|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Silvery | 2011. 01. 16. 16:13:23 | #10559 |
Karakter: Nanamura Haru
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Csak egy rövid szünet következik, senki nem töri meg a teremre ereszkedett csendet, s én szépen lassan emelem fel tekintetemet, hogy Craigre pillantsak. Arcáról nem lehet érzelmeket leolvasni, tekintete merev, pont mint vonásai, s ujjaimmal a pad szélét szorítom, ahogy jól ismert keserű szájíz kábítja el érzékeimet a csalódottságtól. Hát persze… nem is tudom… nem is tudom, mit gondoltam. Nem is tudom, mit vártam tőle… talán a szívem mélyén azt hittem… reméltem, hogy kiborul. Azt reméltem, hogy ideges lesz a gondolattól, hogy soha többé nem találkozunk… az reméltem, hogy legalább… legalább egy kicsit…
Remegő ujjaimmal megmarkolom az ingemet, próbálom a mozdulatot annyira feltűnésmentessé varázsolni, amennyire csak az adott pillanatban ez lehetséges, s szívem kihagy egy ütemet, mikor Craig nyugodt, halk hangja lágyan simítja a terem csendjét.
- Jól van, akkor most kijelentem, hogy a szünet előtti utolsó órára készüljön mindenki, és az újraírja. – Szemeim könnybe lábadnak, hallom ahogy körülöttem mindenki felsóhajt a megkönnyebbülésről, csak az én porcikáim üvöltenek a kiábrándultságtól, a fájdalomtól, ami éles tőrként döf újra és újra mellkasomba. Ahányszor vele vagyok… ahányszor bebizonyítja, hogy már a legkevésbé sem érdeklem őt… ahányszor a rideg, távolságtartó tekintetébe nézek… a kés gyors, lendületes tánccal szaggatja darabokra szívemet.
Tekintetemet újra lesütöm, fél füllel hallom még Craig hangját, de szavai már nem jutnak el tudatomig. A diákok felszabadult sutyorgása, a megkönnyebbült kuncogások… mintha minden eltávolodna, s én újra egyedül maradok a fájdalmammal. Tényleg… tényleg az akarja, hogy elmenjek. Még soha nem láttam, hogy Craig ilyen könnyedén beleegyezett volna valamibe… még soha. Hát tényleg? Hát tényleg ennyire gyűlöl? Hát tényleg el akar küldeni? Azt hittem… már nem is tudom, mit hittem. Ennek vége. Örökre, visszafordíthatatlanul… vége.
Már majdnem egy hónapja tudom… de mégsem… mégsem sikerül felfognom. Miért nem megy? El akarom felejteni…
A napok gyorsan száguldanak, s lassan, nagyon lassan kezdek hozzá szokni a hiányához. Napról napra kisebb a kísértés, hogy mikor meglátom elmosolyodjak, vagy odarohanjak és átöleljem… napról napra egyre kevésbé fáj hallani a hangját, érezni a közelségét. Egyre kevésbé ráz ki a hideg éjszakánként, s néha már sikerül anélkül végigaludnom egy-egy éjjelt, hogy felébrednék az álmaim fájdalmától. Most már csak reggelenként kínoz a gyötrelmes emlékük. A boldogság emléke. A boldogságé, amit saját magam miatt vesztettem el örökre. Remélem Craignek nem fáj ennyire… remélem neki nem okoztam olyan szenvedést, mint magamnak.
Torkom összeszorul, ahogy felkelek az ágyból s a naptárra pillantva haloványan, keserűen mosolyodom el. Az utolsó fizika óra az évben. A javító dolgozat.
Halk sóhajjal, lomha, fáradt mozdulatokkal öltözöm fel, majd az ablakhoz sétálva nézek ki a vékony üvegen, s ahogy szemeim az utca szélén parkoló kocsikra téved, mellkasom összeszorul. Az emlékek megrohamozzák elmémet, eszembe jut a kép, ahogy Craig kocsija parkolt a szomszéd utcában, rám várva. Ajkaim mosolyra húzódnak, de szemeimet csípik a visszatartott könnycseppek. Gyakran jön rám a sírhatnék, de tartom magam a fogadalmamhoz. Nem… többet nem sírok miatta. Már elfogytak a könnyek.
A második félév fenyegető gyorsasággal közeledik, és nem kérdés, hogy átvesznek e a másik suliban. Életemben először tanultam egy fizika dolgozatra… nem… az, hogy tanultam rá, nem kifejezés. Még a lehetőség gondolatát is kizártam, hogy akár egy pontot is veszítsek. Nem tud olyan feladatot adni, amit ne tudnék megcsinálni.
Hogy miért csináltam ezt? Nem tudom… talán úgy éreztem, hogy amíg fizikát tanulok, addig is mintha közelebb lennék hozzá. Marhaság, a fájdalomtól lüktető szívemnek mégis kellemes, hűsítő fuvallat volt a gondolat, s amíg agyamat lekötötték a képletek, összefüggések és definíciók, addig sem kellett az emlékek és a sóvárgó gondolatok ellen küzdenem.
A székemen hátradőlve dobolok a tollammal a pad szélén, a monoton ritmust elnyomja a teremben lévő nyüzsgés. Mindenki izgatott, hisz ez az év utolsó dolgozata, s ezután az óra után mindenki a megváltást, a szabadságérzetet várja. Én nem. Nekem mindegy… már nem várom a karácsonyt. Legszívesebben átugranám a következő heteket. Csak legyen már január vége… csak jöjjön már el a második félév. Nekem… nekem az lesz a megváltás… nekem az lesz a szabadság.
Mikor Craig belép a terembe, mindenki elcsendesül, s látom mások arcán a félelmet, az izgatottságot. Én nem izgulok a dolgozat miatt, tudom, hogy ötös lesz… tudom, hogy annak kell lennie… ez nem kérdés.
Kifejezéstelen arccal állok fel, mikor előre hív engem és Hirotot, pedig szívem majd kiugrik a helyéről, ahogy ajkai közül hallhatom nevemet… nem érdekel, hogy a vezetéknevemet használja… már ennyitől… már ennyitől a kétszeresére ugrik a pulzusom. Nem vagyok normális, hogy még mindig… hogy még mindig ezt érzem… olyan érzés, mintha szépen lassan belefulladnék az érzelmeim reménytelen áradatába.
Torkom elszorul, lassú mozdulatokkal teszem magam elé a tolltartómat, közvetlenül a tanári asztallal szemben lévő padra. Nem… nem akarok ilyen közel lenni hozzá. Nem akarom, hogy 3 méterről kelljen éreznem a közelségét. Hát nem gyötörtél még eleget, Craig?
- Ezeket oszd ki kérlek. – Gondolataimból kizökkent, ahogy felém nyújtja a papírokat, csupán egy röpke pillanatig hezitálok, majd anélkül, hogy akár egy pillantást is vetnék Craigre, kiveszem kezéből a lapokat, vigyázva, nehogy hozzáérjek ujjaihoz. Hátat fordítok, nem akarom, hogy lássa meggyötört arcomat, nem akarom, hogy lássa összetört tekintetemet. Elegem van ebből. Nem bírom. Már nem bírom.
Gyors mozdulatokkal osztom ki a lapokat, majd visszaülök az első padba, s mikor végre elkezdhetjük, olyan mélyen hajolok a dolgozat fölé, hogy Craig teljesen kikerüljön a látószögemből. Kezeim kicsit remegnek, de agyamat koncentrálásra kényszerítem, az átélt fájdalmak, gyötrelmek, csalódások olyan erővel segítenek a munkában, amit eddig soha nem ismertem. A feladatok könnyebbnek tűnnek, mint a múltkor, szinte mindegyik triviálisnak, túlzottan egyszerűnek látszik, s minden feladat megoldása után nő a magabiztosságom, de ezzel párhuzamosan szívemben egy kellemetlen, szúró érzés kezd el éledezni. A tudat, hogy ezzel a dolgozattal jóformán búcsút mondok Craignek. Búcsút mondok a barátaimnak, az iskolának, a közösségnek… az emlékeimnek. Mindennek, ami oly sok örömet, és még több fájdalmat okozott.
Pont az utolsó feladat végéhez érek, mikor meghallom Craig figyelmeztető hangját, miszerint már csak 5 percünk van, s néma, meggyötört sóhajjal meredek a teleírt lapra… pont úgy sikerült, ahogy elterveztem… minden feladat kész… miért nem érzem mégis azt az elégedettséget, amit kéne? Miért nem tudok teljes szívből örülni, hogy jó lett? Miért? … hetek óta erre készülök… arra, hogy megmutassam, képes vagyok rá… és most mégis… mégis csupán a keserűség szorongatja szívemet.
Megszólal a csengő, s egy pillanatra összerezzenek, majd mikor mindenki feláll, hogy beadja a dolgozatot, én is a kupacba csúsztatom a lapot. Visszasétálok a helyemre, gyors mozdulatokkal szedem össze a cuccaimat, hiszen a következő óránk tesi. Már az ajtóban állok, mikor látom, hogy Hiroto még mindig az első padnál dekkol, s egyik szemöldökömet felhúzva pillantok hátra a vállam felett.
- Hiroto, nem jössz?
- Mindjárt, csak elvesztettem a tolltartómat. – Magamban elmosolyodva csóválom meg a fejemet, majd mikor már szinte félig kint vagyok a teremből, visszakiáltok neki.
- Oké, de ne késs tesiről! – Lassú léptekkel sétálok a nyüzsis folyosón, a diákok többsége ilyenkor kiélvezi a rövid szabadságot, s minél távolabb próbál kerülni a tantermektől. Elmosolyodva hunyom le a szememet, s lábaim ösztönösen torpannak meg, mikor szemembe bevillan a kép. Mikor felvettem a tesi cuccomat láttam Hiroto tolltartóját az asztalán. Nem mondja komolyan, hogy nem vette észre, ugye?
Majdnem felnevetek, a fejemet megrázva fordulok meg, s gyors, sietős léptekkel indulok vissza a terembe. Ha még mindig azt keresi, komolyan kiröhögöm.
- Valóban azt akarja, hogy Haru másik iskolába menjen? – Szemeim tágra nyílnak, mozdulataim ledermednek a behajtott ajtó előtt, ujjaimat már majdnem a résbe csúsztattam, hogy kinyissam, de most remegve, észrevétlenül húzom vissza kezemet. Mi… mi folyik itt? Miért? Hiroto… ne… ne tedd ezt…
A pánik és a kétségbeesés első hullámai szinte megszédítenek, támaszt keresve dőlök a falnak az ajtó mellett… ne… Craig… ha megtudja, hogy Hiroto tudja… dühös lesz… dühös lesz, hogy elmondtam neki. Istenem! Mi van ha azt hiszi, hogy bosszúból mondtam el, mert szakított velem?! Mi van ha azt hiszi, hogy le akarom leplezni?! NE! Nem akarom. nem akarom, hogy ilyet gondoljon. Nem akarom, hogy gyűlöljön. Istenem… ne… én nem akartam… Hiroto magától találta ki.
Lábamba markolok, szinte lefogom végtagjaimat, mielőtt berontanék a terembe, hogy mindent megmagyarázhassak Craignek, de a válasza, a reakciója jobban érdekel.
- Azt csinál amit akar nem? De ha ennyire ellene vagy, tartsd vissza… - Szívem egy másodperc alatt hűl ki, még a pánik is eltűnik, mintha Craig rideg szavai minden érzést száműztek volna a vérző szervből, s maró könnycseppeket csalnak szemeimbe.
- Maga miatt megy el… mert nem bírja tovább, hogy egy kis semmiségért elhagyta, és így bánik vele. – Ujjaim ismét ingembe marnak, és még soha nem volt ennyire fájdalmas a zokogás visszatartása. Hiroto… drága, jó Hirotom… köszönöm… de talán meg sem fordul a fejedben, hogy ezzel többet ártasz, mint használsz. Nem… a mi kapcsolatunknak már nem lehet többet ártani. Már nem létezik. Tönkretettem. Mindent… nem semmiség… nincs igaza Hirotonak… akármilyen hálás vagyok neki, hogy kiáll értem… téved.
A jelzőcsengőt szinte meg sem hallom, szívem zaklatott dübörgése elnyomja hangját, s lassan kezd kiürülni körülöttem a folyosó. A növekvő csendet Craig visszafojtott, halk sóhaja töri meg, majd lágy fuvallatként leheli fáradtan a szavakat.
- Ezért nem szeretem a kölyköket. – Szemeim tágra nyílnak, hangjában már nem hallok fájdalmat, nem hallok bánatot, nem hallok szeretet… csupán unalmat és közömbösséget, mintha a szerelmünk soha nem létezett volna.
„nem szeretem a kölyköket.” …Akkor miért? Mond, Craig, miért mondtad, hogy szeretsz? Miért öleltél úgy, mint aki soha nem akar elengedni? Miért suttogtál édes, fojtogatóan boldog szavakat a fülembe, ahogy kezeiddel szorosan zártad körbe testemet? Miért engedted, hogy elhiggyem? Hogy reménykedjek? Hogy ennyire beléd szeressek? Miért?
Elég!
Nem akarok többet hallani! Nem bírom. Elég volt!
Némán indulok el, gondolataim kínzóan kavarognak fejemben, s émelygésem nem enyhül. Egyik kezemmel a falnak támaszkodom, fülemben visszhangzanak Craig rideg szavai. Hosszan, lassan, megállás nélkül hallom vissza hangját a gondolataimban, mintha csak a saját elmém is engem akarna büntetni. Elég volt a fájdalomból. Elég volt a szenvedésből. Elég volt a szerelemből. Nem kérek többet ebből az egészből.
Lépteim felgyorsulnak, a végén már szinte futólépésben haladok a kihalt folyosókon. Elég volt!
Fáradtan mosolyodom el, a nappaliban ülve meredek a színesen csillogó, hatalmas karácsonyfára, tekintetem üres és érzelemmentes. Hiányzik a karácsony meghitt hangulata… hiányzik a megszokott boldogság és melegség… hiányoznak a kellemes érzések…
Ayumu a szőnyegen ül előttem, és az új kifestőkönyvében színezget egy havas tájat ábrázoló képet, s fáradt szemeim az ablakra vándorolnak. Egy szem hó se esett. Mintha az ég is fogadalmat tett volna, hogy nem ejt több fagyos könnycseppet. Szívemet üresnek, merevnek érzem, s néma sóhajjal pillantok most a falon kattogó órára. Délután 5 múlt.
Anyáék már több, mint két órája elmentek, s most az én feladatom vigyázni a húgomra… de legalább valamennyire eltereli a figyelmemet. Másoknak a téliszünet szabadságot és pihenést jelent. Nekem jelenleg unalmat és a dolgok megvonását, melyek valamelyest elterelték figyelmemet az emlékektől. Már másfél hónapja… másfél hónapja nem éreztem az érintését… Craig… vajon mit csinálsz most?
A kulcs megzörren a zárban, s egy gyors köszönés után már rohanok is a szobámba, hogy ismét egyedül lehessek az ábrándjaimmal. Kinézek az ablakomon, a késődélutáni, szürkületi levegő nyugodt, finom szellővel lebegteti a kopasz fák ágait, s én hosszú, mély sóhajtással dőlök le az ablakpárkányra. Vajon elmúlik valaha ez a hiányérzet, ami a megtölti a szívemet? Vajon elmúlik ez a vágyódás? Elhomályosul az érintésének az emléke? A csókai forróságának a gondolata? Vajon lesz idő, mikor majd lehunyom a szemem, és nem tudom felidézni magamban az arca tökéletes vonásait? Mikor ha akarom se látom magam előtt a csábító mosolyt és a tengerkék szempárban tükröződő szeretetet? A szeretetet, ami talán soha nem is létezett igazán.
Kezeim ökölbe szorulnak, s gyors, remegő mozdulatokkal kapkodom fel a ruháimat. Nem… ezt nem bírom… nem bírok itt lenni. Ki kell szellőztetnem a fejemet.
Észrevétlenül surranok ki az ajtón, a sálamat és a sapkámat nem veszem fel, élvezem, ahogy a dermesztően hideg szél szinte kimossa elmém legapróbb zugait, elfelejtetve velem minden kísértő emléket, minden visszatérő, boldog gondolatot.
Felszállok a buszra, némán vágom le magam az első ülésre, üveges tekintetemet a minket körülvevő városon legeltetem. Házak, ablakok, ahonnan kiszűrődnek a karácsonyi fények… mindenki otthon ül, boldogan, a családjával… olyan érzés, mintha az egész világon csak én lennék egyedül, mintha csak én lennék magányos… mintha az egész világon csak az én szívemet szorongatná ilyen őrjítő fájdalom.
A végállomáson szállok le, homályos tekintetemet a távolban tornyosuló apró hegyre vezetem, s gyors léptekkel indulok el az út mentén. A fagyos levegő csípi a bőrömet, már sajnálom, hogy nem öltöztem fel rendesen, kabátomat dideregve húzom össze mellkasomon, kezeimet összefonom, nyakamat behúzom. Ide jöttem volna Craiggel… ide jöttünk volna… ha… ha még együtt lennénk…
Mellkasom összeszorul, szívem mintha egyre lassabban dobogna mellkasomban, s csupán halk szipogásom töri meg a fák néma susogásának csendjét. Nem sírok… nem… csak a hidegtől könnyezik a szemem.
Rátérek az apró ösvényre, melyet már számtalanszor megtettem. Még soha nem tűnt ilyen hosszúnak. Minden kő, minden faág Craigre emlékeztet. Mikor legutóbb voltam itt, együtt jöttünk.
Az emlékek kegyetlenül törnek fel agyam legmélyebb zugaiból, ahova fájdalmamban száműztem őket, s most lázongva kísértik minden léptemet. Craig… Craig… Craig… szerelmem… azt hittem, örökre együtt leszünk. Milyen gyerekes és naiv. De tényleg… azt hittem, hogy soha semmi nem szakíthat szét minket. Úgy éreztem, hogy ami köztünk van, az egy különleges, elszakíthatatlan kötelék. Hogy… hogy tévedhettem ekkorát? Hogy bízhattam egy ilyen lehetetlen álomképben?
Mire felérek a kilátó tetejére, arcomon egyre több kósza, tiltott könnycsepp folyik végig, s már nem tudom a hideget okolni… nem… szívem reszketve zokog mellkasomban, s szemeim követik példáját. Minden porcikám remeg a fájdalomtól, s néma, lassú léptekkel sétálok a korláthoz, ujjaimat végigvezetem a jeges anyagon, de szinte meg sem érzem hőmérsékletét. Bőröm, és szívem mindennél fagyosabb. Mintha minden kihűlt volna… minden… még a könnycseppek sem égetik arcomat, jeges nedvességgel borítják bőrömet, s egy lassú mozdulattal törlöm le őket. Nem… nem… nem sírhatok… nem.
Szemeimet a karácsonyi fényekben úszó városra szegezem, s mintha évről évre egyre gyönyörűbb lenne a látvány… annyi különbséggel, hogy idén a szépsége mintha csak növelné a szívemből áradó keserűséget.
Tekintetemet lesütöm, a korlát mögött tátongó mélység megnyugtató sötétséggel bókol fájdalmamnak, s ujjaim megszorulnak a korláton, mintha csak attól félnék, hogy elveszítem az irányítást a testem felett. Elég lenne egy gyenge pillanat, és szívem oly könnyedén adná fel az egészet. NEM!
Nem… ez nem én vagyok… nem…
A szél egyre erősebben süvít, s én megszédülök tőle, ezért hátrálok egy lépést, de kezeim még mindig görcsösen szorítják a korlátot. Testem megremeg, mikor a süvítő szél Craig képzeletbeli hangját leheli felém édesen, s beleborzongok a valóságosnak tűnő hang utáni kínzó sóvárgásba. Újabb könnycsepp gurul végig arcomon, ujjaim elengedik a korlátot, hogy a mellkasomra szoríthassam remegő kezeimet. Miért? Miért teszed ezt velem? Miért kell még most is őt hallanom? Elegem van… nem bírom… én… nem bírom ezt a fájdalmat.
Halk léptek, kapkodó lélegzetvételek hangja mászik fülembe, megfordulok, de felfogni sincs időm a hangok jelentésének súlyát, mikor erős kezek karolnak át. Szemeim tágra nyílnak, ahogy Craig ismerős illata mászik orromba, s minden érzékemet elkábítva, elbódítva gyengíti el amúgy is erőtlen testemet. Mi… mi folyik itt? Nem… ugye nem őrültem meg? Craig… nem… az nem lehet. Nem lehet, hogy Craig…
- Craig? – A kérdésnek szánt szócska inkább reményteli sóhajként veszik el a hideg fuvallatban, hangom beleremeg szívem reszketésébe. Annyira fáj… annyira fáj… nem akarom ezt képzelni… nem akarom ezt látni. A valóság nem lehet… az nem lehet… vagy talán… nem… kizárt. Craig már nem szeret. Miért… miért ölelne így? Miért szorítana magához? Miért jött volna el idáig?
Szívem hitetlenkedő rettegése pár másodperc alatt válik boldog reménykedéssé, mikor az erős karok szorítása nem gyengül, s én is bizonytalanul fonom köré kezeimet, ujjaim úgy markolnak kabátjába, mintha próbálnám meggyőzni magamat, hogy hús és vér embert tartok kezeim között. Craig… tényleg ő lenne az? Az illata… a hangja… a lélegzetvételeinek forró cirógatása… a testének apró rezzenései. Craig… Craig… mond, hogy tényleg te vagy az. Kérlek. Kérlek.
Elmém teljesen elhomályosul, szinte lélegezni sem tudok a kavargó gondolataimtól, s szemeim megtelnek könnycseppekkel. Forró, égető könnycseppekkel, melyek melegségükkel lágyan marják kihűlt bőrömet, édes fájdalommal cirógatva szívem sebeit.
Mély levegőt veszek, mintha meg akarnék bizonyosodni róla, hogy tényleg az oly jól ismert illat veszi e körül testemet, s beleborzongok a tudatba, hogy ő az. Hogy tényleg ő az. Agyam még kételkedik, de szívem már naiv, hiszékeny boldogsággal őrjöng.
Kicsit távolabb hajolok, s ő végtelen, odaadó gyengédséggel veszi arcomat kezei közé, érintésével puhán emeli fel arcomat, s szemeimet félénken mélyesztem el a tengerkék szempár meleg tekintetében, s szívem beleremeg, amit abban a tekintetben látok. Szeretet, szerelem, törődés, gyengédség, sajnálat és vágy… hihetetlenül mohó, érzéki sóvárgás.
- Szeretlek. – Hangja halk, és őszinte, tekintetével egy pillanatra se ereszti enyémet, s ujjaim megszorulnak a kabátja anyagán, arcomon néma könnycseppek záporoznak, de forróságuk már nem égeti bőrömet. Arcom felforrósodik a lágy tekintet mély pillantásától, a meleg ujjak perzselő érintésétől, s az édes vallomás égető, selymes cirógatásától… Craig… elhihetem, hogy ez nem egy álom? Elhihetem, hogy ez a valóság? Félek. Ha elhiszem, és kiderül, hogy nem így van… ha ismét át kell élnem azt a pillanatot, nem leszek elég erős. Tudom.
Lehajol hozzám, ajkai forrón tapadnak reszkető számra, s a világ megszűnik létezni körülöttünk. A könnycseppek többszöröződnek, de most már csak szemeim sírnak… a boldogságtól… a hitetlenkedéstől… a reménykedéstől… a vágytól… a szívembe visszatérő élénk érzelmek elsöprő áradatától, melyeket csak ő tud kiváltani belőlem. Csak ő, és senki más. Senki. Soha.
Csókunkat megkeserítik a sós cseppek, ajkaim bizseregnek a forró lehelettől, mely lassan számba törve csábítja el nyelvemet, s testem beleremeg a simítás éhes, mohó követőzésébe. Testem megfeszül, kezeim egyre erősebben szorítják, nem engedik el. Nem engedem, hogy szertefoszoljon ez a látomás. Nem engedem, hogy eltűnjön. Soha. Ha kell, örökké egy álomvilágban fogok élni, elég annyi, hogy ő benne legyen. Semmi másra nincs szükségem.
Halk, vékony hangon sóhajtom ismét nevét, mikor ajkaink elszakadnak egymástól, s fejemet ismét mellkasába fúrva ölelem magamhoz, s némán duruzsolok pulóverébe.
- Szerelmem… Remélem, nem csak a hidegtől hallucinálok. – Hangom meg-megremeg, halk szipogásomtól csak lassan tudom kiejteni a szavakat, s olyan erősen ölelem, hogy kezeim szépen lassan zsibbadni kezdenek, de nem törődök vele. Semmivel nem törődök, csak hogy minden egyes pillanatot kihasználjak, amíg itt lehetek vele. Nem eresztem. Nem.
Ismét érzem arcomon a lágy érintést, óvatosan simítja ujjait állam alá, s lassú mozdulattal csalogatja fel tekintetemet, hogy ismét elmerülhessek az érzelmektől kavargó íriszekben.
- Nem volt elég hihető a csókom? – Szívem kihagy egy hosszú ütemet, testem ledermed, s ajkaim megrándulnak, ahogy halovány mosolyra húzom őket, de a könnycseppek záporozása nem csitul, mintha egyszerre akarna kijönni az összes könnycsepp, amit az utóbbi hónapokban fájdalmas küzdelem árán tartottam vissza. Hogy nem volt e elég hihető? Ennél hihetőbb nem is lehetett volna… még mindig… még mindig érzem számban az ízét… ajkaimon a bizsergető, mohó érintést, a vágyakozó, már-már erőszakosan gyengéd nyelv puha mozdulatait. Mindent. Mintha ez lett volna az első csókom… mintha most először ölelnének át a forró karok, olyan idegen és mégis annyira, de annyira ismerős. Soha nem engedem el. Soha többé.
Szívem teljesen megadja magát, boldogan, izgatottan dübörög mellkasomban, s vérem egyre forróbbá válva olvasztja fel lefagyott végtagjaimat.
- Annyira szeretlek… - Halkan suttogom, hangom még mindig remeg, s jutalmul egy újabb éhes, követelőző, bizsergető csókot kapok, s a testemben szétáramló forróság kínzó égetéssel összpontosul ágyékomban. Nyelve ismét vadul, szenvedélyes mohósággal tör ajkaim közé, karjai erősen szorítanak, s én remegve adom át magamat az élvezetnek. Hihetetlen. Újra… újra az ő karjaiban lehetek. Újra ő az, aki ölel… ez az íz… ez az illat… az érintések. Annyira hiányzott. Annyira leírhatatlanul hiányzott.
Elhajol tőlem, s én levegő után kapva, pihegve nyitom ki homályos tekintetemet, a forróság szinte felemészt belülről.
- Nézd. – Halkan suttogva nyúl a zsebébe, egy apró dobozt vesz elő, s én épp csak annyira távolodok el tőle, hogy ne zavarjam mozdulatait.
- Mi ez? – Kíváncsian pislogok fel Craigre, majd tekintetemet újra az apró dobozkára szegezem, s szemeim tágra nyílnak, mikor egy pár gyűrűt pillantok meg benne. Szívverésem az egekbe szökik, megszédülök az őrült ritmustól, s kábán, elérzékenyülten figyelem, ahogy Craig finoman veszi kezei közé a bal kézfejemet, s gyengéd, lassú mozdulattal húzza fel ujjamra a gyűrűt, könnycseppjeim még mindig némán csordogálnak.
- Most már a menyasszonyom vagy. – Halovány mosollyal, mégis birtoklóan dörmögi a szavakat, melytől minden porcikám mintha olvadozni kezdene. Mellkasom beleremeg az érzelmek vad áradatába, s érzem, hogy nem tudom magamban tartani, s választhatok, hogy felzokogva, vagy felnevetve adom ki magamból a reszkető boldogság érzelmeit. Felnevetek, nevetésem halk és visszafogott, mégis erős érzések bújnak meg benne, s közben bátortalanul törölgetem meg arcomat.
- Hülye. – Nem tudom, mit mondhatnék, némán suttogom az apró, rövidke szócskát, majd remegő kezeimmel a nagyobb gyűrűért nyúlok, s finom, lassú mozdulattal húzom fel ujjára a gyűrűt… mintha… mintha tényleg egy eljegyzés lenne… ezek szerint… örökre összetartozunk? Ezek szerint… most már nem engedhet el. Most már mellette maradhatok. Örökre. Craig… szerelmem…
Nyaka köré fonom karjaimat, s ő erősen ragadja meg csípőmet, s felemel a földről. Lábaimat ösztönösen dereka köré fonom, testünk egymáshoz simul, s én szorosan ölelem nyakát, arcunk puhán simul a másikéhoz, könnycseppjeim enyhén benedvesítik Craig bőrét.
Hosszú percig mozdulatlanul öleljük egymást, kiélvezzük az összetartozás boldogságának visszatérését, s úgy érzem, mintha még soha nem lettünk volna ennyire közel egymáshoz.
Szemeimet résnyire nyitom ki, majd maguktól kerekednek el, mikor az égből lehullani látok pár apró, hófehér, tündöklő hópihét.
- Nézd, esik… - Némán suttogom, ragyogó tekintettel nézek fel, s látom, hogy egyre sűrűbben, egyre gyönyörűbben záporoznak a hópelyhek, s elmosolyodva hunyom le a szemeimet. Mintha… mintha az ég is velem sírna… mintha ő is velem örülne… köszönöm. Köszönöm. Köszönöm.
- Haru-chan. – Beleremegek a megszólításba, gyomrom görcsbe ugrik a boldogságtól… azt hittem… azt hittem már soha többé nem hallhatom az ajkai közül. - Sajnálom… túlságosan szeretlek ahhoz, hogy tisztán lássak. De soha többet nem engedlek el. Akkor sem, ha szabadulni akarsz, mert magamhoz láncollak. – Istenem… Istenem… most meg tudnék halni a boldogságtól. Vajon elhihetem? Vajon remélhetem, hogy tényleg ennyire szeret? Igen… érzem… érzem az érintésén, érzem a tekintetén… tudom, hogy igaz.
Szemeimen ismét vastag könnyfátyol keletkezik, mellkasom összeszorul, szívem mintha ki készülne törni a szűk helyéről, s az érzéki, kellemes fájdalomtól elmosolyodva túrok a selymes, kihűlt hajtincsek közé. Lehunyja szemeit, érzem, ahogy enyhén megborzong az érintéstől, s a tudat, hogy ilyen hatással vagyok rá édes boldogsággal tölti el szívemet. Ujjaimat arcára vezetem finoman simítom a selymes bőrt, s mikor ismét összefonódik tekintetünk, halkan suttogva, remegő hangon válaszolok neki.
- Soha nem is akarnék szabadulni. Nagyon szeretlek Craig…
- Én is Haru-chan. – Látom, ahogy szemeiben boldogság csillan, lassú mozdulattal hajolok ajkához, s egy forró, lágy csókot követelek tőle. Egyik kezével fenekem alá nyúlva tart meg, másik keze lágyan kalandozik hátamon, s halkan sóhajtok fel, mikor hűvös ujjai kabátom alá csúsznak, s közvetlenül bőrömet simítják. A csókba lehelek, ajkaimra mosoly kúszik, ahogy az eddig elfojtott emlékeket szabadjára eresztik a boldogság hullámai. Ez soha nem fog elmúlni… tudom… mindig így fogok reagálni az érintésére. Örökre.
Hosszú, végtelennek tűnő percekig csókolózunk az egyre sűrűbbé váló hóesésben, ujjaim szenvedélyesen kalandoznak Craig vöröses-szőke tincsei között, s mosolyogva kapkodom a levegőt, mikor megszakítjuk a csókot. Homlokunk egymásnak dől, közelről nézünk a másik tekintetébe, leheletünk összefonódik, orraink néha egymás simítják. Annyira… annyira tökéletes ez a pillanat. Karácsony… az Ő karjai között… szitáló, gyönyörű hóesés, és a város tündöklő, halovány fényei.
- Köszönöm. – Halkan, lehunyt szemmel suttogok, majd egy lélegzetvételnyi szünet után, elmosolyodva ismétlem meg, kiegészítve. – Köszönöm, hogy vagy nekem. – Érzem, ahogy ölelése még szorosabbá válik, s szinte karjai közé simul testem, ahogy mellkasához bújok. Arcunk ismét egymást simítja, s ő kicsit lehajolva lehel egy csókot nyakamba, ujjaim megfeszülnek hajtincsei között, testem már ennyitől megremeg, s minden porcikám megfeszül, mikor érzem puha, a csókunktól enyhén nedves ajkait fülcimpámhoz simulni.
- Boldog karácsonyt, Haru-chanom. – Felsóhajtok, fejemet ösztönösen, akaratlanul is enyhén hátrabillentem, így helyet adva Craignek, hogy újabb csókot leheljen nyakamba, mellkasom összeszorul, torkom kiszárad, s ismét könnycseppek kezdenek folyni arcomon.
Szipogva hajolok vissza, egy kezemet kicsúsztatom Craig hajából, s arcomat kezdem törölgetni, de ajkaimon akaratlanul is halovány, elérzékenyült mosoly ül.
- Craig… pont abba tudtam hagyni a sírást. – Kezeim remegnek, pont mint ahogy testem minden porcikája, hangomban egy csepp szemrehányás sincs, s látom, ahogy Craig ajkaira széles vigyor kúszik, halkan kuncog fel, majd ajkaimhoz hajol.
- Ne aggódj, elmulasztom. – Ismét rabul ejti ajkaimat, mély, szenvedélyesen vad csókot követel tőlem, s halkan nyögök fel, mikor kezével finoman fenekembe markol. Testem minden porcikája üvölt a vágytól, mindenem bizsereg, tombol, ég, sóvárog az érintése, a csókjai, a lehelete után, s ujjaimat tarkóján keresztül simítom nyakára, majd finoman csúsztatom őket a kabát és a póló alá, hogy lágy cirógatásom közvetlenül hátát érhesse.
Egyre vadabbul, egyre türelmetlenebb mozdulatokkal csillapítjuk mohó éhségünket, s lihegve szakítom el ajkaimat, hogy levegő után kaphassak. Hosszú másodpercekig pihegve hajtom vállára a fejemet, s ő a hajamba simítja arcát, lélegzésének forró fuvallatai édesen bizsergetik bőrömet.
Mikor légzésem ismét lelassul, kicsit felemelem a fejemet, az orromat Craig orrának simítom, majd halkan suttogva szólalok meg, szemeimet boldog elégedettséggel hunyom le.
- Bárcsak örökké tartana ez a pillanat. – Érzek egy apró, leheletnyien finom puszit ajkaimon, s szemeimet résnyire nyitom, hogy Craig éhes tekintetébe pillanthassak. Testemet elönti a forróság, mikor tekintetünk találkozik, lábaimat még szorosabban fonom köré.
Craig finoman csúsztatja a derekamra ujjait, lerak a földre, majd magához húz, s fülemhez hajolva dörmög bele mély, szexi, vonzó hangon, melytől libabőrössé válok, és megremegek a testemre törő vad vágytól.
- Inkább az a pillanat tartson örökké, amikor végre újra benned lehetek. – Testem megfeszül, tudom, hogy arcom teljesen kivörösödik, hirtelen olyan érzés tör rám, mintha lázas lennék, kiráz a hideg, mégis ég, felgyullad a bőröm. Annyira hihetetlen… annyira hihetetlenül jó… azt hittem, soha többé nem érezhetem ezt… azt hittem, soha többé nem fog így zihálni a szívem… és elég pár szó tőle, és máris… máris beleőrülök a vágyba.
Ismét szenvedélyesen tapad ajkaimra, tágra nyílt szemekkel nyögök fel, ahogy ujjai finoman csúsznak nadrágomba, hogy puhán markolhassanak a fenekembe. Testem megremeg, ujjaim a kabátjába mélyednek, s mikor ad egy lélegzetvételnyi szünetet, halkan, elhaló, remegő hangon sóhajtok fel.
- Craig… nem megyünk haza? – Egy mosolyt kapok válaszul, egy utolsó apró puszi, majd egy bólintással válaszol a kérdésre, s ujjainkat összefonva fogja meg a kezemet. A meleg ujjak határozott, gyengéd szorítása engem is mosolygásra késztet, ujjaim között érzem Craig gyűrűjét, s szívem boldogan, gyors tempóban dübörög mellkasomban, ahogy lassú léptekkel, szorosan egymás mellett elindulunk lefelé… hihetetlen az emberi szív… mindig elképedek, mily könnyedén, mily gyorsan vált a legszörnyűbb depresszióból a legfelhőtlenebb boldogságba… és mind ehhez elég pár apró szócska… pár apró tett valakitől… valakitől, akit szeretsz. Soha nem akarom elengedni ezt az érzést.
