Az idő túl gyorsan pereg körülöttünk. Duvain gyógyul. Nem csak a teste, hanem a lelke is. Látom abban, ahogyan a kovácsműhelyben tevékenykedik, abban, ahogy vált néhány szót egy-egy falusival, és abban, ahogy a közelemben viselkedik. Talán ő maga észre sem veszi, de elkezdett nyitni a világ felé. Apró, lehelet vékony résre nyílt a lelkét körbe ölelő jéghideg falakon, de ha elég ügyes vagyok, idővel szélesebbé tudom tágítani. Legalább akkorára, hogy én átférjek rajta.

Mégis bánom, hogy ilyen gyorsan gyógyul. Bűntudatom van az érzés miatt, de képtelen vagyok tenni ellene. Minél hamarabb felépül, annál hamarabb el fogjuk hagyni a falut. Tudtam, hogy eljön majd ez a pillanat, de nem álltam rá készen. Most sem állok készen. Nem akarom elveszíteni azt a törékeny békét, ami most körbe ölel minket. Szemellenzőt akarok húzni. Távol akarok kerülni a valóságtól. De nem tehetem. Egyikünk sem teheti. Mert a valóság idővel utolérne minket.

Próbálok kihasználni minden percet. Esténként a fogadóban éneklek, a nap egy részét alvással, a másikat a falu lakóival töltöm. A zsibongó gyerekekkel, akik már messziről kiáltozva rohannak felém az utcán. Sok mindent tanítok nekik, de leginkább én tanulok tőlük. Tőlük és Metuhtól. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem közönséges ember. Túl sok mindent tud, és túl keveset mond. Sokkal komfortosabb vele lenni, mint bárki mással. Mintha inkább tünde lenne, mint ember.

Elgondolkodva figyelem a mosolytól ragyogó ráncos arcot, miközben történetét hallgatom. Történetet egy három lábú kutyáról, és a gazdájáról, aki állítólag egyik reggel csibesárga hajjal ébredt az éjsötét hajkoronája helyett. Bevallom nem igazán értem meg a történet mondanivalóját, de egyetlen szavát sem elhalasztani. Úgy érzem, hogy bármit is mond, az idővel majd értelmet nyer. Talán holnap, talán évtizedek múlva, de így lesz. Ebben biztos vagyok.

- Holnap indultok? – a gyomrom fájdalmasan apróvá válik a gondolattól, de lassan, mosolyomat megőrizve bólintok. Rejtegetem a bánatot, de ő úgyis látja rajtam. Metuh figyelmét semmi sem kerüli el.

- Igen, megvan minden, ami az úthoz kell – próbálok abba a gondolatba kapaszkodni, hogy hamarosan újra láthatom a tündéket és embereket, akikkel hónapokig egy család voltunk. Ez segít oldani a görcsöt, és képes vagyok újabb falatokat lenyelni a fenséges ételből.

Kíváncsian figyelem, ahogy vendéglátónk magyarázat nélkül pattan fel az asztal mellől, és kezd keresgélni egy megviselt asztalka fiókjában. Szemem sarkából Duvainre pillantok, de ugyanazt a tanácstalanságot látom arcán, ami engem is hatalmába kerít. Ő sem ismerte ki Metuht jobban, mint én. Pedig időnként olyan érzésem van a némán váltott pillantásaikból, mintha lenne valami titkuk. Valami, amit nem osztanak meg velem.

- Ezeket vidd el – a felém nyújtott lapok rántanak ki elmélkedésemből. Óvatosan veszem el a ráncos kezekből, és futom végig a gyönyörű, hosszúkás betűkkel írt leírásokat. Metuh keze sosem remeg. Nem reszketeg, mint egy öregasszony, aki lassan élete végére ér. – Nem tudom, mi kerül még majd az utatokba, de mindnek hasznát fogod venni – ha ő ezt mondja, akkor biztosan így van. Aggódnom kéne, hiszen ezek többnyire gyógyításhoz kellő keverékek. Tehát fájdalom és sérülések várnak ránk az utunkon. Mégis megnyugtat, hogy ezt odaadta. Hiszen, ha szükségünk lesz rá, azt jelenti, hogy túléljük a harcokat. Lehet, hogy lassan, de fel fogunk épülni a sérüléseinkből. Duvain biztosan, mert ő erős.

- Ez… Köszönöm, Metuh – széles, ragyogó mosollyal fordulok az öreg gyógyító felé. Sok munka van ezekben a jegyzetekben. Egyszerűek, mégis jól érthetőek olyanok számára is, akik nem sokat értenek a gyógyításhoz. Bármelyikünk képes lesz elkészíteni őket, hogy segítsen a másikon. Sokszor fogjuk még hálával emlegetni a nevét ezért. – Köszönjük! – ismét Duvain felé sandítok, hogy puhítsam némaságát. Ma csendesebbnek tűnik, mint általában. Remélem nem Metuh társasága miatt.

Az idős asszony most sem hagyja, hogy belesüllyedjek borongós gondolataimba. Kiránt belőlük, ahogyan az elmúlt napokban olyan könnyedén megtette már. Egyetlen szóval, tettel, játékos megjegyzéssel. Mintha mindig tudná, hogy mire van szükségem a fény megőrzéséhez. Remélem eléggé feltöltekeztem, hogy Duvain mellett is ragyoghassak. Hogy ne engedjem őt vissza a múltja árnyai közé.

Az étel hamarosan elfogy, ahogyan a pillanat is, amit együtt tölthetünk. Egy hosszú öleléssel búcsúzom a madárcsontú gyógyítótól. Olyan törékenynek tűnik, mégis érzem, hogy erősebb mindannyiunknál. Vajon látjuk még őt? Keresztezik egymást az útjaink a jövőben? Ha rákérdeznék talán tudna válaszolni, de nem teszem. Jobb, ha nem ismerjük teljesen a jövőnket.

Látom, ahogy hosszú, vékony ujjai Duvain csuklójára fonódnak, ezért magukra hagyom őket. Ha azt akarná, hogy én is maradjak, szóval tartott volna minket. Ez az a titok, amit érzek közöttük. Kilépek az alkonytól tompa, puha levegőjű udvarra. A kertben nyíló gyógynövények most is magukkal ragadnak, mint korábban oly sok alkalommal. Nem tudom a nevüket, csak néhányat ismerek fel a gyógyítók leírásai alapján, de most nem is ez a fontos. A szépségük is gyógyít, nem csak a bennük rejlő erő. Metuh a receptek mellé alapanyagokkal is ellátott a napokban. Mindent, amire nem akadnék rá az erdőben, előkészített nekem. Ha lett volna ideje, talán még el is készít minden főzetet és krémet, de sajnos indulnunk kell. Nem kockáztathatjuk, hogy elveszítjük a társaim nyomát. Nem tudhatjuk meddig maradnak a térképen jelölt helyen, ha egyáltalán ott találjuk őket. Duvain pedig nem maradhat örökké hozzám láncolva.

Szomorkás mosollyal érintem meg a puha szirmokat, amik éppen boldogan köszöntik a forróság enyhülését. A világ olyan gyönyörű, de mi tönkre tesszük magunk körül. Tudom, hogy meg kell állítanunk a pusztítást, de a gondolat, hogy emiatt Duvain elszakadjon tőlem és lázadást szítson, aminek a végén… Nem. Most a jelenre kell koncentrálnom. Erre a pillanatra. Erre a csodára, amit átélhetek.

Mikor visszatérnek hozzám, néma búcsút intek Metuhnak, és Duvain oldalán elindulok a fogadó felé. Úgy érzem minden lépés messzebb visz az utolsó békés vacsoránktól. Az utolsó pár órától, mikor még el tudtam hitetni magammal, hogy minden rendben lesz.

- Mit mondott neked bent? – nem tudom visszatartani tovább kíváncsiságom. És nem is akarom, mert segít elterelni a gondolataim. Vissza Duvain mellé, ahol könnyebb ragyogni. Könnyebb boldognak lenni.

- Azt hiszem, jó tanáccsal látott el. De még nem értem minden szavát – gyengéd mosollyal figyelem az elgondolkodott arcot. A vonásokat, amik tökéletlenül tökélesek. A vonásokat, amik csak ritkán mutatják a lágyságot, amit valójában útitársamban rejlik. A lágyságot, amit leggyakrabban akkor látni, mikor engem figyel. Duvain csodálatos, de ő még nem látja ezt. Hogyan tudnám elérni, hogy felismerésre jusson?

- Szeret rébuszokban beszélni – halkan felkuncogok a három lábú kutya történetének emlékére. Duvain mellett könnyű nevetni. Mintha az egész lelkem megtelne élettel, mikor mellette vagyok. Mikor figyelem őt. Mikor csak lényegtelen szavakat váltunk.

- Na és te mit kaptál tőle? – mosolyom kiszélesedik a mályvával kevert szürke pillantás ragyogó fényében.

- Leírásokat és recepteket kenőcsökhöz és főzetekhez. Olyan részletesen le vannak írva, hogy még én is el tudom készíteni őket, pedig nem is vagyok gyógyító – hiú remény, hogy nem lesz rájuk szükségem. De ha ezzel megmenthetem Duvaint, elfogadom a sors döntését.

- Ne írd le magad – arcom felforrósodik a gyengéd hang hallatán, és a tincseim közé simuló ujjak érintésétől. Fel kéne lázadnom, hogy saját szavaimmal támad ellenem, de képtelen vagyok. Elvonja a figyelmem a tekintetében csillogó szokatlan érzelmek kavalkádja. Mennyire távol áll attól a tündétől, akire rátaláltam az erdőben.

Lassan nyitja a szirmait, akár az alkonyi virágok, de megéri várni rá.

Addig várok, amíg készen nem állsz, Duvain.

oOoOo

Elszoruló torokkal ölelem magamhoz Nisan apró, törékeny kis testét. Könnyei savként marják a bőrömet és a lelkemet. Nem kér, hogy maradjak, mert ő egy erős lélek. Csak egy kisgyermek, de már most többet képes elviselni, mint sokak, akiket ismerek. A hálám örökké vele marad. Ki nem mondott ígéret köztünk, hogy még találkozunk. Visszatérek hozzá, mielőtt gyertyalángnyi élete kialszik. Kihúzott a sötét reménytelenségből. Nekem adta a fénye egy részét. Miatta újra erőre kaptam, és magamra találtam. Remélem a szülei vigyáznak rá. Remélem Metuh mellette marad, és segít neki kiteljesedni.

Könnyek nélkül, de mély szomorúsággal átitatott mosollyal búcsúzom mindazoktól, akik ezen a hajnali órán csatlakoztak hozzánk. Nehezebb, mint vártam. Talán mert tudom, hogy a legtöbbjükkel soha többé nem találkozom. Az emberek törékenyek hozzánk képest. Egyetlen pislogás az életük a miénkez képest. A mi fajunk ritkán éli meg a veszteség fájdalmát, talán ezért keveredünk ritkán emberekkel. Hogy ne kelljen barátokat elveszítenünk.

Duvain megtorpan, és tudom, hogy miattam. Hogy egy utolsó búcsút inthessek a hamis békének, amiben eddig rejtőztünk a világ elől. A felsorakozott emberek látványa a lelkembe ég. Meg fogom őket festeni. Mindenkit. Kivéve azt az álszent libát, aki a semmiből tűnik föl előttünk. Tekintetét hamis könnyek teszik ragyogóvá, ajkai remegnek, de én nem dőlök be neki. Némán, hátizsákom szíján megszoruló ujjakkal figyelem, ahogy ajkai Duvain rezzenéstelen arcát érintik. Nem is fordítok figyelmet távolodó alakjára. Meredtem figyelem a pontot, ahol bőrük összeért. Soha nem érzett harag és féltékenység önti el a lelkemet. Az érzések, amiket próbáltam kordában tartani a napokban, méltatlankodva követelnek figyelmet maguknak. Nem neki kellett volna csókot hintenie a tökéletesen faragott arcra. Nem neki.

Hanem nekem.

Vékony vonallá préselt ajkakkal fordítok hátat a falusiaknak, és indulok el Duvain oldalán a poros úton. Ennyi. Magunk maradtunk. Csak mi ketten és vadul száguldozó gondolataink. Nem is tudom mire kéne koncentrálnom. A távozás fájdalmára, az ismeretlen jövő hordozta veszélyekre, vagy az egyre mélyebb gyökereket eresztő érzelmeimre. Túl sok minden ez, amivel meg kell birkóznom. Vászonra lenne szükségem. Festékre és ecsetekre. Egy márványtömb kemény, hűvös érintésére. Az agyag nedves tapintására. Művészetre.

- Felkészültél? – csak akkor szólal meg, mikor már biztosan nem hallja más a szavainkat. Mindig ezt teszi. Csak akkor beszél kérdés nélkül, ha kettesben vagyunk. Csak nekem mutatja meg ezt az arcát. – Most nem a folyóban kell menekülnünk – szám sarka megrándul a biztatásnak szánt megjegyzéstől. Ujjaim vigaszt keresve érintenek meg egy gyöngyöt, tincseim között.

- Feszült vagyok. Félek attól, mit találunk a táborban – tétován választok ki egyet a lelkemet nyomó kérdések, kételyek, aggodalmak közül. Talán ez az, amit ő is tud kezelni. A legtöbbre még nem áll készen.

- Nem kell belépned a táborba, ha nem akarsz – érintése meleg súly vállamon, ami a valóságban tart. Nem engedi, hogy belesüllyedjek a félelembe. A halott barátok rémképeibe. A felperzselt sátrak és oszló testek árnyaiba. Mi van, ha rátalálok Glovir testére? Képes lennék ép ésszel kibírni? Nem tudom. De azt igen, hogy Duvain mellettem lesz, hogy támaszt nyújtson. Hogy a horgonyom legyen. – Majd én összeszedek mindent, amire szükségünk lehet.

