikor más lecsillapodott elhajolok, és élveteg mosollyal nyalogatom le nedveit. Milyen rég is ízleltem már… Mmm…
- Craig… gonosz vagy – édesen duzzogva motyog, nem is bírom megállni vigyorgás nélkül, majd ölembe húzom, megszorongatva kis testét.
- Egy gonosz férfiba szerettél bele, Haru-chan. – dörmögöm fülébe, és a meglepettségéből lassan mosoly alakul.
- Tudom… - súgja vissza, és viszonozza az ölelést.
Lassan elengedem kincsemet, és felállok az ágyról.
- Itt az ideje, hogy induljak. A végén még tényleg lebukunk. – csalódottan csücsörít, így vigyorogva hajolok vissza, hogy puszit nyomjak piros ajkaira. - Mondd meg a szüleidnek, hogy fizikaórád volt… és… ha folytatást szeretnél… részemről még mindig áll az este. – felcsillan szép szeme, vad bólogatásba kezd, és pedig halkan kuncogok rá.
- Mennyi időt kérsz? Megvárlak a kocsiban.
- 10 perc és ott leszek.
~*~
A kocsival elhajtok a ház elől, hogy ne legyen feltűnő senkinek, amikor tovább indulunk. Nem kell sokat várnom, máris kirohan az ajtón, és siet felém, bepattan a kocsiba.
- Indulhatunk, szerelmem. – mosolyom vigyorrá alakul, majd áthajolok felette, hogy bekapcsoljam az övét. Míg visszahajolok, menetközben nyomok egy rövid csókot a szájára, és megmarkolom a kormányt.
- Most mehetünk – susogom halkan, majd váltok, és beletaposok a gázba.
~*~
Mivel hét közepe van, és ilyenkor a diákok java otthon ücsörög, ezért nem tartózkodom attól, hogy a városi moziba menjünk el. Persze nem a legnagyobba, hanem egy városszélibe, mert mégis csak jobb, ha kevesebben látnak. Csibém végig mellettem jön, minél közelebb, de a kezét nem fogom meg, majd inkább csak bent. Hagyom, hogy kiválassza a filmet, beülünk, és belül vigyorogva, kívül csak mosolyogva konstatálom, hogy bár nem az utolsó sorban ülünk, de mi ülünk leghátul. Tökély.
Oldalra dől, pont a vállamra, nem beszélünk sokat, hisz… nem sok jót tudnánk mondani. Hiányzott, és gondolom én is, a többi pedig… részletkérdés.
Ahogy halványulnak a fények, lassan felé fordulok, s ahogy teljes sötétség borul a teremre, de még nem kezdik el vetíteni az előzeteseket, arcához hajolva támadom le egy gyors, fullasztó csókkal. Megőrjít. Visszaegyenesedem kényelmes székembe, kezemet a combjára fektetem kézfejemmel, majd kitárom tenyeremet, hogy tegye bele az ő kezét. Először tétován néz rám, de ahol lemosolygok, végül belecsúsztatja mancsát, ujjaimat összezárom, és hüvelykujjammal az ő kézfejét simítgatom, összefonódnak ujjaink. Rég voltam már moziban, bár az emlékeket… talán jobb, ha nem idézem fel. Felesleges. Sőt.
A film már elkezdődött, Haru olykor elveszi a kezét, hogy a másik oldalon terpeszkedő pohárból tudjon inni. Tenyeremet megfordítom, rá a combjára és így simítom tovább, apró mozdulatokkal.
Egy idő után viszonozza mozdulataimat, kis karja az enyém alatt bújik át, és lemásolja kezem mozgását. Édes…
Szinte már nem is a filmre figyelek, inkább a rezdüléseire, mozzanataira, olykor eltereli figyelmemet egy-egy jelenet, és végül már csak azt veszem észre, hogy éledező ágyékomat simítgatja szemtelenül. Hirtelen megragadom csuklóját, felé nézek, és a vászon fényei megvilágítják vigyorgó arcát. Ó… szóval direkt csináltad mi? Kis pimasz.
Óvatosan visszaerőszakolom kezét a saját ölébe, füléhez hajolok, hogy halkan dörmögjek bele.
- Csak akkor folytasd, ha be is fejezed, kincsem… másképp… megint büntit kapsz… Haru-chan – elvigyorodom szélesen a mondat végére, elhajolok tőle, de csak a megjátszott ártatlan arcot látom. Pajzán kölyök… imádom.
|
| Silvery | 2010. 10. 20. 00:02:08 | #8750 |
Karakter: Nanamura Haru
Megjegyzés: (Timcsimnek)
A néma csend, amint válaszul kapok, több tonnás súlyként nehezedik szívemre, egész testem megfeszül a nyomasztó fájdalomtól. Nem bírom. Körmeim a falat karmolják, s ahogy összeszorítom szemeimet, hatalmas könnycseppek gurulnak végig az arcomon, lágy forrósággal cirógatva bőrömet. Miért nem mond semmit? Miért… miért nem tudom befogni a számat? Semmit nem kellett volna mondanom… az lett volna a jó. Most megtudta milyen akaratos, hisztis és idegesítő vagyok. Mindegy. Már nem számít.
- Én ezt így nem akarom. – Suttogom remegő hangon, testem elernyed, ahogy kimondom a szavakat, szívemről mintha lezuhanna a láthatatlan súly egy aprócska része… elég volt. Unom már, hogy ezen aggódom. Nem bírom tovább… annyira szeretem… annyira szeretem, hogy túlságosan fáj, ha ezt csinálja.
Könnyeim egyre sűrűbben csordogálnak, egész arcomat benedvesítik, számat átjárja a sós íz.
- Haru… - Nem… nem akarom hallani, ahogy ajkai ilyen lágyan suttogják a nevemet… nem… nem akarom hallani, amit mondani akar. Félek. Nem akarom elveszíteni…
Mellkasom reszketni kezd a visszatartott zokogástól, s így csak hangtalan könnycseppek indulnak szabadjára lehunyt szemhéjaim alól.
- Szeretlek.
.
.
.
Hogy….
.
.
.
Micsoda? …Jól… jól hallottam?
Szemeim tágra nyílnak, egész testem megborzongva dermed le az egyetlen rövidke szó hallatán. Tényleg… tényleg azt mondta, amit értettem? Hihetek a füleimnek? Ugye… ugye ez nem csak egy álom? Ugye nem ébredek fel mindjárt az ágyamban? Nem akarok… nem…
De miért? Pont most mutattam meg neki, milyen idegesítő vagyok… pont most villogtattam meg egy nagyon irritáló oldalamat… akkor miért? Ahelyett, hogy távolabb taszítana… miért láncol még jobban magához?
Ujjai gyengéden simulnak nyakamra, s egész testemet forró bizsergés árasztja el. Torkom kiszárad, homályos tekintetemet óvatosan fúrom a gyönyörű szempárba, s alig hallgató hangon suttogom Craig nevét… Istenem… mennyire szeretem. Mennyire elképzelhetetlenül szeretem ezt a férfit.
Legszívesebben folytatnám, legszívesebben elmondanám neki, hogy mennyire szeretem, hogy mennyire hiányzott ebben a pár napban, hogy minden percet vele akarok tölteni… igen… legszívesebben minden gondolatomat szavakba öntve zúdítanám rá ebben a pillanatban, de nem megy. Szívem olyan hevesen zihál, hogy a légzés is nehezemre esik, s torkomat olyan szűknek érzem, hogy kétlem, hogy akár egy hang is kijönne a torkomon.
Ahol bőrünk egymáshoz ér, tüzes forróságot hagy maga után érintése, s mikor ajkait hihetetlen gyengédséggel tapasztja számra, megremegve bújok közelebb hozzá. Érezni akarom. Mindenét. A meleg ujjakat az arcomon, a forró nyelvet ajkaim között, a sós könnycseppek és Craig ízének keveredését, fogai érzéki harapdálását, bőrének kellemes puhaságát… még többet. Még többet…
Lassú mozdulattal szakítja el egymástól ajkainkat, pár másodpercig zihálva kapkodom a levegőt, s Craig könnyedén kap fel a földről, hogy az ölébe véve vigyen fel a szobámba. Kezeim ösztönösen nyaka köré fonódnak, magamhoz ölelve hajtom fejemet vállára, s szívem egyre hevesebben és hevesebben ver, ahogy közelítünk a szobámhoz.
Végigfektet az ágyon, és szokásához híven, rögtön a lényegre tér. Ismét ajkaimra tapadva simul hozzám, s remegő ujjaim a bársonyosan selymes, szőke tincsekben vándorolnak. Bőröm bizsereg, ahogy a hajszálak cirógatják kezemet, s elmém egyre jobban elhomályosul, ahogy Craig elmélyíti a csókot. Hangosan sóhajtok fel, ahogy ajkai arcomra, majd nyakamra vándorolnak, testem egyre jobban remeg a kényeztetéstől, s egyre többre vágyom. Érzem, ahogy a nadrág kezd egyre szűkebbé válni, s arcom szinte felgyullad a forró vörösségtől.
- Neh… Craig… A szüleim nemsokára hazaérnek. – Ujjaim ingébe markolnak, s ajkamra harapva pislogok a vágytól ködös tekintetbe. Hiányoztam neki? Igen… tudom, hogy nem szabadna… mindjárt hazajönnek… de mégis… annyira vágyom rá.
- Csak egy kicsit. – Suttogja, majd folytatja. Ingemen gyors, könnyed mozdulatokkal gombolja ki a felső gombokat, s mikor a selymes ajkak lágyan simulnak mellkasomra, felsóhajtok, ujjaim megfeszülnek tincsei között… ha… ha így folytatja... Óvatosan, gyengéden harap fülcimpámba, s ez az utolsó csepp a pohárban. Halk, visszafogott nyögés hagyja el ajkaimat, s egyből ajkamra tapadva fojtja belém a folytatást egy vad, szenvedélyes csókkal. Minden porcikám megremeg érintéseitől, mintha még a szokásosnál is érzékenyebb lennék minden gyengéd tapintásra… lehet, hogy azért, mert most már tudom, hogy szeret? …nem… eddig is tudtam. A szívem mélyén eddig is tudtam, de azzal, hogy kimondta, mintha az utolsó apró kétséget is világgá zavarta volna.
Elhajol tőlem, s a boldogságtól könnyes szemekkel pislogok rá. Annyira gyönyörű. Ahogy rám néz, ahogy mosolyog…
Mellém fekszik, és magához vonva öleli át reszkető testemet. Egész testünk egymásnak simul, pulzusom még mindig az eget verdesi, s szemeimet lehunyva mosolyodom el, ujjaim szórakozottan simítják mellkasát. Azt mondta, hogy szeret. Craig kimondta… még mindig nem tudom elhinni. Szerető… most már joggal nevezhetem így magamat.
- Kimondtad. – Ismétlem meg gondolataimat halkan suttogva, s mosolyát viszonozva pislogok fel rá.
- Nem tudom, mire gondolsz… - Dörmögi huncut vigyorral, s halkan nevetek fel… ó, dehogyis nem. Ezt már soha nem felejtem el. Már kimondta.
Mélyet lélegzem Craig illatából, ahogy mellkasába fúrom arcomat, s egész testemet nyugodt boldogság járja át. Éledező farkam kezd lehiggadni, s egyre elnyúltabbakat lélegzem, ujjaim még mindig Craig mellkasán játszadoznak.
Érzem kezének simítását hátamon, gyengén borzongok meg, ahogy gerincem vonalát simítja végig puha érintésekkel, s még közelebb és közelebb bújok hozzá, testünk szinte egybeforr, csak a zavaró ruhák választanak el minket egymástól.
Ismét bizseregni kezd minden porcikám, ahogy hátamról fenekemre, combomra simulnak a gyengéd ujjak, felsóhajtva suttogom a nevét vágytól rekedtes hangon, s elérzékenyülve pislogok fel rá.
Elég egy röpke pillanat, hogy tekintetünk találkozzon, ismét ajkaimra tapadva fordít a hátamra, s én a csókba nyögve engedem be ajkaim közé nyelvét. Elvörösödve húzom magamhoz arcát, a csók egyre vadabbá, szenvedélyesebbé válik, s keze türelmetlenül gyűrögeti fel ingemet.
A nadrágomat kigombolva simít végig egyre jobban lüktető merevedésemen, s ellenkeznék, de a hangos sóhajok nem hagynak szóhoz jutni. Megremegve adom át magamat az élvezetnek, ahogy szó nélkül masszírozni kezdi vágyamat, miközben újabb apró csókokkal halmozza el nyakamat.
Mindketten ledermedünk, ahogy kulcszörgést hallunk a földszintről, s én zihálva nézek kétségbeesetten a szobám ajtajának irányába. Igaz, az ajtó be van csukva, de nincs kulcsra zárva.
Egy hangos nyögést fojtok el, ahogy Craig elvigyorodva folytatja, mintha mi sem történt volna, kezeimet szám elé kapva tapasztom be ajkaimat.
- Ch…Chrahig…. Mit cshinálsz? – Suttogom lihegve, ahogy keze egyre gyorsabb tempót diktál, s szívem egyre hevesebben ver, ahogy lépteket hallok a folyosóról.
- Haru, itthon vagy? – Hallom anya hangját, s kétségbeesett tekintettel pislogok Craigre, aki ugyan lassított a tempón, de lomha mozdulatokkal még mindig vigyorogva kényeztet.
- Igen… - Erőltetek ki magamból, egy hangos választ, hangom ugyan remeg, de próbálom elrejteni belőle az élvezet jeleit. – Épp… fizikázom… mahjd lemegyek, ha végeztünk, addig hagyjatok. – Halkan lihegve szorítom fejemet a matracba, ahogy Craig újra gyorsít, s lágy puszit lehel fülembe, levakarhatatlan vigyorral. Nagyon élvezed, mi? Mégsem… mégsem tudok haragudni.
- Csináljak valami harapnivalót? – Kérdezi az ajtóm előtt állva, s szemeim tágra nyílnak… azt hittem, már elment. Hosszú, mély levegőt véve szólalok meg.
- Nehm kell. – Hangom megremeg, s Craig ajkaimra tapadva csókol meg szenvedélyesen, hogy belém fojtsa az elélvezést kísérő hangos nyögéseket.
