Amikor szemöldökét feljebb vonva közelebb lép hozzám már menekülnöm kéne előle, nem úgy bámulnom, mint ahogy a borjúk szokták az új kapuk. Akkor talán nem ragadná meg az állam, és kényszerítene arra, hogy furán csillogó szemeibe nézzek:
- Hülye, mi? Arra azért kíváncsi lennék, hogy mégis miféle büntetésre gondoltál. – idióta vagyok. Egy idióta barom… Eddig Laurel nem gyilkolt, de most biztosan fog. Vagy talán elevenen megnyúz.
- Én… semmilyenre. – bár jó lenne, ha nem tenné. Én még szőröstül, bőröstül akarok élni…
- Helyes. Különben sem tudod, hogyan kéne bárkit is megerőszakolni, - pontosan… A kutya vagyok, aki csak ugatott. - de ha gondolod, akkor egyszer majd megmutatom. – hogy mi? Azt mondta, amit hallottam? Gyorsabban veszem a levegőt, mint eddig, hiszen látom magam előtt szavai hatására, ahogy maga alá vonva felhúzza a lábaim, és tágítás nélkül testembe hatol…
- Amúgy is sokkal több dolog történik a rácsok mögött, mint amiről a smasszerek tudnak, még a kamerák ellenére is, még annak ellenére is, hogy nem egy dolgot elmeséltem neked. Legközelebb vigyázz a szádra. A szó minden értelmében természetesen. – legközelebb mindenképp óvakodni fogok a beszólásoktól, és attól, hogy elragadtassam magam. Mondjuk… A kép, amiben ketten együtt hajszoljuk az élvezetet ismét megjelenik előttem, ahogy végigsimít ajkaimon. És… Kifejezetten tetszik. Lehet megőrültem? Ezt sajnos nem tudom, de világosan érzem, hogy egyre zavartabb vagyok. Még az arcom is ég. Más, nagyobb bajom szintén lett a közelsége miatt, csak hogy a boldogságom teljes lehessen, viszont legalább magamra hagy vele, elmehetek fürdeni.
Hurrá… Kell a jótékony hatású meleg víz a testemnek, míg markom a merevedésemnek. Semmiképp se hiányozna, hogy rájöjjön, amit iránta érzek, rég túl van a barátságon.
Ahh… Jó a zuhanyzás, az, hogy könnyítek magamon még jobbá teszi a kedvem…
Sóhajtva, és nyugodtabban lépek ki a tus alól néhány perc, vagy talán óra után. De… Ha tudtam volna, mi, pontosabban ki vár rám ott, inkább maradok a fülke takarásában. MIÉRT JÖTT UTÁNAM EZ AZ ESZELŐS BAROM?!
- Laurel! – kapok a törölközőért, amint eloszlik látványa miatti döbbenetem, és visszatér a hangom – Mégis mi a francokért nem vagy képes kint megvárni, ha akarsz valamit? – mióta lehet benn? Ugye nem hallotta a nyögéseim?
- Te meg miért takargatod magad, akár egy nő? Mindketten férfiak vagyunk. – bunkó fasz. Lehet, a börtönben az volt a módi, hogy egymás előtt himbálták a limbijük, de én nem vagyok olyan, aki hagyja, hogy a testét bámulják. Könyörgöm… 4 éves korom óta már a saját apám előtt sem vetkőzöm le!!!
Bár… Ezt nem vághatom a fejéhez. Megint túl közel jött hozzám…
- Mert… mert… mert nem számítottam rád. – igen… Ez egy finomabb változat.
- Akkor legközelebb kopogjak? – remélem, kérdését viccnek szánta.
- Nem úgy értettem! Ne gyere be, miközben fürdök! – vita részemről lezárva, távoznák is a közeléből, ha nem rakná kezeit a fejem mellé, ezzel lehetetlenné téve számomra a menekülést.
- Különben mi lesz? Megpróbálsz megbüntetni? – a francba… Ez a támadás szintén a bosszúja része? – Vagy még jobban elpirulsz?
- Én… én nem… nem pirulok el. – pontosabban próbálom megakadályozni, hogy lássa. Ebben a pillanatban is érzem, hogy ég az arcom, ezért hajtom le a fejem.
- Nem? – simán átlátott trükkömön, és ismét tekintete felé fordította a fejem, hogy rálátása nyílhasson zavarommal vegyes szégyenemre.
- N-n-em.
- Akkor mégis miért rákvörös az arcod, hm? – idióta barom… Hozok egy bilincset, és kikötözöm vele a szobám szekrényébe.
- Csak… csak… csak… a melegtől! Nem bírja a bőröm a forró vizet. – gyűlölöm, hogy ennyire tehetetlen vagyok, és hogy mindig nekem kell könyörögnöm a szabadulásért másoknak. Sokkal jobb lesz, ha újra kötelékek választanak el tőle.
- Csak nem tetszem neked? – bilincs helyett fegyvert hozok, és lelövöm.
- N-nem…
- Hiszi a piszi – búgja úgy, hogy hangjába beleremegjen a gyomrom, és emiatt teljesen lebénultan hagyjam neki ajkai enyéimhez érintését. Egyik keze ráadásul galád művelete közben útra kél, birtoklón csúsztatja a csípőmre, hogy átkarolva derekam közelebb húzhassa magához még mindig a meglepettség miatt fagyott testemet. Nem akarok foglalkozni vele, szent célom, hogy semmiképp se tudja meg, jól esik, amit tesz velem, mégis… Olyan érzékien nyal végig az ajkaimon, mint ahogy előtte senki, és akaratlanul felsóhajtok, ezzel mintegy engedélyezve számára csókunk elmélyítését.
Grr… Még viszonzom is birtokló, tüzes érzéseit, mialatt vállába kapaszkodok, és illatos tincsei közé csúsztatom ujjaim. Nem az álmaimban, vagy a gondolataimban vagyunk, ezért mindennél jobban élvezem az a gyengédséget, amivel kényeztet, hátam, oldalam simogatásával pedig egyre tovább, és tovább bontogatja gátlásaim masszívnak hitt kőfalát.
Azonban… Amint hátsómba markol, ezzel tudtomra hozva, hogy törölközőm lecsúszott rólam, elszakítom egymástól ajkaink. Ha észrevenné, merevedésem van, lehet, ki is csinálna, vagy ténylegesen megerőszakolna.
- Mégis mit… mit művelsz? – szégyellem magam, azt sose kellett volna neki mondanom.
- Csak teszteltem, hogy meleg vagy-e. Ó, és megmutattam, hogy kell szájra puszit adni. – cehh… Szavai, és kuncogása alapján nem igazán, sértődötten próbálok szabadulni a karjai közül:
- Ez nem vicces. – inkább elkeserítő, amint elenged, már kapom is el tőle a törölközőm, és futok szobámba. Legalább egy nadrágot fel kell vennem magamra, mielőtt ismét megjelenne velem szemben. Rosszabb, mint egy mumus.
Hála az égnek, sikerül elérnem a célom, csak akkor érzem meg magam mögött testét, és nyakamon a csókját, amikor már alsógatyám, és farmerem takar előle deréktól lefelé. Bár… Hirtelensége miatt még így is hatalmasat ugrok, mielőtt számon kérném:
- Mégis mi a franc ütött beléd? Esküszöm, - sóhajtom aztán - hogy többé nem mondok neked olyanokat, csak hagyjál békén. - könyörgöm…
- Remélem tudod, hogy nem bántanálak. – szórakozik most egyszerre fülemmel, és hasam kockáival. Közelebb is von magához, ami hihetetlenül jó lenne, ha nem akarná kigombolni a nadrágom, rémülten kapom el merevedésem közeléből kezét:
- La-laurel… - nem bántana, és hogy amit tesz, azt tényleg komolyan gondolja? Ezt semmiképp se etetheti meg velem…
- Hm? –közelebb simul a testemhez macska vigyorával, és még hagyj kérésemmel se törődve folytatja, amit elkezdett, bújik minden eddiginél jobban hozzám. Ismét meg is csókolna szerintem, ha nem csapódna a bejárati ajtó, és ugranék el tőle őt is lefejelve, valamint lépnék rá a lábára. Kitört rajtam a pánik, de Laurel legalább most is hideg fejjel gondolkozik, ijedezés helyett elbújik, mielőtt még berobbanna apám a szobámba.
- Fiam, képzeld el, hogy… - ohh a fene vigye el… Lefagyottan meredek rá, és a nyomozókra, akiket emlegetett, ők is döbbenten pislognak látványomra. – Fiam? – jöhettek volna akkor is, amikor már teljesen ruhában vagyok… Lehet ennél is pocsékabb a napom?!
- Én… én… izé… fürödtem és öltözök és véletlenül bevertem a fejem a… a szekrénybe és… - ne álljanak neki röhögni se ők, se a szekrényben lapuló…
- Fiam… szerezhetnél már egy barátnőt, nem gondolod? – ezt a barátnő témát úgy rühellem… Bár lenne végre egyszer bátorságom ahhoz, hogy tisztázzam vele, nem épp a nők vonzanak… Mondjuk… Már inkább azt kéne vele megbeszélnem, hogy egy bizonyos rab ejtette fogságba a szívem.
- Ez… ez nem az, aminek gondolod. – a Laurelt kutató csoport tagjai már hangosan kacagnak, úgyhogy ég az arcom a szégyentől.
- Legalább zárkózz be, ha magad szeretnél maradni… - sóhajtja öregem, amint egy lesújtó pillantással némítja el barátait, teljesen megsemmisülve húzok egy hosszú bő pólót magamra, és próbálom összeszedni gondolataim a sértett adásához:
- Apa… Mondtam, hogy ez nem az, aminek gondolod. Jó lenne, ha néha hinnél nekem. Trysannal kell holnap extrafehérjés kávét itatnom, ahhoz akartam anyagot összeszedni. Különben is úgy volt, hogy legalább még fél órán át egyedül leszek itthon. – haragomnak köszönhetően szerencsére könnyebben megy leosztása, mint ahogy azt elképzeltem.
De… Szavaim miatt kollégái hangosabban nevetnek, mint eddig, a szekrényből Laurel kuncogása is felhangzik.
Az utóbbi miatt remélem, apámék hamar eltűnnek, mert még a végén lebuktatja magát…
- Már megint egy ostoba fogadás… Fiam… Kérlek, hagyd ezeket abba… - csóválja meg öregem a fejét, mivel látom rajta, hogy bejönne hozzám, kezemmel megálljt jelezve fordulok felé:
- Egy ritka fegyver lesz ezért a kis mókáért a díjam. Meg se próbálj lebeszélni az elnyeréséről. 10 perc, és csatlakozom hozzátok.
- Hát jó. 20 percet adok. Mire letelik, ajánlom, lent legyél akkor is, ha nem sikerült anyagot gyűjtened. – torpan meg a küszöbnél, és markol szobám ajtajának kilincsére. Hangja szigorú, de látom az ajtó becsukódásakor, hogy büszkén mosolyog. Megint sikerült őt elégedetté tennem.
- Igyekszem… - lépek a fadarabhoz, amint meghallom, a konyha felé lépdelnek, be is zárom. Ha visszajönne valamelyikük, és benyitna, mehetnék a börtönbe az épp most előmerészkedő Laurel mellé. Pff… Pedig hangos kacaja miatt a pokolba kívánom, nem egy cellába, bosszús sóhajjal rogyok az ágyra, és kapcsolom be tévém.
- Hagyd abba a nevetést. – morgom feszülten, amikor már vagy fél perce nyerít mellettem, viszont úgy tűnik, haragom nem igazán hatja meg:
- Extrafehérjés kávé… Hallod ez aztán kifogás volt a javából. Fejlődsz.
- Örülök, hogy jól szórakozol. – dörzsölöm meg idegesen vörös arcom. Hála neki apám, és a nyomozó haverjai előtt is rendesen leégtem. Egész este rajtam fognak röhögni a megbeszélés helyett…
- Naa… Fejezd be a duzzogást, és még segédkezet is adok neked, hogy időben végezhess. – hajol arcomhoz veszélyesen közel, mialatt beszélt egyik kezét rá is simította tagomra, ezért mordulva csapom arrébb szemtelen ujjait, és kelek fel az ágyamról. A szoba ajtaja felé húzódok, terveim szerint ha menekülnöm kellene, így könnyebb lenne.
- Hagyj békén… Már épp eleget tettél ma értem! - a lelkesedésem lelohadt szégyenérzetem miatt az előbb, de megint túlontúl sokáig kellett viszonoznom a tekintetét, és éreznem cirógató kezét magamon, ismét belemelegedtem abba a gondolatba, amiben ő, és én együtt hajszoljuk az élvezetek.
- Csitulj… - szorít teljes testével szobám ajtajának, mialatt mutatóujját a szám elé teszi, művelete miatt önkéntelenül sóhajtok fel – Nem akarhatod, hogy visszajöjjenek megnézni, melyik pornószínésznőnek köszöngeted a segítséget. Vagy… Mégis? – nemlegesen rázom a fejem, és kérem megint arra, szálljon le rólam. Csak most csendesebben, és mérgesebben.
- Eleresztelek. – vigyorog gonoszul – De előtte…
- Előtte mi?! Ne szórakozz már – sziszegek ellenségesen annak ellenére, hogy tudom, vörös arcommal még magam se győzném meg, nemhogy azt, aki mindenki másnál jobban ismer - Nincs időnk a szórakozásra. Jelenésem van a tanácskozáson, hogy tudjuk, mire készülnek ellened. Emlékszel? – vigyora még szélesebb lesz, mint eddig, ami arra utal, nagyon nagy trutyiba kerültem…
Le is fagyok további ellenkezés helyett, amikor kezeim egyik karjával a fejem felé fogja, míg a másikkal nadrágom anyaga alá simít:
- Megint merevedésed van miattam. Érzem… – hát még én hogy a cirógatását… Pontosan tudja, hogyan kell csinálnia úgy, hogy csillagokat lássak minden egyes mozdulatától. Hangosabban is pihegek, mint eddig, és azt kívánom, vágjon villám abba a jóképű fejébe, hogy legalább a mosolya leolvadjon – Épp ezért… Mielőtt kiengednének apádhoz, áruld el, pontosan mióta is vonzódsz hozzám.
- Magánügy… - suttogom, viszont válaszom következtében erősebben markol tagomra. Fel is nyögök gaztettétől, ráadásul olyan hangosan, hogy attól apám morranása, valamint társai kacagása hangzik fel a lakásban:
- Halkabban, ha kérhetnénk. – azt is hallom, hogy öregem megint olyasmit emleget, szereznem kéne magam mellé egy nőt, aki levezeti a fölös energiáim.
- Muszáj lesz ebbe beavatnod, ha nem szeretnéd, hogy a puszilkodás mellett más dolgokra is megtanítsalak… - húzza az idegeim Lau szintén, mialatt még mindig merevedésem kényezteti, újabb nyögésem azzal tompítom, hogy ajkaimba harapok.