A hó már szinte átláthatatlan ködfátyolt alkot, ahogy sűrűn hullik a sötét fellegekből, s az apró pihék lágyan, puhán simítják kipirult, forró arcomat… el sem hiszem… újra Craig karjai között lehetek… újra érezhetem a testéből áradó forróságot. Milyen régen volt már… ennyire régen… majdnem két hónapja… majdnem két hónapja, hogy nem érintett.
A szokottnál idegesebbnek érzem magamat, arcom kipirul, ahogy felidézem az együtt töltött éjszakák emlékét, testem már a gondolattól is türelmetlenül, vágyakozóan bizsereg.
Fáradtan ülök be az anyósülésre, mikor leérünk a hegyről, s elmosolyodom, ahogy ismét megrohamoznak az emlékek. Mindig, mindenhol… emlékek, emlékek, emlékek… róla.
- Craig… Neked is boldog karácsonyt… - Halkan, mosolyogva sóhajtom a szavakat, mikor ő is beül a kocsiba, s az állam alá csúsztatja hideg ujjait, hogy magához húzza arcomat. Egy lassú, visszafogott, érzéki csókot lehel ajkaimra, puhán, lágyan érintkezik bőrünk, s szívverésem felgyorsul a gyengéd csóktól.
Ajkamat végigsimítva hajolok vissza, íze átjárja számat, bőröm bizsereg a vágyakozástól, s legszívesebben most azonnal rámásznék, de visszatart a tudat, hogy milyen régen voltunk együtt. Félek, hogy… hogy fájni fog…
Hátradőlök a széken, szinte belesüpped testem a puha anyagba, s tekintetemet egyenesen és leplezetlenül Craigre szegezem. Minden mozdulatát, minden rezzenését figyelem, magamba szívom a látványát, mintha valahol még mindig attól félne szívem, hogy ha egy másodpercig szem elől tévesztem, szertefoszlik a kép. Pedig nem fog… tudom… minden porcikám érzi a közelségét, minden érzékem kiéleződik a jelenlétére, az illatára, ami átjárja az apró légterű autót, a lélegzetvételének nyugodt, monoton, halk ritmusára… hogyan… hogyan lehet valakit ennyire szeretni?
Elmosolyodom, s ahogy a szívemből áradó melegség átjárja testemet, nyugodtan hunyom le szemeimet. Minden pislogás egyre hosszabb, mintha szemhéjam egyre nehezebbé válna, mígnem teljesen leragadnak szemeim, s napok óta először sikerül mély, békés, pihentető álomba zuhannom. Craig…
Forróság, nyugodt békés lélegzetvételek fuvallata, halovány napfény játéka a hátamon…
Szemeim hirtelen nyílnak ki, s szívverésem egyik pillanatról a másikra szökik az egekbe, ahogy megpillantom Craig édes, nyugodt, alvó arcát, s értetlenkedve pislogok párat a reggeli világosságban. Mi… mi van? Nem… világosan emlékszem, hogy nem ittam tegnap semmit… akkor miért nem emlékszem rá, hogy… ?
Hirtelen döbbenek rá, hogy valószínűleg elaludtam hazafelé a kocsiban, s fejemben zavarosan, gyorsan cikáznak a gondolatok. Ha elaludtam, akkor hogyan? Miért vagyok itt… és miért nem ébresztett fel Craig? Én biztos felébresztett volna őt… annyira vágyom rá… és ha ő is ezt érzi… bahh. Már megint ezt csináltam. Mint első alkalommal. A francba a hülye alvási szokásaimmal.
Akaratlanul is elmosolyodom, ahogy felidézem, milyen durcás volt Craig, miután elaludtam az első éjszaka, s vigyorral az ajkaimon fúrom mellkasába arcomat. Nincs rajta semmi felül, így bőrünk közvetlenül egymáshoz simul, ahogy hozzábújok, s minden érintés forró, égető bőrfelületet hagy maga után. Craig… szerelmem…
Érzem, hogy rajtam sincs semmi egy alsónadrágon kívül, s szemeimet lehunyva szinte látom magam előtt, ahogy Craig a karjai között hoz fel, majd gyengéd mozdulatokkal vetkőztet le.
Érzem, ahogy elvörösödöm ujjaimmal finoman kezdem cirógatni Craig mellkasát, s a mozdulat régi időket idéz fel bennem. Ah… annyira hiányzott… az érintése… a forrósága. Olyan régen… olyan nagyon régen éreztem ennyire kipihentnek magamat.
Óvatosan bújok ki az öleléséből, felülök az ágyon, s hosszú, néma percekig hallgatom, ahogy egyenletesen szuszogva alszik. Hmm… még csak fél 10 van, de tegnap korán lefeküdtünk, szóval…
Elmosolyodom, ujjaimat arcára simítom, majd szőkés tincseivel kezdek finoman játszadozni. Hmm… már régóta ki akartam próbálni.
Kisördög módjára vigyorodom el, egy finom mozdulattal döntöm a hátára, majd szájára tapadva kezdem ébresztgetni egy forró, mély csókkal. Érzem, ahogy lélegzetvétele egyenetlenné válik, s szívverésem egyre csak gyorsul, ajkaimmal csókra kényszerítem a félálomban lévő ajkakat.
Elvigyorodom, ujjaimmal finoman cirógatom végig hasát, majd alsóján keresztül kezdem el ágyékát dörzsölni, s a tengerkék szempár hirtelen villan rám. Érzem, ahogy az ő ajkai is vigyorra húzódnak, egyik kezével hajamba túrva húzza még közelebb arcomat, másik keze derekamra siklik, és olyan hirtelen dönt le az ágyra és fordít helyzetünkön, hogy hangos sikkantás hagyja el ajkaimat, majd mikor fölém mászik, halkan felnevetve vezetem ujjaimat hajába… ne haragudj, drágám… én nem vagyok olyan türelmes, mint te.
- Kedves ébresztő. – Dörmögi ajkaimra vigyorogva, miközben egyik keze oldalamat cirógatva vándorol fel-alá testemen, s szemeimben huncut csintalanság villan.
- Ez volt a büntetésed, amiért nem ébresztettél fel tegnap este. – Finoman ajkába harapok a mondat után, s ő felmorranva tör ajkaim közé nyelvével, testünk egymáshoz simul, s hangosan zihálva szakítom meg a csókot, mikor végleg elfogy a levegőm… ah… úgy érzem… már most képes lennék elmenni… pedig még semmit nem csináltunk… megőrülök… én tényleg megőrülök.
- Akkor most jön a te büntetésed, hogy elaludtál. – Közvetlenül fülembe dörmögi a szavakat, arcom szinte felgyullad, s halk nyöszörgés hagyja el ajkaimat, mikor fülembe csókolva kábítja el elmémet. Merevedésem, már vadul lüktet, a vékony alsónadrág érintése is kényelmetlen érzéssel tölt el, s Craig vigyorogva emelkedik fel, hogy végignézzen testemen. Kezemet szám elé emelem, hogy visszafojtsam a hangomat, és eltakarjam a kivörösödött pofit, de Craig egy gyengéd mozdulattal fogja meg ujjaimat, egy apró csókot lehel a gyűrűmre, majd a testem mellé vezeti kezemet. Szívem vadul zihál, egész testem remeg, s minden porcikám sóvárog, bizsereg, ahogy Craig tekintete simogatja bőrömet.
- Fogytál… - Halkan sóhajtva suttog, s finoman, óvatosan húzza végig fogait hasamon, s én felsóhajtva vetem hátra a fejem, de mikor agyam felfogja a hallott kijelentést, durcásan dünnyögöm a választ.
- Mégis kinek a hibája szerinted? – Halkan felkuncog, s szemeim tágra nyílnak, ahogy egy hirtelen mozdulattal húzza le az alsónadrágomat. Elvörösödve emelem fel a fejemet, Craig vad, éhes tekintete láttán különös, szenvedélyes vágyakozás tör rám, ujjaimmal a lepedőbe markolva nyögök fel, mikor Craig finoman nyal végig merevedésemen. Szemeimbe könnycseppek gyűlnek az élvezettől, s mikor teljesen a szájába vesz, elég egy lassú mozdulat, s hangos nyögéssel élvezek el. Szemeim elkerekednek, kezeimet számra tapasztva lihegek a gyönyörtől, s Craig széles vigyorral emeli fel a fejét, majd hozzám mászik, s halkan dörmög a fülembe.
- Ez gyors volt, Haru-chan. Ennyire hiányoztam? – Szemeimben egy pillanatra durcás düh villan, de elég egy forró csók, hogy szerteoszlassa mérges gondolataimat, s testem ismét remeg a gyönyörtől, ahogy kezei finoman simítják érzékeny pontjaimat.
Nyelvével nyakamra tér, finoman harapja meg bőrömet, s én felsóhajtva túrok a hajába, mintha csak még közelebb akarnám őt húzni magamhoz. Kezei remegnek, s ahogy nyelve mellbimbómat kezdi kényeztetni, ujjaim megfeszülnek a szőke tincsek között.
Gyengéden tárja szét lábaimat, s én elvörösödve, szégyenlősen fordítom oldalra arcomat, mikor lábaim közé térdel, ujjai finoman keresik a pontot, ahogy testünk eggyé fog válni… úgy érzem… úgy érzem, mintha ez lenne az első alkalmam. Minden érintés, minden csók, minden kényeztetés olyan intenzív és olyan új… mégis pontosan tudja mit kell csinálnia, hogy teljesen elkábítson, s könnyedén a gyönyörbe repítsen.
Nyelvével lassú, kínzó mozdulatokkal kezd körözni bejáratom körül, hangosan lehelem nevét, ujjaim ismét a lepedő puha anyagát tépik, szorongatják, ahogy testem hol megfeszül, hol ellazul karjai között.
Tekintetem egyre homályosabb, a szoba egyre messzebbinek tűnik, s csak kábán, bódultan fogom fel, mikor a felső fiókból kiveszi a jól ismert tubust. Ösztönösen összébb zárnám lábaimat, ahogy ujjai finoman masszíroznak, s ő elmosolyodva mászik fölém, hogy kába ajkaimat újabb forró csókra csábítsa. Szinte még egymásra sem tapadtak ajkaink, ujjait lassan, finoman, de ellentmondást nem tűrő határozottsággal vezeti belém, s hangos nyögésem megszakítja a csókot.
Testem ösztönösen összerándul, érzem, ahogy izmaim ujjaira szorulnak, s remegve, sóhajtozva próbálok lazítani, hogy kényelmesen folytathassa tágításomat, de testem nem engedelmeskedik a parancsnak. Halkan nyöszörgöm nevét, szemeimet erősen szorítom össze, s érzem égető leheletét, ahogy a fülemhez hajol.
- Haru-chan, lazíts. – Lágy, finoman dörmögő hangja édesen cirógatja érzékeimet, szemeimet résnyire kinyitva fordítom felé arcomat, hogy egy rövid, leheletnyi csókkal kábíthasson el. – Szeretlek. – Ismét visszahajol fülemhez, halkan suttogva folytatja, s érzem, hogy arcom újra kipirul, testemen hirtelen söpör végig egy forró, szívmelengető fuvallat, s izmaim maguktól lazulnak el, halk sóhaj kíséretében figyelem, ahogy ismét elhajol tőlem, s lassú, óvatos mozdulatokkal mozdítja meg bennem az ujjait. Felsóhajtok, lábaimat szélesebbre nyitom, ahogy egyre könnyebben megy a tágítás, s remegve hunyom le szemeimet, ahogy a harmadik ujját is belém vezeti. Elmosolyodom, minden mozdulatnál érzem, ahogy Craig gyűrűje finoman súrolja bőrömet, ezzel újra és újra emlékeztetve engem a köztünk lévő titkos kapocsra. A fogadalom, melyet egymásnak tettünk… és ez a gyűrű köt össze minket.
- Craihg… elég volth… kérlek… - Halkan suttogva könyörgő szemekkel pillantok fel rá, testem megfeszül az élvezettől, bejáratom forrón sóvárogva, várakozón lüktet, s minden porcikám vágyik rá, hogy ismét érezhessem őt magamban. Hogy ismét eggyé válhasson testünk, ezzel mélyebb kapcsolatot teremtve lelkünk között. Akarom őt. Mindennél jobban akarom őt.
|
| timcsiikee | 2011. 01. 15. 02:44:18 | #10506 |
 Karakter: Craig Norman
Megjegyzés: ~ Silverynek
Craig:
- Felkészült már az első félévzárásra, Norman-sensei? – mosolyog rám a zenetanár, miközben egymás mellett sétálunk a folyosón, órák után.
- Áh, nincs az még olyan közel – mondom félszeg mosolyfélével. – meg persze nem először van részem benne, tudom, milyenek lesznek ilyenkor a diákok.
- Igaz, el is felejtettem – kuncog halkan.
- Norman sensei… ez a hang… mikor megfordulok, szembesülök a tulajdonosával. - Öhm… lenne egy kérdésem. – Furcsa… de miért kezdett el kicsit gyorsabban lüktetni a mellkasom?
- Akkor én megyek is, úgyis csak a kapuig mentünk volna együtt. – szól a tanárnő, majd el is megy, cipőjének halk kopogása töri meg a kínos csendet, és Haru felé fordulok teljesen.
- Az előző dolgozatomról szeretnék kérdezni… - aha… bár a hangjából ítélve, valóban. De… eléggé ismerem már ahhoz, hogy tudjam, nem csak erről van szó. - Előtte hiányoztam egy hetet, és elég fontos lenne, hogy kijavítsam a jegyet… - mióta kezdett el ennyire érdeklődni a jegyei iránt? Mondjuk… eléggé rontott, mióta…
- Még soha nem tűnt fel, hogy érdekelnek a jegyeid, Nanamura. – valamiért kellemetlen így kimondani a nevét, de már nem annyira, mint mikor először tettem… Éjszaka, amikor órákig várt az ajtóm előtt… ami miatt hiányzott… amiért itt van.
- Még soha nem tűnt fel, hogy a senseit zavarná, ha valaki javítani akar. – mást nem is vártam tőle. Vajon valóban visszatért az a Haru-chan akiről az első benyomásom volt? Talán… már feladta?
- Szólj holnap órán, és megbeszéljük. Gondolom mások is akarnak javítani. – biztos vagyok benne.
Szemébe nézek, és egyszerűen nem bírom elszakítani a tekintetem. Az ujjaim sóváran bizseregnek, de az agyam nem hagyja, hogy megmozduljanak, fagyossá teszi minden érzékemet a bőrömön, hogy megállítsam magam. Nem hiszem el, hogy még mindig… még mindig vágyódom utána, ráadásul… Igaza volt Kyogounak. Azóta másra sem tudtam még nézni.
- Craig… - csak ront a helyzeten hanglejtésével, lágyságával és… az egész megjelenésével. Vajon tudja milyen hatással van rám és bosszúként használja? Lehetséges. – Lehetetlen, hogy visszanyerjem a bizalmadat? – mégsem adta még fel… valamiért kellemes érzéssel tölt el a tudat, hogy még mindig… de nem hagyhatom magam. Nem leszek én a balek. Nem tagadom én sem voltam szent az előző életemben, de legalább őszinte voltam… - Én még mindig szeretlek… - beledöfi, majd elkezdi forgatni a kést hevesen lüktető szervembe. Kegyetlen vagy velem, én sem lehetek más.
- Nem tudok megbízni benned. Már nem. – még pár pillanatig figyelem, arcán és szemeiben a teljes összetörtség tükröződik vissza. Eleget láttam.
Megfordulok, majd az épület elé visznek lábaim egészen a kocsiig, ahol még visszanézek a bejárat felé.
Lehet, hogy most még úgy érzem hülyeség amit magammal csinálok, de később nem fogom megbánni… Vagy mégis? Idióta büszkeség.
~*~
Megint nekik tartok órát, és mindig, folyamatosan semlegesen, nulla lelkesedéssel. Nem mintha valaha is lelkesedés látszott volna az arcomon, de belül megvolt az az érzés, hogy valamit át akarok adni nekik. Az is igaz hogy egyre kevésbé zavar az, hogy Ő is ott van. És még ott is lesz addig míg le nem érettségizik. Elég nehéz úgy elfelejteni valakit, ha minden nap az orrod előtt ül
órákig.
Mikor belépek a terembe, máris szólnak páran, akik javítani akarnak, de csak komoran ülök le helyemre. Meglepő.
- Remek, akkor aki javítani akar, az jelentkezzen, és lefeleltetem. – néma csend, a feszültség csak úgy szaglik, és ha a régi énem visszatért volna, most tuti vigyorogna magában. De… már csak egy üres kis hely van.
Mikoe az első kezet meglátom a levegőben, közönyösen nézek fel rá, és egyszerre érzem azt, hogy meg is vagyok lepve meg nem is. Különös érzés… mikkel nem „ajándékoz” még most is.
- A táblához, Nanamura. – feláll, de tovább nem mozdul, csak az asztalra csap.
- Azt hittük, ma az beszéljük meg, hogy mikor lesz a javító dolgozat. Mára nem úgy készültünk.
- Tehát nem akarsz felelni? – kérdezek vissza komoran.
- Nem! Ehhez nincs joga… ez túl nagy anyagrész! – szinte ösztönösen állok fel én is helyemről, és előre dőlve támasztom meg magam ujjaimmal.
- Ne mondd meg, hogy mihez van jogom és mihez nincs, Nanamura. – válaszolom megemelt hanggal. Ez még mindig nem Az a Haru… pedig azt hittem a legutóbbi után megint azt fogom látni, de nem… Valahogy… hiányzik valami. - Mutasd a házirendnek azt a részét, ahol le van írva, hogy a tanár nem kérheti számon váratlanul a tanult anyagot! – azóta is farkasszemet nézek vele mégis… hiányzik egy valami, amit nem tudok hova tenni… nem jut eszembe. Mi az?
- Sensei, akkor legalább azok hadd javíthassanak rendesen, akik hiányoztak előtte… Harunak fontos ez a jegy a suli váltás miatt. – szól bele az egyik lány, és hirtelen elfagynak az ereim. Hogy… micsoda?
Visszaesik a székére, és száját befogva mered előre riadt szemekkel.
Megvan… meg van mi volt az ami hiányzott. Régebben csak az én csesztetésemre feleselt, de most… most más cél vezérelte arra, hogy kihúzza a gyufát. Megint… Már értem.
De valamiért, újra előtört a kellemetlen érzés. Most mi a fenét tegyek? Ha ez igaz…
Bele sem gondoltam ebbe. Miért nem közölte? Mikor döntött el? Nem rég még arról volt szó hogy versenyre akar menni.
Az én hibám.
- Bár, ha nem javítja ki a jegyet, akkor talán nem veszik át, szóval az is jó. – kísértés? Ugyan… az nem rám vallana, ha csak ezért, önzőségből tenném meg. De mit érnék el vele, ha itt marad? Tovább látom, és tovább kínzom magam. Miért is rossz nekem ez?
- Jól van, akkor most kijelentem, hogy a szünet előtti utolsó órára készüljön mindenki, és az újraírja. – csoportos fellélegzés, és miegymás, tekintetem visszavezetem a noteszomra. – Esetleg véletlenül van valaki, aki készült mára? Teljesen véletlenül. – néma csend… nem is vártam mást egy ilyen bagázstól – Sejtettem… de közlöm, hogy amit ma veszünk, az is bele fog tartozni a dolgozatba.
Nem törődök a tiltakozásukkal és hőbörgésükkel. Mindennek ára van, fel kéne végre fognotok…
~*~
Amikor belépek a terembe, mindenki újra elcsendesedik, a terem már fel van díszítve, tiszta karácsonyi hangulat. A végén még nekem is megjön a kedvem.
Kiosztom a lapokat, szinte mindenki ír, így nem kell sok helyváltoztatás ahhoz, hogy hátra kerüljenek azok akik nem írnak. Bár nem tetszik az, hogy sokan megelégszenek a kettessel, de… most kivételesen rájuk hagyom. Ilyen sem volt még mióta tanítok.
- Nanamura és Tachibana - üljetek csak ide az első padba – mutatok magam elé, mire egy pillanatra ledöbbennek, majd szótlanul foglalnak helyet – ezeket oszd ki kérlek – nyújtom Haru elé a lapokat mielőtt leülne, s kissé tétovázva, de végül elveszi őket, és gyorsan hátat fordítva kezdi kiosztani.
Előveszek egy újságot, s míg írnak ezt lapozgatom. Biztos van még olyan ember aki puskázik, de nem hagyom sokáig. Soha nem fogják megtanulni ugye? A kölykök soha nem tanulnak semmiből… Nem fogják fel amit mondani akarnak nekik ráadásul nem látják ami értékes… tisztelet a kivételnek. Lehet hogy én is hasonló voltam, hisz ki nem? De ők lassan elérik azt a kort ahol meg kéne érni… Távol vannak még tőle.
A csendet csak a tollak és ceruzák sercegése, valamint az újság csörgése töri meg. Minden nyugodt és csendes, bár feszült a hangulat, hisz lassan közeleg az óra vége, és nem sok idő van a befejezésre.
- Már csak öt perc – mondom halkan, majd újabbat lapozok, előtte ujjamat megnyalva. Úgy látom a legtöbben már csak merednek a lap felett, vagy csak néznek ki a fejükből, néhányan még lelkesen körmölnek, vagy kiegészítik, szépítik javítják az utolsó sorokat.
Pontban a kicsengőkor elkezdem összeszedni őket, majd a tanári asztalhoz ülve leteszek mindent, és visszaülök helyemre. Hogy a szünetre ne maradjon semmi, jobb ha most kijavítom őket, így nem kell azon aggódnom, hogy mivel nem vagyok még kész. Úgyis elég pörgősen szokott telni ez az időszak.
- Hiroto, nem jössz? – hallom fél füllel, mikor előveszem a piros tollat, de először nem is figyelek igazán.
- Mindjárt, csak elvesztettem a tolltartómat – a kölykök folyamatosan özönlenek ki, egyre távolodnak a hangok.
- Oké, de ne késs tesiről! – majd végül ő is kilép… csend…
Ahhoz képest, hogy azt mondta a tolltartóját keresi, még mindig itt áll előttem.
- Tanár úr – pont ezt vártam.
- Mit szeretnél Tachibana? – mondom egyszerű közönnyel, fel sem emelve tekintetem a lapok közül, gyorsan meg a javítás.
- Tudom, hogy nem sok közöm van hozzá…
- Nem tudom, mire gondolsz, de ahogy a mondatot kezded, szerintem sem. – egy pillanatra elnémul, majd visszafogottan csap az asztalra, én pedig egyik szemöldököm felvonva nézek rá. Elég erőszakos tekintete van.
- Valóban azt akarja, hogy Haru másik iskolába menjen? – ennek elment az esze?
- Azt csinál amit akar nem? De ha ennyire ellene vagy, tartsd vissza… - már épp folytatnám, mikor újra megszólal makacs hangon.
- Maga miatt megy el… - nem mozdulnak ujjaim, csak a lap felé meredek. – mert nem bírja tovább, hogy egy kis semmiségért elhagyta, és így bánik vele.
Fáradtan sóhajtva túrok tincseim közé, majd így támasztom meg fejem.
- Ezért nem szeretem a kölyköket. – morgom orrom alatt.
- Még mindig szereti… - dobban egyet mellkasomban a megfagyni készülő szívem, és lepereg pár szilánk róla. – És a kép, amit látott, csak egyetlen pillanatot mutat, mert semmi más nem történt.
- Ehhez már tényleg semmi közöd – leveszem szemüvegem, és orrnyergemet kezdem el masszírozni. Ez a kölyök az őrületbe kerget.
- Lehet, de akkor sem hagyhatom szótlanul.
- Inkább ne üsd bele az orrod abba, amihez nem értesz… kölyök… - kimerült tekintettel nézek fel rá újra, látom arcán és szemeiben a dühöt és még valamit. Miért ilyen fontos neki? Attól hogy másik iskolába megy, ugyan úgy találkozhatnak, nem értem.
- Lehet, hogy gyerek vagyok, de nekem is vannak érzéseim… mint mindenkinek az én korosztályomban… mint minden embernek. – nem… nem fogok előtte kiborulni. Nincs az az isten, hogy felemeljem a hangomat. Nem fogja kihozni belőlem, bármennyire is remegnek az izmaim. – bár Haru nem tud róla, de az eset után elintézték azt a valakit.
- És te erről honnan tudsz? – válaszolok rögtön, mire persze nem mond semmit. – Figyelj… regélhetsz itt nekem órákig, nem fogsz sokat elérni vele. Neki is könnyebb lesz, ha elmegy innen.
- Maga hülyébb, mint hittem – mi van? Szúrós tekintettel nézek vissza. – inkább hagyja elmenni azt akit szeret, minthogy megvédené? Talán nem is szerette sosem…
- Takarodj ki! – hangom kitör, és csak nehezen tudtam visszafogni magam… a fenébe…
Szótlanul kapja fel táskáját, de az ajtóban még megáll.
- Gondolja meg… - csatt…
Nem hiszem el… kioktatott egy kölyök… egy vakarcs… Egyre pofátlanabbak, komolyan. Semmi tisztelettudás nem ragadt beléjük? Megőrülök.
~*~
A dolgozatok kis része mégis javítatlanul maradt, az után a „traccsparti” után nem sok kedvem volt továbbra is a teremben maradni. Emlékek… hogy én mennyire utálom őket.
A kanapén fekve őrlődök magamban, és a nagy csendben egy guruló hangra leszek figyelmes. Mi ez?
A hang irányába fordulva látom meg, ahogy a kicsi kivillanó parketta részen, a szőnyegig gurult valami… oh megvan. Előhalászom a szekrény aljából a kis dobozt, visszateszem, majd elmerengve ülök a földre.
Már megint emlékek… Még a levegőről is Ő jut eszembe. Komolyan megőrültem. Vagy csak még mindig őrülten szeretem. Markomban kicsit megszorítom a dobozt, szerencsére erős így nem roppan össze erőm alatt. Előre görnyedek, ölembe ejtem kezemet, majd összeszorított szemekkel remegnek meg újra izmaim.
Karácsony este van, és itt ülök magamban azon töprengve, amit a pár nap alatt vágtak a fejemhez. Valahol igazuk lehet, mégsem akarom elfogadni. De miért nem? Csalódtam már nagyobbat is miért nem bírom elviselni?
Talán mert nem hittem volna, hogy ő is olyan lesz.
Ebben a történetben csak az hibázik, hogy ő nem olyan… mindig is tudtam, de saját önfejűségem mindig jobban hajtott. Látni akartam az arcát, ahogy a bűne miatt szenved. Megkínoztam mindazért, hogy magamnak bebizonyítsam, tényleg szeret.
Belül talán reméltem, hogy tovább sem fogja feladni, de tévedtem. Miért? Ennyire megbántottam volna? Ha elmenne megoldódna? Vagy…
Nem… miért hagynám? A büszkeségem nagyobb, vagy íz iránta érzettek?
Már épp pattanok fel, s azzal a lendülettel lépnék az ajtó felé, amikor megtorpanok.
Csak úgy nem állíthatok be a házukhoz, pont karácsony este. Mit mondanék? Hogy a tanára vagyok és megbeszélni valóm van vele? Hogyne… karácsony este másnak sincs jobb dolga.
De végül megcsap a felismerés.
Tudom, hogy hol találom…
~*~
Minden sötét, csak a város felől szűrődő igen csak gyenge fények érnek el a fák közé. A karácsonyi megvilágítástól kétszer akkora az erőssége, ez még a szerencsém. Másként nem találnám meg az ösvényt.
Lábaim maguktól mozognak, a szél élesen csípi arcomat, kabátom kissé szétnyitva lebeg mellettem, de csak arra figyelek, hogy a belógó ágakat kicsapjam utamból. Felérek az építményig, nem látom a tetejét, csak lihegve taposom a lépcsőket, míg fel nem érek.
A korlátnál áll…
- Haru – lihegésemtől még a kiáltás is olyan gyengére sikerül, hogy rekedtesen csúszik ki torkomon, de hirtelen megfordul, s mire észrevesz, már olyan erősen szorítom magamhoz, hogy elbújhat kabátom ráncai között. Hallom ahogy nevemet dünnyögi, csak előre görnyedve szuszogok halkan, igyekszem légzésemet gyorsan rendezni, közben édes illata orromba kúszik. Itt van a karjaimban… Itt van, és többé nem eresztem el, akkor sem, ha ő maga akar szabadulni.
Mert jobban szeretem, mint bármi mást a világon.
Lassan engedek szorításomból, érzem, ahogy remegő ujjai ruhámba markolnak, nagy levegőt vesz mikor elhajol tőlem, hideg arcát tenyereim közé fogom, tekintetét keresem – szemüveg nélkül minden nehéz -, a sötétség nem könnyíti meg dolgomat, de csak egy pillanat az egész.
- Szeretlek… - morgom halkan, majd olyan lágy éhséggel tapadok hűvös ajkaira, hogy pillanatok alatt melegítem fel. Sós íz keveredik az övével, könnyeket érzek ujjaim alatt, kabátom markolva egyre jobban húz magához, de én sem eresztem.
Mikor sóhajtva hajolok el tőle, hallom nyöszörgő hangját, és keserű mosolyom magától tör elő.
- Szerelmem – visszabújik karjaimba, úgy ölel, mintha csak egy látkép lennék, amit addig akar érezni és látni, amíg tart. De nem vagyok sem látomás, sem szellem sem álom. – Remélem, nem csak a hidegtől hallucinálok. – hangja még mindig sírástól remeg, ujjaimmal felterelem, hogy nézzen rám.
- Nem volt elég hihető a csókom? – mosolyog, de a könnyek egyre csak dőlnek arcából, s hiába törlöm le, újra fénylik arca. Végre újra kipirult, szemei csillognak, mintha mi sem változott volna, az örömkönnyeket leszámítva.
- Annyira szeretlek… - Újra megcsókolom, éhezettként vetem rá magam, s addig ízlelgetem könnytől sós ajkait, míg bírom egy szuszra. Végre újra a karjaimban piheg.
- Nézd… - mondom olyan halkan, hogy szinte csak én hallom, zsebembe nyúlok, kinyitom a kis dobozt előtte, majd előveszem a kisebbiket belőle.
- Mi ez? – nem szólok, csak keze után nyúlok, középső ujjára húzom fel a kis gyűrűt, majd megfogom kezét.
- Most már a menyasszonyom vagy. – egy pillanatig nem érti, majd arcát törölgetve nevet fel, ahogyan én is.
- Hülye…
A másikat ő teszi az ujjamra, s erősebben megfogva emelem fel, hogy csak én tarthassam karjaimban, míg csípőmre csimpaszkodik.
Nyakamat öleli, arca az enyém mellett, s hosszú pillanatokig az idill csak ebből áll. Nem is kell más, maga az érzés több mint jó, vagy kellemes. Hosszú idő után újra a karjaimban tartani olyan, mintha egy éve nem láttam volna.
- Nézd, esik – mondja halkan, kinyitom szemem, és orrom előtt az első hópehely hullik le.
- Haru-chan… - a szólításra elhajol tőlem, hogy szemembe tudjon nézni, és mivel az ölemben tartom, épp szemmagasságban van. – Sajnálom… túlságosan szeretlek ahhoz, hogy tisztán lássak. De soha többet nem engedlek el. Akkor sem, ha szabadulni akarsz, mert magamhoz láncollak.
Még mindig könnyes tekintettel, de mosolyogva túr hajamba, kellemes érzéssel tölt el, és egy hosszú pillanatra lehunyom szemem, majd arcomra simulnak ujjai.
- Soha nem is akarnék szabadulni. Nagyon szeretlek Craig…
- Én is Haru-chan. – mosolyogva hajol most ő arcomhoz, hogy újabb csókot követeljen.
|
| Silvery | 2011. 01. 11. 22:16:31 | #10434 |
Karakter: Nanamura Haru
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Újabb napok telnek el, újabb keserű napok, s szinte minden erőmet felemészti, hogy a mindennapi viselkedésemet kényszerítsem magamra, s igaz, az erőfeszítés napról napra kevesebb fájdalmat okoz, nem tudom, hogy ez azért van, mert hozzászokott a szívem, vagy azért mert szépen, lassan begyógyulnak a szívemen tátongó sebek. Nem tudom, és azt sem tudom, hogy melyikre vágyom. A fájdalom szinte megőrjít, és minden vágyam lenne, hogy megszabaduljak tőle, de árnyként lebeg a fejem felett a tudat, hogy ez a seb, ez a fájdalom az utolsó kapocs köztem és Craig között. Az utolsó, ami minden nap meggyőz róla, hogy a boldog, gondtalan, szerelmes napokat nem csak álmodtam, az utolsó, ami emlékeztet rá, hogy milyen jó volt vele… de természetesen mint mindennel ezen a kegyetlen világon, ennek is két oldala van. Minél boldogabb vagy, annál mélyebb a szakadék, aminek minden percben a peremén táncolsz. Én lezuhantam, és már soha többé nem jutok fel, ezt tudom… már elfogadtam… már nem tervezem, hogy próbálkozom nála, nem tervezem, hogy tovább zavarom őt. Ha csak egy kicsit… ha csak egy kicsit kedvesebben utasított volna el… talán… akkor talán még lenne erőm. Talán pont ezért csinálta… talán tudta, hogy úgy könnyebben tovább lépünk mindketten, ha eltaszít magától. NEM! Nem… nem tudom kiverni a fejemből. Már két hete… már két végtelen hosszúnak tűnő hete szakítottunk. Több mint egy hónapja volt, hogy utoljára éreztem a gyengéd érintését a bőrömön. A csókjait. Elég!
Hihetetlen, hogy milyen gyorsan repül az idő… nem gondolhatok rá. Nem, többé nem.
Hirtelen zökkenek ki a gondolataimból, ahogy megcsapja füleimet az osztálytermünkből áradó hangzavar, mély levegőt véve húzom halovány, meggyötört mosolyra ajkaimat, majd halkan felsóhajtva lépek be a terembe. Egy újabb hétfő reggel. December első hétfője. Régen mennyire szerettem ezt a hónapot. A karácsonyt… de most, ahányszor a karácsony közeledésére gondolok, eszembe jutnak a terveink… a gondolataimba férkőznek a boldog, lelkes gondolatok, az izgatott várakozás, minden… gyűlölöm ezt az érzést. Gyűlölöm, hogy megutáltatja velem a kedvenc ünnepemet… a régi kedvenc ünnepemet.
Becsöngetnek, s mint mindig, kerülöm Craiget tekintetemmel, már amennyire ez lehetséges. Többnyire az ablakon bámulok ki, de füleim figyelmesen hallgatják szavait. Mindig. Figyelnem kell… ha másért nem, akkor azért, mert második félévben egy erősebb suliba fogok járni. Több tanulás… kevesebb szórakozás… nem nekem való… nagyon nem… de jobb, mint ez a fájdalom.
Mikor elém csúsztatja valaki a dolgozatomat, lomha tekintettel pillantok rá, s magamba fojtok egy néma horkanást, mikor megpillantom a lap sarkában tündöklő 1-est. Gyönyörű, mondhatom. Szép volt, Haru.
Legszívesebben a falba verném a fejemet dühömben, de ujjaim az asztal szélére csusszannak, erősen feszülnek meg a fán, ujjperceim lassan kezdenek elfehéredni, ahogy kimegy belőlük a vér. Idegesít. Utálok rossz jegyet kapni, és ez irritál. Főleg fizikából… főleg Tőle.
Még egy keserű sóhajt nyelek le, majd fél szemmel Hiroto 3-asára sandítok, s tekintetem találkozik a tágra nyílt szemekkel.
- Neked is karó lett? De hát te jobb vagy fizikából, mint én. – Lassú mozdulattal meredek a szürkés felhőkre az égen, kezeimmel az asztalra könyökölve támasztom alá fejemet, mikor halovány, csalódott mosollyal sóhajtom a választ.
- Jobb voltam. – Nem kérdez többet, tudja mire gondolok. Ő tudja… ő az egyetlen, aki tudhatja miért van.
Miután kicsöngetnek, a harmadik padhoz megyünk, ahol Keiko halkan sutyorogva kritizálja a szemét, megírhatatlan dolgozatot.