Erősen remegve élvezek kezébe, ujjaim a takaróba markolnak, s a csókba nyögve hagyom, hogy testem elernyedhessen. Lihegve követem szemeimmel Craig mosolygó arcát, ahogy elhajol tőlem. Élveteg vigyorral nyalja le ujjait, s én elvörösödve támaszkodom fel, testem még mindig remeg.
- Craig… gonosz vagy. – Dünnyögöm durcásan, de mosolya csak kiszélesedik, újra magához húz, s fülemhez hajolva suttog bele.
- Egy gonosz férfiba szerettél bele, Haru-chan. – Szemeim tágra nyílnak, érzem, hogy ha eddig nem voltam teljesen paradicsom vörös, akkor most már biztos, s tekintetemet elfordítva harapok ajkaimra.
- Tudom… - Szám sarkában halovány mosoly bujkál, halkan felkuncogok, majd közelebb bújok Craighez, s lehunyom szemeimet.
Craig… akármit teszel… már a tiéd vagyok. Örökre. De ezt még nem tudhatod meg… legalább még egy kicsit… legalább még egy kicsit had titkoljam.
Craig óvatosan szakítja ki magát az ölelésből, egy utolsó, apró csókot lehel ajkaimra, s kérdő tekintetem láttán megszólal.
- Itt az ideje, hogy induljak. A végén még tényleg lebukunk. – Elvigyorodik, ahogy csalódott tekintettel pislogok fel rá az ágyról, lehajol, hogy még egy csókra hívja a lebiggyesztett ajkakat, majd a szavakat számba dörmögve folytatja – Mond meg a szüleidnek, hogy fizikaórád volt… és… ha folytatást szeretnél… részemről még mindig áll az este. – Szemeim felcsillannak, elmosolyodom, ahogy a vágy és az izgatottság kellemesen kavarog bennem, s lelkesen bólogatva jelzem a beleegyezésemet.
Halkan felnevet, mély, kellemesen simogató hangja visszhangzik füleimben, s melegség járja át testemet, ahogy végigsimítja arcomat.
- Mennyi időt kérsz? Megvárlak a kocsiban.
- 10 perc és ott leszek. – Követem szemeimmel, ahogy kisétál az ajtón, s térdeimet felhúzva hunyom le szemeimet.
Azt mondta, hogy szeret. Szeret… engem… nem tudom elhinni. Ilyen lehet, ha az ember elmondhatja magáról, hogy „boldog párkapcsolatban élek.”
Álmodozva dőlök az ágyra, majd mikor pár perc múlva észbe kapok, villámgyorsan összepakolászva rohanok le a lépcsőn.
- Anya, ma Hirotonál alszom, holnap jövök, oké? – Kérdezem a konyhába kukkantva kifele menet, s ő elmosolyodva bólint, de mielőtt tovább siethetnék, a nevemet hallom. Várakozóan nézek rá.
- Kincsem, soha nem mondtad, hogy problémáid vannak fizikából. Azt hittem, hogy a matek és a fizika mindig az erősségeid voltak. – Zavartan túrok a hajamba, s magamban szidom, hogy pont így jöttek ki a dolgok. Gyűlölöm, ha azt hiszik, hogy hülye vagyok. – Bár… meg kell hagyni, nagyon szimpatikus a fizika tanárod. Hogy is hívják?
- Nincs bajom fizikából. Versenyre készülünk. – Füllentem mosolyogva, a kérdését figyelmen kívül hagyva. Látszólag kicsit meglepődik, de mielőtt folytathatná a kérdezősködést faképnél hagyom. – Most megyek is, szia. – Kiáltom még vissza az ajtóból, de tekintetem már az ismerős autót keresi lelkesen.
Gyors, szinte rohanó léptekkel sietek a kocsihoz, s az anyósülésre vágódva pillantok Craig mosolygó arcára.
- Indulhatunk, szerelmem. – Ejtem ki vidáman a szavakat, s kíváncsian fürkészem Craig arcvonásait.
Szerkesztve Silvery által @ 2010. 10. 20. 00:23:09
|
| timcsiikee | 2010. 10. 19. 13:00:43 | #8725 |
Karakter: Craig Norman
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Craig:
A figyelmem nem lankad egész órán, figyelek minden mozzanatra, de végig nem történik semmi. Kellemes csalódás, hogy most az egyszer nem pimaszkodtak, annak ellenére, hogy vártam.
A nap vége felé egyszerre áraszt el cseppnyi izgalom, aggódás és mégis nyugalmat erőltetek külsőmre.
- Valami baj van, Craig-san? – kérdezi Mayu, de szinte fel sem nézek a noteszemből. Nemsokára jön a félévi értékelés a diákokról, és azt sem tudom, hogy hol áll a fejem. Francba a hisztikkel.
- Persze, minden rendben – motyogom halkan, ujjaim között megpörgetem a tollat. Végre magamra hagy, ebédelni most egyedül megy, így van időm csendes gondolkodásra. Még eddig fel sem merült bennem, mi lesz, ha nem jön el… De a válasz egyszerű. Utána megyek. Felkapom a vállamra, és elcipelem magammal. Honnan a fenéből tudjam, hogy mi baja, ha nem mondja el? Az incidens óta nem láttam közelről. Ennyire betett volna neki a dolog? Nem… valami más van a háttérben.
~*~
Végre vége az utolsó órának is, már pontosan ismerem az órarendjét, így tudom, hogy mikor végez. Kiürülnek a termek, minden diák vagy hazamegy, vagy egy clubban, vagy tankörben tölti szabadidejének egy részét. Felkapom a táskámat, majd halk léptekkel közelítem meg a termet, belépek, és… senki. Összeszorított ajkakkal próbálom eldönteni, hogy dühös vagyok-e vagy csalódott. Talán mindkettő. Sarkon fordulva, lassan baktatok le a lépcsőn, egészen a parkolóig, ahol Mayu-chan épp a portással beszélget.
- Épp haza készülsz? Ha gondolod, elviszlek – ajánlom fel kedvesen, hisz úgyis útba esik. Hálásan biccent, majd együtt megyünk ki a kocsihoz. Kinyitom neki az ajtót, majd én is beszállok, és bekapcsolom az övet.
- Kérdezhetek valamit? – mondja halkan, mire csak biccentek.
- Persze.
- Miért vagy minden nap bent tovább? Mintha keresnél valamit. – gondolatok és érzések ezrei futnak keresztül agyamon, az ingerültség fokozódik bennem, és a gázra taposva hirtelen kanyarodok ki.
- Nem tudom, mire gondolsz – válaszolok orrom alatt dörmögve, épp kikanyarodom az útr, ahogy meglátom, hogy egy fiú szalad keresztül az úton. Azonnal a fékre taposok, a kerék fájdalmasan csikorog, Mayu pedig idegesítően sikolt mellettem. Hülye kölykök, nem tudna…
Amikor meglátom, hogy ki az, akit majdnem elgázoltam, pulzusom az egekbe szökell, kikerekedett szemekkel meredek Haru-ra, és lesokkolva markolom a kormányt erősen.
Arcán zavart kifejezés ül, a félelem után kisimulnak izmai, de amint meglátja, ki ül mellettem, elkámpicsorodik, és azonnal futni kezd. Francba… Francba, hogy nekem pont most kell hazavinni Őt is… Nem tehetem ki, pedig legszívesebben kiszállnék és utána rohannék, hogy helyette dobjam be a kocsiba.
- Ez… nem az a fiú volt? – kérdezi remegő hanggal, próbálom kitisztítani fejem, és leküzdeni az ingert, hogy kövessem. Úgyis tudom, hol lakik, majd utána megyek. Nyugalom.
- De… - válaszolok komoran. – De szerencsére nem lett baj, menjünk – a feszültség nem oszlik el, így vezetek végig, komoran, majd otthonánál kiteszem Mayut. Még épp integet, de oldalra sem nézve beletaposok a gázba, a kerekek csikorognak, száguldozva sietek Hozzá.
~*~
Becsapom a kocsi ajtaját, hosszú léptekkel érek az ajtó elé, és becsengetek.
Amint meglátja, hogy én vagyok, már rám is csapná az ajtót, de lábammal nem engedem, válaszként kezdené hangosan kituszkolni az éket.
- Haru, a szüleidnek nem lesz feltűnő, amit művelsz? – jegyzem meg.
- Nincsenek itthon, szóval nem. Tűnj innen! Nem akarlak látni! –a végét már kiabálja a mondatnak, erőt nyerve tolom be simán az ajtót, szinte félre lökve Őt. Ha nincs aki lásson, nincs mitől nekem sem félnem. Belépek a házba, „sarokba” szorítom, kezeimet megtámasztom mellette, nem hagyom szökni. Oldalra fordítja fejét, nem néz a szemembe.
- Haru, hallgass meg. – próbálom nyugtatni, több-kevesebb sikerrel.
- Miért jöttél ide? A tanárnő biztos örült volna, ha több időt töltesz vele. – szóval erről van szó.
Összehúzom szemöldökeimet, és arcát kémlelem, de az istenért nem nézne rám. Megfogom kezeit, a falra szorítom gyengéden őket, és közelebb hajolok.
- Haru… Nézz a szemembe.
- Nem! – dacoskodik tovább, gyengéden érintem, hisz képtelen lennék ártani neki. Fájdalmat okozni… semmiképp.
Lassan csalogatom magam felé tekintetét, végre a szemembe néz, és látom a könnyfátylat, a fájdalmat a sötét szemekben.
- Nincs okod a féltékenységre… Csak felajánlottam neki, hogy hazaviszem… útba esik a háza. – magyarázom türelmesen, szeme sarkában mégis egyre több könny gyűlik.
- Nem voltam féltékeny… - hát persze… én meg a nyári mikulás vagyok csibém. Apró mosolyt csal arcomra, hogy egy fél mondat erejéig láthatom igazi arcát -… és amúgy is. Igenis lenne okom. Egyáltalán mi vagyok én neked?! Soha nem mondod ki, mit érzel! Már ha egyáltalán érzel valamit irántam… Minden, amit tenni tudsz, hogy megkérdőjelezed az én szerelmemet. Elegem van… én… tudni akarom… egyáltalán… mik vagyunk mi egymásnak? A szeretők szeretik egymást… nem az egyik szereti a másikat! Craig… - végig remeg a hangja, akadozva beszél, de végighallgatom.
Sejtettem… sejtettem, hogy valami ilyesmi bánthatja. De miért így és ilyekor kell elmondani?
Összeszorítja szemeit, szipogni kezd, a könnyek csak úgy peregnek a pillái alól. Összeszorul a szívem. Ilyen sokat jelentene? Még nem gondoltam bele. Talán mert én hallom.
- Én ezt így nem akarom – suttogja, még mindig reszkető hanggal, és belém nyilall a gondolat. Komolyan gondolja? A fájdalom bármire képes. Nem… ez így nem…
Összeszorítom ajkaimat, egy hosszú pillanatra hunyom le szemem, majd újra rá nézek. Igen… biztos vagyok benne.
- Haru… - szólítom halkan, újra, remegni kezd a néma sírástól. Nem bírom tovább. Nem bírom így látni. Közel hajolok arcához, hogy tisztán hallja. – Szeretlek.
Hirtelen kipattannak szemei, megszűnik a remegés, a könnyek folyása. Ujjaimat nyakára simítom, hüvelykujjammal letörlöm arcáról a könnyeket.
- Craig… - súgja halkan, végre látom a szemeit felcsillanni, meleg érzelmeket átfutni arcán. Végre… Nem várom meg mosolyát, lassan, finoman siklom ajkaira, hogy könnyektől sós ízű csókot lopjak. Kis keze csuklómra szorulnak, de testével mégis közelebb simul hozzám. Sokáig nem eresztem ajkait, érezni akarom addig, ameddig csak lehet. Hiányzott már. Nagyon is…
Amint hagyom levegőhöz jutni, felkapom ölembe, kis karjai azonnal nyakam köré kulcsolódnak, és felviszem a szobájába, lefektetem az ágyra, majd felé mászom, és újra letámadom ajkait. Nem tudok betelni vele, nem hiszem, hogy valaha tudnék is, mindig érezni akarom.
Lassú csókokkal térek arcára, nyakára, ízlelve a forró fehér bőrt, amire már régóta vágyok.
- Neh… Craig… A szüleim nemsokára hazaérnek – motyogja zavartan, kezeivel hol megpróbál eltolni, hol pedig magához húz, már lassan én sem tudom, hogy mit akar, összezavar a testbeszéde.
- Csak egy kicsit – dörmögöm puha bőrébe, majd tovább kóstolgatom ott, ahol érem, Az egyenruha felső gombjait könnyedén kipattintom, vállgödrébe fúrva arcomat csókolgatom lassan, kulcscsontján végighaladva térek át a másik oldalára. Finoman ajkaim közé veszem fülcimpáját, majd visszasiklom arcára, teljes testtel simulok hozzá. Csókba fullasztom szép sóhajait, kezemet végigfuttatom reszkető kis testén, de vissza kell fognom magam. Most itt nem lehet…
A csók végén mélyen nézek a szemébe, halványan elmosolyodva viszonzom a kedves csillogást, majd mellé fekszem, és magamhoz húzom Őt. Szorosan ölelem, nem akarom elereszteni. Ujjacskái mellkasomra simulnak, játszani kezdenek az ing mintázatával, beleborzongok a kellemes érzésbe.
- Kimondtad – motyogja suttogva, nagy szemekkel néz fel rám, és elmosolyodom.
- Nem tudom mire gondolsz… - tovább mosolyogva incselkedek vele, nem válaszol, csak kuncogva fúrja arcát mellkasomba, én pedig a hajába. Most órákig szeretnék így maradni.
|
| Silvery | 2010. 10. 15. 21:31:31 | #8633 |
Karakter: Nanamura Haru
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Az ágyamon fekve bámulok a plafont, s ujjaim egyre erősebben szorulnak a kikapcsolt mobilom köré. Basszus. Nem megy… tudom, hogy nem kéne, de nem tudom megállni, hogy ne nézzem meg, hogy hívott e… vajon hívott? Vagy dühös, hogy tegnap kétszer is kinyomtam, ezért feladta? …igen… valószínűleg dühös. A mai órán szinte egyszer sem méltatott még egy pillantásra sem… nem akarok beszélni vele, de akkor is tudnom kell, hogy keresett e.
Gyors, elsietett gombnyomásokkal ütöm be a négyjegyű pin kódot izgatottan, a billentyűzet halk csipogása visszhangzik füleimben.
Helytelen.