- Nem – lassan megrázom fejemet. Hálás vagyok az ajánlatáért, de ezekkel a démonokkal meg kell harcolnom. Látnom kell a pusztítást. Látnom kell, hogy lefesthessem. Hogy másoknak is megmutathassam, mivel jár egy háború. Hogy tudjam, a holttestek már csak holttestek, és nem vadásznak rám az álmok világában. – Nekem is mennem kell. Ha nem megyek, akkor bánni fogom és a rémálmok sokkal rosszabbak lesznek – mosolyomat átszövi a szomorúság, de Duvain az igazat érdemli. Előtte nem akarom megjátszani, hogy erősebb vagyok, mint valójában. – Érzem, hogy így lenne. Ezzel szembe kell néznem – a tündékért, akik életüket adták egy ostoba háborúért. Vállalnom kell minden egyes kiontott vércseppért. Vállalnom kell magamért.

Lassú lépteink apró porfelhőket vernek a kiszáradt úton. Ebben a hajnali órában senki sincs rajtunk kívül. A kereskedők még az igazak álmát alusszák, a gazdák csak most készülődnek az induláshoz. Magunk vagyunk. Talán hetekig magunk is leszünk.

- Voltak rémálmaid az elmúlt éjjeleken? – még mindig engem figyel. Szavai és tekintete zavarba hoz. A meleg, biztonságot nyújtó testéhez bújva töltött éjszakák emléke halvány pírt csal arcomra. A figyelmessége megolvasztja a lelkem. Nem szabadna többet belelátnom mint egyszerű kedvesség, egy részem mégis remél. Görcsösem kapaszkodik a rajtam felejtett pillantásokba és gyengéd érintésekbe. Szívem kihagy egy ütemet minden alkalommal, mikor a tincseim közé túr. Lassan már természetessé válnak köztünk ezek a mozdulatok, és egy pillanatig sem bánom.

- Nem… Jól aludtam – hangom cserben hagy. Szavaim erejét elnyelik rosszul elrejtett érzelmeim.

- Akkor jó – szemem sarkából felpillantok rá, de nem látok semmit arcán. Semmi olyat, amit meg tudnék érteni. Minek látsz engem Duvain? Eljutottak hozzád korábbi szavaim? Engedni fogod valaha, hogy közelebb férkőzzek a lelkedhez? Remélem tudod, hogy nem fogom feladni.

Némaságba burkolódzva haladunk tovább, az egyre erősödő napsugarak fényében. A világ lassan életre kel körülöttünk. Az állatok ébredeznek, virágok tárják ki szirmaikat, és mintha a fák is köszöntenék az új napot szélben surrogó leveleikkel. Lassan az én kedvem is felragyog. Mintha csak a nap érintésére lett volna szüksége. Erre kell emlékeznem. Erre a pillanatra, nem a pusztításra, ami rám vár. Egyszer újra ilyen gyönyörű és élettel teli lesz a világ minden része.

Mikor az első szekér körvonalai feltűnnek a távolban, Duvain megtorpan. Kérdő pillantásomra sajnálkozó tekintet válaszol. Mintha előre tudná, hogy nem fog tetszeni, amit mond. Talán ő is kezd kiismerni engem.

- Ideje letérnünk az útról – fanyar fintorral pillantok az erdő sűrű aljnövényzete felé. Nehéz átjutni rajta, de jól elrejti a nyomainkat. Ahogy bentebb érünk, a haladás is könnyebb lesz majd, de reméltem, hogy tudjuk halogatni. Ez az út az utolsó dolog, ami még a falu békéjéhez köt.

- Miért nem maradhatunk rajta? – természetesen panaszos szavaim nincsenek rá hatással. Hosszú lépteit az erdő felé veszi, én pedig követem őt. Bárhová követném, még kérnie sem kéne. Nem a minket összekötő mágia miatt. Már régen nem amiatt vagyunk egymás mellett. – A támadás napokkal ezelőtt volt, már nem gyanakodnának két tündére – megtart egy ágat, hogy ne csapódjon vissza rám, míg a nyomában belépek a fák árnyékába. A levegő már most hűvösebbnek érződik, mint a napfényben sütkérező úton. – Lehetnénk egyszerű utazók. Egy vándor énekes és a felbérelt testőre – szüntelen beszélek, de nem próbál leállítani. Megszokta már, hogy időnként rám tör a vágy, hogy minden gondolatomat megosszam a világgal. Ha zavarja is őt hangom, sosem tette még szóvá, sőt időnként hajlandó beszélgetésbe is elegyedni velem. Szerencsére egyre gyakrabban dönt így.

- Amíg velem látnak, nem vagy biztonságban – a hangjában megbújó komorság arcul csap. Felismernék őt? Tehát tényleg nem egyszerű katona volt. Egy őrült nemes fia? A népe ellensége, vagy támogatója? Némán figyelem karcsú, de izmos alkatát, ahogy utat tör nekünk az erdőben. Harcos volt. Egy kiváló harcos. De nem csupán az. Valami már is, amit még nem sikerült megfejtenem.

- Ki voltál ezelőtt Duvain? – teszem fel halkan a kérdést, ami már nem először merül fel kettőnk közt. A nevét már tudom. Felfedett egy apró szeletet a múltjából, de ez nem elég. Többet akarok tudni róla. Meg akarom őt ismerni. A fájdalmat és örömeit, amik formálták őt. Tudni akarom miért vált ilyen borongóssá. Hogy miért fukarkodik szavaival és mosolyával. Hogy miért tartja ilyen kevésre magát.

Léptei lelassulnak, végül megáll előttem. Tekintete egészen sötétszürke, ahogy hátra pillant rám válla felett. Torkom összeszorul az érzelmektől, amiket benne látok. A hideg, borzongatóan fájdalmas, magányos érzelmektől. El akarom őket űzni onnan. Duvain nem ezt érdemli.

- Valaki, akinek halottnak kéne lennie.

oOoOo

Fáradt pislogással dőlök hátra kiterített hálózsákomon. A lombok sűrű sátrat vonnak fölénk, így nem láthatom a csillagokat. A Hold fénye is csak apró foltokban töri meg az erdő tintafekete árnyait. Tüzet nem mertünk gyújtani, Duvain szerint túl közel vagyunk a táborokhoz, még felhívnánk magunkra egy őrjárat, vagy egy magányos felderítő figyelmét. Az éjszaka hideg ujjai beférkőznek ingem alá, jeges borzongást hozva magukkal. A sötétséget nem bánom, a hideget viszont annál inkább. Nem is kérdezek semmit, közelebb fészkelődök a mellettem pihenő tünde testéhez. Tudom, hogy nem lesz vele gondja, mert segíteni akar rajtam. Meg akar óvni a rémálmaimtól, és ezért akár a közelségemet is elviseli. Megtűr maga mellett.

Mellkasa nyugodt ritmusban emelkedik és süllyed fejem alatt, és ez nekem is segít megnyugodni. Ujjai lassú játékba kezdenek egyik tincsemmel, innen tudom, hogy messze jár. Csak akkor tesz ennyire „felesleges” dolgot, ha elragadják a gondolatai. Megfigyeltem már, mikor azt hitte, hogy alszom. Néhány alakalommal már előfordult. Mellkasomat elönti a forróság, elűzve az éjszaka hidegét. Nem csak a testemet melegíti fel a közelsége, hanem a lelkemet is.

Nyugodt napunk volt, nem akadtunk össze senkivel, és nem kellett sietnünk. Tudom, hogy miattam diktált lassabb tempót, de számomra még ez is kimerítő volt. Az én testem nincs hozzászokva ekkora igénybevételhez. A faluból hozott élelem, és a néhány óránként beiktatott pihenők azonban sokat segítettek. Ahogyan az is, hogy Duvain hajlandó volt beszélgetni velem. Vagyis inkább csak hallgatni a történeteimet. Ostoba emlékek, amik jó kedvre derítenek. Ezekkel próbáltam elűzni a sötét füstfelhőt, ami egyre fojtogatóbbá vált, ahogy közeledtünk a táborhoz.

- Gyerekkoromban sok éjszakát töltöttem az erdőben – csendesen osztok meg vele egy újabb emléket. Hangom halk, pedig tudom, hogy még nem alszik. Egyszerűen csak nem akarom megzavarni az éjszakai erdő megnyugtató neszezését.

- Így büntettek a szüleid? – büntettek? Zavartan pislogok párat, mire értelmet találok halk kérdésében. Hát persze. Az ő gyerekkora gyötrelemmel volt fűszerezve. Gondolhat úgy egy erdőben töltött magányos éjszakára, mint egy gyermek valóra vált félelmére. Szívem összeszorul a gondolattól, hogy talán vele tettek hasonlót.

- Az istenekre, dehogy! – arcomat mellkasához simítva lopok illatából, hogy elűzzem a baljós sejtelmeket. Nem lenne szabad kihasználnom. Nem lenne szabad olyasmit látnom a közös éjszakáinkba, amik valójában nem is léteznek. – Ők minden alkalommal rettegtek, hogy valami bajom esett. Nem értették, hogy egy alig húsz éves tündének, hogy jut ilyen ostobaság az eszébe – ajkaimra halvány mosoly kúszik az emléktől. Sosem láttam olyan rémültnem és sápadtnak anyámat, mint azon a hajnalon, mikor hazakeveredtem. Apám csak később ért oda, mert egész este utánam kutatott az erdőben. Annyira boldogok voltak, hogy előkerültem, hogy még büntetést sem kaptam. Csak forró ölelést és végtelen szeretetet. Persze a következő alkalommal már nem úsztam meg ilyen könnyen. – De én látni akartam a baglyokat vadászat közben, hogy minél pontosabban festhessem meg őket – mosolyom kiszélesedik a néma röptű ragadozók emlékétől. Felkúsztam egy vastag faágra, és hasalva vártam míg megjelennek. Napokkal azelőtt kilestem a fészkeiket, így tudtam merre kell keresgélnem. Igazán élelmes kölyök voltam. Lehettem volna kevésbé vakmerő, de mindenkinek lehetnek hibái.

- Még szinte totyogós voltál – megvonom vállaimat, és kiélvezem a cseppnyi derűt, amit Duvain hangjában hallok. Minden pillanat, amikor sikerül őt kizökkentenem a búskomorságból, felér egy hatalmas győzelemmel.

- Egy kíváncsi totyogós – amióta járni tudok, ilyen vagyok. Meg akarom ismerni a világot. Mindent tudni akarok róla, hogy aztán megörökíthessem. Élvezni akartam az életet. Tapasztalatokat szeretni. Boldognak lenni, hogy aztán ezt tovább adhassam másoknak. – Te nem csináltál ostobaságokat gyerekként? – mindannyian hibázunk. Nem tudjuk még felmérni a tetteink súlyát. Nincs bennünk felelősségérzet. Csak boldogok akarunk lenni, ezért tesszük, ami azzá tesz minket. Duvain talán nem ilyen volt? A mély csend, amit hallgatása okoz, rossz érzetet kelt bennem. Hát persze. Egy apa, aki bántja a gyermekét. Egy anya, akit nem tudott megmenteni. Ezek nem tartoznak a boldog gyermekkor receptjéhez. – Voltál egyáltalán gyerek, Duvain? – tudja, hogy értem. Megtapasztalta azokat a dolgokat, amiket egy gyereknek meg kell? Rácsodálkozott a világra egy ártatlan szempáron keresztül? A fiatalok mindent másképp látnak. Én a gyermekkoromnak köszönhetem, hogy remélek és reményt adok.

- Nem volt rá lehetőségem – szavai nehéz súlyként rakódnak lelkemre. Egyetlen kósza könnycsepp csordul ki szememből, hogy beleivódjon Duvain ingének anyagába. Egyetlen könnycsepp egy magányos kisfiúért, aki sosem lehetett az, akinek lennie kellett volna. Aki csak gyötrelmet és fájdalmat kapott a világtól. Nem ismerte meg a szépségeit, nem látta a ragyogást és a fényt.

Tudom, hogy nem akar sajnálatot. Tudom, hogy nem akarja, hogy szánjam, de nem tudok ellenállni. Mellkasára simítom tenyeremet, majd lassan felcsúsztatom nyakára, végül pedig az arcára, míg ujjaim hegye el nem éri az ébenfekete tincseket. Bőre hűvös az éjszaka levegőjétől. Nem mozdul. Nem lök el magától, csak vár. Szíve hevesebben dobog, fonatommal játszó ujja megmerevedik. Biztosan a szánalom miatt. Sajnálom Duvain, az együttérzésem elől sem menekülhetsz örökké. Az én lelkem minden fájdalmat a sajátjaként él meg. A tiédet is.

- Ha engeded, felfedezem veled újra a világot – suttogom halk ígéretemet. Segítek neki meglátni a szépet. Vele maradok, amíg megismeri a szépségét. És tovább is, ha szeretné. – Csak rajtad múlik – ez, és még oly sok kimondatlan dolog is. Ajánlatok és érzelmek, amiket szeretnék elé tárni, de mindent elrontanék vele. Az ő lelke még nem biztos, hogy készenáll minderre.

Halk sóhajjal csúsztatom vissza tenyeremet mellkasára. Nem szól semmit, de ujjai újra mozgásba lendülnek fonatomon. Lassan távolodik tőlem a gondolatai labirintusába. Fáradt mosollyal hunyom le szemeimet, elfészkelve magamat éjszakára.

Bárhol is jársz Duvain, remélem megtalálod a válaszokat, amiket keresel.

oOoOo

- Biztosan ezt akarod? – megrezzenek a halk hangra, ami kiszakít a percek óta tartó néma dermedtségből. A szél már a pusztulás gyomorforgató szagát hozza felénk. A távolban kirajzolódó tábori kapu romjai jelzik a pokol bejáratát. Az én személyes poklom bejáratát. Képtelen voltam reggelizni, de jól döntöttem. Most biztosan viszont látnék mindent. A félelem jeges hullámai elárasztják a testemet. A végtagjaim nem engedelmeskednek. Az elmém mélyén hallom a kiáltozásokat, a ropogó tűz hangját, a halálsikolyokat. A napfény az egyetlen, ami segít. Az ereje emlékeztet rá, hogy ez nem az az éjszaka. Nem eshet bajom.

