|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| Nauki | 2014. 06. 29. 11:10:47 | #30450 |
 Karakter: Chrisopher L´Ocenter
Megjegyzés: loraneko-nak
Reggel hulla fáradtan keltem. Álmomban boldog voltam, de ahogy felébredtem szembetaláltam magam a szörnyű valósággal. A munka maga alá temet, édesanyám kórházban fekszik, kitudja meddig még, egyedül vagyok, nincs egy igaz társam, akire számíthatnék. Csak a karrieremnek éltem.
Ezen gondolataim között kikeltem az ágyból, elvégeztem a reggeli rutindolgaimat, megetettem a kutyusomat. Majd indultam is a színházba. Már korán reggel itt kezdem a napot. A gondolataim folyamatosan a kórházon járnak, de megpróbálom kizárni ezeket és a munkára koncentrálni. A színpad előtt beszélgetek, mikor arra leszek figyelmes, hogy Miyu kezéből kiesik a szövegkönyv, mire feleszmél gondolataiból.
- Minden renden van? Kicsit szétszórt vagy ma, egy fél perccel ezelőtt is kérdeztem valamit de nem válaszoltál – kérdezi Karl.
- Tényleg? – fejéhez kap- Bocsánat, ma kicsit szétszórt vagyok. De mindjárt rendbe hozom magam. – mondja, mire nem tudom megállni, hogy egy csípős megjegyzést oda ne szúrjak.
- Hát ha ilyen leszel a színpadon is akkor inkább más partnert kérek- erre csak fintorog.
- Azért nem kell aggódnod Chris- szól közbe korábbi beszélgetőpartnerem- Miyu nagyon jó, csak most problémái vannak a…- leállítja mielőtt befejezhetné a mondatot.
- Nincs semmi baj. Megyek, megiszom egy kávét, és összeszedem magam. De előtte beszélni szeretnék veled négyszemközt- Miyu kézen ragadja és félrevonulnak. Mikor látom, őket felém közeledni rákérdezek, kíváncsian.
- Miről volt szó?
- Semmiről. Semmi olyanról, ami rád tartozik- mondja arrogánsan partnerem.
- Kis szívem. Mindenről tudnom kell ami a darabbal kapcsolatos. Még azokról is amik befolyásolhatják ennek tökéletességét, sőt azokról is amik a színészek hozzáállását változtatják meg- közlöm vele félig elfojtott arroganciával.
- Nos, kedves okoska - kezdi gúnyosan - Jelen esetben semmi olyan dologról nem volt szó, ami befolyásolná az általad felsorolt dolgokat - Nagyon nincs most türelmem elviselni, a hülyeségeit.
- Azt majd én eldöntöm, halljuk? – közlöm vele elkomorodva. Engem csak ne osszon ki senki.
- Nem tartozik rád. És ne akarj mindent tudni, ami nem tartozik rád- mondja leplezetlen dühvel.
- Elég legyen! - szól ránk Karl mielőtt túl eldurvulna a helyzet - Chris nem mondott semmit ami idetartozna. De most már kezdhetjük a próbát, békességben? - egyikünkről a másikunkra néz.
Én csak bólintok.
- Remek. Előbb a főbb jeleneteket próbáljuk el Antonio és Belle között Chris elképzelés szerint.
- Nyomás fel a színpadra!! – eleget téve az utasításnak, miután a hölgyemény elvágtat mellettem és vállával meglök, én is felmegyek a színpadra. Már kíváncsian várom, hogy fog alakítani Miyu, vajon képes félrerakni az irántam érzett gyűlöletét és ellenszenvét? Vagy pedig megbukik, mint színésznő?
A darab elég érdekes téma köré épül, szerelmes dráma. Egy bérgyilkosról szól, akit felbérelnek, hogy öljön meg egy gazdag főnemest. A férfi Antonio egy bálra beolvadva férkőzik a férfi közelébe, de időközben találkozik egy lánnyal Bellel. Megtetszik neki, eleinte csak eszközként tekint rá. A bál végén megöli a férfit. Belle gyászba merül és a gyászból az udvarló Antonio emeli ki, aki közben titkos életet él és beleszeret az ártatlan nőbe. Egy rosszul elsült küldetés miatt, Belle veszélybe kerül és elrabolják, hogy csaliként használják Antonio ellen. Antonio óvatlan és mindent megtenne szerelméért. Belesétál a csapdába. A rabságban kiderül, hogy Antonio Belle apjának a gyilkosa. Belle szerelme gyűlöletté alakul, átáll a sötét oldalra. Antonio megszökik és mindent megpróbál megtenni Belle visszaszerzéséhez. Egy rajtaütés során, véletlennek köszönhetően, azonban támadójának hitt megmentőjét halálosan megsebzi. Antonio a karjai között hal meg, Belle pedig ráébred, mennyire is fontos volt neki a férfi, így álcázva bosszúvágyát, megöli a valódi bűnöst a megbízót. A bosszúálló nőt elkapják, kínozzák, de hogy ne szenvedjen és szeretteivel legyen öngyilkos lesz a rabságban.
Érdekes története van, azt hiszem, megérdemli a címet. Nagy kihívás lesz ezt színpadra vinni és sok munkánkba fog kerülni. Most azt a jelenetet fogjuk elpróbálni, mikor Belle és Antonio először találkozik a bálon. Nem történik, semmi csak váltanak pár szót. Párszor megállunk és kapunk instrukciókat. Mivel nem kedveljük túlzottan a másiakt, így a szerelem hitelessége nem jön elő nagyon és ez feltűnően látszódik is. A próba végeztével, rohanok is tovább a díszleteket intézni. kínkeserves megbeszélés következik, sok ötletezés és egyéb. Az eldőlt, hogy egy hatalmas kör alapú tér lesz, ami lassú forgásban lesz majd, a részeit lehet mozgatni, könnyű is lesz és forgás közben a helyszín változik, ez a legkézenfekvőbb megoldás. Délután kettő felé járhatunk, mikor a kórház felé veszem az irányt. Negyed órát tartózkodom, ott majd tovább indulok. Kifelé jövet, Miyut pillantom meg.
- Szép jó napot- köszönök neki oda. Hangom hatására feleszmél gondolataiból és közelebb jön hozzám.
- Szia – köszön.
- Mi járatban?- kérdezem kíváncsian és eltűntetem hangomból az aggódást és a szomorúságot.