A francba… le kell nyugodnom… miért hiányzik ennyire?
Ujjaim még mindig remegnek, de másodjára lassan, egyesével ütöm be a számokat.
Két nem fogadott hívás és egy sms. Természetesen mindegyik Craigtől… tehát hívott… de miért? Miért ő az, aki engem hívogat? Hiszen én voltam az, aki rossz fát tett a tűzre, ráadásul utána letegeztem a tanársegéd füle hallatára és ordibáltam vele. Lehet, hogy azért hívogat, mert le akar szidni? Hát abból nem kérek. Az utolsó, amire jelenleg szükségem van, az egy craig-féle lelki fröccs. Inkább érezze jól magát a nőcskéjével.
Tényleg nem tudom, miért csinálja ezt… mindegy hányszor nyomom ki vagy kapcsolom ki a telefonomat, nem tágít. Lehet, hogy zavarja, hogy valaki lekoppintja? Végülis… a külseje és az észbontó sármja alapján nem hiszem, hogy hozzá van szokva.
Hevesen dobogó szívvel nyitom meg az sms-t, s tágra nyílt szemekkel olvasom az egyetlen egy mondatból álló üzenetet.
„Mit szólnál holnap este egy mozihoz?”
Nagyot nyelve dobom magam mellé a telefonomat, s oldalra fordulva bambulom szemeimmel a kis kütyü világító képernyőjét. Mozizni hív… mintha mi sem történt volna tegnap… mintha nem nyomnám le, ahányszor telefonál.
Lehetséges… lehetséges lenne, hogy hiányzom neki? Lehet, hogy tényleg csak azért akar találkozni, mert már hiányzom neki? …akkor remélem, már tudja, mit éreztem hétvégén.
Nem… valószínűleg halvány lila gőze nincs róla, hogy mit éreztem… valószínűleg elképzelni sem tudja, hogy mennyire elképesztően szeretem őt.
Bárcsak… bárcsak tudná… bárcsak hasonlóan érezne ő is… legalább egy kicsit… vajon legalább egy kicsit szeret?
Összerezzenek, mikor a mobilom hangos pittyegéssel jelzi, hogy új sms-em érkezett, s kapkodva nyitom meg az újabb üzenetet.
„Holnap várj meg a termetekben.”
Ajkamra harapva nyomom meg hosszan a kikapcsoló gombot, s az orromig magamra húzom a vastag takarót. Nem érdekel. Akárhány sms-t írhat, a válaszom ugyanaz. Nem…
Mozi? Szerda este? Kizárt. Akármennyire sóvárgom a közelsége után, inkább megvárom a hétvégét… persze… neki könnyebb hétköznapra meghívnia… úgy csak az éjszakát kell velem töltenie, aztán kora reggel kirúghat.
Szerda reggel bágyadtan sétálok a terembe, mindenki unottan, fáradtan néz maga elé, s most én sem vagyok különb. Jelenleg egyáltalán nincs kedvem törekedni, hogy feldobjam az osztály hangulatát.
- Nem kéne megint csinálni valamit fizikán? – Kérdezi Keiko nyúzottan, a negyedik óra előtt. – Annyira unalmas ez a nap. Nem bírom. Minden óra egy hétnek tűnik. Ráadásul az a segédtanár fizikán olyan ártatlanka. Komolyan… néha úgy érzem, mintha egy céltábla lenne a hátára rajzolva. – Hiroto elvigyorodik mellettem, de én nem tudok mosolyogni a gondolaton. Most nem…
Ártatlan? Igen… szelíd és kedves. Ráadásul csinos is. Craignek biztos nagyon tetszik.
- Nem lehet… most számít rá Norman. Túl közel van a legutóbbi csíny. Majd talán kicsit később. – Lehangoltan dőlök a padra, majd tovább folytatom a gondolatmenetet, szám sarkában halovány mosoly bujkál. – Most maximum azzal viccelhetnénk meg őket, hogy úgy teszünk, mintha csínyre készülnénk. Egész órán meresztgethetnék a szemüket, hogy hol a csapda… feleslegesen. És ezért még büntetést sem kaphatunk.
Szokásához híven, ahogy megszólal a csengő, Craig lép a terembe, s mindenki néma, várakozással teli csendbe burkolózva figyeli, ahogy az asztalra teszi a táskáját. Látom, hogy néhány ember akaratlanul is elmosolyodik, de senki nem sutyorog, nem szólal meg. Craig arcvonásait fürkészve az én ajkaim is halovány mosolyra húzódnak… úgy néz ki bejött a terv. Már keresi is a csapdát… de nem fog találni semmit. Most nem.
- Nyissátok ki a füzetet, és valaki mondja fel, hogy mit vettünk utoljára. – Senki nem mozdul, s én lassú mozdulattal emelem fel a kezemet, ajkaimat vigyorra húzva.
Gyanakodva pillant rám, s látom, hogy a segédtanár szeme is megvillan. Úgy látszik mély benyomást tettem rá. Örülök… legalább emlékezni fog, hogy kinek a szeretőjét rabolta el. Szerető? …nem… azt nem mondanám magunkra.
Ráérősen, lomha, hosszú mondatokkal foglalom össze az előző óra anyagát, miközben fejemet az asztalra könyökölve támasztom meg… ha nem jelentkeztem volna, még a végén felszólít valakit felelni, aki nem tudja. Így könnyebb.
Mikor befejezem, Craig csak egy bólintással válaszol, de tekintetében még mindig látom a gyanakvást. Valószínűleg azon gondolkozik, hogy mire készülök, s ezt vigyorgásra késztet.
Az óra többi része unalmasan telik, végig megtartjuk a visszafogottságot, hogy fenntartsuk az esetleges csínytevés látszatát, s én kihasználva a kellemes nyugalmat, az asztalra dőlve relaxálok egész órán.
Ahogy kicsöngetnek az utolsó óráról, sietősen kapom fel a táskámat, s az ajtó felé iramodva készülök a megfutamodásra… szokás szerint. Remélem Craig nem szokott sokat várni ilyenkor… elég gyakori eset nálam, hogy nem jelenek meg. Hehe.
Az utcára érve lelassítok, a cipőmet bambulva lépegetek, s ellenállok a kísértésnek, hogy sarkon fordulva siessek vissza a terembe.
Lassú mozdulatokkal húzom elő zsebemből a még mindig kikapcsolt telefont, s nyugodtan írom be a pin kódot. Szemöldököm felszalad a homlokomon, mikor egy újabb kibontatlan sms-t pillantok meg… lehet, hogy megkérdezi, hogy miért nem mentem el? …de hiszen…. A dátum még tegnapi.
Megnyitom, s lábaim földbe gyökereznek, ahogy végigolvasom az egyetlen mondatot.
„Ígérem a hétvégén is ráérek majd”
Térdem megremeg, s torkom mintha szűkebbé kezdene válni a szokásosnál. Honnan tudta? Rájött volna, hogy ez volt a bajom? …és azt írta… azt írta, hogy ráérne hétvégén is.
Kezemet szám elé kapva vágom zsebre a mobilt, gondolkodás nélkül fordulok meg, s villámgyors léptekkel, rohanva indulok meg a suli felé. A francba. Már biztos nem lesz ott. Túl messze vagyok. Nem fogom elérni.
Lendületesen vágom ki a terem ajtaját, s hangosan lihegve nyitok be.
Üres.
Elment… már nincs itt. Basszus. Biztos csalódott. Biztos mérges… megint felültettem. Újra és újra. Már biztos elege van belőlem.
Szemeimbe könnyek gyűlnek, de nem sírom el magam. Bocsánatot kell kérnem tőle. Megint lekoppintottam, pedig ő gondolt rám. Végiggondolta és rájött, hogy mivel bántott meg. Hogy lehettem ennyire vak?
Gyorsan, szinte futólépésben viharzok újra ki az épületből, tekintetemet még mindig könnyfátyol homályosítja… hazamegyek… átöltözöm… és utána elmegyek hozzá. Muszáj. Nem bírom tovább nélküle. Annyira hiányzik… meg akarom mondani neki.
Ledermedek, megfagy a vér az ereimben, ahogy hangos fékcsikorgás zökkent ki a gondolatmenetből, s szemeim tágra nyílnak a nagy sebességgel közeledő autó láttán. Ne. Basszus. Ha ilyen sebességgel jön… nem tud megállni.
Minden olyan gyorsan történik, tudom, hogy ugranom kéne, de nincs elég lélekjelenlétem, s a kocsi kerekeinek fájdalmas nyikorgása visszhangzik füleimben. Ne…
Hatalmasat pislogok, ahogy a kocsi lökhárítója finoman ütközik lábaimnak, szívem majd kiugrik a helyéről, s mozdulni sem tudok a megkönnyebbültségtől. Megállt. Le tudott fékezni. Köszönöm… köszönöm istenem. Megállt…
Meredten bámulok a kocsira, még hosszú másodpercekig nem tudok mozdulni a sokktól, majd mikor kezdek kijózanodni, nagyokat pislogva nyelek egyet. Annyira… ismerős ez az autó.
Szemeim kivágódnak, a vezetőre kapom szemeimet, s Craig halálra rémült tekintete pislog rám a kormány mögül.
Szívem megdobban, nagyot nyelve hátrálok egy lépést, reszkető térdekkel, s Craig mintha még nálam is ijedtebb lenne… nem tudtam… nem tudtam, hogy ilyen arckifejezésre is képes. Craig… itt van. Nem ment el.
Épp bizonytalan, halovány mosolyra húznám ajkaimat, mikor tekintetem véletlenül az anyósülésen trónoló, ijedt nőre vándorol. A segédtanár… miért? Mégis mit jelentsen ez?! Ne… ezt nem akarom látni… miért ül Craig kocsijában?
Szívembe éles fájdalom nyilall, szemeim ismét megtelnek könnycseppekkel, s dühösen szorítom össze ajkaimat. A fenébe… inkább gázolt volna el… inkább, mint hogy ezt lássam. Miért csinálja ezt? És… én még arra gondoltam, hogy elmegyek hozzá este… ha én nem megyek el a találkozóra, egyszerűen szerzel más társaságot magad mellé, igaz Craig? Mit is hittem… hát… akkor eszem ágában sincs zavarni őket. Mozizzon vele, ha neki az is megfelel.
Mielőtt még bármelyikük kiszállhatna a kocsiból, sarkon fordulva eredek futásnak, s ajkaimat összeszorítva próbálom kiűzni a képet a fejemből. A képet, ahogy Craig őt öleli… ahogy őt csókolja… NE! …ELÉG!
Hazáig meg sem állok, lendületesen csapom be magam után a bejárati ajtót, s egyből a szobámba sietve vágódom le az ágyra. Ilyenkor örülök, hogy délután 5ig egyedül vagyok itthon. Nincs szükségem a kérdezősködésükre.
A fájdalmas gyötrődésből a csengő fülsüketítő hangja zökkent ki, s feldagadt szemekkel trappolok le a lépcsőn, durcás mozdulatokkal. Amilyen az én formám, biztos valami tök felesleges termékmintát osztogató alak lesz…
Durcásan vágom ki az ajtót, s szemeim tágra nyílnak, mikor Craiget pillantom meg. Nagyot nyelve csapnám is vissza ugyanazzal a lendülettel, de lábával megállítja a csukódó ajtót. Dühösen kezdem el rugdosni cipőjét, hogy becsukhassam, de ő nyugodtan szólal meg.
- Haru, a szüleidnek nem lesz feltűnő, amit művelsz? – Mérgesen ráncolom a homlokomat, s az ajtónak dőlve próbálom a lábára csukni.
- Nincsenek itthon, szóval nem. Tűnj innen! Nem akarlak látni! – Szinte üvöltve fejezem be a mondatot, s Craig nyugodt, erős mozdulatokkal tolja be az ajtót. Ajkaimat összeszorítva lépek hátra, tudom, hogy sokkal erősebb nálam, s tekintetemet oldalra fordítom… ha nem nézek rá, tovább ellen tudok állni neki.
- Haru, hallgass meg. – Hangja halk és türelmes, s én megremegek a kedves hangszíntől. Nem akarom hallani. Nem akarom…
- Miért jöttél ide? A tanárnő biztos örült volna, ha több időt töltesz vele. – Igen… látom, ahogy rá néz. Látom a rajongást a szemeiben.
Érzem, ahogy ujjai a kezemre vándorolnak, s felkaromnál fogva tol a falhoz gyengéden, hogy sarokba szorítva hajolhasson közelebb hozzám. Szívem hangosan zakatol mellkasomban, s makacsul a földre meredve kerülöm tekintetét.
- Haru… - Halkan, érzékien leheli a fülembe nevemet, s egész testem megborzong, minden porcikámat émelyítő forróság járja át. – Nézz a szemembe.
- Nem! – Még lejjebb hajtom fejemet, a padlót bámulva remegek meg, ahogy Craig ujjai lágyan túrnak tincseim közé, míg másik keze óvatosan csusszan állam alá, hogy gyengéden emelje fel arcomat.
Kész. Ennyi volt. Elvesztem. Elég, hogy egy másodpercre elgyengülök, egy röpke pislogás erejéig meredek a tengerkék szempárba, s a gyönyörű íriszek fogságba ejtik tekintetemet, ezzel ledöntve az utolsó védőfalat is szívem körül.
- Nincs okod a féltékenységre… Csak felajánlottam neki, hogy hazaviszem… útba esik a háza. – Tekintete komoly, s úgy néz szemeimbe, mintha a szívemig látna. Nagyot nyelve szorítom össze ajkaimat, s látásom kezd elhomályosulni az újabb könnycseppektől. Mindig ilyen érzelgős voltam? Nem hinném.
- Nem voltam féltékeny… - dünnyögöm sértetten, mire mosoly kúszik ajkaira… - … és amúgy is. Igenis lenne okom. – Hangom egyre bátrabb és hangosabb, s dühtől szikrázó, mégis csalódott tekintettel nézek rá. – Egyáltalán mi vagyok én neked?! Soha nem mondod ki, mit érzel! Már ha egyáltalán érzel valamit irántam… Minden, amit tenni tudsz, hogy megkérdőjelezed az én szerelmemet. Elegem van… én… tudni akarom… egyáltalán… mik vagyunk mi egymásnak? A szeretők szeretik egymást… nem az egyik szereti a másikat! Craig… - Hangom egészen elhal a mondat végére, s végre kiszakítom tekintetemet az övéből. Mit művelek… én nem akartam… nem akartam kiborulni. Nem akartam elmondani neki, hogy mennyire zavar… én nem akartam ezt.
|
| timcsiikee | 2010. 10. 13. 22:07:42 | #8594 |
Karakter: Craig Norman
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Craig:
Az óra szokatlanul zökkenőmentesen folyik, bár szeretnék hozzászokni. Egy jó ideje nem űzött semmilyen komolyabb poént a kis csibém, így figyelnem kell, hisz bármikor kitalálhat valami újabb cselt. Jól ismerem a kicsikét, és őszintén szólva… talán nem is olyan nagy baj, ha folytatja csínytevéseit. Így semmi sem feltűnő, hisz ahogy hallottam már, minden tanárral ezt csinálja.