- Meg kell tennem – torkom száraz, hangom erőtlen, de elhatározásom sziklaszilárd. Nem fogok megfutamodni. Most nem. Már késő. A lelkemnek meg kell erősödnie, hogy ép maradjon ebben a világban. És tartozom ennyi tisztelettel a halottaknak. – Csak szükségem van egy kis segítségre – kérlelő pillantással csúsztatom kezemet az övébe. Hagyom, hogy a tekintetében örvénylő folyékony ezüst magával rántson. Szükségem van rá. Szükségem van a belőle áradó életre a pusztulás birodalmában. Néhány pillanat múlva ujjai megszorulnak az enyémek körül, és magukkal húzzák dermedt testemet.

Hálás, erőtlen mosollyal követem lépteit, arra a forróságra koncentrálva, ami összesimuló bőrünktől indul. A lépteim nehezek, szinte botorkálok, de nem állok meg. Kitartok. Nem vagyok egyedül.

A szag elviselhetetlenné válik, mikor a kapuhoz érünk. Vagyis ahhoz, ami egykor a kapu volt. Égett fa és hús bűze keveredik a rothadó hús gyomorforgató aromájával. A halál szaga. Duvain nem lassít. Határozott, hosszú léptekkel von maga után. Nem hagy időt rá, hogy elragadjon a kétségbeesés.

Az első a legrosszabb.

Varjak méltatlankodva károgó felhője rebben fel, magához vonzva tekintetemet. Egy felpuffadt test. Nincs rajta páncél, csak egy megszárad vértől felismerhetetlen színűvé vált könnyű ruha. Tincsek, amik egykoron talán szőkék voltak. Egy álmából felriasztott tünde. Valaki, aki talán fel sem fogta a saját halálát.

Bármerre fordítom tekintetem, csak halált látok. Dögevők által elpusztított arcokat. Elhullott hátasokat. Felismerhetetlenre égett testeket. Páncélban rothadó húst. Keményre száradt földet, ami százak vérét itta magába. Nem tudom mikor kezdtem sírni. Könnyeim megállíthatatlanul csorognak végig arcomon, és hullanak a porba. A maradványokra, amiket nem mindig tudunk kikerülni.

Valami reccsen a talpam alatt. Talán egy elszenesedett zászlórúd, talán egy elesett harcos csontja. Megrezzenve szorítom szabad tenyeremet számra, hogy tompítsam feltörő sikolyomat. Zokogás rázza testemet, de még kitartok. A könnyek segítenek. Tompítják a rám meredő tompa, üvegszerű tekintetek néma számonkérését. Dühösek rám, amiért én élek, és ők nem. Amiért én elmenekültem, míg ők meghaltak.

- Eion… - erős karok ölelnek körbe, elvárva engem a világtól. Kétségbeesett zokogásom a széles mellkasba fullad, ujjaim görcsösen markolják a puha inget. Térdeim megrogynak, de nem zuhanok a földre. Mert tartanak. Mert nem vagyok egyedül.

Duvain.

Percek telnek el, mire le tudom gyűrni a lelkemen elhatalmasodó fájdalmat. A halál bűzét érzem a számban. Undorodó fintorral harapok nyelvemre olyan erővel, hogy megérzem a vér vasas ízét. Ez segít. Ez valóságos. Ez élő.

- Bocsáss meg – suttogom erőtlenül, engedve, hogy eltávolodjon tőlem. A szürke tekintetek aggódva pásztázzák arcomat, mintha sérülés nyomát kutatná. Nem fog találni. Ez a hely a lelkemet sebzi meg, nem a testemet.

- Felismered a helyet? – állam alá nyúlva fordítja fejemet oldalra. A meglepettség egy pillanatra még könnyeimet is elapasztja. A sátrunk maradványa. A börtöné, ahová Duvaint zárták, és ahová engem küldtek büntetésből. Glovir ezzel a döntéssel mentette meg az életemet. Ingujjamba törlöm arcom, ahogy teszek egy tétova lépést a viseltes sátor felé. Az anyag néhol felhasadt, de a tűz megkegyelmezett neki. Egészen úgy fest, mint egy utolsó menedék a pusztulás földjén.

- Miért? – azokból a dolgokból, amikre szükségünk van, semmit sem fogunk megtalálni itt. Miért hozott mégis ide minket? Hogy innen könnyedén eltaláljak a tábor különböző pontjaira? Romok közt tényleg nehéz tájékozódni, de sikerült volna.

- Kutasd át a régi holmidat, és hozd el, amit csak szeretnél. Bármit, ami segít – döbbenetem alig pár pillanat alatt vált át mélységes hálába. Honnan tudta, hogy erre van szükségem? Hogy művészetre vágyom? Nem tudom mit mondhatnék. Ajkaim megremegnek, de visszatartom könnyeim. Csak forró hálával és szeretettel süllyedek bele tekintetébe. Remélem tudja. Remélem érti a ki nem mondott szavakat. – Maradj itt, míg körbe nézek. Nem kell többet látnod ebből a helyből. Már bizonyítottad a bátorságod – arcomon hagyja forró érintésének emlékét, mielőtt magamra hagyna a bűzölgő pokolban. Néhány pillanatra lehunyom szemeim, hogy erőt merítsek szavaiból. Igaza van. A rémálmaimmal megharcoltam. Visszatértem ide. Felesleges tovább gyötörnem a lelkemet.

Lassan lépek be a sátorba. Elmém kizárja a testet, ami a földön hever. Nem látok mást, csak a ládát, ami a dolgaimat rejti. Papírokat, szenet, egy kevés festéket ecsettel, amit az utolsó pillanatra tartogattam. Egy levelet, amit a szüleim írtak nekem búcsúként. Ajkamra szomorú mosoly húzódik a régi rajzaim láttán. Duvain tetoválásai. A függőcinegék fészke. Arun és Eliath egy lopott pillanata, mikor homlokukat összesimítva harcoltak a kimerültségük ellen. Naneth, ahogy a tábortűz mellett fonja a haját. Bizonyítékok arra, hogy a világ nem mindig pusztulással és halállal teli. Remélem jól vannak.

Összeszorult torokkal hajtogatom össze óvatosan a szénrajzokat, és csúsztatom őket hátizsákomba. Felesleges magammal vinnem őket, mégsem tudom itt hagyni egyiket sem. Ezek az emlékek nem illenek ide. Nem válhatnak enyészetté, egy elfeledett tömegsírban. Sarkaimra ülve hunyom le szemeimet, felidézve emlékeim közt egy dalt. Egy dalt, amit az apám énekelt az egyetlen temetésen, amin valaha részt vettem. Halkan dúdolva elevenítem fel a dallamot, majd kapcsolom hozzá a tünde nyelvű szöveget. Beleszövöm minden fájdalmamat és gyászomat az énekbe. Nem foglalkozom az arcomon végig gördülő könnycseppekkel. Csak az emlékezés számít. Az ígéret, hogy mindenki tudni fog arról, ami itt történt. Az ígéret, hogy senki sem fogja elfelejteni őket.

„Nem szerepelt a terveim közt, hogy szerelembe essek. Míg egy napon rá nem jöttem, hogy túlságosan kötődöm hozzá.”

– Akkor jó – bólintok, és közben arra gondolok, milyen békésen szuszogott, mellkasomra hajtott fejjel. Az ágyak összetolása után egyszer sem riadt fel éjjel, kipihenten ébredt reggel és a mosolya ragyogóbb lett, mint korábban bármikor. De nem csak rajta érződik a változás. Akkor vagyok nyugodt, amikor Eion mellettem van. Lassan elfelejtem, hogy sorsaink össze vannak kötve, amíg meg nem törjük a varázst. De kezdem úgy gondolni, hogy ez a nyugalom megmarad akkor is, ha nem lesz már semmi, ami összekötne. Ez a gondolat összeszorítja a gyomromat, de tudom, hogy így lesz a legjobb mindkettőnkek.

A zene erőt, boldogságot és reményt ad. A zene segít emlékezni. A dalokban gyógyírt és menedéket találhatsz. Örömöt és szerelmet. Válaszokat, és megannyi új kérdést. De pontosan ezért olyan csodálatosak. Pontosan ezért jelentenek mindenkinek mást és mást. Nem tudom olyan jól átadni az érzéseket, mint az apám, de mindent megteszek. Követem a lant tökéletes rezdüléseit, amik csodálatos harmóniát alkotnak az énekemmel. Aloz nagyon tehetséges zenész, ha egy másik időben egy másik helyen születik, sokan ismerhetnék a nevét. Járhatná a falvakat, akár a saját költeményeivel. De most nem biztonságos az az élet. Most mindenki az ismerőshöz ragaszkodik. Kivéve a kereskedők, akik nevetve, kurjantgatva élvezik a finom ételt, a sört és a kissé felvizezett bort. Na meg Ksara kacérkodását. Vajon ma sikerül valamelyiküknek bejutnia a szoknyája alá? Őszintén remélem, hogy igen. Addig sem Duvain körül legyeskedik. Még mindig nem hiszem el azt, amivel tegnap próbálkozott. Szégyentelen lány. Vajon Duvain is elutasította volna, ha hagyok neki időt? Csak remélni tudom, hogy igen. Nem akarom elképzelni, ahogy máshoz ér. Ahogy mást jutalmaz ritkán látott mosolyával. Ahogy mást figyel violával átitatott higany szemeivel. A szemekkel, amik most rám szegeződnek. A tömeg szélén, egy sötét sarokban áll, vállát a falnak vetve próbál beleolvadni az árnyakba. De én könnyedén kiszúrom őt. Előlem már nem tud elrejtőzni.

Nincs egyedül, a fogadóssal beszélget, de én csak őt látom. Boldogsággal tölt el a tudat, hogy hall engem. Mindig féltem mások előtt kiereszteni a hangom, hiszen én a művészetben teljesedtem ki, de van valami felemelő ebben is. Hogy az énekemmel hozhatok boldogságot mások életébe. Széles mosollyal és végtelen zavarral intek neki, és ő alig látható biccentéssel ugyan, de fogadja a köszöntésemet. Ez is hatalmas előrelépés, ami felébreszti a pillangókat gyomromban. Itt van és figyel. Nem a sufniban üldögél egymagában, hanem idejött. Egy önző kis hang reménykedve suttogja elmém mélyén, hogy miattam. Próbálok nem fordítani rá különösebb figyelmét, de titkon remélem, hogy nem téved.

Éjszaka hosszúra nyúlik, hangom és lelkem is kezd belefáradni a folyamatos éneklésbe. Az átadott boldogság tompán lüktető ürességet hagy maga után bennem. Nem lehet örökké csak adni, szükségem van a pihenésre és a töltődésre. Duvain látványa sokáig nyújt erőt, de idővel ő is távozik. Talán ez egy jel, hogy mára elég. Itt kell abbahagynom, ha holnap is szeretném beragyogni a fogadó éjszakáját. Egy apró kézmozdulattal jelzek Aloz-nak, aki bólintva igazítja úgy a hangokat, hogy a dalból lassan olvadjon át egyszerű dallamba, amihez nem szükséges az én támogatásom. A sok vendék az alkohol ködén keresztül nem is veszi észre a változást, egyedül Ksara ellenszenves tekintete villan rám, mielőtt nevetve csapna félre egy felé nyúló ráncos kezet. Tehát nem bocsátotta meg a tegnapit. Hát legyen. Nem bántam meg semmit.

Fejhajtással búcsúzom fiatal zenésztársamtól, és észrevétlenül leosonok a konyhába vezető ajtóhoz. A piruló hús és a friss kenyér illata éles emlékeztetője annak, hogy ideje vacsoráznom. Mióta el kellett hagynom a tábort, mintha folyamatosan éhes lennék. Nehéz ennyire beosztott étel adagokkal, de nem panaszkodhatok. Legalább jut valami az asztalunkra, és van fedél a fejünk fölött. Hálásnak kell lennem mindezért.

- A vacsorátokat már odaadtam a társadnak – a fogadós felpillant az előtte gőzölgő kondérból. Arca kipirult a forróságtól, szemei jókedvűen ragyognak. Talán hosszú hónapok óta nem volt akkora forgalma, mint a napokban. A birodalomnak sürgősen szüksége a békére. Elég volt a háború évtizedeiből. Bárcsak tehetnék valamit, hogy ne kelljen ennyi embernek szenvednie és nélkülöznie.

- Köszönöm Vurth. Van még valami, amiben segíthetek? – így is azt érzem, hogy sosem tudjuk neki meghálálni, amit értünk tett.

- Már így is sokat tettél Eion - leteszi a merőkanalat, és kezeit a zsebébe süllyesztve vesz elő egy apró bőr erszényt. Megszeppenve figyelem ahogy tenyerembe nyomja. Hallom a pénzérmék félreismerhetetlen csengését. – Az egyetlen, amit kérek, hogy énekelj holnap is.

- Én… megtisztelő – széles mosoly mögé rejtem zavaromat, és fejet hajtva rejtem el a kis erszényt. Nem gondoltam volna, hogy komolyan gondolja a fizetséget. Azt hittem az ellátással jutalmaz az elvégzett feladatokért, de úgy tűnik ő becsületesebb sokaknál, akikkel eddigi életem során találkoztam.

- Demzi üzeni, hogy vacsora előtt látogassatok el a fürdőhelységbe. Van néhány dézsa, miben még viszonylag tiszta a víz, és ha siettek, akkor melegen találjátok őket. A vendégek már végeztek – arcom felragyog a lehetőségtől, hogy végre tisztességesen lemoshatom magamról a koszt, ami lassan vékony kéregben szárad bőrömre. Tényleg nem tudom hogyan leszünk képesek meghálálni mindezt.

- A feleséged egy földre szállt angyal – nevetése még a tüzektől forró levegőjű helységet is felmelegíti.