- Magánügy- sóhajt, hosszú szünet, majd ismét megszólal- Édesanyád, hogy van?- kérdezi halkan, mintha félne tőlem.
- Mint egy szobor, ha a gépek nem sípolnának, azt se tudnám megkülönböztetni, hogy halott e vagy él- komorodok el- Mindegy, ilyen kesze kusza időkben különbséget kell tennem a magánélet és a munka között, csak az a baj, hogy nekem nagyrészt csak a munka létezik-, mosolyodok el keserűen. Szemeibe mélyedek, nem tudom, mi játszódhat le benne. Ez az első alkalom, hogy valamelyest nyugodtan el tudunk beszélgetni és nem a másikat nyúzzuk. Az órámra nézek.
- Ne haragudj késésben vagyok- kapok a fejemhez- Tudod, mit ha ma délután ilyen meglepően kedves vagy, akkor találkozzunk négy órakor a főtéri szökőkútnál. Ha már partnerek vagyunk, illene megismernünk egymást- kacsintok majd távozok, válaszát meg se várva. Mit művelek te jó ég. Mi lesz még ebből. Hatalmas mosollyal az arcomon hagytam el a kórházat és elindultam egy kampánytalálkozóra.
|
| Nauki | 2013. 09. 13. 22:03:45 | #27326 |
Karakter: Chrisopher L´Ocenter
Megjegyzés: loranekonak
- Nem tud vigyázni!- dörren rám, egy tiszteletet parancsoló női hang. Éppen az öltöző felé sétáltam, hogy még az utolsó simításokat el tudják rajtam végezni a fotózás előtt, kezemben a kávémmal, mikor valaki meglökte a kezemet. Ez a valaki nem más volt, mint a hang tulajdonosa. Most pedig nekem rikácsol, mikor az ő hibája…
- Én??? Hát maga ütötte meg a kezem. Önnek kéne, bocsánatot kérni- vágom rá, végigfuttatva tekintetem az előttem álló, csupa kávés nőn. Mosolyogva tekintek rá, olyan ,jaj de sajnálom, képpel, de a szemeim egy csöppnyi megbánást sem mutatnak.
- Még hogy nekem! Kire öntötte a kávét? Rám. Úgyhogy szerintem azt magának kéne!- dühöng, a barna hajú tünemény. Bocsánat, tünemény? Jelen pillanatban egy mérges fúriához tudnám hasonlítani.
- Úgy csinál mintha én mondtam volna, hogy magára ömöljön- forgatom meg a szemeimet. Kényes nőszemély.
- Ha nem tartotta volna olyan ferdén, akkor nem ömlött volna rám- akadékoskodik. Jó, hogy abba nem köt bele, hogy levegőt veszek.
- Eszénél van? Tudja, milyen hülyeséget beszél?- kérdezem némi ingerültséggel a hangomban, továbbra is unott képpel meredve rá. Az előbbi mosolyomat, akadékoskodásával eltűntette.
- Maga lehülyézet? Mégis mit gondol ki maga, hogy így beszél velem?- komplikálni azt tud. Úgy beszél, mintha ő lenne az Atya Úr Isten, vagy valami hasonló.
- Én nem hülyéztem le csak azt mondtam tudja-e milyen képtelenségeket beszél- mondom ki nyíltan, véleményemet. Már minden szem ránk szegeződött. Lesz min csámcsogniuk az ifjú hölgyeknek a mai nap folyamán, már hallom is, ahogy egymás között sugdolóznak.
- Szóval ráadásul még zagyvaságokat is beszélek- dühöng tovább, mintha muszáj lenne.
- Mért kell kiforgatnia minden szavamat? Ha úgy tetszik, igen azt mondom, zagyvaságokat beszél. Belegondolt mit mondott, hogy kifelé tartom a poharat. Mégis honnan veszi azt, hogy kifelé tartom a poharat? Egyáltalán maga honnan tudja, hogy kell tartani egy poharat, talán specialistája a pohártartásnak?- hangom csak csöpög a gúnytól. A gúnyolódás a szakterületem, és nagyon imádom is csinálni.
- Befejeztem. Szamarakkal nem vitatkozom- ordít rám, és szúrós szemmel tekint fel szemeimbe, amit viszonzok is. Velem csak ne kiabáljon egy oktalan nő sem!
- Szamárnak nevezett? Most akkor ki hülyézett le kit? – akadok ki- Na idefigyeljen, nem szokásom ilyent mondani hölgyeknek …- mondatom, félbe kell harapnom, mert Sam közénk áll és homlokán kidagadó erekkel, dühös ábrázattal zendít rá mondandójára.
- Elég! Inkább fogjunk neki a munkának, ha már mind a ketten itt vagytok- mondja, végére lenyugodva. Na ne?! Ő a modelltársam? Ez a nagyszájú kis okostojáspalánta? Na ki van csukva!
- Ő a másik modell? - csodálkozunk el mindketten. Sam bólint.
- Chrisopher ő itt Hiraga Miyu- ezt most jól kifogtad barátocskám. Ez aztán a szép közös munka lesz, mit ne mondjak.
- Miyu ő meg itt Chrisopher L´Ocenter- és Sam megint rosszul ejti ki a nevemet. Már épp szóvá tenném, hogy ne törje annyira francia családnevemet, mikor egy halk morgás üti meg a fülemet.
- Még szerencse, hogy csak egy fotózásig kell elviselnem- morogja, majd Sam bevág mindkettőnket az öltözőnkbe.
A fotózás alatt, rengetegszer szúrunk oda gúnyos megjegyzéseket a másiknak, nyomorult Sam ígyis utálja, ha gúnyolódom, de mire kijelenti, hogy végeztünk már a halántékát maszírozza. A képek alapban nem lettek rosszak, legalábbis amennyit mutattak belőlük. Nagyot sóhajtva vonulok be az öltözőbe. Soha többé nem akarom látni ezt a ,,hölgyeményt,,.
A nap további része unalmasan telik. Beugrom a díszlettervező műhelybe és a most készülő elemeket ellenőrzőm, utána rohanok a jelmezeket megnézni, majd utána elhozom a nyomdából a forgatókönyveket, szövegeket, koreográfia terveket. Beugrom a stúdióba, ahol éppen az egyik most befejezett munkánk hang effektjein csiszolgatnak. Megnézem, hogy haladnak, majd rohanok is egy könyvdedikálásra. időközben már hat felé jár az idő, de a nap végére még beesek egy interjúra is, az esti GlobalStarshowba. Nyolckor álmosan zörgetek kulcscsomómmal a háznál. Kutyusom hatalmas örömmel fogad. Megetetem, én is eszek valamit, megiszok egy bögre tejet, majd zuhany és fáradtan dőlök be az ágyba. Azonnal elnyom az álom.