Az óra vége felé pont ő jelentkezik, s bele sem gondolva semmibe, lépnék is oda. A hiánya nagyobb úr mint az eszem, és gondolkodni sem tudok, csak a közelében legyek.
Amikor viszont magam mögött reccsenő hangot hallok, a diákok egyszerre nevetnek fel harsányan, és visszakapom tekintetem. Mayu-chan szoknyája a széken maradt… Na jó… ennyit a „jókedvről” és nyugalomról. - Oh, már értem. Köszönöm a segítséget. – ül vissza vigyorogva, de az óra elején bármennyire is azt gondoltam, hogy nem lenne baj… így valahogy más értelmet nyer az egész. Arról nem volt szó, hogy Őt bántják.
- Nanamura, óra után keress meg a tanáriban, az ellenőrződdel. – morgom felé komoran.
- De most miért? Én csak kérdezni akartam valamit… - heh… már megint kezdi. De persze tudom jól, hogy ilyenkor a kis mártírt hogyan hozhatom elő belőle.
- Oh… akkor nem tudjuk ki volt… ez esetben mindenki kap büntetést. – fél füllel hallom Mayu-chan szabadkozna, de inkább meg sem hallom. A tettesnek kell bűnhődni, és nem szabad hagyni, hogy elengedjék magukat. Ezt is meg kell tanítanom majd neki.
- Értettem. Megyek az ellenőrzőmmel.
~*~
Az óra után magam mellett terelem Mayut, be a tanáriba.
- Sajnálom, nem hittem volna, hogy te kapsz a csínyeikből. – szabadkozom.
- Semmi baj… azt hiszem. Számítanom kellett volna rá. – túl kedves, ami nem jó. Így nehéz lesz tanárként elhelyezkednie. Nem sokat beszélünk, a várt személy be is lép a tanáriba, lecsapja az ellenőrzőjét, és már sarkon is fordulna, de nem hagyom.
- Nanamura. – lassan visszafordul, kérdő szemekkel - Most vedd fel az ellenőrzőt, amit levágtál az asztalra, nyújtsd át kedvesen, illemtudóan, és kérj bocsánatot a tanárnőtől, hogy tönkretetted a szoknyáját. – ez a minimum. Komorságomra viszont először nem ő reagál, hanem Mayu.
- Hagyd, Craig-san. Egyáltalán nem haragszom. Fiatalság, bolondság. Egyszer át kell esniük ezen a koron. – keze a vállamra simul, ebben a pillanatban meglátok egy apró fénytörést kicsikém szemében. Csak nem… féltékeny valaki?
- Halljuk – mondom rendíthetetlenül, apró mosollyal szám sarkában, majd a nyomasztó farkasszemezés eredménye, egy kirohanás.
- Nem kérek bocsánatot. Nem mintha direkt csináltam volna, neked kellett volna beleülnöd! – hirtelen kipattannak szemei, amikor rájön, hogy letegezett, majd szájához kapva kezeit elkezd szélsebesen kirohanni a tanáriból.
- Ez a fiú, tegeződött? Kissé tényleg szemtelen.
- Hagyd csak… ő ilyen makacs, egyik tanár se nagyon tud mit kezdeni vele – jobb kifogást én sem tudok mondani… valahogy… furcsa érzésem van, de hamar elfeledem.
- Órák után hazaviszlek, rendben? – kérdezem a lányt, aki egy fél lépést hátrál, majd békítően int maga előtt.
- Köszönöm, igazán nem szükséges – hárítana kedvesen, de persze nem hagyom. Részben az én hibám, hogy elszakadt a ruhája.
- És így szeretnék hazamenni? – mutatok egy ujjal a szoknyája felé, majd kissé pirultan fordul el, és néz vissza rám.
- Igaza van – vallja be, majd elmosolyodik. – Köszönöm.
~*~
Az órák után már nem sok ember marad az iskolában, mi is a parkoló felé megyünk, az iskola elé, amikor eszembe jut valami.
- Egy pillanat, szeretnék megnézni valamit, megvárnál?
- Persze – válaszol kedvesen, közben visszasietek. Feleslegesen…
Ha jól látom nem maradt itt… Nem baj, úgy is le akartam mondani a dolgot. Bár valahol egy kis csalódottságot érzek.
- Megtaláltad, amit kerestél? – először értetlenül nézek rá, majd kinyitom neki az ajtót egy csalódott mosollyal.
- Nem…
~*~
Nem számítottam egy ilyen délutánra, főleg azok után amennyit sóvárogtam a hétvégén. Haru-chan… Furcsállom, hogy úgy elfutott csak azért, mert véletlenül letegezett. Valami más is van mögötte, de valóban hihetem azt, hogy féltékeny volt? Hisz felesleges.
Kezembe veszem a telefont, és szememmel bűvölni kezdem. Talán ha azt akarom, hogy tudja el kéne mondanom. Ujjaim lassan tárcsáznak, minden egyes sípolás hosszan búg a fejemben, mire végül kicsöng. Nem sokáig hagyja, pár csöngés után szaggatott sípolás következik, én pedig felvont szemöldökkel meredek a készülékre. Félre nyomta volna?
Újra tárcsázok, de az eredmény ugyan az. Kezdek ideges lenni, ami nem jó jel. Újra tárcsázok, de búgás helyett egy női géphang szól bele.
- A hívott szám átmenetileg nem elérhető – franc… kikapcsolta a telefonját. De mi baja van most? Nem értem. Hisz ő kevert bajt, nem én. Hahh… kölykök…
Bosszúsan gyűrögetem orrnyergemet, sóhajtozva, végül elmosolyodom.
De hát ők már csak ilyenek, nemde? Én sem lehettem különb. Persze nem nyugszom meg, hisz idegesít a tudat, hogy nem hajlandó beszélni velem. Majd pár nap és remélem, kiheveri, bármi is az.
~*~
A másnap sem telik különbül, csak épp fizika órával. Mayu elég kitartó, és igaz ha nem is lesz belőle egyelőre szigorú tanár, azt már tudja, hogy semmiképp se magát hibáztassa. Az ülőhelyet hiába ajánlom fel neki, visszautasítja, amit megértek. Az osztály egy része halkan kuncogni kezd, de elég egy gyilkos pillantás, és máris úgy ülnek mint a kisangyalok.
Más dolog, ha engem baszogatnak, és más, hogyha egy teljesen ártatlan személyt, aki védtelen.
Délután ugyan úgy nem tudom elérni cicám, ami egyre jobban csak fokozza ingerültségemet. Nyugalom… biztosan csak fel akar húzni. Jól van, nem érdekel…
Utánakeresek pillanatok alatt, magamhoz veszem a mobilt, majd pötyögni kezdek.
„Mit szólnál holnap este egy mozihoz?” – firkantom bele, majd elküldöm a megadott számra. Várok öt percet, de semmi válasz. Kimegyek a konyhába, elkészítem a vacsorát, de még mindig semmi, ezért írok egy újat.
„Holnap várj meg a termetekben.”
Mikor elküldöm, akkor esik le… talán az volt a gond, hogy a hétvégén dolgoztam? Meglehet. De ha nem, akkor is biztosra akarok menni.
„Ígérem a hétvégén is ráérek majd”
Ez az utolsó üzenet amit elküldök, majd lefekszem… egyedül… a hideg ágyba.
~*~
Zsúfolt szerda. Semmi különös nincs benne azt leszámítva, hogy a hét közepe, és azt jelzi, már nincs messze a hétvége. Sokaknak ez a hét csúcspontja, vagy a legfárasztóbb nap. Nekem várakozással teli. Mindent elterveztem az estére, már csak egyetlen akadály maradt, mégpedig az, ha nem jön el. De… lenne olyan lüke a csibém, hogy nemet mondjon egy ilyen estére? majd meglátjuk.
Amikor hozzájuk megyek be az órára Mayu-chanal, szokatlan csend fogad. Gyanús… nagyon gyanús, hogy mind rendezetten várnak, csak akkor ilyenek, ha rossz fát tettek a tűzre. Szemfülesnek kell lennem, mert érzem hogy valami nagyra készülnek a kölykök.
- Nyissátok ki a füzetet, és valaki mondja fel, hogy mit vettünk utoljára.
|
| Silvery | 2010. 10. 11. 17:41:55 | #8563 |
Karakter: Nanamura Haru
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Szemeimet lehunyva hallgatom a kicsöngő éles sípolását, amit szinte rögtön követ a tanulók felszabadult zsibongása. Vége az utolsó órának.
Akaratlanul is az ajtó felé pislogok, mintha várnék valakit… mintha azt várnám, hogy megjelenjen Craig, de tudom, hogy nem fog. Tudom, hogy ez esélytelen. Valószínűleg még az arca sem rezzent meg, mikor megtudta a hírt… és ennek így kell lennie. Különben elárulná a kapcsolatunkat… mégis… mégis úgy érzem muszáj másodpercenként a bejárat felé pislognom, titkon reménykedve, hogy bekövetkezik a lehetetlen.
Szívem hatalmasat dobban, ahogy megmoccan a kilincs, pulzusom kétszeresére nő, s kicsit felemelem a fejem a puha párnáról, hogy jobban láthassam az érkezőt. Hiroto.
Ereimben megfagy a vér, s felnevetek kínomban, saját hülyeségemet kikacagva… nem tudom, miért reménykedek ilyenben… hisz nem lenne jó, ha kitudódna a titkunk…
- Jobban vagy? – Kérdezi egyből, s én csak némán bólogatok... jobban? Nem mondanám. – Gondoltam hazakísérlek, nehogy baj legyen útközben. – Hálásan bólintva fogadom el az ajánlatot, miközben kimászom az ágyból. Nem is tudom mire vártam… hogy megjelenik Craig az ajtóban, mondva, hogy hazavisz? …vagy átmenni hozzá, és összebújva aludni át az egész délutánt? Milyen jó lenne…
Igen… egyre valószínűbb, amitől olyannyira tartottam… azt hiszem menthetetlenül beleszerettem…
Álmosan dőlök be az ágyba, amint hazaérek, s a párnát szorosan magamhoz ölelve bámulom a falat… Hideg… Tágas… Üres… nem az igazi. Utálom, hogy mióta Craiggel vagyok, nem tudok egyedül aludni. Régen még ment… régen képes voltam rá… vajon most már soha többé nem fogok tudni igazán jól aludni nélküle? Gyűlölöm az érzést, hogy ennyire függ valakitől a boldogságom… gyűlölöm, mégis… annyira… jó.
Bágyadtan kezdek mocorogni, ahogy a kedvenc számom zökkent ki az alvásból, s ösztönösen a szekrényem felé nyúlok, a mobilomat keresve. Nem tudom, ki lehet az, de ha nem lesz elfogadható indoka, hogy felébresztett, nem állok jót magamért.
- Tessék. – Hangom még rekedtes, kissé mogorva, s hunyorogva ülök fel, ahogy a fülemhez emelem a telefont.
- Aludtál csibém? – Szemeim tágra nyílnak, ahogy Craig hangját hallom meg a telefonban, egy pillanat alatt tovaszáll a kómás hangulat. Craig… felhívott…
- Craig? - Szívem hangosan kezd dübörögni, s a telefon remegni kezd fülem mellett, ahogy kezem megreszket… hihetetlen, hogy elég a hangja, hogy még mindig ilyen reakciót váltson ki belőlem. Vajon aggódott? Ugye aggódott? Azért hívott fel? Vagy azért, hogy áthívjon hétvégén? Nekem mindkettő tökéletes. - Bocs, hogy nem mentem be az órára, de… - Kezdenék el mentegetőzni, de nem hagyja, hogy befejezzem a mondatot.
- Tudom. Épp azt akartam kérdezni, hogy jól vagy-e. – Hangján hallatszik, hogy már nem mosolyog, s érzem, hogy kipirulok. Igen. Aggódott. Vajon kegyetlenség, hogy örülök neki, hogy rosszul érezte magát miattam? Ha igen, akkor egy szemétláda vagyok.
- Persze… - Vágom rá egyből, s közben visszafekszem a párnára, s a plafont bámulva folytatom. - csak kimerült voltam.
- Kimerült? – Már kérdés hangsúlyából tudom, hogy mi következik, s akaratlanul is elmosolyodom. Igen… azt hiszem, ezt most meg fogom érdemelni. - Hehe… ki is mondta, hogy bírni fogja az iramot?
- Tudtam, hogy fel fogod hozni… most örülsz? – Megjátszott sértődöttséggel mondom ki a szavakat, s közben szemeimet lehunyva képzelem mellé magamat. Elképzelem, ahogy ez a beszélgetés élőben zajlana le… ahogy durcásan nyelvet öltenék rá, mire magához húzna egy hosszú csókra… gyengéden tapasztaná be számat ajkaival, s kezei derekam köré fonódnának. Nem hiszem el, hogy együtt töltöttük a múlt éjszakát… úgy érzem, mintha hetek teltek volna el azóta, hogy legutóbb láttam.
- Nem… Haru-chan. – Suttogja halkan, majd rövid szünet következik. A takaróm már annyitól melegebbnek tűnik, hogy hallom a hangját, s minden pislogás egyre hosszabbá és hosszabbá válik… vajon csak azért hívott, hogy megkérdezze, hogy jól vagyok e? Vagy át akar hívni hétvégén? De akkor miért nem teszi? Lehet, hogy megunt… lehet, hogy neki elég volt ennyi belőlem egy hétre. Én legszívesebben minden egyes éjszakát vele töltenék…
- Craig… az jó, ha holnap átmegyek hétkor? – Félénken, bizonytalanul dünnyögöm a szavakat, s már előre félek a választól… ha azt akarná, hogy átmenjek, akkor hívott volna… ennyire már ismerem… de akkor sem bírom ki, hogy ne kérdezzek rá… hátha.