- Amint elengedsz, elárulom. – tudom, gyenge próbálkozás volt részemről a kijelentésem, de jelenleg más támadásra nem futja az erőm, potyognak a könnyeim, mialatt viszonzom forró, heves csókját. Más támadás? Ez nem támadás, amit művelek… Inkább feltálalom magam neki.
Igen… Idióta voltam, én lettem a mai fogása.
- Ne sírj… Nem bántanálak. - mászik felém. Csókunk alatt elvezetett az ágyig, és le is döntött rá, kábultan figyelem hol a tekintetét, hol a helyzetét lábaim közt. Aztán… Mielőtt újra megcsókolhatna, egyik remegő kezem a szájára szorítom, és megszólalok:
- Már régóta. Viszont sose ismertem volna be, ha erre nem kényszerítesz. Jó haver vagy. Ha őszinte akarok lenni, vagy buzis, ezt úgy is fogalmazhatnám, az egyetlen barátom. Olyan, akivel semmiképp se szeretném, ha megromlana a viszonyom csak azért, mert rosszul lesz tőlem, vagy attól, amit iránta érzek. – azt nem is említve, hogy talán csak a börtönben kényszerítették dolgokra, és igazából a lányok szereti.
- Hát tényleg elég buzisan fogalmaztad meg a válaszod. – csóválva a fejét jókedvűen, majd csókot hint ajkaimra – inkább hagyjuk is a további beszédet, és térjünk rá a cselekvésre.
***
Kijelentését követően ismét csókot kaptam tőle, heveset, birtoklót. Át is öleltem a hátát, hogy simogatni, és karmolászni tudjam, mialatt ő már a nyakamra hintett csókokat, viszont apám dörömbölni kezdett az ajtón, jelezvén, hogy letelt a 20 percem.
Most feszülten ülök mellettük, és tűröm néha-néha elsütött poénjaik. Lebilincselő az, amit megtudtak Laurel ismerőseiről, valamint azokról, akik a védelmében ki akartak hallgatni. Emiatt, pontosabban eltűnéseik, haláluk híre miatt próbálom csak mind elengedni a fülem mellett. Pedig legutóbb arra hívták fel a figyelmem, hogy jó, hogy beleélem magam az önkielégítésbe, de azért még nem kéne kiszívatnom valamilyen perverz segédeszközzel a nyakam. Perverz segédezköz… Inkább perverz rohadék…
- Biztos, hogy Laurel áll a gyilkosságok hátterében? – kérdem, majd gyors magyarázatot fűzök faggatózásomhoz – Úgy értem a kérdésem, hogy szerintetek lenne ideje ölni, amikor minden rendőr az ő nyomában van?
- Ő egy beteg pszichopata, aki maga sem tudhatja, mit szeretne. – mormogja apám válaszul, Joel helyesel:
- Pontosan. Lehet, szökésben van, de nem véletlenül volt elzárva a világtól.
- Ha ismét megtaláljuk mérget vehetsz rá, hogy halálos ítéletet küldünk a fejére. – szólal fel Sue is, kijelentése miatt nagyot nyelek. Ez még hiányzott Lau fejére. Lassan nem lesz az ártatlansága mellett bizonyíték, és még le is akarják fejezni.
Amint távoznak vendégeink, elköszönök apámtól, és visszamegyek a szobámba, hogy egy ajtózárás után minden új információt megoszthassak Laurellel. Viszont ő szemmel láthatólag nem tartózkodik benn, sóhajtva nyomom ki a tévét, és dőlök be az ágyamba.
Aztán… Úgy pattanok ki onnan, mint akit villám vágott, és lépek a szekrény elé. A belsejéből rabom horkolását hallom.
- Laurel ébredj… - suttogom egyszer, majd még egyszer, mivel nem reagál szavaimra a vállát is megrázogatom.
- Reggel van már angyalkám? – emeli rám tekintetét, viszont most állom pillantását, és komoly képpel válaszolok a kérdésére:
- Nem, de beszélnünk kell. Apámék most mesélték, hogy valaki elkezdte eltűntetni a melletted szóló tanúk, és bizonyítékok.
Végre szavaim hatására megkomolyodik, és arra kér, mondjak el neki mindent, ezért beavatom az este átbeszélt dolgokba. Azt is megosztom vele, hogy ha elkapnák valószínűleg megöletnék.
- Ahogy ígértem, a napokban lemásolok minden egyes aktát, ami még az elítélésedhez kapcsolódik. – sóhajtja, miután tele bendővel egy nagy nyújtózás kíséretében felálltam. – Úgyhogy tényleg kérlek, húzd meg magad pár napig a szobámban, és egyelőre olvasgasd a már megszerzettek, amiket a szekrénybe tettem, hátha általuk okosabbak leszünk.
- Tudom, mit kell tennem. – vigyorgok rá, mire Tomori mintha hirtelen feszültté válna.– Fontosabb, hogy te tudod-e mi a dolgod. Ajánlom, kapd magad össze, és fejezd be kis ideig a fogadáskötéseid. Nem szeretném, ha valaki összefüggésbe hozna a szökésemmel. – na még csak az hiányozna, hogy a fogadás helyszíne újból az otthona legyen én meg ne tudjak róla és bele sétáljak a közepébe. Apuka nagyon örülne, ha meglátna…
- Rendben… Csak annyit kötök, amennyit szükséges. – javíthatatlan.
- Tégy, amit akarsz. – vonok vállat – De… Jól vésd az eszedbe, hogy ha egy cellában kötünk ki végül mindketten, akkor nagyon megjárod. – váltok komolyabb hangnemre, hogy egy kicsit komolyabban vegyen. Ahogy látom elértem a célom, hiszen megszeppent arccal gyorsan bólogat. Ilyenkor nehezemre esik elhinni, hogy tényleg egy fegyőr…
- Észben tartom, amit mondtál.
- Helyes… - kuncogok, azon ahogyan hátrébb lépeget, de nekem ennyi szórakozás mára elég. Egy egyszerű intéssel visszatérek a szobába, ő is elköszön és indul is dolgozni. Ám, ha a hallásom jó, akkor nyuszikám bizony futotta az ajtóhoz vezető távot. Ezt már nem bírom megállni és kitör belőlem a nevetés, hiszen még elő sem vettem a legijesztőbb arcom.
***
A délután többi része unalmasan telt, egészen addig ameddig vissza nem tért Tomori. Már nem emlékszik a reggeli kis félelmére, vagy van jobb dolga is mint arra emlékezni, szerencsémre. Fáradtan huppan le mellém az ágyra, még csak nem is köszön. Ennyire feltüzeltem volna a rabokat?
- Helló, mizujs? – tűröm ki gyengéden az összetapadt tincseit a homlokából.
- Mondjuk úgy, hogy nehéz napon vagyok túl. – sóhajtja fáradtan, miközben teljesen elterül az ágyon, tökéletes lehetőséget adva arra, hogy jobban tanulmányozzam az arcát, ami valljuk be, ki lett díszítve de alaposan. – Teljesen kidöglöttem, szerintem a holnapi szabadnapom végig is alszom.
- Tényleg mozgalmas lehetett… - futtatom végig ujjaim a szép kis monoklin, de alighogy hozzáérek, már szisszen is fel és arrébb rántja a fejét. - Honnan van a monoklid?
- Attól a barom Aldettől. De nyugi. Amit ő kapott tőlem, sokkal szebben néz ki. – erre jóízűen kuncogok. Megérdemelte az idióta. Csak egy cséplőgép, se agya, se stílusa, szóval Tomori ellen esélye sincs tisztességes küzdelemben. Közelebb csusszanok az én hullafáradt őrömhöz, már majdnem egymásnak simulunk, s én hatalmas késztetést érzek arra, hogy kihasználjam a helyzetet, és…
- Van egy mobil a farzsebemben. – szakítja félbe a gondolataim– Pár órája vettem neked, hogyha valami gond adódik, és el kell tűnnöd, akkor tudjak szólni neked.
- Ez jó ötlet. – biccentek elismerően – Ha átadod be is üzemelem.
- Egy pillanat. – sóhajtja, és minden erőmre szükség van, hogy a sóhaját hallva ne induljon be újra a fantáziám. Rövid mocorgás után sikeresen megtalálja a készüléket én meg elveszem tőle, mivel a szemei a mozdulat kezdete előtt leragadtak, és már távozott is álomföldre.
Én még egy ideig figyelem, ahogyan alszik, eljátszadozok a hajával, beüzemelem a mobilt, letöltök pár zenét, aztán hirtelen nagyszerű ötletem támad. Alvós kép! Legalább lesz mivel fenyegetnem. Bár, aki ilyen édesen alszik azt szerintem nem érdekli, ha mások is látják. Végül a kép elkészülte után elteszem a mobilt, még jobban odakuckorodok Tomori mellé és én is álomra hajtom a fejem.
***
Reggel ínycsiklandó illatok ébresztgetnek, összefut a nyál a számban, és még a gyomrom is megkordul. Na, erre már nem lehet nem felkelni. Tojást akarok enni. Olyan régen ettem tisztességes rántottát. Óvatosan kimászok az ágyból, bár szerintem Tomori olyan fáradt és olyan mélyen alszik, hogy az ágyúra nem ébredne fel. Megvárom az ajtócsapódást, a kocsi hangját, ahogyan elhajt a kedves apuka a ház elől, és szabad a pálya.
Rögtön bevetem magam a konyhába, és elkezdem csinálni a dupla adag reggelit, hiszen a tegnapi nap után Tomori tuti, hogy farkaséhes. Mikor már majdnem kész van, addigra a csipkerózsika is befut, eléggé ziláltan, szétnyűve, de ez nem is csoda. Hulla volt, mégis hogy nézzen ki? Csodálom, hogy ilyen korán felkelt, de legalább az ágybareggeli maceráját megspórolta nekem.
- Jó reggelt. – köszönök, mire mosolyogva viszonozza a köszöntésem, majd az asztalhoz telepedve megkérdi, hogy mit készítek.
- Apád csinált magának tojást. Túl jó illata volt, ezért kedvet kaptam hozzá, úgyhogy kijöttem mellőled, amint elment dolgozni.
- Jól tetted. – kuncogja, és még mindig ugyanolyan édes, mint amikor alszik. – Szerintem mindjárt én is csinálok egy adagot.
- Nem szükséges. – öntöm szét két tányérba a kész művem – Eleget csináltam mindkettőnknek.
- Köszönöm. – pislogok nagyokat, láthatólag nem tudja hová tenni a kedvességi rohamom. Jobb lesz hozzá szoknia, elvégre már nem a börtönben vagyunk. Mondjuk ehhez az kéne, hogy ezt én se felejtsem el olyan sűrűn.- A telefon jó lesz? Nem tudtam, milyen típust szeretsz használni.
- Egyelőre megteszi. – kuncogom. Nekem édes mindegy. A régi telefonjaim, még kölyökkoromban loptam, szóval nekem tényleg, igazán mindegy. – Zenét is töltöttem rá. Plusz egy képet rólad. Nagyon édesen alszol. – jegyzem meg csak úgy mellékesen, és úgy szórakozok az arcán, mint más az Apáca show–n.
- Te… Azt most törlöd, mert ha nem, akkor nagyon mérges leszek rád… - na, igen… mi mást is várhattam volna?
- Most miért? – mutatom meg neki is, mert nem volt elég a szivatásból, és azért mert vicces. Különben is, hülye leszek kitörölni. – Szerintem nagyon aranyos.
- Hát szerintem nem. – fordul el tőlem duzzogva, de még így is olyan édes. Kuncogva le is vágódok mellé, jelezve, hogy ezzel nem hat meg, és neki is kezdek a reggelinek.
- Nyugi… Senki se fogja látni.
- Neked se kéne látnod többet. Töröld ki azonnal. – fordul meg hirtelen, egyenesen az arcomba néz, nyílván ijesztőnek szánt tekintettel, de ettől hát… nem is tudom… talán a fogtündér megijedne.
- Mit teszel, ha benne hagyom? – kérdezem kaján vigyorral – Visszajuttatsz a sittre? Mert ha igen, akkor jössz utánam. Vagy velem. És abban bizony nem lesz köszönet.
- Nem. – jelenti ki morcosan, majd minden előzetes nélkül közelebb hajol és szájra pusziban részesít. Na… ez… meglepett. – Máshogy büntetnélek. – Tessék? Ezt most komolyan gondolta?!
Ám mielőtt még számon kérhetném az előző mondatát, el is tűnik, mint a szamár a ködben. Hékás! Ha csinálsz valamit, akkor vállald a következményeit! Aztán meg nehogy azt hidd, hogy egy ilyet szó nélkül hagyok! Máshogy büntetne… Meg is rohamoznak az emlékek az első évemről a sitten, és ettől kicsit sem leszek boldogabb. Pedig már kezdtem remélni, hogy soha többé nem jutnak az eszembe. Méghogy ő engem… előbb kell ahhoz felkelni pajtikám.
Mikor sikerült egy picit megnyugodnom, olyan szintre, hogy ne akarjam neki szó szerint bemutatni azt, amiről beszélt, a keresésére indulok. A szobájában meg is találom és pont a kedves apukával diskurálgat. Mikor belépek vörös arccal fordul el tőlem, és végig össze-vissza forog, de úgy, hogy még véletlenül se kelljen rám néznie. Chhh, gyáva.
Aztán a kis csevejnek rövid időn belül vége szakad.
-Tomori… - szólítom kicsit sem jókedvűen, de még mielőtt folytathatnám, az említett behúzott nyakkal felém fordul és azonnal dőlnek belőle a szavak.
- Nézd… Én nagyon sajnálom az előbbit, és szeretnék tőled miatta bocsánatot is kérni. Teljesen hülye voltam.
-Hülye, mi? –vonom fel az egyik szemöldököm, miközben közelebb lépek hozzá, és ragadom meg az állánál fogva, hogy még csak véletlenül se nézzen más merre. – Arra azért kíváncsi lennék, hogy mégis miféle büntetésre gondoltál.
- Én… semmilyenre. – hápogja, miközben próbál kiszabadulni a kezem közül, de nem engedem.
- Helyes. – húzom szadista félmosolyra ajkaim- Különben sem tudod, hogyan kéne bárkit is megerőszakolni, de ha gondolod, akkor egyszer majd megmutatom. – nézek mélyen a szemeibe, és kiélvezem testének minden finom remegését, azt ahogyan a pupilláis összeszűkülnek, és ahogyan lélegzetvételei finoman cirógatják a bőröm. – Amúgy is sokkal több dolog történik a rácsok mögött, mint amiről a smasszerek tudnak, még a kamerák ellenére is, még annak ellenére is, hogy nem egy dolgot elmeséltem neked. Legközelebb vigyázz a szádra. – simítok végig ajkain. - A szó minden értelmében természetesen. - Részemről a beszélgetés itt le is zárul, otthagyom, visszatérek a konyhába, és hagyom, hogy összekanalazza magát valahogyan. Fura, hogy a haverom, de fél tőlem.