Reggel az ébresztőmre kelek, kinyomom, aludni akarok!
Álmosan nyitogatom a szemeimet. Ránézek az órára…
Késésben vagyok!!!
Villámgyorsan összekaptam magam, emberi külsőt varázsoltam magamnak és indultam is a színházba. Egy laza fehér inget, rá pedig egy kötött lila, V kivágású felső, minek az ujját feltűröm. Hozzá sötétkék farmernadrág és egy fekete sportcipő. Felteszem a napszemüvegemet és nagy sebességgel haladok célom felé. Odaérve, keresek magamnak egy helyet, kicsit távolabb a színháztól, direkt szóltak, hogy mindenkinek meg van a maga helye. Nem szeretnék kellemetlenséget okozni senkinek sem, most nem. Ez a munka túl fontos most számomra. Beérve, mosolyogva köszönök a rám váró nőnek, aki udvariasan bemutatkozik, majd elvezet a színpadhoz, ahol az előadók a földön ülnek, beszélgetnek, néhányan tornaruhába nyújtanak, vagy csak szituációs gyakorlatokat végeznek. Az egész légkör, olyan megragadó, családias hangulatot áraszt az egész társaság. Jó végignézni rajtuk, már előre tudom, öröm lesz velük dolgozni, lelkiismeretes embereknek tűnnek. Karl, akivel együtt fogok dolgozni ezen a darabon, át tessékeli őket valamilyen megbeszélő terembe. Mikor megindulnék a tömeg után, megállít és barátságosan megmutatja az öltözőmet és az itt tartózkodásomra kijelölt dolgozószobát, ahol tökéletesen minden az igényeimre van szabva. Ezek után beszélgetve mi is a megbeszélő terembe indulunk. Amint belépünk a terembe, mindenki elcsendesedik és kíváncsian szemlélnek, eddig még nem nagyon tűnhettem fel nekik. Ahogy az arcokat szemlélem, egy ismerős, eddig nem látott női szempáron is megakad a tekintetem… Gondolkodnom kell, hogy rájöjjek, vele fotózkodtam tegnap! A meglepetéstől enyhe döbbenet ül ki az arcomra.
- Gyerekek. Ő itt Chrisopher L´Ocenter. - mutat be - Ő lesz a producer társam ebben a darabban és nem mellesleg a főszereplő pasi- vigyorog a többiekre, akik sugdolózni kezdenek.
- MI? – hallok egy ismerős, fülsértő hangot. Ennek a nőnek, sose jó semmi!- Azt már nem! - tiltakozik.
- Chrisopher az a lány, aki megszólalt ő pedig a főszereplő nő- mutatja be nekem, a számomra ismert hölgyet. Pedig ez volt az egyetlen kívánságom Uram? Ilyen nehéz lenne teljesíteni? Nem akartam látni sose…
Nem. - csattan fel - Hogy én ezzel az alakkal egy darabban játsszak, sőt partnere legyek. Nem akkor inkább visszaadom a szerepet- áll fel az asztal mögül, ahol eddig ült.
- Maga mindig ilyen? – kérdezem.
- Ti ismeritek egymást? - néz fel váltva ránk Karl.
- Igen. Volt szerencsém megismerni tegnap a fotózáson- mondja gúnyos hangnemben- És a kávéjával is- teszi hozzá. Már a nyelvem hegyén van egy csípős beszólás, de Karl közbeszól.
- Akkor pont jó. Legalább jól kijöttök majd egymással– MÉG MIT NEM!!
- Ja, itt mindenki tegez mindenkit - fordul hozzám a férfi- és Miyu nem adhatod vissza a szerepet már megírtuk a szerződést.
- De…- kezdené megint a hiszti rohamát.
- Nincs, de. Akkor neki foghatunk? – teszi fel a költői kérdést, mivel ezen nincs mit kérdezni. El kell kezdenünk a megbeszélést és kész. Ezen nincs mit vitatni.
- Muszáj nem?- nézek rá mosolyra húzva ajkaimat.
- Nagyon úgy néz ki- nevet vissza. A többi asztallal és székkel szemben lévő asztal mögé sétál, intve nekem kövessem. A kezemben lévő mappámmal odaállok az asztal mögé. A vaskos papírkötege mellé ledobom az én vékony kis iratgyűjtőmet.
- Akkor, üdv mindenkinek! Christopher L’Ocenter vagyok, mint már hallottátok- kezdem, de egy kis szünetet tartok hátha, valaki közbeszólna. A valaki alatt barátosnémat értem.
- Szólítsatok nyugodtan Chrisnek, vagy, ahogy tetszik-, mosolyodom, el szélesen- Én vagyok a társrendező, producer nevezzetek annak, aminek szeretnétek. A lényeg, hogy együtt fogunk dolgozni most egy darabig, és szeretném, ha a munka, zökkenőmentesen zajlana és, hogy a végén egy hatalmas siker legyen, mindenki számára ez a darab- itt Karlra nézek, aki bólint. Előre lép egyet.
- Eddig a darabról nem nagyon volt szó, mivel a darabot, amit választottunk át kellett dolgozni egy új forgatókönyvbe, amit Chris írt meg. Nagyon hálásak vagyunk érte- néz rám és kezet fog velem- Továbbá, a szerepek már nagyrészt körvonalazódtak, jobban mondva már csak pár mellékszereplő hiányzik és teljes a szereplő gárda. A táncosok koreográfiája, pedig, ahogy tudom már alakul- itt rám néz.
- A munkaköröket elosztottuk Karl és köztem- kezdem a fontosabb dolgokkal- Én fogok felelni a díszletekért, jelmezekért valamint, azért, hogy a szövegkönyveiteket időben kézhez kapjátok. Akkor tehát, dobpergést kérünk- veszem poénosra a figurát. Mindenbe belekötök asszonyság, csak sóhajt egyet és megforgatja a szemeit. A többiek mosolyogva elkezdenek a lábukkal dörömbölni a padlón.
- A darab címe…- kezdem.
