|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Nauki | 2014. 07. 12. 00:02:54 | #30612 |
 Karakter: Sumireiko de Fonze Zafira
Csak arra haladtam, amerre azt mondták nemrég látták a sereget, mely elpusztította hazámat. Gyorsan haladtam, szinte alig pihentem valamennyit. Az egyik út mellett táborozva, lovak dobogására és hangzavarra figyeltem föl. Mikkor sziklafali rejtekemből letekintetem az útra, megláttam őket, a gyilkosokat. Kiugrottam összeszedtem a dolgaimat, a lovat pedig útnak engedtem. Az út mellé álltam, és mikor a felderítők odaértek megszólítottam őket.
- üdvözöllek benneteket harcosok- megálltak mellettem és idegenkedve néztek le rám lovaikról.
- Ki vagy és mit akarsz?- szólított meg az egyik.
- Függetlenné vált harcos vagyok, olyanokat keresek, akik közé beszegődhetek- válaszoltam a lehető legsemlegesebb hangnememmel. Egymásra néztek, és az egyik közelebb jött hozzám.
- Mi a neved?- kérdezte. Lehúztam a fejemről a kapucnit, mire meglepetten tapasztalták: nő vagyok.
- Zafira- rögtönöztem. Utolsó nevemet használva nagyobb biztonságban vagyok, mint idegen nevemmel- Benned kit tisztelhetek felderítő?- nézek föl rá.
- Chuluun vagyok. Egy nő karddal az oldalán miért keres sereget?-néz rám kétkedőn.
- Miért ne harcolhatna egy nő is? A nők is erősek, csak vannak, akik még jobban kitűnnek közülük- jelentem ki határozottan, mire csak bólintás a válasz- Mi a válaszotok?- kérdezem türelmetlenül.
- Lovad, nincs, amint látom. Így nehézkes lesz a haladás- ellenkezne, de közbe vágok.
- Ezen az úton tovább van egy falu, ott szerezhetünk nekem is hátast- közlöm. Remélem, igent mondanak és így közelükbe férkőzve állhatok bosszút. Csak nagyot sóhajtott és bólintott, kezet nyújtott felém és hagytam, hogy felhúzzon maga mögé hátasára.
|
| tonkacsa | 2013. 10. 05. 20:00:51 | #27524 |
 Karakter: Chuluun
Már hetek óta úton voltunk nyugatra, seregeink már most több ezer főt számláltak, de utunk során egyre több harcos csatlakozott hozzánk. A száraz húspor és vadászatok kezdték nem fedezni élelmiszerkészleteinket, így nekiláttunk a fejedelemségek kifosztásának.
A nap élénkvörösen emelkedett a fák és hegyek sokasága mögül, a falu csak most kezdett ébredezni, Oleg a legidősebb a fejedelem fiai közül az ablakhoz lépett. Minden békésnek tűnt. Saját falujában volt, közel és távol a falvak apjának tartoztak hűséggel Ennek ellenére erős védelme volt a településnek. A patak mellett őrtornyok figyelték a tópartot, a meredek sziklafalak között fából ácsolt kapuk álltak, míg a sziklafalak tetején további tornyok őrei pásztázták a környéket.
A falu körül egy nagyobb területet megtisztítottak a fáktól, hogy a fák rejtekéből ne érkezhessen veszedelem.
- Hilda hoz vizet és vodkát, megmosakszom és iszom, aztán majd megreggelizek.
Az ajtó mögül egy vörös hajú fiatal lány lépett be, kezében vizes tállal, amit egy faragott fa asztalra helyezett. Ezután ismét elment, majd egyik kezében egy kancsóval, másikban egy ételekkel megrakott tálcával tért vissza. Oleg előhúzott egy kést, majd nekiállt a sonkából, kolbászból, sajtból álló reggelijének.
Odakint a lakosok lassan felkeltek, a felnőttek pedig munkához láttak, a gyerekek pedig kiszaladtak a rétre játszani.
Seregünk lassan haladt mögöttünk, én a többi felderítővel előre siettünk, hogy település nyomait keressük. Egy idő után elhalt a közönséges madárcsicsergés, valami nem volt rendben. A madarak messzire elkerülték ezt a helyet. A fák sűrűjéből egy barna csuhás ember lépett elő, kezében egy barna bottal, aminek végébe valami jelet véstek. Lovaink prüszköltek és próbáltak, elkerülni az alak közeléből. Egyik társunk vesszőt illesztett íjára, majd megfeszítette és az alak felé lőtt. Az földbe szúrta botját és immár máshol állt. Botját ismét a földbe vágta, mire a jelből egy villám csapott ki, ami társamat deréktől felfelé hamuvá égett. Lovaink megbokrosodtak, ledobták gazdájukat és elvágtattak. Félelemmel tekintettünk az előttünk álló férfira, kinek arcának nagy részét eltakarta a csukja. Majd hozzánk szólt:
- Üdvözöllek titeket sztyeppék népe földünkön. Azt hiszem kölcsönösen segíthetnénk egymáson.
Vezetőnk szólalt meg először.
- Ki vagy, Honnan ismersz bennünket? És hogy lehet, hogy beszéled nyelvünket?
- A nevem Ruffin, varázsló vagyok, az itteni földek egyik ura, A messzi nyugat megfertőzte egy új hittel ennek a földnek lakóit, de inkább kísérj uradhoz, velük megvitatom a dolgomat.
Nem volt túl sok választásunk, vele tértünk vissza a sereghez. Batukán idegesen tekintett végig rajtunk.
- Ki ez, és hol vannak a lovaitok?
A varázsló kezdett beszélni, mielőtt megszólalhattunk volna.
- A nevem Rouffin, tartok tőle, a lovakat én ijesztettem el. Szeretnék néhány szót váltani a nagy kán unokájával.
- Melyikkel? Többen is vagyunk.
- Veled nagyuram, azt hiszem segíthetnénk egymáson.
Batu lassan bólintott, majd Szubotájjal és a varázslóval félrevonult. Hosszú órák teltek el, mire visszatértek, urunk szemében pedig diadalmas láng égett. Új barátunkkal nemsokára megoldódnak gondjaink, a közelben van egy erős és gazdag település, de együttesen könnyedén térdre kényszerítjük. Diadalmas üvöltésünk messzire szállt a fák között.
A nap már magasan járt az égen, dél körül lehetett. Oleg négy páncélos testőre között figelte, ahogy a fiatal harcosnövendékek kardal gyakorlatoznak. A semmiből egy barna csuhás alak bukkant elő, senki se tudhatta mikor és honnan került elő, de botját földbe szúrta és villám csapott a fiatalok közé. A következő pillanatban már több száz ember rohant az alak felé, amikor nyílvesszők kezdtek süvíteni a tornyokból. A harcosok hiába ordítoztak, elszabadult a pokol, a házak hamarosan lángba borultak, Oleg sietősen palotája felé indult testőrei gyűrűjében, hogy onnan könnyebben szállhasson szembe a támadókkal. Azonban már túl késő volt, a barna csuhás kámzsája alól egy vörösen izzú szemű koponya figyelte minden lépést.
Az erdő sűrűjében álltunk, egy jelre várva, konkrétan egy mennydörgésre, amit nem igazán értettünk, mert az ég tiszta volt, Ruffin, pedig köztünk volt. A varázsló hirtelen földbe szúrta botját, majd pár perc múlva egy mennydörgést hallottunk, a település belsejéből. A tornyokban az őrök persze azonnal a falu felé néztek és ez elég időt engedett nekünk, hogy a sziklafalakra horgokat vethessünk, majd felmásszunk. A tornyok őrei, rövid időn belül elvágott torokkal aludták örök álmukat, míg mi nekiláttunk lenyilazni az embereket. Hatalmas volt a kavarodás, ezt kihasználva kinyitottuk a kapukat és lovasaink beözönlöttek és nekiláttak a falu kifosztásának. A legértékesebb zsákmánnyal persze a palota kecsegtetett, így arra vettem utamat. Az ajtóban egy magas ősz szakállú férfi kardal verte vissza embereinket. Egy erőteljes kopasz mongol harcos félelmetes szablyáját lengetve rontott rá, de másodpercek alatt belei már a földet gazdagították. Karvédőmből egy hajítókést húztam elő amíg a második támadójával volt elfoglalva, majd felé kiáltottam. Felém fordult és ebben a pillanatban szemébe hajítottam késemet. Erre ő felüvöltött, majd egy számomra értethetetlen nyelven egy vörös hajú lánynak kiáltott. Erre az átlendült a párkányon, kitörve az üveget és elszaladt a az erdő felé. Egyikünk közben már leszelte a harcos fejét, aki valószínűleg egy herceg lehetett.
A falu elpusztítása után elegendő ételhez jutottunk egy jó ideig, így aztán folytattuk utunkat, elöl mi, a felderítők, mögöttünk a haddal.
Hilda közben elrohant egy barlanghoz, mely körül varjak sokasága körözött.
- Uram, itthon van?
A barlang homályából egy szakállas alak emelkedett ki.
- Itt vagyok. Miért küldött Oleg?
- Oleg halott. Apám, most mit tegyek?
– Kerest meg idősebbik öccsét Igort és figyelmeztesd, egy idegen nép érkezett keletről, de közösen talán megállíthatjuk őket.
A mongol sereg, közben ismét összetalálkozott egy különös alakkal. Ezúttal egy nő egy karddal oldalán állította meg a felderítőket.
Szerkesztve tonkacsa által @ 2013. 10. 05. 23:44:37
|
| Nauki | 2013. 10. 04. 17:21:47 | #27518 |
Karakter: Sumireiko de Fonze Zafira
Megjegyzés: tonkacsa-nak
Sumireiko Fonze de Zafira vagyok. Országunk egyetlen leismert női katonája. A királyi gárda, elitosztályának századosa vagyok, az egyik legmagasabb rang, amit csak katona elérhet manapság. Már tizenkilenc éves vagyok, rengeteg háborúval és csatával a hátam mögött. Legnagyobb csatámat most készülök megvívni. Saját szobám magányos sötétjében ülök, napkeletre várva. Az ellenséges seregek már nem lehetnek messze, felderítőink jelentései alapján. Remélem, hogy híres, erős, s magas falaink kitartanak ezen, harcias nép ellen. Hirtelen éktelen harangszó rázza meg a falakon belül élők nyugodt reggelét. Felpattanok, íjamat és nyilaimat a hátamra helyezem, kardom derekamra kötöm, pajzsomat pedig a hátamra vetett fegyveremre fektetem. Egy ostort is tekertem a derekam köré, biztos, ami biztos. Majd még egy utolsó pillantást vetek szobámra. Lehet, hogy életemben utoljára.
A felkelő nap sugarai bevilágítottak falaink mögé. Én pár újonccal és a kardforgatókkal a főtérre gyűltem és parancsokat osztogatva rendeztem sorainkat. A lovas katonák a város mellék terein fognak küzdeni, míg mi itt tartjuk a frontot. bízom az embereimben. Azt hiszem most ez a legfontosabb. Hirtelen hatalmas robbanás zaja rázza meg az utcákat.