- Még Harunak is karó lett. – Felháborodottan néz végig a lapomon, és ahogy őt ismerem, tudom, hogy ha nem lenne Craig még mindig a teremben, akkor már az egész osztály tudná, hogy mennyire igazságtalannak és szemétnek tartja a túlzottan nehéz feladatokat. Valóban nem a legkönnyebb volt, de azért nem kellett volna ennyi egyesnek lennie… nem szabadott volna ilyen rosszat írnom… nem is értem… össze kell szednem magamat. Muszáj.
Ajkaimra halovány mosoly kúszik, ahogy Keiko elkezdi lassan kifejteni, hogy ha én is egyest írtam, akkor neki hogy is lehetett volna jobb, és ha nem lennék feszült Craig közelségének tudatától, valószínűleg még egy őszinte vigyorra is képes lennék… hetek óta először.
Hirtelen némulunk el, ahogy halk zene töri meg a nyugodt hangzavart, minden tekintet a hangforrás felé irányul, s félve sandítok Craigre, ahogy halovány mosollyal veszi fel a telefont. A többiek lassan visszafordulnak, de az én szemeimet fogva ejti az a mosoly… a mosoly, amiről azt hittem, hogy soha többé nem láthatom… igaz ez csak halovány, és csupán árnyéka annak az arckifejezésnek, amivel régen engem jutalmazott, de szívverésem már ennyitől az egekbe szökik, s szinte észre sem veszem, agyam ösztönösen élezi ki hallásomat, a terem alapzaja eltávolodik, ahogy Craig hangjára koncentrálok.
- Szia… rég beszéltünk. – Hallom, ahogy mosolyogva köszönti, s agyamban cikázni kezdenek a gondolatok… vajon… vajon ki hívhatja?
Testem ledermed, ahogy elmém rögtön a legrosszabbra asszociál… lehet, hogy egy régi szerető… vagy nem is szerető csak, egy szex partner… mint amilyen az a légi kísérő fiúcska volt… lehet? Az azt is megmagyarázná, hogy miért beszéltek régen… azért mert ott voltam én.
Szívembe hirtelen mar bele a rettegés, éles karmaival oly könnyedén szakítja fel a gyógyuló sebeket, hogy majdnem összegörnyedek a fájdalomtól. Ajkaim hirtelen száradnak ki az idegességtől, s úgy érzem, mintha hetek óta nem ittam volna egy kortyot sem. Ha tényleg egy régi ismerős… akkor most biztos kapva kap az alkalmon, hogy Craig újra szabad. Ki nem tenné? Ki nem próbálná ŐT az ágyába hívni? Nincs ilyen ember… és Craignek sincs oka visszautasítani… már nincs.
- Persze, sőt hétvégén is. – A tőr vagy tízszer megfordul szívemben, szemeim tágra nyílnak, s tudom, hogy elsápadok. Azt kérdezte, hogy ráér e. Biztos vagyok benne… elhívta őt. Nem hiszem el. És… és… és Craig olyan természetesen egyezett bele… ennyit jelentettem volna neki? A szakításunk után két héttel már mások után néz… nem bírom… összeesek.
A beszélgetés többi részét már nem hallom, szemeimet még mindig mereven szegezem rá, már nincs elég erőm ahhoz, hogy elszakítsam onnan, látom magam előtt, ahogy Craig egy csinos fiúcskát ölel, csókol… ahogy magához szorítja. Megőrülök. Megőrültem. Annyira fáj.
Hiába próbálkozom, agyam újra és újra lejátssza szemem előtt a jelenetet, s mintha minden egyes alkalommal egy egész centivel mélyebbre szúródna belém a tőr hegye.
A teremben lévő diákok halk duruzsolással hallgatják szavait, szinte hallom a sokat sejtető sutyorgásokat, s tudom, hogy ma számtalan pletyka fog útnak indulni. Mikor Craig leteszi a telefont, tekintetét lassan emeli fel, s agyam hirtelen szólaltatja meg a vészjelzőt testemben, s tágra nyílt szemekkel kapom vissza a tekintetemet Keikora, szívem olyan hevesen és olyannyira fájdalmasan ver, hogy ujjaimmal a pad szélén keresek támaszt, hogy elmulasszam az émelygésemet.
Még akkor is mereven meredek magam elé, mikor Craig kimegy a teremből, s csak lassan térek magamhoz a fájdalomtól. Nem… nem sírhatok… megfogadtam, hogy nem sírok többet miatta. Megfogadtam, és akkor is betartom, ha belefulladok ezekbe a könnyekbe. A légzés mindig ilyen nehéz volt? A fájdalom mindig ilyen élénken csikarta a szívemet? A testem mindig ilyen nehezen és mereven tette lehetetlenné a mozgást? Nem tudom.
Kedd reggel nyúzottan megyek be a suliba, s hiába ittam egy dupla feketekávét reggeli helyett, a fáradtság így is megtalál. Egész éjszaka álmatlanul forgolódtam az átfagyott takaró alatt, és ahányszor lehunytam a szememet Craiget láttam magam előtt, egy másik fiúval. Craiget… ruha nélkül… egy ismeretlent ölelve. És ami a legszörnyűbb az az, hogy könnyen lehet, hogy tényleg ez történt az éjszaka. És még hányszor… még hányszor fog megtörténni. Mi lesz, ha visszatér a régi önmagához, és ismét visszaáll arra, hogy minden héten… talán még gyakrabban is mással alszik? Ne! Az én Craigem… az én egyetlen Craigem… nem… nem ölelheti őt más, csak én! Az a test hozzám tartozik! Az a test hozzám tartozott… ennek nem így kéne lennie. Ez így nem helyes. Nagyon nem helyes… talán… talán túl könnyen feladtam? Talán többször kellett volna utána mennem… lehet, hogy akkor máshogy alakult volna… lehet… nem, nem hiszem. Annyira könnyedén és annyira félreérthetetlenül zavart el. Mit tehettem volna? Mi mást tehettem volna azon kívül, amiket megtettem?
Mikor belépek a terembe, minden tekintet rám szegeződik, és Keiko felháborodottan, szinte fájdalmas, számon kérő tekintettel mered rám.
- Haru… tényleg elmész? – Szemeim tágra nyílnak, halkan makogok valamit, majd szikrázó tekintet villantok Hirotora, de ő védekezően emeli fel a kezét.
- Itt járt a suli titkár. Azt mondta, hogy ezt adjuk oda, ha megjöttél… a lapok az átiratkozáshoz. – Ajkaimra harapok, remegő kezekkel, zavarodott mosollyal veszem el Hirototól, majd halkan elmotyogok egy köszönömöt.
- Mikor akartad elmondani? Hiroto bezzeg már tudta… azt hittem barátok vagyunk… - Keiko szomorúan, csalódottan pillant rám, s egyre kényelmetlenebbül érzem magam, ahogy a többiek is körénk gyűlnek… mégsem mondhatom el neki az indokot, hogy Hiroto honnan tudta… sajnálom Keiko, ezt a titkot nem vagyok képes több embernek elmondani… főleg, hogy már nem is aktuális. A kapcsolatom Craiggel már a múlté… és soha nem fog visszatérni.
Régen szerettem a figyelem középpontjában lenni, de ez most nem jó érzés. Jól esik a szívemnek a szomorú tekintetük, a csalódottságuk, s hálás mosollyal köszönöm meg nekik… nem is tudják… nem is tudják mennyit jelentenek a szavaik… már csak az, hogy tudom, hogy hiányozni fogok. Talán egy leheletnyit enyhíti a fájdalmat, amit a tudat okoz, hogy annak az embernek, akitől a legjobban sóvárgok egy kedves szó után, egyáltalán nem fogok hiányozni. Már rám sem néz. Egy pillantásra sem szokott méltatni, észrevettem. Már kevesebb vagyok a szemében, mint egy átlagos diák, és ez a gondolat kegyetlen erőszakkal facsargatja a megviselt szívemet. Elég volt ebből. Annyira fog hiányozni ez az osztály, de már nem bírom tovább. Az is kérdéses, hogy addig kibírom e. Még másfél hónap.
Craig igencsak meglepő módon nem a csengő kíséretében lép be a terembe, késik 1-2 percet, s ajkamra harapva sütöm le tekintetemet, ahogy agyam egyből a lehető legrosszabbra gondol. Biztos fárasztó éjszakája volt.
A keserű szájíz hányingerkeltően járja át minden porcikámat, Craig közömbös hangon eldarált szavait csak a távolból hallom, szinte csak pár szót fogok fel belőlük. Ismétlés? Dolgozat? Remek…
- Na de tanár úr karácsony előtt? – Hallom, ahogy valaki az első padokból halkan szól vissza, de most nem tudok elmosolyodni sem. Ő mással kufircolt, amíg én az ágyamban forgolódtam egész éjjel. A francba is. Miért… miért nem tudom utálni? Miért nem tudom utálni azok miatt, amiket mondott? Amiket a fejemhez vágott… ahogy beszélt velem… utálnom kéne, de a szívem még mindig… még mindig csak hozzá tartozik. Akkor is, ha már mást ölel. Akkor is, ha már tiszta szívből gyűlöl. Akkor is, ha a tengerkék szempár már soha nem jutalmaz egy lágy pillantással. Akkor is szeretem.
- Ha jót szeretnétek magatoknak, akkor visztek a karácsonyfa alá szép ötösöket. – Látom a széles vigyort az arcán, már teljesen visszanyerte a régi, nyugodt, szadista énjét, és a jókedvtől újabb gondolatok rohamozzák meg elmémet… persze, hogy jó kedve van… ezek után nem is kérdés, hogy mit csinált az éjjel. A picsába is már. Miért kell ezen gondolkodnom?! Hiszen… már semmi közünk egymáshoz… ahogy ő is a pofámba vágta… kétszer is. - Na de lépjünk is tovább, és az elején nyissátok ki a füzetet. Akinek kérdése van, majd most mondja, amikor ahhoz az anyagrészhez érünk. – Szavait most már csak fél füllel hallgatom, és az osztály is feszült némaságba zuhan, és szívem mélyén boldogsággal tölt el, hogy valószínűleg a lehangoltságukat nem csak a közelgő dolgozat gondolata okozta. Ettől vajon önző vagyok? Talán… hiszen a szívemet kellemes melegség töltötte el azért, mert ők szomorúan. Mégsem tudok máshogy érezni. Egyszerűen nem megy.
Az óra hátralévő részében figyelek, s a szokottnál is pontosabban jegyzetelve követem az óra menetét, de tekintetemmel még mindig makacsul kerülöm Craig alakját. Nem akarom látni. Most nagyon nem akarom látni. Viszont muszáj, hogy ötös legyen a dolgozat… a végén még nem vesznek át.
Akaratlanul is halovány remény csillan a szívemben a gondolattól, pedig tudom, hogy az átiratkozás minden szempontból a javamra válna… nincs olyan szerencsém, hogy ne vegyenek fel. Bár… hehe… ha megtudnák a magatartási problémáimat…
Kicsöngő után mereven figyelem, ahogy Craig kisétál a teremből, s hiába próbálom rávenni magam, lábaim nem engedelmeskednek a parancsnak, miszerint követnem kell őt… pedig akármennyire is kiráz a hideg a gondolattól, beszélnem kell vele.
Mikor elérkezik az utolsó óra vége, hosszú percekig tétovázva sétálok fel-alá a teremben, majd minden bátorságomat összegyűjtve kapom fel a táskámat, hogy megkeressem Craiget a tanáriban.
Mikor elérem az oly jól ismert terem ajtaját, akaratlanul is felrémlik a jelenet, amikor legutóbb itt beszéltünk, s szívem elszorul az emlék gondolatától.
- Norman-sensei bent van? – Kérdezem az első tanárt, aki kilép az ajtón, s egy pillanatra visszapillant, majd elgondolkodva válaszol.
- Szerintem 1-2 perce ment el, ha sietsz még utolérheted. – Na jó… ha már rávettem magamat, és összeszedtem elegendő bátorságot, akkor túl kell esnem rajta… bah… pár hete soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd úgy gondolok egy találkozásra a szeretőmmel, hogy „túl kell esnem rajta”.
Gyors léptekkel indulok el a kijárat felé, szinte rohanok az üres folyosókon, s megkönnyebbülten sóhajtok fel, mikor megpillantom Craiget, ahogy egy fiatal tanárnővel beszélgetve sétál a suli kapuja felé. Megszaporázom a lépteimet, s mikor végre elég közel értem, halkan, tisztelettudó hangon szólalok meg.
- Norman sensei… - Craig megtorpan, hátra pillanat, s én nem merek a szemébe nézni, ezért egyáltalán nem látom, milyen kifejezés van az arcán. – Öhm… lenne egy kérdésem.
- Akkor én megyek is, úgyis csak a kapuig mentünk volna együtt. – Hallom a tanárnő hangját, s felpillantok rá, szemem sarkából látom, ahogy Craig bólint majd elköszönnek egymástól, s pár másodperc után ismét érzem magamon a tekintetét. Kezemet ökölbe szorítom, minden energiámat és bátorságomat, amit a nap folyamán gyűjtögettem, összeszedem, hogy a tengerkék szemekbe merjek pillantani.
- Az előző dolgozatomról szeretnék kérdezni… - Halk, közömbös, tárgyilagos hangot erőltetek magamra, pontosan úgy beszélek hozzá, mint ahogy egy eminens diák szól a nagyra becsült tanárjához. Talán még soha nem voltam ilyen tisztelettudó és távolságtartó egy tanárral sem. – Előtte hiányoztam egy hetet, és elég fontos lenne, hogy kijavítsam a jegyet… - Kicsit tétovázok, szinte észre sem veszem, hogy ujjaimat megint zavarodottan fűzöm össze testem előtt, finoman birizgálva körmeimet, tenyerem izzad az idegességtől… annyi is elég, hogy előttem álljon. Istenem, milyen régen láttam ilyen közelről. Mennyire régen… sápadtnak tűnik… karikás a szemei, és mintha kimerült lenne.
Ismét belém nyilall az elmúlt éjszaka gondolata, s a féltő együttérzés egy röpke másodperc alatt tűnik el szívemből, s némán várom a választ.
- Még soha nem tűnt fel, hogy érdekelnek a jegyeid, Nanamura. – Halkan, monoton hangon dörmögi a jogos vádat, s irritáltan harapok ajkamra… persze, mert eddig soha nem kellett azon aggódnom, hogy nem vesznek fel egy másik suliba. Ezt mégsem mondhatom a képébe. Nem tudom miért… egy másik tanárnak könnyedén elmondanám. Neki nem megy. Nem visz rá a lélek. Túl… személyes… túl személyes, hogy elmondjam valakinek, akinek a szemében egy diáknál is kevesebb vagyok.
- Még soha nem tűnt fel, hogy a senseit zavarná, ha valaki javítani akar. – Egy enyhén gúnyos, mégis visszafogottan halk kitérővel kerülöm ki a választ, s mintha arca megrándulna szavaim hallatán.
- Szólj holnap órán, és megbeszéljük. Gondolom mások is akarnak javítani. – Hosszút pislogva bólintok, majd ismét rá emelem szemeimet, és hosszú másodpercekig kapcsolódik össze tekintetünk, egyikünk sem szólal meg, s kezem megremeg testem előtt, egyre kínosabbnak érzem a pillanatot, mégsincs szívem megszakítani. Talán soha többé nem leszek kettesben vele.
Szívverésem felgyorsul a gondolattól, s ekkor tudatosul bennem, hogy tényleg ketten vagyunk. Az aula üres volt, mindenki az ebédlőben, vagy az udvaron töltötte a szünetet, akiknek pedig már nem volt órájuk, már hazamentek. Csak mi ketten vagyunk.
- Craig… - Halkan, szinte némán sóhajtom a nevét, s szemeim tágra nyílnak az ösztönös megnevezéstől, ajkaim gyorsabbak voltak, mint gondolataim, s látom, ahogy Craig arca egyértelműen megrezzen, de nem szól semmit. Most nem mondja, hogy ne merészeljem így hívni, most nem zavar el, s kezeim egyre jobban és jobban remegnek, át sem gondolom, hogy mit is teszek valójában, ajkaim már folytatásra nyílnak. – Lehetetlen, hogy visszanyerjem a bizalmadat? – Szemeimbe ismét könnyek gyűlnek, de tartom magamat a fogadalomhoz, és nem hagyom, hogy kicsorduljanak a helyükről. Nem fogok sírni. Főleg nem az iskolában, amikor bárki megzavarhat minket.
Kínzóan hosszú, már-már kínos csend következik, és ha nem a suli aulájában állnának, akkor a mellkasomra vezetném ujjait, hogy érezze milyen őrült tempóba ver a szívem még mindig, ahányszor a közelemben van.
- Én még mindig szeretlek… - Halkan, szinte suttogva pillantok fel rá, de semmit nem tudok leolvasni arcvonásairól, tekintetében viszont mintha fájdalom és sajnálat villanna.
- Nem tudok megbízni benned. Már nem. – Szinte lágyan ejti ki a félreérthetetlen szavakat, s szívem majd megszakad a tudattól, hogy immár végleges… immáron teljesen végleges a szakításunk. Eddig is az volt… de most… az utolsó apró reményszikra is mintha kihunyt volna… olyan mintha soha nem is létezett volna ez az egész.
Látom, ahogy Craig megfordul, s csak nehezen tudom legyőzni a kísértést, hogy ismét elkapjam a kezét. Mozdulatlanul figyelem, ahogy kisétál az ajtón, s pár másodperces várakozás után én is elhagyom az épületet. Legszívesebben soha többé nem jönnék vissza. Legszívesebben most azonnal hátra hagynám az egészet.
Másnap reggel elmondom a többieknek is, akik nem elégedettek az egyesükkel, hogy szólnunk kell óra előtt, s mikor Craig belép a terembe, az egyik buzgómócsing kiscsajnak már a levegőben is van a keze, hogy emlékeztesse a javításra. Meg kell beszélni, hogy mikor írjuk újra, vagy mikor felelhetünk a jobb jegyért. És gondoltam, ha előtte elmondom nekik, akkor megúszom, hogy nekem kelljen ugrálnom… és kommunikálnom Craiggel… őszintén remélem, hogy újra írjuk a dolgozatot, és nem feleltet. Nem vagyok biztos benne, hogy arra képes lennék. Még nem. Most nem… a tegnapi után nem.
Miután elmondja a lány a mondókáját, Craig ajkai lágy vigyorra húzódnak, majd halk, vészjósló hangon szólal meg.
- Remek, akkor aki javítani akar, az jelentkezzen, és lefeleltetem. – A szemek tágra nyílnak, senki nem mer ellenkezni, pedig tudom, hogy mindenki meglepődött. Mivan? Azt hittem most még csak megbeszéljük, hogy mikor lesz a javítás… úgy kéne lennie. Miért nem mukkan meg senki? Hiszen ez elég nagy tananyag. Szólnia kellett volna!
Dühösen emelem fel a kezemet, s Craig elmosolyodva szólal meg.
- A táblához, Nanamura. – Villámokat szóró szemmel állok fel, de csak hogy jobban halljon, nem moccanok a helyemről. Nem szándékozom lefelelni.
- Azt hittük, ma az beszéljük meg, hogy mikor lesz a javító dolgozat. Mára nem úgy készültünk. – Tekintetünk találkozik, szemei közömbösen, hidegen mérnek végig, s ujjaim a pad szélén szorulnak meg.
- Tehát nem akarsz felelni? – Szemeim egy pillanatra tágra nyílnak, tétovázva gondolom át a kérdést, bár az elmémben kavargó kusza gondolatok és a testemet elárasztó vegyes érzelmek nem könnyítik meg a józanész dolgát.
- Nem! Ehhez nincs joga… ez túl nagy anyagrész! – Mintha az ő tekintetében is düh csillanna, s ráébredek, hogy talán egy leheletnyit elvetettem a sulykot, és egy normális diák nem beszélhet ilyen hangnemben a tanárjával. Érzem magamon az osztálytársaim tekintetét, s ahogy egy pillanatra végignézek, látom ahogy hála csillan a szemükben, és ez tovább bátorít. Hjajjj… mi lesz ezzel az osztállyal, ha én már nem leszek itt? Én vagyok az egyetlen, akinek van mersze és pofája megmondani, hogy mit gondolunk… ja, és én vagyok az egyetlen, aki elég hülye hozzá.
- Ne mondd meg, hogy mihez van jogom és mihez nincs, Nanamura. – Hangja rideg és gyilkos, ő is az asztalára támaszkodik, s ahogy kicsit előre hajol, a szőke tincsek lágyan, puhán omlanak homloka elé, s szívem kihagy egy ütemet a látványtól. – Mutasd a házirendnek azt a részét, ahol le van írva, hogy a tanár nem kérheti számon váratlanul a tanult anyagot! – Dühösen fújtatva fonom össze a karjaimat, s szemeim tágra nyílnak, mikor Keiko szólal meg.
- Sensei, akkor legalább azok hadd javíthassanak rendesen, akik hiányoztak előtte… Harunak fontos ez a jegy a suli váltás miatt. – Szemeim tágra nyílnak, kezemet akaratlanul is a számra tapasztom, hogy visszafogjam a mentegetőző szavaimat, pedig semmi okom nem lenne rá. Nem mintha magyarázattal tartoznék. Nem mintha bármi közünk lenne egymáshoz. Miért… miért fáj még mindig ennyire a gondolat?
Egész testem megremeg, s kétségbeesett tekintetem találkozik Keiko elszánt, kedvesen csillogó szemeivel. A francba… tudom, hogy jót akar… tudom, hogy csak enyhíteni akar a bunkó viselkedésem súlyán… de… én nem akartam. Nem akartam, hogy megtudja. Még nem. Majd csak akkor, mikor eltűntem… vajon hiányozni fogok neki? Legalább egy kicsit… egy nagyon kicsit… ha más nem is, legalább az, hogy én ki mertem állni ellene...
Nem nézek fel, erőtlenül ülök vissza a székemre, az osztályra egy pillanat erejéig kínos némaság telepszik, s én mereven szegezem tekintetemet, az előttem fekvő füzetre, szívem észveszejtő tempóban zihál mellkasomban.
- Bár, ha nem javítja ki a jegyet, akkor talán nem veszik át, szóval az is jó. – Az egyik fiú vigyorogva nyögi be a szavakat, s páran halkan, visszafojtottan nevetnek fel, az én ajkaimra is mosoly kúszik. Nagyon vicces. Bár… Craignek talán csak jó, ha eltűnök… egy zavaró tényezővel kevesebb…
Szerkesztve Silvery által @ 2011. 01. 11. 22:44:54
|
| timcsiikee | 2011. 01. 11. 16:03:02 | #10419 |
Karakter: Craig Norman
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Craig:
Olykor éles, de főként tompa zene duruzsol fülembe, villódzó fények, kezemben pedig egy teli pohár, mellette egy korsó, az asztal pedig lassan düledezik az üres üvegektől.
nincs kedvem semmihez…
De megígértem magamnak, hogy ezt az estét ilyen letargiában töltöm, aztán végig úgy teszek, mintha az elmúlt pár hónap nem is létezett volna az életemben. Semmi…
Átlagos, hírhedten köcsög tanár voltam, akivel szeretnének kihúzni a diákok, de sikertelenül… Igen… és mostantól is ezt a figurát fogom tartani…
Vastag pénztárcám a felére csökkent, így mostantól visszafogom magam, és már csak azt fogyasztom el, ami az asztalomon van.
Lassan kortyolgatom az utolsó pár centit, már javában folyik az éjszaka, s a bár megtelt részegen táncoló emberekkel. Látom, hogy egy fiúcska a szélére lép, pár pillanatig csak bambán meredek ki a fejemből, majd idővel észreveszem, hogy hívogató tánca közben végig engem figyel… Nocsak… Nincs rajtam szemüveg, és a sok alkohol elfogyasztása után az időérzékem kissé elszállt az éterbe, de néha még el tudom kapni.
Eleinte nincs kedvem felkelni, bármennyire mutatja, hogy kövessem, majd végül arra vetemedik, hogy leüljön mellém.
- Talán nem szeretsz táncolni? – szép arc, mosolygós pofi, sötét haj, hasonló szemek. karcsú alak, lenge ruha. Illatából árad a feromon. Valahogy elég érdekes illata van, pedig régebben már hozzászoktam. Különös.
- Dehogynem – vigyorodom el kissé kábán, mire először értetlenül pislog, majd folytatom – Csak arra vártam, hogy ide gyere – utolsó korty sör, lenyalom számról a habot, mire vigyorogva fogja meg kezem, hogy maga után húzzon, pont bele a sűrűjébe. Innentől már megfeledkezem magamról, csak a zene van rám hatással, és az a sok tömény, ami bennem lötyög. Egyre közelebb férkőzve táncol velem, végül már addig jutok, hogy egyik kezem derekán van, másik a hátán, egymás lába között lépve mozog a csípőnk, néha kába mosolyt eresztek meg, de a fülledt levegő nyomaszt, kezd kirángatni a kábulatból a rosszullétbe.
Lehunyom szemeimet, véletlenül előrébb dőlök, ujjaim hajába túrnak, nagy lélegzetet veszek, és megérzem illatát, elkábulok egy hosszú pillanatra, kellemes merengésben.
- Haru-chan… - dörmögöm rekedtesen, közelebb húzom magamhoz, míg ő mellkasomon támaszkodik meg.
- Mondtál valamit? – kuncogja halkan, mikor eltol magától kicsit és tovább táncol, de nem veszi le rólam kezeit… Kipattannak szemeim, amikor kicsit sem ismerős hang szól vissza, majd ledermedek, és ellépek tőle.
- Mennem kell – mondom hangosabban, meghökkenésében ő is megáll a mozgásban, és még hallom a zenén keresztül a kérdő kiáltását… de már nem érdekel.
Nem fog menni… bármit teszek, egy ideig biztos vagyok benne… ez lesz a végeredmény.
Bassza meg… elcsavarta a fejemet, majd eldobta valamerre… és én hagytam. Nem vagyok jobb azoknál a marháknál, akiket anno én fektettem meg… ami már a múlt.
Felveszem a kabátomat, és kilépek az utcára… Gondolkodtam előre, így gyalog jöttem, legalább gond nélkül ihattam annyit, amennyit nem szégyelltem én és a tárcám.
A hideg levegő azonnal megcsap, cseppnyi józanító hatása azonnal elér, de a hátulütője az, hogy gondolkodni kezdek… ami kicsit sem jó számomra.
Lerohannak az emlékek, folyamatosan csavargatják szívemet és aortáját, hogy egyre kevesebbszer dobogjon, míg ki nem hal. Már így is félig jéggé változott az elmúlt nap során.
Karórámra pillantok, még közel sincs éjfél, így holnap remélhetőleg nem leszek annyira kiütve, hogy ne tudjak tanítani. Főként ez a cél.
Mikor hazaérek végre, kulccsal nyitom ki a kaput, és épp hogy átlépek rajta, úgy néz ki, mintha egy nagy csomag lenne az ajtóm előtt… De kisebb hunyorgás és fókuszálás után rájövök, hogy teljesen más, mint amit először láttam.
- Mit keresel itt? – horkantom kelletlenül, mire azonnal felpattan. Nem szól semmit, így én sem teszem. Egyszerűen azt képzelem, hogy nincs itt, és lehet, hogy el is tűnik. Szerintem agysejtjeim felét elpusztítottam az este, és most hallucinálok.
- Craig… - egy pillanatra megállok a mozdulatban… Ez a hang… és ahogy ejti… Ez túl élethű egy képzelgéshez, és sokkal fájdalmasabb is. Kínozni jöttél kedves? mert akkor jól csinálod.
- Nem Craig. Neked Norman sensei, Nanamura. – jelentem ki komor hangon, majd ennyit elégnek is találok arra, hogy kapjon a figyelmemből.
Túl kínzó a közelsége… túl vonzó a közelsége… a jelenléte… a hangja… az illata… Francba…
Benyitok, és csak két lépést teszek be, már rögtön utánam lép.
- Bejöhetek? – visszafordulok felé… Már a küszöbön állsz…
- Nem szoktam diákokat a házamba engedni. – hányszor sértsem még, hogy sikerüljön elküldenem? Ha így folytatja…
Nem nézhetek rá. A végén még elgyengítene a puszta tekintetével, mely tele van megbánással és fájdalommal. Tudja, hogy ezzel manipulálhat.
- Craig! Hallgass meg!! – egy esély… csak egyetlen, amit a szívem ad neki, de az eszem fogja adni rá a választ… tudom előre.
- Először is… szeretném, hogy tudd, mennyire irtózatosan sajnálom. Tudom, hogy ez nem mentség, de részeg voltam… és… annyira hiányoztál… és nem is tudtam, mit csinálok. Aztán jött Kimura, az irritáló dumájával, meg az idegesítő haverjával, aki csak úgy letámadott. És… nem tudom, de… valahogy… kérlek, Craig. Egyáltalán nem élveztem, amikor… megcsókolt. – nos a plátói rugdosás bejött… kár, hogy mindent a vesémre kaptam, majd szívemet taposta meg golfcipővel. De még nyugodt maradok… Még…
- Már mondtam. Azt csinálsz, amit akarsz. – válaszom talán meglepi? Úgy dülled ki szeme, mintha mást vár volna… Csibe… azt hitted, hogy ennyitől elfelejtek mindent? Tévedés. Ahogy ez az egész is az volt.
Csak egy valami böki a csőröm. Miért mentegetőzik így? Szemei könnyesek, arcán látom a holdfényben rikító könnycsíkokat. Nagyon hatásos… Vajon komolyan gondolná?
Nem…
Nem hagyhatom, hogy újra becsapjon. Elegem volt…
Sarkon fordulok, mennék a nappaliba, úgyis kitalál, de helyette inkább kezem után kap, és ezzel az egyetlen érintéssel egészen szívemig hatol… a többi tízezer tű mellé került még egy… vagy tíz. A akupunktúra jelképe lehetnék lassan. Ingerülten rántom ki az elfagyott vékony ujjacskák közül kezemet, és oldalazva fordulok felé.
- Kérlek… kérlek… ha nem hiszel a szavaimnak, akkor kérdezd a testemet. Te mondtad mindig, hogy a testem őszintébb… kérlek, szerelmem… - még mindig a szerelmének hív… milyen… bah… szavakat sem tudok rá mondani, főleg nem ilyen tompa aggyal. Ráadásul…
Most már tudom mi a célja… undorító. De nem jött be Haru-chan.
- Ugye nem hiszed, hogy hozzád érnék azok után, hogy egy másik férfit öleltél? – arról a nyomorult képről minden lerítt. Átölelve túrt a hajába mintha magához húzná, és kissé sem tűnt úgy, hogy ellenkezni akart volna… Máris elkap a hányinger, ha erre gondolok, de már nem jönne most ki belőlem, csak a pia.
Még látom, ahogy teljesen összetörik, nem válaszol, nem mond semmit, csak arckifejezésén látszik a teljes vereség. Bólint, megfordul, és kimegy…
Magamra maradok…
Mély levegőt veszek, majd elöl, ingembe markolok, de sajnos ennyivel még nem tudom kitépni a szívemet. Pedig már csak az segítene rajtam. Már nincs szükségem rá… már nincs szükségem olyan érzésekre, mint… a birtoklás… gyengédség… szeretet… Szerelem? Feh… fantáziavilág.
Ha még egy kicsit ittam volna, valószínűleg a filozófus is kibújt volna belőlem. Most is ellene küszködök, és a rókák ellen. Nem bírom tovább.
Ledobom cipőmet, belépek végre a nappaliba, és kabátostól levetem magam a kanapé közepére.
Kelletlenül hördülök fel, amikor megérzem, hogy a fejfájás is közeledik. Előre hajolok, halántékaimat kezdem el masszírozni, majd a kabátzsebembe nyúlok, hogy a kulcsokat a helyükre tegyem, amikor egy teljesen más tárgyba ütközik kezem.
Mi ez?
Amikor előveszem, csak akkor jut eszembe. Ez a doboz… még akkor vettem, amikor…
Öklöm összeszorul, majd visszafogottan felordítva dobom a szoba valamelyik sarkába, még hallom, ahogy az egyik szekrény mögé esve koppan egy nagyot.
Kurva életbe…
Hátra dőlök, karomat terítem szemeimre, és arcomra, számat rágom idegesen, majd mély levegőt veszek.
Francba…
Ég a szemem, nem fáj, csak kínosan éget, pedig semmit nem kentem bele… nem is nyúltam hozzá… Magától kezd el gyengülni mindenem…
Legutoljára óvodás koromban sírtam… nem most akarom újrakezdeni.
A kibaszott kurva életbe…
~*~
A tegnapi nap talán eléggé kiütötte, ahogy én magamat. Nem csak az én órámon nem jelenik meg, de figyelmet sem érdemel egyik diák sem, aki hiányzik. Számomra mind csak fiatal kölyök, akik nem tudják még, mi vár rájuk az életben. Ha fel akarnám őket készíteni, akkor sem értenék meg.
Egész héten nem látom, már-már azt gondolom, hogy többet be sem jön, amikor a hétfői órán újra látom.
A haja más, azonnal észreveszem. De nem figyelem sokáig, hisz a tudat, a látszat, hogy talán mosolyog… talán szomorú… vagy csak hogy a közelben van, és engem figyel. Mind… mind irritál. De már egyre gyengébben, cseppnyi jelét sem tudom mutatni annak, hogy zavarna a jelenléte, főleg hogy így még a hajdani csínyjei is megszűntek, más pedig nem mer velem kezdeni… Olyan nyugodt minden, mintha egy tökéletes iskolában ülnék, tökéletlen, de jó modorú diákokkal.
A közvetlen előttem ülő gyerek kezébe nyomom a feladatsorokat, aki kiosztja a többieknek, s az óra így csendesen folyik, el tudom magam foglalni egy jó könyvvel, míg dolgoznak.
Persze egyik példa sem olyan, ami benne lehet a füzetben, hisz most hogy nem figyelek rájuk, bármikor puskázhatnának. Az okosabbak átalakítják a képletet, a többség viszont valószínűleg kapával díszített lapot fog majd visszakapni.
Régi szép idők… visszatértek…
Már csak az iróniának kéne megszűnnie a szívemben.
~*~
Egyes… egyes… újabb egyes… oh, végre egy kettes. Meglepő. Jé, még egy hármas is, ez az a Hiroto kölyök. A következő Nanamura…
Egyes…
Újabb egyes. Ahogy látom, az osztály nagy részének javításra lesz szüksége. Hogy szünet előtt, vagy szünet után? Mindjárt alkalommal, ez már csak természetes.
Amit most kispóroltam a piros tollamból, azt legközelebb szeretném a többi, normálisan megíratott dolgozatokra fordítani.
Kitomboltam magam… kisajnálkoztam magam… ideje visszarázódni abba az életbe, amibe úgy néz ki életem végéig tartozni fogok. Egyedül…
~*~
A napok egyre nyugodtabbak… a feszültség szerintem már soha nem fog elmúlni, de ez olyan dologgá kell váljon, amivel együtt kell élni. Mint például, a gyakori borotválkozás, a reggeli merevedés… röhej. A lényeg, a változás. Fegyelmezett, ugyanakkor rejtett szándékkal segítőkész tanár, aki azt akarja, hogy a diákjai az ő tantárgyából értsék azt, amit kell. Ez volt a célom… ezért lettem tanár… ezért jöttem ide. Hülyeség volt megkockáztatni az állásomat egy újabb viszonnyal, hisz már rájöhettem volna, ennek soha nincs jó vége.
Mégis reménykedtem benne, és teljesen elhittem. A fiatalok megbízhatatlanok. Nem mintha én ne lettem volna az, jól tudom. Minden más jobban érdekelt a normánál. Ezért sem szabad olyannal kezdeni, akitől túl messze állsz…
Az óra végén még a naplóba jegyzetelek, elkezdődik a nyüzsgés, amikor hirtelen megcsörren a telefonom, egy pillanatra halkul csak el a tömeg, de amikor meglátom, hogy ki hív, egy fáradt, ugyanakkor kissé örömteli mosoly kúszik ajkaimra. Kyogou
- Szia… rég beszéltünk – köszönök bele, félbehagyva a naplóba írást.
- Így van, haver… Este ráérsz? Hétköznap van… ilyenkor… – valóban egyre jobban kezdem úgy érezni, hogy minden a régi.
- Persze, sőt hétvégén is.
- Na? Mi a fene? – valami hasonló reakcióra számítottam, ezért öntelt mosolyra fakadok.
- A törzshelyen?
- Benne vagyok… akkor este – hangját már csak a szaggatott búgás követi, elteszem a készüléket, amikor észreveszem, hogy a teremben maradt diákok többsége figyel, de ahogy hirtelen kapom feléjük tekintetem, azonnal visszafordulnak a beszélgetésbe…
Főként Ha… Nanamura…
~*~
- Ugye tudod, hogy még mindig nem felejtetted el?
