Nevetséges szituáció egy még nevetségesebb alakkal, mintha engem olyannyira érdekelne, mit akar és miféle céljai vannak. Nem állítottam fél percre sem, hogy majd betársulok hozzá. Mégis mi hasznom származna belőle? Önmagában a csini pofija még nem fog elszédíteni, tegyen jobb ajánlatot, vagy bukja élete nagy lehetőségét. Nem adom ám oda magam akárkinek. Pláne ilyen olcsón.
Ha valóban annyira kellek neki, bizonyára ismeri is a híreszteléseket, ugyan, ki ne ismerne engem. Ki ne hallotta volna már a nevemet egy-egy elvétett mondatban. Abszurd. Ahogyan abszurd az is, hogy valami oknál fogva mégis elhitette magával ez az idióta, hogy majd némi fenyegetőzéssel, csipetnyi keménykedéssel beújít magának.
- Azt hiszem, korábban sikerült elbeszélnünk egymás mellett – mosolyodik el üresen, érzéketlensége lebilincselő, egészen bűbájos alakítás ez egy hozzá hasonló ficsúrtól. - Azt akarom, hogy nekem dolgozz. És szeretném, ha komolyan vennél – az arcomhoz ér, lenéző, mintha kék sapkás kiskrapek volnék.
- És mit nyernék vele? - érdeklődök. - Minden alkalommal nyernék egy golyót, ha nem egyezik a véleményünk?
Viccnek szántam. Egy határozottan gyenge, béna, ám annál reálisabb viccnek. Mégsem vette a poént.
- Ne nézz barbárnak – ingatja tudálékosan a fejét. - Azért lőttelek le, mert nem hitted el, hogy meg fogom tenni.
- De ha azt akarod, hogy neked dolgozzak, miért lőttél rám?
Logikus kérdés, ahogy magától értetődő a válasz is. Már-már evidens az indok, de én tőle szeretném hallani. Az ő ajkai közül, s az ő hangján.
- Engedd meg, hogy egyértelműbben fogalmazzak – gyerekes, félelmetesen ostoba, felszisszenek, ahogy ujjait a frissen összevarrt sebembe fúrja, a fájdalom éles, érzem, ahogy berágja magát egészen a csontjaimig. - Ha nem dolgozol nekem, egy életre megnyomorítalak, úgy, hogy soha nem leszel képes dolgozni – a varrat nem állja tovább az erőkifejtést, túl nagy a nyomás, s pontról pontra szakad fel. Meleg vér nedvesíti át a kötést, áztatja a ruhámat is. - Elismerem a tehetségedet abban, amit csinálsz, de ne legyél olyan arrogáns, hogy azt hidd, pótolhatatlan vagy.
Más ezen a ponton talán már rég eszméletét vesztette volna. A fájdalom nagy úr. Mégsem tud meghatni vele. Edződtem az élettel együtt.
Felnevetek, mert ennél azért többet vártam tőle. Nem is tudom, valahogy másnak tűnt, értelmesebbnek. De ő csak egy felfuvalkodott hólyag. Olyan, akire kár pazarolnom az időmet, ám ez mindenképp viszonzásra vár. Ne higgye, hogy csak úgy, következmények nélkül packázhat velem.
- Most meg akarsz félemlíteni?
- Eszemben sincs – törli vérpettyes ujjait a ruhámba, hiszen annak mindegy már amúgy is. - Csak meghúztam a határvonalakat.
Ez jó. Ötletes. S gondolja határvonalat húzhat olyasvalakinek, aki eleve nem tartja szem előtt a szabályokat?
- Nem is tudom, most ki az arrogáns – mosolyodom el közel sem kedvesen.
Nem felel, de nincs is rá szükségem. Minek, ha a válaszait tudom már előre? Kiszámítható, kikövetkeztethetőek a lépései, ugyanúgy, akárcsak a sakkban.
- Mi lenne, ha nem stresszelnéd tovább? - ismerős idegen lép be az ajtón, megbámulom az arcát, ami már-már hátborzongatóan hasonlít erre az elbűvölő szemétládáéra. Netán vérrokonság áll a háttérben? Még akár előnyömre is válhatna. - A cimborád jelenleg az én betegem, és mint ilyen, nem tolerálom, hogy tönkretedd a munkámat. Csak azért, mert közel állunk egymáshoz, nem jelenti azt, hogy extra munkát is csinálhatsz nekem azzal, hogy felszakítod a sebét.
- Tökmindegy – lép ki az ajtón. - Varrd be a száját is, mert ha én teszem, abban nem lesz köszönet.
Mosolygok a csukódó ajtóra, mert jelenleg nincs más, amit tehetnék. Amit tenni tudnék. Szemeimet a plafonra emelem, ahogy a velem bent maradt férfi félrehajtja a takarót, és felhúzza átvérzett ruhámat. Dobhatom ki ezt is, noha olyannyira azért nem nőtt a szívemhez, hogy álmatlan éjszakáim legyenek a hiányától. Bár tagadhatatlan, hogy tárgyakhoz hamarább alakul ki kötődés nálam, mint élő, húsvér emberekhez. Az érzéstelenítést elutasítom, szükségtelen, mert zsibbad az már eleve, számat összepréselve tűröm, ahogy a steril tű átszúrja a bőrt, hallom, s szinte érzem is az apró pukkanásokat.
- Sajnálom, amiért...
- Csak haladjunk, okés?
- Hogy került ebbe bele? - kérdi zavartalanul, míg a kötözéssel foglalatoskodik.
Ránézek, az arcára, ismeretlenül is ismerős vonásaira. Nem olyan, mint a testvére, mert bár vajmi keveset tudok a családról, annyi bizonyos, hogy ők ketten testvérek. Más megoldás aligha lehet, mégsem örökölte azt a gőgöt, ami a másikban jelen van. Nem kekeckedik, nem szól le, helyette őszinte kíváncsisággal figyel.
Ami még az előzőeknél is irritálóbb.
- Kivéreztettem egy csúnya bácsit, mert az kisembernek tartott, aztán hagytam magam elraboltatni.
Egyértelműen lefaragtam és rövidre fogtam a történteket, de a nagyját még így is sikerült elmondanom. Ennyi a lényeg, a többi pedig már másodlagos. Nem számít. Csekélyke apróság csupán.
- Mennyi idő?
Nem állítom, hogy magányos voltam nélküle, de a társasága már egészen hiányzott. Ritkán van alkalmam ilyen fajankók mellett lézengeni.
- Két-három hét. De pihennie kell. Nem teheted ki semmi...
- Nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy pihenjen – mered rám, majd az ágy mellett ácsorgóra. - Tud vigyázni magára. Oldozd el, azonnal indulunk.
Hízelgő rám nézve ez az állítás, de a parancsolgatása már aligha. Látom nem ért a szóból, talán egyszerűbb lesz, ha majd aprólékosan elmagyarázom neki a jelenlegi álláspontot. Nem vagyok az övé. Nem alkalmazott, és ha továbbra is így fog nekem pattogni, hamar elfogy a türelmem.
Az pedig nem akarom következményekkel járhat. Jobb a békesség, higgyen nekem.
- Történt valami?
Sajog a friss varrat, lüktet a bőr, és a pólómra száradt tócsa sem melegíti már a testem.
- Nyolc emberemmel végeztek, amíg Angyalka a beteget játszotta.
Mókás kis fickó ez. Már éppen meg is jegyezném neki, de megelőzve elhallgattat. A további szavaira nem figyelek, nem érdekel, hogy hibáztat-e valakit, az sem érdekel, hogy én miként festek jelenleg az ő eszement agyacskájában. Leszarom magasról, hogy okol-e engem bármiért is vagy sem. Megszabadulok a béklyóimtól, édibédin felöltöztetnek, és már igen kevéske választ el attól, hogy gügyögve nyálbuborékokat kezdjek el fújkálni félelmetes nagy örömömben. A gyógyszerek nem érdekelnek, ahogy hidegen hagy az is, mikre ügyeljek. Voltam már megsérülve korábban is, kaptam már ennél szebbeket is. Láthatóan élek még, és ez nem véletlen van így.
A kötözést megoldom egymagam, nem kell segítség, nem kell társaság, és a varratszedéssel sem kell majd bajlódnia.
- Nyolc ember, azt mondod? Kiket?
- Kisebb embereket, csempészeket és dílereket. De a tettesek nem hagytak nyomot maguk után.
- Ezzel tizenhatra nőtt a számuk. Nem lehet, hogy az Olasz műve?
- Az olasz halott – legyint. - Az ott – igen, ez én akarok lenni – gondoskodott róla – pillant rám. - Kész vagy? - bólintok. - Megyünk.
Vagy talán „Velem tartasz?”, borzalmas, hogy mára már szinte kihalt teljesen az udvariasság mindenhol.
Szótlanul követem őt, de nem maradok mögötte le. Ne érezze magát örökké olyan nagy hatalmúnak, mert velem szemben még mindig nem ér fikarcnyit sem az, ha nagy a pofája. Az ajtón kilépve egy meglehetősen impozáns járgány felé indul, elbűvölnek azok a sötétített ablaküvegek, bizonyára golyóállók lehetnek. Elvégre az dukálna egy ilyen csodához.
- Rick! - kiált utána az, aki gyanítom tulajdon betegének nyilvánított engem. - Meg ne üsd magad!
Egy intés. Csak. Egy. Intés.
Megmosolyogtat a helyzet, s annak is leginkább az abszurditása. Tulajdonképpen miért tartok velük? Miért hagyom, hogy babázzanak velem? Sok miért, s mégis, lehetetlen lenne nem figyelembe vennem azt, hogy mindezt egy taknyos dacának és dölyfének köszönhetem.
- Merre, Főnök?
- Az irodához. - micsoda parancs, nem semmi. - Kerüld ki a dugókat és érjünk oda mielőbb.
- Igenis.
- Csak nem ég a ház? - hökkenek meg teátrálisan.
- A gúnyolódást hagyd későbbre. Itt lép színre a Te szereped.
Kételkedem benne, hogy sikerült megértenie bármit is abból, amit mondtam neki. Továbbra is szívvel lélekkel úgy véli, hogy én már az ő kifutófiúja vagyok, de sajnos ki kell, hogy ábrándítsam.
- És mi lenne az?
X idő után az ember már megtanulja kezelni saját arcmimikáját. Egy idő után már nem jelent problémát az, hogy hazugságban ringassunk bárkit, és a legszebb pillanatai ennek az egésznek mégis az, hogy mindezt még be is veszik ezek a méretes barmok.
- Azt akarom, hogy nyomozz, kutakodj, ha kell épülj be, ölj embert. Nem számít, mit teszel és milyen áron. Információkat akarok.
- Miért hiszed, hogy mindezt megtenném neked?
- Mert a saját életeddel játszol.
Meguntam a vele való játszadozást, kezdésnek jó volt, izgalmas partinak ígérkezett, de egy idő után már unalmassá válik a hatalmaskodása. Hosszasan figyelem, némán elemzem, aztán rábólintok, mert neki erre van szüksége. Egy beleegyezésre, amit meg is kap. Megvárom, míg a jármű leparkol biztonságos távban az épülettől, észrevétlenül szállok ki, és lépek le az úttestre nyomomban vadiúj játszótársaimmal. Megengedek magamnak egy félmosolyt, ahogy hagyom magam megelőzni, és ahelyett, hogy sanyarú sorsomon fanyalognék, a kis főnök farmerbe bújtatott hátsóját mustrálom. Képtelen vagyok komolyan venni őt, annak ellenére, hogy rám lőtt, hogy láttam őt parancsokat szajkózni a marháinak, egyszerűen nem megy. Talán ha nem lenne ennyire fiatal, ennyire kisfiús az arca. Őt nézve kedvem támad nyalókát adni a kezébe, vagy állatokat ábrázoló matricákkal teletömködni a zsebeit.
A nő, aki minden bizonnyal az elől lépdelő fiatalra vár, elbűvölő. Mosolya nem teljesedik ki még akkor sem, mikor fiaként nevezi azt, aki magát főnökként mutatta be nekem.
- Micsoda meglepetés – hangszíne ugyanolyan monoton, ahogyan kezdetleges mosolykája is olybá tűnik ráfagyott arcának vonalaira.
- Részemről a szerencse.
- Ismeritek egymást?
- Ő biztosan, ha már ennyire fellelkesült a jelenlétemen, részemről puszta udvariasság – vonok vállat.
- Viselkedj.
Ez az, amiben elüt az anyjától. Míg a nő higgadt, nyugodt, addig ő teljes lángon ég. Igyekszik nevelni, leckéztetni, mintha lenne bármi beleszólása a lényembe.
Több, mint húsz percet vártam, hogy történjen végre valami, míg ők bájcsevegtek.
Aztán le lettem szólva. Meglepett.
Őszinte döbbenettel figyeltem, ahogy kiadja szolid utasításait arra vonatkozóan, hogy mihamarabb cseréljek ruházatot. Lehetőleg méretbelit és tisztát.
- Bírom anyádat. - Egyszerű közlést tettem, és ő mégis pulykakakasként villantja rám szemei fehérjét.
- Mondtam, hogy beszélhetsz?
Felsóhajtok, elgondolkodom azon – mi a francot keresek én itt? A kocsinál utamra enged, menjek, botránkoztassam meg úgy nagyjából bolygónkon élő emberek zömét azzal, hogy...valljunk őszintén és lecsupaszítva, mert nem kell a köntörfalazás, véres rongyokban készülök elvegyülni olyanok között, akik leginkább öltönyben vagy ízléses kosztümökben rohangálnak.
Az, hogy megölték néhány emberét, semmit nem jelent, erre szerződtek. Tudták mire vállalkoznak, mikor úgy döntöttek, hogy felhagynak törvénytisztelő állampolgárokként élni. Homlokomat ráncolva kanalazom ki zsebemből a vékony dobozkát, karcsú szálat biggyesztek ajkaim közé, de a parázs vöröse elmarad, ahogy bukom a füstkarikákat is. Öngyújtóm halvány sercenéssel döglik be.