Megérkeztek…
Hajítógépeket használnak, jött a hír. Majd nem sokára a következő is, valamiért nem gyulladnak be a szerkezeteik. Ennek hatására mozgolódás és zúgolódás támadt a soraink között. Ennek nem lesz jó vége.
- Társaim! –kiálltok fel, mire mindenki rám emeli tekintetét- Egy fontos csata kezdődik most el! Egy olyan csata, melyben megmutathatjuk, milyen fából is faragtak minket! Ki félti az életét, most távozzon! Nincs szükségem nyámnyila, gyáva alakokra, akik csak láb alatt lennének! – a tömeg csendben marad, senki sem mozdul, vigyázba állnak és jobb kezüket szívükre helyezik.
- Helyes! Most pedig társaim! Ne féljetek! Ki meghal, az országért, városunkért hal! Nevére emlékezni fog mindenki ki tisztelte és szerette! Ne féljétek a halált, ha félitek, előbb utolér titeket, mint gondolnátok! Ha meg kell halnom, én inkább csatában halok meg, mint kényelmes ágyban. a katona legnagyobb dicsősége azért meghalni, amiért küzd! Harcoljunk, hogy azok halála, kik a fal tetején már javában küzdenek, ne legyen hiábavaló! Ki van velem??- kiáltom, s hangom betölti a teret. A tömeg egy emberként felüvölt, magasba tartott fegyverekkel. A következő pillanatban, lovak patáinak dobogása üti meg a fülemet. Jönnek… hallatszódott egy elgyötört, de bátor kiáltás a legfiatalabbak szájából. értem félelmüket, de remélem, meg tudom őket védeni. Ahogy a lovasok közelednek, páran lekapják íjaikat és azzal kezdik tizedelni a közeledőket. Több, kevesebb sikerrel. A csata hamarosan mészárlásba vált át. A háborgó és öldöklő tömegben, két mongol vesz körbe engem. Lovaikkal köröznek körülöttem. Az egyik kardjával felém csap. Hátam tartom felé, így pajzsomat éri az erőteljes csapás. Egy kicsit tántorodom ugyan hátrafelé, de nagyobb bajom nem igen lett. a következő percben pengéink csapódnak. Élet halál harc kezdődik. Látom, hogy körülöttem, már nem nagyon maradtak. Az előbbi kétszáz fős csapatomból, húszan- harmincan ha maradtunk. Szomorúan, de büszkén folytatom a harcot. Emlékezni fogok rájuk. Azzal egy óvatlan lépésem következtében a mongol hűvös pengéje végig sérti oldalamat, fájdalmasan felüvöltök. Tovább küzdenék, de egy nyílvessző eltalálja fegyvert tartó karom vállát. Elszállt minden esélyem. Még egy vágás ér ugyan e helyen, a vállamon és elterülök a vértől mocskos sáros földön.
Minden végtagom üvölt a kínzó fájdalomtól. A nap korai sugarai arcomat csiklandozzák. óvatosan nyitom ki szemeimet. Körülöttem tetemek, vér mindenűt. Elvesztettük a csatát. Suttogják nekem a leégett házak. Esetlenül felülök, egy lélek sincs a közelben. Mindenki halott. Susogja a csönd. Felülök. Üvölteni tudnék. Hogy mitől? A fájdalom súlyától. Nem azért, mert a testem fáj, hanem azért, mert a lelkemen egy olyan seb tátong, melyet semmi sem fog tudni begyógyítani. Agyam lázasan dolgozik megoldás után kutatva. A bosszú… ötlik fel bennem. Hisz évek óta ez, mely életben tart. Egy bosszúszomjas cél, ha jön, még hozzá egy az már nem számít sokat. Csöndesen elindulok a városon kívülre a pusztaság felé. Kitudja, hátha még a végén valami eltévedt harcos rám bukkan és végez velem. Most esélyem se lenne ellene. Halk, de annál fájdalmasabb sóhajok kíséretében hagytam el, azt a helyet, melyet évek óta otthonomnak nevezhettem. Egy otthona vesztett és bolyongó vadállattá váltam. Vagy a természet áldozata leszek, vagy küzdök az ellen. Én a küzdelmet választom! Nem adom fel! Nem fogok meghalni! Most nem.
Ezen gondolatokkal karöltve, hagytam el a házak hamuvá égett maradványait. Nem messze magamtól, kardomat pillantottam meg. Egy testbe volt beleállítva, mely a tűztől már enyhén szenessé vált. Nem tétováztam, több pillantást nem is vetettem a testre. Kardom magamhoz véve, íjam után kutattam a tekintetemmel. Sikertelenül. Fantomot, a lovamat biztosan magukkal vitték zsákmány gyanánt, de vajon Fonze hol lehet? A küzdelem elején a városfal tövébe ültettem, mintha csak megéreztem volna, hogy baj lesz. Elhagyva a város romjait nekivágtam a pusztaságnak.
Már magasan jár a Nap. Nem ettem és nem ittam eddig. Fáradtan dörzsölgetem, szememet mikor egy tábort pillantok meg magam előtt. Vándorok. Ismertem fel a szakadt sátrakat, az ócska szekereket és a kissé gebécske lovakat. Hátha ők tudnak enyhíteni kínjaimon. A tábor közelébe érve, egy beesett arcú asszony vesz észre. Egyből felkiált.
- Harcos!- hangjára férfiak kerülnek elő, csorba életlen kardokkal, lándzsákkal. Látásom már el-elhomályosult, de lélekjelenlétem megőrizve, a fájdalomtól üvöltő végtagjaimat a magasba tartottam, jelezve nem ártok. Körém álltak és remegve tartották felém a kicsit se éles fegyvereket.
- Ki vagy?- kérdezte mogorván egy közülük.
- Túlélő- kezdtem, kiszáradt torkom benedvesítve- Nem vagyok ellenség- suttogtam. Hangomat a szél tovaröpítette, majd térdeim felmondták a szolgálatot és összerogytam. Hallottam egy elgyötört női kiáltást, majd valaki mellém rohan, kisöpri hajamat izzadságtól nedves homlokomról, majd kedvesen suttog valamit. Aztán elnyelt a jótékony homály.
*~*~*
Pár nappal később, megerősödtem, annyira, hogy már gyakoroltam a kardvívást. A vándorok, nagyon kedvesek voltak hozzám. Miután elájultam, bevittek az egyik sátorba, az egyik asszony, levetkőztetett, bekötötte a sebeimet. Két napig magas lázzal feküdtem, közben végig mellettem volt és vizes ruhával törölgette a homlokomat. Szétszakadt harci öltözékemet megvarrta ugyan, de szükségem már nem lesz rá. A tegnapi nap folyamán, megkérdeztem nincs-e esetleg mongol harci öltözetük, nem-e szedtek e össze valahol. Valami csoda folytán, az egyik szekérről, előkerült egy, de sajnos méretben nem megfelelő volt. Így az asszonyok, átszabták nekem, női fazonra, méretre. Egyik erősebb lovuk felajánlották számomra, mondván sajnálják, de többet nem tudnak tenni. A segítségért cserébe nem tudtam semmit se adni. Ők azt felelték erre, hogy nem szükséges, ha esetleg újra összehozna minket a sors és megtehetem, akkor majd viszonzom nekik.
Délután folyamán elláttak pár jó tanáccsal, hogy húzhatom ki sokáig kevés élelemmel is. Majd lóra ültem és elindultam.
Elindultam egy új bosszú felé.
|
| tonkacsa | 2013. 09. 02. 16:51:41 | #27182 |
Karakter: Chuluun
Megjegyzés: Xi Xia, tangut királyság Kr.u. 1200 körül
A nevem Chuluun és a mongol sereg felderítője vagyok. Még csak tizen hat éves vagyok, de ez már a harmadik háború, amelyikben részt veszek. Az első egy merkitek elleni hadjárat volt, a másodikban minden mongolok kánja ellen harcoltam. Ez a csata Dzsingiszkán és vértestvére Anada között zajlott, kik mint a sztyeppe két legfélelmetesebb vezére törvényszerűen egymás ellenségévé váltak. Anadát legyőzték, ám Dzsingiszkán megkímélte életét és elmenekült a pusztába, azóta nem hallottam felőle. Kínával már régen megszakadt a kapcsolatunk ezt az országot leszámítva, de a mai napon ez el fog tűnni a föld színéről. Hogy miért vonulunk egy kínai királyság ellen és miért nem vonulunk egy gyengébb nyugati nép ellen? Sok éve már, hogy egy tangut nemes óriási hibát követett el. A kánt fiatalkorában saját nemzetségbelijei fogták el és adták el ennek a nemesnek, mert a törzsfő fia volt és a törzsön belül viszályt szíthatott volna. Az akkori törzsfőt már utolérte a kán bosszúja, már szinte minden mongol nemzetség Dzsingiszkán alattvalója. Miután Dzsingiszkánt elfogták, nem tudták megtörni a lelkét, hát nyílt helyen tömlőcbe zárták és éheztették. Egy átlagos mongol nem bírja sokáig a bezártságot, hamar meghalt volna, de nem ő. Azt beszélik, hogy maga, a nagy Tengri öltött benne testet. Ezt mi sem támasztja jobban alá, mint hogy egy innen származó pap kereste fel feleségét Börtét és figyelmeztette, ezután majd meghalt. Börte személyesen jött urát éjszaka kiszabadítani. A kán hálából megígérte, hogy bár a királyságot a földdel teszi egyenlővé, a templomot megkíméli.
Amint megpillantom ennek a városnak a falait szemeim elkerednek és önbizalmak meggyengül. A falak több méter magasra fölénk tornyosulnak és számtalan íjász leselkedik ránk a tetejéről. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy lóháton soha nem vessük be. Azonban rövid időn belül soraink közül köhajító gépek és bőrrel letakart guruló faszerkezetek kerültek elő. A szerkezetekről hamar kiderült, hogy kivállóan alkalmasak arra, hogy fedezéket nyújtsanak, a nedves bőröket, meg sem tudják gyújtani a lángoló nyílvesszők. A falakra ezután horgas köteleket vetünk fel és elkezdünk mászni, míg hátulról a többieg íjjakkal fedeznek. A kötél csúszós, ám a falakon a repedések segítenek a mászásban. Ahogy azonban az elsők felérnek a fal tetejére, íjjaink elhalgatnak, nehogy egymást tűzdeljük tele. Mikor felértem a falra körülötten a káosz fogadott, alattam a palánk sikamlóssá vált a vértől. Azonban tudom, hogy amíg a kapuk zárva vannak, nem győzhetünk. Mellettem egy mongol nekiszorít egy kínait a fakorlátnak, majd egy reccsenést hallok és mindketten lezuhannak a mélybe. A továbbiakban úgy döntöttem, leveszem vállamról az íjat és úgy tizedelem az őrséget, azonban rá kellett döbbennem, hogy hátrányban vagyunk. A fal tetején, azonban átvettük lassan az uralmat és nekiláttunk az az alattunk levőket lőni. Mostmár végre hozzáfértünk a kapuhoz és ketten oda is siettek, hogy kinyissák. Ezután lovasaink elárasztották a várost és a harc átment mészárlásba. A lakosok fejvesztve menekültek ám hiába, a lovas íjászok elől nem lehetett menekülni. Én egy hozzám közel eső ház felé vettem az irányt, majd megkerestem az istállót és felültem egy lóra. Körülöttem gyerekírás, asszonyi sikoltás és férfi üvöltés foszlányai keveredtek össze egy idegtépő masszává, aztán megjelentek a lángok a házakon. Mire kivirradt a házak már leégtek, csupán egy templom maradt épségben. Nem maradt életben azonban lakos akik pedig igen, rabláncon indultak velünk hazafelé. Azt hittük a városban csak az elszenesedett romok és tetemek maradtak, ám az eggyik holttest megmozdult és amikor nem láthatta senki elindult a sztyeppe végtelenjébe.