Egyedül azért nem olyan vicces enni, nincs kit szívatni. Bár, ha jól láttam az arcát, akkor elértem, hogy rettegjen tőlem, vagy feldobjon, vagy kidobjon. Végülis bocsánatot kért… csak kár, hogy nem voltam vicces kedvemben. De ha már így akar engem fenyegetni, még ha csak hülyeségből is, csinálná rendesen. Elfut, fél és pirul. Mint valami szende szűz! Mondjuk azt sem értem, hogyan lehet valaki ennyire ambivalens. Ez már a rácsok mögött is feltűnt. Egy hatalmas idióta, aki marhaságokra fogad, a másik pillanatban a világ legbátrabb és leghatározottabb embere, és ez a látszat egy szemvillanás alatt képes megtörni, hogy egy félős, dadogós, pirulós Tomori váljon belőle.
Hm… elpirult… Morfondírozok, miközben nekiállok mosogatni, hogy legalább egy picit törlesszek a lakbérből meg a többiből. Minek pirul el egy rettenthetetlen börtönőr? Még a felvetés is nevetséges, hogy meleg lenne! Sosem említette. Bár… miért is kellett volna? Én se meséltem neki soha semmiről. Legfőképpen az utóbbi pár évben. Arról meg mélyen hallgattam, hogy a saját nemem vonz. Magamban elkönyveltem amolyan börtönnel járó mellékhatásnak. De hol marad már ez a marha?
Már negyed órája elmentem… nem igaz, hogy ennyire megijedt tőlem! Mondjuk… tény és való… lehet kicsit ijesztő voltam. Miért pont most jött elő a nyuszi énje? Ha jól hallom, a fürdőben van.
Lassan lenyomom a kilincset, hogy még véletlenül se lehessen meghallani, hogy bemegyek, aztán egy pillanatig küzdök a vággyal, hogy elhúzzam a zuhanykabin ajtaját. Átkozott pára… semmit sem látok tőle. De nem akarom, hogy a nyuszi még jobban megijedjen, ezért csendben leülök a szennyes tartóra és várok. Persze jobb lenne, ha a szobájában várnám, de itt biztos nem számít rám, és kíváncsi vagyok a reakciójára.
Nem is kell olyan sokat várnom, mint ahogyan azt gondoltam. Percek múlva nyílik is a zuhanykabin, és Tomori kilép, pontosan elém, anyaszült meztelenül. Nem mondom, hogy nem élvezem a látványt, de hogy ő biztos, hogy nem, az fix. Ahogyan meglát, teljesen ledermed, majd mint valami őrült kapkod a törülközőért (amit megjegyzem, lehetett volna annyi eszem, hogy elrejtek), miközben rákvörösre pirul. Nocsak.
-Laurel! –kiált rám pipacs vörösen, miután már maga köré csavarta az anyagot. Mindegy, akkor marad a felsőteste, én nem zavartatom magam. – Mégis mi a francokért nem vagy képes kint megvárni, ha akarsz valamit?
- Te meg miért takargatod magad, akár egy nő? Mindketten férfiak vagyunk. – felelem lustán, kérdőn felhúzott szemöldökkel, miközben elé sétálok. Vicces nézni, ahogyan nekinyomódik a kabin ajtajának, de kicsi szívem, innen nincs hova menekülni.
- Mert… mert… mert nem számítottam rád. – kapja el az arcát, amin még mindig látszik a zavara.
- Akkor legközelebb kopogjak?
- Nem úgy értettem! Ne gyere be, miközben fürdök! – próbál kislisszolni mellőlem, de nem hagyom, a karjaim megtámasztom a feje mellett, és így minden menekülési útvonalat elzárok előle.
- Különben mi lesz? Megpróbálsz megbüntetni? – erre megdermed, a félelem újból kiül az arcára. – Vagy még jobban elpirulsz?
- Én… én nem… nem pirulok el. – kezd dadogni, s lehajtja a fejét.
- Nem? – búgom és állánál fogva gyengéd erőszakkal visszaemelem azt a pipacs piros arcocskáját, és olyan közel hajolok hozzá, hogy ne tudjon máshova nézni, csak az én szemeimbe. Ijedt kis őzike.
- N-n-em.
- Akkor mégis miért rákvörös az arcod, hm? – ez a játék igazán szórakoztató.
- Csak… csak… csak… a melegtől! Nem bírja a bőröm a forró vizet. – újból próbálja elkapni a fejét, de nem engedem. Még, hogy a forró víztől… máskor is elpirultál angyalom, de akkor közelében sem voltál forró víznek.
- Csak nem tetszem neked? – kérdem, mire új vörösségi fokozatot ér el az arcocskája.
- N-nem…
- Hiszi a piszi – suttogom az ajkaira, mielőtt szám az övére simítom. Pupillái kitágulnak, először ledermed, majd egész testében megfeszül, de nem tol el magától. Pedig ha hetero lenne, már régen úgy kalimpálna, mint aki az életéért küzd. Kezem a derekára simítom, közelebb húzom magamhoz, amit ő még mindig enged, mint valami élettelen báb, majd mikor végignyalok finom ajkain, önkéntelenül is sóhajt egyet szabad utat adva nekem. Szenvedélyesen elmélyítem a csókot, amit azonnal viszonoz. Ezzel engem csak tovább hergel és még fullasztóbbá teszem az egész műveletet, miközben a hátát, oldalát simogatom, és duzzadtra csókolom az ajkait. Nem is tudom mikor voltam utoljára valakivel…
S az, hogy Tomori egyik kezével a vállamba kapaszkodik, míg másikkal a hajamba túr, nem segít abban, hogy megőrizzem az önuralmam. Kezem a simogatásban egyre lejjebb csúszik formás kis testén, és a törülközőt szépen lecsusszantva, belemarkolok gömbölyű fenekébe. Erre persze azonnal felébred, elszakítja az enyéimtől az ajkait, és erősen pihegve, az eddigi legvörösebb árnyalattal az arcán próbál engem eltolni.
- Mégis mit… mit művelsz? – hajtja le a fejét, hogy még véletlenül se kelljen a szemembe néznie.
- Csak teszteltem, hogy meleg vagy-e. – kuncogok halkan. Na meg engedtem a saját vágyaimnak is kicsit, de ezt már nem teszem hozzá. – Ó, és megmutattam, hogy kell szájra puszit adni. – utalva a nem is oly régi eseményekre.
- Ez nem vicces. – nyöszörgi, még mindig próbálva kiszabadulni, de végül csak megesik rajta a szívem és elengedem. Na, ennyi elég ahhoz, hogy azonnal a törülköző után nyúljon és kisprinteljen a fürdőből. Pedig ha tudná, hogy milyen szívesen megszárítgattam volna minden egyes tagját azzal a törülközővel. Hmm… miért is engedtem el? Vajon meddig feszíthetem a húrt?
Óvatosan, hangtalanul elindulok a szobája felé, amit nem igazán kellett volna, mert éppen öltözködik a szentem. Miközben háttal nekem felhúzza magára a nadrágot zavartalanul legeltetem rajta a szeme, majd mikor valami felsőért kotorászik, a háta mögé somfordálok és bele csókolok a nyakába. Erre akkorát ugrik, hogy csodálom, hogy talpra érkezik.
- Mégis mi a franc ütött beléd? Esküszöm, hogy többé nem mondok neked olyanokat, csak hagyjál békén. – húzza összébb magát, a nyakát is behúzza, így jobb híján a fülével szórakozom, ami már skarlát színben játszik.
- Remélem tudod, hogy nem bántanálak. – simítok le a hasfalán, miközben magamhoz vonom, hogy háttal nekem simuljon, de amikor ujjaim az alig egy perce felvett nadrágot akarják kigombolni, Tomori ijedten elkapja a kezem.
- La-laurel…
- Hm? – simítom arcom az övének, s másik kezemmel már fordítanám magam felé csinos kis arcocskáját egy újabb csókra. – Hagyj… - nyöszörgi, de az ellenállása nem valami túl nagy, és már csak pár centi választja el ajkaim az övéitől, mikor ajtócsapódás rezgeti meg a ház falait. Tomori akkorát ugrik, hogy sikeresen lefejel, és még a lábamra is rálép, de némi vigaszdíj legalább az, hogy az ő buksija sem járt jobban.
Sziszegve gyorsan elbújok a szekrénybe, mikor döngő léptek közelednek a szoba felé.
-Fiam, képzeld el, hogy… - érkezik meg a hang gazdája is, nem sokkal azután, hogy sikeresen elbújtam. Ez az apuka… utálom, hogy nem olyan kiszámítható, mint a fiacskája. – Fiam? – akad meg a mondat közepén, és már arra is, hogy egyáltalán elképzelem a jelenetet elkap a nevetőgörcs. De régen mulattam már ennyit.
- Én… én… izé… fürödtem és öltözök és véletlenül bevertem a fejem a… a szekrénybe és… - hallom Tomori dadogós ijedt kis magyarázatát.
-Fiam… szerezhetnél már egy barátnőt, nem gondolod? – he? Apuka nem tudja, hogy a fiacskája nem a csajokra bukik. De ez a mondat… csak nem?! De ezek szerint mégis. Szóval Tomori a lehető leglátványosabb módon vonzódik hozzám.
-Ez… ez nem az, aminek gondolod. – szinte látom az arcát magam előtt. Egyre jobban imádom!
- Nekem édes mindegy. A börtönkoszt után bármit megeszek. – válaszol, aztán mivel a konyhába érünk, rákönyököl az asztalra úgy, mintha az egy kocsmapult lenne.
- De ne legyen mindegy! – nézek rá bosszúsan, majd állok neki a hűtőben kotorászni - Fogalmam sincs, hogy mit szeretsz. – eskü, holnapra hozok egy adag börtönkosztot a számára, vagy összeállítok neki egy vega étlapot, és figyelni fogom, hogy hogy reagál a húsmegvonásra.
- Csinálhatok rántottát, - szólalok meg ismét, amikor végignézem a választékot - vagy valami szenyát, vagy melegszendvicset, de van tej, mondjuk tejbedarához, vagy müzlihez, de akkor csinálhatok piritóst is, ha szeretnél. – valamit csak megkíván.
- Azt eszem, amit te. – dől hátra elégedetten, amikor ismét felé fordulok, ezért elszámolok magamba tízig, csak ezután veszek elő kenyeret pár szendvicshez.
Erre szükség volt. Ha nem tettem volna, lehet, közöltem volna vele, az hogy ő testét nyalogatnám, ha nem megfojtogatnám egy kicsit. Nem menstruálok, de idegesít, hogy ennyire kerüli a választást.
Az agyam eldobom tőle… Mire ismét az irányába nézek, már csak a hűlt helyét látom, bosszús sóhajtás után indulok a keresésére. Van egy tippem arra, hogy hova ment az én rabocskám.
Na igen. Így legyen ötösöm a lottón. Természetesen tényleg ott van, ahol nem kéne lennie, morcosan szólok rá, miután a kezem az övére teszem:
- Azt hittem, hogy megbeszéltük, hogy itt tilos az átjárás. – eskü, le is ütöm, ha azzal jön, nem tudta, ez az a szoba, ahova nem lehetne belépnie. Mosolya nagyon nem tetszik. Biztos valami rosszra gondol.
- Jól van Micimackó, - simít végig egy finom mozdulattal az arcomon - többet erre nem jövök, csak kíváncsi voltam, hogy milyen titok lappang itt. – a szemei… Olyan zavarba ejtőek közelről… De ácsi… Miért van ennyire közel hozzám??? Szórakozik velem?!
Újra végigsimít az arcomon, viszont mielőtt viszonozhatnám kedves mozdulatát, vagy magamhoz vonhatnám egy csókra, hogy megtudjam, mégis érez-e irántam valamit, vagy csak játszik, már ismét kámforként szivárog el.
- Mondtam, hogy én megcsinálom. – érem utol a konyhában.
- Nyugi már. – kapok egy szelet zöldséget a számba, ami miatt halkan, rágás közben morgom el a fenébe. Gonosz dög, még akkor is, ha nem gyilkos. Fogadni mernék rá, hogy nem sok tartotta vissza attól, hogy a teljes uborkát beletolja a számba.
Leülök enni mellé, ekkor viszont kocsi fékez a ház előtt, és ki is száll belőle valaki. Aztán… Mire pislogok, már apám áll előttem:
- Tomori! Nem láttad a tárcám? Elfelejtettem tankolni és mindjárt elkések! – magam mellé nézek, viszont ekkor még jobban ledöbbenek, Laurel eltűnt az asztaltól.
- Sajnos nem, de adhatok pénzt. – kuncogok gyorsaságán, mialatt a zsebembe nyúlok a tárcámért, apámnak is még mosolyogva adom a pénzt.
- Köszönöm, - sóhajtja - majd visszaadom, amint meg lesz a pénztárcám. Csak a tankolásra kell. – menne, viszont kilépése előtt észreveszi, hogy két tányér van az asztalon.
- Fiam, - engedi is el a kilincset - te mióta eszel ennyit? Csak nem terhes vagy? – de… Gondterhes…
-Ö… izé… - mit válaszoljak neki erre a kérdésére??? - É…én… csak nagyon éhes vagyok.
- És a két tányér? – többféle étel?
- Én… én… én… - menjen már dolgozni a faggatózás helyett…
- Te? – ne már…
- Én… csak… tudod… van az a… az a… amikor… - egy nyuszi megy az erdőben, lesi a farkas… Lálálá… Nincsenek otthon az agyamban, nincs egy épkézláb ötletem se arra, hogy kikerüljünk a trutyiból. Pedig ha nem találok ki valamit lebuktatom Laurelt…
- Ne is mondj többet, már értem. – sóhajt - Ugye ennek nem én leszek a célpontja? – he?
- Hogy… mi… tessék? Jaaaa! Nem apám, biztosítalak, hogy most nem te leszel az áldozat. – hála neki, kaptam egy jó ötletet a következő fogadásomra. Kinek merem adni a szendvicset, amit extra erősnek csináltam a neve...
- Majd bent találkozunk – köszön, és már távozik is, amikor biccentek felé, megnyugodva fújom ki az eddig jelenléte miatt magamban tartott levegőt.
- Ugye ez nem egy rendszeres szokás nálatok? – tér vissza vendégem, értetlenül meredek rá:
- Mi? – közben úgy próbálok megnyugodni, hogy szőlőlét töltök magunknak.
- Hogy hirtelen bevágódik valaki az ajtón. Mellesleg legközelebb legyél kicsit gyorsabb, a végén még elkezd gyanakodni, annyit kell várni a válaszodra.
- Rendben, igyekszem. – azt, hogy sikerül viszont már nem ígérem meg neki, mielőtt még leülnék mellé falatozni. Általában mindig lefagyok, ha hirtelen dolgok történnek. Most amúgy is elég feszült vagyok. Laurel nem beszél hozzám annyit, mint régebben, evés alatt is alig tudok belőle pár szót kihúzni. Pedig… Csak azért nem félek tőle, és tekintem teljesen a barátomnak, mert olyan jól eltársalogtunk néhány éve.
