- A memóriád olyan rövid, hogy sírnom kellene most. – Hogy mi van?! – Szeretném, ha ez alkalommal jobban megmaradna benned az, amit mondtam. A lelkeket nem zaklatom egy kis idõre. A kis idõ egyfelõl lejárt, másfelõl nem az olyan hús-vér lényekre vonatkozik, mint amilyen te is vagy – mutat rám. Mondanék hirtelen valamit, de nem tudok. Hát, erre tényleg nem gondoltam, de hát nem is ezt mondta!
- Mi az már, hogy úgy értelmezed a szavaidat, ahogy neked tetszik? Miért nem vagy képes úgy fogalmazni, hogy mások is megértsék?!
- Mert az úgy elveszi a mókát.
- De az nem vicces, ha csak te nevetsz rajta!
Egy pillanatra beáll a csend. Már épp megörülnék, hogy meggyõztem, de…
- Nekem elég az, ha én jól érzem magam ezekben a helyzetekben.
- Te beteg vagy – jelentem be teljes meggyõzõdéssel.
- Nem vagyok az.
- Dehogynem.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Kon közeledett, így ahogy elég közel ér egy pillanat alatt megszerzem amire szükségem van, és érzem is a változást. Ösztönbõl csapok rögtön Zangetsuval, de persze elszámolom magam és már csak akkor jut eszembe, hogy nem kellett volna, amikor felszántja a penge a plafont. Fene, ezt hogy magyarázom ki?!
Minél elõbb utána akarok menni, ami meg is történik, és ahogy a közelébe érek már támadnék is de ehelyett megint beszélni kezd.
- Semmi szükség erre. Én se fogtam rád fegyvert, és nem is áll szándékomban.
- Ja, persze, én pedig hiszek majd neked.
- Igazán jól járnál ezzel. Nem is tudod, milyen az, amikor kedves vagyok valakivel. – Kedves? Õ? Viccnek is rossz. - Ugyan már, hozzak neked epret a boltból, hogy elfogadd, az ellenfeled is tud emberien viselkedni?
- Ez hülyeség, már megint azt hiszed, hogy át tudsz verni engem.
- Akkor hozok neked epret, megállapodtunk. – Hogy mi van?
- Nem hozol te nekem semmit! – Majd pont elengedlek, mi?!
- Dehogynem!

És már ott sincs, én meg csak nézek utána. Ez… most mi van? Mire felfogom, hogy elhúzta a csíkot, már igencsak esedékes lenne végre utána is menni, így összekaparom magam, megrázom a fejem, és sietve utolérem. Ám amit találok, meglep. Egy kert felett állva nézelõdik, majd hümmög egyet és a következõhöz megy. Én meg csak állok bambán és nézem, mert nem tudom elhinni, hogy nem lelkeket bánt, hanem epret keres nekem. Tuti ez is valami taktika, amit nem értek, és ha a többiek megtudják, majd megint én leszek az idióta, hogy nem igaz, hogy nem vettem észre. Francba! Mit kellene csinálnom? Bántsam? De olyan békés… mármint önmagához képest, bár sosem volt az a kapkodó idegbeteg legalábbis amikor én láttam, Csak sunyi. És számító. És áruló. Egy áruló, akit meg kellene, hogy öljek, de minimum el kellene rángatnom az Öreg elé, hogy ítélkezhessenek felette, mégsem tudom magam rávenni. Markolom Zangetsu markolatát, már szinte fájnak az izmaim. Mit kellene tennem? Mi a francot kellene tennem?!
- Találtam pár szemet – jelenik meg elõttem, kiszakítva az elmélkedésbõl. – Tessék – nyújtja felém a kezét. Én meg… ahelyett hogy megpróbálnám lecsapni a fejét a helyérõl kinyújtom a sajátomat és hagyom, hogy a tenyerembe öntse. – Szóval nem támadsz rám ma többször? – kérdezi gondtalanul.
- Még nem döntöttem el – morranok rá, próbálva menõzni, de azt hiszem, átlát rajtam, mert csak egy vigyort villant. – Van arra egy park… - jegyzem meg, függõben hagyva és elindulok, õ meg követ,