Hajamat ujjaimmal fésülöm hátra, míg az ajtón belépve elkomorulok. Túlontúl nagy idebent a nyüzsgés, még sincs egyetlen családtag sem, akivel ide úton összefuthattam volna.
- Dorian!
Felé fordulok, testén méretbeli öltöny, finom kis cicomákkal, krémes bőrén fanyar verejtékcseppek, nofene, őt se gyakran látni idegesnek.
- Van tüzed? - kérdem.
Elsőre nem érti, vagy egyszerűen nem akarja. Tekintete végigmustrál, majd megakad az ingemen. Fanyar fintorba rándul az arcom, mert a kötést ugyan lecseréltem, de az ingemmel már basztam így tenni. Merő vérpaca az egész. Szemei visszavillannak arcomra, keserű mosollyal csóválja a fejét.
- Nem.
- Nem? - hökkenek meg.
- Ne bagózz.
- Ne bagózzak – fintorodom el. - Mi ez a csőcselék?
- Valami borzalmas történt, Dorian, Enrico halott. Leölték, mint valami állatot.
- Gyanakodsz valakire? - pillantok rá, míg belépek az elsötétített szobába.
A test már nincs a helyén, nincsen ott, ahol hagytam. Csak a vér, töményen, édesen alvadva. Figyelem a szoba egyszerű, praktikusságon épülő berendezésé. Fehér falak, színtelen képkeretek, de azokban sincs helye családtagoknak. Óh, ugyan, ezek egyszerű természetfotók vagy egyéb művészi ecsetvonások. Figyelem az iratokat az asztalon elszórva. A vérnyomokat a padlón, a szőnyegen.
A rajzot, ami a papírokkal elvegyült, a rajzot, amit én készítettem. Összegyűrve rejtem zsebembe, aztán visszafordulok az ajtóban ragadt elborzadt archoz.
- Nem tiszta munka, de mindenképp figyelemreméltó.
- Kamerák? - kérdem leguggolva az egyik terebélyesebb vérfolt mellé.
- Veszett ügy, az, aki ezt tette, értette a dolgát. Ügyelt mindenre. Ezzel nem számolt egyikünk sem, te vagy az egyedüli, aki belátást nyert mindenbe, nem tehetjük meg mégsem azt, hogy a te nyakadba akasszuk ezt a sok szart.
- Intézzétek a temetést, a nyomozást. A többit meg bízzátok rám – vonok vállat szelíden. - Mint mondtad, nekem volt belelátásom mindenbe, momentán naprakész vagyok.
Lassan ráunok a játszadozásra. Hanyagul teszem egyik bábut a másik után, nem is figyelve igazán magára a játékra. Az angyalkának egyébként sem az lesz a dolga, hogy velem játszadozzon. Előrelépek a csikómmal. Ideje lenne végre befejezni ezt a játszmát. Lép ő is, majd én. Bár ezt túlságosan elhamarkodottan teszem. A táblára nézve jövök csak rá, hogy egészen eddig az orromnál fogva vezetett. Lenyűgöző. De felháborító is egyben. Lép, majd lépek én, leütve az utamban álló parasztot. Arcára nézve veszem észre szemeiben csillogó elégedettségét. Mikor észreveszi, hogy nézem, még el is mosolyodik. Szemtelen, de betörhető. Ha mégsem, akkor megszabadulok tőle. Selejttel nem dolgozom.
- Nem rossz lépés... - ismeri el gunyorosan.
- De?
- Esélyed sem volt – közli, végül királynőjével mattot ad. - A királyod mattot kapott.
- Ügyes – bólintok.
- Az – helyesel ő is, majd felkel az asztaltól. - Én léptem.
- Azt hiszem ez nem fog összejönni – mosolyodom el szenvtelenül.
Hanyagul felmutatja hüvelykjét, ahogy kikerüli a három jómadarat, majd kinyitja az ajtót. Nem voltam talán elég világos és egyértelmű? Kihúzom íróasztalom fiókját és kiemelem belőle a kedvesem. Színlelt műgonddal leporolgatom kicsit, majd kibiztosítom, és háta közepét veszem célba. Most megtorpan és szembefordul velem. Keze egy kés markolatán pihen meg. Meglehetősen bájos, de ostoba, ha azt hiszi, hogy egy pengével kivédhet egy felé repülő ólomgolyót.
- Azt ugye tudod, hogy azzal ott embert is lehet ölni. – szólal meg szenvtelenül.
- Ne félj, majd úgy célzok, hogy túléld.
- Meg vagyok hatva – biccent. - De nem fogsz itt tartani – majd hátat fordít.
Milyen emberekkel dolgozhatott eddig együtt, ha annyira sem tart, hogy komolyan vegyen? Nyilván korábban mindenki félt tőle, vagy túl értékesnek tartotta, hogy kárt okozzon benne. De én nem vagyok ilyen. Nem szolgált rá, hogy féljek tőle és túl önző vagyok ahhoz, hogy hagyjam kisétálni az ajtón. Mutatóujjamat a ravaszra helyezem, megnyalom ajkaimat és lapockája fölé célozva elsütöm a fegyvert. Megtántorodik és megrökönyödve tapogatja vérző sebét, mintha még most sem hinné el, hogy rálőttem. Hitetlenkedve felnevet, ahogy az ajtónak dől, de Sergei nem hagyja, hogy lábai feladják a szolgálatot, az ernyedő test után kap, majd leüti és az ájult férfit a földre ülteti.
- Megkérdezted, hogy beszélhetsz-e? – nézek rá, ahogy telefonomon kutatok egy szám után.
- Nem Főnök. – nyel nagyot. – Beszélhetek?
- Nem. – intem le fegyveremmel, majd a fémtestet az asztalra fektetem. – De intézkedhetsz az új ajtót illetően. – bökök a roncsolódott, vérrel összekent fadarabra.
- I-igen Főnök. – sarkon fordul és kirohan a szobából.
Fülemhez emelem a telefont és várok, míg Sergei és Jonah igyekeznek csillapítani Angyalka vérzését. A vonal másik oldalán a telefon végre kicsöng. Egyszer. Kétszer. Háromszor.
- Lease. – szól bele egy karcos férfihang.
- Logan, itt én.
- Kit gyilkoltál meg már megint? – sóhajt a vonal túloldalán a bátyám.
- Senkit. De jó lenne, ha küldenél egy kocsit, mert az új barátom lassan elvérzik. – rápillantok az ájult férfira. – Nem, helyesbítek, már nem vérzik.
- Elvérzett? – kérdez bele gyanakodva. – Most akkor mentőre, vagy halottas kocsira van szükséged?
- Mindegy mit küldesz, de igyekezz. – szögezem le. Nem vagyok abban a hangulatban, hogy viccelődjek. – Sok vért vesztett.
***
- Nézd, Rick. Nem örülök neki, hogy fényes nappal a rossz hírű bandádat kell istápolnom a dühkitöréseid miatt. - fogad klinikája ajtajában bátyám. - Igyekszem normális, alvilágmentes életet élni, de ha folyamatosan zaklatsz, elfogynak a jól fizető betegeim.
- Ez egy magánklinika. Fogd fel úgy, hogy én is jól fizető betegeket szabadítok a nyakadra.
- Onkológus vagyok Rick, nem sebész. - komorodik el.
- Amíg pár lőtt, vagy szúrt sebet össze tudsz foltozni, nem számít. - meredek rá. - Ne most kezdj el atyáskodni. Ott volt a lehetőség az orrod előtt és te hagytad elúszni. Most én vagyok a család feje, és akár tetszik, akár nem, azt csinálod, amit én mondok.
- Rosszabb vagy, mint apánk valaha is volt. - jegyzi meg keserűen és megáll egy ajtó előtt, ahonnan verekedés hangjai szűrődnek ki.
- Apánk egy kurvapecér volt. - benézek az ajtó apró ablakán és elmosolyodom. - Mióta van magánál?
- Amikor magára hagytam, úgy tíz perce, még eszméletlen volt.
- Bemegyek. És Logan, te maradj kint. Négy szem közt van dolgom vele.
Belépek az ajtón és figyelemmel követem a jelenetet, ahogy lekötözött kezekkel, fél kábultan hadakozik. Rám még fel sem figyelt, pedig a kis színpadi jelenet alatt helyet foglaltam az ágya mellé helyezett székre.
- Látom felébredtél – állapítom meg és intek emberemnek, hogy távozhat. - Hogy érzed magad?
- Rózsásan, mint egy Hawaii nyaralás után – mormolja orra alatt, miközben a plafont bámulja.
- A golyó átment rajtad, volt itt az orvos is, megnézte, kifertőtlenítette, aztán bekötözte neked.
- Óh, csak nem? - sóhajt fel gunyorosan. - Gyógypuszit nem kaptam rá?
- Az csak a jófiúknak jár – túrok hajába, viszonozva gúnyolódását.
- Franc...
Nem fárasztom magam további udvariaskodással. Azzal nem mentem semmire. Elvárom, hogy komolyan vegyen, és ha ehhez az kell, hogy drasztikus lépéseket tegyek, hát meg fogom tenni.
- Azt hiszem, korábban sikerült elbeszélnünk egymás mellett. – mosolyodom el különösebb érzelmek nélkül. Angyalka tekintete még ködös ugyan, de rám fókuszál. Figyel, és ez jó. – Azt akarom, hogy nekem dolgozz. És szeretném, ha komolyan vennél. – paskolom meg arcát elnézően.
- És mit nyernék vele? – kérdez vissza dacosan. Higgadt hangja mögött felsistereg az elfojtott indulat. – Minden alkalommal nyernék egy golyót, ha nem egyezik a véleményünk?
- Ne nézz barbárnak. – ingatom meg a fejem. – Azért lőttelek le, mert nem hitted el, hogy meg fogom tenni.
- De, ha azt akarod, hogy neked dolgozzak, miért lőttél rám?
Ezt a kérdést betudom annak, hogy még nincs magánál teljesen. Előzékenyen elmosolyodom újra, majd felkelek a székről és fölé hajolok.
- Engedd meg, hogy egyértelműbben fogalmazzak. – két ujjamat bekötött sebébe nyomom. Felszisszen, de továbbra is szemeimbe fúrja tekintetét. – Ha nem dolgozol nekem, egy életre megnyomorítalak, úgy, hogy soha többé nem leszel képes dolgozni. – Érzem ujjaim alatt, ahogy felszakad a seb és a kötés lassan átvérzik, de még nem engedem el. – Elismerem a tehetségedet abban, amit csinálsz, de ne legyél olyan arrogáns, hogy azt hidd, pótolhatatlan vagy.
Rekedten, gúnyosan felnevet.
- Most meg akarsz félemlíteni?
- Eszemben sincs. – törlöm véres ujjaimat a ruhájába. – Csak meghúztam a határokat.
- Nem is tudom, most ki az arrogáns. - kúszik számító mosoly ajkai köré. Vagy nincs túlélési ösztöne, vagy egyszerűen nincs tisztában azzal, milyen helyzetben is van éppen.
- Mi lenne, ha nem stresszelnéd tovább? - csukja be maga mögött az ajtót Logan. - A cimborád jelenleg az én betegem, és mint ilyen, nem tolerálom, hogy tönkretedd a munkámat. Csak azért mert közel állunk egymáshoz, nem jelenti azt, hogy extra munkát is csinálhatsz nekem azzal, hogy felszakítod a sebét.
- Tökmindegy. - lépek az ajtó felé. - Varrd be a száját is, mert ha én teszem, abban nem lesz köszönet.
Épp csak kiteszem a lábam az ajtón, máris megcsörren zakóm zsebében a telefon. Anyám az. Nem akarok vele beszélni. Bontom a vonalat. Alig telik el pár másodperc, üzenetem érkezik. Szintén az anyámtól.
„Hol a fenében vagy? Nyolc emberedet most lőtték agyon.”
Összeráncolom a szemöldökömet és tárcsázom szülőm számát.
- Patrick!
- Anyám.
- Merre vagy méhem mihaszna gyümölcse? - kérdezi indulatosan.
- A kevésbé rothadt, másik gyümölccsel. - felelem. - De ez nem fontos. Tudni akarom a részleteket.
- A St. Louis Awenue és a Salem Street-et összekötő sikátorban. Nyolc, hozzád tartozó kisebb halat iktattak ki.
- Kiket?
- A drog ágazatban. Csempészek és dílerek. Épp a cserét bonyolították le, amikor rajtuk ütöttek.
- Nyilván nem az FBI. - sóhajtom orrnyergemet masszírozva. - Hagytak valami nyomot maguk után?
- Semmit. - érkezik a felelet. - Kerestelek az irodádban, de nem voltál ott. Mit is mondtál, Logannel vagy? A klinikán?
- Ott.
- Odamegyek.
- Ne gyere. Amint veled végeztem, visszaindulok. Megbeszélünk mindent. Menj vissza az irodához.
- Ne merj késni. - sziszegi.
- Én is szeretlek. - válaszolom, majd kinyomom a telefont.
A készüléket visszasüllyesztem zakóm zsebébe, majd mély levegőt véve visszalépek a kórterembe. Logan épp a friss kötéssel babrál.
- Mennyi idő?
- Két-három hét. De pihennie kell. - néz rám. - Nem teheted ki semmi...
- Nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy pihenjen. - nézek rájuk felváltva komoran. - Tud vigyázni magára. Oldozd el, azonnal indulunk.
- Történt valami? - kel fel az ágy mellől elkomorodva.
- Nyolc emberemmel végeztek, amíg Angyalka a beteget játszotta. - az említett már épp nyitná a száját, de leintem. - Nem téged okollak, később még lesz alkalmad veszekedni.
Logan eloldozza a kezeit, és segít neki felöltözni is, közben arról motyog, hogy mikre vigyázzon, milyen gyógyszereket szedjen, ha fáj, hogyan kösse át, és mikor jöjjön vissza varratszedésre.
- Nyolc embert, azt mondod? - lép elém, mikor végeznek. - Kiket?
- Kisebb embereket, csempészeket és dílereket. De a tettesek nem hagytak nyomot maguk után.