- Tartsd meg neki a bókokat, igazán értékelni fogja – már fordul is vissza a készülő ételek felé, így jobbnak látom nem zavarni tovább. Illetve, ha nem sietünk, megint csak hideg vízzel csutakolhatjuk le magunkat. Remélem Duvain is boldog lesz. Ha jól emlékszem a táborunkban is ő volt az, aki szeretett volna mihamarabb lemosdani. Tény, hogy a tisztaság sokat segít a lelkiállapotunkon. Talán még a mosolyát is láthatom újra.

Az udvar sötét és kihalt, csak a fogadóból kiszűrődő önfeledt mulattság hangjai törik meg az éjszaka csendjét. Mélyet lélegzek a tiszta levegőből, ami felüdülés az elhasznált, alkoholgőzös testvéréhez képest. Talán, ha nem várna minket egy meleg fürdő, elmennék sétálni. Ilyen nyüzsgés után jól esne egy kis egyedüllét a gondolataimmal. De most a sufnink felé vezetnek lépteim. Duvain-hez. Ez csábítóbb, mint bármilyen séta ígérete.

Az apró kis épületbe lépve azonnal szemembe ötlik a változás. Döbbenten pislogok az átrendezett bútorokra. A ládákat áthúzogatták, és hevenyészett asztalt építettek belőle, két alacsonyabb kupaccal, amik székként használhatóak. De nem ez az egyetlen dolog. Az ágyaink összetolva, egymás mellett pihennek az egyik falnál. Én… ezt Duvain tette? Ugyan ki más jött volna ide, hogy eltöltse unalmas perceit? De miért csinálta?

- Duvain ez… - nem is tudom mit mondhatnék. Ellenkeznem kéne? Akkor biztosan megbántanám, hisz csak kedves és gondoskodó akart lenni. Köszönjem meg hálás mosollyal? Azzal elárulnám, hogy titkon abban reménykedtem, hogy ma éjszaka egyáltalán nem is kell a saját ágyamban aludnom. Ő viszont egy még jobb megoldást talált.

- Előbb vagy utóbb úgy is mellém keveredsz éjjel – én… ez… tulajdonképpen teljesen igaz. Arcomat elönti a szégyen és a végtelen zavar pírja. Nem tudom miért reménykedtem, hogy neki nem tűnik fel. Tényleg úgy tűnik, hogy már csak mellette találok nyugodt álmokra. Szégyen, hogy egyedül képtelen vagyok megbirkózni a rémképekkel, amik kisértenek. Szükségem van a melegségre és biztonságra, amit ő nyújt, az értem tapogatózó jeges ujjak erdejében. Lesütöm szemeim, és próbálom összeszedni szavaimat, de ezúttal cserben hagynak. Nem tudom mit mondjak. Minden, amit mondanék, túl soknak érződik. Olyasminek, amit még egyikünk sem bírna el. Ha nem lennék ennyire gyenge, most nem kéne ezen aggodalmaskodnom. Akkor nem kéne foglalkoznia és törődnie velem. Talán ennek köszönhető minden figyelme? Megsajnálta a gyengeségemet? Gyomromat összeszorítja a kétségbeesés, de próbálom elűzni a sötét gondolatokat. Nem. Duvain nem tenné ezt. Ő nem viselkedne így puszta sajnálatból, még akkor sem, ha rólam van szó. Marcangoló gondolataim közül puha érintése szakít ki. Ujjai egészen hűvösek lángoló arcomhoz képest. Óvatosan felemeli fejemet, hogy belezuhanhassak az ezüstóceánok szédítő hullámai. Vajon képes lennék olyan festéket kikeverni, ami eléggé visszaadja ezt a tekintetet? Ha ezüst port is keverek bele, akkor talán. Egyszer le fogom őt festeni. – Ez nem olyasmi, ami miatt szégyenkezned kell, Eion. Ez a legegyszerűbb módja, ha így elkerülnek a rémálmok és kipihened magad – neki elhiszem. A szégyen elillan szavai nyomán, de ezzel csak teret enged a zavarnak. Mi tudjuk, hogy az álmaim miatt kell együtt aludnunk, de mások félreérthetik. A mi népünkben nem számít tabunak két férfi kapcsolata, mi megtanultuk, hogy az élet hosszú, és a szerelem nem visel nemeket. De vajon az emberek mit fognak gondolni? Tűzzel és vasvillával fognak üldözni minket, mint a régi rémtörténetekben?

- Mégis, ha valaki meglátja – arcát kutatom, de semmi nyoma az enyémhez hasonló zavarnak. Őt nem érdekli, hogy esetleg mást gondolhatnak? Hogy szeretőknek hihetnek minket, ami távol áll a valóságtól? A szívem árulóként dobban meg már csak a szó gondolatától is. Duvain már több számomra, mint egy idegen. Talán egyszerű barátnál is több. De akkor mi pontosan? Erre a kérdésre még nem találtam választ.

- Ksarát elriasztotta – arcom még forróbbá válik a zavar és harag riasztó keverékétől. Megint itt járt az a lány? Hát tényleg nem ért a szép szóból? Esküszöm, hogy ha legközelebb látom, mindenféle finom szépítés nélkül megmondom neki, hogy maradjon távol Duvaintől. Nincs jogom ezt mondani neki, mégis tennem kell valamit, mert viszketek a gondolattól, hogy mesterkélt mosolyával az én búskomor útitársamat figyeli. Bár talán az ágyak megtették a hatásukat. Ha azt hiszi, hogy Duvain és én… ha azt hiszi, hogy mi… akkor talán már nem találja csábítónak a gondolatot, hogy ágyba bújjon egy tündével. Bánnom kéne a félreértést, de nem teszem. Az egyetlen gond, hogy el fog járni a szája. Pletykás lány, egy ilyen titkot biztos képtelen lesz megtartani magának.

- Félre fogják érteni az emberek – főleg, ha Ksara kicsit kiszínezi a történetet. Márpedig biztosan ki fogja, ha nem is rosszindulatból, inkább felvágásból. Minél különlegesebb történettel áll elő a többi nő előtt, annál inkább tisztelni fogják. Az emberek nagyon furcsa teremtmények.

- Tényleg zavar, mit gondolnak rólad? – visszapillantok rá, miközben a kis pénzes erszényt belesüllyesztem a Metuh-tól kapott gyógynövényes táskába. Majd fürdés és vacsora után megbeszéljük, hogy mihez kezdjünk vele. Ez lényegesen gyorsítani fogja a felszerelésünk beszerzését. Talán még arra is marad egy kevés, hogy visszavásároljak legalább egy ékszert. – Pár nap múlva elhagyjuk ezt a falut, és valószínűleg soha többé nem találkozunk velük – szavai fájdalmas jégszilánkként fúródnak mellkasomba. Ezt én is tudom. Tudom, de nem akarok gondolni rá. Kezdem megkedvelni az itt élő embereket. Duvainnek igaza van. Az ő életük olyan rövid a mienkhez képest, hogy mire lehetőségünk lesz visszatérni ide, mindenki távozott, akit ismertünk. Ha valaha lesz lehetőségünk visszatérni. Lehet a mi életünk hamarabb véget ér majd az övéknél.

- Téged nem zavar? – a ládákhoz sétálok, amit hevenyészett asztalként rendezett el. Nem túl művészi alkotás, de a célnak megfelel, és értékelem a próbálkozását. Ő is próbálja otthonossá tenni ezt a kis helyet, pontosan úgy, ahogyan én is tegnap. Örülök, hogy kezdi magáénak érezni ezt az ideiglenes kis otthont.

- Régen túl vagyunk már azon a ponton, hogy zavarjon, ha mellettem alszol – zavaran sütöm le ismét szemeimet, de ajkaimról képtelen vagyok elrejteni a mosolyt. Hálás vagyok neki, amiért elfogadta ezt a gyengeségemet. – Ezt az öregasszony küldi – csupán egy pillanatig meredek az apró csomagra értetlenül, aztán bevillan, hogy kire gondolhat. Arcomat azonnal elönti a boldogság, sugárzó mosollyal szorítom magamhoz a kis szütyőt. Tehát figyelt arra, amit tegnap mondtam, és megnézette a sebét. Hát mégsem beszélek folyton a semmibe. És Metuh is emlékezett rám, sőt ismét megajándékozott. Holnap meg kell őt látogatnom, hogy köszönetet mondjak.

- Voltál nála? Mit mondott? Rendben gyógyulsz? – a kérdések csak úgy törnek elő belőlem. Kíváncsian lesek bele a kis csomagba, amiben apró tégely pihen, valószínűleg valamilyen krémmel. Látok mellette egy kézzel írt üzenetet, de ezt későbbre halasztom.

- Azt üzeni, remek munkát végeztél – nem tudom eldönteni, hogy dicsérő szavai, vagy simogatása okoznak-e nagyobb örömet. De azt hiszem leginkább a tudat, hogy Duvain jobban van. Mikor rátaláltam, az élete az istenek kezében volt, de a veszély elmúlt. Hála a tetoválásainak és a gyógyítóknak, már nem eshet baja. Csupán azt kell megakadályoznom valahogy, hogy újra ilyen helyzetbe kerüljön. Remélem nem tervez a közeljövőben nyílhegyek elé ugrani, mert akkor közéjük kell vetnem magamat. Nem akarom többé a kiontott vérét látni. – Eion, lehet, hogy tönkretettem a kemény munkádat azért, hogy itt maradhassunk – olyan hirtelen vált témát, hogy meglepődni sincs időm. Arca elkomorul, vonásai élessé válnak, a tekintetében sötétlő aggodalom valódinak tűnik.

- Mire gondolsz? – mégis mi olyat tudott tenni, amivel magára haragíthatta Vurth-ot? Hiszen a fogadóban békével váltak el.

- Ksara megfenyegetett, ha… ha nem hálok vele, kiűznek minket a faluból – az az álnok kígyó! Hitetlenkedve pislogok társam arcába, de nem látom jelét annak, hogy viccelne. Duvain talán nem is képes viccelni. Ezt nem hiszem el. Komolyan eddig alacsonyodott ez a lány? Ha annyira viszket neki odalent, akkor keressen magának egy kereskedőt, biztosan találna önként jelentkezőket. Miért kell neki pont Duvain? A válasz kézenfekvő. Mert Duvain különleges. Tünde. Egy gyönyörű, elérhetetlen tünde. De ez még nem jogosítja fel ilyen undorító viselkedésre. Biztosra veheti, hogy lesz hozzá néhány keresetlen szavam. – Vurth nem mutatta semmi nyomát annak, hogy a lány beszélt volna vele, de sosem lehetünk elég óvatosak – igaza van. A bosszú sok mindent képes kihozni az emberekből. Ksara könnyen válhat megkeseredetté a visszautasítástól. Mert most már biztos vagyok abban, hogy Duvain vissza is utasította. Tenyere vállamon, és tekintete súlya az enyémen szinte összenyom. Itt még nincs vége. Túl komor ahhoz, hogy csak ennyi legyen. Mit művelt még az a lány? Ha hozzáért Duvainhez, akkor minden istenre esküszöm, megtanulja, hogy a tündék sem mindig finomak és ékesszólóak. – Tudom, hogy sok mindenre szükségünk lesz még az úthoz, de ha mégis rosszra fordulnának a dolgok, akkor sem kérheted, hogy gondoljam meg magam – tessék? Döbbenten pislogok a viharszürke szemekbe. Azt hiszi, hogy ilyesmire kérném? Feltételezi rólam, hogy elvárnám, hogy áruba bocsátsa a testét néhány ruháért és némi élelemért? Mégis hogyan juthat ez egyáltalán az eszébe? Mégis milyen életed volt eddig, Duvain? Nem akarom, hogy azt hidd, még mindig abban élsz. Nem engedem, hogy ilyesmit feltételezz. Soha többé nem kell olyasmit tenned, amit nem önszántadból választasz. Mellettem soha. 

- Hogy kérhetnélek ilyesmire? – kezét tenyereim közé fogva szorítom mellkasomhoz, hogy érezze, az én szívem nem hamisan dobog. Sosem lennék képes ilyesmire. Sem vele, sem másokkal. Ha valaha ilyen szörnyeteg válna belőlem, magamat vetném le egy szikláról. – A saját tested felet csak te rendelkezhetsz. Soha nem bocsátanám áruba. Nincs is jogomban – én csak egy barát vagyok. Egy egyszerű tünde, akit mellé sodort a sors. Nem a királya, nem a kapitánya, nem a szeretője. De ha bármelyik is lennék, akkor sem lenne jogom helyette dönteni. Miféle birodalom az, ahol eddig élt?

Látom lehullani a feszültség láncait arcáról. A súly eltűnik vállairól, az egész teste ellazul. Szívem hatalmasat dobban, arcom kipirul, gyomrom sorra veti a bukfenceket a mosoly láttán, amivel megajándékoz. Apró, de benne van minden szépség és érzelem, amit Duvain magában hordoz. Amit mélyen elzár és a létezéséről sem akar tudni. Pedig ilyenkor gyönyörű. Ujjaim megrezzennek, meg akarják érinteni az ajkakat, amik ezt a csodát alkotják. De azzal elriasztanám. Talán örökre.

- Pedig azt beszélik, hogy hozzád tartozom – ő bátran érint meg engem. Ő nem fél, hogy eltűnök, és talán sosem térek vissza. Hűvös ujjai jóleső borzongást indítanak el tincsim közül. Szeretem, mikor hozzám ér. Szeretem, hogy egyre természetesebbé válik a számára. Talán kezd kiszabadulni a lelke is a fogságból, ahonnan a teste már megszökött.

- Hozzám tartozol? – ajkaim szinte hangtalanul formálják a döbbent szavakat. Ezt mégis, hogy érti? Nem. Ne verj olyan hevesen, te megtévesztett szív. Biztosan nem úgy gondolja, ahogyan te.

- Vurth nem mesélte a pletykákat? – homlokomat ráncolva próbálom felidézni beszélgetéseinket, de semmi sem rémlik, ami erre utalt volna. Miért gondolják a falusiak, hogy Duvain az enyém? Megrázom fejemet, néhány fonat arcomnak csapódik a heves mozdulat közben. – Azt beszélik, hogy egy szökött herceg vagy és én vagyok a testőröd – hogy micsoda? Ez a legabszurdabb dolog, amit valaha hallottam. Még hogy az emberek fantáziája korlátolt.