Hazafelé, a sereg lassan szétmorzsolódott, elindult mindenki törzséhez, hogy megünnepeljék a győzelmet és a gazdag zsákmányt. Ez történt nálunk is, mitán hazatértünknekiláttunk ökröt sütni és savanyú kecsketejjel a kezünkben nekiláttunk elmesélni egymásnak emlékeinket a csatáról. Másnap amikor felkelek forog körülöttem a világ és látom, hogy a tábortűz mellett fekszek. Pontosabban a tűz mellett feküdnék, ha nem aludt volna ki. Enyhén másnaposan elindulok a patak felé, hogy rendbeszedjem magammire egy nagy kurjantást hallok mögülem. Megfordulok és látom, hogy az öreg Tinle az.
- Jó reggelt fiam! Megjártál egy újjabb csatát, de asszony megint nem hoztál, férfi vagy ideje lenne.
- Abban a zűrzavarban pont arra kellett volna gondolnom? Akkor most nem lennék itt.
- Igaz, fiam igaz. Viszont az a hír járja, hogy a nagy kán nyugatra kívánja terjeszteni a birodalmat.
- Újabb háború, az a hír járja, hogy messze nyugaton erős birodalmak vannak. Ugyan, kína is erős.
- De megosztott, Úgy hallottam kína északi része már adót fizet.
- Igaz, de fogadok, hogy a nyugati államok színtén megosztottak.
- Ha a nagy kánnak szüksége lesz ránk úgyis küld küldöncöt.
A küldönc másnap este érkezett, hogy önkénteseket keresnek a nyugati invázióhoz. Vártam már az új kalandokat, nem kelleett bíztatni. Néháy órval késöbb azon kapom magam, hogy egy csapattal vágtázok a pusztán. Besötétedett, mire mire feltűnik szemeim előtt a tábor, nincs kedvem nyugovóra térni, így nekilátok kiélezni a szablyám. A legnagyobb jurtából előlép két ember és én kíváncsian feléjük tekintek. Az eggyik egy idősödő harcos, magából megfontoltságot és nyugalmat áraszt, de emmellet egy rejtélyes és nagy erőt is. A másik egy alacsonyabb, heves önmérsékletű ember. Hamar rájövök, hogyő Batukán lehet, Dzsingiszkán unokája, az isősebb pedik a hadvezére. Lassan hallótávolságomon belülre érnek és megértem szavaikat.
- Egyedül is képes vagyok a sereget irányítani, a te jelenlétedet megértem, de a féltestvéreim még bajt okozhatnak.
- Eggyet értek, ragaszkodtak hozzá, hogy ők is részesei legyenek az inváziónak. Félnek, hogy túl nagyra nő a befolyásod.
- Nem kívánok belháborút, amint gyengeséget mutatunkújra kezdődnek Kínával a harcok.
- Igazad van, de eggyenlőre azt javaslom tűrd meg őket, mást most nem tehetsz.
Ezután továbbhaladtak és kikerültek hallótávolságomból. Miután egyedülmaradtam úgy döntök, hogy az éjszaka hátralevő részét átalszom. Másnap nemsokkal napkelte után nekivágtunk a sztyeppének nyugatra.
Szerkesztve tonkacsa által @ 2013. 09. 02. 18:15:09
|
| Nauki | 2012. 08. 16. 10:18:25 | #22924 |
Karakter: Zeonor Zidrik (ZZ)
Megjegyzés: Alex. M. Yoo
éppen a virágokat rendezgettem az üzlethez tartozó ház hatalmas kertjében mikor a bolt csengője megszólalt. Szerencse, hogy érzékelős ajtót tettem fel így a kert elejében lévő csnegő megszólal ha valaki belép. Előre ballagtam és beálltam a pult mögé. Egy vörös hajú lány tekintett rám vissza, a szemei elég érdekesek színváltós de a sszivárvány összes színe ott tekereg benne. Különös.
-Jó napot. Mit adhatok hölgyem? -kérdezem udvariasan mosolyogva.
-A szél vándorral beszélek? -kérdezi halkan ugyanakkor kimérten. Ledermedtem, honnan tud rólam. Félve körbe pillantok. Odasétálok az ajtóhoz és kirakom a zárva táblát.
-Gyere utánam -mondom neki. Hátra vezetem a kertbe ahol egy padra leültetem én pedig megállok vele szemben. Melegem van így csapok egy kisebb szelet ami meglengeti a haját kibukkanak tünde eszerű felei. Ő is egy vándor Korab mesélt róla, hogy van egy ilyen jel is a vándorok között. Megmondani nem tudta melyiké.
-Kihez van szerencsém? -kérdeztem határozottan.
-A tűz vándorához a nevem Cheerlanes Corlone röviden Chean -mosolyog.
-Én a szelek vánora vagyok, ahogy kitaláltad. A nevem Zeonor Zidrik de csak ZZ.
-Most, hogy megvagy indulhatunk is. Meg kell keresnünk a többieket.
-Tudom...valahogy sejtettem. Akkor ez azt jelenti, hogy sötét idők közelegnek igaz? -kérdeztem, nekem Korab ezt mesélte.
-ühüm..-modja szomorúan. Intettem neki várjon 10perc múlva egy háti táskábal tértem vissza. Nem volt benne túl sok cucc. A tündérkéket megkértem, hogy vigyázzanak a kertemre amíg nem vagyok itthon. Bezártam a házat a boltot is. korab úgy döntött velem jön így felkaptam a vállamra. Bemutattam utazótársamnak akit igencsak elbűvölt a tündérke pici mérete. Utunk az ismeretlen felé vettük. Alig ismertüke gymást. Éreztük, hogy valaki figyel minket.De nem törődtünk vele. Nem sejtettük akkor még mi leselkedik ránk a jövőben. A legnagyobb kaland amit kívánhatok amire mindig is vágytam.
|
| Hiyahiya | 2010. 10. 09. 20:16:55 | #8506 |
 Karakter: Pascal Doux
Hatalmas szemeket meresztve, vörös arcpíromon keresztül pillázok rá tanácstalanul, ugyan is ez a férfi azt elmúlt 10 percben többször hozott zavarba, mint... mint... na jó Calsifier még mindig zavarba ejtőbb és gonoszabb, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy azért Aloendro sem lesz kutya... vagy kolbász... vagy... izzéé... nem tudom... de én bízom benne! Mert ha már befogad és nem akar megölni, akkor biztos valami beépített titkos ügynök a pokolban, és gazából angyal, csak jól titkolja és... ennek kicsi a valószínűsége, de legalább megmagyarázná, miért ilyen kedves velem...
Szempilláim alól kukucskálva figyelem, ahogy kihúzva magát –ezzel is érzetetve milyen kis padlócirkáló vagyok- az enyémhez képest hatalmas tenyerét körém tereli, s gerincem mentén lágyan végig simítva, a belőle áradó finom forrósággal végig bizseregtetve fázós kis alakom, hogy aztán az előbbi zavarba ejtő pózt vehessem fel, szorosan mellkasához préselődve, míg az ő pimasz vagy épp gonosz keze derekamon pihen... úgy... most egészen úgy érzem magam, mint egy hercegnő, akit a hercege ment meg.. vagy a fő gonosz rabol el... igazából egyik sem stimmel, mert bármennyire vagyok lányos, nem vagyok az... s... nem szőke... de nem is gonosz... így egyik férfi szereplő sem lehet... talán azért mert a démonok nem lehetnek hercegek...
Igazából... ez egyre zavarba ejtőbb, mert...mert én még senkihez sem voltam ilyen közel...de biztos nincs semmilyen hátsószándéka! Még akkor sem, ha Calsifer azt mondta, hogyha egy démon tíz centinél közelebb van hozzám, akkor kefélni akar! Nincs is nála kefe! Buta Calsifer! Kezd öregedni és egyre szenilisebb lesz... hajaj...
- Akkor mehetünk? –érdeklődik figyelmesen, szép arcán kitudja mit sejtető mosollyal, én pedig paradicsommá avanzsált pofival biccentek vadul, mintha olyan vicces bólogató kutya lennék, amiket az autókba raknak... azok aranyosak! De az én fejem nem így mozog... csak ép kigyullad...– Ne ijedj meg, teleportálni fogunk. Egy kicsit gyors lesz…
Nagy levegőt feszek, s minden erőcskémet összeszedve kapaszkodok hegedűmbe és belé egyszerre, hogy mg véletlenül se pottyanjak le és kössek ki egy párhuzamos dimenzióban, ahol emberevő gombák élnek és szőrös ufók, akik mindent megesznek, ami mozog és nem emberevő gomba...
Persze minden előzetes felkészítés ellenére is úgy szorulok Aloendrohoz, ahogy csak tudok, mert az a rossz és fullasztó érzés, ami beszippant, az elviselhetetlen, s hirtelen egy árnyalattal közelebb sodor az ájuláshoz... erre persze nem is voltam felkészülve, így saját szerencsétlenségemhez hűen szorítom össze szemecskéimet, hogy szinte szájacskámat átharapva szorítsak azért, hogy ne vesszek el az út alatt, mert akkor nagy valószínűséggel sosem fogok előkerülni... az pedig nem lenen jó... mert démont kell keresnem!
- Megérkeztünk… - duruzsolja halkan, én pedig csak most kapcsolok, hogy annyira beleéltem már magamat abba, hogy ez nagyon fog fájni, és hogy legközelebb egy ufóval találkozok, hogy észre sem vettem, hogy már rég megérkeztünk... ez... ez nagyon kínos... de remélem nem vette észre!