- Ahogy ígértem, a napokban lemásolok minden egyes aktát, ami még az elítélésedhez kapcsolódik. – sóhajtom, amikor egy nagy nyújtózás után jóllakottan kel fel. – Úgyhogy tényleg kérlek, húzd meg magad pár napig a szobámban, és egyenlőre olvasgasd a már megszerzettek, amiket a szekrénybe tettem, hátha általuk okosabbak leszünk.
- Tudom, mit kell tennem. – vigyorog rám, mosolya miatt forróvá válik számomra a konyha levegője. Amikor közelebb lép székemhez, úgy érzem, egyenesen fullasztó is lesz a légkör… – Fontosabb, hogy te tudod-e mi a dolgod. Ajánlom, kapd magad össze, és fejezd be kis ideig a fogadáskötéseid. Nem szeretném, ha valaki összefüggésbe hozna a szökésemmel.
- Rendben… Csak annyit kötök, amennyit szükséges. - autó nélkül nem sokra menne a későbbiekben, úgyhogy mire minden beszerzett iratot átnyálazunk, akarok neki egy kisebbet venni. Sok fogadást ehhez a tervemhez kötnöm, viszont menni fog. Azokra a fegyverekre, amik tetszenek is mindig sikerül összehoznom a megfelelő összegek.
- Tégy, amit akarsz. – vonja meg a vállát – De… Jól vésd az eszedbe, hogy ha egy cellában kötünk ki végül mindketten, akkor nagyon megjárod. – hirtelen lett nagyon komor, félve bólogatok neki, aztán állok fel, hogy kicsit távolabb lehessek tőle:
- Észben tartom, amit mondtál.
- Helyes… - kuncog ismét jobb kedélyűen, aztán egy intéssel a szobám felé indul, bosszúsan köszönök el tőle én is, és indulok az ellenkező irányba, kocsimhoz.
Lehet, azért hallottam a nevetését mialatt rázártam a bejárati ajtót, mert az utolsó lépések a fadarabig futva tettem, de most nem igazán szégyellem magam menekülésem miatt. Inkább rettegek. Komolyan megijedtem tőle. Semmiképp sem veszélyeztethetem azt, hogy ártatlannak nyilvánítsák. Ha miattam visszakerül a sittre, nekem annyi…
***
Ma a börtön maga volt a káosszal összegyúrt pokol, fáradtan rogyok le az ágyamra a már ott fekvő Laurel mellé. Nem sokkal az után, hogy beértem dolgozni, kitört a rabok forradalma, mert fegyencem tekintve példaképüknek, és hősüknek próbáltak elszabadulni kötelékeikből. Abba kellett hagyni tehát feletteseinknek a kihallgatások is, hogy egyesével leverhessük a kitörők.
Lelkesedésük, és erejük miatt majdnem egy teljes napig tartott velük a harcunk, de legalább feladták, és mi, fegyőrök győztünk. Csak ez kivette az erőt belőlünk rendesen.
- Helló, mizujs? – érzek meg pár ujjat a hajamban, jól esik az a gyengédség, amivel Laurel kitúrja a hajam arcomból:
- Mondjuk úgy, hogy nehéz napon vagyok túl. – sóhajtom, mialatt még jobban elterülök az ágyon. Jelenleg az se érdekel, hogy oldalast fekve helyezkedik el mellettem, és az arcom tanulmányozza. – Teljesen kidöglöttem, szerintem a holnapi szabadnapom végig is alszom.
- Tényleg mozgalmas lehetett… - futtatja ujjait most a szemem alatt végig, felszisszenek műveletétől, és arrébb rántom a fejem, mert ahol hozzám ért, ott egy kicsit fájt - Honnan van a monoklid?
- Attól a barom Aldettől. De nyugi. Amit ő kapott tőlem, sokkal szebben néz ki. – kuncog válaszomon, és közelebb helyezkedik hozzám, fáradtan tanulmányozom csillogó szemeit:
- Van egy mobil a farzsebemben. Pár órája vettem neked, hogy ha valami gond adódik, és el kell tűnnöd, akkor tudjak szólni neked.
- Ez jó ötlet. – biccent elismerően – Ha átadod be is üzemelem.
- Egy pillanat. – sóhajtom, és előhalászom. Arra már nem emlékszem, hogy átnyújtottam-e neki, mielőtt még magával ragadott az álom, de reménykedem benne, hogy igen.
Egy biztos. A szobaajtót bezártam, hogy nyugodtan tudjunk pihenni.
***
Reggel finom illatokra ébredek, álmosan nyitom ki a szemeim, aztán próbálok meg felülni. Nehezen megy, minden tagom nehéz, és fáj.
De… Végül egyszer csak sikerül, és elindulhatok a konyha felé zsibbadt, robotos lépteimmel.
- Jó reggelt. – köszönt vendégem, aki már elég aktívan forgolódik a helységben, mosolyogva viszonzom az üdvözlését. Aztán mialatt levágódom az asztalhoz, arról faggatom, hogy mi finomat készít reggelire.
- Apád csinált magának tojást. Túl jó illata volt, ezért kedvet kaptam hozzá, úgyhogy kijöttem mellőled, amint elment dolgozni.
- Jól tetted. – kuncogom. – Szerintem mindjárt én is csinálok egy adagot.
- Nem szükséges. – önti szét két tányérba művét – Eleget csináltam mindkettőnknek.
- Köszönöm. – pislogok meglepetten, aztán mivel zavarba jöttem, inkább megpróbálom más irányba terelni a beszélgetést:
- A telefon jó lesz? Nem tudtam, milyen típust szeretsz használni.
- Egyenlőre megteszi. – kuncog. – Zenét is töltöttem rá. Plusz egy képet rólad. Nagyon édesen alszol. – hogy mi van?!
- Te… Azt most törlöd, mert ha nem, akkor nagyon mérges leszek rád… - nem hiányzik, hogy képek legyenek nála rólam. Mi ő?! Valami perverz?!
- Most miért? – mutatja felém háttérképét, amin még az is látszik, ahogy folyik a nyámam – Szerintem nagyon aranyos.
- Hát szerintem nem. – fordulok el duzzogva tőle. Persze erre kuncogva vágódik le mellém, és áll neki kanalazni az ételét:
- Nyugi… Senki se fogja látni.
- Neked se kéne látnod többet. Töröld ki azonnal. – fordulok meg úgy, hogy egyenesen az arcába nézzek, viszont tekintetemtől se nagyon ijedt meg.
- Mit teszel, ha benne hagyom? – kérdezi kaján vigyorral – Visszajuttatsz a sittre? Mert ha igen, akkor jössz utánam. Vagy velem. És abban bizony nem lesz köszönet.
- Nem. – jelentem ki morcosan, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve apró puszit hintek a szájára. – Máshogy büntetnélek.
Ezzel magára is hagyom, visszamegyek a szobába tiszta ruháért, hogy el tudjak menni egy gyors zuhanyra. Az étvágyam úgyis elment. Ha jól hallottam, akkor apám, vagy valamelyik haverom is keresett, csörgött a telefonon.
Igen… Világít rajta pár nem fogadott hívás öregemtől, sóhajtva hívom vissza, hogy megkérdezhessem arról, miért zavar a szabadnapomon. Tudtommal most tényleg nem követtem el ellene semmit.
- Végre felébredtél – hallom a vonal túlfeléről hangját, mialatt az általam bújtatott fegyenc is belépjen a szobába, vörös arccal fordulok el felőle.
Úgy nézem, hogy haragszik, pedig ilyesmi érzések egyáltalán nem akartam belőle kiváltani puszimmal. Azt se tudom, mire gondolhattam, amikor másféle büntetést emlegettem neki. Annyira idióta vagyok…
- A telefoncsörgés miatt muszáj volt. – nyögöm bosszúsan - Mi a baj? Bemenjek? – légyszi, légyszi mond, hogy igen… Akkor nem kéne még szembenéznem a tettem következményével.
- Nem kell. – a fene egye meg… Miért nincs most rám szükség?! Tényleg így levertem tegnap a rabok lelkesedését? - Csak meg akartalak dicsérni. Ha nem álltál volna úgy helyt, ahogy, most több elítéltet üldözhetnének a rendőrök, mint eddig valaha. Kitüntetésre is javasoltak.
- Nos… Köszönöm… Izé… Tudod, hogy csak a munkám végeztem. - a zavartság mutatásával nincs gondom, még mindig nem merek ránézni az utánam szobába lépő Laurelre.
- Igen. Büszke vagyok rád. Este találkozunk.
- Köszönöm, és rendben. – sóhajtom, le is tenném a telefont, ha nem kérne arra, várjak kicsit.
- Átjön hozzánk pár nyomozó haverom is egy kis beszélgetős estre. Megdumáljuk velük, merre mikor fogják keresni azt a rabot, és fogadást is kötünk velük arra, hogy hány nap alatt kapják el. – ez, hogy megtudjuk a nevét, valamint lakcímét a tanúinak még talán kapóra jöhet bujtatott fegyencemnek, lelkesen biztosítom arról apám, hogy mennyire örülök annak a programnak, amit kitalált.
- Én is. – sóhajtja, aztán leteszi a telefont, behúzott nyakkal fordulok a nevem említő felé:
- Nézd… Én nagyon sajnálom az előbbit, és szeretnék tőled miatta bocsánatot is kérni. Teljesen hülye voltam. – remélem kitörli az emlékéből azt a képet, amelyikben szájrapuszit kapott ahelyett, hogy fellógat a csillárra. Nem lett volna szabad ilyet csinálnom vele. Most biztos minden rossz börtönös emlékét előhoztam…
- Rendben, ezt megdumáltuk. – mosolygok rá én is – Igyekezni fogok, de most inkább aludnék, kimerített a szökés. Hova dőlhetek? –kérdem, hiszen egész éjszaka kutyagolni nem a legpihentetőbb dolgok egyike. A kérdésem mintha kicsit meglepné, aztán körbe-körbe tekinget és mintha ideges is lenne, de csak fél percbe telik, mire válaszol. Mire ez a viselkedés, hm?
- Tudod mit? Dőlj le az ágyamba, majd én alszom a földön addig, amíg nem veszek egy fuutont, meg plusz takarót neked. – Aham. Már értem, de ezt meg én nem fogom hagyni. Nekem az is bőven elég, hogy segített a szökésemben, nem akarom még az ágyából is kitúrni. Kedvességet kedvességért… bár a kettő nincs egy súlycsoportban, de ez most mindegy is.
- Tökéletes. – nyúlok el az ágyon jókedvűen. Régen éreztem már magam így. Hogy mikre nem képes egy picinyke szabadság! Mint valami gyerek az alvós maciját ölelem át börtönőröm derekát, hogy esélye se legyen a földre költözni miattam. Hiszen, vele semmi bajom, őt megtűröm magam mellett, sőt még annál is jobban, deeee… ezzel inkább nem kísérleteznék most. – Jó lesz itt nekem a legjobb haverom mellett.
- Laurel… - próbál szabadulni, de nem engedem. Most én tartom fogva egy rövidke ideig a változatosság kedvéért. – Kérlek engedj el… Így fel kell kelned akkor, amikor megszólal az órám… - édes egy kifogás.
- Nyugalom… Ha korán kelsz, én is korán kelek – fogom be a száját ujjaimmal, miközben tőlem ritkán látott széles vigyort villantok rá. Erre már ő is kénytelen belegyezően biccenteni, mire elégedetten hunyom le a szemem és alszom el.
- FIAM! Ébredj, beszélni akarok veled – riadok hangos ordításra kis idő múlva, és ha ez nem lenne még elég, valaki, a megszólításból ítélve Tomori apja veszettül dörömböl az ajtón. Tomori ugyanolyan riadtan pislog rám, mint én őrá. Ha lebukunk, akkor nem csak én kerülök vissza a börtönbe, de még ő is. Gyorsan felállok és bebújok a szekrénybe, ameddig Tomori le nem rendezi a dolgokat.
- Ugye ez… - akad el a hang, miközben én a sötétben fülelek.– Nem valami újabb idióta fogadás részeként került a kocsimba, hogy amikor ráülök, és megszólal beverjem a fejem a kocsi tetejébe?! Megmondtam, hogy nem ellenzem, ostobaságokkal keress pénzt. Az ellen van kifogásom, hogy szerepelek a fogadások nagy részében.
- Bocsánat. – suttogja Tomori. Most ez komoly? Egy fogadás miatt van ez a patália?– Legközelebb nem kerülsz bele egybe se. – Tomori… ha lesz legközelebb én fojtalak meg. Hogy lehet valaki ennyire idióta?!
- Helyes. – sóhaj, majd ajtócsukódás. Én is előmerészkedek, maj Tomori mögé lappangva egy isteneset sózok a fejére.
- Te nem vagy eszednél… - kommentálom még a mozdulatom is, miközben az áldozat a tarkóját dörzsöli.
- Ezt meg miért kaptam?
- Azért, mert idióta vagy. – csóválom a fejem.– Ha apád nem óbégat amiatt, amit tettél vele, most simán lebukunk. Légyszíves, ne nehezítsd meg a dolgomat. Nem hinném, hogy azért hoztál ki, hogy utána visszajuttass – Még mindig nem hiszem el, hogy egy hülye csíny megéri ezt a kockázatot.
- Nézd… - sóhajtja - Nagyon sajnálom. Több ilyen nem lesz. – csak nézek sötétbarna, bűnbánóan csillanó, kölyökkutya szemeibe. Miért kell így néznie rám?
- Remélem. – fújom ki bosszúsan a levegőt. Mázlija van. – A börtönből tényleg nincs sok esélyem arra, hogy tisztázzam magam.
Biccent majd a reggeliről kérdezget. Most komolyan, nem tudom mióta élek a börtönkoszton, nem mindegy? Én már bármit megeszek.
- Még van időm, – teszi hozzá nagyot ásítva – bármit el tudok neked készíteni, mielőtt elmegyek. – Micsoda kívánságműsor! Aztán újra elmagyarázza, hogy az apja szobáját kerüljem el jó messzire meg, hogy ne az ajtót használjam, hanem az ablakot. Azzal együtt a lelkére kötöttem, hogy ne az ajtót, hanem az ablakot, amin bejött használja közlekedéskor.
- Erre azért ne fogadjunk. – válaszolok kuncogva, mire ő is nevetve ígéri meg, hogy semmiképp sem.
- Előbb fogadnék veled arra, hogy mennyi idő múlva találod meg az eredeti elkövetőt. – teszi hozzá, mire elkomorodok, mert eszembe jutnak a börtönben töltött évek, és azok a fotók, amiket a tárgyaláson mutattak nekem.
- A lehető leg hamarabb. Még úgy is, hogy a keresők hátráltatnak.
- Szóval… - folytatja – Milyen reggelit szeretnél, hogy csináljak neked? – vonja fel a szemöldökét, mire kicsit elgondolkodom.
-Nekem édes mindegy. A börötnkoszt után bármit megeszek. – válaszolom miközben átmegyünk a konyhába és rákönyökölök az asztalra. Az apja már elment, hallottam a kocsit, szóval tiszta a levegő.