Még mindig nem tudom, mi legyen. Azt várják tõlem, hogy ha adódik rá lehetõségem, akkor megbosszulok mindent. De… egy ideje már motoszkál bennem a kérdés, hogy nekem végülis mit ártottak? Elárultak mindenkit, de engem nem. Nekem ez nem személyes ügy. Tehát... talán engedhetek annak a fura kis hangnak, ami azt duruzsolja percek óta, hogy ne támadjam meg, próbáljam meg azt tenni, amit õ és… ne támadjak.
- Szóval, öhm… - kezdenék bele valamiben, de nem tudom, mibe.
- Ez egy szép hely – néz le. Alattunk egy kis, mesterséges tavacska, fák, padok.
- Sokat járok ide – jegyzem meg. – Néha… itt kapcsolódok ki.
- Azt hittem arra ott az Urahara shouten – pillant rám.
- Az a hely sok mindenre alkalmas, de kikacsolódni semmiképp. – Felsóhajtok, és lenézek a még mindig tenyeremben pihenõ eprekre. – Tényleg nem akarsz most semmi…
- Rosszat? Nem – rázza meg a fejét. Vajon hihetek neki? Most rajtam a sor, hogy ránézzek.

Azt hiszem, még sosem volt idõm megfigyelni, hogy is néz ki igazán. Oké, mindenhol azt hallom, hogy egy kígyó, de… nem tudom. A haja is annyira ezüst, amilyet ritkán látni. Jó, Toushiro haja is… de az fehér. Ez ezüst. A bõre, már amennyit látok belõle, sápadt, a teste, amit elég jól elrejt a ruha a varrása miatt, emlékszem, hogy izmos. Mármint a shinigamik egyenruhája is elég laza, de azt hiszem természetes, hogy egy kapitány izmos. Bocs. Volt kapitány. Aztán már annyira belemerülök a nézésébe, hogy azon kapom magam, õ is néz engem. Pici pír fut az arcomra és elfordítom a fejem, nem akarva kommentálni a dolgokat, majd, szinte akaratlanul mozdul a kezem s nyújtom felé a tenyerem.
- Vehetsz, ha akarsz – morgom halkan, de a kuncogásából tudom, hogy hallotta és el is vesz egyet, majd a szájába veszi. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, de visszafordítom rá a tekintetem és nézem, ahogy a szájába teszi az epret. Komolyan, mi a fene van velem, hogy egy árulót bámulok?!
- Nem szereted az epret? – tör be a gondolataim közé megint a hangja.
- Ja... de… - Egymás után dobálom a számba az epreket, majd ahogy ezzel végeztem ülök és várok. Én tényleg nem tudom, hogy mi történik körülöttem ma éjszaka, de az biztos, hogy itt ülök egy ellenséggel, epret eszek, amit õ szedet nekem és csak egy dolog kattog az agyamban… - Milyen színûek a szemeid? – bukik ki belõlem hirtelen a kérdés, teljesen meggondolatlanul. Láthatóan õ sem számított erre, meglepve néz rám.

Válasz azonban nem érkezik, hiszen a következõ pillanatban nyílik egy garganta, és már csak arra van idõm, hogy felkapjam Zangetsut, de így is, még az elõtt, hogy bármit tehetnék, egy cero csapódik a mellkasomnak. Nem is a fájdalom, ami letaglóz, hanem a meglepettség és az önvád, hogy hittem neki, hogy próbáltam normálisan viselkedni vele, de nyilván erre ment ki minden. Visszatámadásomat egy következõ cero akadályozza meg, majd az utca betonjába csapódok a harmadiktól és mire felnézek, a garganta bezárul. Idióta vagyok… és persze Renji most fut be.
- Mi történt? – áll meg mellettem és a kezét nyújtva segít fel.
- Megtámadtak, elbénáztam. Pont. 
- Oké. Menjünk el Urahara-sanhoz, nézzen meg, hogy rendben vagy-e – dobja fel, én meg belegyezek.