Óvatosan kukkantok ki szemhéjaim alól, hogy bátortalanul fixírozhassam végig az engem körülvevő szoba berendezését, amihez foghatót még nem láttam, mert nálunk minden olyan, mint egy gótikus vámpír filmben... olyan sötét... éjszaka... meg olyan régi... félelmetes. Esténként még tejért menni is félek, mikor nem tudok elaludni... mondjuk ennek ehet, hogy az is az egyik kiváltó oka lehet, hogy Calsifer mindig lesben áll, hogy mikor már a konyhában járok jól megijeszthessen, hogy utána ő vigasztaljon meg, és a hátam helyett a fenekemet simogathassa... egyszer megkérdezem miért csinálja, de azt mondta, hogyha nagyfiú leszek valaki úgy is megmutatja... hmm... nem értem...
- Ez.. ez tényleg gyors volt… - dünnyögöm halkan, hogy a körünk telepedő csendet megtörve mondjak is valamit egércincogásra hasonlító vékony hangon, ami inkább áll közel egy óvodáshoz, mint hozzám... bár nem sok választ el tőle... kábé olyan erős, és magas is vagyok, mint egy ovis...
Végül is miután nagy nehezen erőt veszek magamon, rá is felterelem hatalmas kiskutyáéhoz hasonlatos zöld szemecskéimet, hogy ezzel könyörögjek némi információért... vagy pusztán azért, hogy engedjen el, mert nagyon... nagyon zavarba ejtően simulok hozzá... végül is eleget tesz kimondatlan kérésemnek, s hátrébb lépve biztosít nekem nyugodt, pirulás űző friss levegőt... ugyan is, ha így fojtatom a sok közül, ami az arcocskámba áramlik, elpárolog majd a fejem... az pedig nem lenne jó...
- Ez itt a nappali. – mutatja be nekem a hatalmas szobát, ahova belandoltunk az imént, és ami máris barátságosabb, mint az otthoni szalon, amit mi nappali címen tartunk... nem az és barátságtalan is, de nagyon szépen lehet benne hegedülni, mert a falain úgy verődik vissza a zene, mintha egy koncert teremben lennék... csodálatos... akkor kapok csak észbe mélázásomból, mikor is hosszú ujji közé veszi azt az ostort, amivel azt hiszem azokat a gusztustalan szörnyeket fegyelmezte meg, s én riadt kis őzike módjára hátrálok meg fegyvere elől, attól félve, hogy most én következek a fenyítésben... persze, mikor az asztalra teszi rájövök, hogy milyen butaságokat gondolok, mert biztosan nem ezért engedi, hogy itt lakjak... – Nyugi ezt ma már nem fogom használni. – nevet ki jókedvűen, én pedig most süllyedek a föld alá, amiért ilyet mertem róla feltételezni, mert én sem lehetek olyan buta, hogy ilyet képzeljek róla... kedves, és gondoskodik rólam, úgy pátyol, mint egy óvodást, és nem is panaszkodik, én buta pedig azt hiszem, hogy bántani kar... jajj... nagyon szerencsétlen vagyok... – Gyere körbevezetlek. – úszik be látóterembe nagy keze, én pedig egy darabi szemezve hosszú ujjaival tétovázok, hogy aztán butácska, kétségbeesett gondolataimon túltéve magamat bújtathassam apró mancsomat markába... elvégre igazán nincs miért félnem! Igaz? Nem bántana... vagy valami hasonló, amit bátyám és Calsifer gonosz vigyor keretében feltételeznének rögtön...
Engedelmesen hagyom, hogy kacsómat pórázként használva irányítson körbe magán túrának is beillő lakás néző körutunkon, én eddig figyelmesen bólogatva, hatalmas zöld szemekkel pillázva igyam magamba a látványt, s próbáljam megjegyezi mi hol van, mert ha nem koncentrálok rá, akkor nagy valószínűséggel holnapra ebből a vezetésből már semmi nem marad be, és úgy keringek majd a nagy lakásban, mint a Bolygó Hollandi...
Csupán akkor pislogok hatalmasakat, szempilláim alól kérdősen rátekintve, mikor a hálószobának bevezetett helyiség előtt torpanunk meg... mert itt már azért felmerül bennem a gondolat, hogy hol fogok aludni, mert... mert ha közel hozzá, akkor nem biztos, hogy tudok majd szunyálni, mert még álmomban is zavarban leszek... én tudom... jajj, szörnyű vagyok... nem tenne semmit, nem is akar semmit... csak kedves, én pedig paranoiás... majdcsak abbahagyom...
- Hálószoba csak egy van. De remélem nem baj?! – érdeklődik kedvesen, arcán a világ legtörődőbb mosolyával és én hirtelen azt is megbánom, hogy megszülettem, mert a háló láttán, rögtön olyan gondolatok ugrottak be, amiknek nem szabadott volna.... buta! Nem csinálna semmi OLYAT! Csak Calsifer ilyen... Aloendro nem! Ő nem... nem... molesztálna! Persze... simogatja az arcom, és furcsán néz rám, de... de... nála lakom, ezért nem lehet egy szavam sem! Különben is! Nem fogok bele halni, hogy egy... egy ágyban alszom.... vele...
Nagyot nyelve akadnak meg szemecskéim a hatalmas, de az alvás gondolatára egyre csak zsugorodó ágyra, amiből sikeresen leszűrve, csak egy van...
- Öh… nem, csak… egy ágy van.. benne… - kémlelem körbe a szépen berendezett szobát, mindent kukkolva, bármit csak ne az arcát, mert attól félek, hogy buta agonizálásom tárgya, nagyon is szórakoztatja őt, és ha még egyszer elpirulok, ezer százalék, hogy felrobban a fejem... az pedig... nem lenne jó...
- Aludjak a földön? – ajánlja el, én pedig rögtön elszégyellem magamat, s a szőnyeg agresszív figyelésével szégyellem el magam, amiért ilyez kikényszeríttetem belőle... ilyet nem illik! Én vagyok a vendég, és kitúrom a házigazdát az ágyából, mert félek vele együtt aludni! Nem vagyok gyerek! Csak fiatal! És különben is... mindketten férfiak.. izé... fiúk... azaz... ugyan azok vagyunk, na! Épp ezért, biztos nem tenne semmi OLYAT... igaz?
Önostorozó gondolatmenetemet lángoló pofimra csusszanó vékony ujjai törik meg, ahogy állacskámnál fogva emeli magához fejecskémet, mielőtt még elsüllyedek itt helyben, udvariatlanságomban... szép ívű ajkai, puhán érintik arcomat, amitől ha lehet, még inkább kigyúl érzékeny bőröm, ezzel egy érett cékla behatását keltve, amin ő nagyon jól mulat, miután ismét kihúzta magát, s érdeklődve vizslat... meg...megpuszilta az arcomat! Miért? Biztos... biztos csak kedveskedni kar! Ez egy ilyen... ilyen... démon üdvözlés! Igen! Ez megmagyarázná, hogy a bátyámnak, miért mindig a szájára ad ilyet Calsifer... de hogy miért ordítanak bezárkózva a szobába, olyasmit, hogy „még!” és „erősebben!” az rejtély...
Végül is elszánom magam az önfeláldozásra, s nagyon nagy levegőt véve kezdek bele makogással teli mondanivalómba, mielőtt még a maradék bátorságom is elillan, mint lepke puki a tavaszi szélben... hajj...
- Ne... nem.. itt… akarom mondani én vagyok a vendég… inkább én… - habogom halkan, még ezt sem engedi végig makogni, mert nagy tenyere orrom előtt villan fel, ezzel egértelűen felhívva a figyelmemet arra az apró tényre, hogy ideje lenne befognom a csőrömet, mielőtt még ott lyukadunk ki, hogy én a küszöbön ő pedig a fürdőkádban vagy hasonló helyen alszik... igaza lehet... végül is... ő a házigazda, ő dönt...
- Azt meg én nem hagyom, szóval egy ágyban alszunk. Túl van tárgyalva. – zárja le a támat nemes egyszerűséggel, én pedig beletörődve biccentek halkan, hosszú, sötét hajával farkasszemet nézve, miközben ő a szekrényekhez lépve kezd pakolni valamit... végül is... nem lesz rossz! Kihúzódok az ágy szélére, és akkor nem fogom összerugdosni álmomban, meg.,.. meg... nem tud hozzám érni... nem mintha rossz érzés lenne! Csak... csak... Calsifer után már csak a paranoia és megrögzött menekülési kényszer maradt.... meg hát alapjáratban ilyen béna vagyok...
- Re… rendben – egyezek bele, mivel más választást nem hagyott, és amúgy sem mernénk nagyon ellenkezni vele, és mellesleg úgy sem lenne hatásos, ha tiltakoznék is... szóval jobb híján, a szőnyeg tüzetes méregetésével elfoglalva magamat és torkomban rendetlenkedő zavaromat, hogy legalább a lélekjelenlétem meg maradjon, amíg itt vagyok... mert... ez a férfi imád zavarba hozni... és valamiért bármit is csináljon, sikerül neki...
- Tessék, ezt használhatod. Neked adom. Fürödj le már későre jár. – nyom a kezembe egy törölközőt és egy hatalmas inget, én pedig engedelmesen ölelem magamhoz, közvetlenül hegedűm szomszédságába... most, tényleg úgy érzem magam, mintegy ovis, akit az óvó néni koordinál, hogy mit csinálhat és mit nem... mondjuk igaza is lehet, mert tényleg legalább ilyen életképtelen vagyok... lehet, hogy ezért kergetet el otthonról apám? Igen... ez is biztos csak az atyai szigor és az ösztönzés része volt... mert ha nem szabadítja rám Wallt, akkor teljesen biztos, hogy inkább elbújok az ágy alatt, minthogy ide jöjjek...
- Oké. – pakolom le egyetlen kincsemet a hatalmas ágyra, hogy háttat fordítva neki, nagyon picire húzva magamat tipeghessek el a fürdőbe, ahol talán egy kicsit lenyugtathatom magamat, lévén, hogy a hátam közepén érzett tekintete, azért mégiscsak jobb mint Calsifer zaklatása... nem szeretem a várost... de most talán van egy kis időm gondolkodni, és azon agyalni, hol szerezzek magamnak egy démont, mielőtt még valaki elevenen fel fal szerencsétlenségemben... valaki erőset kell szereznem, mert ha nem sietek szörnyeledel leszek!
*
A már-már hálóingszerű ingben hasalva vizslatom a tévében épp Tom-ot szadizó Jerry-t, akik kalandos fogócskát írnak le a néger néni lábai alatt, végig a lakáson ezzel a létező összes ép berendezést káoszra és lom-sorsra kárhoztatva, amin én persze nagyon is jól mulatok, s csak nagy szemekkel pislogva, halvány kis mosollyal kukkolom tovább, hátha a kutya is beszáll a játékba, mielőtt még végképp porig rombolják azt a szerencsétlen házat... ilyet egyszer én csináltam! Csak hogy ott én menekültem, Calsifer és a bátyám együtt erővel mögöttem, szadista vigyorok legrosszabbikával, hogy mikor megtalálnak bravúrosan tegyenek velem valami olyat, amire nem vágyok... persze ennek az lett a következménye, hogy fénysebességgel száguldottam végig hatalmas kastélyminden szegletén, d elévén, hogy én pici vagyok, ők ketten pedig nem, mindent levertek és olyan hadiállapotban taszították a helyiségeket, mintha egy-egy bombát dobtak volna be oda... persze én kaptam ki... mert én vagyok a felelőtlenebb és mert nekem nincs démonom... de ha lesz! Akkor! Akkor... hát... lesz és úgy leszek béna...