A feszültség hangos nevetésként szakad föl belőlem, az utolsó, amit látok, mielőtt lehunynám szemeim, Duvain mosolya. Még hogy én herceg. Nagy bajban lenne az a királyság, amit én próbálok elvezetni. Minden művész védelmet élvezne, hatalmas ünnepségeket és kiállításokat szerveznék, nem lenne hadsereg, kegyetlenség és vérontás. Minden konfliktust észérvekkel és tárgyalásokkal próbálnánk megoldani. Szóval hamar káoszba fulladna minden. Én túl puhakezű uralkodó lennék. Minden vezetőnek szüksége van egyfajta élességre. Akár egy tökéletesre megmunkált tőr. Emellett bár kedvenc mogorva tündém tökéletesen alkalmas lenne egy lelketlen testőr szerepére, mégsem tudom elképzelni annak. Túl ragyogó lélek hozzá. Egy ragyógó lélek, aki szürke fellegek közé rejtőzik. És én leszek a napfény, ami elűzi ezeket a felhőket.

Mire elcsitul nevetésem és újra képes vagyok kinyitni szemeim, a mosolynak már nyoma sincs. Visszatért a komor, mégis gyönyörű tünde, akit ott az erdőben megismertem. Félrebillentett fejjel, széles mosollyal, és fel-fel törő kuncogással tanulmányozom arcát. Az igazat megvallva, ha valaki azt kérné, fessek meg egy herceget, az olyan lenne, mint Duvain.

- Pedig kettőnk közül inkább te nézel ki hercegnek – apró nevetésemet elfojtva osztom meg vele is a felfedezésemet.Szavaim nem várt komorságot hoznak vissza az ezüst szemekbe. Ennyire taszítja őt a gondolat, hogy könnyedén el tudom őt képzelni egy leendő uralkodónak? Pedig így van. Pont olyan távoli és elérhetetlen. Intelligens és számító. Az arcát mintha egy művész alkotta volna meg hosszú évek munkájával, és évszázadok szakértelmével. Én túl nyers és vad vagyok ahhoz, hogy egy udvar formálta herceg legyek.

- Miért gondolod így? – a komorság mögött valódi kíváncsiság rezzen. Néha nem tudok rajtad kiigazodni, Duvain.

- Az egész lényedből sugárzik valami, ami azt súgja, nagy dolgokra vagy hivatott. Az vonásaid tökéletesek és nemesek. Hűvösnek és élesnek tűnnek, mégis van bennük egy kis melegség, amit csak ritkán engedsz láttatni – nem bírom tovább, engedek a csábításnak, és ujjaimmal végig simítom álla vonalát. – Minden tünde szép, de te olyan vagy, mint egy értékes festmény. Egyedülálló és ritka. Minden tökéletlenséged csak még tökéletesebbé teszi a képet – ujjam végig rajzolja a hosszú, hegyes orrot. Gondolataim már egy napfényes szobában járnak, amit eltölt a festék illata. Szemem előtt megelevenedik a vászon és a színek játéka. – A szavaid sem illenek egy egyszerű harcoshoz – a puha, nedves ajkak tapintása ránt vissza a valóságba. Riadtan rántom el kezemet Duvain arcától, és hátrálok addig, míg lábaim az ágy szélének nem ütköznek. Arcomat ismét elönti a forróság, érzem, ahogy füleim szinte lángra kapnak. Már megint elszakadtam a valóságtól, belemerülve a művészet szépségeibe. De a legrosszabb helyzetben tettem. – Ne haragudj, elragadtattam magam – halk bocsánatkérésem inkább csak suttogás a kunyhó békés csendjében. Remélem nem rontottam el ezzel mindent. Ha mellette alszok, nem zavarják az érintéseim, de nem olyan tündének tűnik, aki élvezi a kontaktust. Nem olyan, mint én.

- Semmi baj Eion, ne emészd magad – felsandítok rá, de mikor látom, hogy arcáról hiányzik a harag, megnyugszom. Széles, megkönnyebbült mosollyal emelem fel fejemet, és huppanok le a szalmával megtöltött zsákokra.

- Legalább letöröltem egy kis koszt az arcodról. Lassan sötétebbnek tűnik a bőröd az enyémnél – a csata, a menekülés, és a kovácsműhely koromtól terhes levegője nyomott hagyott Duvain külsején. Hiába csutakoltuk le az arcunkat tegnap a vödör meleg vízzel, nem volt elég, hogy megszabadítson az elmúlt időszak viszontagságaitól.

- Egyikünknek sem ártana egy kiadós fürdő – ahogy kimondja a szavakat, mintha lámpás gyulladna fejemben. Elfelejtettem! Ó, az istenekre, teljesen kiment a fejemből! Remélem még nem késő, és Demzi megvárt minket azokkal a dézsákkal. Nem bocsájtanám meg magamnak, ha a feledékenységem miatt veszítenénk el a forró fürdő lehetőségét.

Felpattanva ragadom meg Duvain csuklóját, és húzom magammal az ajtón túl tátongó sötét éjszakába. Nem próbál megállítani, nem kérdez, egyszerűen csak követ. Hová lett a bizalmatlan idegen, aki akkor is gyanakodva nézett rá, mikor levegőt vettem? Mikor változtál meg ennyire, Duvain? A fogadóból még mindig a jókedv és italozás hangjai szűrődnek ki, de én egy másik, kisebb melléképület felé veszem az irányt. Még szivárog ki némi fény a lécek között, talán szerencsénk van.

- Vurth fölajánlotta, hogy a még meleg, viszonylag tiszta fürdővizekben lemosakodhatunk – magyarázom hadarva, hogy értelmet adjak tetteimnek. Sietve rántom fel az ajtót, aminek túloldalán párától nehéz, meleg levegő fogad. A fogadós felesége felénk fordítja arcát, amihez nedvesen tapad néhány őszülő szálakkal szőtt rézvörös tincs. Mosolya ugyanolyan elragadó, mint a lányának, de hiányzik belőle az a számítás, ami Ksarában megvan. Nem is értem hogyan válhatott ilyenné, ha a szülei ennyire csodálatos emberek.

- Már kezdtem azt hinni, a férjem elfelejtette megemlíteni nektek a fürdőt – egy-egy puha szövetet nyom a kezünkbe, amivel szárazra törölhetjük majd magunkat.

- Nem akartunk megváratni, ne haragudj, Demzi – hálás mosollyal ragadom meg szabad kezemmel az övét. – Hálásak vagyunk, hogy gondoltál ránk. A kedvességednél már csak a mosolyod lenyűgözőbb – felkacag eltúlzott bókom hallatán, és kezét kiszabadítva legyint felém. Arca kipirult a nevetéstől és a forró gőztől. Vurth-ot sokan irigyelhették fiatal korábban, és talán most is.

- Magatokra hagylak benneteket – jókedvű mosollyal sétál ki a kis épületből, behajtva maga után az ajtót. Tényleg hálás vagyok ezeknek az embereknek. Ők adták vissza a reményemet. Miattuk érzem igazán, hogy véget kell vetnünk a háborúnak.

- Remélem nem haragszol, hogy elfogadtam az ajánlatot – Duvain felé fordítom mosolyomat. Meg sem lep, hogy eddig szótlanul álldogált. Sőt, inkább csodálom, hogy nem húzódott be egy sötét sarokba, hogy minél láthatatlanabbnak tűnjön. Az illet volna hozzá igazán. – Gondoltam mindkettőnknek jól jönne – az egyik dézsához lépve mártom bele ujjamat a meleg vízbe. A borzongás jólesően fut végig testemen. Ha jól látom, Demzi még fürdőszappant is hagyott nekünk. – Talán kényelmesebb lesz, mint egy hordó – széles mosollyal pillantok hátra vállam felett, csak hogy rögtön el is kapjam tekintetemet a félmeztelen alak látványáról, aki éppen a nadrágjától készül megszabadulni. Elfelejtettem, hogy ő nem a szégyenlős fajta. A feszes fenéken végig húzódó éjfekete minták éles képe még mindig emlékeimben él. Vajon elől is ugyanúgy folytatódnak, vagy… nem Eion! Ne legyenek ennyire szégyentelen gondolataid!

- A célnak az is tökéletesen megfelelt – még akkor is képes megmosolyogtatni, mikor azt hiszem, hogy a zavar minden mást felülír. Lassan válok meg ruháimtól, remélve, hogy ő is inkább a fürdővíznek szenteli minden figyelmét. Korábban sosem zavart, ha bárki ruha nélkül látott, a művészetben a testünk egy műalkotás, egy minta, amit az istenek adtak nekünk. Most mégis lángol az arcom, mint egy ártatlan sihedernek.

Néma, boldog sóhajjal süppedek bele a meleg vízbe, Az sem zavar, hogy koszos, és nem igazán érdekel, hogy nem bőrégetően forró. Már így is több, mint amit pár napja el tudtam képzeni. És ki tudja, meddig kell majd még nélkülöznünk ezt a luxust. Bárcsak mágus lennék, és én is fel tudnám melegíteni a vizet, mint Arun. Neki olyan könnyedén megy. Mormog pár szót, összehúzza a szemöldökét, koncentrál kicsit, és puff, forró víz. Én maximum fejfájást kapnék, ha ilyesmivel próbálkoznék, és Duvain sem mutatta jelét eddig, hogy nagy varázsló lenne. Vajon képes rá, vagy csak puszta kézzel tud harcolni? Valószínűleg az utóbbi, máskülönben már a csatában megmutatta volna az erejét.

- Ismerted őt? – hosszú percek után töröm meg csak a csendet a kérdéssel, ami előző beszélgetésünk félbeszakítása óta jár fejemben.

- Kit? – vagy nem tudja összekötni a dolgokat, vagy csak nem akar hibás következtetéseket levonni.

- A valódi herceget – nem tudom, Duvain kicsoda valójában. Nem tudom ki volt, mielőtt rátaláltam az erdőben. Ugyanúgy lehetett egy őrült nemes fogságában a királyi udvarhoz közel, mint a birodalom egy távoli sarkában. De az alapján ahogy viselkedik, ahogyan harcol, szinte biztos vagyok benne, hogy a sanyarú, eltorzult gyerekkora ellenére fontos szerepet töltött be a birodalmában.

- Őt senki sem ismerte igazán – elgondolkodva döntöm hátra fejem, teljesen elmerülve a vízben, míg már nem marad más hang, csak fülem ismerős zúgása. És téged Duvain? Téged ismert valaha valaki igazán, vagy én leszek az első?

oOoOo

- Eion, nézd mit csináltam! – felemelem tekintetemet a maszatos, ragyogó arcra. Nisan szemei szinte egybe olvadnak az arcát borító sárral. Legszívesebben felnevetnék a bájos látványra, de nem akarom őt megbántani. Annyira édes. Egy fényes pont a világunk sötét fellegei között. Ruháját is kosz szennyezi, és hiába tűrtem föl karján az anyagot, az sem úszta meg a sárpakolást. Nem mintha én különbül festenék.

- Nagyon szép lett, Nisan – elismerő pillantást vetek a formátlan kis alkotásra, ami talán egy bögre alakjára emlékeztet. Láttam milyen elmélyülten dolgozott rajta, akár csak a többiek. A gyerekek lelkesedése határtalan és lenyűgöző. A kipirult arcok és ragyogó szemek értelmet adnak mindennek, amiért harcolunk. Reményt és erőt adnak. Fényt, amiből a sajátomat táplálhatom. Egy újabb dolog, amit meg akarok festeni. Ezek a csodálatos lelkek.

- Az enyém is szép lett, Eion? – egy szalmaszőke kisfiú tolja közelebb hozzám a sárállatkát, amit készített. Talán kutya lehet, de ugyanúgy látom benne akár a bárányt is.

- Ne az övét nézd, hanem az enyémet! – apró kéz takarja el előlem a formátlan állatot.

- Így kell, Eion? – újabb lelkes, visító hangocska csatlakozik a korábbiakhoz.

- Eion! – nem bírom tovább, fel kell nevetnem a sok maszatos arc és kéz láttán. Ha kapok is egy kis fejmosást a dühös anyáktól, bátran vállalom. Fogalmam sincs, mikor váltam a gyerekek tanítójává, de egyre többen és többen lettek. Nisan az apja boltjában könyörögte ki, hogy velem lehessen néhány órát, és jobb ötlet híján a kúthoz hoztam őt, hogy némi víz és homok segítségével műveket alkothassunk sárból. Az ő korában imádtam így alkotni. Az ember és tünde gyermekek talán nem is különböznek annyira.

- Mindenkié igazán gyönyörű lett. Tehetségesek vagytok – sáros ujjaimmal végig simítok néhány arcon, és beleborzolok néhány hajkoronába. Már nem tudok több kárt okozni bennük, mint eddig tettem. Így is egy dézsába kell majd meríteni mindannyijukat az este. Remélem ma is lesz egy kis maradék fürdővíz a számomra Demzinél, különben kénytelen leszek a sufnink padlóján aludni. Nem akarom összekenni Duvaint.

- De a tiéd miért szebb? – Nissan a sárba hasalva, egészen közel dugja fejét az apró sárból készült lóhoz. Szemei bandzsítva próbálnak minél több részletet észrevenni a kis szobron. Többen követik példáját, mint megannyi édes dagonyázó malacka. Szívem megtelik végtelen szeretettel ezek iránt az ártatlan gyerekek iránt. Ők még látják a világban a szépet. Ez a képesség gyakran kiveszik a felnőttekből.

- Sok-sok évem volt gyakorolni – felelem türelmesen, tovább dolgozva a szobor apró részletein. Tudom, hogy nem lesz maradandó alkotás, a sár sajnos szinte alkalmatlan erre, de legalább kis időre boldogságot csempészhetek vele pár ember életébe.