A shoutenben nem örülnek nekünk hajnali azt se tudom hánykor, de Renji leül és vár, amíg Urahara-san egy másik szobában a mellkasomat ért sebet nézi. Elszakadt az egyenruha, és egy szép vágás keletkezett, a hátam meg felhorzsolódott.
- Tudja Ichigo-kun… - A hangjából tudom, hagy valami olyat fog mondani, ami nekem nem tetszik. – Azt nem értem, hogy miért nyílt a három garganta. – Hatalmasra nyílnak a szemeim és felé fordulok. – Kétszer támadták meg ma éjszaka?
- Ne... nem.
- Hm, érdekes. Bár az is, hogy mit keresett itt pont õ. – Most még jobban meglep, összerezzenek és nem szólok egy szót sem. – Van egy új találmányom, amivel pontosan mérni tudom a megnyílt garganták számát adott idõben, arról meg már tud, hogy meg tudom mondani a mûszereim segítségével, hogy ki járt a világunkban. Szóval?
Nyelek egyet. Most legyek okos…
- Nem találkoztam Ichimaruval. Csak azzal, aki megtámadott.
Sóhajt egyet és magamra hagy, de mielõtt behúzza az ajtót, annyit mond.
- Menjen haza és pihenjen.

Két nap telik el. Csak eszem és alszom, semmi mást nem teszek, ki sem mozdulok a szobából. Yuzu meg is jegyzi, hogy aggódik, de megnyugtatom, hogy most erre van szükségem, és valóban. Csak a pihenés, a nyugalom, nem akarok gondolni semmire, nem akarok semmivel foglalkozni. Renji nem keres, tele van melóval, ami nem is baj. Mára sem tervezek semmit, éjszakára alvást, nappalra alvást, valahol a kettõ közt eszek is valamit. De persze a rengeteg alvás megbosszulja magát, és nem sikerül pihennem… így kiülök az ablakba és nézelõdök, hiszen már sötét van, a levegõ kellemes. Eszembe jut a ma reggel. Yuzu epret akart adni nekem reggeli után, de… nem tudom. Eddig nem volt vele bajom, de most nem tudtam megenni. Valahogy nem kívántam és az íze sem vonzott. De ahogy ez eszembe jut jönnek sorban a gondolatok. Hol van Ichimaru? Miért nem öltek meg? Miért csinálta azt egyáltalán?

Ásítva lépkedek hazafelé. Most egyedül, szerencsére, hiszen be kell mennem Urahara-sanhoz is. Mármint nem kell, de jó lenne találkozni vele. Mostanában kifejezetten furcsán viselkedik, Aizen árulása óta. Bár azóta ki nem? Mindenkit összezavart, amit az a három rohadék tett de különösen az zavaró, hogy most meg nem csinálnak semmit.
A bolthoz lépve látom, hogy zárva van, így csak elõveszek egy papírt és írok egy üzenetet, hogy ha visszaér valaki üzenjenek, és jövök. Becsúsztatom az ajtó alatt és elindul haza. Nem volt nagy kitérõ, és legalább kicsit sétáltam is. El vagyok lustulva. Annyi dolgozat volt a suliban amire muszáj volt tanulnom, hogy elmaradtam az edzésekkel. Renji mondjuk nyaggat, hogy csináljam, õ majd segít és edz, hiszen úgyis itt állomásozik. Szerinte ez kitüntetés, szerintem meg büntetés, mert mikor kiszabadítottuk Rukiát, nekiment Byakuyának. Aki meg tudjuk, hogy mennyire segg. Báér mintha mondta volna Renji, hogy ma vissza kell mennie, mert Yumichika-san kért tõle valamit. Nekem meg elképzelésem sincs, hogy mi lehet az, ami Yumichika-sannak kell és Renji el tudja vinni. Ruha. Smink? Parfüm? Nem tudom, de nem irigylem Ikkakut. Hehe.
Hazaérve látom, hogy a lányok a konyhában pakolnak.
- Ichi-nii! Nemsokára kész a vacsora!
- Szóljatok és jövök, addig tanulok – kiabálom vissza. – Apa?
- Dolgozik.
Érdekes. Ilyen sokáig? Mindegy, biztosan sok a beteg.