Későn érzem meg azt, hogy Aloendro már végzett is a fürdéssel, s már fordulnék is oda, hogy megemlítsem neki, milyen jó ez a rész, mikor is belém reked a szó, de még a levegő és a beszéd szándék is... ugyan is ő pucéran (!) , na jó alsónadrágban, de lényegében pucéran (!) feszít előttem, én pedig önkéntelenül mérem végig izmos, mégis karcsú testét... milyen szép teste van... és... izé... az a du...dudor... jé...jézusom... mire észbe kapnék, hogy tulajdonképpen mit is stírölök, arcom már rég paradicsom színben úszik, és kis híja, hogy nem a fülemen távozik a zavar gőze... én... én most tényleg azt nézem, hogy milyen felsőteste meg... meg... MICSODÁJA van? Ez... ez nem normális... izéé... csak felmértem, hogy mennyivel nagyobb nálam! A teste! Nem az... micsodája...
- Mit nézel? – tűnik fel hirtelen előttem sármos mosolyú arca, én pedig mint egy rajta kapott kis gyerek, úgy bukok hátra teljes lendülettel, menekülve a rettentő közelségből... vörös szemei jókedven követik kész akrobata mutatványom végét, ami az ágy szélét jelenti, ahova nemes egyszerűséggel bukfenceztem el, hogy két perc multán vad tiltakozásba kezdjek... én nem is! Én nem bámultam! Nincs rajta semmi érdekes! Vagyis van! De nem olyan! Ajjjhh...
- É..én…én én… se…semmit… - mentegetőzök halkan mancsaimmal úgy kapálózva arcom előtt, mintha ablakmosók lennének, és épp a pírt akarnám lekaparni velük égő pofimról... ez... ez olyan kínos... észrevette, ahogy végig mustrálom... sosem tudtam feltűnésmentesen bámulni... és ami a legrosszabb, hogy én nem szoktam így férfiakat fixírozni, mert hát... hát nincs miért... nekem is olyanom van meg én is lapos vagyok... de... de ez a démon, nem az! Izmos és... és... inkább hagyjuk...
- De hát valamit csak nézel, ha megy a tévé. –húzza száját egy nagyon ördöginek ható, kaján vigyorra melytől egy perc alatt esik a szívemről a kő, miszerint nem mondta ki hangosan, min is olvadt rajta a tekintetem, és leszek egy fokkal durcásabb is, amiért most is szándékosan ejtett a képemre... ez nem fair... ez most nagyon gonosz volt... én itt kis híján elsüllyedek a saját szégyenemben, erre ő még tovább fokozza... mondhatom szép. Talán a bátyámnak igaza van, hogy egy kicsit minden démon hasonlít egymásra... mindegyik, aljas, mocsadék, erőszakos... öhm... innentől fogva nem merem a számra venni szitkokat...
- Jah… Csak, valami mesét… - hintem el halkan, s mélyen a takaró alá kukacolva húzom össze magamat aprócskára az ágy szélén, hogy még véletlenül se legyen kényelmetlen együnknek sem, a nyilván két embernek bőven elég ágyban... nem aludtam még démonnal... ébredni már ébredtem arra, hogy a takaró alatt kutat, de együtt még elaludtam vele... persze fejecskémből rögtön ki is űzöm, azokat a gonosz kis hangocskákat, melyek lelkesen kántálják, hogy ez akár csapda is lehetne a lelkem felfalására, de rájövök, hogy nem vesződne ennyit,ha vacsinak akart volna mert.... valljuk be nem lennék neki ellenfél, és ezt ő is jól tudja. Tehát... bízzunk a kedvességében, és abban, hogy az alvás enyhít a paranoiáimon...
Mélyen a filmbe – ugyan is a meséről esés közben sikeresen elkapcsoltam- merülve bámulom a tévét, egy percre sem merem levenni a tekintetem a képernyőről, kivéve mikor tudom, hogy nem figyel, mert akkor a takaró takarásából pillázok rá szemem sarkából csak úgy... csak úgy kíváncsiságból... nem láttam még démont tévét nézni... de ők is úgy nézik, mint az emberek. Nem mintha azt vártam volna, hogy hirtelen csiga szeme lesz és úgy figyel, vagy valami ilyesmi... csak olyan furcsa... olyan emberi... mintha nem is egy olyan „pokolfattya” lenne, ahogy apám hívja őket... mintha teljesen átlagos lenne... nincsenek karmai, nem bronzbarna a bőre, nincs lángvörös haja, és végül is a szemét leszámítva semmi gonosz nincs benne... olyan... ravasz módon álcázza magát átlagosnak...
Végül is minden egyes ilyen titkos kutakodás után ismét a képernyőre térek vissza, míg végül végleg a robbanó autók rabságába kerülök, melyek nagyjából minden második jelentben lángokban állnak két tűzharc között... sosem szerettem az akció filmeket, de félek a távirányítóért nyúlni, mert az ölében van... és én... oda... oda nem nyúlhatok... mert alatta... AZ van...
Végül is, arra leszek figyelmes, hogy hiába ég minden ami tüzet foghat a filmben, én mégis dideregve reszketek egyhelyben, hiába van rajtam a takaró, ami nem mellesleg olyan vékony, mint egy lepedő... talán az a baj, hogy csak ez az ing, meg alsógatya van rajtam és...hi...ideg van... de a világért nem zaklatnám ezzel őt... nem is merek hozzá szólni, pedig nem harapná le a fejemet... szörnyű vagyok... inkább halálra fagyok, mint hogy megszólítsam... de kis betoji vagyok...
- Fázol? – töri meg a fogvacogásommal színesített háttérzajt hirtelen, én pedig meglehetősen rosszul leplezve didergésem pillantok könyöklő alakjára... nem akarom ilyenekkel traktálni... kibírom...
- E.. egy…ki..ki..kicsit… - habogom halkan, vékony kezeimmel körül fonva felsőtestemet, kezeimet könyékig elbújtatva az ingben, szinte már orrig a takaró alá bújva, hogy csupán a legszükségesebb testrészeim maradjanak a hideg levegőn... té...tényleg nem vészes... még nincs jégcsapa nózimon! Addig pedig nincs baj.... Igaz?
- Erre felém 40 fok van. – fonódnak hosszú ujjai csukómra aljasul, s kezdenek el szépen, minden fajta erőlködés nélkül maga felé irányítani, mit sem törődve azzal a tiltakozásnak csak nagyon jó nevezhető habogásom és kapaszkodásom, karfeszítésem triójával, amit tanúsítok ellene... s végül is mikor ujjacskáim először érintik meg puha bőrét, mely olyan hívogató meleget áraszt, akár egy kályha, feladom a fejemben csilingelő kis harangocskák figyelmeztetésére való hallgatásom, és kis cicaként gömbölyödök oldalához, vékony karjaimmal körül fonva öt, fejecskémmel vállgödrébe kucorodva, lábacskáimmal szorosan átfonva az övéi közül az egyiket, mintha egy kis majom lennék, aki fára mászik... tényleg... milyen meleg... olyan jó hozzábújni! Már nem is fázok... de nincs is melegem! Pont jó, kellemes hozzádörgölni pofimat, mint egy cicamica... azt hiszem, hogy én idefészkeltem estére... ráadásul, olyan puha is... azt hittem, hogy a kemény izmaitól kényelmetlen lenne, de... itt... itt el tudnék aludni... és ami a legmeglepőbb, hogy furcsamód tökéletes biztonságban érzem magam lassan körém fonódó karjai között... olyan érzés, mintha attól, hogy ujjaival arcocskámat cirógatja, elrejtene minden bántás vagy veszély elől, ami rám leselkedik... fura... ilyet még sosem éreztem...
Miután már mindenfajta veszélyérzetem elmúlt, s testéből fázó tagjaimba szivárgó meleg is kényelmesen átjár, csak akkor kezdem el érezni, milyen fáradt is vagyok igazából.... olyan álmos vagyok... de előtte még megköszönöm, neki, hogy nem hagy halálra fagyni...
Laposakat pillázva, egy apró ásítást tenyerembe fojtva emelem fel fejem nyakának kényelmes párnájából, hogy félig már az álom csoki mezőkön járva köszönhessek el tőle a mai fárasztó, és nagyon félelmetes nap után... ha belegondolok, azért a mai nap alatt több dolog történt velem, mint eddigi életemben együttvéve! Na jó... ha az élményekből le vonjuk Calsifert, a bátyámat, és apám szadista edzéseit, akkor nem történt a mai napig semmi olyan, amibe belehalhattam volna... de egy nap alatt, kis híján halálra taposott az utca forgataga, két nagyon csúnya és nagyon gonosz izé elkapott, hogy aztán egy zavarba ejtően kiismerhetetlen démon vegyen magához, akinek a vállán készülök elaludni, eddig tapasztalataimat és elveimet meghazudtolva... még nem aludtam férfival... de szerintem nem baj, hogy itt szundizok... elvégre csak alszunk... mást meg úgy sem tudna csinálni, nem?
- Aloendro... köszönöm, hogy... öhm... melegítesz meg... meg ilyenek... és hát... jó... jó éjszakát...- makogom halkan, közbe-közbe nyammogva fáradtságtól vékony kis egércincogással, melytől ajkain furcsa kunkorú mosoly jelenik meg, amit hirtelen nem tudnék hova sorolni... olyan, baljóslatú, naiv kis lelkemben még sem fordul meg, hogy rosszat akarhatna. Mert nem is! Aloendro a megmentőm! Épp ezért nem... ehet... meg... vagy valami hasonló...
Kíváncsian vonom fel szemöldökeimet homlokom közepéig szájára kancsalítva, amit hirtelen úgy szuggerálok beszédre, mintha természetfeletti erőim lennének, s egy pillantásomra azonnal szóáradatba kezdene... persze, ahogy már fogai is kivillannak az egyértelmű vigyor jeleként, kénytelen leszek egy kicsit följebb kerülni szemecskéimet, hogy mellkasán megtámaszkodva próbáljam kivenni, hogy az a vörösen villanó tekintete és furcsán pajzán arckifejezés mit jelenthet... talán valami rosszat mondhattam... lehet, hogy hülyének néz, mert a démonok nem alszanak? De alszanak! Calsifer is bátyámmal alszik! Reggel legalábbis egyszerre jönnek ki a szobájából, és mindketten fáradtnak tűnnek... a bátyám olyakor érdekesen is megy...