- Szerelem a sötétben- fejezte be Karl- A műről egy tömör összefoglalót, majd mindenki vigyen el innen az asztalról, ha megy el. Akkor a szereposztás- azzal elkezd kutakodni és előhúz két papírt, amiket az ajtó melletti falra celluxal ki is ragaszt- Itt megtaláljátok. A főszereplő férfi Chris, aki Antoniot fogja alakítani, a női főszereplő Miyu, aki Belle-t fogja eljátszani, emgtestesíteni. Ez egy tragikusan végződő, szomorú szerelmes mű, mint a cím is utal rá. Remélem, elnyeri a tetszéseteket. Holnap, reggel nyolcra mindenki itt van, méreteket veszünk az új jelmezekhez, amiket majd az újfiú intéz el.
- Bizony. Akkor holnap találkozunk, hozom majd a szövegkönyveket mindenkinek. Sziasztok!- köszöntem mosolyogva. A társulat egy emberként, támadta meg az asztalt és a kitett szereposztást, egyedül Miyu ült a helyén keresztbe tett karokkal. Nem bírom ezt a nőt de valamit tennünk kell a közös munka érdekében. Nagyot sóhajtva fogom magam és oda ballagok elé. Csak kíváncsian mered fel rám.
- Akarsz valamint?- kérdezi lekezelően.
- Csak annnyit, hogy addig legyünk legalább nromálisak egymással míg, együtt dolgozunk- sóhajtok.
- Nem míg nem kérsz bocsánatot, sőt már ne is haragudj de te sose leszel elég jó a társamnak!- közli velem nemes egyszerűséggel.
- Egy, enm kérek bocsánatot oylanért, ami nem az én hibám. Kettő nem haragszom- rákcasintok- Három, kimondta, hogy a társad akarok lenni? Isten ments tőle!- nevetek fel- Tudod mit? Vedd úgy, hogy nem szóltam egy szót sem- azzal otthagynám, de még visszafordulok- Még ez szóra…- mosoylgok ördögien- Hidd el, jössz te még hozzám bocsánatot kérni!- azzal távozom.
- Arról ne is álmodj!- kiált utánam. Fogom magam és kisétálok a teremből, meg sem állok az autómig. Fáradtan dőlök rá a kormányra. A mobilom rezgésére leszek figyelmes. Apu az. Kiveszem a készüléket a zsebemből és egyből felveszem.
- Szia!- köszöntöm vidáman.
- Fiam! Anyádat kórházba vitték!- szólal meg aggodalommal teli hanggal.
- MI történt?- támad fel bennem anyám iránt érzett mély szeretet.
- Megint rosszulléte volt, de most elájult, alig lélegzett. Behozták és most altatásban, van. Kivizsgáláson van.
- Azonnal ott vagyok!- kiálltok a telefonba.
- Ezer a dolgod fiam!- szabadkozik könnyeivel küszködve apám.
- Nem érdekel, anya és te vagytok számomra a legfontosabbak- azzal leraktam és indítottam. Még a kocsiból láttam Miyut, ahogy ő is beszáll és utánam indul. Jobban mondva arra amerre én. Mikor a kórházhoz érek, ő is megáll, de nem veszi észre, hogy én is ott vagyok. Sőt szerintem az autómat sem ismeri. Mikor beléptem a kórházba, kikapcsoltam a külvilágot. Apámat láttam meg, toporgott és valószínű engem várt. Odaléptem és nem érdekeltem ki néz, ki mekkora macsónak tart, átöleltem. Ezt követően a kivizsgáló elé mentünk. Egy jó ideje ülhettünk, mikor az orvos kijött.
- MI van édesanyámmal?- ugrottam elé.
- Nyugodjon meg. A jó hír, hogy nem komoly a baj.
- Mi a rossz? Mondja már!!- kiabálok rá. A folyosón ülők rám kapták a tekintetüket. viszont azt nem tudtam, hogy idegesítő nőszemélyem is köztük van.
- Nem súlyos a helyzet, viszont az altatást követően, kómába zuhant. Sajnálom. Mi mindent megpróbáltunk- itt telt be a pohár, megragadtam az orvost gallérjánál fogva és löktem rajta egyet.
- Maga szerint, az nem olyan súlyos? Ha?? Mondja csak, nem olyan súlyos? – üvöltök vele.
- Fiam nyugalom!- szorítja meg vállam apa, de figyelmen kívül hagyom.
- Engedjen el fiatalember. Ne rajtam vezesse, le a fájdalmát- közli fapofával a doki.
- Maga szemét!- emelem a kezem, de apa elkapja.
- Most már aztán elég!- nézett rám csalódott tekintettel. Mikor ezt felismertem a szemében, elengedtem és öles léptekkel kiviharoztam a kórházból. Beszálltam a kocsiba és eszeveszettül hajtottam hazáig. Otthon bezárkóztam a házba, és a gyér lámpafénynél leültem a nagy fekete zongorámhoz. Kutyusom nyüszített a lábamnál, nem azért mert éhes volt, hisz adtam neki enni. Tudja, hogy valami baj van velem és együtt érez velem. Ő megért, akárcsak anya… A feltörő emlékek hatására könnyek gyűltek a szememben. Elkezdtem egy lassú és melankolikus dallamot játszani és teljesen belefeledkeztem. A telefonom csörgése zökkentett ki. Mérgesen emeltem le a mellettem lévő asztalról, a kotta halom tetejéről.
- Itt Christoper L’Ocenter beszél!
- ….Miyu vagyok…- szólt bele, halkan, mint aki megbánta, hogy fölhívott.
- Nocsak… minek köszönhetem a hívást. Tudtommal nem cseréltünk számot- pimaszkodom bánatom ellenére.
- Holnap nem szükséges bejönnöd, tudunk nélkülözni-, mondja monoton hangon.
- Ezt miért mondod-, dermedek le.
- Láttalak ma, a kórházban- mondja- Láttam mindent- közli velem a tényeket melyek hidegzuhanyként érne. Kinyomom a telefont és a földre ejtem. A francba is! Nem kell senki együttérzése sem! A francba az egésszel!!