- Sajnálom Haru-chan… a héten kétszer is veled töltöttem az estét, így sok munkám maradt hátra, amit be kell fejeznem. – Torkom összeszorul a csalódottságtól, ajkamra harapva fordulok oldalra… sok munka? Vajon annyira sok, hogy ne tudná befejezni, ha velem töltené a szombat estét? Mindegy… azt hiszem, nincs jogom ellenkezni… ha nem, hát nem. Úgy látszik tényleg sok volt neki belőlem. Végülis… ezen a héten szinte rátelepedtem. Biztos idegesítette… lehet, hogy félreértettem a gyengédségét? Lehet, hogy tévedtem, mikor azt hittem, hogy ő is szeret… lehet, hogy csak bemeséltem magamnak? Igen… könnyen lehet.
- Oh… értem. – Halkan kényszerítem ki magamból a szavakat, s próbálom eltüntetni hangomból a kiábrándultságot… egész hétvégén… Craig nélkül… magányos, hideg, szomorú éjszakák…
- De mit szólnál, ha hétfőn délután elmennénk valahova? És este hazaviszlek. Hm? – Délután? …Ha vele töltök egy délutánt, többet fogok akarni… ha vele töltenék egy délutánt, az éjszakát is vele akarnám tölteni… és ha nála aludnék hétfőn, újra fáradt lennék, ráadásul mire eljönne a hétvége, újra megunna… inkább várok péntekig…
- Még… még nem tudom. – Nem tudok neki nemet mondani… ez a legnagyobb ellentmondás, amit jelenleg ki tudok erőltetni magamból.
- Akkor… hétfőig gondold meg. Órák után találkozzunk a termetekben. Rendben?
- Ühüm… - dünnyögöm élettelenül, s újra üres tekintettel bámulom a falat. Azt hittem együtt töltjük a hétvégét. Úgy látszik, csak nekem volt fontos.
- Pihend ki magad cicám… Jóéjt. – Csalódottságom ellenére, szívem hevesen reagál a kedves, törődő szavakra, s ahogy Craig leteszi a kagylót, még hosszú másodpercekig hallgatom az éles sípolást. Nem tudok kiigazodni rajta. Egyszerűen nem megy. Egyik nap úgy bánik velem, mintha én lennék számára a legfontosabb a világon, aztán egy nap múlva eldob, mint egy használt rongyot. Nem értem… pedig annyira jó volt az az éjszaka.
Szemeimet lehunyva gondolok vissza minden egyes másodpercre, s a forró, boldog emlékek segítenek újra álomba merülni.
Hétfő reggel frissen, kipihenten sétálok a suli felé. Hétvégén ahányszor ébren voltam Craig járt a fejemben… ezért bosszúból szinte végigaludtam mindkét napot. A szüleim azt hitték, beteg vagyok… nem tudtam, hogy lehetséges ennyit aludni egyhuzamban, nekem mégis sikerült. Mindegy.
Arra a döntésre jutottam, hogy ha megunt… az ellen tenni kell valamit. Az a Haru keltette fel az érdeklődését, aki mindig ellenkezett és beszólt neki. Ha ez kell… akkor megkapja.
Széles vigyorral lépek az osztályterembe, s lelkesen bólogatok az aggodalmaskodó kérdésekre, miszerint jobban vagyok e már. Igen… „hála” Craignek, tökéletesen kipihentem magam. Hehh…
Keikohoz sétálva ölelem át, és egy apró ajándékcsomagot nyújtok át neki mosolyogva.
- Boldog szülinapot. – Sugárzó mosollyal köszöni meg az apró ajándékot, majd visszaül a helyére, hogy kibontsa. – Viszont, nem csak ezt kapod. A te tiszteletedre kitaláltam mára egy különlegességet. – Szeme felcsillan, ahogy látja tekintetemben a huncut fényt, s felbátorodva folytatom. – Arra jutottam, hogy már elég régóta nem csináltunk semmit Normannal, hogy azt higgye, hogy feladtuk. – A körülöttünk lévő diákok is felnevetve gyűlnek oda, s én már előre kárörvendek magamban. Remélem sikerül.
Szokásához híven, Craig másodpercre pontosan sétál be, maga előtt terelgetve a fiatal, gyönyörű segédtanárt… már mesélt róla Hiroto pénteken, de azt nem mondta, hogy ennyire szép. Keserűen felhorkanva nézem, ahogy rámosolyog, majd én is elvigyorodom… meg fog lepődni, mikor majd nem tud felállni a székről. Alig várom, hogy lássam az arcát. Még jó, hogy Craig soha nem késik. A végén még megszáradt volna a ragasztó, mire ideér. Kiszámítható.
Szemeim tágra nyílnak, ahogy a széket átcsúsztatja a segédtanárnak, s vállam egy pillanatra megrázkódik a visszatartott nevetéstől, s látom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Lehet, hogy így még jobb lesz… bár az elsődleges célom most Craig megleckéztetése volt… de mi lenne annál idegesítőbb, mint, hogy a pártfogoltad ilyen kellemetlen helyzetbe kerül amiatt, hogy te nem tudsz megfegyelmezni egy osztályt…
- Aki pénteken hiányzott, annak bemutatnám most egy régi tanítványomat. – Rám pillantva szólal meg Craig, s én tekintetemet a padra szegezve rejtem el vigyoromat, egyre nehezebb visszatartani a nevetést. - Katanashi Mayunak hívják, és a héten mindig itt lesz mellettem, és megfigyeli az órákat.
Craig még utoljára végignéz az osztályon, majd elégedetten fordul a tábla felé, s egyre többen kuncognak fel, ahogy végre hátat fordít nekünk.
- Akkor folytassuk az új tananyaggal. – Hangja közömbös, valószínűleg még nem sejt semmit, s lassan kezdi el magyarázni az új anyagrész alapjait.
Vajon nagyon dühös lesz? Gondolom igen… de egy szava sem lehet… én csak segítek megőrizni a titkunkat… feltűnő lenne, ha ő lenne az egyetlen tanár, akivel nem csinálom ezt.
Vigyorogva dőlök hátra, a többiek jegyzeteléssel próbálják elterelni a figyelmüket, hogy ne röhögjék el magukat, de én várakozóan bámulom a segédtanárt. Meddig akar még egyhelyben ücsörögni?
Lassan telik az idő, végtelen hosszúnak tűnik az unalmas bevezető… utálok új anyagrészt kezdeni… ilyenkor semmi nem történik.
Már csak tíz perc van hátra az órából, és még mindig semmi. Az osztály többsége már belemerült a jegyzetelésbe, szinte kiment a fejükből az egész csínytevés, s én türelmetlenül dobolok a lábammal.
Mikor végleg megunom, elvigyorodva emelem fel a kezemet, s Craig érzelemmentes tekintettel biccent felém, jelezve, hogy mondhatom.
- Tanár Úr, valamit nem értek itt. – A könyvet kinyitva mutatok az egyik oldalra, s ő a padok között indul meg felém, hogy megnézze, mire mutatok. Pont, ahogy vártam, a segédtanár engedelmes kiskutyusként ugrana fel, hogy kövesse a gazdiját, s a szoknyája felső rétege hangos reccsenéssel válik el az anyag többi részétől a lendületes mozdulat hatására. Az egész osztály felvihogva dülöngél a padban, s én fülig érő vigyorral pillantok Craig szikrázó tekintetébe.
- Oh, már értem. Köszönöm a segítséget. – A segédtanár fülig pirulva nézi a szoknyája maradványát… még szerencséje van, hogy több rétegű az anyag… Bár, kicsit sajnálom szegényt. Ilyen osztályt kapni gyakorlásnak. Hehe…
- Nanamura, óra után keress meg a tanáriban, az ellenőrződdel. – Dörmögi Craig lenéző hangon, s a vigyorom kiszélesedik, majd értetlenkedő, ártatlan arckifejezést öltök magamra.
- De most miért? Én csak kérdezni akartam valamit… - Szám sarkában mosoly bujkál, s Craig is vészjósló vigyorra húzza ajkait… milyen rég láttam ezt a vigyort. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy hiányzott.
- Oh… akkor nem tudjuk ki volt… ez esetben mindenki kap büntetést. – Látom, hogy a fiatal nő épp ellenkezni készülne, nyilván az áldott jó lelkecskéjével nem akarja, hogy „miatta” kapjunk büntetést… már most látom, hogy nem való tanárnak ez a lány.
Durcásan fonom össze a karjaimat, s a széken hátradőlve pillantok Craigre.
- Értettem. Megyek az ellenőrzőmmel.
A tanáriba lépve egyből Craig asztalához sietek, már az ajtóból látom, ahogy halovány mosollyal beszélget a segédtanárral… mi is volt a neve? Katanashi…
Nem tudom miért, azt hittem kettesben lehetek Craiggel… akár csak egy pillanatra is… de úgy látom nem… folyton azzal a nővel van. Irritál. Már nem is sajnálom… megérdemli, amit kapott.
Az asztal mellett megállva dobom le az ellenőrzőmet, majd szinte rögtön hátat fordítva surrannék el, de Craig dörmögő hangja állít meg.
- Nanamura. – Lassan, zsebre vágott kézzel fordulok meg, arcomon lusta mosollyal, s az eddig vidáman beszélgető „párocskára” pillantok.
- Hm? – Dünnyögöm, mire Craig szigorúan folytatja.
- Most vedd fel az ellenőrzőt, amit levágtál az asztalra, nyújtsd át kedvesen, illemtudóan, és kérj bocsánatot a tanárnőtől, hogy tönkretetted a szoknyáját. – Egyik szemöldökömet felhúzva, hitetlenkedve pillantok rá, s szemeim tágra nyílnak, ahogy a nő gyengéden, nyugtatóan Craig vállára simítja a kezét.
- Hagyd, Craig-san. Egyáltalán nem haragszom. Fiatalság, bolondság. Egyszer át kell esniük ezen a koron. – Kedves mosollyal pislog rám, de az én szemeim csak a Craig vállát simító ujjakat látják, s kezeimet dühösen fonom össze mellkasom előtt… én nem ezt akartam. Én csak azt akartam, hogy figyeljen rám… nem számítottam arra, hogy végig kell néznem, ahogy…
- Halljuk. – Folytatja Craig, szemeit rám szegezve, szája sarkában mintha apró mosoly bujkálna. Egyáltalán nem zavarja, hogy a nő őt simogatja a szemem láttára? Mégis mit képzel?
- Nem kérek bocsánatot. Nem mintha direkt csináltam volna, neked kellett volna beleülnöd!. – Szólalok meg felindultan, s szemeim kikerekednek, mikor rájövök, hogy letegeztem egy másik tanár előtt. Nem hiszem el. Basszus. A francba.
Dühösen fordulok meg, kiviharzom a tanáriból, s kezemet a számra szorítva pislogok nagyokat. A picsába… mit tettem… ugye… ugye nem lepleztem le magunkat? Nem akartam… csak mikor megláttam, ahogy kedvesen mosolyogva néz rá… ahogy hagyta, hogy a nő a vállára simítsa a kezét… egyszerűen elvesztettem a fejem. A nők végül mégiscsak jobbak?… megértem. Vele lehetne családja…
Mikor kicsengetnek az utolsó óráról, hezitálás nélkül sétálok ki a tanteremből. Valószínűleg amúgy se mentem volna vele sehova… ráadásul azok után, ami ma történt… nem hiszem, hogy látni akar. Lehet, hogy elviszi valahova Mayu-chant helyettem. Biztos nagyon jól fogják érezni magukat.
|
| timcsiikee | 2010. 10. 10. 19:43:22 | #8545 |
Karakter: Craig Norman
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Craig:
Reggel az ébresztő a szokásos rituáléjával kelt, élesen sípol, míg rá nem csapok tenyeremmel. Nekem ennyi bőven elég ahhoz, hogy felkeljek. Viszont… a mellettem kuporgó kis gombócnak, aki szinte már belém bújik, úgy kucorodik mellém… neki nehezebben megy. Elmosolyodom, homlokáról kisimítok egy tincset. És a kis pimasz még engem, mert öregnek nevezni. Ezért minimum olyan ébresztés járna, mint a múltkor. De valahogy nem tudok haragudni rá, hisz tudom csak viccelődött. Remélem. Jól kifárasztottam a kicsikét éjszaka, szó se róla. Majd meglátjuk, hogy ki bírja tovább. Hiába szólongatom, csak még jobban összeszorítja pilláit. Ha miatta elkések, szó szerint elfenekelem. Nincs más megoldás, ajkaira tapadva kényszerítem ki az álomvilágból, és egy másikba csöppentem. Az enyémbe… Hehe…
Duzzogva kel fel végre, fázósan remeg ahogy lekapom róla a takarót.
- Inkább örülhetnél, hogy nem olyan ébresztőt kaptál, mint tegnap előtt. – mondom mosolyogva.
- Látod? Egy csók is elég… mondtam, hogy túlzásba vitted. – morog még mindig, majd az ajtó felé sétálva fordulok még vissza hozzá, vigyorogva.
- Igen, pont, mint a hercegnő a mesében. Elég egy csók. – amikor kilépek az ajtón, hallom hogy a párna halkan puffan az ajtón. Csak tovább vigyorogva kuncogok, majd megyek készülődni.
~*~
A kocsi felé terelem már, a garázsban megállunk, szembe fordul velem, és követelőző kis csókot húz ki belőlem, aminek persze nem tudok ellenállni. Sőt. Magamhoz szorítom közben kis testét, hosszan falom ajkait. Hisz egy időre el kell raktároznom belőle.
- Craig… nincs még egy kis időnk? – elvigyorodom a kérdésre, nyakába csókolok röviden.
- Nincs. Mit szerettél volna csinálni? – nem válaszol a vigyorgó kérdésre, csak bevágódik a kocsiba, én pedig mellé.
- Semmit – persze látom a mű-durcit, meg is mosolygom. Na még egy fincsi Haru-csókot… És már indulhatunk is.
~*~
Az iskolában, a lépcsőn felfelé haladva a tanári felé, az Angol tanárnővel beszélgetek, a folyosóra érve, mosolyogva tesz egy megjegyzést.
- Mit csináltál éjszaka? Karikás a szemed – egy pillanatra megállok meglepetten. Valóban? Hisz reggel a tükörben nem láttam semmit. Arcomat látva elneveti magát, és tovább halad – Csak vicceltem – Hehe… kedves…
Épp hogy lépnék tovább, nyílik az ajtó mögöttem, és a nevemet hallom.