- Máris alszol? Nem gondolod úgy, hogy elfelejtettél valamit? – érdeklődik ártatlanul, én pedig hirtelen felébredve tágítom hatalmasra szemeimet, hogy ezzel a kistányérnyi tekinttet is kifejezzem, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy mire célozhat... mert tényleg nincs! Megfürödtem, fogat mostam, tévét néztem... öhm... enni nem ettem, de azt még nem merek kérni... mit felejthettem el...?
Elgondolkodva harapok ajkacskámba, hogy zöld íriszeimet a plafon felé terelve elmélkedhessek villámgyorsan vajon mi lehet, az, amit elfelejtettem, és ami neki okot biztosít az vigyorgásra... végül is azon kívül hogy a csillárt kémlelem, és megállítatom, hogy nagyon szép a mintája, nem jutok sokra, ugyan is akárhányszor elgondolkodnék, valami mindig elvonja a figyelmem... nagyon, nagyon használhatatlan mos t a buksim, úgyhogy jobb, ha feladom.. mielőtt ostobaságok jutnak az eszembe, és ismét előtör a paranoiám, amire most nincs szükségem, mert rosszat fogok álmodni.... Aloendro pedig nem érdemli meg, hogy ronggyá rugdossam este, miközben álmomban karatéjozok...
Nagyot sóhajtva, fejecskémet megrázva jelzem, hogy nem tudom mire célozhat, hogy aztán szemeimet lesütve széllejem el magam, amiért egy ilyen egyszerű kérdésre sem tudom a választ, holott ha egy picit megerőltetném magam, biztos tudnám! Nem vagyok buta! Csak lassú a felfogásom...
- Nem... nem tudom... – kaparintok mancsaim közé egy ében tincset sötét hajából, hogy ujjacskáim köré csavarva vonjam el a figyelmemet, pofimat pásztázó karmazsin íriszeiről, amik szinte pírt égetnek pofimra átható pillantásukkal... oda se nézek, de... de tudom, hogy vigyorog! És... és nagyon jól szórakozik rajtam, meg a bénaságomon, amit még így is képes vagyok produkálni... annyira szerencsétlen vagyok...
- Dehogy nem tudod. Nézz rám, Pascal. – utasít lány hangján halkan, amitől ez a parancs nem is tűnik annak, csupán egy kedves kérdésnek, amit nem lehet visszautasítani, mert akkor egészen biztos megesz reggelire... annak pedig... nem lennék finom! N tudom! Számtalanszor elhívták a figyelmemet rá, hogy még egy rakat körettel együtt sem mennék el még csak tízórainak sem... miért van az, hogy a környezetem imádja lerombolni, még azt a pici önbizalmamat is, amit olykor-olykor felhalmozok magamban? Olyan... olyan illúzióromboló...
Engedelmesen emelem fel fejecskémet, hogy barna tincseim biztos akarásából pillázzak rá, hatalmas szempilla rebegtetésekkel, akár egy kis kutya, ezzel is arra ösztönözve, hogy en bántson nagyon, amiért ilyen esetlen vagyok...
Tenyere arcomra siklik, ujjai hajamba bújnak, s lágyan masszírozva fejbőrömet húznak fel arcához zavaró közelségbe, melytől pofim reflexszerűen borul bíborba, ezzel megadva a tökéletes hangulatot a furcsa pillanatnak... olyan... olyan közel van... a lehelete... égeti a számat... meg.... meg fog csókolni!
De miért csókolna meg? Hiszen... hiszen... mindketten fiúk vagyunk... izé... ő férfi... de, de ezt nem szabad!
Értetlenül kapkodom zöld íriszeimet, hol parázsló tekintete, hol szája között, s próbálom megérteni, hogy mit is akar tenni mielőtt még túlságosan kétségbeesek ahhoz, hogy kérdezzek...
Nyelve éhesen ível végig saját ajakain, figyelmemet rögtön magára vonzva, én pedig úgy kukkolom, mint egy óvodás a betűket, értetlenül és halkan pihegve... szívecském eszeveszett tempóra kapcsol, dörömböl mellkasomon, szinte érzem, ahogy a hatalmas ing remeg mellkasomon, s átdobol az ő bőrére... mert érzi, hogy ver... mert vigyorog...
Kis kezecskéim vállaiba markolnak ösztönösen, ajkaim önmaguktól nyílnak el, hogy kiszáradva kezdjenek el bizseregni forró leheletére, mely végig szánt rajtuk... nyelvecském izgatottan nedvesíti be őket, hogy mikor véletlenül az ő szájához ér, borzongás fusson végig minden pici porcikámon, s váljon arcom egy élő paradicsommá...
Halk morgásszerű hang szakad fel torkából, de képtelen vagyok megmozdulni, még akkor sem, ha ebben a kis hangban több baljósság vegyült, mint eddigi tetteiben együttvéve... ujjai hajamba markolnak, hogy bénult fejecskémet, mely amúgy sem bírna mozdulni, meggátolhassák a rosszalkodásban, szemecskéimet ijedten szorítom össze, egész pici alakomban remegni kezdek, szívecském izgatottan dobol és... és várom hogy...
Hogy egy puszit nyomjon homlokomra, ami igaz, hogy égetően bizsereg érzékeny bőrömön, de még sem az, amire számítottam... most... most még sem csókolt meg?
- A jó éjt puszit felejtetted el, nyuszi. – kommentálja kuncogva, én pedig felpattanó szemekkel pislogok rá értetlenül, hogy mikor mondanivalója értelmét felfogtam durcásan csücsörítve ráncolhassam homlokomat újabb gonoszsága miatt... ez nem volt szép... mármint nem az, hogy nem csókolt meg! Mert... mert buta dolog volt tőlem ezt hinni... csak... csak, játszott velem! Megint... olyan gonosz...
- Ez... ez nagyon gonosz... volt...- duzzogom halkan, ő pedig érdeklődve vonja fel egyik szemöldökét, hogy egyik kezével magához szorítva derekamat biztosíthassa egérutat elvágását, s ismét abba a feszült közelségbe tolakodhasson orv módon... már... már megint kezdi... de most nem dőlök be! Nem fogok! Bizony!
- Miért másra számítottál? – teszi fel az ominózus kérdést, amivel bizonyítja, hogy de, még így is csapdába tud ejteni, én pedig mint mindig, belesétálok, még akkor is, ha nem akarok, és előre elhatároztam, hogy nem fogok, mert ez így nem fair... bezzeg én nem tudom, így csőbe húzni... persze én nem is lennék rá képes, mert az nagyon csúnya dolog lenne!
Mintha elvágtak volna, reked bennem felháborodásom, fülig vörösödök, mikor felrémlik fejecskémben, hogy mire is vártam tulajdonképpen, és hogy az imént azért duzzogtam, mert nem csókolt meg... ez... ez... aaaaajj...
Nem merek megszólalni, ne merek levegőt venni, csupán több perces fáziskésés után rázom meg fejemet, hogy mielőtt még bármit is szólhatna nyakába s hajába temetkezve, takaróval fejemet jól eltakarva barikádozzam el magam megjegyzéseitől, szégyenlősen kicsire húzva magamat, mintha itt sem lennék...
Ő pedig hangosan felkacagva simogatja meg hátamat, egy pillanatra, szinte alig érezhetően elkanyarodva fenekem felé is, azonban nem érek rá ezen aggódni, mert zavarom és dühöm egyveleg e kellőképen elvonja figyelmemet...
Ez gonosz volt! Olyan... olyan aljas velem! Tényleg minden démon aljas! Ő is az... csak ő... csak ő kedvesebben... de azt hiszem nincs miért panaszkodnom... ha többet nem dőlök be neki, akkor biztosan jól megleszünk! Jobb mintha otthon molesztálnának... benne... kezdek megbízni... azt hiszem...
|
| Hiyahiya | 2010. 04. 06. 14:45:35 | #4565 |
Karakter: Pascal (Arianának)
Nagyon, nagyon picire húzva magamat battyogok a tömegben, ahol jobbára a velem szembe közlekedő egyének kis híján elsodornak, de hősiesen tartva magamat haladok előre, hogy valahol, valahogy de kijuthassak végre... ott...otthon nem volt ilyen sok ember... annyira félek... Hogy fogok én itt egy démont találni? Miért is akarnék találni egyet? Mi van, ha nem tudom megbűvölni és megöl? Felfal? Megissza a véremet?! Jézusom... HAZA AKAROK MENNI!!!
Apám mesélt már ilyesmit... hogy a démonok, az erősebbek, akiket megpróbálunk elbővülni azok minden lénnyel kedvük szerint játszanak, a mifélénket pedig trófeaként kiaggatnak egy falra míg élünk, és végig nézik, ahogy meghalunk és... hirtelen érzem azt, hogy szédülök, és jobb lenne valami biztosabbat magam mellé tudnom, mint hegedűm tokját, mert félő, hogy két perc és brutális horrorfilmekbe illő képzelgéseimnek hála a földön kötök ki, és tapostatok halálra a nép által, úgy ahogy az isten által el rendeltetett... igazából most is ez a veszély fenyeget, mert olyan kicsi vagyok, hogy észre sem vesznek, aki meg igen, az megbámul összesúg valakivel, vagy furcsán néz rám, aztán megy tovább, mert én előbb elrohanok... a város... egy nagyon brutális hely...
Azt hiszem, én most megfordulok, és olyan futólépésben szaladok haza, hogy rekordméretű porfelhőt mérhetnek majd utánam... ráadásul itt mindenki olyan nagy... még a nők is a 180 centit verdesik... MIÉRT NŐNEK ITT EKKORÁRA AZ EMBEREK?
Már ha szerencsém van és nem akadok össze egy olyan nénivel, mint a vonaton, akiről nagy jóindulattal is csak egy szoknya alán nézés után tudná az ember megállapítani a nemét... én... én csak kíváncsiságból kérdeztem meg, hogy a vonatellenőr bácsik miért hordanak szoknyát... ANYUT AKAROM! Ő nem üt akkorát, hogy az ülésen lyuk maradjon utána...ANNNNYUUUUUUU!!!
Bár ha haza mennék démon nélkül, akkor páros lábbal tessékelnének el vissza a városba, hadd szenvedjek még ennél is inkább... igazából a démonbűvölő családokban lehet hogy nagy az összetartás, de csak a megbecsült avagy démont birtokló egyének között, nem pedig az olyan kis zöldfülű kölykök között mint én... addig nem is számít felnőttnek egy démonbűvölő míg be nem töri az első szörnyetegét... én meg... amúgy is olyan szerencsétlenke vagyok... már így is pikkelnek rám... a bátyám 12 évesen már túl volt három démonon! Szadista állat... AZT MONDTA MEGÖL, HA NEM SZERZEK BE EGYET! Én pedig félek Calsifertől... az a szörnyeteg egy bestia... egy vérengző bestia... egy nagyon brutálisan vérengző bestia... mami...