~*~
|
| oosakinana | 2013. 01. 30. 20:28:17 | #25012 |
Karakter: Rayen Dukein
Megjegyzés: (Hugimnak)
Ez a nap sem másabb, minta többi. Most is csak unatkozunk a haverokkal, ezért én meg unva, hogy nem csinálnak semmit, csak lóbálják a lábukat, elmegyek inkább sétálni egyet. Annyira elgondolkozok a saját dolgaimon, hogy amikor az egyik sarkon fordulnék le, valaki belém ütközik, és a földön köt ki. Amikor lenézek, akkor látom meg, hogy egy igazán csinos hölgy ütközött belém.
- Hölgyem, nem esett baja? – érdeklődök tőle aggódva, mert tényleg nem szeretném, ha egy ilyen csinos hölgynek miattam lenne sérülése. - Ki volt, aki könnyekre fakasztott egy ilyen gyönyörű hölgyet? A pokolban lenne a helye. – kérdezem tőle, amikor meglátom, hogy könnyektől csillog a szeme, meg pirosak is. Erre azonban nem válaszol, csak a felsőmbe markolva bújik mellkasomba és kezd el zokogni.
Szegény asszony. Nem érdemel ilyen büntetést, hogy sírnia kelljen tőle. Vajon mi történhetett vele?
- Jöjjön, így teljesen el fog ázni. – mondom, majd felvéve az esernyőjét tartom felé és egy taxi felé irányítom. Nem akarom, hogy így mindenki lássa, kitudja, hogy milyen körökből származhat, és ha ez még nem lenne elég, akkor lehet, ha a férje megtudja, mérges lenne. A lakásom felé viszem, miközben simogatom és nyugtatgatom a nőt. Mire megérkezünk egy kicsit sikerül is megnyugodnia, aminek kifejezetten örülök. Sosem szerettem síró nőt látni, mert olyankor valakinek szívesen beverném a képét. Fel is kísérem a házamba, ahol becsukom magunk mögött az ajtót.
- Helyezze kényelembe magát. Mindjárt hozok törülközőt meg egy plédet. – mondom kedvesen, majd eltűnök a fürdőbe, meg a hálóba, hogy a vendégem ne fázzon meg és ne legyen semmi gond vele. Amikor vissza érek a plédet a vállára terítem, majd a törölközőt a kezébe adom, amíg ő megszárítja magát én a konyhába megyek, hogy megkínálhassam valamivel.
- Teát? Kávét? – kérdezem meg tőle, mert nem tudom, hogy mit szeretne.
- Teát, kérem. – amint kimondja, már készítem is. Egy kis csészébe beleteszem, majd beviszem és leteszem elé.
- Köszönöm, igazán kedves, Mister… - uhh, de udvariatlan voltam, hiszen be se mutatkoztam.
- Elnézést, milyen udvariatlan vagyok… a nevem Rayen Dukein. – nyújtom a kezemet.
- Örvendek, Monsieur*. Én Suzanne Charmant vagyok. – mosolyodik el, majd kezeit az enyéim közé helyezi, mire ajkaimhoz emelve egy édes csókot lehelek rájuk. Gyönyörű neve van és azt hiszem örökre az emlékezetembe fogom vésni ezt a pillanatot.
- Számomra a megtiszteltetés. – mondom kedvesen. Finom hölgy így vele is finoman kell bánni. - De mondja, Mis Charmant…
- Mrs. Charmant. – amikor kijavít kicsit meglepődök. Nem gondoltam, hogy férjnél van. Bár a kezét sem figyeltem úgy igazán.
- Ön férjnél van? – ám a kérdésemre megmutatja a jegygyűrűt, amit tényleg ott van. – Oh… értem… - na ez egy kicsit lelombozott, de hát vannak ilyenek. Az ilyen szép hölgyek, mindig férjnél vannak. Na de folytassuk a beszélgetést. - Miért volt kegyed annyira szomorú? – kérdezem meg tőle. Tudni szeretném, hogy kinek a fejét kell bevernem.
- Ezt Ön nem értheti, túl fiatal még… - válaszolja, amire csak felhúzom a szemöldökömet. Lehet, hogy fiatal vagyok, de az agyi felfogó képességemmel eddig még soha nem volt semmi probléma.
- Azért csak tegyünk egy próbát. – noszogatom meg egy kicsit.
- Tudja, én szeretem a férjemet. Hű vagyok hozzá és tisztelem őt. De a házasságunk kihűlt… engem pedig lassan felemészt a magány. – most kicsit meglepődtem. Miért érzi magát egy ilyen hölgy magányosnak? Hiszen a szépsége ámulatba ejtő.
- Hogy lehet egy ilyen csodálatos nőt nem szeretni? – komolyan így gondolom, de ami a legjobb, hogy elmosolyodik. Gyönyörű a mosolya is.
- Ön egy nagyon kedves férfi, Mr. Dukein. De ne egy házas asszony vigasztalásával töltse az idejét. Tudja, az emberek nagyon gonoszak... Keressen egy Önhöz illő hölgyet. – ha tudná, hogy ami korunkbeliek sem jobbak. - De ha most nem bánja, én távoznék. – teszi le a poharat, amiből meg itta a teát.
- Nincs jogom maradásra bírni… - nem akarom, hogy csak így menjen el. – De mielőtt távozik, kérem, Mrs. Charmant… látjuk még egymást? – látom rajta, hogy jól esik neki, amit kérdezek, meg szeretnék tőle, de azt is látom, hogy ezeket az érzéseket végül elnyomja magába és csak egy bús mosolyt villant felém.
- Sajnálom, Mr. Dukein. De jobb lesz, ha nem találkozunk többet. – én ebbe a válaszba nem egyezek bele. Látnom kell még őt. Sőt mi több, meg kell hódítanom. Szeretném, ha boldog lenne, de mellettem. – Hívna egy taxit, kérem? – rám mosolyog, de végül bólintok egyet.
- Természetesen. – be is megyek a szobába, hogy egy taxit hívjak neki, bár nem akarom, hogy elmenjen innen. Azt szeretném, ha itt maradna és beszélgetnénk még, vagy ha ne i most, akkor később. Szeretném még látni.
- Taxi pár percen belül itt lesz. – megyek vissza hozzá, mire feláll és a törölközőt meg a plédet össze hajtva teszi a kanapéra.
- Köszönöm. Köszönök mindent. – mondja mosolyogva, bár én cseppet sem vagyok ennyire boldog.
- Nincs mit, Mrs. Charmant. – mondom mosolyogva, majd a lépcsőházban várjuk meg a taxit. Amint megérkezik, esernyőt tartom neki és úgy kisérem ki a kocsihoz.