Valamivel késõbb, vacsora után egyre jobban kezd zavarni, hogy nem kapok hírt, ám ekkor megjelenik egy kis labda, megint összekoszolva a szekrényemet.
„Ichigo-kun! Holnap bármikor felkereshet!”

Akkor majd holnap. Ma már nincs dol…
Az üzenet folytatódik.
„Ha nem nagy gond, felkeresné Ichimaru Gint? Itt van a városban!”

Már változom is át és az üzenetben szereplõ hely közelében meglátom.  Egy lélekkel beszélget. Szemétláda!
- Gin! – ordítok rá, Zangetsu már a kezemben. - Takarodj a közelébõl!
- Miért is kéne? – A rohadék! Átváltoztatta a lelket! - Ugyan már, Ichigo, te is tudod, hogy jó az neki, ha lidércként is megtapasztalja, milyen a világ. – Hogy mi?!
- Hol jó az neki? Miért nem küldted át Soul Societyba, hogy békében nyugodjon?
- Ez csak egy szellem, mit törõdsz vele?
Olyan ideges vagyok, hogy remegek. Ha nekiszaladok, csak magamban teszek kárt, hiszen õ nem az az ellenfél, akivel nem tiszta fejjel is lehet küzdeni. De mielõtt eldönthetném, hogy mi lenne a jó, megszólal ismét.
 - Mi lenne, ha harcolnánk egyet, Ichigo? Nem ragaszkodom ahhoz, hogy kardokkal vívjuk meg. Igazán pompás ötleteim vannak arra, hogyan ne okozzunk egymásnak sérüléseket. Esetleg használhatnánk a szánkat küzdelemre. Ha eléred, hogy megsértesz vele, akkor azonnal visszavonulok Hueco Mundoba, és békén hagyom a lelkeket ebben a világban.

Az emberek világában egy szép nyári nap csendjét, néhány óriási robbanás zavarja meg. Én és egy Újjászületett arrancar küzdünk hevesen a városban.

-         Francba! Kicsit jobban oda kéne figyelnem, hogy mennyire eresztem el magamat. Hiába van rajtam az 5 különleges erõkorlátozó pecsét, ezzel az erõvel még mindig sok vagyok ide. Viszont a jelenlegi állás szerint csak én vagyok képes legyõzni az újjászületetteket. – mondtam magamban.

-         Mi van már? Mikor rántod elõ a kardodat? Így le foglak vágni.

-         Ellened nincs szükségem a zanpakutomra. Valahogy nem vagy olyan erõs mint Gordianék.

-         Hogy mit mondtál? – dühödött fel az újjászületett és támadt rám egyre hevesebben.

Egyik mozdulata után, gyors kitéréssel, a gyomor szájába küldtem a támadásomat. (Olyasmi, mint a Soul Eaterben, Stein technikája.)

-         Picsába! – káromkodott az arrancar.

-         Gyorsan be kéne ezt fejezni, még mielõtt több kárt tesz a városban. Úgy látszik kénytelen vagyok elõhúzni a kardom. Nincs mit tenni.

Ekkor elõhúztam zanpakutomat.

-         Na végre! Azt hittem már nem is tudod használni a kardodat.

Ebben a pillanatban már az arrancar háta mögött voltam. Vállán egy nagyobb vágás jelent meg és kifröccsent belõle a vér.

-         Ez…Lehetetlen.

-         Véged!

-         Nem! Még nincs vége halálisten!!! – ekkor az arrancar ekõszólította kardját, és felvette a ressurecsion formáját. – PUSZTULJ! – kiáltott, és a porfelhõbõl kitörve próbált meg átdöfni karjával, amin hegyes karmok voltak. Ám lélekenergiánk közti óriási különbség miatt, a keze fennakadta a testemen.

-         Végeztél? – kérdeztem az arrancart, majd egy könnyed vágással a levegõbõl, a földre küldtem és egy óriásit csapódott a földbe. Leléptem hozzá, hogy megnézzem a holttestét, ám a porfelhõbõl a keze, megnyúlva elkapta a nyakamat.

-         Rohadék!- nyögte ki vérben úszva.