- Te meg miről beszélsz? – vonom fel szemöldökeimet, majd leteszem a korsómat.
Azok után, hogy mindent elmeséltem neki… bár sosem vártam tőle tanácsot, sem más ellenvéleményt, ami meg is lep.
- Például… itt van vagy száz friss husi… te szingli vagy, és egyet sem nézel meg.
Bahh… észre sem vettem. De honnan a fenéből tud így olvasni a reakciókból? Bár nem lep meg, hasonlít hozzám, együtt elemeztük régebben a fiatal fiúcskákat, aminek a nagy része be is jött. Én tompultam el ennyire? Befásultam? – Például ott van az… nézd, micsoda kerek segge van.
- Szőke… - válaszolom komoran, majd újabbat kortyolok.
- És akkor? – csak sóhajt.
- És az?
- Túl vékony…
- Látod? Menthetetlen vagy… még mindig belé vagy esve – hangos koppanással csapom le az asztalra a félig üres korsót, nem kis figyelemfelkeltés, bár azt nem akartam elérni, hogy az egész bár rám figyeljen. Na, jó… nyugalom. Csak szekálni akar ugye?
- Inkább hagyjuk abba jó?
- Ráadásul hülyébb vagy mint egy marha.
- Direkt akarsz felhúzni? Tudod, hogy ha iszom, könnyebben neked esek… - mintha nem is mondtam volna semmit, lazán kezd tovább beszélni.
- Most komolyan azért dobtad az „életed szerelmét” mert láttál róla egy képet, hogy valaki mással smárol? Ember… és ha kopírozás?
- Nem… bevallotta, hogy igaz – rázom meg fejem.
- És akkor? Te ezerszer keményebb dolgokat csináltál előtte… mielőtt belezúgtál a cuki falatba. Akkor mit árt neked ennyi?
- Te ezt nem érted. Szereted egyáltalán Taorut? – néma csend… a seggfej… - ha egy ideje csak vele vagy együtt… csak gondolj bele. Kötődni kezdesz… azt hiszed, hogy már csak a tiéd, és nem is akarod elengedni. Te hagynád neki, hogy más pasas karjaiban csókolózzon? – a mondat vége egy kicsit ingerültre sikerül, bár még épp visszafogtam magam.
- Nem… nem hagynám neki. De csak ennyiért nem tenném ki a szűrét. Ha azért tette mert jólesett neki, akkor visszaszerezném, és megmutatnám neki, hogy nálam jobbat nem talál, ha meg ráadásul nem is élvezte azt verném le, aki hozzáért. A büszkeségem nem hagyná, hogy átadjam másnak… Érted már?
Csak kidülledő szemekkel hallgatom. Pár mondatfoszlány megvilágosodást hoz, de makacs fejem hajthatatlanul húz el egy függönyt, hogy ne érjenek el a reménysugarak. Valahol… valahol igaza van, mégis…
- Már mindegy. Mióta azt mondtam neki, hogy vége, egyszer próbálkozott… többször nem próbált beszélni – habár igaz, nem kesztyűs kézzel bántam vele, akkor csak ez az érzés volt bennem – ha már ő is föladtam én nem hajtom magam.
- Marha vagy… - csóválja fejét.
- De azért kösz, hogy megpróbáltad… haver…
~*~
Az éjszaka álmatlanul telik, s csak az okító szavak visszhangzanak fejemben. Igaza van… bármennyire is idegesítő, de igaza van. De már késő. Vagy mégsem?
Bármi is legyen a válasz, nem fogok semmit tenni… Nem hagyhatom, hogy gyengébben tűnjek.
Az órára egy perc késéssel érek be, szemem fáradt, leragadni kíván, de az óra előtt elfogyasztott újabb kávé, lassan hatni kezd.
- Jó reggelt – lépek be szokásos fagyos mosollyal, majd leteszem a naplót az asztalra, és máris kezembe veszem a krétát. – Mától ismételni fogunk, egészen a téli szünetig. A téli szünet előtti utolsó órákon írtok egy-egy rövidke dolgozatot.
- Na de tanár úr karácsony előtt? – szólal fel egy vicces kedvű diák.
- Ha jót szeretnétek magatoknak, akkor visztek a karácsonyfa alá szép ötösöket – én csak szélesen mosolygok, mire a szokásos reakciót kapom. – Na de lépjünk is tovább, és az elején nyissátok ki a füzetet. Akinek kérdése van, majd most mondja, amikor ahhoz az anyagrészhez érünk. – felsorolok még pár dolgot, majd néha példák szemléltetésével gyorsabban, nagyobb hézagokkal kezdem újra elmondani év elejétől az anyagot.
Minden túl nyugodt, sőt… egy ki lehangoltságot is vélek a tömegben, de betudom az előző kis híremnek. Ha pedig másról van szó, az nem az én dolgom.
|
| Silvery | 2011. 01. 10. 19:28:34 | #10396 |
Karakter: Nanamura Haru
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Miután hazaértem, s fogadtam egy felháborodott hívást Hirototól, hogy miért szívódtam fel szó nélkül a buliról, a telefonomat kikapcsolva dőlök le az ágyra, s szemeimet lehunyva próbálom elfelejteni a ma történteket. Bárcsak… bárcsak lennék annyira részeg, hogy az egészre ne emlékezzek reggel. Nem… nincs ilyen szerencsém. És nem is érdemlem meg, hogy ilyen szerencsém legyen. Craig… Craig… Craig… én csak téged szeretlek… csak téged. Ugye hiszel nekem? Nem tudom… nem tudom, hogy elmondjam e. Nem akarok neki fájdalmat okozni. Ő az utolsó ember a világon, akit szomorúan akarok látni. És azt sem akarom, hogy csalódjon… nem, nem bírnám elviselni a csalódottságot a tekintetében… a kiábrándultságot. Nem akarom, hogy az a meleg szempár elhidegüljön… de el kell mondanom neki. Ez nem kérdés. Ha nem mondom el, soha többé nem fogok tudni tükörbe nézni. Ki tudja, talán ő is elgyengült és félrelépett az utazás során… akkor kvittek lennénk.
A szívembe irtózatos fájdalom nyilall a gondolat hatására, s még szerencse, hogy fekszem, különben biztosan összerogynának alattam a lábaim. Nem… Craig soha nem tenne olyat. Tudom. Megbízom benne, mint ahogy ő megbízott bennem… és én eljátszottam a bizalmát.
Szemeimből kicsordulnak az első forró könnycseppek, s ahogy a plafonra meredek üveges tekintettel, a csiklandozó cseppecskék lassan folynak végig halántékomon, hogy utána hajamat benedvesítve csurranhassanak a fekete szálak közé. Nem bírom. Annyira hiányzik. Annyira hiányzik az érintése, ahogy rám néz, a szeretet tükröződése a bámulatba ejtően gyönyörű szempárban, a mosolya… Istenem, az a mosoly… az a mosoly, amit talán soha többé nem láthatok.
Szemeim tágra nyílnak a fájdalomtól, s ajkaimat összeszorítva fordulok oldalra a matracon, merev tekintetemet most a falra szegezem a plafon helyett. Nem lehet… tudom, hogy szeret… tudom… meg fog bocsátani. Meg kell bocsátania! Elmondom neki… elmagyarázom… lenyugtatom, és bocsánatot kérek… őszintén, tiszta szívből. És akkor talán… igen… tudom, hogy meg fog bocsátani.
Hiába győzködöm magam, szívem nem tud megnyugodni a biztató gondolatoktól, s lassan hajnalodik, de én még mindig mereven bámulom a falat. Nem tudok aludni. Hideg van. Magányosabbnak érzem magamat, mint eddig bármikor életem során. Egyedül vagyok a gondolataimmal, amiket legszívesebben kitörölnék a fejemből.
Hétfő reggel nyúzottan, fáradtan vágódom le a padomba, s tekintetem megremeg, ahogy az órára pillantok. 10 perc. Még tíz perc és Craig besétál azon az ajtón.
A szívverésem ösztönösen felgyorsul már a gondolattól is, hogy újra láthatom őt, és ha nem árnyékolná be gondolataimat a péntek esti buli, akkor valószínűleg most én lennék a legboldogabb ember a világon. Rosszul vagyok magamtól… úgy érzem, mindent tönkre tettem… a boldogságunkat… a kapcsolatunkat… mindent… mindent.
- Haru… - Gondolataimból Hiroto hangja zökkent ki, s mikor fáradt tekintetemet lassan emelem rá, arcán együttérzést és sajnálatot látok… remek… örülök, hogy annyira pocsékul festhetek, hogy ennyitől megsajnál.
Nem mond egy szót sem, csak előveszi a mobilját, majd felém tartja a képernyőt, s szemeim elkerekednek, ahogy megpillantom a képet, amit mutat. Felkapom a fejem, szívem kihagy és végtelen hosszúnak tűnő ütemet, s hangosan kapok levegőért, mikor rádöbbenek, hogy elfelejtettem lélegezni a sokktól. Mi… micsoda? Miért? Miért van lefényképezve, ahogy csókolózom vele? Hiszen csak egy másodperc volt az egész… Kimura? Lefényképezte volna? Az a szemét seggfej!
Tekintetemben a ledöbbentséget düh váltja fel, s mikor Hiroto újra megszólal, csak egy árnyalatnyival enyhülnek meg arcvonásaim.
- Ne aggódj, Hideki senpait levideózták, ahogy a klotyóban szexel a csajával… ahhoz képest ez semmi. – Ujjaim a pad szélét szorítják, s tekintetemben könnyek gyűlnek, ahogy felidézem a történteket. Miért? Miért kell emlékeztetniük? Enélkül is épp eléggé fájt. Miért jó nekik, az hogy fájdalmat okoznak másoknak? Nem mintha azt szégyelleném, hogy egy fiúval csókolózok… de… azt igenis szégyellem, hogy egy ilyen bunkóval, mint az a srác.
- Amíg a tanároknak nem küldik el a képet, felőlem azt csinálnak, amit akarnak. – Erőtlenül sóhajtom a szavakat, kicsit hátradőlök, összefonom a karjaimat mellkasom előtt.
- Jól vagy? – Hiroto hangjában aggodalom rejlik, s én némán rázom meg a fejemet. Sírni akarok. Mindjárt kitör belőlem… fizikai fájdalmat okoz visszatartani. – Elmondod neki? – Torkom összeszorul a kérdés hallatán, fejem előrebukik, s alig észrevehetően, némán bólintok. Tudom, hogy ha beszélni akarnék, úgysem sikerülne… felesleges a próbálkozás.
Eltelik 1-2 perc, még mindig érzem magamon Hiroto tekintetét, s halkan, szólalok meg, fejemet nem emelem fel a padról, amikor megindulnak a néma könnycseppek.
- Ki fog dobni. Tudom. Érzem. – Nem kapok választ, s mellkasom megreszket, ahogy megszólal a csöngő, s alig pár másodperc múlva fülemben visszhangzik az ajtó csukódásának a hangja. A teremben csupán egy leheletnyivel lesz kisebb a hangzavar, de én mégis tudom, hogy itt van. Testem minden izma megfeszül, szívem hevesen, kétségbeesetten kalimpál, s akármekkora a kísértés, nem emelem fel a fejemet a padról. Nem akarom, hogy lássa az arcomat. Nem akarom látni az arcát… még nem tudja… még nem tudja, mit tettem. Talán ha most felnézek, még lophatok egy mosolyt… talán ha rá tudok mosolyogni úgy, mintha mi sem történt volna, akkor még egy kicsit… csak még egy kicsit láthatom a szeretetet a tekintetében. Nem! Nem… nem érdemlem meg. Nem csaphatom be ennél is jobban.
- Azt hittétek megszabadultok tőlem ugye? Álmodozzatok csak csibéim. – Testem megborzong, ahogy Craig mosolygó hangja csitítja el a terem hangzavarát, édes, szigorú hanglejtésétől egy pillanat alatt némul el az osztály, s pár másodpercig olyan némaságba burkolózik a terem, hogy attól félek, a körülöttem ülők meghallják szívem őrült zakatolását. Hányszor elképzeltem ezt a pillanatot a két hét alatt. Hányszor elképzeltem, ahogy találkozik a tekintetünk… ahogy visszafogottan, feltűnésmentesen rám mosolyog, s tekintetében mohó vágy csillan. Istenem, hányszor játszottam le a jelenetet a fejemben. Ennek nem így kéne lennie. Nem… ennek nem így kéne lennie.
Hiroto hirtelen lök oldalba, egy pillanatra néma nyekkenés hagyja el ajkaimat, majd mikor felemelem a fejemet, látom, hogy Craig az egyik gyerek mobilját tartja a kezében. Hirtelen megfagy a vér az ereimben, teljesen leblokkolok pár röpke másodpercre, s agyamon vészjósló gondolatok cikáznak végig. Nem… nem… nyugi… nem lehet… az nem lehet.
- Ideje lenne észrevenni, hogy beléptem a terembe… mi olyan érdekes? – Mosolyogva fordítja maga felé a telefon képernyőjét, szívem hosszú szünetet tart, s mikor meglátom Craig arcáról lefagyni a mosolyt, egy pillanatra azt hiszem, hogy a hosszú szünet örökké fog tartani. Nem lehet… ugye nem az a kép? De… biztos vagyok benne. Ez az arc…
Craig néhány másodpercig a telefon képernyőjére mered, majd tekintete felém siklik, s nincs időm elfordítani az arcomat, nincs időm elrejteni a szemeimben tükröződő fájdalmat, bűntudatot, szomorúságot. Nem… nincs időm, s ahogy tekintetünk összefonódik, tudom, hogy már mindent tud. Én nem így akartam… nem így kellett volna megtudnia.
Ujjaim combomba marnak, a terem eltávolodik, ahogy Craig megszakítja a szemkontaktusunkat, s szinte magamba zuhanok a fájdalomtól. Nem. Nem… nem…
Kezemmel egyre erősebben szorítom lábamat, mintha csak ezzel akarnám visszatartani magamat, hogy most azonnal felugorjak a székből, és az egész osztály szeme láttára siessek Craighez, hogy magyarázkodni kezdjek. El kell neki mondanom. Meg kell magyaráznom… bocsánatot kell kérnem. Ha kell, könyörgök… ha kell, megalázkodom… akármit… akármit megteszek Craig, csak ne nézz ilyen fájdalmas tekintettel. Kérlek.
Kétségbeesett merengésemből az első sorban ülő fiú sikkantása zökkent ki, követem szemeimmel, ahogy kilohol a teremből, majd tekintetemet félőn szegezem Craigre. Látom minden mozdulatán, hallom minden szavában a fájdalmat, s másoknak talán fel sem tűnik a különbség, de én minden rezzenéséből érzem az idegességét. Nem akartam fájdalmat okozni neki. nem akarom így látni őt.
Szemeimet a füzetemre kényszerítem, úgy érzem, beleőrülök, ha még egy pillantást vetek rá, de hangja így is puhán cirógatja érzékeimet, ahogy lágyan mászik fülembe. Nem tud elég közömbösen és tárgyilagosan beszélni ahhoz, hogy ne borzongjak meg a kellemesen mély hangtól, mely édes, boldog emlékeket ébreszt szívemben. Emlék? Nem! Nem… nem gondolhatok rá máris emlékként. Nem.
Újabb könnycseppek gördülnek végig arcomon, de fejemet lehajtva bújok a füzetembe, s szorgos jegyzeteléssel próbálom elvonni figyelmemet, vajmi sikerrel. A forró könnycseppek apró, nedves pacnikat hagynak a hófehér papíron, s tollam néha fel-felszakítja a nedves részeket, kicsiny gyöngybetűim most olvashatatlan macskakaparásnak tűnnek, ahogy remegő kézzel firkantok minden szót. Nem bírom. Nem bírom. Legyen már vége. Miért fáj ennyire? Nem így kellett volna megtudnia. Mikor tudok egyáltalán beszélni vele?
Nem könnyebbülök meg, mikor meghallom a kicsengő hangját, tekintetemet félve emelem fel, s mikor látom, hogy nem néz felém, lopok pár röpke pillantást. Dühösnek látszik… dühösnek és csalódottnak… megszakad a szívem… annyira sajnálom… annyira nagyon sajnálom… hihetetlen, hogy egy 3 másodpercig tartó csók ennyi minden romba tud dönteni. Hihetetlen.
Minden óra egy örökkévalóságnak tűnik, szívem aggodalmasan zihál a gondolatra, hogy hátha elmegy Craig, mielőtt beszélhetnénk. Nem hagyhatom… minél hamarabb tisztázni akarom… muszáj. Most még van esélyem. Most még él a szívében a düh… az ingerültség… még ha negatív érzések is, de legalább még érez valamit. Ha megvárom, hogy lenyugodjon, akkor elvesztem. Akkor soha többé nem kapom vissza.
A gondolattól is émelyegni kezdek, s hiába próbálom elképzelni az életemet nélküle, agyam makacsul, kétségbeesetten utasítja el a gondolatot. Nem… olyan nincs, hogy elveszítem. Szükségem van rá. Túlságosan szeretem. Annyira nagyon szeretem. Nem tudnám elviselni, ha nem lehetnék mellette… nem tudnám elviselni, ha mással látnám.
Szívembe ismét fájdalom nyilall, ahogy elképzelem, hogy Craig hasonlót érezhetett, mikor meglátta a képet, s ismét feléled bennem a mardosó bűntudat, gyomrom görcsbe rándul, ahogy a tanári felé lépkedek. Nincs több órám, és tudom, hogy Craignek is most volt az utolsó órája. Kérlek… kérlek szerelmem, mond, hogy még itt vagy.
Kezeim egyre jobban reszketnek, ahogy közeledek, lábaim egyre kevésbé akarnak engedelmeskedni agyam utasításának, de tudom, hogy ezen át kell esnem. Valamikor. De mi van, ha nem tudom elérni, hogy kettesben maradjunk? Mi van, ha lekezelően elutasít, mintha egy egyszerű diák lennék? Nem… nem… azt nem bírnám… nem akarom, hogy ridegen, érzelemmentes tekintettel nézzen rám. Craig, ugye nem teszed ezt velem? Önző vagyok, hogy még van pofám ilyenekben reménykedni? Lehet…
Mikor a tanári elé érek, egy pillanatra tétovázom, s szívem megdobban, ahogy pont kinyílik az ajtó, s egy ismeretlen tanárnő sétál ki. Kérdőn pillant rám, hisz üvölt rólam, hogy keresek valakit, s ökölbe szorított kézzel veszek erőt magamon, hogy értelmes, érthető szavakat tudjak kipréselni ajkaim közül.
- Norman-sensei bent van? – Csupán egy kedves mosoly és egy bólintás a válasz, s szívverésem felgyorsul a gondolattól, hogy újra láthatom. Közelről… nem úgy, hogy elválaszt minket egy osztályterem, és harminc diák.
Lassú léptekkel sétálok be, szemeim körbejárják a termet, s mikor felfedezem, hogy nincs senki a tanáriban rajtunk kívül, gyorsítok a bátortalan lépteken. Nyugi… ő ugyanaz a Craig, aki forró karokkal ölelt át, és szeretettel mosolygott rám. Nem lesz baj… tudom, hogy nem lesz baj.
Hiába győzködöm magam, szívemben egyre erősödik egy sötét, vészjósló gondolat… rossz előérzetem van… félek…
Egy másodpercre sem veszem le róla a tekintetemet, minden rezzenését figyelem a könnybe lábadt szemek mögül, s szinte látom, ahogy megfeszülnek az izmai. Ő is ezt érzi? Igen… sajnálom, Craig… annyira sajnálom, hogy ezt okoztam.
Némán állok meg az asztala előtt, s igaz, egész nap terveztem, hogy eljövök, most mégsem jönnek nyelvemre a szavak. Tanácstalan vagyok… életemben először gőzöm sincs, hogy mit mondhatnék, pedig most van először igazán szükségem meggyőző, őszinte szavakra.
Eltelik pár másodperc, bár minden apró pillanat hosszú-hosszú perceknek tűnik, egyre elkeseredettebben állok, s szótlanul várom, hogy rám emelje a tengerkék szemeket. Kérlek, Craig ne csináld ezt… kérlek… legalább nézz rám… legalább ennyire méltass…
- Tessék? – Halk, közömbös, már-már unott hangja késként szúr szívembe, egész testem elhűl, ahogy a vérem mintha megállna ereimben, s legszívesebben üvöltenék a fájdalomtól, de nem teszem. Nem… kiélvezem minden pillanatát, hiszen a szívem mardosása elfelejteti velem a bűntudatot, ami sokkal lassabban, sokkal kegyetlenebbül gyötör napok óta.
- Craig… - Alig hallhatóan lehelem nevét, hangomba beleömlesztve szívem minden szeretetét, minden csepp fájdalmat, bűntudatot, sajnálatot… mindent, s látom, ahogy egy hosszú másodpercig ledermed. Szívem megtelik kábító, csalfa reménnyel, s halkan suttogva sóhajtom a szavakat. - Had magyarázzam meg, kérlek… beszéljük meg… - Ha legalább meghallgatna… ha elmondhatnám, mennyire szeretem… ha elmondhatnám, hogy senki más nem létezik számomra rajta kívül… ha elmondhatnám mennyire hihetetlenül és elképzelhetetlenül hiányzott, és mennyire sajnálok mindent.
Nem mozdul, s szavaimra csupán néma, gyötrő csend a válasz. Hosszú, hosszú, végeláthatatlannak tűnő némaság, s én idegesen fonom össze remegő ujjaimat, hogy enyhítsem a látványos reszketést, természetesen nem sok sikerrel. Várok, de nem jön válasz, mintha szavaimat nem is hallaná, lassú mozdulatokkal rendezgeti az iratait az asztalon, s én pillanatról pillanatra egyre kevesebbet látok a vastag könnyfátyol miatt, mely szemeimet borítja el.
Felém fordul, a hideg, kék tekintet távolságtartó közömbösséggel mered rám pár hosszú másodpercig, s gyomrom fájó görcsbe ugrik, mikor megszólal.
- Szerintem már nincs mit megbeszélnünk… Haru-chan… - Szívem kihagy egy ütemet a megszólítás hallatán, s érzem, ahogy egyre jobban elveszítem a józaneszemet a fájdalomtól. Nem bírom. Nem akarom, hogy ilyeneket mondjon… van… van mit megbeszélnünk… hiszen szeretők vagyunk. Ugye… ugye azok vagyunk? Ugye még azok vagyunk?! - Nem kell elmondanod, úgyis tudom, hogy…
- Ne higgy annak a képnek! – Gondolkodás nélkül, szinte hisztérikusan vágok közbe, tudom, hogy nem bírnám, ha ajkai közül kéne hallanom tetteimet, s remegve csúsztatom ujjaimat az asztal lapjának szélére, támaszt keresve. Nem… én nem csókoltam vissza. NEM!
- Tehát nem csókolt meg? Nem csókoltad vissza? Nem túrtál a hajába? – Torkom elszorul, minden porcikám üvölt, sikolt, de szívem nem hagyja, hogy kimondjam a hazugságot, mellyel önmagamat is próbáltam becsapni. Megcsókolt. Visszacsókoltam. A hajába túrtam. De nem élveztem! Nem. Azt nem.
Némán sütöm le könnyes tekintetemet, s nem tudom eldönteni, hogy akkor járok e rosszabbul, ha válaszolok a kérdésre, vagy akkor ha nem. Szívem őrült dobogása nem enged szóhoz jutni, gondolataim kavarognak, nem tudok tisztán gondolkodni, s ahogy fájdalom villan Craig tekintetében, úgy érzem, mintha valaki teljes súllyal könyökölt volna rá a mellkasomba döfött késre.
- Erről beszélek… - Nem! Nem… tévedsz! Craig… tévedsz… kérlek… nem mond ezt… ne hidd ezt. Nem akarom, hogy azt hidd, hogy élveztem. Nem akarom, hogy azt hidd, hogy megcsalnálak. Én nem akartam… – Felfogtam… meguntál, vagy csak nem bírtál várni… De nem érdekel… hidegen hagy. Mostantól azt csinálsz, amit csak akarsz, nem szólok bele semmibe… nem lesz hozzá közöm. – Szemeim tágra nyílnak, testemet jeges rettegés járja át szavai hallatán, s a józaneszem utolsó szikrái is mintha megszűnnének létezni. NEM! Nem… ez olyan, mintha… nem, ez nem olyan mintha szakítana velem… ez pont az. Szakítás.
Nem bírom. Annyira fáj. Nem akarom. Csak egy csók volt! Egy nyamvadt kis csók… semmit nem éreztem… az égvilágon semmit.
Testem gyorsabban reagál, mint agyam, ösztönösen kapok keze után, ahogy megfordul, remegő ujjaim ingébe markolnak, szemeimmel könyörgőn, esdeklően pillantok rá, de a hideg szempár nem enyhül.
- Ne Craig! Higgy nekem! Kérlek! Én szeretlek… - A végét szinte már suttogom, erőtlenül tátogom a szavakat, szemeimet már marják a visszatartott könnycseppek, s Craig egy apró lépéssel közelebb jön, majd egy erőteljes, de óvatos mozdulattal szabadítja ki ingét ujjaim görcsös markolásából, s mélyen néz remegő tekintetemben.
- Haru-chan… vége… - Úgy érzem, mintha szívem megszűnne dobogni, arca meg sem rezzen, ahogy rideg, mozdulatlan tekintettel leheli a szavakat, s testem teljesen ledermed a fájdalmas sokktól. Agyam nem akarja felfogni szavait, pedig szívem már reagált is rájuk, s mikor magamhoz térek a fájdalom, és a félelem kábító hullámai után, Craignek már hűlt helye van, s egyedül, magamban állok az üres tanáriban… ha szakítasz velem, akkor ne hívj így. Ha épp búcsúzni készülsz, akkor ne becézgess! Miért teszed ezt?! Miért akarod, hogy ennél is jobban fájjon? Hát ez a bosszúd, Craig?
Testem megremeg, a könnyek végigcsordulnak arcomon, s térdre esve zokogok fel, miközben áldom az eget, hogy nincs itt más rajtam kívül. A könnycseppek erőteljesen, megállíthatatlanul törnek ki belőlem, hangosan zihálva veszem a levegőt, mintha csak minden egyes könnycsepp gyógyítaná a szívem helyén keletkezett óriási űrt. Soha nem gondoltam volna… soha nem gondoltam volna, hogy lehet, valakit ennyire szeretni. Soha nem gondoltam volna, hogy létezik ekkora fájdalom.
Hosszú percek telnek el, remegve törlöm meg arcomat, mikor magamba fojtom a sírást, s erőt gyűjtve állok fel a földről. Mennem kell. Mennem kell innen. El innen… minél messzebb. Nem akarok emlékezni arra, amiket itt mondott Craig… nem akarok emlékezni semmire. Semmire az elmúlt pár napból.
Remegő kézzel nyitom ki a tanári ajtaját, szemeim még mindig könnyesek, s lassú, élettelen léptekkel sétálok végig az üres folyosón. Már mindenki hazament vagy ebédel, s az iskola rémisztően üresnek és távolinak tűnik. Craig… szerelmem… miért teszed ezt velem?
Éreztem… tudtam, hogy ki fog dobni… meg sem hallgatott. Meg sem hallgatta, amit mondani akartam… talán ha elmondtam volna, minden máshogy alakul. Talán, még nem késő… ha összeszedném a bátorságomat. Talán… ennél rosszabb úgysem lehet. Ennél jobban nem fájhat. Ebben egészen biztos vagyok.
Hosszú órák telnek el, s én élettelenül, üveges tekintettel meredek néha a plafonra, néha az éjjeli szekrényemen álló órára, mely hátborzongatóan halk kattanásokkal jelzi a másodpercek lassú vánszorgását. Szívem és józaneszem még mindig hosszú, kiegyenlített csatát vívnak, s a kinti világ már sötétbe burkolózott, de én még mindig nem tudok döntésre jutni. Nincs vesztenivalóm… hisz ennél jobban úgysem fájhat, de mivan, ha Craignek okoznék nagyobb fájdalmat vele? Nem akarom… már így is… már így is annyi rosszat tettem. Nem akarom, hogy még jobban utáljon. Egyáltalán nem akarom, hogy utáljon… a gondolattól is émelygek, és reszket a szívem. Érezni akarom a testének a melegét. Mindennél jobban vágyom rá, hogy a jól ismert forróság megnyugtasson. Kérlek, Craig… mond, hogy ez az egész csak egy szörnyű rémálom volt… igen, és mindjárt felébredek a forró, erős karok között, melyek oltalmazón és birtoklón fonódnak testem köré, miközben leheletének lágy fuvallata édes, finom szellőként cirógatja hajszálaimat… ELÉG! Nem… nem kínozhatom magam. Nem szabad… nem szabad erre gondolnom…
Újabb hosszú percek telnek el, s hirtelen állok fel, ahogy szívem felülkerekedik, és megelégeli a tehetetlenséget. Nem megy. Nem tudok itthon ülni, arra gondolva, hogy nem tettem meg mindent. Nem tudnék úgy élni, ha tudnám, hogy nem tettem meg mindent… nem… rosszul mondtam… Craig nélkül egyáltalán nem tudnék élni… a régi, üres életem annyira könnyűnek, annyira nyugodtnak és szórakoztatónak tűnt… most mégis kiráz a hideg a gondolattól, hogy visszazökkenjek a régi mindennapjaimba. A magányos egyedüllétbe. Nélküle.
A következő pillanatban lábaim már a buszmegálló felé visznek, gyors, rugalmas, elszánt léptekkel ugrom fel a buszra, s szerencsére arra sincs időm, hogy hezitálni kezdjek, már becsukódott mögöttem az ajtó. Bágyadtan ülök le a székre, s ismét magamba zuhanok a nyomasztó gondolatoktól, amik elmémet ostromolják… remek… most, hogy elhatároztam, már csak azt kéne kitalálni, hogy mit fogok mondani neki. Ha egyáltalán beenged…
Szemeim tágra nyílnak, ahogy elképzelem a jelenetet, némán fojtok magamba egy reszketeg sóhajt… nem… be fog engedni. Bíznom kell benne… bíznom kell a szerelmünkben… muszáj. Tudom, hogy még mindig szeret… nem gyűlölhetett meg ilyen könnyedén. Kérlek… kérlek…
Körülbelül egy óra utazás után gyors léptekkel fordulok be Craig utcájába, s szívem minden lépés után egyre hevesebben zihál mellkasomban. Megtorpanok az oly jól ismert ház előtt, s ereimben megáll a vér, ahogy minden ablakból sötétség pillant vissza rám. Micsoda? Nem lenne otthon? Hol van? Hét közben nem szokott elmenni…
Szemem előtt villámgyorsan játszódnak le szívfacsargató jelenetek, szinte látom, ahogy egy bárban ül, és próbálja elfelejteni a sebeket, amiket én okoztam neki, miközben fiatal, idegesítő fiúcskák készségesen ajánlják fel neki, hogy megvigasztalják. Szívem elszorul, lassú mozdulatokkal mászok át a kerítésen, és a bejárati ajtó elé lépve remegő ujjakkal nyomom meg párszor a csengőt. Nincs válasz.
A hideg, késő őszi szél gyengéd fuvallattal próbál vigasztalni, a jeges levegő mintha lehűtené a szívemen tátongó sebeket, de még így is minden lélegzetvétel után legszívesebben üvöltenék.
Lassú mozdulatokkal ülök le a lábtörlőre, lábaimat szorosan magamhoz húzom, térdeimet átkarolom, s szemeimet lehunyva hajtom le fejemet. Talán jobb is, hogy nincs itt. Így több időm van átgondolni, hogy mit mondjak. Több idő… mire jó, ha egyáltalán nem tudok józanul gondolkodni? Lehetetlen, hogy értelmes mondatokat tudjak kicsikarni magamból.
Szinte félálomba merülök, testem enyhén remeg az izgalomtól, a hidegtől és a rettegéstől, s lassan teljesen kikapcsol agyam. Lehet, hogy már nem szeret Craig, de még így is… még így is megnyugtató a tudat, hogy az bejárati ajtó mögötti szobák a szerelmünk emlékeit rejtik magukban. A végtelen sok csók, a számtalan ölelés és forró, szerelmes sóhaj.
Testem ismét beleborzong a gondolatba, s szemeim kipattannak, mikor Craig mély hangja zökkent ki az édes álomvilágból.
- Mit keresel itt? – Szinte vezényszóra pattanok fel a földről, szívem majd kiugrik a helyéről, s ajkaimat összeszorítva meredek rá, figyelem, ahogy lassú léptekkel sétál az ajtóhoz, ezzel közelítve hozzám, s orromba mászik az alkohol kesernyés bűze. Tudom, hogy most épp magyarázkodnom kéne, de egy hang sem jön ki a torkomon. Kicsit arrébb lépek, s ő lassú, nyugodt mozdulattal dugja a kulcsot a zárba, mintha már nyoma sem lenne a délelőtti idegességnek vagy dühnek, s a szívemet életben tartó remény lassan kezd elpárologni, s nagy nehezen végre beszédre nyitom ajkaimat.
- Craig… - Ismét nevét sóhajtom, keze egy pillanatra megáll a zárban, s féloldalasan felém fordulva néz rám rideg, érzelemmentes, komor tekintettel.
- Nem Craig. Neked Norman sensei, Nanamura. – Szavai úgy érnek, akár egy erős pofon, s beleremegek a fájdalomba, tekintetem elhomályosul, s émelyegni kezdek. Nem, egy pofon nem fájhat ennyire. Nincs olyan ütés, ami ekkora fájdalmat tudna okozni. Tényleg… jól hallottam? Kérlek Craig… mondd, hogy rosszul hallottam.
Érzem, ahogy átfagyott bőrömön végigcsurran egy apró könnycsepp, de nem törődök vele, ahogy a fájdalommal sem. Most nem. Addig nem nyugodhatok, amíg el nem mondom neki.
Némán figyelem, ahogy kinyitja az ajtót, belép, s mielőtt becsukhatná, követem, majd halkan szólalok meg.
- Bejöhetek?
- Nem szoktam diákokat a házamba engedni. – A fájdalom lassan átalakul dühvé, szívem lüktető kínja mintha erőt adna, s felemelt hangon, dühösen szikrázó szemekkel pillantok, végre nem kell attól félni, hogy valaki meghall minket.
- Craig! Hallgass meg!! – Némán fordul felém, várakozó, nemtörődöm tekintettel pillant rám, s egy pillanatra mintha minden gondolat kisuhanna agyamból, s megremegek a tanácstalanságtól, hogy miként kezdjek bele. Megadóan engedem le feszült vállaimat, halkan fújom ki a levegőt, s hosszút pislogok, de mindvégig érzem magamon Craig rideg tekintetének nyomasztó súlyát. Szemeim megtelnek könnyel, torkom elszorul, de beszédre kényszerítem magam. – Először is… szeretném, hogy tudd, mennyire irtózatosan sajnálom. – Mély levegőt veszek, reszkető kezeimet magam előtt tartom, ujjaimat némán fonom össze. – Tudom, hogy ez nem mentség, de részeg voltam… és… annyira hiányoztál… és nem is tudtam, mit csinálok. Aztán jött Kimura, az irritáló dumájával, meg az idegesítő haverjával, aki csak úgy letámadott. És… nem tudom, de… valahogy… kérlek, Craig. Egyáltalán nem élveztem, amikor… - Hangomat lehalkítom, rövid szünetet tartok, és szinte szégyenkezve, hangtalanul lehelem az utolsó szót. - …megcsókolt. – Szemeimet lesütöm, nem merek Craigre nézni, s összerezzenek, mikor nyers hangon szólal meg.
- Már mondtam. Azt csinálsz, amit akarsz. – Szemeim tágra nyílnak, a könnycseppek most már szinte ömlenek arcomon, s kétségbeesetten emelem fel tekintetemet, agyamban rendezetlenül, villámgyors sebességgel kavarognak a gondolatok, s mikor Craig hátat fordítana nekem, a tenyerébe csúsztatom ujjaimat, s így állítom meg, bőröm bizsereg, ahol hozzáérek, s villámló tekintettel pillant hátra, miközben szinte kitépi a kezét ujjaim közül.
- Kérlek… kérlek… ha nem hiszel a szavaimnak, akkor kérdezd a testemet. Te mondtad mindig, hogy a testem őszintébb… kérlek, szerelmem… - Könnyes szemekkel pillantok rá, felém fordul, s enyhén gúnyos szavai olyan erősen marnak belém, mintha sósavat csepegtetnének a bőrömre.