- Ezzel tizenhatra nőtt a számuk. - motyogja orra alatt. - Nem lehet, hogy az Olasz műve?
- Az olasz halott. - legyintem le. - Az ott – bökök Angyalkára. - gondoskodott róla. - rá nézek az említettre. - Kész vagy? - bólint. - Megyünk.
Kilépünk a kórteremből, végigrohanunk a folyosón, kilépünk a bejárati ajtón is, és a ránk várakozó sötétített ablakos autó felé vesszük az irányt.
- Rick. - szól utánam az ajtóból Logan. - Meg ne üsd magad! - figyelmeztet és én csak a vállam fölött intek egyet neki, hogy tudomásul vettem az intelmét.
- Merre Főnök? - kérdezi a sofőr, mikor beszállunk az autóba.
- Az irodához. - adom parancsba. - Kerüld ki a dugókat és érjünk oda mielőbb.
- Igenis.
- Csak nem ég a ház? - érkezik a kérdés utastársamtól.
- A gúnyolódást hagyd későbbre. Itt lép színre a Te szereped.
- És mi lenne az? - komolyodik ki ő is.
- Azt akarom, hogy nyomozz, kutakodj, ha kell épülj be, ölj embert. Nem számít mit teszel és milyen áron. Információkat akarok.
Szerkesztve LastBreath által @ 2016. 04. 28. 21:12:24
Merengve bámulok magam elé, aztán hüvelykemmel elsimítom a szenet, hogy azok a mindig élvhajhász ajkak lágyabb, halványabb ívet kapjanak. De még ez sem tökéletes. Testem alatt az asztal fájdalmas roppanással mozdul meg, kényelmetlen rajta heverészni, pedig szép darab. Tagadhatatlanul megérte az árát, bár ennek a balfasznak gyanítom pont mindegy, mire herdálja el a pénzét. Lényeg, hogy drága legyen, hozzá illőn puccos és értéktelen, aztán neki már teljes is az élete. Egészen addig, míg valaki másnál meg nem lát valami jobbat és szebbet. Na mert az úgy klassz biznisz, ki van tömve lével bőven, így pont leszarja, ha félmillákat elkölt olyan faszságokra, mint például ez a kibaszott fekete diófából és rozsdamentes acélból készült dohányzóasztal. Persze vannak a szabályok. Itt mindenki szentírásként tartja számon, de a felének semmi értelme. Főleg a hatodik pontnak.
„Mindig tiszteld a döntéseket„.
Meg tiszteljem Don Di Caniot, az összes kutyáját, családját, híresen nagy eszét – mintha nélkülem menne bármire is – no meg azt a kurva kibaszott kávézóasztalát. Mert, hogy az is az ő döntése. Jó ideje vagyok már mellette, így alapvetően kiismertem már minden lépését, és bár különösen segítséget tőlem nem kért, hogy a szervezeteit vezetni tudja, nem egyszer adtam már neki stratégiailag megfogatható szempontokat. Annyira azért nem hülye, viszont túlontúl elkényelmesedett és a pénz iránti szeretete időnként felülírja a ravaszságát. Ismerem a családot, volt időm utána járni mindennek, így pontosan tudom azt is, miként kezdték pályafutásukat. Drogok, majd később szembe kerültek a kormánnyal és a korrupt arisztokráciával is, majd szép lassan kiépítették magukat.
Beépültek a munkásszervezetekbe, és kormánytisztviselőket fenyítettek be, majd szép lassan szervezett, ám meglehetősen szerény zsarolókká váltak.
Egészen Enrico Di Canio előtt nem volt senki, aki gazdagságát fitogtatta volna, vagy a hatalmat, amit átörökölt és tovább terjesztett.
- Ha elmozdul, elrontom és kezdhetem elölről – sóhajtom ajkaimat lebiggyesztve, de ő mit sem törődve velem újabb bizonytalan kísérletet tesz, hogy törött lábait mozgásra bírja. - Na! - szisszenek fel, mikor vért ken el a perzsaszőnyeg mintáiba. - Mondtam, hogy ne ficeregjen. Most nézze meg, mindent összekent.
Totál közönnyel van felém, kiszáradt ajkait nyaldossa és egyre több vért fest fel a szőnyeg mintáira.
- Picciotto...- nyögi lábszáramra rámarkolva, mikor elé sétálva leguggolok mellé, hogy aztán atyai szeretettel túrjak bele selymesen fekete tincseibe és jól megmarkolva a hajánál húzzam hátra a fejét.
- Lealacsonyít – szánakozó mosollyal paskolom meg gyengéden az arcát. Homlokán, s szemei körül az árkok lesüllyednek, barázdákat festenek kreol bőrébe. - Végrehajtó vagyok, de közel sem kisember. Nem vagyok tagja a családjának, jobb, ha felfogja ezt végre maga is.
- … me-megöllek.
Elmosolyodom, mert megtehetné. Megölhetne, megölhetett volna már régen, de nem tette mégsem, mert túl fontos voltam neki. Túl nagy lehetőség voltam számára. Minden hiányossága ellenére jó vezető, megszilárdította az évek folyamán a kapcsolatait, jó felszereltségre tett szert és a politikai életben is biztosította magát, ahogyan a nagykereskedelemben is nagy befolyásra tett szert és így világméretűvé vált. Fejemet ingatva sóhajtok fel és a félig kész rajzra pillantok, amivel Enrico haláltusáját örökítettem meg, noha közel sem olyan eredményesen, mint azt vártam.
- Maga a család feje - mondom lefeszegetve magamról nyirkos, hideg ujjait, aztán a késhez lépve felemelem azt az asztalról és újra a földön kúszó test felé fordulok -, de én nem egy kisember vagyok itt, hanem segítség.
Egy rántással a kés a nyakának szalad. Vér spriccel fel, élénkvörös és az arcomra kenődik és még a szemeimbe is belefolyik. Izmaimat megfeszítve fogom őt le, aztán a kést elforgatva a bordái alatt nyomom fel, hogy a tüdejét érje. Hörgése elapad, felsípol, hogy aztán néma kínnal ziháljon. De legalább már nem zajong, bár átszúrt tüdővel az azért nehezen menne neki.
Míg én élvezettel figyelem bíbor vérpatakját, mögöttem az ajtó halk nyikkanással tárul ki és három ismeretlenalak hömpölyög rajta be.
- Velünk jössz!
Díjazom a kiállásukat és azt, hogy a látvány iránti megrökönyödésük mindössze kísértetként ült ki vonásaikra.
- Ez lett volna a határozott fellépés?
- Mozdulj! - sziszeg föl a sötét bőrű, majd magát elkáromkodva imbolyogva előrébb lép.
Kaján mosollyal emelem magasba a középső ujjamat, de nincs több okom itt maradni. Jól láthatóan tartoznak valakihez, és ez akár az előnyömre is válhat még, így feléjük indulva vállat vonok.
- A hullával mi lesz? - kérdi egyikük a dög felé intve undorodó kifejezéssel az arcán.
- Szeretnéd, hogy hozzam őt is? - kérdem szelíden.
- Pszichopata állat – borzong meg.
Késemet megtörölve visszacsúsztatom azt a tokjába, aztán a folyosón elindulva lazán zsebre dugom kezeimet, míg az ajtóban várakozva a három díszpintyre nézek. Másra számítottak. Tudom. De több okom már nincs rá, hogy itt maradjak.
- Megölted, de csend van mindenütt. Mit tettél?
- Mi a neved?
- Pierce – feleli gyanakodva.
Rámosolygok.
- Szerinted mit tettem?
- Nemtom – ráncolja a homlokát.
- Terveztem, virágszálam. Ennyi az egész.
Régen ültem ilyen tragacsba, mint ez, de elmegy egynek. Vonakodva fintorodom el, mikor a korábban lehúzott ablak komótosan felsiklik és még annyi levegő sem marad a beltérben, mint ami alapjáraton volt, de különösebb panaszra nincs okom. Végig az utat figyelem és a többiek sem szólnak semmit, csak némán, kuka módjára léteznek. Az épület, aminél később leparkolnak, meggyőzően mutatós és a berendezése is jó stílusról árulkodik, mikor a három marhát követve egy hosszabb folyosón sétálok végig. Kopogtatás nélkül lépnek be az ajtón, amin jót mulatva újfent elönti arcomat a mosoly, de az éjfekete szempár, szemrevalóan karcsú test, ami még így öltönybe bújtatva is hívogatóan vonzó, kellően felszárítja arcomról a mosolyt.
Szemei elidőznek rajtam, s én minden további nélkül hagyom neki, hadd bámészkodja ki magát kedvére.
- Késtetek – nem lekezelő hangsúly, de kellően érzékelteti nemtetszését.
- Főnök, ez a csóka egy buldózer.
Leinti. Nem vagyok semmi jónak az elrontója én sem, de, ha még egyszer ezzel a szóval illet engem, átszabom az arcát. Szívfájdalom nélkül.
- Nem akarom hallani a hülyeségedet. Sergei!
- Mire odaértünk Főnök, ez az ember már megoldotta a problémánkat. Vér volt mindenütt, annyi vér emberben nincsen – ingatja meg a fejét. - Amikor megkérdeztük, hogy mi történt, ő csak annyit felelt, hogy megölte az olaszt.
- Megölte? - szemöldökét megemelve állapodik meg rajtam ónix fekete pillantása újra. - Valóban?
- Valóban – biztosítom készségesen, és a sakktábla másik felén helyet foglalok, majd az ujjaim közé veszem az egyik sötét bábut.
- Miért?
- Mert unalmas volt.
Meg hülye, de ez részletkérdés csupán.
- Őszinte vagy – biccent.
Mert ezt verték belém nyolcadik parancsolatként.
„Mindig az igazat válaszold, amikor kérdéssel fordulnak hozzád”
De természetesen ez nem vonatkozik mindenkire. Egyedül csak a munkaadóm, akivel szemben törekszem az őszinteségre. Mások hidegen hagynak.
- Mindig az vagyok – biccentek.
- Na és van neved is, vagy hívjalak Sötét Parasztnak? - int állával a kezemben tartott bábu felé.
- Dorian Leeroy – mutatkozom be. - És, ha jól veszem ki, te vagy az új főnököm – teszem a bábut a táblára, ezzel egyértelművé téve szándékomat miszerint játszani óhajtok vele egy menetet. Nincs is jobb, mint sakkjátszmán át felmérni az ellenfél stratégiai tudását, rátermettségét és az intelligenciáját
- Igen, én vagyok az új főnököd – lép ő is. - Patrick Lease.
Tudta nélkül is nekem kedvezve lépett. Őt bolondítva rakosgatom látszólag hanyagul a bábukat, míg végül a csikójával elől el nem lép kettőt. Még csak nem is sejti, hogy hibát vétett. Lépek, aztán ő tovább sürgetve győzelmemet a huszárral is előre lép egyet, aztán homlokát ráncolva, természetesen egyre sötétülő tekintettel figyeli, ahogy a királyom előtt álló parasztomat megemelve előre lépek vele egyet. Hátradőlve nézem végig, ahogyan kiüti az egyik parasztomat és a tábla mellé teszi azt a többi mellé. Nem nagy veszteség, éppen elfogadható. Elgondolkodva billegetem a lovasomat, míg ajkaimat széles mosolyra húzva viszonzom a férfi sötéten csillogó tekintetét.
- Nem rossz lépés...
- De? - érdeklődik udvariasan.
- Esélyed sem volt – emelem fel a királynőmet, aztán átlósan kihúzom az a4-es mezőig. - A királyod mattot kapott.
- Ügyes - bólint elismerően.
- Az – pöccintem el a királynőt. - Én léptem.
- Azt hiszem ez nem fog összejönni – mosolyodik el színtelenül.
Hüvelykemet felmutatva kerülöm ki az ajtóban legyökerezett birkáit, aztán az ajtót kilökve megtorpanok. Vannak olyan általános dolgok, amik szakmafüggőek, és az embert könnyebben ki lehet ismerni, ha megelőzőleg ismerjük a munkahelyét és az ott végzett munkáját. Egy botanikus például kétségtelenül rossz szemmel nézi majd, ha még a Jerikó rózsája is kipusztul a közeledben röpke pár hónap leforgása alatt. Fejemet oldalra billentve fordulok meg, de az ujjaim már a késemen zongoráznak, bár kötve hiszem, hogy sok esélyem lenne vele szemben úgy, hogy ő egy egész formás kis lőfegyverrel célozza be éppen a mellkasomat. Ez azért kétségtelenül meglehetősen érdekes fordulat, és ő is egészen más megvilágítást kap tőle. Tehettem volna és én mégsem néztem ezt belőle ki. Pont nem tartottam potenciális veszélyforrásnak, de így utólag elnézve ez hiba volt tőlem. Feltéve ha nem csak a szája nagy.
- Azt ugye tudod, hogy azzal ott embert is lehet ölni.
- Ne félj, majd úgy célzok, hogy túléld.
- Meg vagyok hatva – biccentem. - De nem fogsz itt tartani – fordulok tőle el.
Egy nap két hiba nem rossz arány, kivéve, ha életed során nem követtél el annyit, mint azon az egy napon. A lövedék sebessége túl nagy, a táv túl közeli, így testemen áthaladva az ajtó szilárd lapjába fúródik bele. Megrökönyödve tántorodom hátra, hátamat nekivetem a falnak, aztán ujjbegyeimmel a vállamat tapogatom a kulcscsontomnál. Lelőtt. Minden további nélkül, nevetve simulok neki teljes súlyommal hűvös támaszomnak, de a közelemben álló három marha körül az egyik nem hagyja, hogy magamat elhagyva a földre csússzak. Hónom alatt megtartva tartja fent súlyom egy részét, és egy szánakozó mosoly kíséretével ököllel halántékon üt.
…..
Fátyolos zajjal tőrnek át elmém ködén a körülöttem nyüzsgők hangjai. Még, hogy édes tudatlanság az ájulás....
- Magánál van?...