- Vigyázzon magára. – mondom komolyan, bár kicsit aggódok, hogy mi lesz vele, ha most elsőnek így találkoztunk.
- Ön is. Au revoir**. – mosolyog még rám, majd becsukja az ajtót és elmondja, hogy merre menjen a sofőr és már el is mennek. Én csak a kocsi távolodó alakját nézem, majd amikor már nem látom felmegyek a lakásomba, de ekkor veszem észre, hogy az ő esernyője, meg itt maradt nálam. Legalább egy ok, amiért megint látnom kell, csak nem tudom, hogy miként fogom utolérni, vagy hol.
~*~
Már lassan egy hét telt el, azóta, hogy Suzanne-val találkoztam. Szeretnék még vele találkozni és kutatom is, hogy merre lehet, de sehol nem találom. Kezdem fel adni a dolgokat, amikor megcsörren a telefon.
- Igen? – veszem fel, bár tudom, hogy ő nem hívhat, hiszen nem tudja a számomat, csak azt, hogy hol lakok.
- Szia kicsim. – szól bele anya, bár nem értem, hogy miért is hívott fel. Nagyon ritkán szokott.
- Szia. Gond van? – teszem fel a kérdést, mert leginkább akkor szokott hívni.
- Nincs, dehogy. – mondja kedvesen. – Csak szerettem volna megtudni, hogy mi van a fiammal. – hárít, de rendben, majd elmondja ha szeretné.
- Semmi különös. Nekem viszont lenne egy kérdésem tőled. – mondom egyből. Hátha tudja, hogy kicsoda micsoda.
- Mi lenne az?
- Nem ismersz valamilyen Suzanne Charman nevű hölgyet? – teszem fel a kérdést.
- Nem ismerős. – azért egy próbát megért. – De várjál csak. – mondja egy kisebb szünet után. – Nem arról a Suzanne Charmant ról van szó, aki énekelni szokott? – felvillan az én szemem is. – Bár nem, mert ő nem Charmant.
- Nem tudom, csak a nevét tudom, meg hogy szőke haja van és gyönyörű kék szemei. – mondom kedvesen és kicsit áhítatosan, amint visszaemlékszek, hogy miként nézett édes szemeimbe.
Még egy keveset beszélgetünk, majd azt is megtudom, hogy merre találom azt a nőt, aki anyu tudott. Nem tudom, hogy egy színház illene-e ahhoz a nőhöz, de eléggé kifinomult az ízlése így kinézem belőle, hogy esetleg ott dolgozik.
Már éppen oda fele tartok az esernyőjével együtt. Besétálok, mire egy férfi sétál felém.
- Elnézést, de miben tudok segíteni? – kérdezi meg. Gondolom ő itt a biztonsági őr.
- Suzanna Décent kisasszonnyal szeretnék beszélni. – mondom kicsit elgondolkozva. Most vagy bejön, vagy nem.
- Jöjjön utánam. – akkor ezek szerint itt van. Jaj de jó. Ilyen szerencsém se ritkán van.
Egy folyosón sétálunk, majd az egyik ajtóra ki van írva a neve, ahova a férfi bekopog.
- Mrs. Décent. Önt keresi egy fiatalember. – mondja, az ajtóban.
- Ki lenne az? – ezer közül is megismerem ezt a hangot. Ez ő.
- Legutóbb, amikor összeütköztünk elejtette az ernyőjét és csak azt hoztam vissza önnek. – mondom és remélem, hogy ő is megismeri a hangomat.
Mocorgást hallok, majd feláll és az ajtóhoz jön, hogy a szemeimbe nézzen, de eléggé meglepődik.
- Hölgyem ismeri a fiatalembert? – teszi fel a kérdést neki. Nem tudom, hogy mit szeretne, vagy mit nem, de ha nem mondok valamit és segítek neki, akkor lehet, hogy még nagyobb bajba kerül a férje előtt.
- Nagynénjének vagyok a fia, de csak nem rég ismerkedtünk meg. – mondom a biztonsági őrnek, aki rám néz, de nem firtatja a dolgokat és inkább elmegy.
Bemegyek az öltözőbe, ahol becsukom az ajtót.
- Rayen. Hogy kerül maga ide? Meg honnan tudja, hogy ki vagyok? Hiszen… - el is szégyelli magát a kis hazugság miatt, de én nem haragszok rá.
- Csak délelőtt beszélgettem édesanyámmal és ő adott nekem egy tippet, hogy talán ön lesz az, akit keresek és igazam lett. – mondom kedvesen. – Az esernyőjét hoztam vissza önnek, meg reméltem, hogy láthatom még. – mondom kedvesen.
- Ne haragudjon meg, de mondtam, hogy ne keressen. Nekem férjem van és én szeretem a férjemet. – fordít nekem hátat.
- Nem szereti csak tiszteli. Önt úri hölgynek nevelték, hogy még akkor is legyen hű a társához, amikor az már nem. – jelentem ki, amire megfordul és kapok egy pofont is.
- Hogy merészel így beszélni a férjemről? – kérdezi mérgesen, bár látom a szemében, hogy igazat ad nekem.
- Ne haragudjon meg kérem, de aki egy ilyen csodálatos nőt, mint önt képes megcsalni, az nem érdemel jó szót. – mondom őszintén.
- Kérem távozzon. – fordít nekem hátat jelezvén, hogy tényleg nem akar velem beszélni és társalogni többet. – És kérek soha többet ne keressen.
- Olyan nem ígérek meg, amit tudom, hogy nem fogok tudni betartani. – jelentem ki, majd egy névjegykártyát teszek le az asztaléra. – Tudom, hogy ön nem szeretne látni, de én szeretném, mert a látványa, meg a személyisége olyan melegséggel önti el a szívemet, hogy azt senki mástól nem kaphatom meg.
- Ne mondjon balgaságokat. Én túl idős vagyok önhöz. Nem érezhet ilyet egy olyan hölgy iránt, akit nem is ismer.
- Ezt sajnos nem az ész érvek döntik el, hanem a szív. – odamegyek, majd megfogom a kezét és a szemébe nézek.