- Ugye nem hiszed, hogy hozzád érnék azok után, hogy egy másik férfit öleltél? – Ledermedve, szinte hitetlenkedve pislogok rá, szívem teljesen kihűl, mintha soha nem is ismerte volna a szerelem adta meleg, boldog érzéseket, és erre már nem tudok mit mondani. Már nem. Elfogytak a szavak, és elfogyott az erő, hogy újakat keressek. Semmi nem maradt bennem, csak a tátongó üresség, s beleremegek a gondolatba. Már nem is fáj annyira. Nem, ez sokkal rosszabb annál.
Halkan, lemondóan, már-már búcsúzóan sóhajtom nevét, s ahogy lehunyom szemeimet, az utolsó forró könnycsepp is végiggördül arcomon.
Némán, megértően bólintok, bár szinte már nem is emlékszem, hogy pontosan mit is mondott, agyam visszautasítja a szavak felidézését, csupán a fájdalom maradt bennem, amit okoztak, s szó nélkül fordulok meg, hogy kisétáljak a még mindig tárva nyitva álló bejárati ajtón. Nem állít meg, nem szól utánam, egyszerűen és könnyedén hagyja, hogy lassú léptekkel kisétáljak az életéből. Vége.
Alig aludtam valamit az éjszaka, az is zavaros, nyugtalan volt, s kedd reggel 39 fokos lázzal ébredek. Nem, nem vagyok beteg. Nem fáztam meg, és nem kaptam egy semmilyen vírusos fertőzést, tudom. Csupán a fájdalomtól van, de nekem ez épp elég ürügy, hogy ne kelljen iskolába mennem. Hogy ne kelljen látnom őt. Hogy ne kelljen Hiroto kérdéseit hallgatnom… soha többé nem akarok bemenni. Soha.
Minden óra végtelen hosszúnak tűnik, de lassan enyhülni kezd a fájdalom. Nagyon lassan.
Egész héten otthon maradok, pénteken már-már enni is tudok valamit, s a lázam már teljesen lemegy, de a mobilomat végig kikapcsolva tartom. A nyugalomba az is beleszámít, hogy ne kelljen hívásokat fogadnom az aggódó barátoktól. A házik nem érdekelnek, majd elkérem őket hétfőn.
Hétfőn kipihenten, kicsit felfrissülten megyek az iskolába, s szó nélkül, halovány, erőltetett mosollyal ülök le Hiroto mellé.
- Jó a hajad. – Elmosolyodva köszönöm meg, majd hátradőlök a széken, és az órára pillantok. Még 17 perc. A hétvégén fodrásznál voltam, hiszen azt mondják, hogy az összetört szívre ez a jó ellenszer. Hehe. Hajvágás… eddig azt hittem, hogy hülyeség… de egész sokat segített. Mikor a tükörbe nézek, mintha egy új Harut látnék… egy új Harut, akinek az életében nincs olyan hülye és felesleges dolog, mint a szerelem. Ki fogom bírni. Természetesen nem vágattam túl rövidre, nem szeretem, ha nem lóg le az arcom mellett, de az utóbbi időben már nagyon megnőtt, így szerencsére volt miből vágatni. Nem is tudom miért nem mentem el korábban… talán azért, mert imádtam az érzést, ahogy az ujjai végigszántják a hosszú tincseket. ELÉG!
Agyamat kényszerítem, hogy másra gondoljon, s mosolyogva kérem el Hiroto füzetét, hogy átolvassam az eddigi anyagot.
- Amúgy ugye tudod, hogy ma írunk dogát? – Ledermedve fordulok felé, s egyik szemöldökömet felhúzva rázom meg a fejemet, de az első sokk után nemtörődöm módon legyintek.
- Nem számít. Tanulás nélkül is meg tudom írni.
Gyorsan átfutom párszor, s szívem egyre hevesebben ver, ahogy szinte visszaszámolom a másodperceket a csöngőig, és hiába szeretném bemesélni magamnak, a szívem mélyén nagyon is jól tudom, hogy nem a dolgozat miatt szökött az egekbe a pulzusom. Nyugi Haru. Egyszerűen ne nézz rá. Könnyű. Valószínűleg ő sem méltat arra, hogy rám pillantson.
A csöngővel párhuzamosan hallom csukódni az ajtót, s elég egy másodperc, hogy elgyengüljek, s ahogy felpillantok, tekintetünk találkozik. Szívem őrült zihálásba kezd, lesütöm tekintetemet, de már késő. Minden érzékem reagál a látványára, a hangjára, ahogy elkezdi bevezetni az órát, s mintha még a testének jellegzetes illata is az orromba mászna, pedig tudom, hogy ez lehetetlen, ilyen távolságból. A francba.
Lehajtom a fejemet, míg valaki kiosztja a dolgozatpapírokat, s próbálom figyelmen kívül hagyni a szívemet mardosó fájdalmat.
Üres tekintettel meredek az előttem lévő lapra, a feladatok első ránézésre egyszerűnek tűnnek, s remegő ujjakkal firkantom fel a nevemet, majd nekiállok a munkának. Az első feladat még nagy nehezen sikerül, de a másodiknál elakadok, s torkom összeszorul, a fájdalom egyre inkább elkábít, nem tudok tisztán gondolkodni, s fejemet megtámasztva dőlök kicsit előrébb… nem értem… nem értem ezt a feladatot. Régen olyan könnyűnek tűntek. Mikor lelkesedtem érte… most nem tudom megcsinálni. Én tényleg versenyre akartam menni fizikából? Pedig még egy dolgozatot sem tudok megcsinálni. Mire is gondoltam? Talán csak azért voltam olyan jó, mert… mert szerettem a tanárt…
A szívembe ismét belemar a fájdalom, s az egy hetes pihenés és felejtés hirtelen felesleges időpazarlásnak tűnik. Nem megy. Ez nekem nem megy.
Apró könnycseppek hullnak a papírra, mérgesen törlöm le ingem ujjával, ajkamra harapva tartom vissza a sírást. Nem sírhatok. Nem sírhatok ennyiszer Miatta. Csak miatta. Idegesítő. Mikor lettem ilyen érzelgős? Mikor lettem ilyen érzékeny? Mint egy hülye, irritáló tinicsaj. Rosszul vagyok.
Este fáradtan sétálok a nappaliba, a kanapéra lehuppanva húzom fel lábaimat, majd elszánt tekintettel meredek anyura, aki a fotelben ülve olvas.
- Anya. – Rám néz, s ennyi elég, hogy folytassam. – Emlékszel, hogy év elején azt akartátok, hogy menjek át egy erősebb gimibe, hogy könnyebben felvegyenek az egyetemre? – Meglepett tekintettel néz rám, és bólint… hát persze, hogy is ne emlékezne, hiszen kb 2 hétig veszekedés tárgya volt, de nem akartam elmenni innen a barátaim miatt. – Megoldható lenne, hogy második félévtől átiratkozzam? – Szemei tágra nyílnak, leteszi a kezében lévő könyvet, és aggodalmas tekintettel néz rám. kérlek ne… csak ne kérdezősködj… kérlek.
- De hát annyira ellene voltál, kicsim.
- Rájöttem, hogy jobb lenne a jövőm szempontjából. – Főleg, hogy jelenleg képtelen vagyok matekot és fizikát tanulni… de ezt a részletet inkább kihagyom, mert elég nehéz lenne megmagyarázni.
Miután megbeszéljük a dolgokat, elégedetten, de mégsem boldogan megyek fel a szobámba, s néma sóhajjal dőlök neki a csukott ajtónak. Második félév. Még két hónap. Két végtelen hosszú hónap… de még mindig jobb, mint a két év lenne. Sajnálom Hiroto… sajnálom Keiko… sajnálom mindenki, de túl gyenge vagyok. Annyira, de annyira gyenge.
Keserű szájízzel dőlök le az ágyba, és hosszú idő óta először alszom békésen.
Következő nap nagyszünetben kihúzom a borítékot a táskámból, s mikor Hiroto megpillantja, kérdőn néz rám, s én haloványan elmosolyodva mondom el neki a döntésemet. Nincs értelme titkolni. Nincs értelme, főleg előtte… és amúgy is… úgy érzem, hogy ha nem mondom el valakinek, felrobbanok.
- De… Haru… nem mehetsz el miatta! – Halovány mosollyal állok fel a székből, majd visszapillantok.
- Nem miatta. Miattam. Én vagyok az, aki nem bírja.
A titkárság felé veszem az irányt, s lassú mozdulattal nyitok be a tanári melletti folyosóra, ahonnan az apró iroda nyílik. Elvileg le kell adnom ezt a levelet, amit a szüleim írtak az igazgatónak, és megkérik benne, hogy adja ki a suliváltáshoz fontos dokumentumokat, bizonyítvány, ellenőrzők, bejegyzések, személyes akta… hjajj… bonyolult és sok vele a vesződség… de megéri.
Mint mindig, hosszú sor van a titkárság irodája előtt, s a folyosó falának támaszkodva téved tekintetem a tanáriba vezető ajtóra, mely tárva nyitva áll, tökéletes belátást engedélyezve. Szívem elszorul, ahogy megpillantom Craiget az asztalánál, úgy tűnik épp a munkába mélyed, s így szabadon, félelem nélkül legeltethetem szemeimet a szőkés-vöröses tincseken és a komoly tekinteten. Ajkaimra halovány, nosztalgikus mosoly kúszik, ujjaim megszorulnak az apró levélkén, mely örökre megszabadít ettől a fájdalomtól. Örökre. Craig, szerelmem… annyira hiányozni fogsz… annyira hihetetlenül hiányozni fogsz.
Szerkesztve Silvery által @ 2011. 01. 10. 19:53:19
|
| timcsiikee | 2011. 01. 09. 18:23:13 | #10378 |
Karakter: Craig Norman
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Craig:
A nap már javában az égen jár, hátamat melengeti egy kósza napsugár, s ki sem kell nyitnom a szemem, halvány mosollyal konstatálom, hogy a karjaimban egy szuszogó madárka alussza még az igazak álmát. Jól kiütöttem, szó se róla… hagyom is had pihenjen, viszont nekem össze kell pakolnom. Pér hosszú percig még ölelgetem, óvatosan hajába csókolok, mélyet szívok finom illatából. Ki kell használnom minden pillanatot, hisz egy hétig még látni sem fogom.
Felkelek mellőle, felkapom boxerem, de még az ajtóban állva visszanézek rá.
„Olyan hihetetlen, hogy te ugyanaz a szexisen szigorú, szadista fizikatanár vagy…”
Heh… eszméletlen. Csak elvigyorodom. Sosem hittem volna, hogy ezt valaha az ő szájából fogom hallani. Még nem is gondoltam rá… még a fantáziámban sem jelent meg. De ez jobb annál.
„Néha már-már azt hiszem órán, hogy nem fogom kibírni.”
Kilépek a szobából, bezárom az ajtót, és akkor kezdek rá a kuncogásra. Nos… azt valóban megnézném, de biztosan nem lennék egyedül.
~*~
Gyorsan letusolok, átdörgölöm magam, majd míg kitisztul a fejem, addig megiszok egy kávét, és előkeresem a kisasztalon hagyott szemüvegem. Összeszedem a széjjeldobált ruhákat, szerencsére soha nem hagyok nagy kupit magam után, csak… néha…
A „dolgozó szobában” nem hagytam kint semmit az asztalon, minden szekrény és fiók bezárva, már csak a ruháim és egyéb holmik bepakolása van hátra.
Néma csendben lépek vissza a szobába, bár mikor a szekrényajtó nyikorgására is csak egy horkolást kapok, apró mosollyal kezdem el bátrabban bepakolni a ruhákat, tisztálkodó szereket, miegymást. A bőrönd készen áll, visszamászom a konyhába, hogy valami ehetőt készítsek, mire felkel, s épp hogy elkészülök mindennel, amikor hallom csupasz lépteit.
Együtt reggelizünk meg, míg felöltözik, lehordom a bőröndöket, s mikor beszállok ő már mellettem ül, de összefont karokkal, és durcásan néz előre.
- Muszáj ilyen korán indulnod? – korán? Ejnye Haru-chan. Kezemet lábára, majd térdére simítom.
- Már elmúlt délután négy, és hosszú az út. – magyarázom halkan, kicsit közelebb hajolva, de nem néz felém. – Haru. – csak még jobban elfordul az ablak felé, elmosolyodom, ahogy látom arcának pici ráncait a félhomályban, s finoman megragadva felkarját rántom magamhoz, hogy újabb és újabb csókot követeljek tőle. Muszáj valamit elraktároznom is nemde? - Jövő hétvégén már jövök is haza. Észre sem veszed. – remélem én sem.
- Ajánlom is, különben keresek valaki mást helyetted. – hirtelen komorul el az arcom, még a hideg is végigfut tagjaimon a mondatra.
- Soha ne merészeld. – mormogom halkan, komor hanggal. Még viccnek is rossz… nem jó érzéseket ébreszt fel.
- Tudod, hogy csak hülyéskedtem. – nyom apró puszit számra mosolyogva, s a szemében ragyogó csillogás őszinteségről árulkodik felém. Hiszek neki… remélem nem hiába.
~*~
Unalmas napok… unalmas emberek… unalmas órák. Egyetlen életben és ébren tartó elemem az, hogy esténként felhívhassam, és hallhassam a hangját.
Elment az eszem… valóban azt érzem, hogy hiányzik, pedig már réges-régen elfeledtem ezt az érzést.
Az oktatónk egy olyan srác, akit nem rég még én tanítottam. Friss a szakmában, ezért nem igazán nézik jó szemmel, hogy ő „tanítja” az időseket. Persze biztosan neki is meg volt a kellő kapcsolata, hogy egy ilyen egyszerű kis állást szerezzen magának.
Ismerős volt a neve már akkor is, mikor otthon a papírokat olvastam, de így már minden teljesen világos.
Nem jegyzetelek, felesleges. A viselkedési órák pedig kész röhejesek. Hogyan kell foglalkozni a diákokkal. Biztos vagyok benne, hogy olyanok írták ezeket a tanulmányokat, akik még soha nem ültek végig egy istenvertéül hülye és szemtelen osztály óráját.
De oly’ mindegy. Ez ugyan olyan, mint egy nyelvvizsga. Elmondom azt, amit hallani szeretnének, de az életben teljesen mást alkalmazok. Vannak saját módszereim, vannak saját gondolataim és elveim. Azt fogom követni, és nem más emberekét.
Az esti „foglalkozások” a közös kocsmázáson túl a beszélgetés nem túl kecsegtető. Kivételesen még ahhoz sem tudok hozzászólni, amikor a problémás diákokról beszélnek.
Nos… az egyetlen jelenlegi igazán problémás diákom… most perpillanat a színem 80%-át tölti ki. Nehéz lenne egy olyan diákról beszélni, aki épp a szeretőm nemde?
Ráadásul… ahányszor az eszembe jut, folyamatosan hiányérzetem van. A gond csak az, hogy szinte nincs olyan perc, amikor nem Ő jár a fejemben. Remélem, elfárad tőle. Hehe…
~*~
Szombat, utolsó oktatás, utolsó percek, szobámban már az összepakolt bőrönd vár az ágy közepén. El sem hiszem, hogy végre vége van, mikor elköszön tőlünk, de alig állok fel, hogy kinyújtóztassam tagjaimat, amikor folytatja.
- A többségnek viszont látásra. Craig-san, Isaka-san, Tomou-san, önökkel találkozunk még jövő héten. – kikerekednek szemeim, s pár pillanatig csak tátogok, mint a harcsa. Mi a franc?
- Már elnézést, de miért is kéne maradnom? – dörmögöm komolyan, és páran felfigyelnek rám, míg a nagy többség kisurran.
Sunyi szemekkel, mosolyogva villant felém egy fricskázó grimaszt, és szemüvegét megigazítva pillant rám.
- Nem is tudta, sensei? Két tantárgyat tanít, nemde? – a fenébe… erről nem volt szó. – A hétfői órán nem kell részt vennie, csak a többin, ahol a tanítási módszerekről beszélgetünk. – mire befejezi a mondatot, már az utolsó ember lép ki a teremből.
Most… most itt helyben fel tudnék robbanni az idegtől, a csalódottságtól és egyéb ingerektől. Miért mindent az utolsó pillanatban kell megtudom, bassza meg?
- Értem – morgom halkan, egyre sötétebb aurával magam körül. Remek… két idiótával maradok még itt holnap, és mivel olyan hosszú az út, elindulnom sem lenne érdemes. Még el sem érném a házukat, de már vissza kéne fordulnom… A francba…
Már csak az nyugtat meg, hogy este a telefonban hallom édes hangját. A csalódottság még engem is elér így kagylón keresztül, ami szavaiból süt, de erőt veszek magamon, és kibírom. Csak még egy hét… nem sok… lehetne sokkal rosszabb is…
Órákig beszélgetünk, míg nem hallom, hogy félálomba szenderedik, elmosolyodva köszönök el, majd leteszem. Későre jár… jobb, ha én is pihenek.
~*~
Fülledt, füstös levegő, csörömpölés, hangos duruzsolás, tompa zene. A fejem már tiszta káosz. Egyetlen ismerős arcot sem látok, csak vidám, trécselő idegeneket. Kedves és mogorva arcok, baráti társaságok és egyéb „fiatalok”. Ez egy messzebbi kocsma a szállástól, de inkább idejöttem autóval, minthogy a másik két unalmas pasassal üljek le beszélgetni. Talán különcnek fognak tartani, de… ki nem az? Újabb rövidet hajtok le torkomon, nyelőcsövem végigmarja a jellegzetes íz, szemem behunyva hajtom picit hátra a fejem, picit felsóhajtva.
Haru-chan… kiborít, hogy ennyire hiányzol.
Hosszú pillanatokig, csukott szemmel meredek a semmibe, s a pillanatképek apró mosolyt csalnak elő arcomra. Alig várom, hogy hazaérjek, egy perc nyugtot nem hagyok neki. Ha kell a mosdóban támadom le vagy a szertárban vagy a takarítói lomosban. Nem érdekel.
Hirtelen puha karok ölelnek át hátulról, s ha nem éles marást éreznék vállaimon, azt hinném Ő az… de közel sem hasonlít az érintése hozzá.
Hirtelen kapom el kezét, felnyitom szemem, magam elé rántom, s csak ekkor ismerem fel, ki is akart majdnem hátba támadva letaperolni… csodálatos.
- Tudtam, hogy itt találom meg… sensei – ez a hang… a negédes már túl émelygő számomra, szerencsére az alkoholt bírja a szervezetem, amúgy sem ittam sokat.
- Mit akarsz tőlem? – morgom halkan, majd beleiszok sörömbe. Így is elcseszi még egy hetemet, amit sokkal jobb dolgokkal is tölthetnék.
- Hallottam „arról” az esetről. – egyre jobb… lassan nem lesz olyan ismerősöm, vagy régebbi diákom, aki ne tudná. Sajnálatos módon még nem sok diákom volt, így mind csak fiatal, élénk fantáziájú, és persze csak az ilyen dolgokat megjegyző korosztály. De utálom a kölyköket.
- Ki nem? – válaszolok kérdéssel, s szúrós pillantással próbálom elküldeni melegebb éghajlatra, de nincs rá hatással. Mosolyogva ül le a mellettem lévő székre, fülé mögé simít egy tincset, miközben felkönyököl a pultra, s szemüvegének szárát piszkálva mozgatja orra előtt az okulárét. – De még mindig nem mondtad, hogy mit akarsz tőlem.
- Tudod sensei… amióta először megláttalak az órán, azóta csodáltalak – kezd rosszra fordulni a helyzet. – Nem tudtam, hogy azóta máris újra alkalmaztak.
- Figyelj… én nem kérek ebből a beszélgetésből. Ha mást nem akarsz tőlem, akkor most fejezzük be. – már azt hiszem, végre el tudom küldeni, a reakció nem a legmegfelelőbb.
- Van valami, amit már régen szerettem volna – kezét felkaromra simítja, csak lenézően pillantok karcsú ujjaira, de kellemes érzés helyett csak kiráz a hideg.
- Felejtsd el – finoman két ujjal megfogom csuklóját, majd visszahelyezem ölébe. legördítem az utolsó kortyot, majd felállok helyemről. – Nem vagyok vevő az ilyesmire. – leteszem a korsót, majd sarkon fordulva hagyom magára. Idióta… mit képzel?
~*~
Mivel szerencsésen a hétfői napom szabad, s nincs jobb dolgom, mint kinézni a fejemből, inkább úgy döntök, hogy bejárom a várost.
Igaz még csak november közepe van, de… jobb előbb keresni ajándékot nemde?
Legalább nem a nagy nyüzsiben kellesz majd kutakodnom.
Végigjárom a sétáló utcát, a nagyobb forgalmú utakat, boltokat, de egyikbe sem megyek be. Semmi nem jut eszembe, amit az én Haru-chanomnak vehetnék. Egyáltalán kéne ajándékot vennem? Azt sem tudom hirtelen, milyen itt a karácsony, csak annyit tudok, hogy nem ugyan az, mint nálunk volt. Hm… azért valamit mégis jó lenne adni. Már csak azért is, hogy örülni lássam. Az már majdnem egy egész ajándék nekem.
Céltalanul bolyongok tovább, lassan már két órája taposom a port unalmamban, amikor fél szemmel megakad a szemem egy kirakaton. Hm… nem is rossz ötlet.
Persze… nem ugyan azt a jelentést akarom elérni, mint amit valójában jelent, de… talán egy jó kis távoltartó jelzés lehetne az olyan esetekre, mint a tegnapi. Igaz ez csak rám igaz, de van egy olyan érzésem, neki is tetszene. Egy próbát megér.
Bemegyek az üzletbe, természetesen azonnal segítséget nyújtani jön egy nő, aki szorgosan mutatja a szebbnél szebb tárgyakat.
Hosszú időbe telik, míg találok egy szép, görög mintásat, és azt veszem meg, párban. A méret mindegy.
- Szerencsés lesz a hölgy – mondja az eladó mosolyogva, én pedig vigyoromat visszafojtva viszonzom a mosolyt, és elveszem a dobozt.
- Igen, szerintem is – mikor kilépek az üzletből, halkan kuncogva csúsztatom zsebembe a dobozt. Haru-chan a hölgy… hehe…
~*~
Még egy hét kínszenvedés, de a vasárnap szinte csodálatos felüdülés, ahogy legalább fél napot utazok hazáig. Reggel még kénytelen voltam elintézni az adminisztrációt, így csak délelőtt indulhattam el tegnap este helyett, bár van egy olyan érzésem, hogy ez a kölyöknek a műve. Nem tud veszíteni a szentem.
Már este van, de még nem éjszaka szerencsére, kezd sötétedni, és a városhatár felé közeledek. Párszor meggondolom, végül úgy döntök, felhívom, remélem még nem feküdt le pihenni.
Hosszú ideig kicsöng a telefon, csak a halk búgást hallom, de a lágy, lelkes köszönés, amit ezek után várnék, nem valósul meg, csak egy idegesítő, gépi női hang közli, hogy a szám nem elérhető.
Remélem nincs baja, bár lehet csak elaludt, hogy gyorsabban teljen el az utolsó nap, és holnap végre láthasson… Hehe… nagyon remélem, hogy így van.
~*~
Egy perccel hamarabb kelek fel, mint az ébresztő, már erőteljesen nyomom le a kis gombot, s lendületesen indulva a napnak, nagy hévvel és lelkesedéssel készülődöm el.
Talán még sosem éreztem ennyire azt, hogy örülök egy tanítási napnak. Olyan vagyok, mint egy tizenéves csitri, kész röhej.
Megigazítom nyakkendőmet, beülök az autóba, s gondolataim annyira elterelik a figyelmem, hogy már csak azt veszem észre, amikor a parkolóba állok be az iskola előtt.
körbenézek, de őt nem látom sehol, így felmegyek a tanáriba, beszélek az igazgatóval, leadok minden papírt, majd felkarolom a naplót is.
Karórámra pillantok, és épp amikor megszólal a becsengő, átlépem a küszöböt.
Első pillantásom rögtön a bizonyos sarokba irányul, de nem találom tekintetét, csak hajkoronáját, ahogy fejét a padra támasztja, karjai mögé bújva… Hmm… valami nem tetszik nekem. Azt hittem, nagyobb lelkesedéssel fog várni. Vagy pont ezt szeretné visszafogni? Szeretném ezt hinni.
Páran észre sem vesznek, az osztály nagy része elhalkult, hisz megláttak engem, se közvetlen mellettem, az első padban háttal fordul nekem az egyik, míg a másik a telefonján mutat neki valami érdekeset. Közéjük nyúlok, és kikapom kezéből a készüléket.
- Azt hittétek megszabadultok tőlem ugye? Álmodozzatok csak csibéim – vigyorodom el, és végre mindenki néma csendben figyel rám, egy kis össznépi csalódott sóhajjal – Ideje lenne észrevenni, hogy beléptem a terembe… mi olyan érdekes? – fordítom magam felé a telefon képernyőjét, de amit látok…
Amit látok…
Nem… Az nem lehet…
Ugye nem Harut látom egy szőke, vékony sráccal csókolózni?
Szemeim szikráznak, és felé figyelek újra. Végre találkozik tekintete az enyémmel, s olyat látok benne ami fájón mar belém…
A jó büdös francba…
Összecsukom a telefont, szó nélkül ülök a helyemre, majd egy laza mozdulatta, a nyitott ablakon kidobom a telefont, mire a srác felsikkant.
- Hé! Az egy drága telefon maga őrült! – meg sem várja míg bárki bármit mond, elkezd kirohanni a teremből, le az épület mellé, ahol talán még megtalálja a készülékét darabokban.
- Rendben, tehát Keichi Takahiro hiányzik… - erősen belekörmölöm a naplóba, összecsapom, majd az ablakot bezárva fordulok a tábla felé, élesen csikorgatva a krétát, csak a dátumot írom fel. – Valaki mondja el, hogy meddig vettétek az anyagot a senseiiel. – dühösebb vagyok mint valaha… csalódottabb vagyok mint valaha… s ha ezzel nem rendeznék nagy jelenetet, most az összes padot gyerekestül felborítanám. Nehezen tudom kezemet visszafogni, hogy ne remegjen, így ökölbe szorítva, még ereimet is elnyomom, érzem, ahogy ujjaim elhűlnek.
Egy lány, azt hiszem Keiko elmakogja az utolsó anyagrészt, lerendezem halkan egy „rendben”-nel, majd szólok, hogy vegyék elő a fizika füzetet és jegyzeteljék amit mondok.
Míg a táblára írok képteletek, közben folyamatosan beszélek. mint ahogy anno az egyetemi professzoraim tették. Néhány szövegrész végén szólok, hogy írják le a képeket, de nem sok időt hagyok rá, és újra beszélni kezdek.
Egy másik lány szólal fel, hogy lassan begörcsöl a keze a gyors írástól, de csak unottan tekintek rá.
- Köszönjétek meg Katanashi-sannak, aki lassan adta le nektek az anyagot, így egy órával le vagyunk maradva. Ma két órai anyagot adok le nektek – persze fele sem igaz, de hát… jó kifogás sosem rossz.
Újabb össznépi, elégedetlen óbégatás tör ki, van aki csak a kezét rázza, majd amikor újra folytatom, olyan néma csend lesz, hogy csak a ceruzák és tollak sercegését hallani. Csodálatos a csend.
Leülök a székembe, összefont karokkal meredek először csak a falra, majd a serényen jegyzetelő Harura… figyelnem kell, hogy semmi érdekes ne csússzon ki a számon, így inkább oldalra tekintek.
A csengő szinte áldás szerűen érinti az osztályt, nyöszörögve sóhajtanak fel, elnyúlva a székben. A naplót és papírokat összefogom, az asztalhoz kocogtatom, hogy rendezzem őket, majd az egészet a hónom alá csapom. Mielőtt megszólalnék Takahiro visszaérkezik a terembe, felém sem néz, csak visszaül a helyére. Az előtte ülő felé fordul és még nem is pusmog, tudja jól, hogy a szünetben sosem volt egy szavam sem… csak az órámon figyeljenek utána azt csinálnak amit akarnak.
- Megvan a telód? Mit akartál mutatni rajta?
- Megtaláltam, de szétesett, mindjárt bekapcsolom. Amúgy… - kissé elhalkul, de még így is hallom. – Ma reggel küldte át nekem egy felsős, hogy Nanamura, Kimura egyik haverjával smárol a sulibulin. – kész… ennél nagyobb bizonyíték számomra nem kell… Feladtam… megadom magam, s ezennel… elegem van.
- Holnap találkozunk matematikán, ugyan erre számítsatok, és következő órán ebből dolgozatot írunk – ez után szó nélkül viharzok ki a teremből, fél füllel még hallom a tiltakozó szavakat, de még nem foglalkozom velük… Kibaszottul nem érdekel.
~*~
Leadok még egy órát, de csak egy fokkal nyugodtabban. Az, hogy nem látom, talán egy kicsit csillapít idegességemen.
Az óra után már csak pár papírmunkát kell elintéznem a tanáriban, míg a többiek a menzán gyülekeznek, hisz a két hét alatt felgyülemlett olyan irat is, amit Mayu nem írhatott alá helyettem.
Már csak az ének tanár maradt bent, felkarolja itókáját, majd felém pillant, komoran nézek fel a lapból.
- Nem jön ebédelni sensei? – kérdezi kedvesen, és én is megpróbálok hasonlóképp válaszolni.
- Nem, köszönöm, ezt megírom, és már haza is mentem.
- Oh, értem – mosolyog rám, elköszön, és épp kinyitja az ajtót, amikor megtorpan.
- Norman-sensei bent van? – ezer közül is felismerném a hangot, erősebben rászorulnak ujjaim a tollra, a pumpa egyre csak nyomja belém az ideget, de szusszanok egy nagyot és gyorsan megírom a jelentés végét.
Ő belép, rá sem nézek, míg ide nem ér, a sensei pedig elment enni… senki nincs itt.
- Tessék? – kérdezem komoran, fel sem nézve a lapból, mintha nem tudnám ki az.
- Craig… - a toll megáll a lapon a szólításra… nem… nem gyengülhetek el. Undorodnom kéne – Had magyarázzam meg, kérlek… beszéljük meg…
Hosszú kínos pillanat után nem szólok még, csak aláírom a papírt az alján, beteszem a fiókomba, és oldalra könyökölve az asztalon fordulok felé.
A francba is… annyira… kurvára hiányzott, és erre kell hazajönnöm. Nagyot csalódtam benned Haru-chan… elhitetted velem, hogy létezik olyan valaki, aki tényleg tudna szeretni egy olyan állatot, mint én, de úgy látszik tévedtem… nagyot. Csak egy hóbort voltam, aki arra volt jó, hogy bevezesse pár dologba… hogy kipróbálja milyen… Francba vele…
Szemei már szinte könnyesek, könyörgőn néz rám, ujjait birizgálja, ami persze az idegesség jele.
- Szerintem már nincs mit megbeszélnünk… Haru-chan… - felállok a székemből, magamhoz veszem a táskámat, és forr a tekintetem a bennem fortyogó dühtől. – Nem kell elmondanod, úgyis tudom, hogy…
- Ne higgy annak a képnek! – riadtan, majdnem felkiált, de csak megemeli hangját, hogy felfigyeljek rá. Összeszűkül tekintetem.
- Tehát nem csókolt meg? Nem csókoltad vissza? Nem túrtál a hajába? – még nekem is fáj a szavakat kimondani, olyan mintha valaki facsargatná a szívemet, miközben a tetejébe kést szúrva forgatná benne… Utálom ezt az érzést… gyűlölöm… Rosszul vagyok tőle…
Nem válaszol, csak értelmetlen szótagokat makog, és ez egy lapáttal rátesz mindenre.
- Erről beszélek… - mondom halkan, orrom alatt mormolva. – Felfogtam… meguntál, vagy csak nem bírtál várni De nem érdekel… hidegen hagy. Mostantól azt csinálsz, amit csak akarsz, nem szólok bele semmibe… nem lesz hozzá közöm – már épp fordulnék el köszönés nélkül, mikor ingem után kap, és ujját markolássza könnyes szemekkel… Miért fájdítod még jobban a szívemet kölyök?
- Ne Craig! Higgy nekem! Kérlek! Én szeretlek – a végét már halkan mondja, remegő hangon, de csak leveszem magamról markolászó ujjait, és mélyen a szemébe nézek.
- Haru-chan… vége…
Teljesen elsápad a szavakra, de én csak sarkon fordulok, és magára hagyom a tanáriban.
|
| Silvery | 2011. 01. 05. 21:08:22 | #10290 |
Karakter: Nanamura Haru
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Kicsit felhajol tőlem, ajkaira halovány mosoly szökik az ajánlat hallatán, s lassú mozdulatokkal szabadul meg az utolsó zavaró ruhadarabjaitól és a szemüvegétől. Homályos tekintetemet egy pillanatra sem veszem le testéről, figyelem ahogy a nedves ing lecsúszik bőrén, s szívverésem felgyorsul, ajkaim mosolyra húzódnak, ahogy tekintetem izmaira tévednek. Bőre nedves a verejtéktől, szinte csillog a halovány lámpafényben, s nagyot nyelve fordítom el arcomat, testem elgyengül szívem zihálásától. Az én pasim. Az én szeretőm… az én szerelmem.
- Majd később… - Mosolya kiszélesedik, lassan hajol ismét hozzám, kábán, elbűvölve figyelem egy darabig, ahogy a szőkés vöröses tincsek lágyan hullnak tökéletes arca köré, ahogy előre hajol. Ujjai finoman, puhán érintik oldalamat, gyengéden csúsztatja be őket hátam alá, s testem beleborzong az óvatos, odafigyelő érintésbe. Lábaim ösztönösen kulcsolódnak dereka köré, tudom, hogy fel akar venni, így megkönnyítem neki testem súlyának megtartását… bár… ahogy őt ismerem enélkül is megoldaná.
Magához ölel, karjai szorosan, keményen tartanak, ahogy felemel a kanapéról, s én szó nélkül, elgyengülve bújok hozzá, arcunk finoman simítja a másikét. Lehunyom szememet, magamba szívom édeskés illatát, s kezeimet lassú mozdulatokkal fonom nyaka köré, combom belsejét simogatja, csiklandozza a belőlem kifolyó forró nedv, s ajkamra harapva hunyom le szemeimet. Szeretem őt. Annyira leírhatatlanul szeretem. Mással soha nem lennék képes ilyenre. Ebben biztos vagyok… tudom. Nekem ő az egyetlen.
Beérünk a fürdőbe, Craig rosszalló ciccegésére csak én is elvigyorodom, ahogy szemem sarkából a csordultig tele lévő kádra sandítok. Hopszi… ez valahogy… kiment a fejemből… nem is tudom, miért. Heh…
- Ezért nem hagyjuk magára a megengedett vizet. – Hangjában egy cseppnyi szemrehányás sincs, tisztán hallatszik, hogy mosolyog, s ujjai gyengéden, puhán, kellemesen simogatják hátamat, majd egy óvatos mozdulattal lazít a szorításon, hogy finoman a kádba rakhasson. Testemet lágyan öleli körbe a forró fürdővíz, elmosolyodom, tekintetemmel követem minden apró rezzenését, ahogy elzárja a csapot, majd ahogy bemászik mellém. Ajkamra harapva vezetem végig szemeimet testén, megvárom, hogy közelebb hajoljon hozzám, majd ujjaimat finoman, csábosan siklatom végig mellkasomon át hasamon, majd oldalamon, miközben tekintetemmel végig rabul ejtem a gyönyörűen csillogó, vágytól kavargó tengerkék szempárt. Elmosolyodom, ahogy az ő ajkaira is vigyor húzódik, ujjaival gyengéden fogja le kezeimet, majd halkan, hátborzongatóan mély hangon szólal meg.
- Ha így folytatod nem sok nyugtod lesz. – Szívem kihagy egy ütemet, az ajkaimon húzódó mosoly egyik pillanatról a másikra szélesedik ki, szemeimben csábos csintalanság villan, s halkan suttogva válaszolok neki.
- Pont ezért csinálom. – Látom, hogy már az ő vigyora is szinte körbeér, kezemet elengedi, finoman simítja ismét az oldalamra, miközben arcomhoz hajol, de a mély, forró szemkontaktust egy röpke pillanat erejéig sem szakítja meg. Szívem egyre hevesebben ver, arcunkat alig pár milliméter választja el, nedves bőrömön még tisztábban érzem leheletének finom fuvallatát, mint máskor, s már ennyi elég… igen… már ennyi bőven elég, hogy minden porcikám lángra lobbanjon.