Sziszegve rándulok össze egész testemmel, de a fagyos cseppek nem akarnak szűnni és az árnyak is rám zuhannak, valaki felém hajol és csak a hangját hallom. Mély, kellemes és zsongóan puha. Hosszú időbe telik, míg a vizesruhát elhúzva távolabb lép tőlem az egyik árnyas alak és a fullasztó hőség újra ellep. Nocsak, lázam lenne?
- Még nem adott magáról életjelet.
- A faszt – csikorgatom fogaimat, de mozdulni még mindig nem tudok.
Szemeimet nyitva rántom meg a kezem, azt, amelyikbe nem hasít nyilalló fájdalom minden egyes moccanásra. A másik az elviselhetetlenül fáj, érzem húzódni a bőrt minden egyes mozdulatomra. Felsőtestemet megemelve feszítem hátra a fejem, hogy rálátást nyerjek az ágy rácsaihoz kikötözött kezeimre. Felmordulva rántok rajtuk újat, aztán első dühömben tökön rúgom a hozzám közelebb eső lakot, aki éppen engem lefogni igyekszik. Magát elkáromkodva tántorodik meg, kezeit az ágyékára szorítja, aztán visszakézből szájba vágna, ha nem térdelném reflexszerűen gyomorszájba.
- Látom felébredtél – nem figyeltem az ajtónyitódásra, aztán értelem szerűen az ajtón belépő, majd ágyam mellett helyet foglaló alakot sem vettem észre. Fintorogva helyezkedem, de sehogyan sem találom így a helyem. - Hogy érzed magad?
- Rózsásan, mint egy Hawaii nyaralás után – morgom meredten bámulva a plafont.
- A golyó átment rajtad, volt itt az orvos is, megnézte, kifertőtlenítette, aztán bekötözte neked.
- Óh, csak nem? - sóhajtok fel gunyorosan. - Gyógypuszit nem kaptam rá?
- Az csak a jófiúknak jár – simít hajamba hasonló hangnemmel.
Előttem ül. Kettőnket csupán egy csekély kávézóasztal választ el. Szigorú arcán már elmélyülni látszanak a ráncok. Vörös, pengevékony ajkai, és feketére festett, szoros kontya azonban még mindig maga mögé utasít mindenkit. Tiszteletet parancsol, csupán a tekintetével. Merev tartásából sugárzik a felsőbbrendűség. Elegáns ruhájáról pedig lerí, hogy méregdrága. Tökéletes nő. - Minek köszönhetem, hogy elhívtál kávézni? - kérdezi szigorú hangján, ahogy kezének finom mozdulatával rábök egy italra és elhessegeti a pincért. - Csupán régen volt alkalmam együtt tölteni egy kis időt az anyámmal. - mosolyodom el hűvösen. - Tudod, hogy mennyire gyűlölöm, ha hazudnak nekem. - veszi le kezeiről a finom szövésű kesztyűt. - Főleg, ha azt az egyik fiam teszi. - Átlátsz rajtam. - mosolygok töretlenül, tekintetemet az ablak felé fordítva. - Én szültelek. Mégis mit vártál? - követi tekintetem. - Sejthettem volna. - sóhajt teátrálisan. A szomszéd irodaház ablaka mögött épp tárgyalás zajlik. És ebből a bevásárló központi kávézóból tökéletes a rálátás. Hat férfi, ebből kettő az én emberem. Tárgyalnak. A feladatuk egyszerű. Egyikük eljátssza, hogy ő a nagyfőnök, másikuk pedig testőrként szolgál mellette. Minden információra szükségem van erről az új, nevenincs csoportról, akik alattomos gyorsasággal kúsznak hatalomért az én városomban. Olyanok, mint a rák. Ki kell őket irtani. - A munkamániás másodszülöttem még akkor is dolgozik, amikor van egy kis ideje szegény, özvegy anyjára. - kavargatja el a cukrot a kávéjában. - Ha ráérek, megsajnállak. - pillantok rá vissza. - Kegyetlen vagy. - rándul meg egy apró izom az arcán finoman. - Ilyennek neveltél. - szakítom le róla tekintetem, hogy ismét a másik épületben zajló eseményeket figyeljem. Ahogy várható volt. Az amatőrök türelmetlenségével gyilkolják le az embereimet. A ripacsok hamar lebuknak, és ezért meghalnak. Jutalmuk egy-egy ólom golyó a fejükbe. Nincs szükségem az ilyen haszontalan kutyákra. - Ez hányadik is volt már? - tudakolja anyám fontoskodva. - A negyedik alkalom. - És még mindig nem jöttél rá, hogy hol hibáztál? Nem vall rád. Kicsit sem szégyelled magad? - Velem akarnak találkozni, ezért gyilkolják sorra az embereimet. Sajnos nem adhatom meg nekik, amit akarnak. Féltem rájuk pazarolni az időmet. - A drága idődet, amit még tőlem is sajnálsz. Már megint kezdi. - Ahogy öregszel, egyre szentimentálisabb vagy, anyám. - ráncolom össze a szemöldököm. - Ezért látogatlak olyan ritkán. Mert az idegeimre mész. - Logan legalább azt mondja, amit hallani akarok. - húzza fel az orrát. - Szóval Logantől eltűröd, hogy hazudjon neked? - mosolyodom el újra. - Tudod mit? Ne válaszolj, lényegtelen. Idd meg a kávédat és menjünk. Befejeztem itt a munkát. - Mindig csak a rohanás. - méltatlankodik és felhörpinti kávéjának utolsó cseppjeit. - Menjünk.
*
- Főnök, kizárt dolog, hogy... - Adtam engedélyt, hogy beszélj? - nézek fel laptopom mögül Jonah-ra. - Nem. - motyogja. - Beszélhetek? - Nem. Lecsukom a laptopom és felkelek a székről. Az akváriumhoz lépek és a halakat fürkészve kezdek el hangosan gondolkodni. - Mi az oka annak, hogy a mi városunkban ezek a csótányok így elterjedtek? - halálos türelemmel nézem, ahogy az egyik harcsa becserkészi a legszebb aranyhalamat. - Mi az oka annak, hogy úgy engedtük őket át, mint vizet a szitán? - a harcsa megeszi a halat. - Mi az oka annak, hogy a silány biztonság miatt már tíz embernek meg kellett halnia? - fordulok meg. - Tudja valaki a választ? Az irodámban néma, feszült csend. Mindegyik kerüli a tekintetem, mint amikor a tanár feleltet az iskolában. - Jonah? - N-nem tudom, Főnök. - húzza össze magát. - Sergei? - Szerintem... - kezdi oroszos kiejtéssel, de ahogy találkozik a tekintetünk, elhallgat. - Nem tudom, Főnök. - Na és te, Pierce? - fordulok felé negédes mosollyal. - Nemtom Főnök. - vakarja meg kopasz, fekete bőrű fejét. - Asszem valamit már az elején elbarmoltunk. - És mit barmoltunk el? - kérdezem türelmesen. - Nem voltunk elég éberek? - kérdez vissza bátortalanul. - Ahogy mondod. - ülök vissza a székembe. - Soha nem lehetünk elég éberek, de Ti barátaim túlságosan elbíztátok magatokat, miután megvásároltuk a polgármestert magunknak. Tévesen abba a hitbe ringattátok magatokat, hogy most már minden rendben lesz, nem érhet baj, mert a rendőrség is nekünk dolgozik. Így van? - Így van. - felelik kelletlenül mindhárman. - Ne feledkezzetek meg az olaszról sem, aki még mindig kezében tartja a fél várost az átkozott Szindikátusa miatt. - és felvillan az isteni szikra. - Új feladatom van számotokra. - mosolyodom el. - Iktassátok ki az olaszt és szerezzétek meg az őrangyalát. - Angelre gondolsz főnök? - szalad rémült grimaszba Jonah arca. - Nem, Angelina Jolie-ra... - forgatom meg a szemeimet. - Persze, hogy rá gondoltam! - csapok az asztalra türelmetlenül. - De az a pasas előbb nyúz meg élve, minthogy kicsináljuk a főnökét, Főnök! Hallottad már te is, hogy mikre képes, nem? - Pontosan ezért lesz az én emberem. - bólintok. - Főnök ne küldj oda! - fakad ki Pierce. - Jól hallom a félelmet a hangodban? - fordulok felé. - Jól. - bólogat hevesen. - Az ilyen szadista állatok mindig szegény fekete tesót nyírják ki elsőnek. - Tehát, amíg veled lesz elfoglalva, addig Jonah és Sergei elvégezheti a melót. - csapom össze a tenyeremet elégedetten. - Milyen csodálatos, hogy önként jelentkezel! - De én... - elhallgat, mert ujjaim megfeszülnek Desert Eagle-öm markolatán. - Én önként jelentkezek Főnök. - Remek. Tünés. És Pierce! - szólok utána. - Hazafele vegyetek egy új aranyhalat. - bökök az akvárium felé.
*
Sakk matt, ahogy az amatőrök mondani szokták. Ezt a játszmát két hete űzöm saját magammal, és végül a sötét király győzedelmeskedett. Az embernek meg kell tanulni úgy sakkozni önmagával, hogy egyik félnek sem kedvez. Mindig azzal a féllel akarjon győzni, amelyikkel éppen lépnie kell. Ha ezt megtanulja, egyedül is élvezetesek lesznek a játszmák. Mindig is a sakk volt az, ami kikapcsolt, és ami mellett a legjobb ötleteim születtek. Amíg mások legóztak, vagy matchboxoztak, addig én apámmal sakkoztam. Nem értettem, mi élvezetes van azokban a logikátlan, ostoba játékokban. És ez a mai napig nem derült ki számomra. Sem szépet, sem jót, sem pedig szórakoztatót nem találtam egyikben sem. Újra rendezem a sakktáblát és új játszmát kezdek. Ekkor hallom a három ostoba barom lépteit az ajtó mögött. És egy negyedikét, akiét még nem hallottam. Két napjukba telt elintézni, amit kértem tőlük. Ha kudarcot vallottak, jól tudják, hogy az lesz életük utolsó hibája. Egyikük kopog az ajtón. De meg sem várják, hogy szóljak, beengedik magukat. Ez felettébb nem vall rájuk. És nem kisebb személy lép be önkényesen az irodámba, mint maga a híres Angel. A szőke, bongyor fürtöket és a kis hárfát éppannyira hiányolom, mint a hófehér tunikát, de ezt igazán nem róhatom fel neki. - Késtetek. - Főnök, ez a csóka egy buldózer. - kezd bele Pierce hüledezve, de leintem. - Nem akarom hallani a hülyeségedet. Sergei! - szólítom fel a három közül a legértelmesebbet. - Mire oda értünk Főnök, ez az ember már megoldotta a problémánkat. - kezd bele a beszámolóba. - Vér volt mindenütt, annyi vér emberben nincsen. - rázza meg a fejét. - Amikor megkérdeztük, hogy mi történt, ő csak annyit felelt, hogy megölte az olaszt. - szeretem hallgatni Sergei oroszos hanglejtését, kifejezetten kellemesnek találom, ahogy megnyomja helyenként az „r” hangokat. - Megölte? - vonom fel egyik szemöldököm, ahogy szemrevételezem új madarunkat. - Valóban? - Valóban. - biztosít felőle ő maga és bár nem kínáltam hellyel, mégis leül a sakktábla másik oldalára és kezébe vesz egy sötét parasztot. - Miért? - Mert unalmas volt. - Őszinte vagy. - bólintok. - Mindig az vagyok. - bólint ő is. - Na és van neved is, vagy híjalak Sötét Parasztnak? - bökök állammal a kezében tartott bábu felé. - Dorian Leeroy. - válaszol engedelmesen. - És, ha jól veszem ki, te vagy az új főnököm. - teszi le a bábut a táblára, egy olyan helyre, ami elgondolkodtat. Nem véletlenül tette oda azt a parasztot, ezzel bonyolult helyzetbe hozva a fehér királyt. - Igen, én vagyok az új főnököd. - lépek a huszárral. - Patrick Lease.
A nyár egyik legnagyobb előnye az, hogy ha apámék már nagyon az idegeimre mennek, nem kell vesződnöm a kabáttal, hanem csak egyszerűen kirohanhatok a házból. Néha még így is olyan, mintha az őrület szélén állnék az állandó feszkó miatt. És ez így megy már három éve. Eddig csak azért nem költöztem el otthonról, mert ott az a baromi nagy ház, én pedig úgy is egy csomó időt töltök az egyetemen, ha tehetem inkább a könyvtárban tanulok mint otthon és igyekszem minél később hazakerülni. Ezzel csak az a gond, hogy rohadt fárasztó és állandóan hurcolnom kell magammal a cuccaimat. De most már elegem van. Végre rászánják magukat a válóperre, erre még többet vitatkoznak a vagyonmegosztásról, minta nem lenne elég pénzük külön-külön is, hogy kényelmesen megéljenek. Kihalászom a zsebemből a motor kulcsát, majd a garázsba megyek, hogy előhozzam és menjek vele egy kört. Szükségem van a gondolkodásra és így megy a legjobban. A kedvenc útvonalamon megyek, ami a tengerpart mellett halad végig, mert erre a legkevesebb a jármű. Ma már végleg eldöntöttem, hogy elköltözöm, de mivel most nincs időm lakást keresni s be is rendezni megtaláltam a tökéletes megoldást arra, hogy hová menjek. Catie nagymamához. Amúgy is minden hétvégén meglátogatom és ő is örülni fog a társaságomnak. Mire pedig befejezem a sulit, kereshetek egy megfelelő kecót és lesz időm arra is, hogy berendezzem.