-De ne legyen mindegy! Fogalmam sincs, hogy mit szeretsz. – kezdi el, miközben félig bemászik a hűtőbe, mire az én pillantásom akaratlanul is elkalandozik a formás kis hátsóján, de próbálom megemberelni magam. Nem lenne szép letámadni a házigazdám, vagy nem? Mert, hogy a börtönben máshogy mennek a dolgok az egy dolog, de… most tartozom neki.
- Csinálhatok rántottát, vagy valami szenyát, vagy melegszendvicset, de van tej, mondjuk tejbedarához, vagy müzlihez, de akkor csinálhatok piritóst is, ha szeretnél. – sorolja, de nem igazán figyelek. Ha nem akarja, hogy megerőszakoljam, akkor most fordul meg, vagy én megyek oda… és lám, meghallgatásra találtattam. Felegyenesedik és megfordul, hogy végre válaszoljak is.
-Azt eszem, amit te. – dőlök hátra és várok, de csak egy pillanatig gondolkodik, hogy tovább faggasson-e vagy sem, de szerencsémre megfordul és előveszi a kenyeret. Nagyszerű, kényelmesen elnyújtózkodom a székben, majd nem bírok magammal. Muszáj körülnéznem. Nagyon takaros kis házikó és otthonos. Olyan jó, hogy végre nem a négy fal közé vagyok zárva, hanem több fal közé. Na meg az sem utolsó szempont, hogy itt van mit nézegetni. Kicsit elkalandozok és a ház egyik másik részében találok egy ajtót. Hm… ez vajon az apja szobája? Kezemet rásimítom a kilincsre, kicsit tétovázok, de a kíváncsiságom nagyobb. Miért kell annyira kerülnöm ezt a szobát? Mi van benne? Már nyomom is le a kilincset, mikor Tomori a semmiből ott terem és kezét az enyémre téve akadályoz meg.
-Azt hittem, hogy megbeszéltük, hogy itt tilos az átjárás. – erről akaratomon kívül is a mese jut eszembe. Halványan elmosolyodok és kezemet kihúzva Tomorié alól, megsimítom az arcát.
-Jól van Micimackó, többet erre nem jövök, csak kíváncsi voltam, hogy milyen titok lappang itt. – hajolok hozzá közelebb, és remekül szórakozom elbizonytalanodó tekintetét, nagyra tágult szemein. Na de mielőtt még a nyuszika ennél jobban megijed, még egy utolsót simítok a pofiján és visszatérek a konyhába, ahol a szendvicsek a felderítési akcióm miatt még félig befejezetlenül hevernek. Na, akkor essünk neki.
-Mondtam, hogy én megcsinálom. – toppan mellém. Tényleg egy börtönőr, le sem tagadhatná.
- Nyugi már. – dugok a szájába egy szelet uborkát, amikor újra megszólalna. Bár az is megfordult a fejemben, hogy az egészet beledugom, de éppen próbálok viselkedni, ahogyan a nagymamám tanította. Miközben elrágja csöndesen morog valamit, majd ő is elkezdi befejezni a saját adagját.
Egy kocsi kerekeinek csikorgása szűrődik be kívülről, majd gyors ajtó csapódás. Közvetlenül a ház előttről. Reflexeimnek hála még azelőtt eltűnök, hogy Tomori felébredhetne a döbbenetből és pont mikor becsukom a szobájában a szekrény ajtaját, akkor csapódik a bejárati ajtó is.
-Tomori! Nem láttad a tárcám? Elfelejtettem tankolni és mindjárt elkések! – hallom a kiabálást. Tomori, ha ez is valami csíny, akkor nem állok jót magamért és kikötözlek az ágyhoz.
-Sajnos nem, de adhatok pénzt.
-Köszönöm, majd visszaadom, amint meg lesz a pénztárcám. Csak a tankolásra kell. – hallom a hangját. – Fiam, te mióta eszel ennyit? Csak nem terhes vagy? – nevet a saját poénján egy jót.
-Ö… izé… - gyerünk Tomori, találj már ki valamit! – É…én… csak nagyon éhes vagyok.
- És a két tányér? – na igen… logikus a kérdés…
-Én… én… én… - nyöszörög, szinte hallom, ahogyan gondolkodik.
-Te? – tipikusan az a hang, mint amikor valakit rajtakapnak valami csínyen.
- Én… csak… tudod… van az a… az a… amikor …
- Ne is mondj többet, már értem. – fáradt sóhaj. – Ugye ennek nem én leszek a célpontja?
-Hogy… mi… tessék? – értetlenkedő dadogás, pedig én már vágom… Tomori! Szedd már össze magad! – Jaaaa! – na végre!- Nem apám, biztosítalak, hogy most nem te leszel az áldozat. – már magam előtt látom a megkönnyebbülten mosolygó arcát, én meg csupán egy apró sóhajjal nyugtázom, hogy ezt is megúsztuk. Remélem több ilyen meglepetésben nem lesz részünk.
Várok még egy kicsit a ruhák között, majd előmerészkedek és visszasomfordálok a konyhába.
-Ugye ez nem egy rendszeres szokás nálatok? – vonom fel a szemöldököm, miközben beleharapok az egyik elkészült szendvicsbe. Úristen! Igazi kaja!
-Mi? – értetlenkedik, miközben valami gyümölcslevet tölt a poharakba. Talán alma… vagy szőlő… franc tudja…
-Hogy hirtelen bevágódik valaki az ajtón. Mellesleg legközelebb legyél kicsit gyorsabb, a végén még elkezd gyanakodni, annyit kell várni a válaszodra.
-Rendben, igyekszem. – ül le az asztalhoz és ő is kezébe vesz egy szendót. Így szépen csöndben megreggelizünk, mivel nem vagyok a legbőbeszédűbb társalgó partner, pedig Tomori próbálkozik egy-két témát felvetni. Na azért pár szóval válaszolok, de leginkább csak hümmögök.
Szerkesztve Yoshiko által @ 2013. 02. 26. 00:55:37
- Kettőkor a tízes blokkban kikapcsolják az áramot, mert karbantartanak. – suttogom Laurelnek, miután leszedtem arról a rabról, akinek szánt szándékkal nekiesett, és elindultam vele szobája felé.
Azt mondja róla mindenki, hogy kegyetlen, és bunkó, de már amikor először találkoztunk is kedves volt hozzám, ha nem olyan témáról akarom faggatni, amiről nem akar beszélni, akkor még most is az.
Abban sem hiszek, hogy ő mészárolta le azt a családot, azért segítek neki most megszökni innen, hogy később bizonyíthassa az igazát a bíróság, és a világ előtt is.
- Kösz az infot, a többi menni fog. – egy gyilkos nem tudna olyan hálásan nézni, mint ahogy ő néz.
Különleges szépség ezüst hajával, és fehér bőrével, világos szemei is magával ragadóan csillognak, neki nem itt kell lennie.
- Ne pofázz vissza te senkiházi! Tanuld meg, hogy hol a helyed! Ha nem tetszik a szabályzat, akkor felhúzhatod magad! Hallottad?! – mordulok rá hirtelen, mialatt a hajába is enyhén beletépek, lépések zaját hallottam.
Lökök is egyet rajta ezután, mintha gyorsaságra buzdítanám, már látom, hogy ki jön velünk szemben. Az egyik idióta barom munkatársam…
- Mi volt a probléma? – kérdi hatalmas kárörvendő vigyorral Laurel sérülései láttán, erőt gyűjtve magamban színészkedem tovább vele:
- Ez a kis köcsög elkezdett verekedni, de most majd megtanulja hol a helye. Mozgás! Nem érek rá egész nap! – lökök rajta újabbat, nem akarom, hogy tovább faggassanak minket.
Azt se szeretném, másokkal összeakadjunk, ezért nem is szólok hozzá többet.
Úgyis tudja, hogy mit kell tennie.
Legalábbis remélem, hogy tudja, hogy hogy szökhet el innen hozzám anélkül, hogy elkapnák.
Elmondtam neki párszor, újra a szemeibe nézek, mialatt bezárom, aztán elindulok leadni a melót. Nekem mára ennyi volt, neki még hátra van a feketeleves, de innentől minden a szerencséjétől, és a tájékozódási képességeitől függ.
És bár szorítok érte, most többet nem tudok tenni az érdekében.
***
Sokáig csak járkálok, és figyelem az idő lassú múlását nem tudom hova tenni magam a nap további részében annak a fogadásnak az előkészítése, amit haverjaimmal megbeszéltünk is csak pár percig köt le.
Amikor leszáll az éj is úgy kell magam kényszerítenem a lefekvésre, miután kinyitom rabomnak azt az ablakot, amin át majd be tud jönni, ha ideér.
Izgatottságom miatt az elalvás is nehezen megy, ráadásul amikor sikerül végre sem tudok sokat pihenni, telefonom csörgése töri meg az álmom.
Miért most??!!
Nem akarom hallani, a fejemre húzom a takarót, és várom, hogy abbahagyja a csörgést, de mivel csak hangosabb lesz, nyűgösen nyúlok érte, és teszem a fülemra:
- Halló? Mi van? Ne szórakozz… hajnal van… - szólok bele álmosan.
Ha nem fontos, akkor kibelezem a hívót, morcosan nyújtózok egyet, ülök fel.
Ekkor látom meg barátom magam mellett az ágyon, döbbenten figyelem.
Aztán amikor megbizonyosodom róla, hogy ő nem álom, abból, hogy a telefon túloldalán róla beszélnek, hatalmas vigyort eresztek meg felé. Sikerült a tervünk, itt van…
- Ezt nem mondod! – kiáltom meglepett, és dühös hanggal a telefonba - Megszökött a nyolcvankilences fogoly?! Az a pszichopata?! Ráadásul még az egyik őrt is leütötte és bezárta a cellájába? Hát ehhez már pofa kell! – ügyesen megoldotta a lelépést.
Pff… Holnap nehéz napom lesz…
- Örülök, hogy épségben idetaláltál, féltem, hogy el fogsz tévedni. – üdvözlöm amint leteszem a telefont.
- Lehet, hogy még sosem jártam Japánban, meg az is lehet, hogy jó régen közlekedtem idegen helyen, de még sosem tévedtem el. Köszönöm a segítséget. Fogalmam sincs, hogy tudom majd meghálálni. – közli kimérten, még mindig mosolyogva figyelem:
- Ugyan már! Majd akkor hálálkodj, amikor sikerült tisztáznod magad.
- Rendben, ezt megdumáltuk. – mosolyog rám ő is vidáman – Igyekezni fogok, de most inkább aludnék, kimerített a szökés. Hova dőlhetek?
Pff… A fene vigye el… Vártam, de ágyneműket nem szereztem be neki, csak tiszta ruhákat… Hogy lehetek ennyire marha? Mit kéne most tennem? Együtt mégse alhatunk…
Simán kinyírna, ha hozzá dőlnék, és megtudná, hogy teljesen ráizgultam formás seggére.
- Tudod mit? – vakarom meg a fejem fél perc gondolataimba mélyedés után – Dőlj le az ágyamba, majd én alszom a földön addig, amíg nem veszek egy fuutont, meg plusz takarót neked. – ez így illik.
A vendég csak ne aludjon a hideg padlón.
Ma meg úgyis hamarabb be kell mennem dolgozni. Biztos ki is akarnak hallgatni a szökése miatt, velem látták utoljára.
Pár óra a padlón meg se fog kottyanni.
- Tökéletes. – nyúlik el, aztán mielőtt elmenekülhetnék a közeléből, átöleli a derekam, hogy maga mellett tarthasson – Jó lesz itt nekem a legjobb haverom mellett.
- Laurel… - próbálom meg levakarni magamról – Kérlek engedj el… Így fel kell kelned akkor, amikor megszólal az órám…
- Nyugalom… Ha korán kelsz, én is korán kelek – fogja be vékony kis ujjaival a szám, és vigyorog rám azzal a mosolyával, aminek nem tudok ellenállni, nagyot nyelve biccentek neki.
Úgyis ez az első, és az utolsó alkalma annak, hogy egy ágyban alszunk.
Legalábbis remélem…
***
- FIAM! Ébredj, beszélni akarok veled – dörren reggel apám hangja, mialatt az ajtóm veri, riadtan, Laurellel egyszerre ülök fel.
Aztán… Amikor fegyencem bebújik a szekrényembe, én kinyitom az ajtót öregemnek.
- Ugye ez… - dug bejutásakor egy sípoló gumikacsát az orrom alá – Nem valami újabb idióta fogadás részeként került a kocsimba, hogy amikor ráülök, és megszólal beverjem a fejem a kocsi tetejébe?! Megmondtam, hogy nem ellenzem, ostobaságokkal keress pénzt. Az ellen van kifogásom, hogy szerepelek a fogadások nagy részében.
- Bocsánat. – suttogom bűnbánón, nagyon kell igyekeznem azon, hogy szarván, amiből mindenki tudja, hogy sikerült az ugratásom ne nevessek fel hangosan. – Legközelebb nem kerülsz bele egybe se.
- Helyes. – sóhajtja, aztán már megy is a dolgára.
Gondolom… Neki még nálam is korábban kell bemennie.
- Te nem vagy eszednél… - sóznak fejbe hátulról, fájón megdörzsölve tarkóm fordulok Laurel felé:
- Ezt meg miért kaptam?
- Azért, mert idióta vagy. – csóválja meg a fejét – Ha apád nem óbégat amiatt, amit tettél vele, most simán lebukunk. Légyszíves, ne nehezítsd meg a dolgomat. Nem hinném, hogy azért hoztál ki, hogy utána visszajuttass – a fene egye meg…
- Nézd… - sóhajtom… - Nagyon sajnálom. Több ilyen nem lesz. – amikor megbeszéltem azt a fogadást, igazából bele se gondoltam abba, ezzel még Laurelt is lebuktathatom.
- Remélem. – fújja ki bosszúsan a levegőt. – A börtönből tényleg nincs sok esélyem arra, hogy tisztázzam magam.
Biccentek felé, aztán arról faggatom, mit szeretne reggelire.
- Még van időm, – teszem hozzá ásítva – bármit el tudok neked készíteni, mielőtt elmegyek. – azt, hogy apám szobájába soha semmilyen körülmények közt ne menjen be, már a börtönben tisztáztam vele. Azzal együtt a lelkére kötöttem, hogy ne az ajtót, hanem az ablakot, amin bejött használja közlekedéskor.
- Erre azért ne fogadjunk. – válaszol kuncogva, nevetve ígérem meg neki, hogy semmiképp.
- Előbb fogadnék veled arra, hogy mennyi idő múlva találod meg az eredeti elkövetőt. – teszem hozzá szavaimhoz kis gondolkodás után.
Aztán… Amikor emiatt elkomorodik, bocsánatot kérek tőle.
- A lehető leg hamarabb. – jelenti ki. – Még úgy is, hogy a keresők hátráltatnak. – megértem… A helyében én is így tennék.