Ahogy felrémlik lelki szemeim előtt az a vörös hajú, karmos kezű emberszelű lény, egy perc alatt ráz ki a hideg, s hirtelen jött üldözési mániámnak hódolva pislogok jobbra balra, hátha valahonnan elő bukkan és szekírozásokkal vegyített szexuális molesztálást tart... az a férfi... nagyon perverz... rendszeresen megles mikor zuhanyozom... MINDIG! Én... én el sem tudom képzelni, hogy miért... hiszen én fiú vagyok.. meg ő is fiú... izé férfi... mármint ugyanaz van neki is, mint nekem és akkor... akkor miért? Vagy lehet, hogy azt hiszi, hogy nekem nincs OLYANOM... de van! Tudom! Meg szoktam mosni!
Talán tényleg jobb lenne, ha haza mennék... vagy maradnék...mennék....maradnék... nem tudom eldönteni, hogy vajon a molesztálás-e a jobb, vagy az ha egy csordányi ember tapos agyon, de úgy, hogy utána már nyoma se maradjon, hogy ki voltam azelőtt... azt hiszem... inkább haza megyek!
Kapásból fordulnék hátra, hogy nagy sietségben igyekezzek haza, megvívva azzal a ténnyel, hogyha démon nélkül teszem be a lábamat arra a birokra, akkor olyan fenyítést kapok, hogy azok után még kutya is szívesebben lennék, ám szökésemben akadályoz két széles váll két felől, amely illetők vállaihoz tarozó mellkasaiba kis híján úgy kenődök föl, mint légy a szélvédőre vihar idején, azzal a különbséggel, hogy a kocsi nem indexelne rám mérgesen mert szélvédőre állt az arcom... úristen... ezek... ezek NAGYOK!
- Nézz a lábad elé, kölyök! – morran rám az egyik, mély karcos hangján, s ahogy félve, ijedten összerezzenve pillázok fel rájuk, csúnya arcuk undorító vigyorra húzódik, szemük vörösen villan, s még csak most kezdem kapizsgálni, hogy ők nem is emberek hanem... mik? Démonok? Lidércek?- Na nézz oda! Egy démonbűvölő! És belénk kötött!
A másik mély öblös hangon felnevet, erős kezével vékony csuklómat olyan könnyedén kapja el, mintha egy farkas csípte el volna épp a vacsoráját, ám annál nagyobb erővel szorítja meg melytől egy perc alatt könnyek gyűlnek szemembe, s természetes ösztönnel kezdenék menekülni ám nincs hova... az emberek kikerülnek minket, fel sem figyelnek arra, hogy erőszakoskodnak velem, senki még csak ide sem pillant, mintha levegő lennék holott... segítségre van szükségem...
- Mit szólsz? Elvigyük egy kicsit szórakozni? He? – rázza meg karomat az engem szorongató, s éles fogait kivillantva nyalja végig száját, úgy méregetve, mintha egy szelet hús lennék... meg fognak ölni... meg fognak ölni...
- Ne...! ne... kérem! Én nem akartam! Seg...nnnn...- sikítanék hangosan, hogy végre valaki észrevegyen, ám egy nagy tenyér csúszik számra, elfedve orromat, s így nem hogy kiabálni, de még levegőhöz jutni sem tudok...
- Fölöslegesen sikítozol, cica... ezek közül senki sem fog segíteni rajtad...- hajol fülemhez az egyik, s röhögve nyalintja meg azt élvezettel, amitől hányinger fog el... szédülni kezdek, a könnyek megállíthatatlanul potyognak szemeimből, alig látok tőlük, csupán elmosdódott képként vetül elém a rohanó emberek látványa, egész testemben remegek, én nem kapok levegőt...- az emberek nem figyelnek egymásra, fölösleges pedáloznod. Akkor sem vennének észre, ha itt helyben kinyírnánk, pedig hidd el, látványosra sikeredne a halálod...
- Mm...nneeehh...mm...- nyöszörgöm, s szabad kezem az engem tartó hatalmas kézre siklik, hogy erőtlenül próbálja lefeszegetni arcomról, mielőtt elájulok, de veszett ügy. Sokkal erősebbek nálam, s úgy árad belőlük az a gusztustalan pokoli erő, amitől még mozdulni is elfelejtek... ha... ilyenek ezek, milyenek lesznek az erős démonok? Sosem leszek képes elbűvölni egyet sem! Olyan gyenge vagyok... nem fogom egyiket sem megbűvölni... nem tudom... meg fognak ölni...
- Vigyük el a fészekbe... ott úgy sem fogja keresni senki!- dörmögi az egyik, s ahogy a másik is rábólint, már csak egy erős ütést érzek a tarkóm táján, s minden elsötétül... hogy lett... hogy lett ez a vége?
*
Valami nedves siklik végig az arcomon, lassan tekergőzve, mintha ízlelgetne, mielőtt felfal... halvány fintor ül ki arcomra, szemhéjaim remegve nyílnak fel, se a fejembe hasító erősfájdalmon kívül az első, ami realizálódik bennem, hogy egy nagyon ronda ember, nagyon gusztustalanul nyalogatja az arcomat vagyis... ez nem is ember... ez... ez egy démon! Az a két férfi az, akikbe beleütköztem! De hát... emberformájuk volt! Akkor most... most miért ilyenek?
Nincs időm ezen tűnődni ugyan is a másik már feszíti is szét lábamat, s hatalmas testével közéjük helyezkedve hörren fel mély, reszelős hangon, akár egy vadállat...felsikítva, zokogva próbálok belé rúgni, lábaimmal kapálózni, hogy szabaduljak, ám az szinte húsomig combomba markolva szorítja a földre lábaimat... mintha apró tőröket mártanának belém, olyan érzés, ahogy megérint, s erejének hullámai áramolva borítják be a sötét termet, ahol vagyunk...valamit muszáj csinálnom... vagy... felfalnak!
- Na mi az cica? Nem tetszik valami...? – érdeklődik az egyik szörnyeteg, s vállamat megmarkolva ránt a földre, erősen odaszorítva, elvesztve minden esélyemet a szabadulásra...hiába vergődöm, csupán azt érem el, hogy a betonba passzíroznak, csuklóimat fájdalmasan nyomják hozzá, hallom, ahogy halkan roppanva közeledik a töréshez... beszélni, kiáltani sem tudok, mert a sírás elveszi minden levegőmet, amit megszólalásra fordíthatnék... lélegeznem is nehéz, főleg hüppögve, könnyeket nyelve, amelyek szorgalmasan nedvesítik be arcomat, s homályosítják el szemeimet jótékonyan... legalább... legalább látni ne lássam, hogy mit művelnek velem... nem akarom látni, ahogy megkínoznak és megölnek...
Amelyik fölém térdel, karmos kezével leszaggatja rólam ingemet, s nevetve, lihegve hordozza végig rajta nagy tenyerét... mit akarnak ezzel elérni... mit? Én... én nem vagyok lány... akkor miért? Biztos kibeleznek...vagy valami ilyesmi...
Hirtelen, a másodperc tört része alatt állnak meg a mozdulatban, s emelik fel rusnya fejüket, hogy a sötétségben körül kémlelve engedjenek el azonnal, s húzódjanak hátrébb, idegesen kapkodva fejüket az ajtó réseiből áramló fényben kirajzolódó bejárat és köztem...
Reszketve küzdöm el magam a sarokig, s hátamat a falnak vetve , kicsire összehúzva magamat takarom el arcomat kis kezeimmel halkan zokogva, azt várva, hogy végre legyen vége ennek a rémálomnak... egyszer teszem be a lábam a városba, és máris megtámadnak... tényleg ennyire utálna minket mindenki? Miért? Hiszen... hiszen én nem ártottam nekik semmit...
Halkan felnyikkanva rezzenek össze, ahogy a vastag vasajtó kicsapódik, s az onnan szűrődő csípős, pokolian forró energia végig szánkázik a helyiségen elérve engem is... remegésem felerősödik, ahogy bőrömet végig marja a hatalmas erő, minden porcikámat egyenként égetve... olyan félelem szorítja el a torkomat, egy hatalmas gombóccal, amitől lélegezni is nehezen tudok...
Nem figyelem, hogy mi történik, nem is hallom, csupán az ordítások, s a mély dühtől zengő hangok jutnak el tudatomig, ugyanis a rettegés, és a félelem már mindenemet lebénította... mozdulnom felesleges, egy tagom sem engedelmeskedik, csupán ölelnek engem, akár egy védőpajzs... karcsú ujjaimtól az égvilágon semmit nem látok, szemeimet is összeszorítom, ahogy furcsa ostorhangjához hasonlatos csapásokat hallok meg, s nyomukban elkínzott ordításokat... nem jó a szaglásom, de a démonvér átható bűze bekígyózik orromba, s újjá éleszti az eddig lappangó hányingert,melytől kis híján öklendezve adok ki magamból mindent... hála istennek könnyeim erősebben potyognak ennél, s legyengítettek már annyira, hogy ne legyen erőm még ehhez sem... minden egyes porcikám sajog, bőröm ég és minden tagom remeg... biztos szánalmas lehetek...
Egyszerre minden zaj elcsitul, s csupán léptek halk kopogása zavarja meg a beállt békés csendet, melyek egyre közelebb érnek hozzám... minden egyes kopogásra szívem félre ver egyet, szinte kiugrik mellkasomból, úgy érzem még ingem cafatjai is pulzálnak tőle...
Ahogy megszűnik a zaj, bátortalanul, könnyektől nedves szemekkel pislogok fel a fölém tornyosuló alakra, s még mikor meleg mosoly költözik szép arcára, még akkor is összerezzenek, mikor kezét felém nyújtja ijesztő közelségbe...
- Gyere! – szólal meg mély hangján, mely szinte simogatóan kúszik fülembe, s melynek kedves zöngéjétől még én is meglepődöm... ő... ő... nem ember... vörösek a szemei! És ha az övé volt az a hatalmas erő, akkor ő egy démon... izzé... egy erős... egy démon mester! Ő biztosan nem fog bántani! Hiszen el kergette az a két bestiát... de mi van, ha helyettük inkább ő szeretne felfalni? Nem... nem... olyan kedvesen mosolyog... de egy démon sem szokott ok nélkül így mosolyogni... ez biztosan csapda! De megmentett! De mosolyog! De meg mentett és mosolyog!
S nagy vívódásom végeredményeképp győz bennem a biztonságérzet utáni vágy, s keze helyett rögtön mellkasának vetődöm, hogy nedves arcocskámat, mellkasába temetve szipoghassak tovább halkan, lassanként megnyugodva a testéből áradó földöntúli hő hatására... olyan... olyan forró a teste... a démonok teste biztosan olyan, minta tégla. A pokolban felveszi a hőt, és a halandók között adja le...
Ahogy el nézem nem csak én lepődök meg azon, hogy milyen hamar elfelejtkeztem arról az apró tényről, hogy egy démon, hanem ő maga is, ugyan is kezeit döbbenten magam mellett tartva a levegőben tanakodik, hogy vajon vigasztaljon, vagy rakjon fel a falra élő képnek...