Húsz perc alatt odaérek egy virágokkal körbeültetett házhoz a város egyik legjobb környékén. Ez a ház is elég nagy lenne egy családnak, de mivel nagyapa már nem él csak nagymama lakik benne a legalsó szinten. Így a felső rész jelenleg üres, ami nekem elég nagy szerencse. Leparkolok a kocsifelhajtón, majd elfordítom a kulcsot és az ajtóhoz sétálok. Becsöngetek, majd türelmesen várok, mert tudom, hogy a nagyinak időbe telik, mire elér az ajtóig. Mát túl van a nyolcvanon, ezért nem éppen fürge mozgású, de annál vidámabb természetű. Már hallom a csoszogó lépteket majd a zár kattanását és ahogy kinyílik az ajtó és rám néz azonnal elmosolyodik. - Szia nagyi, örülök, hogy látlak! – köszöntöm majd lehajolok hozzá és egy puszit nyomok az arcára. - Vincent! Gyere be ne ácsorogj az ajtóban. Hátrébb lét én pedig bemegyek és bezárom magam mögött az ajtót. – Remélem nem zavartalak meg semmiben. - Nem, nem. Jó hogy jöttél úgyis éppen kipróbáltam egy új süteményt és meg kellene kóstolnod. – mondja izgatott hangon, majd bemegy a konyhába én pedig követem – Mikor megláttalak azt hittem, hogy elszámoltam a napokat, de most nézem, hogy még csak szerda van. Hogy hogy most jöttél? - Ne is mond! Ismered anyáékat, mint két mérges kígyó olyanok otthon. Egyszerűen nem lehet kibírni mellettük. – felsóhajtok, majd elveszek egy csoki darabos kekszet. - Ne haragudj fiam, de az anyádat mindig is egy haszonleső menyecskének tartottam. Mikor megboldogult nagyapád meghalt, csak azért jött el hozzám, hogy hát ha kap valamit az örökségből. Szerencsére Henrinek volt annyi esze, hogy mindent rád írasson. – kitesz két poharat és egy doboz dzsúszt. Hát igaz ami igaz. Mindig is tudtam, hogy anyám csak a pénze miatt maradt apámmal, mert ha korábban elvállt volna, akkor nem élhetne olyan színvonalon ahogy eddig. Beleharapok a kekszbe, majd szinte rögtön rám jön tőle a köhögő roham. - Ennyire rossz lett? - Nagyi… - nyögöm ki nehézkesen - … ebbe nem cukrot raktál hanem sót. Megkóstoltad már? Az utóbbi hetekben mindig ezt csinálja. Kipróbál egy receptet, de mindig elront valamit. Nem értem, hogy miért akar nyolcvanévesen sütni tanulni. - Tudod, hogy ne eszem semmit amiben ennyi cukor van. Gondoltam, majd Shane megkóstolja és ha tetszik neki akkor hazaviszi. Egy pillanatra megállok a mozdulat közben. – Shane? - Tudod, az a fiú akiről már meséltem neked. – mondja miközben megfogja a tányért és a sütiket a kukába szórja. Most jut eszembe, hogy a nagyihoz szokott járni valaki aki kisegíti. Neki már nem bírnak annyit a lábai, hogy elmenjen bevásárol és hazacipelje a holmit. - És hol van most? - Nem jön mindennap, majd holnap. De te miért jöttél ilyen hirtelen? Nem tanulni szoktál ilyenkor, délután? – kérdezi összeráncolt szemöldökkel. - Egy szívességet szeretnék kérni, ha nem fog gondot okozni. - Tudod, hogy te sosem okozol gondot. Ellenben a semmirekellő fiammal, aki már egy hónapja nem látogatott meg. – motyogja sértetten, mert bár megszokta már, mégis folyton bosszankodik miatta. - Szóval, szeretnék hozzád költözni addig míg nem lesz időm találni egy megfelelő lakást. - Persze, nyugodtan. Úgyis itt ez a nagy ház és egymagam vagyok benne. A fölső emelet a tiéd. – kedvesen elmosolyodik és tudom, hogy tényleg örül, mert ő sosem szeretett egyedül lenni. - Köszönöm. – megkönnyebbülten kifújom a levegőt, belegondolva, hogy nemsokára már nem az állandó civódást hallanom. - És mikor szeretnél, mert akkor még ki kellene takarítani a felső emeletet? - Holnap. A takarítást pedig megoldom. – bár nem igazán szokta takarítani, mivel otthon anyám bejárónőt tart, de nem lehet olyan nehéz. - Holnap itt lesz Shane is, lehet, hogy tud majd neked segíteni néhány dologban, nagyon ügyes fiú. – mondja és a hangjából kihallom a szeretetet. Tényleg nagyon megkedvelte azt a fiút. Már eddig is sokat dicsérte, de mivel én pont mindig vasárnap jöttem sosem találkoztunk. - Nem akarom kihasználni nagyi, ő neked segít nem hiszem, hogy örülne neki, ha plusz munkát kapna. - Ugyan, ha nem kérem meg valószínűleg úgy is segíteni akar majd. Ilyen a természete. - Ha te mondod… na de én most megyek, mert baromi sok leckém van. Holnap szerencsére csak délután lesz órám, ezért ráérek reggel. Jó lesz neked ha nyolckor átjövök? - Ahogy akarod. – feláll – Viszlát Vincent és ne száguldozz azzal a motorral. - Tudod, hogy nem teszem. – mondom mosolyogva, majd miután elköszöntem irány a könyvtár. Még ki kell vennem egy jogi könyvet, amit holnapra át kell nyálaznom.
***
Másnap reggel úgy ébredek, mint akit fejbe vertek, mert az este késő aludtam el, hála apámnak, aki ki akarta kérni a véleményem a válással kapcsolatban. Nem igazán volt mit hozzászólnom, bár igaz ami igaz a házassági szerződés mellett anya csak minimális összegre számíthat. Bármennyire is a szüleim valamiért nem tudok velük együtt érezni, mert egyiken sem úgy viselkednek, mint egy felelősségteljes felnőtt, valamint nem is foglalkoztak velem annyit, hogy igazán a családom legyenek. Így szinte hidegen hagy a válásuk. Már reggel hattól fenn vagyok, így amikor fél nyolckor megérkezik a furgon amit rendeltem, és az egyik rakodósegéddel lehurcoljuk a szükséges holmikat, majd mindent összepakolok, amit még el akarok vinni. Mire a kocsival odaérek már nagyi is kint ül a ház előtti teraszon és mosolyogva integet. Kiszállok és odamegyek hozzá. – Jó reggel nagyi! - Neked is Vincent! Itt van minden? - Igen, már csak ki kell takarítani és behurcolni ezt a sok cuccot. – nem kis meló lesz az biztos. – Hozom a macskákat. Ezért kellett kocsival jönnöm, mert ugye a motoron nehezen lehetne elhozni két cicát. Dobozostól kiveszem őket az első ülésről, majd beviszem őket a konyhába és leteszem egy székre. A nagyi is megjelenik mögöttem. - Jaj ezek a cicák! Honnan szerezted ezt a két apróságot? - Egy állatkereskedéstől. Megsimogatja Harley-t, aki a barnás-fehéres színű, majd kiveszi a dobozból Diesel-t is, akinek szürkés-fehéres bundája van. Alig hogy kipakolja őket csengetnek ezért leteszem az üres dobozt a földre. - Majd én nyitom. Gyors léptekkel az ajtóhoz sietek, majd mikor kinyitom és megszólalnék, belém rekednek a szavak. Egy alacsony, vékonyka fiú áll a verandán, kis kezeivel a válltáskáját szorongatva és nagyra nyílt barna szemekkel néz rám. Hirtelen nem is tudom, hogy mit mondjak, annyira elbűvölt a látvány és bár egy fiúra nem szokták azt mondani, hogy szép, őrá mégsem lehetne mást mondani. Egyszerűen csak nagyon szép. Mikor rájövök, hogy bámultam megköszörülöm a torkomat és végre sikerül megszólalnom. - Szia! Segíthetek? - nem szól vissza, csak dermedten állva markolja a táskáját, mire eszembe jut ki is lehet ő – Te vagy Shane ugye? Kedvesen rámosolygok, de még mindig csak némán néz rám azokkal szép szemekkel. - Elvitte a cica a nyelved? – kérdezem tőle még mindig mosolyogva, mire mintha végre összeszedné magát. - Bocsánat… én Mrs. Davishez jöttem. A hangja halk és félénk, de legalább már megszólalt. - Persze, gyere csak. – félreállok, hogy beléphessen, de mintha még mindig nem stimmelne valami leáll és rám sandít. Igaz is be sem mutatkoztam neki. A nevem Vincent Davis, Catie unokája vagyok. Felé nyújtom a kezem és türelmesen megvárom, míg belecsúsztatja a törékeny kis kezét az enyémbe. Milyen vékonyak az ujjai… - Nagyon örülök… Mrs. Davis már sokat mesél önről. - Ugyan ne legyél ilyen hivatalos, szólíts nyugodtan Vincentnek. És remélem nem mutogatott rólam babafotókat, mint a legtöbb nagymama. – sóhajtom, de nem veszem le a szemem a jövevényről. - Nem de mes… - Shane! Örülök, hogy megérkeztél! Látod? Végre megismerheted Vincentet! – jön oda a nagy, majd mosolyogva megöleli a fiút, aki közben rám sandít, de mintha zavarba hozta volna, amit az előbb mondott a nagyi. - Már bemutatkoztam neki, nagyi. De most ha megbocsátotok, megyek a dolgomra, mert kettőre végeznem kellene a nagyjával. - Persze, menj csak és szólj ha segítség kell! – kiállt utánam, majd eltűnök az emeleten. Itt van három üres helyiség és egy tágas fürdőszoba. Tökéletes. Már csak ezt a rengeteg szemetet és port kell eltakarítani, ami belepte a padlót és a lámpákat…
Szerkesztve Moonlight-chan által @ 2014. 03. 01. 20:16:19
Az életem, egy lejtő, nincs alja, és nem lehet megállni, a rettegés egy olyna formáját bontotta ki, ami már megfoghatatlan, vagy felfoghatatlan. Eltűntem öt évre, tisztában vagyok ezzel, és hogy az életem, teljesen kifordult a saját normális, érthető kereteiből. Mire hazajutottam, a saját kibaszott marradék erőmből, és mert az aidsnek eladva a lelkem, addig meg sem hallhattam, amíg hazanem tettme a lábam, innentől akár a busz is elüthet, de el is pusztulhatok, mint egy kivert kutya. Nem törődtem senkivel, utolsó remegő levegőkkel mentem Frank lakására, és kerestem, benéztem a párnák alá, még mindig olyan érintetlen volt, mintha mindennap itt élne, éreztem az illatát, áradt a dohány finom íze, de nem votl ott senki, csak az üres, tiszta hely, mit vártam? Nyílván csak a szülei nem képeske megválni a gyermekük utolsó földi emlékétől, biztos leköpnének, ha látnának, mert énmiattam halt meg, hiszen én voltam az a geci, taknyos kölyök, akit megmentett, mert ha én nem vagyok az útjában, mint egy kelés, akkor megvédi magát. Megvédte volna magát mindenkitől. Ehelyett élek én, egy rohadt lepra az egész családja életében, és nem vagyok képes megdögleni már; túlságosan félek... Az öntudatlan elpusztulás, síket csendjétől, és én élni akarok, húsz olyan évet, ahol boldog vagyok. Megérdemlem már?
***
Frank cuccait önön kezdtem kiárusítani, a lakását, amibe akár lakhattam is volna, öt órát sírtam szét az agyam, a saját, pénztelen számlámra, amikor felhívtam a szüleit, utólagosan megtaláltam a telefonszámukat a fridzsider oldalán, ez ilyen Amerikai családi szokás, hogy mindent a hűtőre; úgy bőgtem mint egy taknyos. Maradhattam volna, de én elakartam adni, mindent, elengedni, hogy legalább döglötten lehessen újra az aki előttem, egy értelmes, nem beteg normális ember...
Azért egyszer elmegyek a szüleihez, akarom, hogy leköphessenek.
Hamis fogakba ültettem gyémántokat,
Hogy azt higgyem, a mosolyom majd elveszik a ragyogásban Dicsfényben ami savanyú színt áraszt, olyan citromsárgát
És majdan egy sötétlő, fényes démonnak tűnök És a mosolyom, ami igazi, nem láthatod, mert
Elrejtem, elrejtjük együtt a gőg hamis színjátékával, mert Nem akarom, hogy tudd, tudok örülni neked,mert félek Tőled, tőlünk, együttől, örrökéntől, szeretettől Te adtad az ékszereim, amik fényei, az én Hamvaimból ragyogják hamisan a mosolyom,
Álarcaként mutatva a gonoszt?
Hisz élő testet öltél, és lapáttal szedted ki a cigarettaparázs hamut, Ami belőlem maradt? Tudod mi az igazi gyémánt? Ami márvány gyöngyházfényében ragyog,
S ha kinyered a könnycseppek zokogásának függönyéből, A fényét egy pillanatnyi tiszta lelkemnek Ha kitudod marni, erővel, és fájdalmat okozva, mert ez kell A mi együttünknek,hát tedd azt!
Erőszakkal kitépni a gyomokat, a torkuknál, hogy a föld kagylókat teremthessen
Gyöngyházfénnyel ragyogó fényű gyémántokat. Fogakba ültetve, elrejtve mindenki elől a mosolyomat, Engem, ami a Tied!
Összegyűrte, és majdhogynem a fejemhez baszta a papírot, én az asztalt rúgtam bele a mellkasába, és majdnem kiült a harminckettedik emeleti üvegablakán kívülre, de a tiszta gúny ottmaradt az arcán. Öt év alatt sem változott a külseje, ugyanolyan cingár, pici, és rövidrenyírhajú volt, csak most drágább öltönyben köhögte majdnem fel a tüdejét, azért fájt neki, aztán Mochi, rendezte az arcát. Az ideg szinte táncolt, fényeket kellett volna elnevezni róluk, vagy lehet azon kereste gazdagabbra magát mint volt, hogy eladta az arckifejezését neonreklámra, mindenesetre vissztalált a kényelmesebb ültében, ebben a sterilgyilkos, barna-arany színű, mocskosul hagyománytalan, nyugati irodájában.