- Szóval… - szólítom meg újra – Milyen reggelit szeretnél, hogy csináljak neked? – huhh… Ha most kicsúszott volna a számon az is, hogy aranyom, lehet, alulról szagolnám az ibolyát…
Karakter: Laurel Afon Megjegyzés: Lappangónak kezdés
-Kettőkor a tízes blokkban kikapcsolják az áramot, mert karbantartanak. – suttogja a fülembe Tomori, amikor szánt szándékkal verekedést provokáltam, hogy elvigyen a cellámba és útközben tudjunk beszélni.
- Kösz az infot, a többi menni fog. –súgom vissza.
- Ne pofázz vissza te senkiházi! Tanuld meg, hogy hol a helyed! Ha nem tetszik a szabályzat, akkor felhúzhatod magad! Hallottad?! – tép meg kicsit a hajamnál fogva, durván meglök, majdnem elesek a saját lábamban, de muszáj. Az egyik kollégája jön velünk szemben. Nem tudhatja meg, hogy haverok vagyunk.
-Mi volt a probléma? – biccent neki a kollégája jót mosolyogva felhorzsolt államon és monoklimon.
- Ez a kis köcsög elkezdett verekedni, de most majd megtanulja hol a helye. – dörmögi lenézően. Igazán jól színészkedik. – Mozgás! Nem érek rá egész nap! – lök meg újra és tovább megyünk.
Innentől kezdve nem beszéltünk többet, hiszen fölösleges, mindketten tudjuk a dolgunkat, vagyis én. Bezár a cellámba, még csak nem is int, de a pillantásából látom, hogy sok szerencsét kíván. Mi tagadás, rám fog férni…
Kényelmesen elnyújtózom a priccsen és összespórolom minden erőmet. A nap hátralevő részében azon mélázom, hogy vajon van-e értelme megszökni, hiszen körözni fognak és nem tudom bebizonyítani az ártatlanságom. De mindegy, ezen ráérek még gondolkodni, most a szabadságom a legfontosabb. Huszonegy vagyok, nem élhetek börtönben életem végéig!
Lassan elérkezik az éjszaka is és összekészítem a nehezen összecsempészett meg üzletelt cuccom, bár ha minden jól megy, akkor még ma Tomoriéknál leszek, biztonságos rejtekhelyen, négy fal között.
Hallom ahogy döngő léptek közelítenek a folyosón… valamit végigvernek a rácsokon és fény szivárog be magányos otthonomba… Nekem sem kellett több, azonnal elkezdek köhögni, fuldokló hangokat kiadni és látványos összegörnyedek a földön. Hörgő hangon könyörgök segítségért, mire betör cellámba az őr. Kérdezi, hogy mi bajom, de nem válaszolok, és amikor elfordul, hogy vizet hozzon, sunyin és gyáván hátba támadva leütöm. Nem halt meg, de jó ideig nem fog gondot okozni. Elveszem a kulcsait, felkapom a kevés, szökéshez összealkudozott holmim és már rohanok is ki a nyitott ajtón. Természetesen becsukom, be is zárom, hogy ne legyen olyan feltűnő a szökésem. A folyosón hangtalanul próbálok meg rohanni, de nem járok túl sok sikerrel. Az izgalomtól majd’ kiugrik a szívem, a feszültség és az adrenalin szédítő keverékének hatására zihálok, szinte képtelen vagyok a pislogásra, pupilláim kitágulnak és minden izmom megfeszül. „A tízes blokkban hajnali kettőkor kikapcsolják az áramot…” – visszhangoznak barátom szavai a fülemben és nyugtalan lépteim döngésében a kies folyosókon. Teljesen sötét van, de ki tudja meddig. Kiérek az udvarra, ahol a reflektorok nem világítanak. Ész nélkül kezdek rohanni a drótkerítések felé. Szerencsére újhold van és a csillagok fénye sem tud leleplezni, ahhoz túl haloványan pislákolnak ma éjjel, mintha őket is karbantartanák...
Hajnalban, pont akkor, mikor dereng a táj, lopakodok végig egy csendes, barátságos kis utcán. Mindegyik kertben más virágok nehezek a harmattól… Olyan szívesen megállnék gyönyörködni minden egyes lélegző növényben, minden apró kis téglában, madárfüttyben, amit odabent a drótok, rácsok és falak közt már rég nem hallhattam. A levegő is milyen más!
Megtalálom azt a házat, amiről Tomori beszélt nekem. Leellenőrzöm, hogy stimmel-e a házszám és miután megbizonyosodtam a helyességéről gyorsan átfutok a kerten, a bokrok és virágágyások árnyékában. Állítólag a hátsó ablak nyitva lesz… Befordulok a sarkon és örömmel konstatálom, hogy ez így is van. Halkan bemászok az ablakon, majd felderítem a terepet. Rendezett kis szoba, gondolom elsőre, de észreveszem az ágyban szundikáló barátomat. Így annyira más, mint a börtönben… Bár lehet, hogy csak azért van, mert alszik. Óvatosan leülök az ágyra, vigyázva, nehogy felébresszem és ráérősen körbenézek. Érdekes egy szoba. Tele van fegyverekkel és könyvekkel, de fényképet nem látok. Emlékszem, a nagyinál minden tele volt fényképekkel…
Merengésem egy idegen dallam töri meg. Megrezzenek és oldalra nézek, majd megnyugszom. Csak Tomori mobilja csinálja a fesztivált. Tomori fejére húzza a takarót, de mivel a mobil hangosabb, ezért kinyúl egyik karjával az éjjeliszekrényhez és felveszi.
-Halló? – nyöszörgi édes, álomittas hangon. - Mi van? Ne szórakozz… hajnal van… - dörmögi miközben lassan felül és megpillant engem. Először csak meglepetten konstatálja ottlétem, de utána rögtön enyhe mosollyal üdvözöl. Nem csodálom, én se számítottam arra, hogy ilyen korán ideérek. – Ezt nem mondod! Megszökött a nyolcvankilences fogoly?! Az a pszichopata?! Ráadásul még az egyik őrt is leütötte és bezárta a cellájába? Hát ehhez már pofa kell! – dühöng egy sort a telefonba, de közben szép arcán mosoly játszik. Még sose láttam kibontott hajjal… igazán jól áll neki, még akkor is, ha el is takarja azokat a csillogó szemeit.
- Örülök, hogy épségben idetaláltál, féltem, hogy el fogsz tévedni. – köszön barátom, miután lerakta a telefont.
- Lehet, hogy még sosem jártam Japánban, meg az is lehet, hogy jó régen közlekedtem idegen helyen, de még sosem tévedtem el. Köszönöm a segítséget. Fogalmam sincs, hogy tudom majd meghálálni.
- Ugyan már! Majd akkor hálálkodj, amikor sikerült tisztáznod magad.
- Rendben, ezt megdumáltuk. – kacsintok rá immáron én is vidáman. Olyan furcsa, hogy őt nem akarom befolyásolni, hogy vele nyíltan tudok játszani…
Szerkesztve Yoshiko által @ 2012. 06. 16. 23:15:37
Lassú, kimért mozdulatokkal járom be bőrének minden kis szögletét számmal, tovább hevítve vágytól forró testét, amit sikertelenül próbál takargatni előlem...
- Neh… - nyögi halkan, vörös arcát és duzzadó ajkait végső elkeseredésében kezei mögé rejtve, amikor megszabadítom nadrágjától, és újra felé mászok egy csókra, merevedéséhez dörzsölve enyémet.
Mosolygásra késztet aranyos reakciója.
Ez a fajta ellenkezés... Egyszerűen olyan gyenge, ha így folytatja nincs esélye a szabadulásra tőlem az éjszaka után sem...
Finoman húzom el kezeit pofija elől, újfent szabaddá téve ajkait, miközben kedves szavakkal, mosolyogva dicsérem meg arcszínét. Abban bízok, hogy ettől szemeimbe pillant...
Imádom áldozataim tekintetében a rettegést nézni, miközben csókolom őket.
Hamar megunom dacát, amikor oldalra fordítja fejét, inkább visszatérek hasának érzékeny részeire. A félelmük után az ezen lenti területek kóstolgatása a legjobb.
- Mi-miért csinálja ezt? – szólal meg elkeseredetten két nyögése között.
- Hm… -kúszok vissza hozzá alattomosan, majd több hangot is kicsalok belőle egy pár csókkal, és harapással, amikkel nyakát kényeztetem.
Erre a nekem tetsző kérdésére mindenképp felelni szeretnék, de az előbbi ellenkezésére büntetésképp egészen addig magamban tartom a választ, amíg végre rám nem emeli könnyektől csillogó, szikrázóan kék szemeit.
- Ezért – búgom hatalmas vigyorral, diadalittasan, miközben ujjaimmal már kicsiny mellbimbóit izgatom, de azt nem teszem hozzá, hogy a reakciódért. Úgyis rájön...
Nevetve hagyom magukra őket amikor megkeményednek, hogy hozzájuk hasonlóan szilárddá vált, forró büszkeségét is megcirógathassam.
- És ezért…
Döbbenten remeg és nyög tovább alattam, teljesen belefeledkezve cirógatásomba még alsója lehúzása közben is.
Viszont egyből magához térve, kiabálva pattanna fel, ha nem fognám le erősen, amikor folytatva szavaim forró bejáratán át testébe süllyesztem egyik ujjam.
Visszatért ereje, meg is nőtt egy kicsit, bár ellenem esélye így sincs, hamar lenyomom. Ujjam pedig ott marad, ahol hagytam, forróságában, és elkezdi nekem tágítani a kicsikét.
- Ne… kérem ne! Én… én ezt nem akarom! – hjajj... Persze... Te aztán nem... A tested elárult...
- Ne aggódj, nem fog fájni… Ha azt teszed, amit mondok – nyalok bele fülébe, újabb sóhajtást kicsikarva ajkaiból. Az enyém, és már senki se veheti el tőlem... – De ha ennyire szabadulni akarsz... – hagyom direkt nyitottan mondatom és tovább puszilgatom, nyalogatom nyakának ívét.
Egyből felém fordul, hogy alig hallható hangon, reménykedve kérdezze meg:
- Akkor lemászol rólam, és hagysz elmenni?
Hatalmas, könnyes szemeinek látványával több olajat önt tüzemre, mint eddig bárki...
Még jobban lüktető farokkal újra szájon csókolom, miközben kíméletlenül testébe nyomva két másik ujjam is folytatom tágítását.
- Persze – teszem hozzá, amikor sikítása, amivel elszakítja enyémektől száját, csöndes zokogássá szelídül, és már hátát se feszíti hátra annyira hátra, helyette összegörnyed. – miután közösültem veled azonnal. Bár így, mint érezheted nem tudom garantálni a fájdalommentességet.
- Ne bántsoaahh... – nyikkan egyet meglepetten sírása közben, én pedig nem győzök kuncogni azon, hogy milyen aranyosan fogja be újra a száját. Mintha meg tudná akadályozni a hangjai kiszabadulását ezzel... Pont ezzel, amikor ezen módszere az előbb se vált be.
- Szóval itt... – masszírozom ujjammal tovább azt a részt, amitől olyan hatalmasat nyögött. Hevesen rázza a fejét, de hangja elárulja.
Megtaláltam a leggyengébb pontját, folytatom is ingerlését, hogy újabb, és újabb sóhajait hallgathassam. Főleg hogy már ujjaim se szorítja satuként, ellazította magát.
- Mit szeretnél? – húzom ki belőle ujjaim, és kapom el kicsiny kezeit, amikkel karom lökdöste, hogy egy puszit adjak rájuk.
Nincs ideje se a válaszra, se a megkönnyebbülésre, olyan gyorsan tolok valami egészen mást ujjaim helyére és nyögök bele elégedetten fájdalmas kiáltásába.
Még így is nagyon szűk, ráadásul olyan forró... Elemészt...
Nem akarok várni addig, amíg megszokja, hogy benne van tagom, mégis muszáj puszilnom, és csókolgatom egy kicsit, mert szégyenszemre egyből elélveznék szorításától, ha nem így tennék.
Húzódok ki testéből lassan, de vissza gyorsan tolom farkam, hogy eltaláljam ezen testrészemmel is azt a pontját.
Sikerült. Egyszerre nyögjünk fel, majd megismételve a mozdulatom újra... És ismét, egyre gyorsítva, egyre kevesebb szünettel, miközben másik kezemmel farkát masszírozom.
Becsukott szemmel piheg alattam, mind gyorsabban, és gyorsabban, amíg el nem éri a csúcsot, sikítva élvezve a hasamra.
Ez az én végszavam, nyögve követem a nagy fehér semmibe, hogy miután testébe élvezek, mellé heveredve húzzam magamhoz egy csókra.
- Ugye, hogy jó volt? – cirókázok ki egy pár nedves tincset könnyáztatta arcából.
Teljesen ledermedve nézem, ahogy végig kigombolja ingét, minden egyes kioldott gomb után megnövekszik testem hőmérséklete, és színdobogásom üteme… Ez… ez nem lesz jó, ez így nagyon nem lesz jó.
Mikor észbe kapok végre, már a nadrágra siklik, és a pánik szólásra késztet.
- Kérem, várjon! – rikkantom ijedten, és pirosló arccal. Miért vesz mindent ilyen könnyen?
- Igen? Mi a baj, Kawasuo? Mit szeretnél? – kérdez vissza halkan, idegesítően nyugodtan.
- Hmm... Izé... Tudja, arra gondoltam, hogy mivel úgyis kevés az időnk, először csak addig, amíg van, fogom megrajzolni. Hiszen úgyis figyelnem kell jobban a részletekre. És... Egy fél test hamarabb is kész, mint egy egész... – mentegetőzök dadogva, a fejem egyre vörösebb lesz, bár még így is úgy érzem, hogy megástam a saját síromat.
- Rendben – egyezik végül bele, és egy szikla gördül le kicsi szívemről. Tényleg bevette volna? Mindegy, nincs időm kételkedni. így is nagy feladat elébe nézek. - De amint kész vagy egy-egy izommal, szólj, odamegyek hozzád leellenőrizni. Jó? – miért borzongtam meg a gondolatra?
- Igen! – ez még belefér. Hisz… csak az ingét vette le, ez még nem vészes.
Az előkészület mégis elég nehezen megy. Izgatott vagyok. Még sosem volt olyan emberi modellem, aki félmeztelenül feküdt vagy ült volna előttem sokáig csak azért, hogy lerajzolhassam. Izgatott vagyok. De ez most jó, vagy rossz? Teljesen össze vagyok zavarodva.
- Mi a baj? Rosszul vagy? – hirtelen a hátamhoz simul, és pulzusom úgy megugrik, hogy a következő lépés már az ájulás lesz.
- E-egy kicsit talán igen. – főleg, hogyha folyton ezt csinálja. Nem… nekem ez nem megy, én erre nem készültem fel eléggé - Talán mára hagyjuk is itt abba. – vetem fel az ötletet dadogva, mire elgondolkodva morog fülembe… Oh anyám… kirázott a hideg.
- Hmm... Szerintem, ha így kimennél az utcára egyedül, biztos egy autó előtt esnél össze. Ülj le, mindjárt hozok valamit inni neked, hátha jobban leszel. – leültet és eltűnik pár pillanatra.