- Úgy megijedtem azoktól a micsodáktól... letépkedték... a...a... fölsőmet... és az arcomat nyalogatták! Azt hittem... azt hittem... megesznek! – szipogom halkan, arcomat fekete ruhás mellkasának dörzsölve, amihez tartozó karok végre átölelnek, s furcsa gyengédséggel szorítanak finoman erős testéhez... hatalma kis kutya szemekkel pillázva, nagy zöld íriszeimet rá meresztve emelem fel fejemet, s halvány kis, félénk mosollyal készülök fel arra, hogy megköszönjem, hogy ilyen kedvesen megmentett... mert ugye nyilván azért jött nem? Igaz? Nem megenni akar? Mert akkor nem ölelgetne igaz... bár Calsifer is ilyen... Calsifer... ő is olyan erős démon, mint Calsifer? – Kö... köszönöm, hogy megmentettél! Merci beaucoup!
- Ugyan semmiség...- duruzsolja halkan, s hosszú ujjaival arcomról könnyedén tisztogatja el a könnyeket, melyek azóta is ott remegnek...milyen kedves! Egészen biztos, hogy nem olyan, mint Calsifer! Nincs igaza! Nem minden démon csak az emberek lelkére és testére menjen, hogy miután megölte őket az örökké valóságig élvezze őket, vagy annál is tovább! Ez a férfi, ennél sokkal hősiesebb! Ő az én hősöm!- Azok a rohadékok megérdemelték, amiért egy olyan szépséget bántottak, mint te... – villan szemében először a mérhetetlen düh, majd véletlenszerű váltással a sármos fény, amit hirtelen nem tudok mire véli bókjával együtt... én szép? Én nem szép vagyok, hanem lányos... és az nem szép, hanem gyengeségre vall... apám is mindig ezt mondja... olyan gonosz velem! A bátyám húgocskámnak szólít! Nem tehetek róla, hogy nem szorult elém elég férfiasság! Nem az én hibám, hogy „fele apám bokáján folyt le”! Ahogy Calsifer mondaná...
Halvány mosollyal bújik ki hosszú kabátjából, hogy rám terítve fedje el ingem darabjaitól meglehetősen szabadon hagyott felsőtestemet, amit vörös íriszeiben villanó vadászösztönnel keveredő fénnyel vizslat, amiről ismét nem tudom megítélni, hogy élni kéne tőle vagy be tudni annak, hogy még nem vacsorázott, és most éhes... nos... legyen az utóbbi, mert attól nem sikítok fel menten...
- Meg ne fázz itt nekem...- magyarázza halkan, s én a nálamnál csak egy cseppet nagyobb ruhaanyagba bújva, rejtem el halvány pírral borított pofimat előle, mielőtt még a kép is és a zavartság is le süt róla... ez... ez olyan kínos... hát mit ne mondjak szép kis indítás egy démonbűvölőnek... nem hogy megbűvölne egy démont, hanem az menti meg, és még pátyolgatja is, mint egy csecsemőt... ha ezt apám látná, akkor pár percen belül, már a nyakazásra is készülhetnék, s egyszerre versenyt futva az idővel tehetném próbára a rohanási készségeimet... hah...
Apópopó... hol van a hegedűm? Ugye nem ették meg? Hol a hegedűm? JESSZUMPEPI!
Ijedten felsikkantva fordulok meg legalább kétszer a tengelyem körül, s mint valami mérgezett egér úgy kezdek el fel s alá szaladgálni, mint Jerry mikor Tom a sajtot húzza az orra előtt, azzal a különbséggel, hogy itt senki sem olyan kedves, hogy az orrom előtt rángassa a hegedűtokomat... ráadásul sötét van, és még véletlenül sem találom a feketeségben a fekete tokomat...
- Mit keresel?- érdeklődik felvont szemöldökkel, én pedig csempergetve, kétségbeesett tekintettel fordulok felé, s markolok fölsőjébe, mintha attól várnám, hogy életre kel és radarként csipog el a hegedűmig.. ha az elveszítem... akkor megölnek... akkor kicsinálnak... ÉN MÉG ÉLNI AKAROK!!! De szerencsétlenségemre sem ő, sem a fölsője nem kezd el csibe hangon hozzám beszélni, ezért halkan keservesen felhajtva sütöm le szemeimet...
- A hegedűmet... tudod én egy démonbűvölő vagyok és...- kapok szám elé apró kezemet két másodperc alatt magamra öltve a szobor effektust, s nagyra tágult, kis tányér szemecskékkel pislogok rá egy kicsit megrémülve, miközben apám szavai visszhangoznak fejemben... „A legnagyobb hiba a világon, ha elárulod magad a prédának! nem szabad tudnia, hogy mi vagy, vagy soha az életben nem fogod betörni!” Ez miért nem jutott az eszembe előbb?
- Tudom, hogy mi vagy teljesen felesleges eltitkolnod előlem. Messziről érezni a varázserődről.- kuncog fel halkan, s gonosz kis mosollyal megcsippentve arcomat hajol le hozzám, nagyon zavarba ejtő közelségébe, ahol nem csak leheletét, de a pórusaiból áradó pokolbéli melegséget is tisztán érzékelem... hátra hőkölve dermedek meg, mint akinek éppen egy seprűvel csiklandozzák a torkát a fenekéből kiindulva... talán mégis gonosz...- akár magadra is hagyhatnálak, de mivel megmentettelek, nincs okom ilyesmire. – egyenesedik fel hosszú fekete tincsei válla mögé dobva. Na jó még sem gonosz.- Nincs okom félni egy kezdő démonbűvölő gyengécske erejétől. – na jó még is az. Gonoszan őszinte. De legalább igaza van... kizárt, hogy én valaha is veszélyt jelenthetnék rá, mert ennek az esélye kábé akkori, mint hogy a pokolba gázszámlát fizetnek... semennyi...
- Öhm... köszönöm... azt hiszem...- makogom tarkómat megvakargatva, fejemet inkább elfordítva, mielőtt még egy megjegyzésétől még mélyebbre zuhanok az önsajnálatban... van ez így... pedig igen is tehetséges vagyok! Ha... ha igazán akarnám meg tudnám bűvölni! Apám is mindig azt hajtogatta, csak attól függ mennyire szenvedélyesen játszom... de egyelőre annak is örülök, hogy élek...
- Gyere, segítek megkeresni a hegedűdet.- öleli át vállamat oldalához húzva, hol is már komoly vörösödéi rohammal küzdve rejtőzöm el ruhájának kesernyés illatű anyaga mögé... most komolyan... már nem sírok... miért van még mindig ilyen közel? Na nem mintha nem esne jól, hogy valaki gondoskodik rólam és szeretget egy kicsit, de ő egy démon! Egy kedves démon! Egy ördögien kedves démon... hehe... na mindegy...
Szabad kezével laza csettintéssel idéz meg egy fej méretű tűzlabdát, mely egy másodperc alatt világítja be a helyiséget meglepő fényességgel... ez a hely viszonylag nagy... akkor hogy képes egy tűzgolyó így bevilágítani? Hmm... biztos ez is a démon erejétől függ... akkor ő nagyon erős! Na nem mintha nem áradna belőle...
Szemeimet erősen koncentrálva pislogok körbe a helyiségben, s ahogy a sok felismerhetetlen tárgy után végre megpillantok valami aranyszínűen csillogót, széles kis mosollyal, boldogan felkacagva mutatók hirtelen karlendítéssel abba az irányba, ahol is az én kis kincsemet vélem betudni...
- Ott van! – sikkantom halkan, s mielőtt még válaszolhatna, vagy egyáltalán reagálhatna boldog sasszézással indulok meg hű bajtársam felé, azzal a nyilván aló ténnyel egyáltalán nem számolva, hogy én egy nagyon béna egyén vagyok, és a másodperc törtrésze alatt összetöröm magam... s minthogy ez mindig így szokott lenni, ezért elkeserítő botlással tanyálok egy szépet még a cél előtt, de úgy, hogy finoman szólva beleépülök a betonba... halk sikkantással terül el, mint a Nagyalföld, olyan elegánsan hangos csörömpöléssel, amivel még azt is felverem, aki a város másikfelében tartózkodik... aaa...aauu.... ez az én formám...
- Aaa...aaauuu...aauuu...- nyöszörgöm halkan, ahogy orromat simogatva, apró könnycseppeket szempilláimon rezegtetve ülök fel, s sóhajtok elhalóan egy lemondót, mikor is mellőlem már vezényszóra hangzik fel a jókedvű nevetés, melynek gazdája kedvesen nyújtja felém kezét, hogy felsegítsen partner szomszédságában hegedűmmel. Ez egyre kínosabb...
- Mindig ez történik... valamiben mindig el esek...- motyogom halkan, hogy kacsómat megfogva könnyedén húz fel magához, s derekamat átkarolva tart biztosan, mielőtt még egy áltó helyemben képes leszek és olyan zakózok, mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva... hahh...
- Igazán édes az esetlenséged. – konstatálja halvány kis mosollyal, s bibis nózimra egy apró puszit nyomva vívja ki szégyenlős szemlesütésem, melyet nem csak az arcpír pofimon való bujázása, hanem az újbóli kínos szituáció is okoz... na igen... általában mindenki jól szórakozik a bénaságomon... – mondd csak, van már hol laknod?
- Még... még nincs...- pillázok fel rá meglepetten, hegedűmet karjaim közé kaparintva, erősen és szorosa magamhoz ölelve, azt várva, hogy esetleg valami jön, akkor azzal ütöm le vagy valami... most már... semmiben sem vagyok biztos... semmiben... kii tudja, lehet hogy a WC-ből egy igazi mumus ugrik majd elő, hogy felfalja a micsodámat vagy valami...
- Mit szólnál, ha nálam szállnál meg, hmm? – érdeklődik kérdően felvont szemöldökkel, ajkain furcsa mégis kedves mosollyal, amitől valódi hála gyúl szívemben, amit azonnali halálra öleléssel honorálok, amin már csak kuncogni tud, derekamat simogatva...
- Tényleg? Tényleg megszállhatok nálad? Köszönöm! – sikkantom halkan, s mielőtt mg jobban bele élném magam fél méterre húzódva tőle nyújtom ki felé jobbomat. Ha már egymásra leszünk ítélve, akkor legalább a nevemet ismerje...- A nevem Pascal!
- Aloendro. – válaszol röviden és tömören, kacsómat körül fonva hosszú, sápadt ujjaival, melyekkel könnyedén emeli szájához, hogy lágy puszit hintve rá, érje el megint, hogy pofim megint vörösre fesse magát...
Ez a férfi... úgy látszik imádja, ha zavarban vagyok... csak tudnám, hogy miért... de mindegy is! Legalább laknom lesz hol egy darabig... mert ugyebár démon nélkül csak nem mehetek haza... hahh... ez egyre nehezebb...
|
|