- Elmész, aztán visszajössz, mint egy királylány, aki sokat ülét a retyón, és nem ért rá, maga seggetörölni - és a pofám ismételten leszakad, a saját művészi zsenim megkérdőjelezheti, de hogy azt merje mondani, hogy partit adtam Hamupipőkének a cipőjének, az már a pofátlanság meredek arculcsapása, most nem rúgok.
- Minden kibaszott okom meg lett volna, hogy picsába hagyjalak te állat! Zsaroltál, elfelejtetted?! - Mehetsz is - csítul el egy nem létező vihar, ami megpróbálja az én üvöltésemet is giccselt, kamunyugalomba folytani -, amióta nem vagy a kezeim alatt, kivirágoztunk. Olyan gazdagok a régi barátaid, hogy te csak pislognál, Yukii.
Orrbavágom, az asztalba taposok, és a torkánál fogva vágom bele a szőnyegébe, egy ideig-óráig szorítom, de sajnos muszáj elengednem. Valaki bejött, és már így is vécépapírt gyárthatnának , a priuszaimból. - Pont időben jött~ - szedi össze magát a földről, és lesimítja az öltönye éleit, rendezettbe. - Kár volt vesződnöd Yukii, igaz, hogy a csoportosulásod újra összeállt, de senki nem örülne a jelenlétednek!
"Ők az enyémek te gecifasz! Azt hiszed elveheted tőlem a gyerekkorom, előbb baszlak úgy szájba, hogy a nárcisztikus hajlamaid virágok lesznek maximum a kibaszott sírodra szórva!"De csak a szemem remeg, amiközben forogni próbálok. "Te elbaszott beteg állat, ajánlom neke,d hogy döglötödig maradj a nővérem melett, és elhalmozd mindennel, és akor is, ha előbb hal meg, mint te, akkor is életed kibaszott végéig, egy kibaszott nőd nem lehet rajta kívül, mert ha megtudom, hogy félrekúrsz, visszajövök, és szilánkosra törlek össze" és társai. Elengedem, olyan finoman, mintha csak egy ölelésemből bújtatnám ki. Talpaimon fordulok meg, és megnézem magamnak ezt a hívatlan látogatót, egy fiatal gyerek, azt hiszem, nem szokta meg, az írói véna mélypontját; író, gondolom, ha a helyemre jött, és nem énekelni akartam Mochinak. Rendkívül átlagosnak tűnik, és semmi különösen érdekeset nem találok benne. Olyan, akit koncnak dobnak először, és sosem marad utoljára, mert nem ér annyit sem, hogy a maradék legyen. Ellenben ő megrökönyödött az eredeti, nem agyonhipeolt szőke, rövidre vágott hajszálaimon, vagy a szemeimen, vagy az alsóbuggyasztó nadrágon, vagy a felsőm bő vonalain; félrelököm. Pont útbavolt. - Remélem kurvára belefogsz törni. - Köszönök barátságosan, átszúrva a gyűlöletem a kopottpiroskeretestescosszemüvegemen.
Úgy futok le, ezeregyszáz lépcsőn, hogy a földszinten ki se kell dobniuk a számomra különleges formációban összerendeződött biztonsági őröknek, mert a nagycsarnokon, szinte átesem, idejük sem volt, legalább egynek előhúznia a gumibotot, és úgy a hátamba vágni, hogy keresztlépésbe táncoljak a padlóba. A futás sem, és a levegő sem, és a tavasz sem, és a pillangók sem nyugtatnak meg, ha nem üvöltve fogok bőgni, ötpercen belűl, akkor valami hihetetlenül lelkitörött, fogyatékos, és további társulásai vagyok.
Beszédülök az egyik padra, és a hajamba fúrom az ujjaim, mert tudom, hogy mivel nincs pénzem, hogy lenne? És nincsenek barátaim, a családom elé meg nem állok elmebetegként, így nincs már számomra csak a két kezem, és a múltam.
***
mint a vadállatk, öszeeresztve, dobbermanek áramvonalas mozdulatai, vagy vérlemezkéktől sárgára betegedett fogukkal, ahogy a bőrbe marnak, úgy érzem magam, mint akit nyakörvvel vezetnek, trainer, aki igazából nem létezik, vagy maga az aidsem lenne, és elkóboroltan egy gazdától, belekeveredem a gyilkosságot majdnem suroló utcaharcok törvénytelen, és egészségtelen világába, képtelennek lévén bármi másra. Majd összetörtem, az első alkalommal, amikor, amiután kilettem rúgva, rá egy hétre, csakúgy, csak majdnem megöltek, összetört a jobbom, ami még azóta is, drótolt csavarokkal van összetartva, és használhatlan kell védenem, vagy használnom, de akkor újrasérül, összecsúszik, és rengeteg pénzbe kerül, feketén visszahuzatni, lehet nem is jó... egy teljesen szarul összerakott kezem lesz, amit végül, vodkával, kiskanállal, és technokolrapidot beszipuzva kell majd levágnom, egy patkán ülve. De most, mindjárt nyerve, a fogadást, szorítom fel, a kapucnit az arcába húzó, assasin creedet a főfalra, a csatorna csőbe döntve bele a koponyáját, és hetvnkét ujjal fogva le az egész arcát, érzem a valaha puha ajkait, ahogy próbál a bőrömbe marni, de mint majdnem halott aides, az ilyenekre képesnek lévén figyelni, próbálom elkerülni, hogy a vérem, akárcska kisserkenyjen, talán ezért vagyok olyan ijesztő, sárga szemekkel, és piszokba olvadó szőke hajjal, olyna lehetek, mint egy oni, aminek nincs hítvallása, vagy amit saját apám űzne ki a panelból, Brendonnal és Sanyával. Zúgolódó tömeg, egyszerre csak szétfut, mert valami buta, gyenge, kezdő állat rendőrt kiállt, lecsúszik a tenyerem a delikvensről, aki ezt kihazsnálva belerúg a földbe, és rajtam átszaladva tűnteti el magát a sötétség leplépben. Körömmel marom fel a hányadékos betont, csikorgó foggal állok a lábaimra, amennyire, a majdnem kicsúszott belem fájdalmától képes vagyok. Képes vagyok még mozogni, bár ez a dolog, nem egészen volt egyoldalú, ő állt nyerésre, a vascsővel, amivel amúgy is kimozdította az illékony vastagbelemet, és majdnem kiszartam, a falnak támasztom a nyirkos balomat, körömmel kapaszkodok a repedések mocskába, és keresem a szemeimmel, azt, aki felzavarta a lápi darvakat. Ott is áll, a telefonfényben, szinte világítanak a szemei, mintha egy kísértet lenne, aki békió nélkül susog szabadon, a hajszálai lassan hullanak a gyenge fuvallat hidegében, az ajkai hideg fénnyel folytják magukba az utcalámpa valahol távoli sugarait. Egy autó veri fel a sarat, én a kezembe ütöm az ő kezét, és messzire verem az egyetlen még bizonyítéknak szolgáló fényforrást, melytől láthatja a térfigyelő kamera, ahogy leszúrt; így már egy sötétbe vesző emberi áldozattá válhatok, maximum. Valamit mondana, de meg se engedem, mint egy dühös nyolcéves kapaszkodok, hisztizve a hajszálaiba, és tépem majdnem bele a fejét a térdembe, ahogy a csontok összeverődnek, ő kettőt hátralép, és arctörlő mozdulatot tesz, és meg kérdi: hogy vagyok? - Elvesztettem huszonötezerhétszézötvenhat-hét! Yent! Menj el, amielőtt nem verlek bele a betonba, és veszem el a bankártyáid, a pénzed, és az irataid! Azt várnám, hogy összeszorítja a térdeit, majd jobbra-balra fordulva fut halálában, de mintha nem jutott volna el, oda, amit itt mondok. Dermedt félelm ül rám, hogy esetleg nem rendőrt kiáltott, hanem ő az, vagy rosszabb. Egyszerre sipolni kezd a fülem, és megbénultan állok, olyat képzelve, amitől megijedek, és menekülni akarok... de nem tudok.
Épp föladva mindent, még életem is indulok el kifelé, amikor meghallom halk, bizonytalan lépéseit, és egy könnyed szellőnél is csöndesebb hangját...
Felé fordulok, és így, ha még mindig nem is értem, legalább le tudom olvasni szájáról a szavakat...
- Mióta megismertelek, megjártam már a mennyországot, és a pokol bugyrait is, de nem bánom. Megérte érted. Te vagy a napfény, a levegő, a nevetés, mely nélkül nem lenne értelme életemnek. Te vagy az az ember, aki a világnál is többet jelenti nekem, az, akiért, ha kérné, feláldoznám mindenem. – egyre hangosabban beszél, hitetlenkedve figyelem mozdulatait, és még ennél is nagyobb kétkedéssel hallgatom amit mond...
Főleg mivel szavai miatt nagyon kell vigyáznom arra, hogy kemény maradjak előtte. Jól nézne ki, ha nagy én, a nagy és erős seméje elpityeregném magam csak azért, mert szépet mondott...
- Amikor először fogtad meg kezem, öleltél át, amikor először éreztem szívem érted dobbanni már tudtam, sosem engedlek el. A kapocs, amely köztünk létrejött kiáll bármilyen próbát, melyet az élet mér ránk. Szeretlek. És ez azt jelenti, hogy nem csak a szép dolgok miatt vagyok melletted. Itt vagyok, bármi történjék. Meg van írva, hogy az élet nehézségeit és fájdalmát csupán egyetlen szó enyhíti. Ez a szerelem. Én hiszek benne. Ez nem jelenti azt, hogy nem volt nehéz, hogy soha nem lesz az. Csak azt, hogy melletted megtaláltam a békét és a bátorságot. Bátorrá tettél és szeretni foglak, míg világ a világ. Erre megesküszöm – jaj kincsem... Úgy hiányoztál már...
Mosolyogva fogom meg másik kezemmel piciny kezét, miközben letérdelnék elé:
- Tudod... Egészen a találkozásunkig, nem éltem igazán, csak léteztem a világban. Egyik partnerem olyan volt, mint a másik, jöttek és mentek, szinte rutinszerűen a szürke, puskaporszagú hétköznapjaimban. Te, valamint tündöklő mosolyod, boldog nevetésed színeztétek ki egyhangú életem. Amikor eltűntél, bánatomban összeroppant szívem, és tudatom is. És... Csakis azért nem adtam meg magam a keserű halálnak, mert bíztam abban, hogy rád akadok. Rád, aki ragyogóbban tündökölsz minden égen fénylő csillagnál. – lehajtott fejjel kezét nézem, de így is érzem, ahogy megpróbálja visszatartani könnyeit. Pedig még nem is fejeztem be mondandóm.
- Nem szeretnélek soha többé elveszíteni, hiszen nélküled semmi értelme az életemnek. Szeretlek, és áldom Istent, amiért keresztezte, és jó szorosan összekötötte egymással sorsunk fonalát. Ha engeded, hogy melletted maradjak, bizonyítom hűségem, valamint irántad érzett szerelmem. Védelek, ahogy tudlak, betegségben, egészségben, jóban, és rosszban is egyaránt, még szívem megállta után is. – itt már azért gyönyörű arcára pillantok, és csak akkor folytatom, amikor kicsorduló könnyei ellenére elmosolyodik és bólint. – Erre itt, Isten házában, az ő, és a te színed előtt ünnepélyesen megesküszöm. Hiszen szeretném, ha ezek – itt pírral borított arcán végigfolyó pár könnycsepphez érintem ujjaim, hogy gyengéden letörölhessem őket. – csak boldogságod miatt folynának, nem azért mert valaki, mondjuk egy idióta fegyverkereskedő megbántott.
Belesimítja pici buksiját karomba, de mielőtt közelebb húznám magamhoz, egy forró ölelésre taps rezzent össze.
A hirtelen zajtól rémületében persze Norito is hátrébb ugrik, majd amikor felkelek a mindenhonnan előjövő emberek elől mögém bújva keresve védelmet.
- Nincs baj, nyugi. – suttogom neki halkan, magamhoz húzva remegő kis testét, amikor meghallok egy ismerős, és gunyoros hangot. Azét az illetőét, akinek most, segítségnyújtása után is ki fogom tekerni a nyakát, ha nem épp 20-30 emberével lesz együtt. Mi az, hogy ez szép volt Shiri, nagyon meghatódtam. Mióta hallgathatta, amit kincsemnek mondtam?! És mi jogon?!
Az rendben, hogy vele szemben kemény vagyok, de a magánéletem, és az, az alatt hogy viselkedem, csak és kizárólag rám tartozik.
- Örülök neki Seichi. Most már csak azt áruld el, hogy mi a jó büdös francot keresel itt. Megmondtam, hogy nem kell utánam jönnötök. Nagy fiú vagyok, meg tudom magamat, és Noritot is védeni.
- Ejnye, ejnye. - lép hozzánk közelebb, vigyora nem tetszik, abból pedig, ahogy kincsem szorít érzem, ezzel nem vagyok egyedül. – Csak aggódtunk érted Shiri-kun, mert nem jeleztél vissza – csippenti meg arcom, emberei felröhögnek.
- Menj ám a... – legyintem el mérgesen kezét, és kezdek el káromkodni, de mielőtt befejezném, azzal, hogy mégis hova előhúzza fegyverét, és sokkos állapotban lévő kincsem fejéhez nyomja.
- Seichi! – ordítok rá dühösen, és takarom el előle testemmel Noritot. Miért jött ide??? Meg akar minket ölni??? – Hagyd békén. Inkább azt mond meg, mit akarsz.
- Ugyanmár... Nem lehet veletek hülyéskedni? – süllyeszti vissza nevetve pisztolyát zakójába. Idióta humora van, mint mindig, de ez a kis poén sokkos állapotban lévő kincsemnek most nagyon nem hiányzott.
Reszketve ölel, de olyannyira erősen, hogy gerincem roppanik egyet, amikor helyezkednem kell, mert Seichi arrébb lép.
- Csak meg akartam ismerni ezt a kicsikét, de most, hogy láttam, ahogy azt is, épségben vagytok, már megyünk is – int embereinek, akik erre kimasíroznak az épületből.