- Craig-san. Bejönne egy pillanatra? – megfordulok, és látom, hogy ez az igazgatói iroda ajtaja.
- Persze – komoran bólintok, majd visszafordulok. Hm… a dirinek nincs jó kedve, nem tetszik ez nekem. Bár amikor belépek az irodába, mintha teljesen megváltozna arca, és kedvesre vált. Nem értem.
- Lenne itt egy szívesség, amit szeretnék kérni öntől, Craig-san – mondja az igazgató, majd leül a helyére, és ekkor veszem észre, hogy a vele szemben levő széken ül valaki.
- Craig? – kérdi meglepetten, majd mikor felém fordul, sugárzó mosoly terül el szép arcán – Sensei! – mondja lelkesen, és megszeppenve fürkészem a lány arcát. Ismerős… Ja igen.
- Mayu-chan? – kérdezem, miközben közelebb sétálok, és elmosolyodom. Emlékszem már. Öt évvel ezelőtt, amikor kezdtem, ő akkor volt végzős a régi gimnáziumban. Csak egy évet tanítottam, de azonnal megjegyeztem. Az egyetlen volt az osztályából, sőt az évfolyamról akivel lehetett rendesebben beszélgetni matematikáról.
- Na… csak nem ismerik egymást? Remek – igen, de még mindig nem tudom, hogy miért hívott be.
- Miért hívatott? – teszem fel a nagy kérdést.
- Nos… Ez a fiatal lány, egy rokonom ismerőse, nem rég végzett az egyetemen, matematika-fizika tagozaton – büszkén mosolygok rá – és szeretne egy kis tanári gyakorlatot, egy kis tapasztalatot szerezni. Ha nem lenne gond, egy hétig alkalmazná segédtanárként?
Elég váratlanul ér a felkérés, de tudom jól, hogy nem mondhatok nemet, mégis tétovázok egy kicsit. Mindennek a jó oldalát kell néznem. Beszélhetek egy régi diákkal, és nem hiszem, hogy sokat venne el az időmből.
- Rendben. Csak egy hét?
- Igazság szerint a jövő hét, és még a mai nap – máris munkába állítja? Igaz csak megfigyelő lesz. Habár péntek van, így nem nagy gond.
- Rendben – válaszolok újra, majd elhagyjuk az irodát.
- Milyen nosztalgikus – mondja hirtelen, így lenézek rá, lassan a tanári felé terelem.
- Örülök, hogy végül ezt a területet választottad, igazán illik hozzád – mondom viszonylag kedvesen, majd a saját asztalomhoz vezetem.
- Köszönöm sensei, Önnek köszönhetem. – felsőteste előtt szorongat egy mappát, közben mosolyog. Mindig is ilyen volt, legalábbis én erre emlékszem.
- Ugyan… és mostantól nem kell sensei-nek hívnod, hisz együtt fogunk tanítani – leülök asztalomhoz, és kihúzok egy fiókot, amiben a kijavított dolgozatok vannak. Kiteszem az asztalra, majd hagyom, hogy leüljön a helyemre.
- Köszönöm, Craig-san.
~*~
A második órán bemutatom az egyik osztálynak, majd leül a tanári asztal szélére, és figyeli, ahogy megtartom az órát. A szünetben és lyukas órában beszélgetek vele, hisz egyrészt nincs jobb dolgom, másrészt talán most ő az egyetlen olyan beszélgetőpartner, aki összhangban van velem.
- Milyen csinos nő lett belőled – jegyzem meg bókolva, mire zavart mosollyal birizgálja haját.
- Köszönöm. Önből pedig még jobb férfi, mikor megismertem – csak halkan nevetek, majd belekortyolok a kávémba. A következő óra az utolsó, és Haruék osztálya. Kíváncsi vagyok, hogy kibírta-e a mai napot. Hehe…
- Ideje indulni – jegyzem meg, mikor mindketten végeztünk a frissítővel, felállok a székemről, majd magam elé terelem, és elvezetem a terem felé. Míg a folyosón sétálunk, aközben is beszélgetünk, tőlem nem túl megszokott módon halványan mosolygok hozzá. Kedves lány, jó tanítvány volt, és jó látni, hogy ilyen szorgos lett.
Ahogy belépek a terembe, elcsendesedik a diáksereg, és mindenki meglepetten figyeli Mayu-chant, aki a pódium közepére áll. Tekintetem azonnal egy bizonyos hely felé tekint, és amikor hiányt észlelek, elmosolyodom. Hehe… úgy látom a jó „öreg” Craig győzött picinyem.
- Szép jó napot osztály. Bemutatom nektek Katanashi Mayut, egy régebbi tanítványomat. Ma, és jövő héten minden matematika és fizika órán itt fog ülni, hogy megfigyelje az órákat. És most névsorolvasás.
Mivel csak egy szék maradt, így én állva maradok, a tanári asztal és a napló felé görnyedve kapaszkodom az asztallapba, felsorolva a neveket, míg Mayu-chan szélen ül.
- Nanamura Haru – persze nem jön válasz, így felnézek a naplóból, a padtársára, aki azonnal válaszol, komor tekintettel.
- Az előző óránk testnevelés volt és elájult futás közben. A gyengélkedőn van – szíven dobban egy nagyot, meghűl bennem a vég, és bizseregni kezd a lábam. Franc… nem mutathatom semmi jelét az aggódásnak, a végén még minden kölyök hülyének nézne. Pedig a lábam úgy elkezdett bizseregni, hogy legszívesebben lerohannék. Idióta vagyok… miért engedtem neki annyit az éjszaka? Franc…
Köhécselek egyet, de végül a tollvonást nem húzom be.
- Rendben. Akkor majd átadnád neki a dolgozatát, és a mai óra anyagát?
- Persze – válaszol azonnal, én pedig kisebb mosollyal nyújtom Mayu-channak a dolgozatokat, hogy ossza ki, míg a naplóba írok.
~*~
Délután nem bírom tovább, és elsietett mozdulatokkal ütöm be a telefonba a számát.
- Tessék – motyog bele az ismerős hang a kagyló másik végén, és elmosolyodom.
- Aludtál csibém? – mosolyom vigyorrá szélesedik, elképzelem magam előtt arcát, amikor meghall.
- Craig? – kissé felélénkül, de még mindig álmos – Bocs, hogy nem mentem be az órára, de…
- Tudom… - vágok közbe, és elkomorul pár pillanatra az arcom. – Épp azt akartam kérdezni, hogy jól vagy-e. – halk, fáradt nyöszörgést hallok, majd anyag susogását. Biztosan aludt.
- Persze… csak kimerült voltam – vigyorom ismét visszatér, és természetesen egy ilyen magas labdát nem lehet kihagyni.
- Kimerült? Hehe… ki is mondta, hogy bírni fogja az iramot? – halk kuncogással fejezem be a mondatot.
- Tudtam, hogy fel fogod hozni… most örülsz? – veszi fel durcás hangját.
- Nem… Haru-chan – mondom lágyan, hátra dőlve a fotelban. Most már teljesen megnyugodtam. Pár pillanatnyi csend következik, igazán meghittnek hat. Elképzelem, ahogy itt csücsül az ölemben, és összekuporodva ölel át, amit viszonzok. Valahogy hiányzik ez az idill.
- Craig… az jó, ha holnap átmegyek hétkor? – kérdezi kicsit józanabbul, talán kissé zavarban. Imádom… de most… bár nekem sem kellemes, de nem hagyhatom, hogy csorba essen tanári tekintélyemen.
- Sajnálom Haru-chan… a héten kétszer is veled töltöttem az estét, így sok munkám maradt hátra, amit be kell fejeznem.
- Oh… értem – valahogy még nekem is szívbemarkoló csalódott hangját hallani, de mindennek ára van, és a hét közbeni együttlétnek ez az ára.
- De mit szólnál, ha hétfőn délután elmennénk valahova? És este hazaviszlek. Hm? – kérdezem halkan, mire kicsit tétovázni kezd.
- Még… még nem tudom. – nem értem… miért nem egyezett egyszerűen bele?
- Akkor… hétfőig gondold meg. Órák után találkozzunk a termetekben. Rendben?
- Ühüm… - most vagy megint álmos lett, vagy lehangolt. Nem tudom eldönteni.
- Pihend ki magad cicám… Jóéjt – köszönök el, majd leteszem a telefont. Lehunyom szemeimet, hátra hajtom fejemet a fotelban, majd egy összezavarodott nevetést eresztek meg. Uram ég… vajon mikor lettem ilyen nyálas?
~*~
Hm… nem is emlékszem, hogy mikor voltam utoljára ilyen kipihent hétfőn. Bár szívesebben lennék valamivel fáradtabb, és egy kis álmos kisherceggel ébredtem volna. Sokkal kellemesebb.
A tanáriban már Mayu-chan vár rám, kisebb mosollyal köszönök vissza, majd indulhatunk is lassacskán az első órára, ami mily’ meglepő, pont Haru-chan osztálya.
Előre engedem a lányt, kedvesen csúsztatom át neki a széket a tanári asztal szélére, fél szemmel kis kedvenc nebulómat lesve. Hmm… Már a látványa is hiányzott.
- Aki pénteken hiányzott, annak bemutatnám most egy régi tanítványomat – kedves mosollyal fordulok az említett felé, majd vissza az osztályra, átlagos maszkommal. – Katanashi Mayunak hívják, és a héten mindig itt lesz mellettem, és megfigyeli az órákat.
Kiegyenesedem, hisz látom, hogy most végre egyetlen hiányzó sincs, és a tábla felé fordulok krétával – Akkor folytassuk az új tananyaggal.
|
| Silvery | 2010. 10. 09. 19:57:29 | #8495 |
Karakter: Nanamura Haru
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Kezeimet számra szorítva próbálom elfojtani a hangos, kitörő sóhajokat, s testem meg-megremeg, ahogy nyelve újra és újra végigvándorol merevedésemen. Ujjai bőrömet cirógatják, mintha minden egyes pillanatban tudná, hogy melyik pontom vágyik épp egy lágy érintésre, majd gyengéden tárja szét lábaimat, s én engedelmesen sóhajtok fel, mikor finoman végigsimítja combom belsejét. Számat letakaró kezeim egyre jobban remegnek, egyre több nyögés szökik ki ujjaim között, s mikor hirtelen hideg érintést érzek bejáratom körül, egész testem összerándul. Hangosan nyögök fel a váratlanul hideg kényeztetéstől, majd ahogy testem lassan felmelegíti ujjait, újra ellazulva próbálom magamban tartani a sóhajokat, vajmi sikerrel. Szemeimet összeszorítom, ahogy nyelve merevedésemről lejjebb vándorol, testem meg-megfeszül, hogy utána újra elernyedhessen karjai között.
Mintha minden porcikám felgyulladni készülne érintéseitől, egyre jobban remegek a felgyülemlett forróságtól… nehm… még nem mehetek el. Pedig már most… már most alig tudom visszatartani.
Újra fölém mászik, s gyengéden kulcsolja ujjait csuklómra, hogy kezemet elhúzza szám elől. Szemeimet arcán legeltetem, ahogy közelebb hajol, tekintetünk találkozik, s kábán gyönyörködöm a vágytól csillogó tengerkék szempárban. Úgy néz végig rajtam, mint egy ragadozó a zsákmányán, de ahelyett, hogy zavarba ejtene, most vággyal teli örömmel tölt el a gondolat. Elmosolyodik, lassan hajol arcomhoz, s szívem észveszejtően dübörög, ahogy forró lehelete arcbőrömet cirógatja. Lassú, lágy csókkal kábít el, nyelve finoman hívja visszafogott keringőbe az enyémet, s mintha kellemes, meleg láva öntené el egész testemet.
Felnyögve rezzen meg, szinte ugrom egyet az ágyon, ahogy hirtelen siklatja belém hideg ujjait, s ha nem tartaná még mindig fogva ajkaimat, valószínűleg hangosan sóhajtoznék ujjai egyre hevesebb mozgásától… nem is láttam, hogy elővette a síkosítót… Basszus. Tényleg el fogok menni. Tényleg mindjárt elmegyek, ha így folytatja.
Egy másodpercre elszakadnak ajkaink, levegőért kapkodva zihálok, miközben kezemet lassan vezetem le kettőnk között. Elmosolyodva pillantok Craigre, s amikor tekintetünk találkozik, csintalan vigyorral húzom végig ujjaimat merevedésén. Megremegek, ahogy érzem ujjaim között a forró hímtagot, s nagyot nyelve veszem fel az ő keze mozgásának ritmusát. Az ő tekintete is mintha kezdene ködössé válni, s elégedett morgását hallva az én testemben is egyre jobban szétárad a melegség. Ujjai egyre mélyebbre és hevesebben hatolnak belém, s egyre nehezebb kezem mozgására koncentrálnom, kétségbeesetten szorítva masszírozom kábán. Ahmm… el akarok menni. Én… nem bírom tovább.
- Azt akarod, hogy elmenjek? – Dörmögi elmosolyodva, s ajkaimra huncut vigyor szökik… tehát nem csak én érzem így. Tehát már ő is visszatartja. Akkor nézzük, mennyire bírja jól. Hehe.
Hirtelen szorítom meg a kőkeményen hasának feszülő merevedését, s szemei tágra nyílnak, ahogy hangos, mély nyögés tör ki ajkai közül. Megleptelek, Drágám? Szívem kihagy egy ütemet, s testemet boldogság árasztja el… igen… ezt tényleg én váltom ki belőle.
Ujjai megállnak bennem, majd kezét kihúzva hajol mosolyogva fülemhez, s az egész testem megremeg a vágytól.
- Mióta lettél ilyen kis gonosz? – Mindig ilyen gonosz voltam… Hehe… Csupán halk nevetéssel válaszolok, s kezeim feszülő izmait cirógatják végig. Hasát, oldalát, mellkasát… annyira gyönyörű teste van. És ez enyém… csak az enyém. Csak én érinthetem meg, csak én simulhatok hozzá meztelenül, csak én ölelhetem ilyen szorosan magamhoz.
Ajkamra hajolva hív hosszú, mély csókra, s kezeim lassú mozdulattal simulnak vállára, ahogy testem kezd kicsit lenyugodni az orgazmus közeli állapot után.