Ekkor suhintottam egyet és egy óriási robbanás tört ki. Pár perc múlva, miután az arrancar eltûnt, elkezdte, kisétálni a porfelhõbõl és a törmelékek közül. És ekkor észrevettem egy fiatal fiút, aki valószínüleg a robbanás erejétõl földre terülve feküdt. Elkezdett feltápászkodni, és simán elmentem volna mellette, ha nem bámult volna hosszasan rám. Kíváncsi voltam hogy vajon a robbanás helyére figyel, vagy lát engem és engem néz ennyire.

             - Mivel helyettes shinigami lett belõled, de még nem igazán tudod kezelni a helyzetet, így ideig nálatok kell, hogy lakjam. – mondja, halálos nyugodtsággal, mintha még élvezné is a dolgot, én meg csak itt állok totál ledöbbenve.
            - Mi vaaan? És azt nem gondolod, hogy mit fognak hozzá szólni a szüleim? – förmedek rá, amire nem szól semmit, csak segít bevinni anyát és apát a kanapéra.
            - Holnap találkozunk, nekem most mennem kell, jelentést kell tennem a kapitányomnak.
            - De mi lesz testemmel, hogy… - kezdenék megint kötekedni, de be sem engedi fejezni a mondatot.
            - Egyszerûen bele mászol, és kész. – záró mondat, és már itt sincs. Miért érzem úgy, hogy ez már nekem ciki?
 ~*~
Másnap, már elõre érzem, hogy ez nem lesz éppen átlagos nap. És, miért is ne. Kayra, egyenruhában, és az én osztálytermemben.
            - Te meg mi a frászt keresel itt? – állítom meg, és kérdõre vonom. Van okom rá.
            - Mondtam tegnap, hogy találkozni fogunk még, és nálad kell, hogy lakjak. – vet rám egy vigyort, majd elmegy. Kurosakiékkal beszél, én közbe leülök és szinte elalszok a székben. A nap végével együtt megyünk haza, de a kapuban megállok és ránézek.
            - Biztos vagy benne, hogy belemennek a szüleim?
            - Biztos, ne aggódj, nem lesz baj.
            - Sziasztok, megjöttünk! – köszönök az elõszobában állva, miután levettem a cipõm, utána beljebb lépkedünk.
            - Sziasztok. Ki ez a lány, Tora? – kérdezi apa. Fasza, most mit mondjak? Errõl valamiért elfelejtett szólni.
            - Hát... izé...
            - Cserediák vagyok, és egy osztályba járunk, csakhogy nekem nincs hol laknom, és Tora felajánlotta, hogy lakhatok itt nála, persze ha maguk is megengedik. – mosolyog mellettem állva.
            - Persze, semmi gond! – válaszol anya. Hát, oké, végül is tényleg belementek, de õszintén szólva fogalmam sincs, hogy csinálta.
            - Köszönöm szépen. – mondja.
            - Menjetek fel, majd szólok, ha készen van az ebéd. – és el is indulunk. A szobába érve be is csukom az ajtót, és leülök az ágyamra.
            - És mégis, hogy gondoltad ezt?
            - A szekrényedben fogok aludni! – mosolyodik el.