Amikor mindegyikük eltűnik roskadok le Norival együtt a földre, és miközben magamhoz húzom kérdem meg jól van-e.
Nagy nehezen túl vagyok első munkanapomon, ami lelkileg kikészített. Nem vagyok ahhoz szokva, hogy idegen férfiak tapogassanak, és az a pasi is, aki azt tette velem… még belegondolni is rossz, mi lett volna, ha munkatársam nem vesz észre, és nem siet segítségemre. Így is gyarapodtam pár kék folttal. Itt megint eszembe jut Shiri. Vajon mi lehet vele? Biztosan örül, hogy megszabadult tőlem, és most már ellehet Ryoval. Ő annyival szebb és különlegesebb nálam.. egymáshoz valók, két tökéletes ember. Erre a gondolatra szemeimből szivárogni kezdenek a könnycseppek. Nagyon fáj a szívem, tudom, többet képtelen lennék valakit szerelemmel szeretni, hisz neki adtam oda mindenem. Remélem legalább Ő boldog lesz. Idáig jutok, amikor valahonnan nem messziről mocorgást hallok. Megborzongok, és szaporázni kezdem lépteim. Nem akarom még egyszer átélni a délutánt. Amint megérkezem szállásomra, összeszedem csekélyke holmim, és bevonulok, gondosan visszaillesztve az ajtót takaró álfalat. Bent összekészítem ágyamat, és épp lefeküdnék, amikor meghallom a számomra oly gyönyörű hangot.
-Kicsim, itt vagy? –biztos csak képzelődöm.. nyugtatom magam, de ekkor meglátom teljes valójában. A gyomrom görcsbe rándul, de igyekszem nem mutatni.
-Shiri?! Mit akarsz tőlem? Hagyj engem békén, menj vissza a kis barátodhoz!- szavaimból árad mérhetetlen fájdalmam, pedig megfogadtam, ha valami csoda során újra találkozunk, nem mutatom, mennyire megsebeztél. Talán sikerült is volna, ha nem jön közbe a délutáni incidens, de így… könnyeim ismét szabad utat nyernek, lassú, langyos patakként mosva meggyötört arcomat.
-Ő nem a barátom! Ha leülünk, elmesélem, hogy mi... –befogom füleim. Nem akarom hallani hamis szavait.
-HAZUDSZ!!! Láttalak titeket. – kiabálom, de ekkor elgáncsol, és a földre teper. Rettegve próbálok szabadulni, agyamban az kattog, hogy meg fog erőszakolni. Ha tisztább lenen tudatom, meg sem fordulna ilyen a fejemben, de így...
-Nyughass!!!- kiabál rám, amitől egy pillanatra bennem reked a levegő. Még sosem beszélt így velem. Megrémiszt.
-Úgy ismersz, mint aki képes lenne megtenni valakivel, akit utál?! És egyáltalán... Mennyit láttál?! Azt már nem, hogy lelöktem magamról, mi?!- nem hiszem…nem akarok hinni, mert ha kiderülne, hogy mégis csak becsapott, abba belehalnék.
-Hazudsz! –nyöszörgöm. - láttalak titeket csókolózni... És... És... Egymás mellett feküdni... –mondandóm végére már hangosan zokogok. Hinnék benne, de félek.
-És mennyi idő telt el a két leskelődésed között?! Úgy ismersz, mint aki fél perc alatt képes bármit is tenni a partnerével?! –nincs erőm vitatkozni vele. Lassan már élni sincs. Csak egyedül szeretnék lenni,hogy magányosan kisírhassam magam.
-Nem is érdekel! Tényleg nem érdekel, és hagyj békén. Nem akarlak látni, úgy könnyebb lesz... –sóhajtom fájdalmasan reszkető hangon.
-Hát nekem nem. Amíg távol voltál, jöttem rá, igazából mennyire hiányzol nekem. És az az érzés... Hiába volt ott barátom, vagy más barátaim, nem tudták enyhíteni. Csak most nyugodott meg a szívem, amikor biztonságban látott téged... Ráadásul még itt, Isten előtt is képes lennék neked megesküdni hűségemről és szerelmemről... –amikor azt mondja, hogy biztonságban, fájdalmasan felnevetek. Ő nem tudhatja, mit tettek velem majdnem. Ha ez a biztonság, inkább nem kérek belőle.
-Kérlek, higgy nekem, mert megölsz, ha nem teszed!- szeretnék. Mindennél jobban szeretnék, de nem tudom, mit tegyek. Elmémbe mélyen beleégett a kép, amikor ők az ágyon fekszenek, összefonódva, és vadul falják egymás ajkait. Másrészről Shiri a szerelmem, és nem szeretném igazán, ha nem próbálnám meg. Érzelmeim vad csatát vívnak, de nincs sok időm. Némán, ledermedve nézem, ahogy lassan az ajtóhoz ér, és keze megpihen a kilincsen.Hirtelen döntök, elindulok felé, de lábaim ledermednek, így kénytelen vagyok megállni, és megkapaszkodni az oltár márványlapjában.
-Mióta megismertelek, megjártam már a mennyországot, és a pokol bugyrait is, de nem bánom. Megérte érted. Te vagy a napfény, a levegő, a nevetés, mely nélkül nem lenne értelme életemnek. Te vagy az az ember, aki a világnál is többet jelenti nekem, az, akiért, ha kérné, feláldoznám mindenem. Amikor először fogtad meg kezem, öleltél át, amikor először éreztem szívem érted dobbanni már tudtam, sosem engedlek el. A kapocs, amely köztünk létrejött kiáll bármilyen próbát, melyet az élet mér ránk. Szeretlek. És ez azt jelenti, hogy nem csak a szép dolgok miatt vagyok melletted. Itt vagyok, bármi történjék. Meg van írva, hogy az élet nehézségeit és fájdalmát csupán egyetlen szó enyhíti. Ez a szerelem. Én hiszek benne. Ez nem jelenti azt, hogy nem volt nehéz, hogy soha nem lesz az. Csak azt, hogy melletted megtaláltam a békét és a bátorságot. Bátorrá tettél és szeretni foglak, míg világ a világ. Erre megesküszöm –hangom először halk, majd, egyre erősebbé válik, amint megérik bennem a meggyőződés, téged akarlak. Mondandóm végére összeszedem erőmet, és hozzád lépek, halványan felmosolyogva rád, miközben kis kezeimbe fogom hatalmas tenyered.
- Reméljük igen, mert akkor sokkal kevesebb bajunk lenne! – szorítom magamhoz a kicsikét, beleborzolva közben hajába.
Igen... Barátom is majdnem olyan szép, mint én... És... Ha Ryo el akarna menni vele... Akkor Norival megint ketten lennénk. Békességben, nyugalomban... Olyanban, amilyenben most van részünk, amíg fürdik a kis görény.
Bár... A lelkiismeretem néhány perc fekvés után azért megszólal. Kicsim lázát még nem mértem meg.
És mivel bele is őrülnék, ha pont mulasztásom miatt lenne baja, megküzdve a fáradtsággal, ami már teljesen elhatalmasodott rajtam, fölemelem a kezem, hogy megkeressem a kis szerkezetet.
Amikor megvan, a mellettem fekvő, szintén az álomvilág partjainál járó gyönyörűség szájába illesztem. Nehéz szívvel teszem, mert nem szeretem kínozni, és azt se szeretem, ha haragszik rám, de inkább, minthogy elveszítsem...
Már megint majdnem elalszok, a lázmérő csipogása ránt vissza a való világba. Így felülök, és kiveszem az álmosan pislogó drága ajkai közül, hogy leolvassam az értéket, amit mutat.
Majd amikor meglátom a számokat, egyből éberebben kezdem el keltegetni.
Már megint 40° – os láza van...
- Ébredj, kedves. Menj, fürödj le, utána alhatsz tovább, ígérem. – cirógatom meg arcát, hiszen már a kis patkány biztosan kikászálódott a zuhany alól. Mindig is az volt a mániája, hogy egy jó zuhany hideg vízzel, és kevés ideig tart.
Norito legalább normális ezen a téren is. És... Amíg pancsol, főzhetek neki valamilyen gyógyszutykot.
- Ennyi volt? – morgom a párnába, amikor gyengéd cirógatásokkal rám veti magát. Mennyit aludhattam, hogy már lefürdött? Ráadásul... Hogyhogy ennyire kíván?! Nem álmos volt?! Vagy most ennyire fölébredt?!
Grr... Csókunkba morogva hagyom tovább ténykedni. Kíváncsi vagyok, meddig megy el. Amíg álmos vagyok, úgyse támadom le. Legalábbis nem annyira.
Észveszejtően ügyesen simogat. És... Ez a tusfürdőillat is, ami árad belőle... Tudatában lehetne már annak, hogy bevadít...
Csókunk közben tépem le forró testéről pólóját. De ebben a pillanatban abba is hagyom nyelvünk játékát. Valami nem stimmel...
Nagy nehezen kinyitom szemeim, és mérgesen lököm le partnerem, vagyis Ryót a falhoz. Jók voltak a megérzéseim. Norito inkább megrettenne, vagy mérges lenne pólója miatt, ahelyett, hogy közelebb bújna hozzám.
Ráadásul... Most, hogy így belegondolok, ő még eddig nem is kezdeményezett szeretkezést...
- Honnan vetted ehhez a bátorságot?! – vallatom, miközben föltápászkodik, de mintha meg se rebbentené haragom az idióta kis kancagörcsöst. – Szeretnél néhány golyót a testedbe?! Azt kapnál az ilyen attrakcióid nélkül is.
- El is felejtettem már, hogy ennyire jól csókolsz! – sántikál közelebb az ágyhoz, de most túl álmos vagyok még ahhoz is, hogy fenyegetésemnek megfelelően előkapjam kedvenc fegyverem...
- Tűnj innen, még mielőtt felkelek, a saját szobádba! - fordulok a fal felé, még a takarót is magam köré tekerve. –Mert ha itt talállak, kitépem az összes hajad, és abból fonok kötelet, amivel meg tudlak fojtani.
Szemét kis dög...
Hahh... Most meg kuncog rajtam... Hááát... Az agyam eldobom...
Tényleg nagyon sok mindent megenged magának. Pedig most is... Csak is azért van még életben, mert vigyáznom kell rá.
Meg különben is... Hol alszunk majd kicsimmel, ha itt minden tiszta bensőség lesz tőle?!
Megint nem hagynak...
Most arra ébredek, hogy valaki lökdös.
- Mi van már?! – tápászkodok feljebb morogva, majd fel is ülök, amikor meglátom barátom kétségbeesett arcát. – Mi történt? – könyörgöm, mondd el gyorsan, hadd pihenjek még egy kicsit!
Egyre jobban összezavarodok, miközben hallgatom. Hadar. Valamit Noritoról, egy levélről, és hogy minek kell ide ő, amikor én vagyok a célszemélyével.
- Ezt most légy szíves, mondd el érthetően is! – vakarom meg a fejemet. Fáj...
- Azt mondta, drágám, – mászik rám fülem sértő hangokat kiadva magából Ryo – hogy az a kis nyomoronc, akit befogadtál, végre elment innen. És hogy mi ketten szép pár vagyunk... – mit keres ez még itt?!
És...
- Hogy mi van?! – ugrok fel mérgesen, a közben rám tapadt kis piócát az ágy melletti falnak szorítva. Ha barátom nem fogna vissza valamennyire, már eltört volna a nyaka.
- Hagyott neked egy szívhez szóló levelet is, hogy ne keresd soha többé! – ejti ki a száján továbbra is a szavakat. De akkora kárörömmel, hogy ha reszkető kezeivel nem tartana arcom elé egy cetlit, már eltörtem volna tényleg egyik csigolyáját.
Amikor elolvasom, egyből elengedem Ryót, aki így a földön köt ki fulladozva, az éltető levegő után kapkodva. De most nem érdekel. Mérges vagyok. És még mindig nem is értem, mi folyik itt, még a levelet elolvasva se.
Mi a baja Noritonak? Miért ment el?! Miről maradtam le?!!
- Ülj le egy kicsit! – fékezi meg Shikenawaa járkálásom. – úgy sokkal könnyebben fogsz tudni gondolkodni.
Hagyom, hogy elkapjon, és az ágyhoz vezessen, de nem fogok tudni sokáig megülni, már most érzem. Utána kell mennem. Ki tudja, ez a féreg hívta-e már Seichit.
Ha igen, akkor Norito veszélyben van.
- Te se vonod ki magad a beszélgetésünkből! – ugrik hirtelen át az emlegetetthez barátom, hogy egy hirtelen mozdulattal kikapja annak kezei közül a mobilját...
Huhh... Ezek szerint még van valamennyi időm, mielőtt értesítené barátját.
- Beszéljük meg. Mi is történt kettőtök között?! – kérdez, de azzal van elfoglalva, hogy az ágyra mögém lelökött kis méregzsák ne férjen a telefonjához.
Aki... Emiatt hevesen kapálózik és visítozik.
- Semmi. – foglalom össze tömören. Majd amikor rosszallva néz rám, folytatom:
- Elmentünk sétálni, és utána, amikor visszaértünk, elküldtem zuha... – uhh... Most jut eszembe... Ha látta, amikor Ryo rám vetette magát?!? Vagy azt, hogy ez a kis görény határozott kérésem ellenére mellettem feküdt?!
- Igen?! – faggatna tovább, de most nem fogok neki mindent elmesélni. Mennem kell.
- Hagyjuk! - állok fel. - Megkeresem, és tisztázom vele a félreértést, ha addig vigyázol erre a másikra.
- Rendben! – bólint, majd a még mindig erősen kapálózó Ryót kezdi el csókolni. Aki... A meglepettségtől egy idő után hagyja is magát. – Úgy érzem, jól ellesz velem a kicsike.
Én is úgy érzem, már most piros arccal piheg alatta.
- Csak rumlit ne csináljatok... – kérem barátomat kacsintva, miközben megkeresem cipőm, és felhúzom.
- Nem fogunk, igaz? – cirógatja meg Ryót, aki erre lekever neki egy pofont.