- Kérem engedje meg, hogy egy vacsorára elhívjam magamhoz. Tudom, hogy nem szeretne nyilvánosan találkozni, de ezért kérem, hogy akkor legalább magamnál had vendégeljem meg egy csodálatos vacsorával. – kérem továbbra is, mert tényleg szeretném, ha nálam vacsorázna és addig fogom kérni, amíg igent nem mond. Szükségem van rá és neki is szüksége van rám, bár még nem látja… de ami késik nem múlik… Remélem hamar belátja, hogy neki is épp úgy szüksége van rám, mint nekem ő rá.
|
| vicii | 2012. 10. 05. 18:47:19 | #23645 |
 Karakter: Suzanne Décent
Megjegyzés: (Nővérkémnek)
A hatalmas színházban teljesen elhalnak a hangok, és egy hosszú pillanatra néma csend ül a teremre. A közönség még az előadás varázsa alatt áll, senki nem meri megtörni a csendet.
Nagy levegőt veszek, majd pihegve, halovány mosoly terül el az arcomon. És ebben a pillanatban felhangzik az első taps, melyet hatalmas ováció követ. Az emberek csillogó szemekkel, széles mosollyal tapsolnak, egyesek fel is állnak, sokan elismerően fütyülnek.
Magányos virágszálak landolnak a színpadon a lábaim előtt, melyet a hálás nézők szórnak a színpadra. Akad köztük mindenféle, piros rózsaszál, díszes csokor, nekem mégis csak egy virágon akad meg a szemem. Egy fiatalúr hajította elém. Bazsarózsa, a kedvencem.
Mosolyogva hajolok le érte, majd lehunyt szemekkel szívom magamba a bódító, édes illatot. Végül megcsippentem szoknyám két szélét és pukedlizek egyet. A taps és az ováció felerősödik, a közönség nem enged, így újra meghajolok. A szívem a sok boldog arc láttán sokkal hevesebben ver. Ezért érdemes élni… nincs is jobb érzés annál, mint mikor a közönség ünnepel, éljenez. Ilyenkor a mellkasomat mindig kellemes melegség önti el.
Végül utoljára meghajolok, csókot dobok a rajongóimnak és távozok a színfalak mögé. Az öltözőm felé veszem az irányt, az út alatt pedig örömmel, széles mosollyal fogadom a gratulációkat a sikeres előadás miatt. Már az ajtóban vagyok, mikor a színházigazgató, Mr. Madcap hangját hallom meg. A folyosó végéről integet, gyors léptekkel siet elém, én pedig udvariasan megvárom, habár kezd úrrá lenni rajtam a fáradtság.
Legszívesebben átöltöznék és hazamennék, hogy vegyek egy megnyugtató, forr fürdőt. De vele mégsem lehetek udvariatlan.
- Suzanne, édesem! Csodálatos voltál ma este! A közönség imádott!- sóhajtja örömittasan, széttárt karokkal, de csak visszafogottan mosolygok.
- Köszönöm, Samuel. Igazán kedves tőled.- mondom könnyed, játékos hangon, ámbár szavaimból kihallatja a kelletlenséget.
- Ugyan. Kedvesem, nem szeretnélek feltartani, ezért rögtön a lényegre térek.- vált hangnemet. Ezért kedvelem Samuel. Ő mindig felfedezi a szavaimban a mögöttes tartalmat. – A jövő hét végén fogadást rendezünk a színházban a mecénásaink tiszteletére. Szeretném, ha te is részt vennél benne.- jelenti ki, én pedig beleegyezően bólintok. Sajnos ezek a rendezvények is beletartoznak a kötelességeim közé, de néhány havonta egyet ki lehet bírni.
- Természetesen, Samuel. Ott leszek.- mosolygok rá semlegesen. Kivirul az arca.
- Nagyszerű! Köszönöm kedvesem, lekötelezel. Természetesen a férjed is meg van hívva. A meghívót néhány napon belül hivatalosan is kiküldjük. Remélem, ebben az évben már el tud jönni.
Furcsa, sokatmondó hangszín, nekem pedig elszorul a torkom. A férjem a színház legnagyobb támogatója, persze csak udvariasságból, miattam. Eddig talán egy alkalommal sem tette tiszteletét itt. Bárhogy kérleltem, mindig más, fontosabb dolga akadt.
- Felesleges, Samuel. Mr. Décent úgysem fog eljönni. Valószínűleg idén is üzleti úton lesz.- hallok meg egy gúnyos, rosszmájú hangot. Valeria az, a színház második számú csillaga. Mindig is irigy volt rám a sikereim miatt és folyton próbálkozik, hogy kilökjön a pozíciómból és átvegye a helyemet, de a tehetsége messze áll az enyémtől. Így hát ilyen alattomos módszerekkel próbál elüldözni. Hazudnék, ha azt mondanám, a szavai nem találnak célba, de nem engedhetem meg, hogy egy ilyen tehetségtelen fruska tönkre tegyen.
- A titkárnőjével.- teszi hozzá Valeria barátnője, Sarah.
- A férjemnek igenis fontos üzleti ügyeket kell intéznie.- szisszenek fel. Hogy merészelik?! Nyílt titok, hogy elhidegültünk egymástól. Azt is tudom, hogy egy ideje megcsal…
- A női fehérneműk drasztikusan változó árfolyamáról?- kérdi gúnyos mosollyal, elégedett tekintettel. A szemeim égni kezdenek. – Ugyan Suzanne, már mindenki tudja. Egy alkalommal a lapok is lehozták…- kuncog.
- Valeria! Elég!- csattan fel Samuel. – Menj az öltöződbe! Most!- dörren, Valeria pedig még utoljára rám vigyorog, majd távozik a kis díszkíséretével. Tudja, hogy a szavai célba találtak…
A férjem már nem szeret… miket beszélek? Sosem szeretett! Csak nyűg vagyok a hátán… csak arra kellek, hogy fenntartsam a látszatot, már csak a vagyonom érdekli.
- Suzanne, ne vedd a szívedre. Tudod, hogy Valeria csak…- kezdene bele Samuel, de sarkon fordulok és sietős léptekkel az öltözőm felé veszem az irányt.
Ahogy csukódik mögöttem az ajtó, sírva fakadok. Zokogva, könnyeimet nyelve lépek a szekrényhez, majd sietős, kapkodó mozdulatokkal levetkőzöm és egy halványkék kosztümöt veszek fel, fehér blúzzal.
Akkor romlott el minden, mikor kiderült, hogy nem lehet gyermekünk… azt mondta, még arra sem vagyok alkalmas, hogy gyereket szüljek neki…semmire sem vagyok jó…
A hátsó ajtón keresztül távozom, a kíváncsi tekintetektől távol. Közben az eső is hullni kezd, így hát az esernyőm alá bújok, azzal takarom el a könnyeimet.