- Tessék, ezt idd meg – ad a kezembe egy poharat - De lehet, hogy jobb lenne, ha levetnéd a pólódat. Hátha amiatt nem kapsz elég levegőt. – az ötletre úgy meglepődöm, hogy ülve ugrok egyet a kanapén, és kiborul a poharam. Remek… most mehetek így vissza a koliba…
- Hoppá... Bocsánat! – nem elég, hogy szívességet tesz nekem, én leöntöm a kanapéját. Rendes vagyok, mondhatom. - Én igazán nem akartam kiborítani a kana...
- Nyugi – vág közbe dadogásomba, ami talán jobb is… lehet ha végigmondom amire gondoltam, itt ülnénk estig. - én voltam az idióta. Akkor próbáltalak meg beszéltetni, amikor inni akartál. De a kanapéval nem is kéne foglalkoznod. Szerintem az lényegesebb, hogy így, vizesen, vissza se mehetnél, mert megfáznál. – hirtelen felállok, majd ő is követ - Talán találunk neked valami száraz ruhát a ruhatáramban. Ha jössz, meg is nézhetjük.
Nos… kedves tőle… de vajon elfogadhatom ezt? Az is igaz, hogy igaza van, nem szeretnék megfázni, és így nem mehetek vissza a koliba. Így rábólintok, és követem.
- Itt is vagyunk. - mondja halkan, mikor a szobába lép, félénken lépkedek be utána, és látom, hogy az ágyra dobálja a ruhákat. - Amiket odatettem, szerintem jók is lesznek rád. Mindjárt jövök, ha gondolod, addig vesd is le magadról a vizeset. – egy másik ajtón megy ki, én pedig egyedül maradok a szobában, és azon tétovázom, hogy most felvegyem-e a ruháit. Végül is… ha már így beleegyeztem, nem illene visszautasítani, nemde?
Leveszem ruháimat, majd magamra kapom a nadrágot, és az inget próbálnám, aminek elég nehezen megy a ki-begombolása, amikor megérzem magamon az ő illatát. A ruhából árat, kétség sem fér hozzá. Az már biztos, hogy így nem fogok tudni rajzolni.
- Várj! – hallom meg újra, visszatért egy törülközővel, és rám teríti, elveszi az inget – Előbb hadd töröljelek szárazra. – Kedves… túl kedves… de miért csinálja ezt? Olyan… olyan zavarba ejtő, főleg, hogy ő is félmeztelenül van.
- Kö-köszönöm, de – halk sóhajok törnek elő, és a karjaim nem úgy mozognak, ahogy akarom, pedig eltolnám magamtól. – ez… ez megy egyedül is…
Nem válaszol, a kezéből eltűnik a törülköző, a fejem pedig pánikszerűen zúgni kezd, pláne akkor, amikor lökést érzek, és az ágyon kötök ki, azonnal felém mászik. Szívem majd kiugrik a helyéről, kapálódzni kezdek, és próbálok menekülni.
- Mit csinál?! Szálljon le rólam! Segítség! – ugye most csak viccel? Ugye? Mert ha azt fogja csinálni, amire épp gondolok, akkor belehalok!
Ajkai enyémre tapadnak, belém reked a szó, a hang, minden nyöszörgés, és még a gondolatok is. Me… megcsókolt? Úristen, ez tényleg megteszi.
- Néhány izmot kihagytál, most azokat akarom neked bemutatni részletesen, hogy el ne felejtsd őket. – dörmögi halkan számra, majd alám nyúlva markol fenekembe, és kitágulnak szemeim.
- Például a farizmot. – nyakamra tapad, felszakad torkomból egy sóhaj, majd megpróbálok újra segítségért kiabálni, és ellökni magamról, de sokkal erősebb.
- Lehet, jobban jársz, ha élvezed az előadást, és nem ellenkezel. – megborzongok ettől a hangtól, nyelek egy nagyot, és már fontolgatom a megadást, de agyam még erősen ellenkezik. A pánik nem csillapodik bennem, lassan letár mellkasomra, és onnantól kezdve a rózsaszín köd lepi el az agyam. Bármennyire rossz is amit csinál, a testem reagál rá, és ő jónak találja.
- Ez a hang már jobban tetszik! – duruzsolja bőrömre, és teljesen megremegek. Még nem is volt időm rendesen bekapcsolni a nadrágomat, ezért szétnyílt, és az alsón keresztül jobban érzem, hogy nekem dörgölődik. Agyam visít, hogy ez nem jó, pedig… amit a testem érez, az annyira különbözik tőle.
Úgy érzem, mindenem lángol, ajkaival egyre lejjebb halad, és forróságomat azzal próbálom csillapítani, hogy belegondolok mi lesz, ha elkések a koliból. De nem megy, egyszerűen még ez sem tudja elterelni a figyelmemet. Hiába próbálom eltolni, ellökni, olyan erősen lefog, hogy moccanni sem tudok. Lassan tér le hasamra, kitágult szemekkel meredek a plafonra, majd ahogy egyik kezem felszabadul, kézfejemet gyorsan szám elé kapom, és rákvörös arccal nézek le rá, ahogy a nekem adott nadrágot rántja le rólam egy mozdulattal.
- Neh… - nyöszörgöm elhalóan, ahogy újra felém kerekedik, és már csak az alsóm takar. Olyan… olyan szégyenérzetem van. Miért csinálja ezt? Félek…
Ágyéka az enyémhez dörzsölődik ruhán keresztül, reszketni kezdek, összeszorítom szemeimet, de érzem, ahogy ujjai csuklómra fonódnak, lassan húzva el onnan kezemet.
- Jól áll neked ez az arcszín – elvigyorodik, és pedig oldalra nézve sütöm le tekintete, nem merek a szemébe nézni, még az arcára sem. Zavarban vagyok… Mérhetetlen zavarban, amit nem értek. Miért élvezi ezt?
- Mi-miért csinálja ezt? – kérdezem halkan, de mivel nem válaszol, óvatosan rá nézek.
- Hm… - elvigyorodik, még mindig nem kapok választ, majd hirtelen visszahajol rám, nyakamat kezdi harapdálni, nyaldosni és csókolni, egyszerre fut rajtam végig a hideg és a meleg. Ajkaimat rágcsálva fojtom vissza kitörő nyöszörgésem, de csukott ajkaimon keresztül a hangok tompán mégis átszűrődnek, és szégyellem magam, hogy testem élvezi.
Oldalra fordítja fejét, homloka dörzsölődik nyakamnak, kezével bebarangolja testemet.
- Ezért – súgja halkan, lehelete bőrömet borzongatja, és először nem értem, majd amikor hüvelykujjával körözni kezd egyik mellbimbómon, sikkantásomat igyekszem elharapni. Remegni kezdek, érzem hogy megkeményedek, és még jobb an ég a fejem, mint eddig. Kuncogni kezd, mikor eleget játszott, keze lefelé siklik, majd rámarkol ágyékomra, és azonnal kipattannak szemeim… Én… én ennyire élveztem? Istenkém…
- És ezért… - teszi hozzá halkan, markolászni kezdi az alsónadrágomon keresztül, ami egyre erősebb remegésre késztet. Én… én itt fogok porrá égni, ha így folytatja. Szégyenemben besüppedek a matracába, és soha többé nem jövök ki onnan.
- Na meg ezért – észre sem veszem, hogy keze lábam közé csusszan, majd fenekem közé csusszan egyik ujja, és innentől már nem tudom kontrollálni magam.
- Wááá! – ugrom egyet az ágyon, de testével rám nehezedik, és lefog, de keze ugyan ott marad, ráadásul körös mozdulatokkal mozogni kezd, én pedig félve remegek meg.
- Ne… kérem ne! Én… én ezt nem akarom! – könyörögve kérlelem nyöszörgő hangon, miközben velőmig remegek. Ez… ez olyan… kínos…
- Ne aggódj, nem fog fájni… Ha azt teszed, amit mondok – a végét a fülembe susogja, majd belenyal, és felsóhajtok akaratlanul is. Ujja tovább mozog körbe, én pedig elvesztem teljesen az eszem. Azt… azt tegyem amit ő mond? De… de én ezt nem akarom! Én… én el akarok szökni! Segítség! Kérem, valaki segítsen!
Grr... Most már mindegy. Holnap úgyis kárpótolom magam ezért a mai, igen rossz zárásáért a napnak.
Igen... Most, hogy a még épen maradt skiccére néztem, már tudom is, hogyan. Bár... Akkor ki kell találnom valami olyasmit is, ami miatt mégse hétvégén kezdem el igazi okítását, valamint amivel eléggé megfélemlítem ahhoz, hogy különóráinkról még csak véletlenül se ejtsen egy szót se senkinek.
Nyehehe... Mondjuk az már csak a kisebb gond lesz.
Hamar összepakolok, lezuhanyozok, és a nappaliba hozok néhány holnap biztosan kellő holmit. És itt nem a maradék biológia könyvemre utaltam, nem is ecsetekre. Csak egy pár szaftosabb darabjára gyűjteményemnek...
Például a síkosítóra. Hiszen... Nem akarom már első alkalommal összetörni teljesen. Legalábbis nem annyira.
Ezután pedig... Elsétálok aludni, hiszen holnap szükségem lesz az erőmre. Kawasuo hiába egy kis fincsi, lightos szőke, ha szorul a hurok a nyaka körül, ő is bele fog tudni adni apait-anyait.
Legalábbis remélem, mert úgy lenne izgalmas.
***
Nocsak. Csodálkozva nézek ki az ablakon... És komolyan nem hiszek a szemeimnek. Ugyanis az ajtóm előtt Kawasuo áll.
Mi történt a kicsikével? Ma még a tegnapinál is előbb érkezett, ráadásul... Hogy meg merje nyomni a csengőt tétovázás nélkül...!
Nem csak, hogy több időt hagy nekem, még a biztonsági védőfalából is lejjebb vett.
Mosolyogva nyitok neki ajtót, majd elégedetten zsebelem be visszatérő zavarát, amit minden bizonnyal lenge öltözetem és csodás testem vált ki belőle újra.
- Jó napot! – próbálja meg leplezni aggodalmát.
- Szia! – tessékelem beljebb. Majd amint elértünk a nappaliig, meg is kérdem, hogyan döntött. Persze szigorúan csak úgy, hogy leülök, és nyújtózok is egyet.
Hiszen így, amikor leeresztem kezeim, szinte észrevétlenül simíthatok végig a kicsike oldalán.
- Igen – válaszol könnyedén és jókedvűen.
Hmm... Ténylegesen bátrabb.
- És? – vonom kérdőre, miközben véletlenül lecsúszott szemüvegem megigazítom. Szegénykének az még nagyon sok lenne, ha az ujjam harapdálnám előtte. Hihi... Mondjuk... A ma éjszaka után lehet, hogy minden sok lesz neki.
- Úgy döntöttem, vállalom – Igeeen... A kezemben vagy, bogaram, innentől hivatalosan is...
Alig bírom kacagásom visszatartani. Hiszen a szerződéseket meg kell pecsételni. Ha nem is egy orgiával, de egy-két orgazmussal biztosan.
- Ezt örömmel hallom – válaszolok neki. Majd mivel az idő pénz, farmerom szorításától pedig már csillagokat látok, áttérek a tervem első felére:
Na akkor, mielőtt rajzoltatnék veled, mutasd meg újra, mire emlékszel a tegnap tanultakból – úgy helyezkedek, hogy miközben letapiz, tökéletes rálátásom legyen arca minden rezdülésére.
- Rendben – egyezik bele, majd ahelyett, hogy elkezdené, kutatni kezd.
Hehh... Mit vesztett el? A szüzességét még biztos nem...
– Öhm… Hol? – Jaa... Hogy ez a baj...! Hát, ha nem jöttél rá, kiscsillag, majd én felvilágosítalak:
- Hát rajtam – válaszolok neki kaján vigyorral. És... Amikor elpirul, meg is kell csípnem magam. Olyan aranyos... Tényleg teljes szívvel kikacagnám, mielőtt durván a magamévá tenném.
- Re… rendben – határozza el magát végre, kezeit összedörzsölve.
Igen, kicsike, gyere, ess nekem.
Grr... Végre nem csak a hangját hallom, hanem érzem is kezecskéit tagjaimon. De még milyen kis kezecskék... Teljesen felforrósítanak.
Ráadásul hatásukat testének időnkénti, finom kis remegése teszi teljesen tökéletessé. És ez az érzés... Olyannyira jóleső! Csak bólogatok szavaira, hiszen ha ki kéne nyitnom a szám, biztos felmordulva esnék neki.
He?! Csak eddig bírtad?
Csalódottan veszem tudomásul, hogy elhajol felőlem.
- Jó, ügyes vagy. – Igaz, az alsó hasizmokat és a combizmokat kihagytad... Bár azt hiszem, mindegy is. Hiszen akkor mára már csak annyi van hátra, hogy a tárgyra térjünk.
- Akkor most gyakorold egy kicsit az emberi test rajzolását – kezdem el ingem kigombolni.
Erre előbbi megkönnyebbülése tova is tűnik, és a kanapé legtávolabbi sarkába hátrál előlem. És... Azt se értem, miért fosztja meg szemeit testem látványától. Ennyire felkavaróak vagy retinaégetőek lennének adottságaim?
- Mi… mit csinál?! – szólal meg végre, de hangja most valami miatt elég hisztérikusnak tűnik.
Nem válaszolok neki. Legalábbis addig nem, amíg le nem dobom magamról szemüvegem és ingem.
- Leveszek pár ruhát, engem fogsz lerajzolni – közlöm vele hatalmas mosollyal. De... Kezdem ténylegesen úgy érezni, hogy most nem ő fog firkálgatni, hanem én fogok varázsolni.
Méghozzá művészi kis izzadtságcseppeket az egész testére.
Természetességemtől persze megint nem tud se köpni, se nyelni. Legalábbis addig, amíg el nem kezdem a nadrágom is kigombolni.
- Kérem, várjon! – néz rám, még mindig ijedten, és nagyokat lélegezve. Na... Mi történt? Visszahozta a cica a nyelvedet, kicsike?!
- Igen? Mi a baj, Kawasuo? – hagyom félbe a mondatot kíváncsiságot színlelve. – Mit szeretnél?
- Hmm... Izé... Tudja, arra gondoltam, hogy mivel úgyis kevés az időnk, először csak addig, amíg van, fogom megrajzolni. Hiszen úgyis figyelnem kell jobban a részletekre. És... Egy fél test hamarabb is kész, mint egy egész...
Hmm... Cseles... És még hatásos is lenne előadásod, ha nem remegnél ennyire. De mindegy... Egyenlőre még úgyse kell tudnod, hogy lesz elég időnk egymásra bőven. Úgyhogy belemegyek játékodba.
- Rendben. – veszem le kezemet sliccemről. – De amint kész vagy egy-egy izommal, szólj, odamegyek hozzád leellenőrizni. Jó?
- Igen! – bólint beleegyezően, és már veszi is magához rajzcuccait.