- Még szép, hogy nem. Én Shirit akarom, te nem nyúlhatsz hozzám... – chh... Én is csak téged akarlak megtömni, kicsi Ryo... Sok-soook tölténnyel...
- Ejj, ejj... Menj csak, Shiri. Úgyis el lesz foglalva, ha a kezébe adom nasim.
- Bahh... Megyek is, mert arra nem vagyok kíváncsi... – vágok még vissza, mielőtt kilépnék. Ryo jó kezekben lesz. Legalábbis egy-két óráig biztosan.
Úgyhogy addig kell Noritót megtalálnom. Mert utána biztos, hogy Seichit is értesíti a történtekről...
Vajon mennyi ideig aludtam?! Milyen messzire jutott?!!
És én... Merre keressem?!
- NORITO! – kiáltom el magamat kétségbeesetten, amikor kilépek a házból.
Majd még egyszer kiáltok, és még egyszer, de semmi válasz...
Hova mehetett?! És ami fontosabb, megtalálom még őt valaha?! Olyan hatalmas ez a város...
***
Már negyedik napja keresem, és kerestetem még ügyfeleimmel, haverjaimmal is, de semmi.
Pedig... Már az összes, ritka nyalókákra összespórolt pénzemet is a keresőcsapatoknak adtam...
Hova tűnhettél el így, életem értelme?!
Még szerencse, hogy Ryo ténylegesen le lett kenyerezve, és nem hívta Seichit...
Bár... Ha jobban belegondolok, ő semmi perc alatt megtalálná nekem...
Hogy ez miért nem jutott előbb eszembe?! Tárcsázom Seichit, és megkérem, segítsen nekem most az egyszer, ha már én is mindig segítek neki.
Pff... Mintha ez ilyen egyszerű lenne...
Tudom, hogy ezért még nagyon sokat fogok fizetni, de a bogár bent marad a fülemben, és felhívom... Ugyanis eldöntöttem. Noritóért még az életem is odaadnám, ha azzal megmenteném.
Hosszas beszélgetés után végre sikerül megállapodnunk. És... Igaz, hogy ez a mostani szállításaim felének árába belekerült, de megnyugodtam. Gyors eredményt ígért.
Meg van velem és haverom gyermekmegőrzésével elégedve...
Izgatottan veszem fel a telefont, amikor az egy fél nap után megszólal... Seichi az. És végre hírekkel...
Mivel még élőben nem látta egyik embere sem, és ő sem Norit, csak személyleírásról kerestette. Így nem tudja biztosan, az ő nyomára akadtak-e, de láttak egy hasonló fiút. Nekem kell odamennem, hogy beazonosítsam, Noritót találták-e meg.
Ha igen... Jaj, úgy zakatol a szívem... Fel se húzom cipőm, úgy ahogy vagyok, papucsban szállok be autómba, és indulok Seichihez az adatokért.
Amikor pedig megkapom őket, finoman elutasítom segítségnyújtását, vagyis embereit, akiket velem akar küldeni, hogy fedezzenek utamon, és elindulok...
***
Kihalt egy környékre tévedt a kicsike, ha tényleg itt van. Ugyanis ebben a külvárosi részben nem is hiszem, hogy él valaki a patkányokon kívül.
Tényleg ide bújt volna el előlem?!
Hopp... Valaki jön...
Épp időben ugrok be az egyik leomlott fal mögé, hogy ne vegyenek észre. De az érkezőtől még így is majdnem felkiáltok.
Ez ő... Grr... És még szebb, mint mikor utoljára láttam. Bár... Olyan szomorú... Neki nem áll jól a sírás, de fehér arcbőrén mintha most is könnycseppek csillognának. Tényleg látott minket egy darabig...
De ha előbb kapcsoltam volna...
Nem támadom le, hagyom, hogy keresgéljen a romok között, ahogy azt is, hogy miután összeszedett egy pár plédet, belépjen egy viharvert, és növényekkel körbefont templomba. Egy olyan épületbe, amibe egyedül az épület tetejének lyukain szűrődik be némi kis világosság.
- Kicsim, itt vagy? – kérdem reménykedve, amikor én is belépek a rozoga faajtón. Már nem bírtam ki szó nélkül. És ahhoz se sok hiányzik, hogy magamhoz öleljem jó szorosan, ha meglátom.
Pedig ezt semmiképp se kéne megtennem. Hiszen ismerem a kis lököttet. Egy ilyen letámadásért her.. izé... hejj, de megrúgna...
- Shiri?! Mit akarsz tőlem? – lép elő a sekrestyéből. De ez a keserű hangszín, amit használ... Teljesen összeszorul tőle a szívem... – Hagyj engem békén, menj vissza a kis barátodhoz!
- Ő nem a barátom! – lépek hozzá közelebb keserű mosollyal... Azok a könnycseppek az arcán zavarnak... Le akarom törölni mindet. – ha leülünk, elmesélem, hogy mi...
- HAZUDSZ!!! Láttalak titeket. – ordít közbe hisztériásan, és menekülni próbálna, ezért odalépek, és magam alá gyűröm.
- Nyughass!!! – szorítom le, majd kicsit én is megemelve a hangom, hogy még kiabálásán át is hallja, amit mondok, folytatom:
- Úgy ismersz, mint aki képes lenne megtenni valakivel, akit utál?! És egyáltalán... Mennyit láttál?! Azt már nem, hogy lelöktem magamról, mi?!
- Hazudsz! – hangja már halkabb, de még mindig ugyanannyi fájdalommal teli, ha nem többel. – láttalak titeket csókolózni... És... És... Egymás mellett feküdni...
- Igen?! – fordítom magam felé az arcát. És... Ha még indulataim vissza is tudom fogni, a keserűségemet semmiképp:
- És mennyi idő telt el a két leskelődésed között?! Úgy ismersz, mint aki fél perc alatt képes bármit is tenni a partnerével?!
- Nem is érdekel! – fordítja el a fejét tőlem, amennyire csak a kezeimtől tudja. – Tényleg nem érdekel, és hagyj békén. Nem akarlak látni, úgy könnyebb lesz...
- Hát nekem nem! – állok fel szomorúan. – Amíg távol voltál, jöttem rá, igazából mennyire hiányzol nekem. És az az érzés... Hiába volt ott barátom, vagy más barátaim, nem tudták enyhíteni. Csak most nyugodott meg a szívem, amikor biztonságban látott téged... Ráadásul... – nézek körbe, majd újra rá - még itt, Isten előtt is képes lennék neked megesküdni hűségemről és szerelmemről...
- Kérlek, higgy nekem, mert megölsz, ha nem teszed! – fordulok el inkább tőle a templom nyikorgó ajtaja felé. Közel állok a teljes kétségbeeséshez, és ahhoz is, hogy összetörjek valamit, de egyelőre még a kíváncsiságom és a félelmem miatt nem teszek semmit. Csak állok, és várok a szavaira.
Egy esély... Ennyit kérek csak tőle... Egy esélyt, hogy bizonyíthassam a hűségem és a szeretetem... Ennyit csak érdemel egy ilyen csirkefogó is, mint én, nem, Istenem?
Shiri karjaiba kap, és meg sem áll szobánkig, ahol finoman letesz az ágy mellé. Sajnos, a pincsi ide is jön velünk, és idegesítően csaholja:
Mi van, Shiri? Ennyire félted a kis nyomoronc életét?!- kezd felmenni benne ma pumpa, agyam elönti a vérvörös köd, és érezem, bár nem szokásom, most szívesen kislányt csinálnék végelegesen belőle. Talán annak szebb lenne…De egyenlőre csak magamban morgok, és várom szerelmem reakcióját. Ha most nem véd meg, akkor alhat a kanapén, hiába is csóválja a farkát.
-Ha tudni akarod, igen... –helyes válasz. Végre felém fordul, és átölel, én pedig mélyen beszívom különleges illatát. De persze, a kis gumiszökevény nem hagy minket kettesben, sőt, telefonjával a fülén jön közelebb. Bááá… már érzem émelyítő parfümjének a szagát. Valahogy… olyan olcsó bordélyszaga van. Ekkor készülékén Shirim kezébe nyomja.
-Veled akar beszélni –vigyorog a képünkbe arcátlanul. Hát.. menten szétrúgom a szebbik felét. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kergetik egymást a fejemben, amíg szerelmem telefonál. Arcából ítélve nem kicsit ideges. Ez a gennygombóc meg nem átall idejönni, és megpöckölni a nózimat! Hallatlan. Idegesen ugranék neki, hogy valami karaktert adjak élveteg, puhány arcának, de egy erős kar ránt vissza, hiába is kapálózom.
Végül feladom, csak gyilkos pillantásokat lövellek felé. Nem értem, hogy van valakinek gusztusa hozzáérni ehhez, aki szemlátomást több faszt fogott, mint kilincset már eddigi életében, és biztosan ülőgumója is az erős igénybevételtől ilyen feszes… na jó, hagyjuk a témát, és térjünk át a hogyan tegyük el észrevétlenül Ryot láb akók című napirendi pontra. De hiába töröm a fejem, nem jut eszembe semmi jó ötlet, így ezt is napolom. Édesem közben még mindig telefonál, és szép arca egyre feszültebb. Már előre félek, milyen megszorításokat fog bevezetni ismét.
Végül, nem tudom, mennyi idő után lekerül füléről a telefon, és gondterhelten néz végig rajtam. Ajjaj... egy biztos.. én nem fekszem össze ezzel a…. valamivel. Még a végén kapnék tőle valami kedves háziállatot, mondjuk pár lapostetűt. De mivel nem szeretem annyira az állatokat, így lemondok a lehetőségről.
Ekkor a kiskancsó megkapja telefonját, és elzavarja fürdeni, ami rá is fér, ilyen szagfelhőtől még a tapéta is lerohadna a falról. Végül csak ellibben, hála az égnek.
-Most mit akarsz csinálni?- kérdem félve. Ha ennyire ideges, abból nem sülhet ksi semmi jó. Ösztönösen hozzábújok, kényelmesen elfészkelődve karjaiban.
-Én semmit. Pontosabban még semmit. Amíg Seichi le nem veszi róla a kezét. Ha ez megtörténik, lelövöm, mint egy kutyát. De addig is teljesítenünk kell az igényeit, úgyhogy ha délutáni felügyelője megérkezik, amikor kifizetem, meg fogom kérdezni, vállalná-e. – kezd hányingerem lenni ettől az egésztől. Nincs nekünk elég bajunk? Még ezt a valamit is ránk kellett szabadítani, nehogy legyen pár békés napunk.
-Biztos nem!- vágom rá egyből. Nekem legalábbis nem tudnának annyit fizetni, amiért akár csak vastag gumikesztyűben is megpiszkálnám.
-Reméljük igen, mert akkor sokkal kevesebb bajunk lenne! –borzol bele hajamba, amitől elégedetten felsóhajtok, és közelebb bújok. Elfekszünk az ágyon, Én, pedig rögtön félálomba süppednék, amikor megérzem, hogy valamit mindenáron ajkaim közé kíván juttatni. Túlfáradt vagyok, hogy tiltakozzak, így csak kissé kinyitom a szám, és hagyom. Megint majdnem elalszom, amikor jelez a ketyere, és szerelmem megcirógatja az arcom.
-Ébredj, kedves. Menj, fürödj le, utána alhatsz tovább, ígérem.– érzem az Ő hangján is, hogy álmos, így most, szokásomtól eltérően nem hisztizek, csak kiszédelgek a fürdőig, ahol teli engedem a kádat meleg vízzel, és belefekszem. Amikor megunom, kiszállok, alaposan megtörülközöm, fogat mosok, magamra öltöm hat Számmal nagyobb alvópólóm, és visszatámolygok a hálóba. Ahol megfagy bennem a vér… Szerelmem, és a kis gennygombóc épp hevesen smárolnak, miközben kedvesem már épp pólójától igyekeznek megszabadítani. Szememet elfutja a könny, és csendben becsukom a szobaajtót. Lemegyek a nappaliba, a bárszekrényhez sétálok, ahol is előkeresem Shiri legerősebb italát, és meghúzom. Rögtön vissza is rakom az asztalra, nem az én világom az ivászat, viszont jó lenen valahogy kitörölni elmémből az imént beleégett képet. Nagy elszántsággal újabbat kortyolok, ezúttal jobban viselem, már nincs hányingerem sem tőle. Azzal nem fáradok, hogy pohárba töltsem. Úgy érzem magam, mint akinek kést döftek a hátába. Nem...inkább a szívébe, de nem volt halálos a szúrás, csak az irtózatos fájdalmat érzékelem, hiába is próbálok szabadulni tőle.Nem tudom miért, talán, hogy megbizonyosodjak róla, nem álom volt, vagy csak hogy még jobban kínozzam magam, ismét felmegyek, és benyitok. Szerelmem nyakig betakarva fekszik, de Ryo meztelen testtel nyúlik el az ágytakarón, pont az Én helyemen. Vagyis azon a helyen, amit eddig a magaménak hittem. Úgy látszik, mindketten alszanak, és mivel fölösleges jelentet rendeznem, összepakolom kevés cuccomat, írok pár sor arról, hogy ne keressen többet, és kimegyek az ajtón, el arról a helyről, ahol azt hittem, örökké boldog lehetek.
Már négy nap telt el azóta, hogy elhagytam egyetlen szerelmem. Egy kis, olcsó lyukban húzom meg magam, de már itt sem sokáig, hisz csak egy hétre fizettem ki, és elfogyott a pénzem is. Nem tudom, mihez kezdhetnék, egész nap az utcákat járom, hátha találok valami munkát. Bármi jó lenne, nincsenek nagy igényeim. De nem adom fel, érzem, hogy ezután csak jobb jöhet. Végül rám mosolyog a szerencse, az egyik kocsmába épp kiszolgálót keresnek. Lepukkant hely, kevés fizetés, de mégis valamennyi, és elfoglalom magam, nem járnak mindig körülötted a gondolataim. Rettenetesen hiányzol, jobban, mint azt valaha gondoltam volna, de igyekszem túllépni.