Hasznavehetetlen vagyok. Már senki sem szeret. Csak nyűg vagyok az emberek hátán…
Ahogy befordulok egy sarkon, beleütközöm valakibe. Ijedten sikkantok fel, az esernyőt is elejtem.
- Hölgyem, nem esett baja?
Kellemes, mély tónusú, megnyugtató hang. Egy egészen fiatal, magas férfi áll előttem. Szőke, barna szemekkel, kimondottan jóképű. Annyira kedvesen, őszinte aggodalommal néz rám…
- Ki volt, aki könnyekre fakasztott egy ilyen gyönyörű hölgyet? A pokolban lenne a helye.- mondja komoran, nekem pedig elemi erővel törnek fel a könnyeim. Zokogva temetem arcomat a mellkasába, erősen megmarkolva a kabátját, nem törődve vele, hogy elázok az esőtől.
- Jöjjön, így teljesen el fog ázni- mondja kedvesen, majd az esernyőmet felvéve a földről fölém tartja. Átkarol és finoman noszogatva megindít, majd leint egy taxit és beültet. Nem is figyelem, hova megyünk, csak halkan pityergek. Megmentőm közben megnyugtatóan simogatja a vállamat, én pedig az út alatt megpróbálom összeszedni magam. Mire a taxi döccenve megáll, kisírt szemekkel, zaklatottan, de lényegesen összeszedettebben szállok ki. Az idegen bekísér egy társasházba, majd egy ajtón lépünk egy apró, de otthonos lakásba.
- Helyezze kényelembe magát. Mindjárt hozok törülközőt meg egy plédet.- tűnik el, én pedig bizonytalanul ülök le a kanapéra. Nemsokára aztán visszatér, a plédet a vállaimra teríti, a törülközőt pedig a kezembe adja. Amíg a hajamat szárítom, ő újra eltűnik.
- Teát? Kávét?- jön a kérdés, gondolom a konyhából.
- Teát, kérem.- válaszolom, majd kisvártatva újra megjelenik két csészével.
- Köszönöm, igazán kedves, Mister…- pillantok rá bizonytalanul. Észbe kapva lép hozzám, bocsánatkérő mosollyal.
- Elnézést, milyen udvariatlan vagyok… a nevem Rayen Dukein.- nyújtja a kezét.
- Örvendek, Monsieur*. Én Suzanne Charmant vagyok.- mosolygok fel rá, majd kezemet az ujjai közé csúsztatom. Legnagyobb meglepetésemre ajkához emeli majd lágy csókot hint rá.
Tudom, nem szép tőlem, hogy a leánykori nevemen mutatkoztam be, de… az évek során megtanultam, hogy senkiben nem bízhatok eléggé. Jobb elővigyázatosnak lenni.
- Számomra a megtiszteltetés.- mosolyog nyájasan. Nahát, milyen udvarias… - De mondja, Mis Charmant…
- Mrs. Charmant.- javítom ki, mire meglepetten pillant rám.
- Ön férjnél van?- kérdi, én pedig lágy mosollyal mutatom fel a jegygyűrűmet. – Oh… értem…- mondja furcsán csillogó szemekkel, majd felveszi újra a beszélgetés fonalát. - Miért volt kegyed annyira szomorú?- kérdi elkomorodva, én pedig sóhajtva hajtom le a fejem.
- Ezt Ön nem értheti, túl fiatal még…- mondom halkan, mire csak felvonja a szemöldökét.
- Azért csak tegyünk egy próbát.- nógat, én pedig elgondolkodva nézek rá.
- Tudja, én szeretem a férjemet. Hű vagyok hozzá és tisztelem őt. De a házasságunk kihűlt… engem pedig lassan felemészt a magány.- öntöm végül ki a lelkem, Rayen pedig érdeklődve hallgat.
- Hogy lehet egy ilyen csodálatos nőt nem szeretni?- kérdi, ezzel önkéntelenül is mosolygásra késztetve.
- Ön egy nagyon kedves férfi, Mr. Dukein. De ne egy házas asszony vigasztalásával töltse az idejét. Tudja, az emberek nagyon gonoszak... keressen egy Önhöz illő hölgyet.- mosolygok fel rá kedvesen. - De ha most nem bánja, én távoznék.- teszem le a csészémet. Nem maradhatok tovább, a végén még meglát valaki… nem akarok újabb médiabotrányt…
- Nincs jogom maradásra bírni…- mondja kelletlenül. – De mielőtt távozik, kérem, Mrs. Charmant… látjuk még egymást?
Egy pillanatra nagyot dobban a szívem csillogó tekintetére, de hamar elnyomom magamban a felszínre törni készülő érzéseket és édesbús mosollyal tekintek rá.
- Sajálom, Mr. Dukein. De jobb lesz, ha nem találkozunk többet.- szögezem le szelíd hangon. Ha újra látnám, az csak kérdéseket vetne fel. A kérdések pedig problémákat szülnek. Látom, hogy mondana valamit, de megelőzöm. – Hívna egy taxit, kérem?- mosolygok rá, némi tétovázás után pedig bólint.
- Természetesen.- eltűnik, én pedig sóhajtva túrok a hajamba. Micsoda kellemetlen helyzet…
Szimpatikus ez a fiatalember, és ez hatalmas baj. Nem engedhetem meg magamnak, hogy gyengéd érzelmeket kezdjek táplálni az irányába…
- Taxi pár percen belül itt lesz.- tér vissza komoran, én pedig felállok, a törülközőt meg a plédet pedig összetűrve a kanapéra helyezem.
- Köszönöm. Köszönök mindent.- mosolygok r.
- Nincs mit, Mrs. Charmant.- válaszolja lágy mosollyal, majd az ajtóhoz kísér. A lépcsőházban várjuk, hogy megjöjjön a taxi, majd ahogy befut, esernyőt nyitva kísér a járműhöz.
- Vigyázzon magára.- búcsúzik.
- Ön is. Au revoir**.- mosolygok rá utoljára, majd fájó szívvel csukom be az ajtt s diktálom a sofőrnek a címet. Csak remélni merem, hogy nem fog keresni... bár nehéz bevallani, valahol mélyen vágyom rá, hogy újra találkozzunk...
*Uram
**Viszont látásra
|
|