            - Heee? – akadok ki megint. Mert még mindig van rá okom.
            - Ne aggódj nem lesz baj.
            - Kész az ebéd. – szól fel anyu. Elõre dõlök, aztán felállok és intek a lánynak.
            - Gyere. – vetem hozzá kicsit ellenszenvesen, majd lassan lesétálok, õ pedig baktat utánam. Helyet foglalok, majd amikor apa is leült mind elkezdünk enni.
            - És kiderült már, hogy fiú lesz vagy lány? – kérdezek anyára nézve.
            - A héten mondják meg. – mosolyog vissza – Te mit szeretnél?
            - Ch! Nekem mindegy, úgyis idegesítõ lesz. – fordulok el, mint aki megsértõdött. Apáék beszélnek még kicsit, néha Kayrával, néha pedig csak egymás közt. Amikor végzünk, összeszedem a tányérokat és elmosom õket, aztán visszafutok a szobámba, Kayra is jön.
            - Átöltözök… ha nem baj. – fordítok hátat neki kicsit elpirulva.
            - Persze, nyugodtan. – ezzel le is kapom magamról az inget, majd az alatta lévõ pólót, és felveszem azt a ruhát, ami tegnap is rajtam volt. A gatyával ugyan ez, majd leveszem a zoknit és kész is vagyok, õ meg végig nézte az egész folyamatot.
            - Csináljuk meg a házit. – jelentem ki, majd kihalászom a tancuccokat és a tolltartóm. Történelembõl és angolból adtak, ha jól látom tanulni sem kell ezeken kívül. Leülök az íróasztalhoz, õ meg megáll mellettem, és bambul rám.
            - Francba… - sóhajtok, felállok és lefutok, majd egy székkel a kezemben jövök vissza, amit a lenti asztaltól vettem el. Lábammal csukom be az ajtót, majd hátammal kicsit arrébb gurítom a székem és a helyére teszem a konyhait. Helyet foglalok, aztán várom, hogy õ az én székembe helyezze magát, de nem akaródzik.
            - Ülj már le. – mordulok rá, közben kinyitom a tolltartóm és az egyik könyvet. Együtt megoldjuk a feladatokat, néha összekapunk egy pár megoldáson, de valahogy sikerül összehozni. Ez után csak bekapcsolom a tévét, és hátradõlök az ágyon, de pár perc múlva már el is alszok. Másnap együtt megyünk a suliba, anya neki is csomagolt kaját. Az egyik óra kellõs közepén viszont egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy Kayra feláll, és a tanárhoz fut.
            - Yomikawa-sensei, nem érzem jól magam, meg engedi, hogy Tora… vagyis Hachiobei-san elkísérjen a gyengélkedõre? – kérdezi, közben egy pillantást vetve rám. A tanár elenged, én pedig egy ideig csak a tanári felé megyek. Abszolút nem úgy néz ki, mint aki rosszul van. Az egyik folyosón pedig megállít.
            - Nagyon nagy baj van! – próbálja nyomatékosítani a mondatot, mert halkan kell beszélnünk a tanítás miatt. Jó, ha baj van, akkor miért kever bele engem is?!