- Értettem. – Lágyan dörmögi ajkaimra a rövidke szót, bőröm bizsereg közelségétől, s gerincemen mintha apró áramütés rohanna végig, ahogy finom csókkal szünteti meg a köztünk lévő piciny távolságot. Puhán kényezteti, simogatja ajkaimat nyelvével, s én remegve, sóvárogva lazítom el, nyitom ki számat, ezzel engedélyt adva, hogy a forró, sikamlós testrész ajkaim közé törhessen, s vad, érzéki táncra csábíthassa nyelvemet. Érzem, hogy arcom kipirul, Craig ujjai lágyan csúsznak oldalamról hátamra, s ahogy érzem, hogy egyre lejjebb simítja kezét testemen, kicsit elmosolyodva csúsztatom ujjaimat végig hasamon, hogy hátranyúlva elzárhassam Craig elől az utat. Mikor érzem kezemen ujjai érintését, elvigyorodom, szívemben egy másodperc alatt éleszti fel a forró láng a szunnyadó kisördögöt, s kábán, levakarhatatlan vigyorral figyelem Craig meglepett arcát. Alig kell csupán néhány másodperc, Craig ledöbbentség könnyedén elpárolog huncut mosolyom láttán, s arcára elégedett, kihívó vigyor terül, mikor ismét közelebb hajol hozzám.
- Csak nem te szeretnéd csinálni? – Bingo. Hehe… remélem kiélvezed, szerelmem, mert ilyet nem fogok gyakran csinálni.
Óvatosan mozdulnak ujjaim, szemeimet lehunyom, ahogy magamba csúsztatom az első ujjat, lassan, finom mozdulattal, s igaz, az érzés meg sem közelíti azt, mikor Craig érint, testem mégis megremeg az élvezettől. Beleborzongok, ahogy ujjaimat forróság öleli körbe, halkan sóhajtok fel, ajkaim eltávolodnak egymástól, ahogy egyre gyorsabb mozdulatokkal kényeztetem magam, fejemet a kád szélére hajtom, ahogy izmaim egyre inkább elgyengülnek. Szinte érzem, hallom Craig szívverésének dübörgését, ujjai hirtelen ragadják meg csuklómat, s egyre gyorsabb és vadabb tempójú kényeztetésre kényszerítenek. Meglepetten nyögök fel, s hallom Craig morranását, mielőtt vadul alsó ajkamba harap, majd nyelvével kiéhezetten, sóvárogva tör ajkaim közé, hogy belém fojtsa kitörni készülő, hangos nyögéseket… hehe… úgy látszik igazam volt… igen… ah… tudtam, hogy ezt… hogy ezt imádni fogja.
Lüktető merevedésem már hasamnak feszülve ágaskodik, Craig egyre mélyebbre kényszeríti hatolni magamban ujjaimat, s ajkaimat halk, visszafogott sóhaj hagyja el, mikor hirtelen elhúzza kezemet. Automatikusan nyaka köré fonom felszabadult kezeimet, közelebb húzom magamhoz, haja homlokomat cirógatja, ahogy egy pillanatra találkozik tekintetünk, s lélegzetvételeim egyre szaggatottabbak, egyre nehézkesebbek. Hátam alá nyúlva húz fel, bőrünk szinte izzik, ahogy ismét egymásnak simul, lábaimat teste mellett vezetem el, ajkaink hosszú-hosszú percekig forrnak eggyé egy szenvedélyes csókban. Erősen szívja meg ajkamat, finoman, puhán veszi fogai közé egy pillanatra, s én némán felsóhajtva mélyesztem hátába körmeimet, ahogy testem megfeszül a vágytól. Ajkaink elszakadnak egymástól, szinte szédelegve, émelyegve kapok levegőért, forró zihálásom Craig leheletével keveredik a vízgőztől tömény és sűrű, fülledt levegőben. Homlokunk a másikénak dől, ujjaimmal még mindig hátába kapaszkodom, kapkodó, ziháló lélegzetvételeim lassan lenyugszanak, tekintetem kitisztul, hogy ismét elmerülhessek az óceánként örvénylő szempárban. Érzem, ahogy ujjai finoman markolnak fenekembe, visszafogott mosoly kúszik arcomra, s ahogy egy kicsit közelebb hajolok, orrunk néhány rezzenésnél puhán dörgölőzik össze. Ujjai egyre beljebb siklanak, mikor a nedves testrészek bejáratomat érintik kényeztetve, testem megrezzen, majd ajkamra harapva morranok fel kéjesen, hogy tovább szítsam vágyát, pedig már eddig is érzem merevedését forrón combom belsejéhez feszülni.
- Látom nagyon kitanultad, mivel csavarhatod el a fejem. – Szívem hangosan dobban mellkasomban, ahogy testemben büszkeség árad szét, s gondolkodás nélkül vágom rá a választ.
- Még szép.
- Én is így gondolom. Haru-chanom. – Szívem őrült dübörgésbe kezd a szívdöglesztő vigyortól és a birtokló megszólítástól, a huncut vigyorom boldog, forró mosollyá alakul, s elgyengülve adom át magamat nyelve hívogató játékának. Hosszú, egyre szenvedélyesebbé váló csókkal húz magához, a selymes, puha, sármosan vigyorgó ajkak most éhes falják ajkaimat, s remegő ujjaimat finoman, lassan vezetem nedves hajtincsei közé. Kezei testemet simítják, ujjai mintha bőröm minden pontját egyszerre kényeztetnék, minden porcikám reszket, bizsereg, ég, ahol a szappanos ujjak könnyedén simítják bőrömet. Testemben futótűzként terjed szét ismét a kínzó, éhes vágy, minden érzékem kiéleződik rá, s erőtlen sóhaj hagyja el számat, ahogy ajkaimtól elszakadva dönti hátrébb testemet. Kezeim a fürdőkád szélén támaszkodnak, s visszafogottan nyögök fel, ahogy hirtelen dörzsöli meg mellbimbómat, ujjaival puhán, lágyan köröz az érzékeny pontok körül, s én remegve, nyöszörögve élvezem érintését. Merevedésem már vadul lüktetve feszül hasamnak, többért epekedve vár folytatást, de Craig vigyorogva húz vissza az ölébe, kissé hátradől, s én kábán, kérdőn pillantok rá, miközben fürdök ujjai szüntelen simításában. Tekintetében különös fény, kihívás csillan, egyik szemöldökét csábosan húzza fel homlokán, s a fáradt kábaság csettintésre száll tova elmémből.
- Kérlek, folytasd… - Egy rövid pillanat erejéig meglepettség fut végig rajtam, majd ajkaimra ismét huncut vigyor kúszik, jelezve, hogy elfogadom a „kihívást”. Ujjaimat puhán terítem szét mellkasán, kicsit megtámaszkodva helyezem át a súlypontomat, s csípőmet lassan, óvatosan emelem meg, hogy egymásnak dörgöljem vágyunkat. Halkan sóhajtok fel, ahogy Craig forró merevedése az enyémhez simul, tekintetem egy pillanatra ágyékunk irányába vándorol, majd elvörösödve, csillogó szemekkel pillantok ismét kedvesem vágytól kavargó tekintetébe. Ujjai lágyan cirógatják nedves bőrömet, szinte folytatásra ösztönzik, unszolják csípőmet s én egyre gyorsabban mozogva kábítom el magunkat. Craig minden egyes morranása örömmel, büszkeséggel tölt el, ujjaim egyre mélyebbre vájnak bőrében, szívem zakatolásának hangja összekeveredik sóhajainkkal… ah… már… már értem, miért mondja mindig Craig, hogy ne fogjam vissza a hangomat… már értem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó hallani…
Szinte teljesen elvesztem a fejemet, egyre gyorsabb és gyorsabb a tempó, testem erőtlenül dől előrébb, szinte már alkarral támaszkodom Craig mellkasán, majd kezeim vállára csúsznak, ahogy lassan arcához hajolok. Megborzongok, ahogy Craig ujjai derekamat körülölelve simulnak hátamra, hosszút pislogva csökkentem az arcunk között lévő távolságot, de nem hagyom, hogy csókban egyesítse ajkainkat. Még nem… hm… mikor ő csinálta ezt, azt hittem csak az én ajkaim bizseregnek őrülten csókért vágyakozva… de nem… most én csinálom, mégis… vágyom rá… akarom… ez az érzéki játék édes kínzás mindkettőnk számára.
Már-már egymásnak simul mellkasunk, olyannyira közel vagyok hozzá, testemet végleg felemészti a vágy, s hirtelen, szinte váratlanul vezetem magamba Craig forrón lüktető vágyát. Testem egy pillanatra megfeszül, együtt nyögünk fel a gyönyörtől, szemeimet lehunyva döntöm kissé hátra a fejemet, testemen apró villámcsapásként cikáznak végig a gyönyör hullámai, s remegve mélyesztem ujjaimat Craig vállába. Megőrülök. Annyira jó... Annyira hihetetlenül forró.
Csípőm lágyan kezd ismét mozgásba, hamar gyorsítom fel a tempót, ahogy a sóvárgás és a remegés átveszi felettem az irányítást, s most már hagyom, hogy Craig ajkaimra tapadva húzzon magához ismét. Testünk összesimul, szinte eggyé forr az ölelésben, akár ajkaink, s karjaimat nyaka köré fonom, ujjaim a hajtincsekkel játszadoznak, miközben csípőm őrülten sóvárogva mozog, testem szorosan, forrón fogadja magába a lüktető hímtagot újra és újra, mintha minden mozdulatnál mélyebbre hatolna bennem, s én teljesen megrészegülök a fülledt kéjtől. Ujjaim egyre erősebben markolják vizes tincseit, néhány erősebb mozdulatnál szinte beletépnek hajába, s ő hangosan morranva ragadja meg csípőmet.
- Haru-chan… várj. – Szinte meg sem hallom szavait, érzem, ahogy az orgazmus peremén táncolunk mindketten, Craig merevedése olyan forrón lüktet bennem, mint még soha, szinte teljesen megtölti testemet, élvezettel kábít el minden mozdulat. Hangosan sóhajt fel, érzem, ahogy belém élvez, a forróság teljesen felemészt, s elég pár röpke pillanat, hogy én is hangos, kitörő nyögéssel kövessem. Zihálva, lihegve dőlök előre, testem elernyed, végtagjaim finoman ellazulnak, ahogy kábán, bódultan suttogom nevét. Fejemet fáradtan hajtom mellkasára, hallom szívének őrülten dübörgő ritmusát, mely boldogsággal tölti el szívemet, s így kábítja tovább elmémet. Ujjaim finoman siklanak bőrére fejem mellett, mellkasát cirógatom finoman, míg ő gyengéd, óvó mozdulatokkal locsolgatja vízzel testemet. Minden pillanat nyugodt, boldog, intim és bensőséges. Csak a mi pillanataink. Mintha csak mi ketten léteznénk és senki más.
Észrevétlenül hintek puszit bőrére, ajkaimra kielégült, békés mosoly kúszik, s egyre hosszabbakat pislogva érzem, ahogy még mindig forró vízzel tisztogatja testemet.
- Haru-chan… menjünk fel… - Halk hangja puhán töri meg a csendet, néma sóhaj hagyja el ajkaimat, ahogy kicsit feljebb küzdöm magam, hogy szemeibe nézhessek… miért akar felmenni? Még annyira jó itt… én még maradni akarok…
- Máris? – Kérdőn pislogva pillantok rá, látom, ahogy elmosolyodik, s akaratlanul is kipirulok a meleg mosoly láttán. Ujjai tincseim közé bújnak, beleborzongok a simításba, hosszat pislogva mosolyodom el én is, ahogy puha, lágy puszit lehel arcomra, majd orromra.
- Igen… mert a hétvégéből minden egyes percet ki akarok veled élvezni. – Kiszélesedik a mosolyom, érzem, ahogy még tovább pirulok, s ahogy finoman kisimítja az arcomba hullott tincseket, ujjaimat gyengén csúsztatom kézfejére, s arcomat tenyerébe dörgölöm lehunyt szemmel. Forró bőre lágyan öleli körbe arcomat, s ahogy hozzá bújok valahogy egész aprónak, egész kicsinynek érzem magam mellette… törékenynek és védtelennek, ebben a biztonságot nyújtó, forró, erős ölelésben, ami soha nem fog elereszteni. Soha.
Hosszú, néma, meghitt másodpercekig maradunk mozdulatlanok, majd lassan emelem fel kezemet, s ujjaimmal finoman cirógatom végig mellkasát, s hasizmainak lágy vonalú redőit. Lesütött tekintetem lassan vándorol fel testéről arcára, ajkaimra ismét halovány mosoly kúszik, ujjaimmal Craig homlokát végigcirógatva simítom hátra haját.
- Szeretlek, Craig. – Halkan, alig hallhatóan lehelem a szavakat, ujjaim megállnak tincsei között, hosszan, békésen merülünk el egymás tekintetében, s hangomba próbálom belesűríteni szívem összes szeretetét, még akkor is, ha ez végrehajthatatlan feladat. Az egész pillanat nyugodt, mozdulatlan, boldog, s úgy érzem, semmi nem tudja megtörni ezt a varázst.
Craig a másik kezét is felemeli, arcomat tenyerei közé fogja puhán, finoman, végtelen gyengédséggel, s amit tekintetében látok megcsillanni, többet mond nekem minden egyes kimondható szónál. Sokkal többet.
- Én is szeretlek, Haru. – Szívem megdobban, most nem becézget, tekintete is komoly, mégis kimondhatatlanul lágy, úgy néz rám, mintha a világ legértékesebb kincsét tartaná kezei között, s mellkasom megremeg a boldogságtól… nem hittem volna, hogy létezik ilyesmi… nem hittem volna, hogy tudok így érezni… hogy minden nap tudom egyre jobban és jobban szeretni őt. Vajon ez mindig így marad? Vagy van egy határ, amikor már nem tudom annál is jobban szeretni? Nem hinném… mindig mikor azt hiszem, hogy ennél már nem lehetnénk közelebb egymáshoz, meghazudtolja. Köszönöm, szerelmem.
Miután megmosakodtunk, először én szállok ki, de mielőtt a törülközőért nyúlhatnék, Craig egy lassú mozdulattal húzza el a kezem elől, s gyengéden teríti a hátamra. Vigyorogva pillantok hátra, de mielőtt akár egy szót is kiejthetnék, puha, lágy puszit lehel ajkaimra, ezzel elzárva a szavak útját. Gyors mozdulatokkal törölközöm meg, majd a derekam köré csavarom az anyagot, s az ajtót kinyitva állok meg a küszöbön, s mosolyogva figyelem Craig mozdulatait.
- Olyan hihetetlen, hogy te ugyanaz a szexisen szigorú, szadista fizikatanár vagy… - Mosolyom csintalan, szemtelen vigyorrá szélesedik, s ahogy elmosolyodva rám pillant, arcomra ártatlanul édes kifejezést erőltetek, s nyelvemet játékosan dugom ki.
Meztelenül lép közvetlenül elém, tekintetem akaratlanul is végigvándorol testén, majd szemeibe pillantva merülök el a kék örvényekben.
- Szexisen szigorú? – Kezei csípőmre csúsznak két oldalt, ajkain édes vigyor játszik, ahogy visszakérdez, s én is vigyorogva bólogatok.
- Elképesztően szexisen. – ajkunk már majdnem összeér, ahogy közelebb hajolok. – Néha már-már azt hiszem órán, hogy nem fogom kibírni. – Mielőtt megcsókolhatna, finoman csusszanok ki öleléséből, fürgén, gyors léptekkel fordulok meg, s a következő pillanatban már halkan dobognak lépteim a lépcsőfokokon. Mosolyogva fekszem el Craig ágyán, s résnyire nyitott szemmel lazítva meredek a plafonra. Eltelik pár rövid perc, s szerelmem egy üveg vízzel a kezében jelenik meg az ajtóban, s én gyanakvóan emelem fel kicsit fejemet a puha párnáról, figyelve, ahogy a szekrényre teszi… remélem nem valami hülye játékot tervez megint.
- Minek a víz?
- Hidd el, szomjas leszel. – Ajkaira kiéhezett, szadista vigyor kúszik, mintha napok óta nem kapott volna meg, pedig alig fél órája fejeztük be az utolsó menetet, s én elkerekedett szemekkel, nagyot nyelve figyelem, ahogy meztelenül fölém mászik. Ujjai lassú, gyengéd mozdulatokkal nyitják szét az ágyékomat takaró törölközőt, szemeivel úgy falja a látványt, mintha most látna először ruha nélkül, s szívverésem az egekbe szökik, érzem, hogy fülig pirulok a szúrós tekintettől. Már nem vagyok szégyenlős előtte, most mégis erős késztetést érzek arra, hogy eltakarjam magam, s mikor előre dőlve hajol arcomhoz, egy pillanatra fellélegzem.
Egész közel hajol, ajkai szinte cirógatják fülcimpámat, ahogy halk, lassú, izgatóan mély hangon dörmög fülembe, melytől minden szőrszálam az ég felé meredezik.
- Haru… most megmutatom milyen az igazi szeretkezés. – Testem megremeg, ahogy egy lágy puszit lehel fülcimpámra, majd még mélyebben dörmögve folytatja, kínzóan érzéki, dallamos hangon. – Forró… fülledt… lassú… és hihetetlenül hosszú. Olyan hosszú, hogy azt hiszed, beleőrülsz az élvezetbe. Készülj fel, kedvesem. – Szavai simogatják, cirógatják fülemet, testemet elönti a sóvárgó forróság, s érzem hogy ennyi is bőven elég, hogy merevedésem éledezni kezdjen.
- Perverz. – Halkan, összeszorított szemekkel suttogok, tudom, hogy az arcom paprika vörös, s szinte érzem, ahogy a fülembe lehelő ajkak mosolyra húzódnak, bőrével lágyan simogatja fülcimpám peremét.
- Én vagyok perverz, Haru-chan? Neked lett erekciód csupán a szavaim hallatán. Pedig még hozzád sem értem… milyen édes. – Ajkamra harapok, szívem majd kiugrik a helyéről, ahogy ujjaival lágyan érintve cirógatja végig merevedésemet, fejemet a párnára ejtve döntöm hátra, s halk, remegő hangon suttogok.
- Szadista. – Hallom, ahogy felkuncog, közelebb hajol hozzám, kezei lágyan simítják testem, miközben lassú, visszafogott csókra hívja ajkaimat, minden érintése puha, óvatos, lassú és elképesztően forró. Egyre könnyebben el tudom hinni, hogy ő ugyanaz a szadista fizikatanár… Azt hiszem… azt hiszem, tényleg nagyon hosszú éjszakám lesz.
A délutáni napsütés gyengéden ébresztget, testem mintha még mindig kimerült lenne a hosszú éjszakától, mégsem vagyok fáradt. Különös, elégedett kipihentséget érzek, mintha mind testemet, mind szívemet, mind lelkemet tökéletesen kielégítette volna az elmúlt éjszaka, s haloványan elmosolyodva nyújtom ki a kezemet oldalra, hogy megkeressem magam mellett Craiget. Résnyire emelem fel ólomsúlyú szemhéjaimat, mikor nem találom magam mellett, s ahogy körbenézek a szobában, nem látok semmit, csak egy utazótáskát az ajtó mellett. Hosszút pislogva dőlök vissza a párnára, mikor eszembe jut, amit már majdnem sikerült elfelejtetnem magammal. Igen… Craig elutazik… egy hétre… nem baj… kibírom… kibírom… kibírom.
Felkapom magamra Craig egyik ingét, s lemegyek a konyhába, üdvözölni az útra készülődő kedvesemet. Miután megreggeliztünk felöltözöm, s szinte rögtön a kocsi felé terel.
Durcásan fonom össze kezeimet mellkasom előtt, ahogy beülök a szokott helyemre, lábaimat felhúzom a székre, s várom, hogy Craig is bevágódjon mellém, miután bedobta a táskáját a csomagtartóba.
- Muszáj ilyen korán indulnod? – Dünnyögöm halkan, mikor végre becsukja maga mögött a kocsi ajtaját. Némán pillant rám, ujjai térdemre siklanak, majd halkan szólal meg.
- Már elmúlt délután négy, és hosszú az út. – Tudom, hogy igaza van, mégsem mondok semmit, durcásan fordítom el arcomat, s kinézek az ablakon a garázs félhomályába. – Haru. – Nem reagálok semmit nevemre, ajkaimra apró mosoly szökik, de még jobban elfordulok, így ő ezt nem láthatja. Hirtelen érzem, ahogy a felkaromat óvatosan megragadva ránt magához, a támadás felkészületlenül ér, így halkan felsikkantva dőlök felé, majd nevetés szökik ki ajkaim közül, míg be nem tapasztja azokat egy forró csókkal. Aprót nyögve csúsztatom kezemet combjára, hogy kicsit megtámaszkodjam, s ahogy elmélyíti a vad, kiéhezett csókot, remegve élvezem a testemben szétáradó forróság hullámait. – Jövő hétvégén már jövök is haza. Észre sem veszed. – Ajkaimra dörmögi a szavakat, miután megszakítja a csókot, én lassan visszamászok a helyemre, s először visszafogottan bólintok, majd csintalanul elvigyorodva nyújtom ki a nyelvem.
- Ajánlom is, különben keresek valaki mást helyetted. – Vicces hangsúllyal, gúnyosan dünnyögöm a szavakat, egy pillanatra mintha elkomorulna, majd az ő ajkaira is vigyor húzódik, s állam alá nyúlva húz finoman magához, hogy ajkaimra dörmöghessen.
- Soha ne merészeld. – Száján még mindig vigyor játszik, de lágy tekintetében különös, komor, már-már fenyegető komolyság villan, s mosolyogva bólintok, majd egy játékos puszit nyomok szájára.
- Tudod, hogy csak hülyéskedtem.
Hétfő reggel durcásan, fáradtan megyek suliba, alig várom már, hogy vége legyen a hétnek, pedig szinte még el sem kezdődött. Miután tegnap elbúcsúztunk, Craig még hazavitt, utána pedig elindult… hjajjj… már most unatkozom… mindegy, legalább az őrületbe kergethetjük a kistanárt. Hehe… szinte már sajnálom. Szinte.
A fejemben gyorsan felgyűlnek az idegesítési, kikészítési módszerek, hiszen ha nem lesz ott Craig, hogy figyeljen ránk, az a tanár olyan kiszolgáltatott, akár egy kisgyerek. Lehet, hogy sajnálnám, ha nem próbált volna meg kikezdeni Craiggel. Höhö… bár… nem tudom, hogy tényleg rányomult e, de nekem annyi is elég, hogy úgy tűnt. Más pasijával kavarjon, ne az enyémmel. Pont.
A hét napjai unalmasan, egyhangúan telnek. Az első pár napon még érdekes volt a csaj kikészítése, vele is eljátszottuk a krétaporlasztós trükköt, de szerencsére ő nem úgy reagált, mint Craig. Hehe… senki nem reagál úgy, mint Craig… senkinek nincs olyan erős jelleme.
Elmosolyodva gondolok vissza, hogy akkor mennyire gyűlöltem azért, amiért most büszke vagyok rá, és jobban imádom, mint akárki mást a bolygón, s mikor péntek este megcsörren a mobilom, izgatottan kapom fel.
- Craig? – Felülök az ágyon, a párnámat az ölembe húzom és puhán karolom át.
- Szia Haru-chan. – Ajkamra harapok, szívverésem már hangja hallatán felgyorsul, s mosolyogva szólalok meg ismét.
- Úgy hiányzott a hangod… melyik nap jössz haza? Holnap vagy holnap után? Arra gondoltam, hogy átmehetnék… - Izgatottan hadarnám, tovább a lelkes mondatot, de Craig szokatlanul komor hangja megállít.
- Haru… ezen a hétvégén még nem mehetek haza. – Szemeim tágra nyílnak, értetlenül pislogok a falra, s némán várom a folytatást. – Legkorábban jövő hét vasárnap szabadulok innen, elhúzódtak a dolgok…
- Ühüm… - Szívem megtelik csalódottsággal, pedig agyam szinte fel sem fogja szavait, s másra nem futja, csak halk hümmögésre, miközben szépen lassacskán rádöbbenek, hogy ez még egy Craig-mentes hetet jelent számomra… nem akarom… nem akarom… már most úgy hiányzik.
- Haru, te is nagyon hiányzol nekem. – Hangjában felfedezem a jól ismert lágy fuvallatot, s ajkaimra halovány, bizonytalan mosoly kúszik. Kibírom. Ki fogom bírni. Muszáj.
- Szeretlek. – Suttogom, miközben ledőlök az ágyra, s a plafont kezdem el bámulni.
- Én is téged.
Még hosszú percekig beszélgetünk érdektelen dolgokról, hallgatom, ahogy a továbbképzés részleteiről mesél, elmagyarázza, mi történt, amiért tovább kell maradnia, aztán én is mesélek neki az elmúlt hétről. Már az is sok segítség, hogy hallhatom a hangját. Hogy beszélhetek vele így. Majdnem olyan, mintha itt lenne mellettem. Majdnem.
Hangja szinte álomba ringat, pont mintha együtt aludnánk, s már nem is emlékszem miről beszélgettünk, a világ elsötétül, s napok óta először merülök édesen mély álomba.
Mikor hétfőn ismét a helyettesítő tanár jön be fizikaórára, rajtam kívül mindenki lelkes boldogsággal kezd sutyorogni, s mikor közli, hogy még egész héten ő lesz, szinte ujjongásban tör ki az osztály, s én kezeimet összefonva dőlök hátra a széken. Nincs se kedvem, se energiám, hogy megjátsszam magam.
- Eddig is tudtad, igaz? – Kérdezi Hiroto vigyorogva, s én apró mosollyal bólintok.
- Valami hülyeség van, hogy mivel két tantárgyat tanít, ezért két hétig ott kell maradnia… vagy valami hasonló, annyira nem figyeltem. – Halkan felnevetve hallgatja szavaimat, majd ismét megszólal.
- Nem csinálunk valamit suli után? – Hálás mosollyal bólintok, kissé előrébb dőlök a székben, és az asztalra könyökölve fordulok a kistanár felé. Legalább elvonom a figyelmemet… pont arra van szükségem jelenleg.
Péntek reggel fáradtan, kimerülten gubbasztok a padban, s hátradőlve várom, hogy elkezdődjön az első óra, ezzel is közelebb hozva a kicsöngő pillanatát. Még csak nem is hívott egész héten. Hiányzik… annyira hiányzik… lehet, hogy esténként eljárogatott szórakozni az ott lévő tanárokkal… az is lehet, hogy talált valakit, és ezért nem hív. Rájött, hogy már nem is érdeklem… hiszen világéletében szívtipró volt… lehet, hogy rájött, hogy nem neki való a párkapcsolat.
Elszorult szívvel képzelem el magamban a csinibbnél csinibb fiúcskákat Craig karjai között, s ezzel párhuzamosan a depresszióm és a nyugtalanságom egyre csak magasabb fokokra hág. Igen… biztos ez lehet az oka… de akkor miért nem hívott fel legalább elmondani?
Megrázom a fejemet, előre dőlök, fejem hangosan koppan a padon, s élvezem, ahogy gondolataimat felkavarja az ütés. Nem! Nem lehet… bíznom kell benne… ha nem is hívott… biztosan jó oka volt rá. Ugye? Igen… igen… igen… már két hete… már majdnem két hete lenne, hogy legutóbb láttam?… hogy legutóbb érintettem… Annyira hiányzik. Annyira iszonyatosan és kibírhatatlanul hiányzik. Vajon ő is ezt érzi? Nem hiszem… vagy igen? Nem tudom. Craig… siess… vagy legalább hívj fel…
- Hahóóóó! – Szemeim kipattannak, hirtelen kapom fel a fejemet, és Keikot látom magam előtt. Enyhén megrázom fekete tincseimet, hogy azok rendeződjenek arcom körül, s kérdőn nézek fel a lány szemeibe. – Hallod egyáltalán, amit mondok? Már háromszor szólítottalak.
- Bocsi, csak elbambultam. – Halkan felnevet, s nevetése emlékeztet, hogy milyen rég volt már, hogy legutóbb Keikoval beszéltem… mióta Craiggel vagyok, kevesebb időt töltök velük… sokkal kevesebbet.
- Na szóval, ugye jössz az esti buliba? – Értetlenül pislogok rá, mire folytatja. – Tudoood, a télköszöntő sulibuli… ne mondd, hogy még nem láttad a plakátokat.
- De hát még csak november közepe van. – Dünnyögöm halkan, mire csak lemondóan felnevet.
- Nem az a lényeg. Csak kellett egy ürügy, hogy a tanárok belemenjenek. Elvileg nem lehetne alkoholt hozni, de ismered a sulibulikat… mindig megoldják a szervezők. – Mosolyogva bólintok, s ahogy a várakozóan pillant rám, vigyorom kiszélesedik.
- Ne nézz rám így, ott leszek. – Látom, ahogy tovább libben, egy ideig követem alakját, majd hátradőlök a székben. Sulibuli, heh? Tökéletes alkalom, hogy kicsit elfeledkezzem Craigről. Az alkohol a legjobb gyógyír.
Elég három sör, hogy kellően jól érezzem magamat, s a kétségeimet elfelejtve dőlök a falnak, egyik lábamat felhúzom a padra, így figyelem a táncoló diáksereget. A sulibulik mindig a tornateremben zajlanak. A terem szélére padokat szoktak húzni, így az ücsörgőknek és a táncolóknak is elég helyük van. A mellettem ülő Hirotora nézek kábán, s miután kortyol egyet a kezében lévő sörösüvegből, halkan szólal meg.
- Nem gondoltál még arra, hogy nem illetek össze? – Először értetlenkedve pillantok rá, tényleg nem tudom mire gondolhat, de nem kell több pár másodpercnél, hogy leessen a tantusz. Szívverésem hirtelen gyorsul fel, tudom, hogy arcom enyhén kipirult, s felindultan válaszolok neki.
- Nem!
- De nem is tudhatod, hogy mit csinál jelenleg… ráadásul annyival idősebb nálad… az ő korában lévők már a családalapítást tervezik, te meg még gimis vagy. – Szemeim tágra nyílnak, ahogy oly könnyedén önti szavakba a szívem mélyére száműzött aggályokat, és dühösen, szikrázó szemekkel tépem ki kezéből a sörösüveget.
- Részeg vagy, ne igyál többet! Idióta! Inkább menj és kérd fel Keikot táncolni. Látom, hogy 2 órája őt bámulod.
Végre elmegy, s én fáradtan döntöm a falnak a fejem, könnyedén öntöm magamba az ő üvegében maradt piát is. Elegem van. Itt is csak rá gondolok. Rosszul vagyok. Szédülök és hányingerem van… haza… haza kéne mennem. Látni akarom Craiget… érezni akarom.
Nagy nehezen feltápászkodom, s valahogy elszédelgek a legközelebbi klotyóig, hogy egy kis hideg vízzel felfrissíthessem magam.
A csap szélére támaszkodva dőlök előre, s azon gondolkozom, hogy előbb hányjam el magam és utána igyak egy kis vizet, vagy igyak most, aztán hányjak és igyak megint. Nem tudom eldönteni, csak azt tudom, hogy mindjárt kijön belőlem minden. Fúj.
- Annyira jó volt a csaj. – Hirtelen hangokat hallok a piszoárok irányából, de nem nézek hátra, rohadtul nem érdekel, hogy miről fecsegnek, amíg ismerős hangot nem hallok meg.
- Igen? Akkor megérte felcsípni, igaz? – Ez a hang… tudom…
- Háromszor élveztem el. Ah… és azok a mellek… - Hangos, nem teljesen józan röhögés, szinte bántja a fülemet az éles hang, és alig kell pár másodperc, hogy megjelenjen mellettem Kimura az egyik haverjával. Szemeim egy pillanatra tágra nyílnak, s mikor Kimura is megpillant engem, csak felhorkanva fordul el.
- Te ehhez még kicsi vagy. – Puha paskolás érzek a fejemen, összeszűkült szemmel sandítok Kimura haverjára, aki nyilvánvalóan semmit nem tud a közöm múltomról Kimurával. Kicsi… ja persze… és olyan nagy szám, hogy háromszor elment? Cöhh… inkább meg sem mondom, nekem mennyi volt a maximum. Nem is tudnám.
- Nem kicsi. – Kimura gúnyos, kegyetlen vigyorral dől a falnak mellettem, lassan végigmér, majd folytatja. – Egyszerűen csak meleg. Tényleg, hogy vagytok a tanár bácsiddal?
- Nemtom miről beszélsz. Szálljatok le rólam. – Nyögöm halkan, érzem, ahogy az öklendezés legyengít, ujjaim megfeszülnek a csap peremén.
- Hmm, azt mondod, buzi? – Irritáltan fordulok szembe Kimura haverjával, végigmérem, s csak egy egész rövid pillanatig áll el a lélegzetem. Szőke. Igaz, teljesen más árnyalat, mint Craig haja, de szőke… festett, kiszívott szőke, amit gyűlölök, mégis Őt juttatja eszembe.
- Ne aggódj, rád sosem izgulnék. – Vigyorogva, gúnyosan ejtem ki a szavakat, egyik szemöldökömet felhúzva simítom végig az arcát kínzóan. Hehe… imádok játszadozni velük. Annyira idióták és annyira sötétek.
Szemeim tágra nyílnak, ahogy hirtelen lök a falhoz, szinte észre sem veszem, ahogy ajkai az enyémre tapadnak, s ujjaim arcán maradnak a sokktól. Érzem térdét lábaim közé csúszni, minden porcikám megremeg a testéből áradó forróságtól, ujjaim a hajtincsei közé csúsznak. A szőke tincsek közé, melyek engedelmesen cirógatják bőrömet. Craig… Craig… ah…
Nyelve erőszakosan siklik ajkaim közé, íze szétárad a számban, s szemeim kipattannak az undortól. Ez nem Craig! Nem! Ez az íz… Ez nem Ő…
Ujjaim durván tépik meg a szőke tincseket. Hallom, ahogy felmorran a fájdalomtól, szinte eltépem magamtól, majd kezeimet mellkasára simítva tolom el, s levegőért kapkodva törlöm le ajkaimat. Undorító. Undorító. Undorító. Nem akarom… ezt nem akartam!
Olyan erővel lököm el, hogy szinte hátrazuhan, nem várom meg, míg akármit mondhatnának, faképnél hagyom őket, és kiviharzom az ajtón. Mi volt ez? Én… mit… mit csináltam?
Mikor kiérek az utcára, a hideg levegő szinte pofonként józanít ki, s lenyugodott szívem hagyja, hogy agyam feldolgozza a történteket, s az irántuk érzett gyűlölet egy másodperc alatt változik mardosó, égető bűntudattá. Mit tettem? Megcsókoltam. Egy másodpercig élveztem, ahogy csókol. Viszonoztam. A hajába túrtam, az ujjaimat, mintha Ő ölelne. Nem, ez nem lehet igaz. Ennek nem szabad igaznak lennie! NEM! Úgy érzem… úgy érzem, bemocskoltam azt, amink volt. Én aggódtam, hogy Craig talál valakit, erre én csalom meg?!
Nem! Ez nem számít megcsalásnak, ugye? Csak egy csók… egy rövid csók… és nem kell megtudnia…
Szívembe irtózatos fájdalom nyilall a gondolat hatására, kezeimet mellkasomra szorítom, hogy megpróbáljam lecsökkenteni, de minden próbálkozás kudarcba fullad. Fáj. Annyira fáj… ha nem mondom el neki, akkor örökre enni fogja a szívemet a gondolat… ha elmondom neki, őrjöngeni fog. Félek. Nem akarom elveszíteni.
És… és még mindig érzem a számban… még mindig érzem a srác ízét… még mindig érzem az ujjai érintését a hátamon… a fenekemen… hogy… hogy fogok ezek után Craig szemébe nézni? Hogy fogom azt mondani neki, hogy szeretem?!
|
| timcsiikee | 2010. 12. 28. 18:48:54 | #10096 |
Karakter: Craig Norman
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Craig:
Egy pillanatra meglepődik, de mintha csak egy villanás lenne, az egész olyan gyorsan tűnik el a pír, s huncut szemekkel, közelebb bújva, akár egy kiscica, felpipiskedve néz velem szembe.
- Téged elcsábítani? Bárhol és bármikor… - fülembe suttogja puhán a szavakat, csak elvigyorodom. Majd meglátjuk, Haru-chan.