AHH… basszus… megremegve, tágra nyílt szemekkel sikítok fel, ahogy hirtelen, forrón hatol belém, majd a levegő tüdőmbe szorul, ahogy testem megfeszül. Neh… ah… én mindjárt…
Szerencsére rögtön lelassít, megáll bennem, s én levegőért kapkodva zihálok hevesen, fülemben visszhangzik Craig lihegésének hangja. Hosszú ideig öleljük egymást mozdulatlanul, míg mindketten visszanyerjük a lélekjelenlétünket, majd lábaimat dereka köré fonva engedem még mélyebbre magamban. Érzem, ahogy teljesen megtölti testemet, s a vágyából áradó forróság szívemig hatol.
Arcomhoz hajol, ahogy lassan, ütemesen mozogni kezd, testünk egymáshoz simul, s mozgás közben orra néha az enyémet cirógatja. Ajkamra harapva fojtom magamba a sóhajokat, érzem, ahogy mellkasa az enyémnek feszül, s ahogy egy-egy nagyobbat lök, hasa merevedésemhez dörgölődve izgat fel még jobban. Ujjaim gyengéden mélyednek bőrébe, de hiába próbálok csókot követelni tőle, csak gonosz vigyort kapok.
A tempó egyre hevesebbé válik, minden lökése egyre mélyebben, egyre vadabbul hatol belém, s az ajkaimból kiszökő sóhajok mind hangosabbá és hangosabbá válnak. Testem egyre jobban remeg alatta, gondolataim már teljesen összekuszálódtak, s ahogy kába tekintettel meredek Craig vággyal és érzelmekkel teli szemeibe, szívem hangosan dübörögve akar kiszabadulni a helyéről… lehet, hogy nem mondja ki, de tudom… tudom, hogy szeret. Ha nem tenné, nem lenne ennyire… Ahh…
Ismét éles hangon nyögök fel, ahogy mélyebbre hatol bennem, nyögésim megtöltik a romantikus hangulatú szobát, s ő egyre vadabb ritmusban mozgatja csípőjét, s mikor végre szenvedélyes csókkal támadja le ajkaimat, hajába túrva húzom még közelebb magamhoz.
Élvezem, ahogy a szőke tincsek ujjaimat cirógatják, s fejemet hátra döntve engedem, hogy nyakamba csókoljon, majd nevemet suttogva húzzon magához. Testem megfeszül, minden porcikám bizsereg a közelségétől, s felhevült testtel remegek meg, nevét nyöszörögve. Annyira… annyira jó érzés. Ahh… én nem bírom már sokáig. Ha így ölel… ha így csókol. Még soha… soha nem éreztem ilyen forróságot. Soha. Azt akarom, hogy örökké tartson ez az érzés.
Hirtelen lassítja le mozgását, s felsóhajtva nyitom ki szemeimet, ahogy testem visszatáncol a gyönyör kapujából. Miért? Ahh… miért? Nehhh…
Testem sóvárogva reszket meg a lassú, ráérős lökésektől, s izmaim szorosan ölelik körbe vágyát, gyorsabb, hevesebb mozdulatokért könyörögve, de mozgása kínzóan, gyötrelmesen lassú marad.
Hosszú, végtelennek tűnő másodpercekig táncolok az orgazmus határán, de a kényelmes mozdulatok nem engednek át azon a bizonyos ponton, s a fejemet a párnába szorítva érzem, ahogy testemben egyre nő és nő a kielégületlen vágy.
Csípőm ösztönösen mozdul meg, hogy lökéseivel ellentétes irányba mozogva gyorsítsa a tempót, de Craig élveteg vigyorral dörmög fülembe, rekedtes hangon.
- Nyugi cicám, ne siesd el… - Arcomat végigsimítva hajol közelebb hozzám, ajkai a fülcimpámat simítják, s egész testem beleremeg, ahogy lehelete fülembe szökve cirógatja dobhártyámat.
- Craigh… mh… nem bírom… - Csípőmet az ágyra szorítva állít meg a mozgásban, így csak az ő lomha mozdulatai kényeztetik testemet, s egyre jobban gyötör a felgyülemlett kéj.
- Dehogynem. – Duruzsolja vigyorogva, már ajkaimra, majd lágy puszit lehel arcomra. Ahh… nem brom. Én tényleg nem bírom.
- Craig… megőrjítesz… - Már alig tudom kierőltetni remegő ajkaimon a szavakat, agyamra sötét fátyol borul, s hiába nyitom ki szemeimet, csak feketeséget látok magam előtt. Testem meg-megrándul, reszket és bizsereg s ahányszor összesimul egy apró bőrfelületünk, forróság árasztja el minden porcikámat. Minden másodperc óráknak tűnik, mintha lelassulna az idő múlása, s már semmit nem érzek csak vágyának lassú, kínzó mozgását testemben.
- Egy kicsit bírd még ki. – Dörmögi halkan, rekedtes, remegő hangon, s ajkaimat összeszorítva érzem, ahogy testem ismét megfeszül.
Olyan hirtelen gyorsít fel, mint ahogy lelassított, s szemeim tágra nyílva pattannak ki, ahogy olyan hangos sikoly hagyja el ajkaimat, mint még soha. A hirtelen lökés áramütésként éri testemet, összerándulva tör rám a hatalmas, felgyülemlett gyönyör, s hátam felemelkedik az ágyról, ahogy hangos nyögések közepette élvezek el végre. Érzem hasamon élvezetem forró gyümölcsét, s hallom Craig mély, kitörő nyögését fülemben, testem újra megremeg, ahogy érzem magamban forró magját, s ujjaim erősen markolnak a rózsaszirmokkal teleszórt takaróba, gerincem még mindig ívbe feszül, s hosszan lihegve hagyom, hogy szépen lassan süllyedjen vissza hátam a matracra.
Hosszú percekig küzdök zihálva az éltető oxigénért, testem nem képes lenyugodni a hihetetlen mértékű gyönyör után, s még mindig minden porcikám remeg, ahogy mellém mászva ölel át finoman.
Ahogy magához húz, érzem, hogy a verejtéktől nedves bőrünk egymásnak simul, ujjait végtelen gyengédséggel simítja összeragadt tincseimbe, s én remegő kézzel simítom végig mellkasát. Lágy, puha puszikat lehel homlokomra, arcomra, s ujjaival hátamat simítva várja meg, míg csillapodik testem remegése. A gyönyörű tengerkék szempár olyan hihetetlen odaadással és szeretettel pillant rám, mint még soha, s torkom összeszorul az erősen rám törő érzelmektől. Életemben először nem csak a testem érez tökéletes kielégültséget… nem… most a szívem is.
- Befejezzük a desszertet? – Halkan suttogja a szavakat, s én félénken elmosolyodva bólogatok. Félek… félek, hogy ha megszólalok, megtöröm a gyönyörű varázst. Ennyire még soha nem éreztette velem, hogy szeret.
Fejemet vállára hajtva bújok közelebb hozzá, lábamat lábai közé csúsztatva ölelem át, s élvezem a belőle áradó lázas forróságot.
Mosolyogva hagyom, hogy etessen, s fáradtan rágom meg az édeskés gyümölcsöt. Fél füllel hallom, ahogy éjfélt üt az óra, s mikor kiürül az epres tál, Craig gyengéden húzza fel magához arcomat, hogy egy visszafogott, lassú csókkal ajándékozza meg ajkaimat.
- Menjünk fürdeni, Haru? – Dörmögi ajkaimra, majd az eddig tincseim között pihenő keze gerincem vonalán vándorol végig hátamon, gyengéden végigcirógatva fenekemet.
Vigyorogva könyöklök fel Craig mellett, majd oldalról arca fölé hajolva lehelek most én egy csókot a forró, puha ajkakra, s a csillogó szempárba nézek.
- Nem kapok repetát? – Suttogom halkan, s látom tekintetében újra feléledni a vágyat, ahogy elvigyorodik, s ekkor már tudom, hogy nyert ügyem van. Annyira imádom, hogy nem tud ellenállni nekem.
- Sajnálom, de elfogyott az eper… nincs repeta. – Fülig erő vigyorral dörmögi a szavakat, de szemei már ragadozóan néznek végig testemen, s én fölé mászva hajolok ajkaihoz, s ahogy szétnyitom lábaimat, belső combomon forrón csurog végig a fenekemből előtörő forró sperma.
- Mindketten tudjuk, hogy nem arra gondoltam. – Suttogom széles vigyorral ajkaira, ahogy kecsesen simulok mellkasához, s kezei ösztönösen fenekemre vándorolnak. Kicsit összerezzenek, ahogy egyik ujja bejáratomnál kezd körözni, s ahogy néha-néha széthúzza a nyílást, érzem, hogy egyre több forró nedv folyik ki belőlem.
- Nem leszel fáradt holnap, Haru-chan? – Duruzsolja fülembe, még mindig mosolyogva, de vágya már követelőzően simul hozzám, s kiszakítom ajkaimat a szenvedélyes csókból, hogy vigyorogva válaszolhassak neki.
- Én ugyan nem. Fiatal vagyok még… de ha félsz, hogy te nem bírod, akkor szólj nyugodtan… megértem. – Egy pillanatra felnevet, majd vadul kap ajkaim után, miközben ujjai merevedésemre kulcsolódnak, s a mohó csókból már tudom, érzem, hogy hosszú éjszaka áll előttem. Azt hiszem, felébresztettem az alvó oroszlánt. Nem baj. Annyira vágyom rá. Akarom… még többet akarok ebből a forróságból. Még többet akarok ebből a szeretetből.
Élénk csipogás zökkent ki a mély, nyugodt álomból, s mocorgást érzek magam mellett. Szemhéjaimat ólomsúlyúnak érzem, s mikor végre elhallgat a fülsüketítő hang, apró mozdulatokkal fészkelődöm még közelebb a forrósághoz, ami körülöleli testem.
Nevemet hallom, s durcásan hümmögve szorítom össze szemeimet. Nem… még nem akarom kinyitni a szemeimet. Még nem akarok felkelni.
Érzem, ahogy ajkaimra tapadva próbál meg egy vad csókkal felébreszteni, s szemeim kipattannak, ahogy nyelvével táncba kényszeríti az enyémet. A csókba nyögve érzem, ahogy elvörösödöm, majd mikor végre távolabb hajol kicsit, zihálva morgom a nevét.
- Inkább örülhetnél, hogy nem olyan ébresztőt kaptál, mint tegnap előtt. – Suttogja vigyorogva fülembe, majd lehúzza rólam a takarót, hogy a hideg levegő még jobban kizökkentsen az álomból… ne… olyan fáradt vagyok.
- Látod? Egy csók is elég… mondtam, hogy túlzásba vitted. – Kelletlenül ülök fel a puha matracon, s ahogy szemem megszokja a fényt, körbenézek a kora hajnali napfényben úszó szobában. Tegnap este itt minden gyönyörű, romantikus hangulatban úszott… és csak az én tiszteletemre.
- Igen, pont, mint a hercegnő a mesében. Elég egy csók. – Dörmögi kaján vigyorral, s mérgesen dobom utána a párnát, ahogy kisétál az ajtón… hercegnő… pfff…
Nagy nehezen kikászálódom az ágyból, erőtlen lépteim alatt érzem a földön szétszóródott rózsaszirmokat, s elmosolyodva gondolok vissza az éjszakára. Nem is tudom pontosan, hányszor mentem el… eszméletlen volt. Vajon mindenkivel ilyen jó lehet a szex, vagy Craig elképesztően jó az ágyban? Bár… nekem igazából mindegy… amíg Craig az enyém.
Gyors mozdulatokkal öltözöm fel, s mire Craig összepakolja a táskáját, már az egyenruhámban várom, hogy induljunk. Kizárt, hogy kimutatom, hogy fáradt és kimerült vagyok. A végén még neki lenne igaza. Az szörnyű lenne.
Ahogy a garázsba érünk, hozzábújva követelek egy búcsúcsókot, s ő fenekembe markolva szorítja magához testemet. Szinte felfalja ajkaimat, s ujjaimat a szőke tincsekbe túrva hunyom le szemeimet. Érzem, hogy arcom kipirul, s szemeimet lesütve fordítom oldalra az arcomat.
- Craig… nincs még egy kis időnk? – Felnevetve hajol nyakamhoz, s felnyögök, ahogy bőrömbe csókol vigyorogva.
- Nincs. Mit szerettél volna csinálni? – Durcásan szakítom ki magam az öleléséből, majd az anyósülésre vágódva csapom be magam mögött a kocsi ajtaját, s mikor Craig vigyorogva beszáll mellém, sértődötten válaszolok neki.
- Semmit. – Akaratlanul mosolyodom el én is, majd mikor még egy gyors csókra húz magához, engedelmesen hajolok hozzá.
Ahogy a suli felé sétálok, szemeimmel a parkolóban Craig kocsiját keresem, s mikor a távolból megpillantom, ahogy kiszáll, elmosolyodva figyelem mozdulatait. Annyira más ilyenkor, mint otthon. Látom a szokásos unottas, mégis udvarias mosolyt az arcán, ahogy az angol tanárnőnek köszön, s eszembe jutnak a régebbi idők… mikor idejött… mennyire utáltam… vagyis… azt hittem, hogy utálom.
Szédelegve, álmoskásan sétálok be a kapun, s összerezzenve fordulok hátra, mikor Keiko hangját hallom magam mögül.
- Haruuuu, szia. – Elmosolyodva intek neki, s mikor közelebb ér elszörnyedve mér végig. – Szörnyen nézel ki… mennyit aludtál? – Idegesen túrok a hajamba, ahogy elvigyorodom.
- Hááát, találtam egy tök jó számítógépes játékot és nem tudtam abbahagyni. – Szemforgatva dünnyög valami olyasmit az orra alatt, hogy „pasik”, majd együtt sétálunk a teremhez.
A negyedik óra után már majdnem leragadnak a szemeim, s csak az a tudat éltet, hogy már csak egy tesi és egy matek van hátra… lehet, hogy nem kellett volna egy héten két éjszaka is ezt csinálni…
Fáradtan nyitom ki a szemeimet, s bágyadt tekintettel nézek körbe… miért fekszem egy ágyban? És… miért vagyok a suli orvosi szobájában?
Az iskolaorvost pillantom meg az íróasztalánál, kérdő tekintettel nézek rá, s mikor észreveszi, hogy felébredtem, szigorú arckifejezéssel sétál mellém, s kezét homlokomra simítja.