- Hazudsz, nem is vagy öreg – gyanakodva pillant fel rám egy acélkék szempár, ami a szőke kisfiúhoz tartozik. – A bátyám még fiatal, és ő akkora, mint te – mosolyom elmélyül a gyermeki logika hallatán. Hát persze, nekik egy tünde életkora még felfoghatatlan. Ők mindent ahhoz hasonlítanak a világból, amit ismernek.

- A bátyád egy ostoba kölyökkutya ehhez a fiúhoz képest, Iram – mindannyian egy emberként rezzenünk össze a rekedtes, de mégis csodálatosan ismerős hangra. Észre sem vettem az idős gyógyító közeledtét, aki most úgy tornyosul földön kuporgó csoportunk fölé, mint egy gondoskodó tyúkanyó. Vagy mint egy éhes sasmadár. Nála nehéz ezt eldönteni.

- Metuh! – boldog kis hangok kiáltozzák a nevet, miközben gazdáik lelkesen pattannak fel, eltaposva néhány sáralkotást. Szerencsére az enyém megmenekül heves örömüktől.

- El a ruhámtól a koszos kis mancsaitokkal – a zsörtölődés ellenére mosolyogva simít végig néhány fejbúbon, és meglepő könnyedséggel kapja karjaiba az egyik kacagó kislányt. Ki hitte volna, hogy ennyi idősen is ilyen jó erőben van. – Egy csikó vigyáz a többire? – a kérdést már hozzám intézi. Tekintete ragyog a ráncokkal árkolt arcban. Ezek a szemek sokkal fiatalabbnak tűnnek a személynél, aki hordozza őket. Vagy pont, hogy idősebbnek? Nem tudom, hová tegyelek a világban, Metuh.

- Én csak a művészetet próbáltam megszerettetni velük – széles mosollyal mutatok a félig eltaposott, alaktalan remekművekre, amit a parányi kezek alkottak. – Legközelebb kiállítást is készítünk belőlük – helyeslő lelkes sikongatások a jutalmam, és egy lágy mosoly. – Csatlakozol hozzánk? – nem is olyan nehéz elképzelni a gyerekek közt térdeplő gyógyító látványát. Úgy érzem ő lenne az első, aki sárgolyót nyomna valaki fejébe. Van valami szertelen csillogás azokban a sötét szemekben.

- Talán egy másik időben. Most azért jöttem, hogy nyugodt szívvel tarthass a társaddal – értetlenül pislogok fel rá, de ő csak egy minden tudó mosollyal biccent balra, anélkül, hogy egyáltalán odapillantana. Kissé hátra dőlök, hogy a gyerekkupactól láthassam, pontosan mire is gondol. Szívem hatalmasat dobban, mellkasomat elönti a forró boldogság. Duvain. Lassan közeledik a kovácsműhelyhez vezető úton. Lehet csak a véletlen sodorta erre, lehet pont engem keres, bármelyik is a valóság, örülök, hogy itt van. Én magam is gondoltam rá, hogy meglátogatom őt, de nem akartam zavarni.

- Honnan tudtad, hogy…? – kérdő pillantásomra csak egy sejtelmes mosoly a válasz. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy Metuh nem egyszerű gyógyító. De akkor micsoda?

- Ő a barátod, Eion? – a kislány, akit az idős nő a karjaiban tart, kíváncsian forgatja a fejét, hogy jobban szemügyre vehesse a közeledő Duvaint.

- Nagyon magas – motyogja Iram, óvatosan húzódva be Metuh szoknyája mögé.

- És ijesztően néz ki! – páran követik a szőke fiúcska példáját, biztonságos távolból méregetve a tündét, aki időközben megállt mellettünk.

- Te nem félsz tőle, Eion? – Nisan a fülemhez hajolva suttogja a szavakat, amik tökéletesen hallhatóak bárki számára. A gyerekeknek sosem erőssége a suttogás. Sem a diszkréció.

- Nem. Kissé ugyan mogorva, de egyáltalán nem gonosz – a barna szemek keskenyre szűkülve méregetik társamat, míg meg nem születik a végső ítélet. Egy széles mosoly, és apró biccentés.

- Akkor én sem félek – muszáj felkuncognom a maszatos arcú kislány bátorságán. Tényleg különleges gyermek.

- Na gyerünk ifijak, szedjünk néhány csokor vadvirágot az anyáitoknak – nem rossz ötlet. Akkor talán kevésbé ájulnak el sárban hempergett utódaik láttán.

Széles, lágy mosollyal figyelem, ahogy időnként vissza-vissza fordulva intenek búcsút, és követik Metuh könnyed lépteit. Mint egy tyúkanyó megannyi kiscsibével. Ismét egy olyan látvány, ami ecsetért és vászonért kiált.

- Szerinted mi ő valójában? – Duvain kérdése nem ér váratlanul, hiszen ugyanezek a szavak fogalmazódtak meg bennem is. Ő is érzi, amit én. A gyógyítót körül lengő különleges aurát, a mosolya mögött rejlő tudást, a megfoghatatlan erőt, ami az időt, törékeny testből árad.

- Egy csoda – ez a legpontosabb válasz, amit adni tudok. Egészen addig követem tekintetemmel a távolodó alakokat, míg el nem tűnnek az egyik ház mögött. Csak ez után vagyok képes felpillantani az éles vonásokkal megalkotott arcra. – Egy csoda, akit meg kell becsülnünk – tekintetem egybe olvad a folyékony ezüst szemekkel. Nem szól semmit, de látom, ahogy válaszomat ízlelgeti. Úgy tűnik ma nincs olyan beszédes kedvében, mint tegnap este. Sebaj, én mindkettőnk helyett tudok eleget fecsegni. – Gondolom te nem szeretnél beszállni az alkotásba – az arcán megjelenő kifejezés előcsal belőlem egy hangos nevetést. Mintha azzal az ötlettel álltam volna elő, hogy rágcsáljunk nyers csirkelábat ebédre. Végtére is igaza van. Amennyire el tudtam képzelni Metuh-t a sárban magam mellett, annyira képtelen vagyok Duvaint. Ő nem illik ide. Ő selymek, és a selymek közé rejtett acél birodalmába való. Egy olyan világba, ami nekem túl rideg és élettelen. Egy olyan valóságba, ahová nekem kell fényt csempésznem.

Visszafordítom figyelmemet a sárból készült paripa alakjához, elvégezve az utolsó simításokat. Néhány fonott tincs előre bukik vállamon, belelógva a puha sárba. De nem érdekel. Most nem létezik más, csak a kis szobor, és az, amit életre akarok kelteni vele. Egy nyughatatlan csődör ereje. Nem tudom mennyi idő telik el, a percek átfolynak ujjaim között, míg elégedetten hátra nem dőlök.

- Gyönyörű – meglepetten kapom föl pillantásomat, arcomon halvány pírral és büszke mosollyal. A higany szemek az alkotásomat figyelik. Az alkotásomat, és engem. De a bók biztosan a szobornak szólt. A korábbi hang halk suttogással próbálja elhitetni velem, hogy talán mégsem a lovat találja gyönyörűnek, de rácsapom az ajtót. Felesleges reményeket keltenie bennem.

- Köszönöm, Duvain – felkecmergek a sárból, megpróbálva lesöpörni néhány megszáradt darabot ruhámról, de reménytelen próbálkozásnak tűnik. Azt hiszem a fürdő mellett a ruháimat is ki kell majd mosnom. Nem bánom. A művészet sosem tiszta. Ilyen tekintetben nem. – Ha szeretnéd, téged is megtanítalak rá – játékos mosollyal sétálok a kúthoz, hogy egy vödör vízzel tisztítsam meg magam legalább részben. Mégsem énekelhetek csatakos süldőmalacként a fogadóban.

- Elvesztegetett energia lenne – kiveszi kezemből a kötelet, mintha megunta volna ügyetlen erőlködésemet. Méltatlankodhatnék, hogy egyedül is meg tudom oldani, hiszen erősebb vagyok, mint tűnök. A márványtömbök sem magukat mozgatják. De nem szólok, csak hálás mosollyal fogadom segítségét.

- Ne írd le magad – a kút hideg vize libabőrössé teszi bőrömet. Vacogva borzongok meg, de folytatom a sár levakarását karjaimról és arcomról. Ez a büntetés a felelőtlenségemért. – Miért vagy itt? A kovácsnak nincs már szüksége rád? – egyik tincsem végét a vödörbe mártva szabadítom meg az arany fonatot a vastag sárrétegtől. Nem szép látvány a barnuló víz, de az az igazság, hogy voltam már sokkal rosszabb formában is. Akkor tanultam meg, hogy csak egy kiadós fürdés után mehetek haza, ha nem akarom magamra vonni anyám haragját.

- Más dolga akadt – mosolyogva forgatom meg szemeimet a szűkszavú válasz hallatán. A beszédes Duvaint jobban kedvelem, még akkor is, ha bosszantóan nyersen fogalmaz. Nyersen, mégis kétértelműen. Erre is csak ő képes.

- Akkor együtt ebédelünk? – felpillantok rá, és még éppen elkapom tekintetét, ami a bal fülemen csillogó aranygyűrűt figyeli. Zavart, de boldog pírral simulnak ujjaim az ékszerre. Ez az egyetlen, amit visszavásároltam, mert nem akartam felesleges dolgokra szórni a kevés pénzt, amit Vurth adott. – A szüleimtől kaptam, mielőtt eljöttem. Képtelen voltam lemondani róla – mosolyomba apró szomorúság vegyül búcsúölelésük emlékétől. A puha szülői csókoktól, amit időnként most is érzek homlokomon. Hiányoznak. Annyira hiányoznak. Ha ez a kis ékszer velem van, könnyebb elviselnem a távolságot.

- Örülök, hogy boldoggá tesz – meglepetten pislogok párat, mielőtt mosolyom elmélyülne, és tekintetem beleveszne a mályvával színezet ezüst örvényekbe. Köszönöm Duvain. Köszönöm, hogy megértesz.

Egy pillanatra lehunyt szemmel élvezem az arcomat simogató forró napsugarakat. Nem tudok ráunni. Minden sokkal élőbbnek és ragyogóbbnak tűnik, mint tegnap. Kaelnek nem sok feladata volt ma a számomra, de holnapra várhatóak a vándorkereskedők, akik feltöltik a bolt polcainak egy részét. Akkor majd megint szüksége lesz a segítségemre. Jobb ötlet nem lévén a fogadóba mentem, és ennél jobban nem is dönthettem volna. Vurth a fogadós sugárzó arccal fogadott, és rengeteg mosogatni valóval. Az éjszaka beállított egy csapat utazó, akik bőségesen megfizették a kései étkezést és szállást. A pénz pedig igazán boldoggá tudja tenni az embereket, főleg, ha napról napra kell élniük. Talán a jó hangulatnak, talán Vurth gondoskodó természetének köszönhetem, de az ajándék ebéd közben felajánlotta, hogy megszállhatunk egy üres kis épületben a fogadó mögött. Alig nagyobb egy sufninál, de szélvédett, és kényelmesebb fekhelyekkel kínál, mint az erdő, ahol most töltjük az éjszakákat. Vagyis az erdő, amiről azt hiszik, hogy ott töltjük. Gyűlölök hazudni, de mégsem árulhattam el, hogy megloptuk az egyik falusit, és engedély nélkül lopóztunk be a csűrjbe. Nem látnának minket szívesen tovább. De a kényelmes fekhely, és egy didergés nélküli éjszaka reménye túl csábító volt. Csupán abban kell reménykednem, hogy Deornak sem lesz ellenvetése ellene. Neki is be kell látnia, hogy közelebb kell kerülnünk a falusiakhoz, ha be akarunk tőlük szerezni mindent, amire a hosszú út alatt szükségünk lehet.

Napok óta nem voltam ennyire boldog, és jóllakott. Meglepő, mennyit javít a hangulaton egy kiadós étkezés. Remélem hamarosan Deor arcán is láthatom majd ezt a boldogságot. Talán ismét gyönyörködhetek a mosolyában, jutalmul az ügyességemért. Minél többször gondolkodom azon, hogy mit is érzek a mogorva tünde iránt, annál biztosabb vagyok első gondolataimban. Bár nem sokat tudok róla, nem ismerem a homályba burkolódzó múltját, sem a tündét, aki az előtt volt, mielőtt Deorrá vált, de abban biztos vagyok, hogy ő nem gonosz és rossz. Érzem a tettein, a lopott pillantásain, amiket időnként rajtam felejt. Ő jó. Sőt, a ragyogása mindenkit elhomályosíthatna, ha nem zárná be saját magát. Meg fogom őt ismerni, és nem fogok elmozdulni mellőle. Ezt nem a bűbájom mondatja velem, a mágikus kapcsolat, ami köztünk van, semmi ilyesmit nem szülhet. Ezt a szívem mondatja velem. A gyomrom apróra zsugorodik, ha arra gondolok, hogy visszatér a népéhez, hogy lázadást szítva áldozza fel az életét. Le kell erről beszélnem. Nem sétálhat magányosan a vesztébe. Megrázom magam, hogy leperegjenek a baljós gondolatok. Ez még a jövő kérdése. Egy olyan probléma, amit nem itt, nem a jelen Eionnak kell megoldania.

A térkép, amit az elmúlt napokban alkottam elmémben a településről, egészen pontosnak tűnik. A művészek egyik képessége, amit sokan nem értékelnek igazán. Könnyűszerrel akadok rá a forró tüzek füstjébe burkolódzó kovácsműhelyre. Pár nappal ezelőtt Deorhoz illőnek gondoltam volna ezt a helyet, de már tudnám elképzelni róla, hogy kétkezi munkás lett volna. Most, ha rá gondolok, alakja komor pompával átszőtt háttér előtt jelenik meg. Bárcsak többet tudhatnék a múltjáról, és róla. Talán elegendők voltak a szavaim és a külön töltött idő, hogy ő is belássa, változtatnia kell. Hogy ki kell lépnie az árnyak közül, ahová egy számomra ismeretlen ellenség elől rejtőzött.