Apró kis nyelve végigsiklik arcomon egy vonalban, majd eléri számat, s óvatosan befurakodva kér csókot, persze felmorranva meg is adom. Kis feneke tenyerembe siklik, élvezettem mélyesztem bele finoman ujjaimat. Felugrik rám és csak csüng, még jobban belemarkolva tartom meg, majd a szökőkút peremére ültetem. Lassan válok el tőle, hogy hosszas pillanatok után.
- Milyen bátor lettél mostanság... – egyre pimaszabb a kölyök, de mi tagadás… élvezem. Ahogyan azt is, hogy ujjacskái épp a lábam közé vándorolnak, mintha egy új területet fedezne fel.
- Talán jobban szereted az ártatlan Haru-chant? – szemeiben ártatlanság csillan, de ujjacskáit a benne lévő kisördög vezérli, angyali álca mögött. Azonnal csuklója után kapok, háta mögé vonom, s így ölelem át, csillapított vigyorral arcomon. Közel hajolok Ő arcához, hosszú pillanatokig csak mélyen tekintünk egymás szemébe, néma leheletünk, szuszogásunk összecsap, semmi más nem érint. Érzékeim kiéleződve érzik, hogy milyen közel van hozzám, mégsem érintem. Amikor ő hajolna közelebb, szélesebbre kunkorodó vigyorral hajolok hátrébb, nehogy elérjen. Kezemmel finoman simulok hajtincsei közé, visszahajolva vészes közelségbe duruzsolom a szavakat.
- Az összes Haru-chant szeretem. – ezzel a végszóval simulok lassan ajkaira, halk, belső l morgással veszem birtokba sóvárgó ajkacskáit. - Mindet. – halkan morogva nyalok bele fülébe. - Az ártatlan Haru-chant… - nyakán siklom végig -… a kéjenc Haru-chant… a szemtelen Haru-chant… - megszabadítom a sáltól -… a félénk Haru-chant… a féltékeny Haru-chant… - nem csak hangján hallom, érzem is mennyire reszket, s ahogy visszahajolok arcához, látom tekintetében azt a csodálatos, csillogó ködöt, amit mindig. Szeretem. Nem… ez szinte már több.
- Minden oldaladat imádom. – újabb hosszú csók, s elengedem kezecskéit, azonnal belém kapaszkodva hagyjam, hogy tovább csábítsam elkábított elméjét.
- Viszont nem álltál meg, szóval nem kérheted számon a csábítást. – morogja kabátomba bújtatva arcát. Halkan felnevetve simítom rá kezemet. Ó, dehogyis nem… Haru-chan. Sőt… te magad fogod kezdeményezni, mondanom sem kell majd. Tudom.
- Te ösztönöztél folytatásra, Haru – felemeli rám csillogó tekintetét, de egy frappáns válasz helyett csak mosolyogva rázza meg fejét végül, kérő tekintettel néz újra rám.
- Craig… - eddig tartott a kívánatos szemkontaktus, és egy pillanat múlva meg is tudom az okát - Nem… nem megyünk haza? – áh… édesem.
- Hmm… Még csak kora délután van, Haru-chan… hova a sietség? – vigyorodom el újra, s reakcióként csak karba fonja kezeit. Szeretem még ezeket a gyerekes megnyilvánulásokat is.
- Igazad van. – duzzog tovább, de csak vigyorogva rántom magamhoz.
- Majd meglátjuk. – ujjaim óvatosan siklanak a kabát, majd a póló alá, fagyott ujjaim felforrósodott bőrén simulnak végig, vékony csíkot húzva, s minden egyes milliméter után egyre jobban megfeszül teste. – Menjünk haza…
~*~
Épp hogy megállok a kocsival, kezét rögtön combomra simítja, s én kíváncsian pillantok rá, a félhomályban figyelve karcsú körvonalát, még így a kabátban is. Közelebb vonom magamhoz, kínzó közelségbe, s úgy susogok ajkaira.
- Ne légy türelmetlen, Haru-chan. – ujjacskái feljebb siklanak lábamon, becsusszannak a zsebembe, majd egy pillanattal később már az ajtó felé hajolva ölt rám nyelvet.
- Én? Türelmetlen? Soha… - beszalad a házba, s csak fejemet rázva, kuncogva ülök még pár pillanatot a kocsiban.
Kényelmesen kimászok, bezárom a kocsit, majd bemegyek, és leveszem a cipőt, majd a kabátot. Fél füllel hallom, hogy csobog a víz, a kanapé felé lépek, de nem sok nyugalmam marad –szerencsére- mert Haru-chan mellém érkezi. Elém férkőzve követel csókot, örömmel adom meg, s még nagyobb örömmel tapintom ki, hogy már csak egy póló és a nadrág van rajta, de ahogy egyre éhesebbé válik a csók, mosolyogva, fényes ajkacskákkal tol el magától.
Leültet a kanapéra, ölembe ül, velem szembe, majd nyakam köré fonva karjait hajol fülemhez, arca enyémet simítja.
- Csak figyelj… - kiszélesedik vigyorom… Mondtam…
Lemászik rólam, majd bekapcsolja a magnót, majd felém pillant kacér vigyorral, s a zene ütemére kezd táncolni, pontosan előttem. Éhes tekintettel figyelem, ahogy fokozatosan tünteti el magáról a ruhadarabokat, egyes táncosokat megszégyenítő mozdulattal. Nem… most visszafogom magam, élvezni akarom a látványát. Hagyni akarom, látni akarom. Meddig csinálja.
Már csak egy alsó marad rajta, és így mászik az ölembe, ingemet gombolva hajol ajkaimra, futó csókot kapok, majd máris halad lefelé testemen. Nem rossz Haru-chan… sőt… ha nem akarnám tudni, hogy végig mit csinálsz, már réges-rég letámadtam volna. Mellkasom úgy dübörög, hogy majdnem eltompítja a zenét fülemben. Megveszek.
Csípője még olykor a zene ütemére mozdul, de ahogy egyre lejjebb halad, úgy tűnik el egyre jobban mozdulataiból, s mikor már kitárt lábaim közé térdel, egyre tüzesebb tekintettel figyelek rá, karomat már nehéz visszafogni, egyre erősebben tiltakoznak érzékeim, s érinteni akarom… érintenem kell. Izmaim szinte megfeszülnek, ahogy visszafogom magam, s egyre csak gyengít, minden egyes forróbb érintésével, még egy apró hangot is majdnem kicsal belőlem, ahogy végre nyelvével ível végig vágyam teljes hosszán. Lassan enged szájába, óvatosan kényeztet mindaddig, míg rá nem érez újra a zene ütemére, ellep a szürke köd, ujjaim már hajtincsei közé bújva simítják fejét. Apró morranások, egyre hangosabb szusszanásokkal tartom magam, de már nehéz. Túl… túl jó…
- Haru, elég lesz – sóhajtom kissé fáradt hangon, de mintha meg sem hallaná, hirtelen még jobban rákapcsol, és egy pillanat is elég, ahogy óvatosan megszívja, átszakítja a gátat, mely eddig visszatartott engem, s mély, visszafogott hörgéssel élvezek el. Fenébe… erre nem számítottam.
Csábosan mászik vissza ölembe, arcán elégedett vigyor játszik, ajkai fényesek előző tevékenységétől. Gyönyörű.
- Na? Milyen volt a csábítás? – fáradt vigyorral nézek rá, de a következő pillanatban már magamhoz rántom, és egy forró csókkal tapasztom be, duzzadt ajkait. Mh… Az Ő és az én ízem keveredik szájában, édes, afrodiziákumként hat rám, feltüzel, ugyan úgy, ahogy az előző tánca is.
Egy gyors mozdulattal a kanapéra döntöm és felé mászom, élveteg mosollyal.
- Túl jó. Minden férfit ilyen könnyedén el tudnál csábítani, Haru-chan? – remegő tekintettel néz fel rám, kezei vállamra siklanak, majd az apró ujjak tincseim közé bújva simítják végig bizsergetőn fejbőrömet.
- Dehogy, Szerelmem. Ne aggódj, ilyen kizárólag neked jár. – helyes válasz. És most… én jövök.
Újabb forró csók, melytől lefelé vezet utam. Érzékeny nyakán át, mellkasán és alhasán keresztül egészen az alsónadrág által fedett területig. De már nem sokáig, észrevétlenül azt is lecsábítom róla, s végre szabadon gyönyörködhetem benne, miközben kényeztetésem gyanánt édes pirosság jelenik meg nem csak arcán. Még csak alig kezdtem a tényleges kényeztetését, egyre jobban nyöszörög, reszket, és nevemet sóhajtozza reszketegen.
- Crahig… nehh… éhn… mindjárth… - szavaira kieresztem számból, egy pillanat alatt nedvesítem be ujjaimat, hogy finoman belé vezethessem, s szájára tapasztva kezeit fojtja vissza kitörő hangját. Ej… pedig mondtam már, hogy felesleges… sőt… jobban szeretem hallani, nem csak büszkeséggel, hanem gyönyörrel is eltölt. Ismét ajkaim közé csúsztatom vágyát, teste teljesen megfeszül, nem kell sok, és az összehangolt kényeztetéstől hamar elélvez kedvesem.
Épp hogy ernyedne el teste, belső combját simítgatva hajolok fölé, feléledt merevedésemet könnyedén vezetem be síkos és előkészített bejáratába. Csókkal fojtom belé a sikolyokat, csípőmmel nem kímélem, s már én is rögtön a zene ütemére, sőt talán már egyre gyorsabban teszem magamévá újra és újra. Hangosan kapkod levegő után két apró nyögés között, hátra veti fejét, így én kényelmesen érem el nyakát, élvezettel harapdálom és csókolom, ahogy csak érem.
Bőrünkön filmrétegként jelenik meg az izzadtság, egyre közelebb hajszolom magunkat a gyönyör felé, míg el nem érjük a kitörő orgazmust, s sikolyát követve halk morranással én is újra belé élvezhetek.
Teste elernyed mégis tartósan kapaszkodik belém óvatosan, alkarjaimat mellé fektetve támasztom ki magam, nehogy ráfeküdve elnyomjam apró testét.
- Megyünk fürdeni? – villantom rá mosolyomat, mire egy apró vigyort kapok.
- Azt hittem még táncolni akarsz… - nyelvével incselkedik egy pillanatra ajkaimon, szélesebb mosolyra késztet, s bizsereg bőröm, ahogy ujjaival játszik felületén. A szemüveget óvatosan teszem le a kis asztalra, megrázom tincseimet, majd lekapom a testemre tapadó inget.
- Majd később… - mosolyom végre vigyorrá szélesedik, óvatosan háta alá siklatom mancsaimat, átölelem, s mintha tudná, mire készülök, lábacskáit fáradtan öleli derekam köré. Lassan felemelem, szorosan ölelem magamhoz, miközben a fürdő felé lépek, pár lépéssel később még én is érzem, ahogy forróság folyik végig rajtam, de nem sokáig.
Benyitok a fürdőbe, a kád már rég kicsurrant volna, ha a túlfolyó nem nyelte volna el a felesleges vizet.
- C-c – mosolyodom el szélesen, és belépve zárom be magam mögött az ajtót. – Ezért nem hagyjuk magára a megengedett vizet. – kezemmel hátát simogatom, majd a kádba csúsztatom, és a hirtelen megugrott víz kifolyik a kádból, majd mikor elengedtem, elzárom a vizet.
Ahogy bemászom mellé, újabb adag víz szorul ki, de végre újra hozzá simulhatok, felé hajolva.
A víz alatt simítja testét csábítóan, végig szemembe nézve, újabb vigyort csal ki belőlem, kezemet az ő ujjaira terelem, ezzel kissé lefogva.
- Ha így folytatod nem sok nyugtod lesz – duruzsolom halkan, ujjainkat óvatosan összefűzöm, szemeiben újra huncutság csillan a fáradtság után, ajkaira szélesedő mosoly kanyarodik.
- Pont ezért csinálom – mondatára vigyorom kiszélesedik, másik kezét oldalára siklatom, s ajkaihoz hajolok, mélyen tekintetébe merülve.
- Értettem – vigyorogva susogom szájacskájára a szavakat, lassú, finom csókkal hívogatom magam felé, s mikor kinyitja nekem ajkait, nyelvemmel könnyedén a résbe siklok, s elmélyítem nyelvünk táncát. Oldalát simító kezem a hátára siklik, tovább haladok lefelé, hogy segítsek neki kitisztítani magát, de mikor ujjam leér, egy apró kis gátat érzek és meglepetten hajolok el tőle. Mikor felnyitja pilláit, újra a kába tekintetet látom, egy pillanatra szökik csak le tekintetem és látom, hogy lábai között hátrafelé nyúl keze. Elmosolyodom.
- Csak nem te szeretnéd csinálni? – súgom halkan ajkaira, még közelebb csúszok, és szinte összeér szánk, érzem a mozdulatot, ahogy szélesebben mosolyodik el.
Nem szól semmit, lent ujjaim még mindig hozzá érnek óvatosan, s érzem, ahogy lassan becsusszan ujja, arcára kéjenc kifejezés terül, s szívverésem felgyorsul. Lehunyt pillákkal újra és újra elmélyeszti magában ujjait, s a tisztításból kényeztetés válik, nyilván ő is észreveszi, sőt… nagyon is jól tudja, mit csinál.
Felmorranva harapok alsó ajkába, kissé megszívom, majd vad csókkal fojtom el kéjes sóhajait. Csuklójára fonom kezem, s egyre gyorsabb mozdulatra kényszerítem saját kényeztetését. Ajkaimba nyög, érzem újra éledező vágyát a hasaink között simulni, és belevigyorgok a csókba. Egy gyors mozdulattal húzom ki kezét magából, szinte azonnal kicsobban a vízből keze, hogy átölelhessen, s így könnyebben hozzá férjek. Hátára terítem szét tenyereimet, felemelem magamhoz, és az ölembe ültetem, lábai derekam mellett csúsznak el, s hosszú percekig csak így ölelkezve faljuk egymás ajkát. Még utoljára megszívva ajkacskáját hajolok el tőle, hogy hagyjam levegőhöz jutni, hátát simogatom, egyik kezem lassan lefelé vándorol, hogy formás fenekébe markolhassak. Homlokomat az övének támasztom, megvárom, míg szemembe néz újra, egy ujjammal gyengéden kezdek körözni bejáratánál, mire apró kéjenc morranásokat hallat, apró mocorgással fűszerezve.
- Látom nagyon kitanultad, mivel csavarhatod el a fejem – mosolyodom el, ahogyan ő is.
- Még szép – egyszerre szélesedik mosolyunk vigyorrá.
- Én is így gondolom. Haru-chanom – visszasiklom ajkaira, lassú, majd egyre gyorsuló csókkal kábítom el, tenyereim bebarangolják testét, a habos víztől sokkal könnyebben siklanak rajta ujjaim. Imádom a vizet, de Haru-chant jobban. Lassan tüzelem fel újra a vágyat, mert fáradtan pislákol mindkettőnk testében, s cirógatásom apró csiholás, kis szikrákat szór a gyenge tűzre, hogy újra begyújtsa a lángot. Kissé hátra döntöm, hogy kezemmel kényelmesen csúszhassak hátáról hasára, apró mozdulatokkal térjek fel mellkasára, hogy újra benedvesíthessem apró mellbimbóit. Óvatosan körözve rajta siklik ujjam, halk nyöszörgése zene füleimnek, percről percre fokozatosan nő a vágy, az édes sóvárgás, mely éltet. Visszahúzom egyenesen az ölembe, most kissé én dőlök hátrébb, hátamat csak óvatosan támasztom a kád hideg peremének, kíváncsi tekintettel pislog rám, két oldalt óvatosan markolom oldalát, fel-le siklatva kezeimet. Hívogatón pillantok szemeibe, újra elmosolyodom, és végigmérem kívánatos alakját. Feléledt farkacskája kikukucskál a vízből, ez vigyorgásra késztet, s az én vágyam combjai között simul a vízben. Mrr…
- Kérlek, folytasd… - azt akarom, kiélvezze az irányítás minden pillanatát… én is élvezem.
Pajzán kis vigyor szökik kipirult arcára, mellkasomra támaszkodik, majd lassan fel-le csúszkálni kezd rajtam a vízben, felcsillanó szemekkel szítja még jobban a tüzet, halkan dörmögve, szinte dorombolva élvezem minden mozzanatát, s közben ujjaim apró vizes csíkokat húznak bőrén, ahogy óvatosan cirógatom mozgása közben. Ujjai finoman marnak mellkasom bőrébe, egyre forróbbá válik a csúszkáló mozgás, magamhoz vonom testét, s már hátára simul ismét tenyerem, közelebb hajol, de nem éri még el arcomat. Játszik velem, ahogy én szoktam vele. Tetszik.
Már vállamba kapaszkodik, a párától hajtincsei vizesen tapadnak néhol arcára, homlokára, kipirult pofija egyre közelebb és közelebb kerül hozzám, már-már csókra hajolnék, amikor végre magába vezet, és egyszerre sóhajtunk fel nyögést belefojtva a leheletbe. Résnyire nyitott szemeim alól figyelem lehunyt pilláit, a rezdülő arcizmokat, ajkai remegését. Hamarosan újra mozgásba kezd, gyorsan csúszik a vízben, újra felnyitja szemeit, s mosolyogva húzom magamhoz egy újabb csókra. Karjait nyakam köré fonva irányítja mozgását, éhesen falom ajkait, belemorranva, élvezve ízét és forró szorítását egyszerre. Meg kell őrülni.
Az idő eltűnik, a környezet megszűnik, s más csak Őt érzem, és a körülöttünk csobogó vizet, mely segít a ringásban, a könnyű szenvedélyben. Hasunk között dörzsölődik a vízben az ő meredő farkacskája is, érzem, ahogy lüktet, s egyre forróbbá válik. Remegése egyre nő, ebből tudom, hogy közelít az orgazmus felé, egyik kezem lesiklik csípőjére, hogy lelassítsam a mozgásban, de erősen ellenáll, csak hajszolja a gyönyört, s ettől én is elvesztem minden erőmet.
- Haru-chan… - nyögöm halkan, elválva ajkaitól – várj… - bár már hiába mondom, késő, s épp hogy kiejtem a szót, elönt a forróság, s az újabb gyönyör szele.
- Craig…- édesen nyöszörögve reszket ölemben, ahogy engem követ, majd lassan ernyed el, és apró mosollyal ajkain hajtja fejét mellkasomra. Ahogy én is megnyugszom, halkan szuszogva karolom át, meleg vízzel locsolom karját, hátát, majd vizes tincseivel játszadozom, óvatosan kisimítva őket homlokából. A forró vízzel körbeölelve, kellemes az összebújás, persze nem tesz jót sokáig a vízben lenni.
- Haru-chan… menjünk fel… - halkan morogva sóhajt egyet, majd dünnyögve tápászkodik kicsit fel.
- Máris? – mosolyogva túrok hajába, nyomok egy puszit az arcára, majd az orrára is.
- Igen… mert a hétvégéből minden egyes percet ki akarok veled élvezni.
|
| Silvery | 2010. 12. 11. 21:02:32 | #9754 |
Karakter: Nanamura Haru
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Egyik kezével lágyan cirógatja végig testem, hirtelen markol a sóváran lüktető merevedésemre, s egész testem ledermed, megfeszülve tartom vissza a váratlanul kitörni készülő orgazmust. Lassan, óvatosan kényszerít a mozgás folytatására, visszafogott mozdulatokkal csúszkálok merevedését, hogy újra és újra elkábítson a belém tóduló forróság. Ujjai is mozogni kezdenek, a gyönyör egyre közelebb kerül, s egész testem beleremeg a rám törő kéj szenvedélyes hullámaiba. Összegörnyedve markolok vállaiba, vadul, kitartóan küzdök, hogy visszatartsam az orgazmust, s halkan nyöszörögve bújok kedvesemhez.
- Neh… Craig… - Csupán egy csókot kapok válaszul, a testemet elárasztó forró hullámok szinte felperzselik bőrömet, s ujjainak minden egyes mozdulata újabb és újabb rándulást idéz elő testemben. Szemeimet összeszorítva markolom egyre erősebben vállait, csípőmet egyre gyorsabban, egyre szabálytalanabb, kétségbeesettebb mozdulatokkal emelem, s az ő kezének mozgása is egyre gyorsabb tempóra vált. Neh… én… nem… nem bírom… annyira… hihetetlenül… jó érzés.
- Ah… Haru-chan… túl jó vagy. – Halkan, szaggatottan dörmögi Craig a szavakat, szemeim egy pillanatra tágra nyílnak, szívem őrült dübörgésbe vált, s érzem, hogy ha eddig nem voltam teljesen vörös, akkor most már biztosan… ah… megőrülök… ilyen még soha… még soha nem mondott.
Alig kell pár mozdulat, testem megfeszül, teljesen kezdem elveszíteni a fejemet, s hangos, kitörő nyögés kíséretében lépem át a gyönyör kapuját, s érzem, ahogy Craig forró magva is égetően tölti meg testemet. Beleremegek az élvezet utóhullámaiba, testemből mintha minden csepp energia tovaszállt volna, s erőtlenül dőlök Craig vállára. Gyengén simítom arcomat a forró, puha bőrre, kezeimet bizonytalanul fonom köré, s hátamon érzem a gyengéd ujjak lágy cirógatását… még hadd maradjak itt… még hadd maradjak egy kicsit… ez a forróság… a finom simítások, a szerető érintések. Craig… szerelmem… ugye soha nem unsz meg?
- Szeretlek Haru-chan… - Halkan suttogja fülembe a szavakat, a nyugodt, békés forróságot égető vágy, és hihetetlen, kitörő öröm váltja fel, szemeim könnybe lábadnak, s torkomban hatalmas gombóc keletkezik… nem hiszem el… létezik… létezik ilyen boldogság?
Kezeim megszorulnak nyaka körül, testemet megfeszítve próbálom csillapítani a vad remegést, arcomat nyakának puha, forró bőrébe temetem, s mélyet lélegzek a jól ismert illatból. Craig illata… a szerelem illata. Imádom.
- Én is… nagyon szeretlek… - Elérzékenyülve, akadozva suttogom a szavakat, s Craig türelmes simításokkal engedi, hogy tovább élvezzem a forró ölelést. Ujjai hosszú percekig simítják hátamat, testem kezd megnyugodni, bár legszívesebben hosszú órákig maradnék még az ölében.
Jó pár perc után, lágy simítással emeli fel arcomat, elmém még mindig kábult, bódult állapotban van, tekintetem homályos, s testem még mindig mintha felgyulladni készülne. Gyengéden kényszerít szemkontaktusra, s nekem nagy nehezen sikerül fókuszálnom, hogy elmerülhessek a vigyorgó, tengerkék tekintetben.
- Több ilyet kéne csinálnunk. – Halkan duruzsolja ajkaimra a szavakat, arcomra simítja kezét, s az én ajkaimra is mosoly kúszik. Hát persze… nem is ő lenne, ha nem ezt mondaná… annyira szeretem.
Mosolyogva dörgölöm arcomat a nagy, puha, forró tenyérbe, bőre kellemes bizsergetéssel simítja arcomat, s ő halkan felnevet. Ajkaimhoz hajol, egy gyors puszit lehel számra, agyam lassan kezd kitisztulni. Hosszút pislogva tüntetem el a bódultság utolsó rezzenéseit elmémből, s óvatos mozdulatokkal mászom vissza az anyósülésre. Nehézkes mozdulatokkal küzdöm fel verejtékes testemre a száraz ruhákat, melyek kényelmetlenül ragadva tapadnak bőrömre, s mikor végre sikerült mindent rendbe szedni magamon, elkényelmesedve terpeszkedem el az ülésen.
- Mi a következő program? – Egy pillanatra tágra nyílnak a szemeim, zavartan hajamba túrva fordulok Craig felé, miközben lábaimat felhúzom az ülésre… következő program? Hát… izéé… nem voltam túl kreatív állapotban tegnap… azt hiszem, most csak ennyire futotta.
- Igazából… Csak ennyit találtam ki. – Szégyenlősen húzom magamhoz lábaimat, s államat térdeimre támasztva pislogok Craigre ártatlan kiscica szemekkel, s ő széles mosollyal fordítja el tekintetét, előre dől, s a kormányra támaszkodva pillant újra rám, s szívem kihagy egy ütemet. Érzem, hogy arcom kipirul, tekintetemet elfordítom, mielőtt újra rámásznék… nem… nem lehet… vajon tudja, hogy milyen észveszejtően jól néz ki ilyenkor?
- Ez azt jelenti, hogy innentől én irányítok? – Szívem ismét halk zihálásba kezd, óvatosan kezdek mocorogni az ülésen ujjaimmal a nadrágom szárának alját piszkálva bólintok alig észrevehetően… igen… ő irányít… mint mindig.
- Igen. – Halkan suttogva ölelem át térdeimet, de ő lágy, gyengéd mosollyal simítja le lábaimat a székről, s emlékeztet, hogy kössem be magam.
- Akkor először is… ebédeljünk meg valahol. – A motor halk berregéssel indul el, ahogy Craig elfordítja a kulcsot, s én ledöbbent tekintettel pislogok rá.
- Mármint… étteremben?
- Igen… de átmegyünk egy szomszéd városba. – Szemeim felcsillannak, s ő mosolyogva pillant rám, majd gyengéden állam alá nyúlva húz közelebb magához… étterem? Most először visz el egy nyilvános helyre, ahol bárki megláthat. - Holnap pedig majd főzök neked. – Szívverésem ismét az egekbe szökik, boldogan bólintok, ahogy ajkaimra leheli a szavakat, majd egy gyors, gyengéd puszi után visszahajol a volánhoz, s én ledermedve harapok ajkaimra, melyeken még mindig érzem az ízét. Craig ízét… hihetetlen ez az egész. Annyira szeretem. Annyira kimondhatatlanul és elképzelhetetlenül szeretem.
Elindulunk, de én egy pillanatra sem veszem le róla szemeimet, magamba szívom látványát, s szívemet büszke boldogság árasztja el. Az én szeretőm. Senki másé. És soha nem is adom senkinek. Úgy érzem… úgy érzem, hogy elszakíthatatlan kapcsolat van közöttünk… olyan érzésem van, hogy ennek soha nem lesz vége.
Gondolataimból csak akkor zökkenek ki, mikor Craig leparkol egy kis étterem mellett, s boldog mosollyal követem, miután kiszálltunk az autóból. Az utcán nem látni sok embert, valószínűleg a hideg miatt mindenki inkább otthon maradt pihenni, s így még kevesebb bámuló szempárt kell eltűrnünk. Kíváncsi lennék, hogy az emberek mit hisznek rólunk… testvér? Nem… egyáltalán nem hasonlítunk, ráadásul Craig nem is teljesen japán… akkor talán… barátok? Túl nagy korkülönbség… szeretők? Szintén… ráadásul két férfi… nem tudom… nem tudom mit gondolhatnak… mindegy. Nem számít. Csak az számít, hogy mi szeretjük egymást, és mi tudjuk, hogy mit érzünk.
Leülünk egy kisebb, box szerű szobácskába, s így szinte teljesen rejtve vagyunk mások tekintete elől. Elmosolyodva fürkészem pár percig Craig arcát, majd izgatottan kezdem lapozgatni az étlapot.
Miután rendeltünk, az asztalra könyökölve hallgatom Craig szavait, s ajkaimra titkon sunyi, kárörvendő vigyor kúszik. Hehe… visszaküldik a tanárokat az iskolapadba? Nem árt néha az emlékeztető, hogy jobban átérezzék a helyzetünket, nem igaz? Hehh… ha nem választana el minket egy hétre az út, akkor még azt is mondanám, hogy jó ötlet… így… nem éri meg.
Tekintetemmel hosszan bűvölöm az asztal közepén pislákoló gyertyát, mely megteremti a tökéletes, romantikus hangulatot, s boldog mosollyal emelem Craigre szemeimet, még mindig figyelmesen hallgatva szavait. Olyan jó érzés csak úgy együtt lenni vele. Ok nélkül, érdektelen dolgokról beszélgetni… mint egy igazi pár… mindent tudni akarok róla… mindent.
A pincér érkezése zökkent ki ábrándozó gondolataimból, elmosolyodva figyelem, ahogy elénk teszi a tányérokat, majd egy illemtudó biccentés kíséretében kíván jó étvágyat. Elvigyorodva figyelem, ahogy Craig enni kezd, s én is felszúrok a villámra egy falatot. A hangulat szinte teljesen magával ragad, még mindig széles mosollyal nyalom meg a szám szélét, majd finom, óvatos mozdulattal csúsztatom lábamat Craig székére… vajon… vajon, ha ezt csinálom, mit reagálsz Drágám? Hidd el, biztosítalak róla, hogy soha, de soha ne unj rám. Hehe.
Szemei tágra nyílnak, ahogy cipőm orra gyengéden érinti ágyékát, s mikor tekintetünk találkozik, ledöbbent arca láttán vigyorom még szélesebbé válik. Én is meg tudlak lepni téged, Craig.
Kacér mosollyal szúrok egy újabb falatot a villámra, s lassú, élveteg, csábító mozdulatokkal veszem be a számba, nyelvemmel érzékien játszadozva vele… tudom ám, hogy erről mire asszociálsz Craig. Hehe.
Látom rajta, hogy próbálja figyelmen kívül hagyni mozdulataimat, lábam gyengéden mozdul meg combjai között, s a villa koppanása az asztalon elégedett mosolyt csal ajkaimra. Arcvonásai egy másodpercre megfeszülnek, majd a szájára mosoly kúszik, s villanó tekintettel támaszkodik az asztalra, közelebb hajolva hozzám.
- Mit csinálsz? – A kihívó, szexi tekintet tovább bátorít, arcomra ártatlan, angyalka kifejezést öltök, majd még egy falatot bekapva játszadozok a villán nyelvemmel. Szinte látom, ahogy megremeg a vágytól, szívem vadul zihál mellkasomban, ahogy látom ujjait megfeszülni az asztalon. Hehe… akasztják a hóhért, nem igaz?
- Én? Semmit. – Ártatlanul, őszintén ejtem ki a szavakat, de tudom, hogy tekintetem visszatükrözi a bennem feléledt csalafinta ördögöcskét. Megismétlem a kihívó, csábító mozdulatot, lassan nyalok végig a villán, s az ajkaimon honoló vigyor másodpercről másodpercre egyre szélesebbé válik… felizgattalak, édesem? Mond, hogy igen… az volt a célom. Hehh…
- És meg is mernéd tenni? – Tekintetem felcsillan, számban szétárad a győzelem édes íze, s Craig hitetlenkedő, kihívó tekintetébe pillantok. Csak várd ki. Azt hiszed, hülyéskedek, igaz? Hát… meg fogsz lepődni, szerelmem.
Élveteg vigyorral ejtem a fölre a villámat, ajkamra harapva figyelem Craig mimikájának változását, s szívem elégedetten dobban, ahogy ledöbbentség villan tekintetében.
- Hoppá… elejtettem a villámat. – Mosolyogva hajolnék le érte, hogy az asztal alá mászva eleget tehessek a kívánságának, de ő egy gyors mozdulattal kapja fel a leejtett tárgyat, s halkan suttogva morran rám.
- Ne. – Felemelkedek az asztal alól, vigyorom immár levakarhatatlan… hm… azt hiszem, ez teljes győzelem. Na mi az, Craig… csak nem… félsz?
- Miért? Nem ezt akartad? – Tettetett értetlenkedéssel, vigyorogva duruzsolom a szavakat, szemöldökeimet felhúzva könyöklök az asztalra, hogy államat megtámasztva dőljek előrébb, közelebb hajolva Craighez.
- Látom elemedben vagy. Örülök, hogy ennyire szeretnél nekem örömet okozni. – Most már ő is vigyorog, ujjai lassan siklanak combjai közé, hogy lábamat végigcirógatva csúsztassa feljebb nadrágomat, s ajkamra harapva dőlök hátrébb, bőröm bizsereg, ahol ujjai cirógatják. – Majd este villogtathatod a tudásod. – Arcán most már élveteg vigyor ül, szemeim tágra nyílnak, s nagyot nyelve dőlök hátrébb a széken, miközben visszahúzom a lábamat a székéről… miért… miért van olyan érzésem, hogy hosszú éjszakám lesz? Bahh… nem hiszem el, hogy képes elintézni, hogy még ebből a helyzetből is ő jöjjön ki jól… egyszerre gyűlölöm és imádom ilyenkor.
Kellemes jóllakottsággal sétálok ki Craig után az étteremből, s épp készülnék megkérdezni, hogy most hova megyünk, mikor hirtelen a kezemet megragadva húz maga után… mi… mit művel? De hát… az utcán vagyunk… és…
- Craig… mit csinálsz? Egy csomó idegen látja, hogy… - Szinte végig sincs időm mondani a bizonytalan ellenkezésemet, Craig közbeszól, s ujjainkat összefűzve szorítja meg kezemet.
- Épp azért teszem. – Hangja határozott, elmosolyodva pillant vissza rám, s szemeim tágra nyílnak. Szívem észveszejtő dübörgésbe kezd, ahogy immár engedelmesen csúsztatom ujjaimat a forró tenyérbe, s érzem, hogy arcom kipirul a boldogságtól. Craig… és én… kézen fogva sétálunk az utcán. Tényleg, mint a szeretők. Nem hiszem el. Ugye… ugye nem álmodom? Ez a mosoly… az ujjaimat körülölelő forróság. Ez mind… túl szép, hogy igaz legyen.
Csupán pár pillantást érzek magunkon, még mindig nincsenek sokan az utcán, ráadásul annyira nem szembetűnő a köztünk lévő nagy korkülönbség… bár, valószínűleg már önmagában két kézenfogva sétáló pasi is elég szokatlan látvány. Nem baj. Most semmi nem érdekel, csak Ő és én. Semmi más.
Egy gyönyörű parkba sétálunk, lassú, ráérős léptekkel haladunk az őszi színekben pompázó fák között, a lágy szellő borzongatva cirógatja arcomat, s szabad kezemmel lejjebb húzom fejemen a sapkát. Néha elmosolyodva sandítok Craigre, testem olyakor beleremeg a vágyba… legszívesebben átölelném és megcsókolnám… nem lehet… az utcán vagyunk… pedig… úgy hozzá bújnék.
Craig hirtelen torpan meg, először észre sem véve sétálok tovább, majd egyik szemöldökömet felhúzva pillantok hátra, s már épp kérdezésre nyitnám ajkaimat, mikor élveteg vigyorral ránt vissza. Felsikkantani sincs időm, testem mellkasának csapódik, s a következő pillanatban már derekamat ölelve dönt hátra, s vadul tapad ajkaimra. Szemeim tágra nyílnak, szívverésem egyik pillanatról a másikra szökik az egekbe, arcom paradicsom piros árnyalatot vesz fel, ahogy egyre jobban elgyengülök ajkai mozgásától… nem… nem… biztos vagyok benne, hogy nem mondtam ki hangosan, hogy meg szeretném csókolni… biztos vagyok benne, hogy csak gondoltam… honnan… honnan tudta? Miért? Vajon… vajon ő is?
Felnyögve kapaszkodok vállaiba, s ő közelebb szorít magához, ujjai határozottan tartják derekamat, miközben puha, síkos nyelve lágyan simítja ajkaimat, s én megadóan engedem, hogy elmélyítse a csókot. Teljesen elkábulok a puha, szenvedélyes csóktól, fogai néha érzékien harapnak ajkaimba, majd nyelve ismét, vad, kiéhezett mozgással merül el számban. Halkan zihálva nyitom ki szemeimet, mikor elhajol a csókból, látom, hogy nedves ajkai széles mosolyra húzódnak, ahogy tekintete végigvándorol kipirult arcomon.
- Ezt most miért? – Ismét erőtlennek, gyengének érzem magam, szinte megmoccanni sem vagyok képes karjaiban, csak görcsösen nyakába kapaszkodva segítek neki a súlyom megtartásában, miközben kábán pislogok a vigyorgó tekintetbe.
- Mert szeretlek. – Gyengéd, forró mosollyal suttog ajkaimra, egész testem beleremeg az édes szavakba, szívem őrülten kezd száguldani összeszűkült mellkasomban, mintha ki akarna törni az apró, sötét börtönéből. - És mert jól esett. - Craig… Craig… miért csinálod ezt? Nem gondoltam volna, hogy ennél jobban magadba tudnál bolondítani… hogy ennél mélyebbre tudsz húzni a gödörben… és mégis… elég pár apró mozdulat és néhány kedves szó, s szívem csak érted dobog. Csak érted, és senki másért ezen a világon.