- Rendben van. Lement a lázad. – egyik szemöldökömet felhúzva meredek rá, mire folytatja.
- Elájultál testnevelés órán. A barátod hozott ide. – Próbálok visszaemlékezni a történtekre... igen… emlékszem, hogy futni kellett tíz kört… rémlik valami…
Szemeim tágra nyílnak, majd felindultan szólalok meg:
- H-hány óra? Lekésem a matekórát!
- A hatodik óráról 5 perc múlva kicsengetnek. És jobban tennéd, ha inkább pihennél még. Vagy ha gondolod hazamehetsz. A lényeg az, hogy aludd ki magad. – Durcásan fekszem vissza az ágyba, s a szoba hófehér falán legeltetem fáradt tekintetemet. Basszus… vajon mit gondol Craig? Biztos mérges lesz… hisz még mondtam is, hogy nekem nem lesz bajom, és hogy hülyeség ezen aggódni. Ez annyira gáz… én nem akartam… remélem, a többiek nem mondják el neki, hogy elájultam… de biztos elmondják… vajon aggódni fog? Vagy csak egyszerűen mérges lesz?
|
| timcsiikee | 2010. 10. 06. 18:40:59 | #8427 |
Karakter: Craig Norman
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Craig:
Csuklómra fonja ujjacskáit, behúzz magát ölembe, majd arcához vonja az epret, így premier plánban nézhetem, ahogy kéjesen nyalogatja az eperdarabot, megérintve ujjaimat is. Tudom jól, hogy rájátszol kincsem, le sem tagadhatod. Amikor félbeharapja az epret, magamban felhördülök, kéjenc kis tekintete láttán.
- És utána beléd is haraphatok? – kész, eddig bírtam… Felmorranva harapok alsó ajkába, kissé megszívom, majd nyelvemmel befurakszom szájába, hogy egy mohó csókkal falhassam fel. Előbb eszlek meg cicám.
Egy nyalintással letisztítom róla a megmaradt csoki szószt, majd szájába adom a megmaradt eperdarabot. Lenyalogatja ujjaimat is, majd nyakába csókolva kezdem el lassan vetkőztetni. Sóhajtozik, reszket a vágytól, imádom, amikor ilyen, főleg hogy egyre bátrabb, s most is próbálja levenni felsőmet, de csak a segítségemmel, persze készségesen hagyom neki, nagyon élvezem. Amikor egy újabb darab gyümölcsért nyúlok, belemártom a csokiba, de most nem etetni készülök, hanem a saját desszertemet előkészíteni. Felsőtestére rajzolok apró mintákat, kis rózsaszín mellbimbói körül addig körözök a csokis eperrel, míg meg nem keményednek, majd feltérek nyakára is, végül számba véve „lecsupaszított” epret adom az ő kis szájába, csókkal kísérve. Lassú puszikkal letérek nyakára, s onnantól már nyaldosva folytatom utamat, a csoki csík nyoma után.
Amikor felállok a székről, összefogom a desszert táljait, ő azonnal csípőm köré csavarja lábacskáit, nyakamba kapaszkodik, így könnyedén be tudom vinni a hálószobába, ahol egy újabb apróság várja, kíváncsi vagyok, hogy észre veszi-e majd.
Leteszem a tálakat, őt végigfektetem, majd a fullasztó csók közben bűvölöm le róla az utolsó ruhadarabokat. Amikor elhajolok tőle, az ágyra támaszkodik, s ekkor veszi észre, hogy az ágy rózsaszirmokkal van teleszórva. Ámult arcánál nem is tudok most szebbet mondani, nem is lenne érdemes találgatni. Csak mosolyogva figyelem, ahogy csillogó szemeiben visszatükröződik az ezernyi illatos gyertya fénye, és gyönyörködik a környezetben.
- Örülök, hogy tetszik – hisz miatta csináltam az egészet. Nem is emlékszem, hogy valaha tettem is volna ilyet valakiért. Szerintem nem. Lassan felé kerekedem, de ahogy kezecskéivel gyengén taszítani kezd, hagyok az irányításnak, végeredményképp pedig én fekszem háton, az ágyon, ő pedig rajtam. Nekem így is megfelel, sőt.
- Köszönöm. Minden olyan gyönyörű – kiscica kecsességével simul hozzám, és úgy susogja a szavakat, majd mellkasomra támaszkodva egyenesedik fel.
Végigsimítom körvonalát, vágyát, majd szemébe nézve gyönyörködöm tovább a rajtam csücsülő alakban.
- Igen… tényleg gyönyörű – felsimítom kezemet tarkójára, s finoman húzom le magamhoz egy újabb csókra, majd ez után hagyom, hogy játszadozásában élje ki magát. Talán még egyszer sem volt önszántából ilyen tevékeny, de én ennek csak örülök. Ő várt kiengesztelésre, végül én kapok tőle valamit. Micsoda fordulat.
Csokival ken rám mintát, amit lenyalogat, forró, fürge kis nyelve, ha kezdetben ügyetlenül is, de nagyon jól mozognak. Egyre lejjebb és lejjebb ér, lassít, és ebből érződik, hogy tétovázni kezd, de nem hagyom neki. Segítek neki levenni a nadrágomat. Egy pillanatra elakad, s pironkodva néz fel rám, reménytől csillogó szemekkel.
- Nem kéne eloltani a gyertyákat? – szinte azonnal fejet csóválva válaszolok neki, mosolyom letörölhetetlen.
- Minden mozdulatodat látni szeretném, Haru-chan. – bátorító csókot adok neki, majd hátra dőlök, és megtámaszkodva figyelem Őt. Ujjával félénken simít végig, majd mikor nyelvét is végighúzza rajta, egy morranásba fojtom, feltörő mély nyögésemet. Kezem magától indul meg, sóvár vágyam már olyan erős, hogy nem bírom mozdulataimat eléggé kontrollálni, de amikor szájába vesz, azonnal rásimul tenyerem hátára, de nem tolom jobban Őt, csak simítom. Ahh… anyám… Vajon először csinál ilyet? Vagy csak azért ennyire jó, mert már teljesen ki vagyok éhezve rá? Mikor már érzem, hogy majdnem átlépi a határt, amikor már nem tudom visszafogni magam, óvatosan álla alá nyúlok, hogy finoman elhúzzam onnan.
- Haru… Ennyi elég lesz, vagy tényleg nem tudom visszafogni magam. – fordítok a helyzeten miközben falom ajkait, szájában az én ízem keveredik az Övével, és ez csak egyre jobban ajz.
Újabb eperdarabot veszek magamhoz csoki öntettel, végigkenve kis kéjenc testén, majd csókolva adom szájába az epret, s újra a csoki csíkot követve kóstolgatom végig újra reszkető testét. Amikor leérek ágyékához, még utoljára megnézem magamnak piros pofiját, végül elvigyorodva kezdek bele a kényeztetésbe. Felnyög egy aprót, majd ajkait rágcsálva fojtja magába a hangokat, persze megnehezítem feladatát. A kényeztetés közben simogatom hasát, combjait, oldalát, ahol érem, lassan felirányítom lábacskáit, hogy térdeit felemelje. Mikor már könnyebben hozzáférhetővé válik, észrevétlenül ujjam belemártom a hideg csoki szószba, majd míg farkacskáját szopom, nedves ujjammal bejáratánál kezdek körözni. Hirtelen megrándul, majd újra ellazul, nyöszörög alattam, én pedig élvezek minden hangot és mozzanatot. Cuppanva eresztem ki számból, nyelvem végighúzom rajta, feszes zacskóján át egészen a lenti hasadékig, amit hüvelykujjaimmal feszítek szét, nyelvemmel azonnal megtalálom forrón lüktető bejáratát.
Nem sokáig kóstolgatom lent, ajkaimat körbenyalva egyenesedek fel, és elernyed teste, pihegő arcát félig eltakarja kis keze. Lassan lehúzom onnan, csuklójánál fogva, ujjamat a csokiba mártom, s most új szerepet kap a desszert, síkosító néven. Teljesen felé kerekedek, lassan csókra hívogatom száját és nyelvét, majd mikor kellően ellazult, rögtön két ujjamat vezetem belé. Számba nyög, beleremegnek ajkaim is, de csak szüntelenül csókolom tovább, és mozgatni kezdem ujjaimat.
Amikor elfogy a levegő, pár milliméterre hajolok arcától, közelről, mélyen nézek szemébe, huncutságot látok csillogni a sötét szempárban. Észre sem vettem, mikor csusszantak le kis kezei, csak már azt érzékelem, ahogy a kis ujjak vágyamra simulnak, s kezemmel azonos ütemben kezd masszírozni. Halkan dorombolok ajkaira, a forróság teljesen felemészt, elmosolyodom, és csak morgok elégedetten. Egyre kevesebbé válik kezeink mozgása, egymás szájába zihálva kényeztetjük a másikat, zsibong egész testem, és lenyelek egy halk nyögést.
- Azt akarod, hogy elmenjek? – kérdezem vigyorogva, csak huncut tekintet a válasz, majd szintén egy vigyor kíséretében hirtelen megszorít.
- Ahh – nyögök fel meglepetten. Na, ez aztán tényleg váratlanul ért. Farkam fájdalmasan lüktet a visszatartott vágytól, felsóhajtok, és megáll kezem a mozgásban, gyorsan ki is húzom belőle, és megtámaszkodom teste mellett.
- Mióta lettél ilyen kis gonosz? – vigyorgás és kuncogás a válasz, viszonzom a széles mosolyt, és visszahajolok egy csókért. Mindkét keze oldalamra simul, a fürge kis ujjak végigtapogatják minden izmomat, míg nem vállamba tud kapaszkodni. Kihasználva a figyelmetlenséget, belemosolygok a csókba, combjait simítom, majd hirtelen széttárom őket, s egy pillanat műve az egész, máris teljesen benne vagyok.
Ő felsikolt, én felnyögök a gyönyörtől, s meg kell állnom.
Bassza meg… deh… hülye vagyok…
Lihegve konstatálom, hogy ha nem lenne nagy akaraterőm, máris beleélveztem volna.
Lábacskáit körém fonja, hogy még mélyebbre hatoljak benne, alkarjaimon támaszkodom meg mellette, így teljes testünk összesimul, arcunk csak pár centire van egymástól.
Lassan mozogni kezdek, arcának édes látványa semmihez sem fogható, és… csak az enyém. Szorosan nyakam köré fonja karjait, húzna-húzna le magához, hogy tovább csókoljam, de gonosz módon, most az egyszer nem teszem meg. A ringatózás egyre gyorsabbá, vadabbá válik, szenvedélyessé, Őt figyelem, hogy a lehető legjobbat nyújtsam, mint eddig valaha. Nem tudom miért érzem azt, hogy ezt kell tennem, de belülről ösztönöz a forró érzés, hogy tegyem meg.
Már mindketten sóhajtozva kapkodjuk a levegőt, kába szemecskéi még a gyémántnál is szebben a gyertyafényben, úgy érzem, nem kell sok, amikor hirtelen, majdnem kicsusszan valami a számon.
- Szeh… - meghűl bennem a vér, de nem állok meg. Bakker, én ezt nem… Mielőtt észrevenné, hogy megszólaltam-e, vagy csak sóhajtottam, egy forró csókkal oldom a feszültséget, egyre mélyebbre és mélyebbre lökve magam benne. Nyakába fúrom arcomat, ujjai tincseim közé túrnak, bőrébe duruzsolom nevét újra és újra. Megfeszül alattam teste, remeg, visszahallom saját nevemet, és ennél nem is kell nagyobb elismerés. Lassítok, s igaz ezzel magam is kínzom, de tudom, hogy később csak sokkal jobb lesz. Csalódottan sóhajt fel, tudom jól, hogy közel jár ő is az orgazmushoz, de el kell húznom, nem akarom, hogy véget érjen. Kínzóan lassú, kényelmes mozdulatokkal mozgok benne tovább, s mikor már nem bírja, ellentétesen mozogni kezd csípőjével, elégedetlenül nyöszörögve nevemet.
- Nyugi cicám, ne siesd el… - susogom szájára, majd egy puszit is nyomok rá, egyik kezemet felcsúsztatom, és izzadt homlokából kisimítok egy tincset.
- Craigh… mh… nem bírom… - kérlel nyögdécselve, de leszorítom csípőjét.
- Dehogynem – válaszolok vigyorogva, vágytól rekedt hangon. A feszültség csak egyre nő, egészen a pattanásig feszül, már majdnem zsibbad egész testem, csakhogy elősegítse a kielégülést, de nem hagyom magam. Ó nem…
- Craig… megőrjítesz… - bizony cicám, ez az élvezet felsőfoka, amikor úgy érzed, megőrülsz.
- Egy kicsit bírd még ki – már én is egyre nehezebben duruzsolom a szavakat, szinte már fáj a lassú mozgás, a kielégületlenség.
Mielőtt elérném az utolsó pontot, felsóhajtva, fokozatosan, mégis hirtelen gyorsítom a mozgást, s a mértéktelen, felgyülemlett kéj úgy robban az orgazmus pillanatában, hogy felkiált, ahogy erősen ívbe feszül teste, mély torokhangon nyögök fel én is, és egyszerre élvezünk el hosszan. Picit még mozgok benne, majd kihúzódzkodom, felnyitom szemeimet, és ziháló édes alakját látom a meghitt gyertyafényben. Gyönyörű, mint mindig, de a legszebb akkor is élvezésekor volt. Hehe… talán egyszer majd vetemedek arra, hogy megörökítsem.
Mellé fekszem, és magamhoz ölelem. Egész teste csatakos, izzadt haját simogatom, érzem, ahogy a forróság árad belőlünk, a verejtékcseppek szinte párolognak testünkről. Puszilgatom és cirógatom, megvárom, míg valamelyest megnyugszik.
- Befejezzük a desszertet? – kérdezem halkan dorombolva, csak fáradtan bólogat, majd mosolyogva néz fel rám. Míg elveszem az egyik tálat a másik után a szekrénykéről, és mellkasomra meg hasamra teszem őket, addig ő felkúszik édesen, és fejecskéjét a vállamra hajtja, egyik lába az enyém felett van átvetve, mintha még most is össze lennénk gabalyodva.
Finoman etetni kezdem őt, s bármennyire is vágyom még, ma úgy döntök, hogy kegyetlenül kedves leszek, és nem erőltetek semmit az én kiscsibémre.
|
|