Mostanában valami rémesen fura nekem. Addig oké, hogy egyre több nyomorék szellem lóg rajtam, de az már kezd zavarni, hogy vannak egész abszurd kinézetûek is. Punkok, öregemberek, emósok, rockerek, viszont ami kiverte a biztosítékot az a szamurájnak kinézõ fekete kimonós villanyoszlopon ugrándozó lány. Hetek óta ha csak egyszer is kinézek az ablakon, szinte mindig látom, bár elég gyorsan lekopik – sõt, szó szerint eltûnik – de ez nem baj. Otthon nagyjából rendben vannak a dolgok, anya is egész jól viseli a terhességet. A szobámban ügyködve a házi feladaton valami fura zajt hallok. Este hat óra van, de már rég korom fekete az ég. Nem foglalkozok igazán a zajjal, amíg nem hallom meg anyám sikolyát. Rögtön leszaladok, és valami nagy „szörnyeteg” lyukat ütött a ház falába, és azon keresztül tartja kezeiben a szüleimet. De mi az ott? Hirtelen a már említett szamuráj fekete kimonós villanyoszlopokon ugráló lány csak le a semmibõl. Ledöbbenek, otthoni viseletemben, ami egy nagyobb kivágású fehér póló és egy mintás térdig érõ bõszárú rövidnadrág bambulok rájuk. A lány hirtelen az egyik benti falon landol, amire odakapom a fejem.
            - Fiú, gyere ide! – kiált rám, én pedig kis kétellyel lépek felé.
            - Ki... ki vagy te? Mit akarsz tõlem?
            - A nevem Kayra, shinigami vagyok. Mi a neved? – mikor kiejti a száján, hogy õ egy halálisten, szemeim kikerekednek. Most vagy kamuzik, és ez valami szívatás, vagy kajak igazat beszél.
            - Tora. Shi... shinigami? – kérdezek vissza.
            - Igen, de majd késõbb elmondok mindent, de elõbb ezt túl kéne élnünk! – a nagy valami irányába mutat, majd engem néz.
            - Akkor csinálj már valamit! – rákiabálok, amire kérdõen néz vissza rám. Jó, ez nem mehet így tovább, mégis csak a szüleimrõl van szó. Kikapom a kezébõl a kardját, és a nagy valami felé rohanok.
            - Várj! – hallom a hátam mögül a lányt. De nem érdekel! Csak csapkodom, bár semmi értelme sincs. Kis idõ múlva gyomorszájhon vág, amitõl a földön kötök ki. Faszom, ez rohadtul fáj… Még egy kis vért is felköptem, tiszta vörös lett a szájamtól lefelé az arcom. A hasamat szorongatva állok fel, Kayra, vagy ki már elvette tõlem a kardját.
            -  Húzz el innen… - próbálom megemelni a hangom, de nem megy. Kikerülöm, és már megint nekimennék a lénynek de egy egyszerû mozdulattal kigáncsol, majd hátamra fordít lábával.
            - Szeretnéd megmenteni õket, nem? – kérdezi felettem állva.
            - Mit gondolsz idióta? – hangomon hallatszik a fájdalom, még köhögök is párat.
            - Akkor itt és most shinigamivá kell válnod. – hirtelen megkomolyodik tekintete, és kardját ismét készenléti állapotba hozza – Elfogadod ezt, ember? Képes vagy feladni az eddigi életed, és halálistenné válni?! – a halálisten szónál szinte már kiabál. Nem! Vágnám rá a választ. De ez más helyzet. Itt a szüleimrõl, és a leendõ kishúgomról is szó van. Tényleg nincs mit tenni, muszáj. Csak egy barátságos, de mégis komoly bólintást teszek felé. Megemeli a kardját, majd mellkasomba döfi. De nem fáj. Kicsit sem. Elég fura érzés, mintha meghalnék, de egyben újjászületnék. Hírtelen, csak elsötétül minden, szinte annyi idõre mintha pislantanék egyet, és máris állok. Valami viszont nagyon más. Hátra fordulok, és Kayrára nézek. Ekkor érzek a kezemben valami súlyosat, egy kardot. Fekte pengéjén a lámpa fénye csillan meg.
            - Sikerült. – motyogja halkan a lány, én pedig magamra nézek, szó szerint, mivel ott fekszek a földön. Akkor most mi a rák ez?! – Ne csak bambulj, öld meg! – utasít, én pedig elrugaszkodok és nekifutásnak készülök, de ahogy elindulok már meg is jelenek a szörny elõtt. A karddal, mivel szép nagy pengéje van lendületbõl sikerül kettévágnom ez a valamit. Ennyire egyszerû lenne? El is tûnik, majd megjelenik a lány és elkapja szüleim, aztán valami furcsa szerkezetet alkalmaz rajtuk.
              - Ez meg mi volt? – ülök le a földre törökülésben.
            - Csak az emlékeiket töröltem. Vagy talán jobb lenne ha mindenre emlékeznének? – néz rám – Mellesleg nekünk most beszélnünk kell. – közelebb kúszik, majd velem szemben ülve mindent elmond, amit tudnom kell. Hollowok, shinigamik, Soul Society, Gotei 13. Ilyesmikrõl beszél, csak bólogatok, de valójában semmit sem értek.
             - És, most hogyan tovább?
            - Mivel nem haltál meg, csak helyettes shinigami vagy. Ha feltûnik egy hasonló hollow mint ez, kötelességed végezni vele. Ha beveszel ebbõl egyet, akkor a testedbõl shinigami formában bármikor kijöhetsz, viszont vigyáznod kell, hogy jó helyen maradjon ez idõ alatt a test. – és ezzel a kezembe nyom valami cukorkához hasonló dolgot tartalmazó adagolót.
            - Õh.. jah.. – mimikámmal próbálom azt sugallni neki, hogy elég ciki dolgot nyomott a kezembe. Kis ideig oldalra hajtott fejjel gondolkodik, majd vissza néz rám.
            - Jut is eszembe. – kezdi el a mondatot, majd mélyen a szemembe néz. Most meg mi van?

Játék vége.

Úgy látom eltûntél, így ezt a játékot befejezettnek tekintem.