A műhely levegője forrón marja arcomat, bár a tüzek többsége éppen csak lobog, nincsenek felszítva. Hamarosan azt is meglátom, hogy miért. Deor, és a kovács éppen az ebéd maradékát csomagolják el. Arcomra széles mosoly költözik a megnyugvástól, hogy robosztus férfi ennyire körültekintően gondoskodik egy mogorva tündéről. Megtehetné, hogy étel nélkül dolgoztatja, kihasználva az ingyen munkaerőt, de olyan, mintha ebben a faluban senki sem ismerné az aljasság fogalmát. Mintha itt mindenki lelke tiszta és igaz lenne. Gyűlölöm az uralkodókat, és az ostoba háborújukat, hogy lassan megtörik ezeket a csodálatos embereket. Olyan rövid az életük, és azt is szenvedésben nélkülözve kell leélniük.

Lassút pislogva űzöm el ezeket a gondolatokat, és lopok egy pillantást a meglepett, sápadt arcról. Nem kell ennyire értetlenül állni az ittlétem előtt, nem szándékoztam kalapácsot és fogót ragadni. Bár valószínűleg akkor döbbenne meg igazán, ha látná, milyen tehetségesen bánok vésőkkel és kalapácsokkal. Bár a festészet a szerelmem, mindig is imádtam szobrokat készíteni. A művészet minden része csodálatos.

- Eion vagyok – lehajtom fejem üdvözlés képen, a jutalmam pedig egy halvány mosoly. Szimpatikus férfi, és nem csak azért, mert tisztességesen bánik Deorral. Látom a tekintetén, hogy megbízhatunk benne, ahogyan ő is látja rajtam, hogy nem jelentek fenyegetést semmire és senkire. Annak lát, mint mindenki más. Egy törékeny, óvni való tündének. Nem bánom, talán nem is téved akkorát. – Beszélhetnénk pár szót? – mosolyom kiszélesedik, ahogy tekintetem belemerül az ezüst örvényekbe. Hiányzik belőlük az a halványlila melegség, amit csak időnként látok felbukkanni. Vajon el tudnám érni valahogy, hogy örökké ott maradjanak? Nem tudom miért akarom ezt közönség nélkül megosztani vele, de talán azért, mert kicsit önző vagyok. Csak magamnak akarom a boldogságát.

- Ő a barátod? – el is felejtettem, hogy nem szólt még rólam. Ha tovább maradunk, akkor idővel úgyis fény derült volna a köztünk lévő kapcsolatra. A szatócs már látott minket együtt, a kis településeken pedig gyorsan terjednek a pletykák. Így legalább nem fogja hazugnak hinni Deort.

- Együtt utazunk – szavai pofonként csattannak arcomon, fájdalommal töltve meg mellkasomat. Torkom összeszorul az érzelemmentes, hűvös hang hallatán. Ennyi vagyok hát? Egy egyszerű útitárs, akitől minél hamarabb meg kell szabadulnia? Nem lehetek csak ennyi. Minden tette, minden gondoskodása az ellenkezőjét sugallja. Bár nemrég sodródtunk egymás mellé, már többet köszönhetünk egymásnak, mint bárkinek. Az életünket.

„Együtt utazunk.”

És ha elérjük a célunkat, akkor elválunk? Tényleg nem próbálkozol Deor? Nem engedsz azoknak az érzéseknek, amik ott rejtőznek a szürke tekintet mögött? Amik időnként előtörnek, melegséggel töltve el a fagyos arcot? Bárcsak ne hagynád elsorvadni magad. Bár csak egy rövid kijelentés volt, mégis elárultnak érzem magam.

„Te pedig túlságosan is bízol.”

Igen. Bíztam benne, hogy ő is látja, amit én. Hogy ő is érzi. De már nem tudom, hogy mit gondoljak. Arcomat a nap felé fordítva lélegzek mélyet a tiszta levegőből, hogy kitisztítsam gondolataim. Tudom, hogy mögöttem áll, hallottam lépteit, de nincs erőm felé fordulni. Nem akarom látni a tekintetében a hideg közönyt, amit valójában irántam érez. Talán tényleg csak egy idegen vagyok neki, akivel a balsors összekötötte, és bármit megtenne a szabadulásért.

- Beszélni szerettél volna velem – bárcsak ne akartam volna. Nem vágytam ezekre a szavakra, és a sebekre, amiket szívemen ejtenek. Mikor vált ennyire fontossá számomra, hogy mit gondol rólam ez a tünde? Mikor kezdtem el ennyire vágyni rá, hogy közel kerülhessek hozz? Összezavarodtam. Időre és távolságra van szükségem.

- Sikerült elrendeznem, hogy megszállhassunk a fogadóban – gyorsan, korábbi boldogságom lenyomata nélkül. Csak szabadulni akarok innen, elmenekülni, mielőtt meglátja könnyeim, amik torkomat szorongatják. – A fogadós azt mondta, használhatjuk a raktára melletti üres sufnit arra a pár napra, amíg itt vagyunk. Ha ma előbb el tudsz jönni, összeszedhetnénk a holminkat a csűrből és éjjel már nem kéne zsákokon aludnunk – bár ő talán boldogabb lenne, ha csak én mennék. Ha végre egyedül lehetne, hiszen találkozásunk óta csak erre vágyhat. Hogy megszabaduljon az útitárstól, akit hozzá köt a sors kényszere.

Válasz nem érkezik, így az apró veteményesben zöldellő növényekre szegezett pillantással indulok a kapu felé. Csupán két lépést tudok megtenni, míg nevem meg nem állít. Bármennyire is lüktet a seb, amit okozott, képtelen vagyok őt csak úgy itt hagyni. Bármit kérne tőlem, még most is képes lennék megtenni. Mosolyt erőszakolnék ajkaimra, és fájdalmamat elfojtva teljesíteném kérését. Mert ilyen vagyok. Szánalmasan gyenge.

- Megbántottalak – hangja közelebbről szól, de nem tudok kiolvasni belőle semmit. Gratulálok Deor, nagyszerű felfedezést tettél. Hálásnak kellene lennem, amiért észrevetted a fájdalmamat? Hát nem vagyok. Még nem tudok megbocsájtani neked ezért. Még nem tudom megérteni miért csinálod mindezt. Csak bólintok, mintha meg kéne erősítenem szavait. Legszívesebben hallgatásba burkolódznék, de tudom, az nem megoldás. Mindig arra tanítottak, hogy az érzelmek fontosak, még ha fájdalmasak is. Őszintének kell lennem, hogy megérthessen, hogy pontosan tisztában legyen vele, mit tett.

- Azt hittem, azok után, amiken keresztül mentünk, több vagyok, mint útitárs – minden bátorságomra szükségem van, hogy felé tudjak fordulni. Hogy tekintetem összefonódhasson a szürkeséggel, amiből semmit sem tudok kiolvasni. Én sosem lennék képes így elrejteni az érzéseim. Ő viszont valószínűleg egész életében ezt tette. – Megmentetted az életemet, és én is a tiéd. Miért nem látsz esélyt arra, hogy barátok legyünk? – szívem fájdalmasan esik ki üteméből. Ő többre vágyik, mint egyszerű barátság, de józanságom már ennyivel is megelégedne. Ha elég közel kerülnék hozzá, ha a barátja lehetnék, akkor talán lenne esélyem rá, hogy megkedveljen. Hogy ne akarjon elhagyni, mikor eljön az ideje.

- Minél kevesebb közöd van hozzám, annál jobb – kezdem elveszteni a harcot, könnyeimmel szemben. Egy szökevény csepp égeti végig arcomat, mintha izzó, olvadt fém lenne. Miért mondja ezt? Miért akar elüldözni maga mellől, miután annyi mindent tett értem? Megmentette az életemet. Gondoskodott rólam. Magához ölelt, mikor az álmaimmal küzdöttem. El akar lökni, mégis tincseim közé simít a hosszú ujjakkal, gondolatokat fest puha érintéseivel az ajkaimra. Amikor rám néz a lilával átszőtt szürkeséggel, nem ezt a rideg, elutasító tündét látom. Az egy olyan férfi, aki élvezi a belőlem áradó fényt, és mindent megtesz, hogy még jobban ragyogjak. Miért rejti most el előlem?

- Ez a válaszod arra, amit reggel mondtam? – düh és fájdalom kavarog bennem. Szemeim égnek, de még kitartok. Mély sóhajjal próbálom kontrollálni érzelmeimet. Ő hogyan képes ezeket hátra hagyni? Hogyan képes rá, hogy hagyja elsorvadni a lelkét a sötét zárkában, ahol az életét töltötte? Nincs semmi jó a világban, amiért legalább megpróbálnál szabaddá válni? Fejének ingatása arra utal, hogy nincs. Ő már eldöntötte, hogy ott marad, hogy nincs rám szüksége. Mégsem tudom elhinni neki. Nem akarom elhinni neki. – A tetteid ellentmondanak a szavaidnak. Hazug vagy, Deor – arcába suttogom a dühös, megvető szavakat. Azt akarja, hogy távolságot tartsak tőle, mégis magához ölel, amikor szükségem van rá. Nem akarja, hogy mellette legyek, mégsem ölt meg a csata hevében, pedig senki sem rótta volna fel neki. Egyetlen hazugságába került volna. Hazugságba, amiben nem akad párja.

- Nem ismersz – pont ez fáj annyira. Nem engeded, hogy közel férkőzzek. Hogy megismerjem a sötétséget, ami ilyenné formált. Hogy kirántsalak a mocsárból, ami szépen lassan teljesen magába húz téged. Nincs jogod elkomorodni, és úgy tenni, mintha ez az én hibám lenne. Mintha egy ostoba kölyök lennék, aki nem ért semmit. Hiszen te nem hagyod, hogy bármit is megértsek.

- Hát akkor mondd el, hogy ki vagy! – hangom életesen hasít keresztül a városka nyugodt csendjén. A fájdalmat egy röpke pillanatra elnyomja a fojtogató, izzó harag. Ujjaim ökölbe szorulnak, hogy mellkasára vágjanak, hogy követeljem magamnak a figyelmét. – Mesélj el mindent az életedről. Hol nőttél fel? Voltak barátaid? Tudni akarom. Minden bánatoddal és szenvedéseddel együtt – nem ért meg engem. Még most sem látja, hogy engem nem taszít a sötétség, ami a lelkében rejtőzik. Én tudom, hogy nem kell ott maradnia örökké. Ha engedné, segíthetnék neki. De mindezek előtt saját magán kell segítenie. Miért nem látod ezt, Deor? – lehajtom fejem, mert nem tudom elviselni tovább tekintetének súlyát. – Szeretnélek megismerni. Szeretném tudni a neved. Miért nem lehet? – a düh hamar elpárolog, csak a sivár, üres fájdalmat hagyva maga után. Hangom erőtlen, talán nem is sikerül minden szót megformálnom. Miért küzd ellenem ennyire? Miért nem engedi át magát azoknak az érzéseknek, amik időnként előtörnek belőle? Mintha boldognak lenni és kedvelni valakit bűn lenne. Akkor ideje, hogy újabb bűnöket kövessen el.

Könnyeim nem akarnak elapadni hiába törlöm le őket az ing egyre jobban elkoszolódó ujjával. Maszatos a portól, és a Deor okozta fájdalomtól. Nem tudom mire vélni a csendet. Talán eljutottak hozzá szavaim, amik éppen átformálják gondolatait. Talán belátja, hogy igazam volt. Ő sem lehet annyira érzéketlen és rideg, hogy ne érezze tettei súlyát. Ennyire nem tehették őt tönkre gyermekkorában. Ha kell, akkor életünk végéig elismétlem neki minden nap, hogy ő nem egy szörnyeteg, nem kell úgy élnie. Megváltozhat, csupán döntésre kell jutnia.

- Este találkozunk a csűrnél – ennyi? Egyszerűen ennyi? Döbbenten kapom fel fejem, de alig néhány pillanat múlva már ő menekül tekintetem elől. Legalább viseld el a következményeket, Deor. Ha összezúzod valaki lelkét, akkor legyen bátorságod végig nézni. De most gyáván elfutsz. Nem így ismertelek meg. De valószínűleg még egyáltalán nem is ismerlek.

- Akkor este – fájdalmamat magamhoz ölelve fordítok hátat neki, és bármennyire szeretnék futni, lelassítom lépteim. Vajon még követ a tekintetével, vagy azonnal visszaindult a műhelybe, mintha semmi sem történt volna. Egyáltalán érzett bármit? Felfogta, hogy mit és miért akarok? Valószínűleg igen, mégis ezt teszi velem. Kegyetlen vagy Deor. Kegyetlen, de nem szörnyeteg.

oOoOo

Az erdő megnyugtató csendje gyógyír fájdalmasan sajgó sebemre. Nem volt kedvem az emberekhez, nem lettem volna képes boldognak és ragyogónak mutatkozni előttük. Látnak ők elég szenvedést, nincs szükségük az enyémre is. Össze kellett szednem az erőmet ahhoz, hogy visszataláljak az énemhez, aki örömet okoz másoknak. Szükségem volt egy kis művészetre. Ujjaim gyengéden simítanak végig az ágdarabra vésett mintákon. Az apró kést Vurth adta nekem, hogy könnyebb legyen gyógynövényeket gyűjtenem. Eredetileg ezért jöttem a várost ölelő erdőségbe, de nem tudtam koncentrálni. Most már könnyebben megy. A faragás és vésetek készítése nem csak a gondolataimat rendszerezte, hanem dühömet is teljesen elapasztotta. Próbáltam megérteni Deort. Rájönni, hogy miért nem képes elismerni magának sem, hogy ez nem élet, és azt hiszem rájöttem az okokra. Ő csak ezt az életet ismeri. Egy szenvedéssel teli, érzelemmentes világot. Már csak arra kéne rájönnöm, miért nem enged be, hogy segíthessek neki kijutni. Feladhatnám. Ez lenne a könnyebb döntés. Hagyni mindent, és elviselni a fájdalmat, ami velem marad, miután elhagy. Úgysem tudnám megakadályozni benne. Ha zokogva ölelném magamhoz, könyörögnék neki, hogy ne menjen, csak lefejtené magáról karjaimat, és elsétálna. Tényleg ezt tenné? Nem tudom.