Vagyis csak próbálja. De az... Remegő kezei közül állandóan kicsúszik.
Ccc... Így sose lesz kész...
Végre, többszöri próbálkozással, na meg némi segítséggel a részemről, felállítja az állványt, és ráteszi a lapot is. Már csak a rajzolást kellene elkezdenie.
- Mi a baj? Rosszul vagy? – simulok hozzá hátulról, amikor -idegességében már nem elsőre- a ceruza a földön végzi, és fel kell vennie. A papírra – nem is tudom, honnan sejtettem – még egy vonalat se tudott húzni.
- E-egy kicsit talán igen. – bújik ki a papír és én közülem. Arca vörösségének égető forróságát pedig még itt is érzem. – Talán mára hagyjuk is itt abba. – ohh, neem... Akármennyire is szeretnél, innen most nem szabadulsz.
- Hmm... Szerintem, ha így kimennél az utcára egyedül, biztos egy autó előtt esnél össze. Ülj le, mindjárt hozok valamit inni neked, hátha jobban leszel. – utasítom annyi aggódást sűrítve hangomba, amennyit csak tudok.
És a konyhába kiérve már nem is tudom nevetésem visszafojtani.
Főleg amiatt a hálás kis mosolya miatt nem, amivel megköszönte aggódásom.
Ilyen kis hiszékeny ukét... Nem is tudom, láttam-e valaha.
Amikor visszatérek, még mindig ott találom a kanapén összekucorodva.
- Tessék, ezt idd meg! – adom kezébe a vizet, amit behoztam neki. Bár szigorúan csak azután, hogy leültem mellé... – De lehet, hogy jobb lenne, ha levetnéd a pólódat. Hátha amiatt nem kapsz elég levegőt.
Megugrik, és még a behozott vizét is kiönti. Pedig... Nem is töltöttem csurig poharát... És annyira meg sem akartam ijeszteni.
- Hoppá... Bocsánat! – szabadkozik, amikor elveszem tőle. – Én igazán nem akartam kiborítani a kana... – na, itt állj... Teljesen felhúztál, gyerek, a vizes pólódon áttűnő idomaiddal.
- Nyugi, - vágok a szavába, mesterien színlelve a bűnbánást - én voltam az idióta. Akkor próbáltalak meg beszéltetni, amikor inni akartál. De a kanapéval nem is kéne foglalkoznod. Szerintem az lényegesebb, hogy így, vizesen, vissza se mehetnél, mert megfáznál. – brühühü. Nyugi, kicsike, úgyis itt maradsz velem a meleg ágyamban, nem engedlek át még a náthának se!
- Bár... – Kezdem el, amikor kétségbeesetten pattan fel, és néz végig magán. – Talán találunk neked valami száraz ruhát a ruhatáramban. Ha jössz, meg is nézhetjük.
Gyanakodva nézi kedves, kárörvendőnek is beillő mosolyom, majd magára néz, és újra vissza rám. – és ez a helyzet roppant szórakoztató.
Főleg amikor bólint, és elindul felém. Helyes. Gyere csak.
- Itt is vagyunk. - megyek be nagy lazán szobámba, és kezdek el kutakodni ruháim között, előhúzva egy rám már fel sem jövő, kisebb inget, és farmert. Bár, mivel nem mer követni az ajtónál tovább, nem tudom a ruhákat a kezébe adni, le kell őket szórnom az ágyra. – Amiket odatettem, szerintem jók is lesznek rád. Mindjárt jövök, ha gondolod, addig vesd is le magadról a vizeset.
Ki kell mennem a fürdőbe egy törülközőért, hogy legyen ürügyem hozzá érni.
Épp a kapott ingét próbálja meg felhúzni remegő kis kezeivel, amikor visszaérek hozzá.
- Várj! – búgom érzékien a fülébe, miközben kiveszem az inget kezeiből. – Előbb hadd töröljelek szárazra.
Kicsit sikkantva próbálna szabadulni, de ez remegése miatt nem sikerül neki. Így hát óvatosan bebarangolom testét, a puha anyaggal szárazra törölve.
Amitől halkan sóhajtozik, és valami olyasmit suttog, hogy ez egyedül is menne neki, nem kell a segítségem...
Pff... Mindegy. Nem is érdekel. Akkor is segítek...
Már nincs is a törülköző a kezemben. Róla pedig valamiért lecsúszott a nadrágja. Hiszen kezeimnek még csak közük se volt hozzá...
És igen. Jeges rémülete legalább most oldódott. Hisztériába csapott át. Alig tudom az ágyra lökni, és lefogni kezeit azért, hogy meg tudjam csókolni.
Pedig... Isteni ajkaiért már megérte tanítványomnak fogadni.
- Mit csinál?! Szálljon le rólam! Segítség! – kiabál, de csak addig, amíg meg nem csókolom újra.
- Néhány izmot kihagytál, most azokat akarom neked bemutatni részletesen, hogy el ne felejtsd őket. – okítom ki vigyorogva, majd bele is markolok kicsi farába.
- Például a farizmot. - mindjárt rátérek a záróizmára is, de előbb muszáj végigcsókolnom nyakának izmait is.
Megint felsikkant, de a menekülésre ellenem tényleg semmi esélye.
- Lehet, jobban jársz, ha élvezed az előadást, és nem ellenkezel. Kérem, de annyira remeg, és olyannyira kiabál segítségért, hogy szerintem ezt meg se hallja.
Amikor megtalálom egyik kicsiny mellbimbóját, kiabálás helyett viszont csak egy hatalmasat sikkant.
- Ez a hang már jobban tetszik! – búgom neki, majd visszatérek műveletemhez. Ami miatt... Hangja egyre halkul, és átalakul nyögésekké.
- Először is talán... Igen – az előbb kezemben tartott könyvet veszi magához, és belelapoz - Először is megmutatom neked azt, hogy a bőrréteg alatt hogyan néznek ki az izmaink – olyan jól magyaráz, hogy okosnak érzem magam mellette, hisz majdnem mindent azonnal, hallomásból is meg tudok jegyezni. Milyen kedves, és olyan türelmes, nem találkoztam még ilyen tanárral, pedig szerintem mindnek ilyennek kéne lenni. És… nem utolsó sorban, szörnyen… helyes is.
- Most mutasd meg ezen a képen is a tapadási helyeket, vagyis azokat a részleteket, amikre nagyon kell figyelned rajzolásnál – zökkent ki gondolatomból, de azonnal a zavarba kerget vele, hisz egy meztelen férfitest képén kell megmutatom az összes tapadási pontot… ez… ez olyan… nem is tudom…
Csak ráveszem magam, hisz Ő kérte, és amúgy is meg kell mutatnom, hogy tanulékony vagyok! Mert az vagyok!
Hihetetlen örömmel tölt el, amikor meg is dicsér a munkámért.
Észreveszem, hogy halványan sejlik az égen a sötétedés, így észbe kapok, hisz sietnem kell.
- lassan indulnom kell – elkezdem cuccaimat összeszedni, és táskámba rámolni egy részét – Köszönöm szépen a mai oktatást – biccentek felé, és kilépek a kanapé és az asztal közül.
- Igen… - mondja halkan, még én is alig hallom meg - De várj még egy kicsit, mielőtt elmennél, egy-két dolgot tisztázzunk – állít meg, és azonnal le is dermedek. Vajon mit akar tisztázni? - Azt ugye megbeszéltük, hogy tanítalak – ahogy vállam átkarolja, furcsa bizsergés cikázik végig testemen, egyre jobban zavarba jövök közelségétől - De még azt nem, hogy ezért óránként mennyit is kell fizetned, igaz? – mi? De hát… a nővérem azt mondta, hogy… hogy majd ő…
De az is igaz, hogy szinte semmit sem tudok erről, így csak rábólintok, hisz mi ketten tényleg nem beszéltünk ilyenekről. Órámra nézek, hisz tényleg sietnem kell, nem szeretném, hogy az orrom előtt zárják be a kaput, mert akkor utazhatok rengeteget hazafelé, vagy a nővéremhez, amit nem szeretnék.
- Nyugi. Ha annyira elszaladna az idő miattam, elvinnélek a kollégiumodig, nem kell aggódnod – jaj… ennyire látszott, hogy izgulok a késés miatt? Jaj…
- Rendben – fújok ki egy nagy levegőt, főleg amikor ellép tőlem.
- Na, szóval akkor... Szeretném, ha következő órára holnap jönnél, ugyanígy, az óráid után. És... Azt is nagyon szeretném, hogy mivel ilyen jól el tudsz sajátítani egy-egy óra után ennyi anyagot, hétvégente segítenél nekem az oktatásban. Már ha ráérsz, persze. De a segítségért a tandíjad egy jelentős részét el is engedném, hiszen nem akarom, hogy ingyen dolgozz nekem – de érdekesen hangzik… viszont magamat nem igazán tudom elképzelni, mint… mint tanítót. Tanácstalanul toporgok, mélyen elgondolkodva. Vajon mi legyen?
- Persze erre a felajánlásomra nem most rögtön várom a válaszod. Beszéld meg a családoddal is, ők mit gondolnak erről, te mennyire szeretnéd ezt, és csak holnap mondd el, hogy döntöttél… Amikor is majd a ma megtanultakat le is rajzoltatom veled.
Így korrekt, és igazán kedves!
- Addig meg is beszélem a nővéremmel – mondom határozottabban, és megint órámra nézek. Meghajolok köszönetképp, és elindulok az ajtóhoz, de követ, majd közli, hogy kocsival elvisz.
Furcsa, hogy egyszer kétszer eltévedünk, és olyan lassan megyünk, mintha csak óvakodna valamitől, nem is értem. Pedig sokkal vadabbnak hittem, de ahogy egyre telik az idő, kezdek egyre idegesebb lenni… Lassan azt hiszem, hogy futva hamarabb ideértem volna. Épp elkapjuk a portást, amint a kapu felé igyekszik.
- Vigyázz magadra, holnap várlak, és addigra döntsd el! – kiált utánam, amikor elkezdek futni. Még utoljára intek neki, majd loholni kezdek a koli felé.
Vadul zihálva rontok be, ahol szobatársam épp az íróasztalánál olvas.
- Kawa-kun… hol voltál? Kezdtem aggódni – teszi le könyvét, és ha bár a jelenet nem erről árulkodom, hiszek neki, mert látom a szemében.
- Áh… csak a magán tanárnál voltam – lihegem, és kiegyenesedem, majd ledobom a tatyóm, és az ágyamon terülök el, mint egy síkság – és kicsit elhúzódott.
- Értem – mosolyodik el, ahogyan én is – Holnap hazautazom, megleszel? – kérdi, visszahajolva a könyv felé.
- Persze… - vágom rá, majd eszembe jutnak a tanár szavai, és elgondolkodom – Taira – szólítom meg, és visszafordul felém.
- Hm?
- A tanár azt mondta, hogy egész jól tanulok, és felajánlotta, hogy csökkenti a tandíjamat, ha hétvégente segítek tanítani neki. Szerinted jó ötlet?
- Hát… - gondolkodik el, majd visszanéz rám – nem is tudom. Nem túl korai még? Hisz te is még csak most kezdted.
- Tudom – vágom rá azonnal, majd hasra fordulok. Összefonom karjaim, és ráfektetem államat – De… szeretném, ha a nővéremnek kevesebbet kéne miattam kiadni, így is olyan sokat költ rám – mosolyodom el halványan, majd oldalra billentem fejem, látom Taira arcán is a kifejezést.
- Ha így gondolod, akkor egy próbát megér – oldalra fordulok, és így nézek rá.
- Köszi, szerintem így is lesz.
~*~
Izgatottan sétálok a háza felé, de már egyre bátrabbnak érzem magam, hisz nem állok sokat, nem tétovázok, csak becsengetek. Nem rég beszéltem a nővéremmel is, és nagyon örült nekem, és én is örültem, hogy büszke lehet rám. Teljesen hepi üzemmódban vagyok, szinte semmi sem ronthatja el a kedvem.
Amikor kinyitja az ajtót, nyelnem kell egyet… istenem…
Az ing lezserül pihen rajta, felső gombja szabadon, és egy egyszerű farmerban feszít… jaj… Mikre gondolok én?
- Jó napot! – mosolyodom el zavartan.
- Szia! – köszönt halkan, mély hangja végigborzongat, majd beljebb imitál, csak felbátorodva lépek be, szerencsére kezdek a helyzethez hozzászokni.
- Nos, döntöttél? – nyúlik el a kanapén, karjait a háttámlára nyújtja ki, és bátran ülök mellé, magam mellé másik oldalt táskámat teszem le.
- Igen – mosolygok kicsit félénken, de még mindig olyan jó kedvem van, hogy sokkal bátrabbnak érzem magam tőle, még mellette is, pedig ő könnyen zavarba tud hozni.
- És? – vonja fel egyik szemöldökét mosolyogva, szemüvege lecsúszik, de kicsi idő után fel is tolja középső ujjával stílusosan. Huh…
- Úgy döntöttem vállalom – biccentek rá mosolyogva, és ahogy az ő arcán egy elégedett, mégis visszafogott vigyor féle terül el, úgy érzem pír szökik arcomba.
- Ezt örömmel hallom – válaszol halkan – na akkor, mielőtt rajzoltatnék veled, mutasd meg újra, mire emlékszel a tegnap tanultakból – oldalra fordul, hogy velem szembe kerüljön nagyjából.
- Rendben – bólintok rá, de hiába várom, hogy mutasson egy képet, nem teszi meg, és ráadásul most könyv sincs a közelben, az asztalon sem, amit hirtelen elő tudnék kapni – Öhm… Hol? – kérdezek rá félénken, de csak elmosolyodik.
- Hát rajtam – válaszol nemes egyszerűséggel, és zavarom egyre csak mélyül.
- Re… rendben – dadogom válaszként, és előbb csak dörzsölgetem kezeimet, majd ráveszem magam, és elkezdem azokat a pontokat mutatni rajta, amiket tegnap tanultam. Forró bőrét érzem ujjaim alatt, megremegek az érzéstől, közben arcát figyelem, ahogy elégedetten pillantja az eredményt.
- Jó, ügyes vagy. Akkor most gyakorold egy kicsit az emberi teszt rajzolását.
Kifújok egy mély levegőt, de megkönnyebbülésem könnyedén tovaszáll, akár egy lepke a szélviharban, amikor is elkezdi ingét kigombolni.
Azonnal kapálódzni kezdek, egészen a kanapé másik végébe, a háttámlánál akadok meg, és arcomat tenyereimbe temetem, ujjacskáim közül pillantok ki hatalmas szemekkel.
Ez… ez tényleg vetkőzik!
- Mi… mit csinál?! – kérdezem ijedten, és cseppet remegni kezdek.
Kecsesen leveszi szemüvegét, és leteszi az asztalra, teljesen ledöbbenek, hogy így láthatom arcát, félelmetesen helyes pasas. De a tény, még mindig zavar, hogy már csúsztatja le válláról az inget.
- Leveszek pár ruhát – válaszol nyugodtan – engem fogsz lerajzolni – vigyorodik el.