Torkom összeszűkül, egész testem megfeszül karjai között… még… még többet akarok.
Mintha ismét meghallaná gondolataimat, a sapit lesimítva a fejemről hajol közelebb, ujjai gyengéden bújnak tincseim közé, s én megremegek a vágytól, és a hűvös szellő gyenge fuvallatától. Finoman csókol fülembe, miközben felegyenesedik velem, s hirtelen forróság árasztja el minden porcikámat… ne… ne… én mindjárt… bah… az utcán vagyunk.
- Ne, Craig… itt már tényleg hideg van. – Halkan ellenkezve próbálom távolabb tolni magamtól, pedig egyáltalán nem fázom. Testem mintha égne, minden porcikám felgyulladni készül érintésétől, s legszívesebben folytatásért könyörögnék, de tudom, hogy nem lehet. Nem… itt most nem.
- Majd felmelegítelek. – Halkan sóhajt fülembe, forró lehelete megborzongatja testemet, s remegve gyengülnek el ellenkező karjaim. Ah… nem… nem ér… ha ezt csinálja… tudja, hogy ha ezt csinálja, nem tudok ellenállni neki.
Összeszorított szemekkel szedem össze a maradék energiámat, s egy határozott mozdulattal próbálom komolyabban eltolni magamtól.
- Komolyan mondom… - Halkan, durcásan dünnyögöm a kulcsszót, s tudom, hogy ennyi elég, hogy visszavonulásra késztessem.
- Rendben, Haru-chan, megállok… Ha megígéred, hogy otthon te fogsz elcsábítani engem. – Egy gyengéd puszival pecsételi meg szavait, szemeim tágra nyílnak, egy pillanatra érzem, hogy ismét kivörösödöm, majd ahogy Craig szorítása lazul, s visszatér szívembe a bátor kisördög, szorosabban bújok hozzá, és lábujjhegyre állva hajolok arcához, hogy közvetlenül fülébe suttoghassak.
- Téged elcsábítani? Bárhol és bármikor… - Puhán lehelek egy apró csókot fülébe, majd arcát végignyalva követelek tőle egy újabb csókot, s ő halkan felmorranva markol fenekembe. Kezeim megfeszülnek nyaka körül, egy apró ugrással fonom dereka köré lábaimat, s ő fenekem alá nyúlva tartja meg testemet. Arcunk egy szintre kerül, remegő ujjaimat vadul, türelmetlenül vezetem tincsei közé, miközben vigyorogva harapom meg óvatosan alsó ajkát. Ujjai fenekembe mélyednek, lassú léptekkel sétál a mellettünk lévő szökőkúthoz, s a száraz peremre ültetve húz még közelebb magához, kezei hátamon siklanak végig. Őrülten faljuk egymás ajkait, arcom teljesen kipirul, s a rövid, néhány másodperces szünetekben zihálva kapok levegő után.
- Milyen bátor lettél mostanság... – Vigyorogva dörmög fülembe, s szavai engem is mosolygásra késztetnek, kihívó szemekkel pillantok rá, az apró kisördög ismét izgatottan kezd feléledni szívemben, s egyik szemöldökömet felhúzva simítom ujjaimat ágyékára a nadrágon keresztül.
- Talán jobban szereted az ártatlan Haru-chant? – Angyali szemekkel pislogok fel rá, ujjaim óvatosan kezdik masszírozni, de ő csuklómat elkapva szorítja hátra kezemet, ezzel átölelve és magához húzva testemet. Ajkain élveteg vigyor ül, szemeiben szenvedélyes vágy csillog, s még mindig a szökőkút szélén ülve tárom szélesebbre lábaimat, hogy testünk egymásnak simulhasson. Arcomhoz hajol, hosszú percekig egyikünk sem szólal meg, ajkainkat csupán egy milliméter választja el egymástól, bőröm, ajkaim bizseregve sóvárognak az érintése után, s lassan szüntetném meg a köztünk lévő távolságot, de ő vigyorogva hajol hátrébb. Szabad kezét finoman túrja tincseim közé, ezzel meggátolva arcom mozgását, s ismét érzékeimet kínozva hajol nedves ajkaimhoz. Forró lehelete cirógatja sóvárgó bőrömet, majd halkan, vigyorogva szólal meg.
- Az összes Haru-chant szeretem. – Ajkaink végre egymáshoz simulnak, egy rövid, gyengéd csókkal enyhíti sóvárgásomat, majd finoman dönti hátrébb fejemet, s forrón nyal fülembe. – Mindet. Az ártatlan Haru-chant… - Nyelvével végigível nyakamon, halkan felsóhajtva próbálom kiszabadítani csuklóimat, de egyik kezével még mindig a hátam mögött tartja őket, miközben vigyorogva folytatja a gondolataim összekuszálását. – …a kéjenc Haru-chant… a szemtelen Haru-chant… - Finoman simítja le rólam a sálat, így még jobban nyakamhoz fér, s gyengéd csókkal szakítja meg mondandóját minden szót után. - … a félénk Haru-chant… a féltékeny Haru-chant… - Ismét fülembe csókol, vadul, sóvárogva remegek karjaiban, elmém teljesen elhomályosul, s testem megfeszül a vágytól, szemeimet összeszorítva nyöszörgöm kérlelően a nevét, mire vigyorogva hajol ismét ajkaimhoz.
- Minden oldaladat imádom. – Halkan leheli ajkaimra a szavakat, majd vad, szenvedélyes csókkal kábít tovább, ujjai hátamra siklanak, s felszabadult kezeimmel vállába kapaszkodva bújok közelebb hozzá… Istenem… Istenem… Craig… annyira… annyira, de annyira szeretlek.
Zihálva szakítjuk meg a csókot, elmosolyodva fúrom mellkasába arcomat, s halk, durcás, vágytól remegő hangon dünnyögök kabátjába.
- Viszont nem álltál meg, szóval nem kérheted számon a csábítást. – Hallom, ahogy felkuncog, érzem tincseim között a forró leheletét, s kezeim megszorulnak válla körül. Még… még itt akarok maradni. Még az ölelésében akarok maradni. Még mindig annyira… annyira hihetetlen, hogy Craig belém szeretett. Még mindig alig tudom elhinni ezt az egészet, s minden csók, minden érintés után rettegek, hogy arra ébredek, hogy mindez csak álom volt.
- Te ösztönöztél folytatásra, Haru. – Vigyorogva dörmög fülembe, s felemelem arcomat, hogy válaszoljak, de nem jut eszembe okos visszavágás. Halkan kuncogva rázom meg a fejemet, majd ártatlan, kérlelő szemekkel pislogok fel Craigre.
- Craig… - Rövid szünetet tartok, érzem, hogy arcom kivörösödik, majd tekintetemet szégyenlősen fordítom el, úgy folytatom. – Nem… nem megyünk haza?
- Hmm… Még csak kora délután van, Haru-chan… hova a sietség? – Hangján hallatszik, hogy élveteg vigyor terül el ajkain, s durcásan fonom össze a karjaimat… jó… legyen… akkor maradjunk itt. Aztán majd ne lepődjön meg, mikor az első menet után elalszom.
- Igazad van. – Tettetett sértettséggel, gőgösen emelem égnek az orromat, de mikor folytatom, már halovány mosoly bujkál ajkaim sarkában. – Bár, keveset aludtam az éjjel, szóval nem tudom, meddig bírom. – Kezei ismét derekamra siklanak, magához rántja testemet, s felsikkantva nevetek fel, ujjaimat vállára csusszantom.
- Majd meglátjuk. – Dörmögi fülembe, ujjai finomat csúsznak fenekemre, majd kezét feljebb siklatva férkőzik be a pólóm alá, s a hideg, átfagyott ujjak lágyan simítják végig bőrömet. Halkan sóhajtok fel, testem beleborzong a hideg, mégis forró érintésbe, arcom még jobban kipirul, s minden porcikám folytatásért üvölt… többet akarok. Nem bírom. Nem hiszem el, hogy nem tudok eltölteni vele pár órát úgy, hogy ne kívánjam… ne akarjam magamba őt… hihetetlen. Nem tudom, mi történik velem… tényleg… tényleg ennyire kéjenc lennék? Vagy csak ő hozza ki belőlem? Igen… ez lehet az oka. – Menjünk haza. – Lágyan dörmögi fülembe a szavakat, ujjai nyakamra lógó hajtincseimmel játszadozva kábítanak el, s én bódult elmével, halovány mosollyal bólintok. Tényleg nem bírom tovább.
Craig megállítja a motort, s ahogy a garázsajtó lassan leereszkedik, kellemes félhomály telepszik ránk. Vigyorogva simítom kezemet a combjára, s ő egyik szemöldökét felhúzva pillant rám, ujjai hajamba siklanak, így húz közelebb magához, hogy ajkaimra dörmöghessen.
- Ne légy türelmetlen, Haru-chan. – Vigyorom kiszélesedik, ujjaim nadrágzsebébe csusszannak, s egy könnyed mozdulattal lopom ki belőlük a lakáskulcsot, majd távolabb hajolva nyújtom ki a nyelvemet.
- Én? Türelmetlen? Soha… - Kiszökkenek a kocsiból, előre futok, s mire Craig is beér a házba, már majdnem kész a tűzforró fürdővíz… hm… hogy is mondta? Majd este villogtathatom a tudásomat? Azt hiszem eljött az idő…
Vigyorogva sétálok a nappaliba, s egyből Craighez bújva követelek egy hosszú, szenvedélyes csókot. Ujjai hátamat simítják, az egyre vadabbá és kiéhezettebbé váló csók közben néha fel-felgyűri pólómat, s halkan felsóhajtva, kipirult arccal tolom el magamtól. Nem. Most én jövök. Hehe…
Gyengéd irányítással ültetem le a kanapéra, az ölébe térdelve karolom át nyakát, arcunk egymást simítja, ahogy füléhez hajolok, bőrömet szinte égeti forró lehelete.
- Csak figyelj… - Vigyorogva suttogok fülébe, egy utolsó, rövid puszit lopok tőle, majd kimászom öléből, és a magnóhoz sétálok.
Bekapcsolom, s az ütemes, gyors diszkózene betölti az egyre fülledtebbé váló szobát, s szexi vigyort villantok Craig felé, majd elé lépek, és lassan táncolni kezdek. Úgy érzem magam, mintha egy szórakozóhelyen lennénk, a zene átjárja minden porcikámat, testemben felpezsdül az izgatottság, szemeimet lehunyva adom át magamat az őrült ritmusnak, s tánc közben csábító, hívogató mozdulatokkal dobom le sorra a testemet takaró ruhadarabokat. Érzem magamon tekintetét, a vérem szinte felforr a tudattól, hogy csak engem figyel, s egész testem mintha lángra gyúlni készülne. Dögös, csalogató mozdulatokkal hullámzik testem, egy szexi mozdulattal simítom hátra az arcomba hullott tincseket, s ajkamra harapok, mikor már csak egy alsónadrág takarja éledező vágyamat. Buja, igéző mosollyal mászom Craig ölébe, s kezeimet lassú, nyugodt mozdulatokkal simítom mellkasára, csípőm még mindig a zene ütemére ring, miközben ajkaira tapadva gombolom ki ingét. Bőrét kínzóan, finoman végigkarmolva simítom szét az anyagot, apró csókokkal haladok végig mellkasán, miközben ujjaim nadrágját gombolják ki gyors, ügyes mozdulatokkal. A földre térdelve hajolok kiszabaduló vágyához, gyengén, kínzóan finom mozdulatokkal simítom végig párszor, majd nyelvemet játszadozva ívelem végig hosszán. Érzem, ahogy teste megremeg, halk morranása zene füleimnek, s felbátorodva engedem be számba a forrón lüktető hímtagot. A zene ritmusa egyre halkabbnak, egyre távolibbnak tűnik, érzékeim teljesen eltompulnak, fülemet Craig halk szusszanásai töltik be, fejbőröm bizsereg, ahogy ujjai gyengéden, egyáltalán nem irányítóan túrnak hajamba, s íze bódítóan árad szét számban. Nyelvemmel gyengéden játszadozom, finom mozgásokkal próbálom fokozni az élvezetet, s minden egyes halk morranás tovább szítja a bennem lángoló tüzet.
- Haru, elég lesz. – Halkan sóhajtva emelné fel fejemet, de nem hagyom abba, óvatosan, finoman szívom meg az egyre forróbbá váló vágyát, s ő hangosan felmorranva élvez a számba. Szívemet meleg elégedettség járja át, ahogy kesernyés gyönyöre forrón csurran belém, aprót köhintve engedem ki számból hímvesszőjét, miközben lenyelem élvezetének gyümölcsét. Ajkaimra halovány, bájos mosoly kúszik, lassú mozdulatokkal, szexisen mászok vissza az ölébe, merevedésem forrón lüktetve feszül alsónadrágomnak már annyitól, hogy örömet okozhattam neki.
- Na? Milyen volt a csábítás? – Az ő ajkaira is vigyor kúszik, vadul fenekembe markolva ránt magához, testem mellkasának csapódik, lüktető vágyam forrón simul bőréhez a vékony ruhaanyagon keresztül. Szenvedélyesen ejti rabul ajkaimat, nyelvével már-már erőszakosan, vadul tör ajkaim közé, s elgyengülve támaszkodom vállára, miközben halkan, vágyakozóan nyögök a forró csókba.
Hirtelen dönt le a kanapéra, szinte letépi rólam a vékony alsónadrágot, majd lábaim közé férkőzik, s lassan visszamászik arcomhoz, hogy vigyorogva ajkaimra sóhajthasson.
- Túl jó. Minden férfit ilyen könnyedén el tudnál csábítani, Haru-chan? – Szívverésem az egekbe szökik, ahogy újra feléledő vágya az enyémhez simul, érzem, hogy arcom egyre jobban kipirul, testemet szinte perzseli Craig bőre, s remegő ujjaimat szőke tincsei közé vezetem.
- Dehogy, Szerelmem. Ne aggódj, ilyen kizárólag neked jár. – A mondat végére már én is vigyorgok, ismét forró, vad keringőre hívja nyelvemet, s én örömmel viszonzom a kiéhezett, sóvárgó, szenvedélyes csókot. Ujjai mellbimbóimon köröznek, testem egy pillanatra összerándul, a csókba nyögve kezdek el halkan zihálni, már ennyitől. Minden porcikám vadul epekedik az érintése után, s remegve szorítom fejemet hátra, ahogy ajkaimtól elhajolva csókol nyakamba. Halkan nyöszörögve markolok a kanapé puha anyagába, lábaimat ösztönösen szélesebbre tárom, hogy testünk még közelebb és közelebb kerülhessen egymáshoz.
Szemeimet összeszorítva adom át testemet a gyengéd kényeztetésnek, minden porcikám beleborzong az érintéseibe, s hangos, kitörő nyögés hagyja el ajkaimat, mikor finoman végignyal merevedésemen. Szemeim tágra nyílnak, mellkasom reszket a visszafojtott zihálástól, s egész testem megfeszül, ahogy visszatartom a túl korai orgazmust. Nyelve ismét vágyamhoz ér, megremegve sóhajtok fel, s halk nyöszörgés hagyja el ajkaimat.
- Crahig… nehh… éhn… mindjárth… - Látom, ahogy elvigyorodik, apró puszit hint farkamra, s testem ismét összerándul, ahogy hirtelen vezeti belém egyik ujját. A nedves végtag könnyedén csusszan belém, újabb halk, visszafogott sikolyokat előcsalva torkomból, s kezeimet számra szorítva próbálom megfékezni hangomat. Szívem mintha őrült gyorsasággal zihálna fülemben, lábaimat felhúzva feszítem meg testemet. Ismét szájába veszi merevedésemet, s bejáratomat felkészítő keze egyre gyorsabban, a vad, ritmusos zene ütemében kezd mozogni, s hangos, kitörő nyögéssel érem el a gyönyör kapuját, de szinte abban a pillanatban, hogy kielégült sóhajom elhagyja ajkaimat, Craig újabb simításokkal izgat fel, s fellélegezni sincs időm, szenvedélyes, vad gyorsasággal hatol belém. Felsikítok a testemben robbanó gyönyörtől, a kemény hímtag forrón tölti meg testemet, s Craig arcomhoz hajolva követel hosszú, szüntelen csókot ajkaimtól. Szinte rögtön gyors, kiéhezetten vad ritmust diktál csípőjével, erős, mély lökésekkel merül el bennem újra és újra, s ujjaim görcsösen mélyednek bőrébe, vörös csíkokat húzva hátán. Lábaimat dereka köré fonva engedem még mélyebbre magamban, s minden lökésnél mintha egyre forróbb lenne vágya. Remegve, sóhajtozva kapkodok levegőért, szinte belefulladok a szenvedélyes ritmusba.
Végtelen hosszúnak tűnő percekig falja ajkaimat, egész testem beleremeg az egyre gyorsabb és gyorsabb tempóba, s fejemet erőtlenül hátraejtve kapkodom a levegőt, mikor ajkaink elszakadnak egymástól. Már-már kétségbeesetten kapaszkodom a széles vállakba, s ő fejem hátracsuklását kihasználva halmozza el nyakamat, s fülemet forró, nedves csókokkal, teljesen öntudatlan állapotba taszítva elmémet.
Egész testem ívbe feszül, fenekem felemelkedik a kanapéról, ahogy lábujjaim a puha párnákba marnak, s hangos nyögés szakad ki ajkaim közül, ahogy ismét elélvezek, s érzem, ahogy izmaim Craig merevedését szorosan körbeölelve kényszerítik őt is, hogy kövessen. Zihálva, lihegve lazítom el testemet, remegő kezekkel túrom ujjaimat Craig hajába, s ő alkarjával fejem mellett támaszkodva tartja meg magát.
- Megyünk fürdeni? – Suttogja halkan, forró, gyorsan kapkodott lehelete simogatja arcomat, s halovány mosoly kúszik ajkaimra, miközben lábaimat ismét dereka köré fonom. Lehúzom magamhoz egy csókra, majd halkan, elvigyorodva suttogok én is ajkaira.
- Azt hittem még táncolni akarsz… – Kacér vigyorral nyalintom meg nedves ajkait, s ujjaimmal vállát cirógatva rajzolok apró köröket bőrére.
Szerkesztve Silvery által @ 2010. 12. 11. 21:10:26
|
| timcsiikee | 2010. 12. 07. 14:59:03 | #9676 |
Karakter: Craig Norman
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Craig:
Elmosolyodva bólint, felpipiskedve nyom puszit arcomra, amitől én arcomra is mosoly szökik, elvigyorodva hajol közelebb, puhán lehelve a szavakat.
- melegen öltözz fel.
Pár perccel később már a kocsiba ülünk be, szó nélkül húzom magamhoz, finom csókot lopva bújtatom ujjaimat dús, selymes hajába, lábamon támaszkodva tartja meg magát, majd édes, rózsás arccal pillog fel rám édesen.
- - Haru-chan… ahhoz, hogy elinduljuk, el kéne mondanod, hogy hova megyünk. – közlöm vigyorogva, mire meglepetten pislog fel rám, arcának szép pírja elmélyül, sötétebb lesz, és dünnyögve kuporodik össze az ülésen.
- Majd irányítok.
~*~
Elég furcsa helyre navigál, nem jártam még erre, de nem nehéz megjegyezni a visszavezető utat. Egy teljesen elhagyatott, régi, üres kis parkolóban állunk meg, kiszállunk a kocsiból, arcomat gyorsan megcsapja a csípős levegő, persze nem olyan erősen.
- Hova megyünk? – kérdem, miután bezártam a kocsit, és újra vezetni kezd.
- Majd meglátod… te mondtad, hogy rám bízod a döntést. – ez így van Haru-chan, de azt nem mondtam, hogy légy ennyire titokzatos. Csak apró mosollyal követem. Nagyon lelkesnek látszik, sőt mi több… A szemei csak úgy csillognak, izgatott minden lépése és lélegzetvétele. Talán több ilyet kellene csinálni, bár nemsokára jön a hideg és a tél, nem sok lehetőség lesz a kimozdulásra.
Sokáig bandukolunk, még nekem is szabályozni kell a légzésemet ahhoz, hogy ne fulladjak ki hamar, és hogy a mély lélegzetvételektől ne fázzak meg. Ahogy feljebb érünk, kezd hűvösebb lenni, a fák között süvítő szél egyre csípősebb, és egyre távolodik a város zaja, bár már a parkolóban is csak az utolsó madarak csicsergését lehetett hallani.
- Mindjárt ott vagyunk – szólal meg a nagy domb teteje felé, csak némán követem tovább, és felnézek az apró toronyra. Érdekes, még nem hallottam erről a helyről, bár általában a helyiek szokása, hogy megfeledkeznek az ilyen helyekről, ha már ráuntak. Mindenhol ez van.
Hosszú csigalépcső vezet felfelé, és ahova felérünk, szabadon száll keresztül a szél. A korlátokig fut, megtámaszkodik rajta, szerencsére elég masszívnak látszik. Figyelem didergő alakját, hátulról karolom át, fejét hátra dönti, és láthatom lágy mosolyát. Szeretem… tényleg szeretem.
- Imádom ezt a helyet… Meg akartam mutatni. – kicsusszanva ölelésemből a kő korláthoz sétál, óvatosan simít végig rajta, majd tekintetét levezeti a városra. Igazán szép látvány még így nappal is, hogy mindent belátni.
Megint mögé lépek, hogy lassan karolhassam át, fél kézzel óvatosan bűvölve le róla a sapkát. Az illatát akarom… Az érintését… Őt akarom…
- Gyönyörű. – súgom fülébe, ujjaimat a sálra terelem. Mélyet lélegzek hajának édes illatból, de még nem elég… Még nem.
Lassan kihúzom a puha anyagot, hűvös orrommal simítom arrébb meleg tincseit nyakából, majd puha csókot nyomok a forró bőrre, sóhaját epedve hallgatom. Szeretem. Őrülten…
Fejét hátra döntve csillog fel rám a ködös szempár, elmosolyodva hajolok ajkaira, hagyom, hogy tincseimmel játszadozzon, miközben lassan csókolom puha ajkait. Kipirult arccal hajol el, elmosolyodva támasztom fejemet a vállára, hogy egy irányba nézhessek vele.
- Itt jegyezték el egymást a szüleim. Mikor kicsi voltam minden évben kijöttünk ide legalább egyszer… legtöbbször karácsony este. Valahogy mindig arra vágytam, hogy egyszer eljöjjek ide karácsonykor valakivel, akit szeretek. – szusszanva hunyom le szemeimet, s egy szélesebb mosolyt csal arcomra a mondat. Ez úgy hangzott, akár egy célzás, pedig tudom jól, hogy nem annak szánta. Édesen naiv, ha nem figyel oda.
Derekát megfogva perdülök egyet körülötte, elé kerülök, és a korlátnak támaszkodom, hirtelen görcsösen kapaszkodik vállamba, ujjai belemélyednek a kabátomba, jól érzem. Édes…
- Haru… Ha szeretnéd, eljöhetünk karácsony éjszaka. – lágy mosollyal bólint, elérzékenyült arcát magamhoz húzva ejtem rabul ismét ajkait, lassan visszahúzom fejére a sapkát, hogy ne fázzon meg, a sálat is visszaakasztom a helyére.
Visszasétálunk a kocsihoz, dideregve kucorodik össze az ülésen, majd én is beülök mellé, bezárva az ajtót.
- Bekapcsolod a fűtést? – kérdi fázós hangon, apró vigyorral figyelem alakját, tekintetéből látom, hogy szinte olvas a gondolataimban.
- Van annál gyorsabb módszer is, tudod nagyon jól, Haru-chan – vigyorom kiszélesedik, nem szólva semmit mászik ölembe, s huncut mosolya kunkorodik szép arcára, amit kicsípett a hideg.
Nyakam karolja át, terpeszben támaszkodik meg felettem, arcomhoz hajol, én pedig mohón folytatom tovább félénk tevékenységét, kerek fenekébe markolva rántom magamhoz, hogy éhesen falhassam ajkait.
Mosolyogva hajol el, puha mozdulattal csalja le rólam a szemüveget, én pedig a kabátot simítom le róla, ami halkan zörögve adja meg magát.
Később már alig csak pár ruha takar minket, a kocsi fülledt levegője is fűti testünket, de inkább a vágy az, ami kiűzte a hideget a környezetből. Kiszabadítom vágyát, s követi mozdulataimat, másik kezemmel fenekéről simítom le az anyagot, hogy ujjaimmal lüktető bejáratát készíthessem fel… Tűzforró, szinte légnek az ujjaim. Csodálatos…
- Crahig… itt… bárki… megláthat… - nyöszörgi édesen akadozva, kiszélesedett vigyorral csúsztatom ujjaimat mélyebbre benne, megfeszülve fojtja vissza apró nyögését, ujjai megfeszülnek farkamon, és akaratlanul is felmorranok. Haru-chan…
- Nincs itt senki rajtunk kívül. – lassú simításokkal utalok arra, mit tegyen. Feláll ölemből, így könnyedén tudom lesimítani róla a nadrágot. Nem… nem bírom tovább, és még az sem tart vissza, hogy valóban bárki jöhet. Az ablakra csapódott pára homályossá teszi a kilátást, így egyre kevésbé zavar minden. Csak őt akarom… érezni akarom… A magaménak akarom… Most.
Visszahúzom magamhoz, halkan felmordulva siklom végig ajkain, lágyan duruzsolva a szavakat.
- Csináld. – utasítom halkan, s szinte azonnal szót fogadva vezet magába. Hörgésemet egy sóhajba fojtom, elveszek az élvezetek felhőjében, s csak azt akarom, hogy ő legyen mellettem. Nem vágyom semmi másra.
Egyre gyorsabban mozog, derekát fogva irányítom olykor, bár inkább csak tartom, hogy elgyengült tagjai tovább bírhassák. Hajába túrva vonom újra és újra magamhoz, csókom viszonozva piheg édesen, a gyönyör apró ráncai mesésen festenek arcán, s szívverésem még gyorsabb lesz a látványától. Nyakát csókolom, majd letérek mellbimbóira is, ujjai hajamba markolnak gyengén nyöszörögve, s csak morogva hagyom, hisz fájdalmat egyáltalán nem okoz.
Haru-chan… nem… nem bírom tovább.
Egyik kezem lesimítom testén, alhasának feszülő farkacskájára siklanak ujjaim, mire egy pillanatra megáll, se másik kezemmel irányítom, hogy mozogjon tovább. Lassan masszírozni kezdem, majd fokozatosan veszem fel csípőmozgásának tempóját, nyöszörögve görnyed össze.
- Neh… Craig… - nyöszörgi halkan, csak elmosolyodva hintek puszit duzzadt ajkacskáira. Csípőjével körkörösen is elkezd mozogni, ezzel kicsalva belőlem egy hangos, meglepett nyögést, így újra gyorsítok csuklóm mozgását.
- Ah… Haru-chan… túl jó vagy –halkan dörmögöm ajkaira, amit ez után újra csókba csábítok, még pár forró mozdulat, s egyszerre feszülünk meg a kirobbanó gyönyörtől. Ajkaimba sikolt, és pedig halkan morranok fel.
Lassan hajol el tőlem és vállamra támaszkodva borul testemre, hallgatom halk pihegését, és mosolyogva cirógatom testét gyengéd utójátékként. Puhán ölel át.
- Szeretlek Haru-chan… - dörmögöm halkan, egy pillanatra kisebbre kuporodik, és erősödik ölelése.
- Én is… nagyon szeretlek… - hagyom, hogy így pihenjen jó ideig, bekapcsolom a fűtést a legmagasabb fokra, majd mikor már mindketten eléggé lenyugodtunk, felsimítom arcát, hogy szemembe nézzen. Szemei kábák, hunyorítva figyel, arca édesen kipirult, ahogy a legjobban szeretem.
- Több ilyet kéne csinálnunk – vigyorodom el halványan, tenyeremet arcára simítom, de ő csak mosolyogva dörgöli bele arcát, mintha megrázná fejét. Talán valami hasonlót gondolhat „nem is vártam tőle mást”. Halkan kuncogva hintek újabb puszit ajkaira, majd lassan az anyósülésre terelem, hogy felöltözhessen. A szűkös helyen kicsit nehezen megy, szerencsére nekem csak meg kell igazítanom a nadrágom, és felkapnom az inget és kabátot.
- Mi a következő program? – kérdem fel fordulva, majd sóhajtva hajamba túrok, és visszakapom a szemüvegem. Muszáj vagyok így vezetni.
- Igazából… - lábacskáit felhúzva kuporodik össze, felpillantva rám. – Csak ennyit találtam ki. – Hm… elmosolyodom. Kicsit fáradtnak tűnik. Vajon meddig maradt fel az éjszaka? Ráadásul korán is jött. De a sétával és ezzel az együttléttel szerencsére eltelt egy kis idő.
Kiszélesedik mosolyom, a kormányra támasztom alkarjaimat, én pedig rádőlök.
- Ez azt jelenti, hogy innentől én irányítok? – vigyorodom el, lágy tekintettel figyelve minden mozzanatát. Megdobogtatja szívem… mosolyt csal arcomra… mindig felderít, ha a közelemben van… tényleg beleestem.
- Igen – bólint kisebb mosollyal, állát feltámasztja térdeire, de lesimítom lábait, és szólok, hogy kösse be magát.
- Akkor először is… ebédeljünk meg valahol.
- Mármint… étteremben? – kérdi meglepett pillantással, és felé fordulva mosolyodom el bíztatóan, a kulcsot elfordítom, és felmorran a motor.
- Igen… de átmegyünk egy szomszéd városba – bekötöm magamat is, majd visszafordulok felé, ujjamat álla alá terelem, és közel hajolok arcához. – Holnap pedig majd főzök neked – rákacsintok szemüvegem mögül, apró puszit nyomok megcsócsált ajkaira, és visszahajolok a volánhoz, hogy vigyorogva indulhassunk tovább.
~*~
Kellemes, kis egyszerű étterem, semmi különös azt leszámítva, hogy nincs kifejezetten külön asztal, hanem kisebb boxok ami két vagy több személyes. Nincsenek sokan így nyugodt a hangulat. hagyom, hogy azt rendeljen amit csak szeretne, élvezi a környezetet, és hogy végre emberek előtt lehetünk, együtt. Jó érzés… ezért szeretek ebbe a városba jönni. Nem ide tartozol, nem tudják ki vagy, nem is érdeklik addig, míg valami feltűnőt nem csinálunk.
Míg várunk, mesélek egy ilyen unalmas tanárképzésről, és hogy mik szoktak ott folyni. Nem nagy kunszt. Ülni és hallgatni kell, olyan érzésem támad, mintha visszakerültem volna az egyetemi padba, önkénytelenül.
Kihozzák végre az ételt, nyugodtan enni kezdünk. Hangulatos minden, és teljesen magával ragad mindaddig, míg meg nem érzek valamit.
Kikerekedett szemekkel pillantok fel a rejtetten vigyorgó Haru-chanra, aki élvetegen vesz egy falatot a szájába. Vajon… miért támasztotta a cipőjét a székemre a lábam között? Felvonom egyik szemöldökömet és egy újabb falatért nyúlok, de kiesik a villa a kezemből, és fél kézzel az asztallapba markolok, hogy kontrollálni tudjam arcomat. Még szerencse, hogy senki nem lát be ide.
- Mit csinálsz? – dörmögöm halkan, elmosolyodva, felkönyökölök az asztalra, és tüzes pillantással, kissé komoran figyelem arcát. Dobban egyet mellkasom, újra kikerekedett szemekkel figyelem, ahogy érzékien végignyal a villán, majd láthatatlanul nyelnem kell egyet. Direkt csinálja, tudom jól. Hehe… mosolya mindent elárul, de csak egy visszafogott vigyorral reagálok rá. Szép bosszú, Haru-chan… nagyon szép.
- Én? Semmit – válaszol könnyedén, majd felszúr a villára egy falatnyi ételt, végig figyelem, ahogy a szájához emeli, és direkt lassan csúsztatja be, majd ismét finoman végighúzza nyelvét a villa vonalán. Francba… Kezdene kiismerni? Ezen túl jobban kell figyelnem rá. Tegyünk próbát.
- És meg is mernéd tenni? – vonom fel egyik szemöldökömet. Ebbe biztosan nem megy bele, tudom, hogy csak játszadozik. Viszont a válasz meglep.
- Hoppá… elejtettem a villámat – egy vigyorral hajol le érte, de utána kapok.
- Ne – morgom halkan, hogy ne keltsek feltűnést, ő pedig vigyorogva hajol fel ismét.
- Miért? Nem ezt akartad? – hihetetlen, és még vigyorog is hozzá.
- Látom elemedben vagy – viszonzom egy mosollyal, egyik kezemmel az asztal alá nyúlok, hogy a lábam közé visszatett lábát ruhán keresztül simogassam meg. Sajnálom Haru-chan, megástad a sírodat – Örülök, hogy ennyire szeretnél nekem örömet okozni. – vigyorodom el, közben ujjaim becsúsznak a nadrág szára alá, hogy végre újra érinthessem bőrét – Majd este villogtathatod a tudásod. – imádom, ahogyan duzzog.
~*~
A kellemes kis ebéd után nem a kocsihoz megyünk vissza, hanem kiérve a helyiségből megragadom kezét, és elsétálok vele a park felé.
- Craig… mit csinálsz? Egy csomó idegen látja, hogy…
- Épp azért teszem – szakítom félbe egy nyugtató mosollyal, majd úgy csúsztatom kezem, hogy összefűzzem ujjainkat. Megnyugszik, s édes kifejezéssel arcán, nyugodtan sétál mellettem tovább, ujjai forrók, és tökéletesen tenyerembe illik, úgy fogom gyengén mégis határozottan, mintha soha nem akarnám elengedni. Nem is akarom…
Nem törődöm az emberekkel, akik figyelnek minket, habár nem egy megszokott látvány. Talán azért nem olyan sok a megbotránkozott arc, mert valamivel fiatalabbnak nézek ki a koromnál. Soha nem sétáltam még kézen fogva, senkivel. Ő az egyetlen, akivel ezt megteszem, és szinte bárki előtt.
Besétálunk a park területére, szinte üres, hisz ilyen időben kevesen járnak a szabadba. Mindenki szeret otthon pihenni, esetleg vásárolnak az esti vacsorához. A gyerekek a szüleikkel vannak, vagy barátaikkal egy meleg helyen, ahol elszórakoznak egymással.
Én viszont… így kettesben tudok lenni azzal, akivel szeretnék egy olyan helyen, ahol valóban bárki láthat. Ide is besétálhat bárki, akkor sem fog zavarni a jelenléte.
A tájat a sárga és a barna szín uralja, néhol zöld, vagy vöröses foltok élénkülnek fel, a pázsit még zölden pompázik, de betakarja a sűrű avar.
A közelben egy szökőkút áll, de a hideg miatt már nem üzemel, gondolom nem szeretnék, ha egy hirtelen hidegtől befagyna. A közelébe ballagunk, gondolok egyet, majd mosolyogva megtorpanok, Haru-chan csak utánam pár lépéssel. Még mindig kezét fogom így könnyen rántom vissza magamhoz, másik kezemmel átölelem derekát, megdöntöm hátra, miközben erősen tartom, és egy hirtelen, szenvedélyes csókkal lepem meg, szorosan magamhoz ölelve.
Meglepett nyögést hallat, de könnyen adja meg magát, kabátom nyakába markolva nyitja ki édes ajkait, hogy beférkőzhessek, s ezt persze ki is használom. Szuszogva hívom táncra nyelvét, szinte falom ajkait félőrültként, majd széles mosollyal hajolok el tőle. Imádom ezt a kipirult arcot.
- Ezt most miért? – kuporodik még mindig össze karjaimban, ugyan úgy hátra hajolva.
- Mert szeretlek – dörmögöm ajkaira mosolyogva, orrommal megsimítom nóziját. – És mert jól esett. – lesimítom fejéről a sapkát, hogy fülébe csókolhassak, lassan egyenesedem fel vele, felsóhajt, de ugyanakkor meg is próbál eltolni magától.
- Ne, Craig… itt már tényleg hideg van.
- Majd felmelegítelek – dörmögöm halkan fülébe, egy pillanatra elgyengül, de ismét védekezésbe kezd.
- Komolyan mondom… - na jó, erre már nem tudok mit válaszolni valóban… Csak egy valamit.
- Rendben, Haru-chan, megállok… - arcára nyomok egy puha puszit, majd elvigyorodom – Ha megígéred, hogy otthon te fogsz elcsábítani engem.
|
|