Sóhajtva hajítom félre a botot, remélve, hogy ha egyszer ráakad valaki, örömét leli benne. Ideje, hogy keressek néhány növényt, ami segíthet Deor sérülésén, vagy a falu gyógyítója örömmel fogadja cserébe krémekért és tiszta kötésért. Jobb ötlet lett volna először hozzá menni, de nem volt erőm. Most sincs sokkal több, de a természet gyógyít. Kell találnom valamilyen megoldást, amivel ráébreszthetem őt a valóságra. Amivel beláttathatom vele, hogy könnyebb lenne, ha közel engedne magához. Bárcsak lenne valaki, akitől tanácsot kérhetnék. Hiányzik a családom és a barátaim. Mindenkinek igaza volt. A háború nem való nekem. Senkinek sem való. Mindent tönkretesz és elpusztít maga körül. Karon akarom ragadni Deort és magammal húzni őt a birodalmunk biztonságos részébe. A helyre, ahol felnőttem. Ott talán ő is képes lenne boldog lenni. A honvágy olyan erővel szakad mellkasomra, hogy szinte minden levegőt kiszorít belőle. Hátra dőlök a puha, mohával borított talajon, és mélyeket lélegezve próbálok felülkerekedni rajta.

El akarok menni innen.

Haza.

oOoOo

A nap már majdnem lebukott a háztetők mögött, mire a gyógyítóhoz érek. Segítséget kellet kérnem néhány embertő, de végül eljutottam a célomhoz. És már mosolyogni is képes voltam rájuk. A szomorúság még mindig rágja mellkasomat éles fogaival, de kezdem megszokni jelenlétét. Könnyebb, ha nem kell Deor rideg tekintetét látnom. Úgy könnyebben tettetem, hogy minden rendben.

A ház körüli veteményesben gyógynövények sokasága növekszik, félreérthetetlenül tudtára adva mindenkinek, hogy kinek is az otthona. Néhányat felismerek közülük, de nem mindegyiket. Talán a tündék nem használják olyan gyakorisággal őket, vagy csupán az én tudásom kopott meg. Csalódottan konstatálom, hogy jónéhány olyan virág színpompázik itt, ami a karomban fekvő gyűjteményben is pihen. Talán mégsem volt ez olyan jó ötlet. Valószínűleg semmi újat és hasznosat nem tudtam hozni neki, csupán nevetség tárgyává válnék. Miért zavar? Talán mert még mindig túl sok sebem van. Mielőtt sarkon fordulhatnék, kinyílik az ajtó, és foglyul ejt egy megélt évek súlyától nehéz szempár ragyogása. Az idős nő arcát mély ráncok szántják fel, mégis látszik rajta, hogy egykoron mennyire gyönyörű lehetett. Meg akarom őt festeni. Nem a fiatal énjét, hanem azt, akivé vált. Mert még most is annyira szépséges, bár talán nem mindenki látja annak.

- Minden fiatal tünde ilyen neveletlen? Bejössz, vagy csak állsz ott tátott szájjal, mint fejére ejtett bamba csikó? – hangja érdes, de egyáltalán nem fülsértő. Lágyít rajta az ajkain bujkáló halvány mosoly. Első döbbenetem hamar elillan, és ajkaim lemásolják mosolyát. Csupán ez a pár pillanat elég volt ahhoz, hogy megkedveljem őt.

- Honnan tudod, hogy fiatal vagyok? – őszintén kíváncsi vagyok a válaszára. A mi fajunknál a valódi kort szinte lehetetlen megmondani, még számunkra is.

- A tekinteted – zavartan dörzsölöm meg arcomat szabad kezemmel, és bólintva hajtom meg fejemet előtte. Ebben lehet valami. Még nem láttam és éltem meg annyi mindent, mint mások. Ezek szerint nem én vagyok az első tünde, akivel találkozik. Ha fontos város volt egykoron, akkor az én fajomból is sokan megpihenhettek itt, vagy akár élhettek is. Mióta kitört a háború, a népünk inkább visszahúzott a saját városaiba, távol a határoktól. Remélem egyszer újra eljönnek azok az idők, mikor bárhol nyugodtan élhetünk.

- Elnézést az udvariatlanságomért. Eion vagyok – elégedett mosollyal biccent, és félrelép az ajtóból, hogy beengedjen. Ez a rész apró üzletté van alakítva, a polcokon üvegcsék sorakoznak, a plafonról szárított növények csokrai lógnak. Az ismerős illatok nyugalmat és fájdalmat hoznak magukkal. A táborban a gyógyítók körül is mindig ehhez hasonlókat éreztem. Remélem sikeresen átjutottak a portálon, és sokukat újra láthatom majd.

- Metuh – mutatkozik be kurtán, miközben a szoba nagy részét elfoglaló hatalmas asztalhoz lép, és int, hogy tegyem le a növényeket. Ez a hely lehet a munkája és az otthona is. Ahogy észrevettem, a legtöbb gyógyító mindennél előrébb valónak gondolja mások segítését. A gyógyítás összefonódik az életükkel, és ez talán az embereknél sincs másképp. – Miért jöttél el hozzám? A tested nem tűnik sérültnek – meglepetten pislogok a növényeket válogató nőre. Nem kerülte el figyelmemet a szavaiban rejlő utalás. Ő tudja, hogy nem csak a test szenvedhet lüktető sebektől. Csak ezekre sokkal nehezebb gyógyírt találni.

- Ismerem a gyógynövényeket, de nem igazán értek a használatukhoz – zavartan kezdek játszadozni egy gyönggyel, míg a ráncos ujjak mozgását figyelem. Nem remegnek meg egy pillanatra sem, hosszú évek gyakorlatával rendezik a gyógynövényeket. Kétség sem fér hozzá, az egész életét ennek szentelte. – De az útitársam megsérült – hangom megremegve ejti ki a gyűlölt szót. Nem akarom így hívni őt, de nem tudom, mi másnak nevezhetném. Ő hadakozik azellen, hogy a barátom legyen. Az én szívem pedig többért könyörög.

- Sokat jelent a számodra? – meglepődhetnék, mégsem teszem. Az idős gyógyító mintha minden szavam mögött felfedezné a valóságot. Ennyire nyilvánvalóak lennének a gondolataim és az érzéseim, vagy ő tanulta meg felismerni őket a hosszú évek alatt? Bármelyik is az igazság, nem bánom. Én nem Deor vagyok. Nem célom örökké és mindenki előtt titkolózni.

- Ő… fontos nekem. Magam sem tudom hogyan és miért, de rövid idő alatt azzá vált – leszegett fejjel, halkan ejtem ki a szavakat, amik csak nemrég fogalmazódtak meg bennem. Hosszú éveket töltöttem el barátok oldalán, akikhez sosem kötődtem ennyire, akkor sem, ha éppen a mágiámmal játszottunk. Ez nem lehet a varázslat. Ez egyszerűen az istenek egy ostoba, kínzó játéka. – Bocsáss meg, nem akartalak untatni – többet mondtam, mint kellett volna. Valószínűleg van jobb dolga is, mint egy elveszett tünde siralmait hallgatni.

- Badarság, hiszen én kérdeztem – legyintve hessegeti el bocsánatkérésemet. – Ha elfogadsz egy tanácsot, akkor nem engeded el őt. Az életetek talán hosszabb, mint a miénk, de megtanultam, hogy mindenhez ragaszkodni kell, ami fontos a számodra, különben idővel megbánod – némán hallgatom szavait, amik hiányzó darabként pattannak bele a kirakósba, amit eddig értelmezni próbáltam. Ezt akartam tenni, de nem mertem kimondani még magamnak sem. Deor el akar lökni magától, de én küzdeni akarok érte. Úgy érzem, ha engedek és hagyom kisétálni őt az életemből, többet veszítek, mint egy barátot. Az emberek sokszor másképp látják a világot, mint mi. Az ő életük egy pillangószárny rebbenése a miénkhez képest, mégis annyival bölcsebbek lehetnek nálunk. Sajnálom, hogy nem ismerhettem többet közülük, nem tanulhattam tőlük. Metuhnak igaza van. Ha elengedném Deort, évszázadokig bánkódnék miatta. De hogyan érhetném el, hogy ne koloncként tekintsem rám? Erre nincs válaszom. – Na de nézzük, hogy mit tehetünk érted – tekintetem a gyógyítót figyeli, de gondolataim messze járnak. Egy ezüst szemű, szürke viharfelhő körül.

oOoOo

Még a Metuh-hoz tett kitérőmmel együtt is hamarabb érek vissza a csűrhöz, mint Deor. A külön töltött idő segített elhatározni, hogy nem fogok engedni. Bármennyire is próbál ellökni, megpróbálom megértetni vele, hogy nem fog működni. Eleget hangoztatta, hogy jobb nekem, ha nem ismerem őt igazán és nem vagyok a közelében. Felnőtt vagyok, el tudom dönteni, hogy mi a jó nekem. Meg kell értenie, hogy pont azzal árt, ha eltaszít. De nem tudom, hogyan fogom mindezt a tudtára adni. A mellkasomat még mindig összeszorítja a szomorúság, ha felidézem a napközbeni emlékeket. Fájdalmat okozott, és még nem tudtam elfelejteni ezt igazán.

Sóhajtva ölelem magamhoz a kevés holmit, amink van, és húzódom be a csűr árnyékába. Nem szeretném, hogy a gazda az utolsó éjszakán fedezze fel jelenlétünket. Siralmasan kevés dolgunk van, koszos és megviselt ruháink, a térkép, a Deortól kapott köpeny, és a két kard, amiket még a táborból hoztunk magunkkal. Ha gond nélkül meg akarjuk találni a seregünk megmaradt tagjait, sokkal több dologra lesz szükségünk. Hosszú napokat fogunk még itt tölteni. Hosszú napjaim vannak, hogy meggyőzzem Deort.

Magas alakja hamarosan kibontakozik az alkonyati félhomályból. A kezében egy ugyanolyan köpeny pihen, mint amibe én burkolódzom. Tehát a kovács felismerte, hogy szükségünk lehet még egyre belőle. Tényleg túl kedvesek az emberek ebben a kisvárosban. Hogyan tudták megőrizni ezt a ragyogást ilyen sötét időkben? Metuh is többet adott, mint elvárhattam volna. Kenőcsöt a gyorsabb sebgyógyulásért, lázcsillapító cseppeket, amiket elég belekeverni, szárított növényeket, amikből gyógyteát főzhetek, és tiszta vászont, amivel be tudom kötözni a sebeket. Még egy kis táskát is kaptam tőle, amiben mindezt magammal hordhatom. Nem tudom minek köszönhetem mindezt, de sosem leszek képes meghálálni neki.

Nem szól semmit, de némasága ugyanolyan éles fájdalomként mar mellkasomba, mint korábbi szavai. Miért is reménykedtem legalább egy bocsánatkérésben? Hiszen ő biztosan nem sajnálja. Görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy az ő világa nem való másnak. Én hiszem, hogy abból a világból neki is szabadulnia kéne.

- Induljunk – végül én töröm meg a csendet, de képtelen vagyok elviselni pillantását. Félek, hogy megint elhatalmasodnának rajtam az érzelmeim. Félek, hogy megint rákiáltanék és könyörögnék, hogy ne legyen egy csökönyös szamár. Talán ezt kéne tennem. De nem itt, és nem most, ahol sokan meghallhatnak minket. Az egyetlen, amit tesz, hogy megfoszt a kardok súlyától. Szívem megdobban a gondoskodó tettől, ami megint ellent mond korábbi szavainak. Hazug vagy, Deor. Te magad sem tudod, hogy mire vágysz. Vagy ha meg is értetted saját vágyaid, képtelen vagy engedni nekik. Meddig gyötörsz még mindkettőnket? Nem tudom mi járhat a fejében, nem tudom egyáltalán itt van-e velem, de nem szólal meg. Végig némaságba burkolódzik, míg oda nem érünk a fogadóhoz. Nekem pedig nincs erőm hozzá, hogy kirántsam belőle.

Vurth már vár ránk, azzal a széles mosollyal, amit távozásomkor is viselt. Nem akarok adósa maradni, is mosolyra húzott ajkakkal hajtom meg fejemet előtte. A kezében egy kis csomaggal, aminek illatától üres gyomrom fájdalmasan megkordul. Nem elég, hogy szállást kapunk tőle, még friss vacsorát is. Remélem egyszer módomban áll majd meghálálni mindezt.

- Örülök, hogy ismét látlak, Eion – felém nyújtja a csomagot, amit szabad kezemmel el is veszek tőle. A sült hús illatától összefut a nyál a számban. Tényleg túl jó hozzánk. – Ő biztosan a barátod, akiről korábban meséltél – végigméri Deort, homloka ráncokba szalad, de mosolyát megőrzi. Sejtem mi járhat a fejébe. A rideg, sápadt arc sokkal inkább megfelel az arrogáns tündékről alkotott képnek, mint én. De idővel talán többen meg fogják érteni, hogy Deor is érez. Hogy benne is van melegség, bármennyire próbálja eltemetni. Ezt a melegséget nekem kell előcsalogatnom, hiszen mindig is ez volt a célom. Azért vagyok a világon, hogy beragyogjam mások életét, és segítsek, hogy ők maguk is képesek legyenek fényt andi.

- Igen. Bocsátsd meg neki az udvariatlanságát, sok mindenen ment keresztül, és nem igazán beszédes fajta – mosolyom talán most először válik igazán őszintévé délelőtt óta. Mert Deorról beszélek. Az igazi Deorról, akit valahogy elő kell csalogatnom, és magam mellett kell tartanom. Bármennyi fájdalmat is okozott nekem, még mindig képes a puszta gondolata megnyugvással és boldogsággal eltölteni. Ostoba egy világ ez. És ostoba egy szív.

- Amíg te kezeskedsz érte, nem vonom kétségbe a szavad – bólintva int, hogy kövessük a fogadó mögé. Ő is ugyanolyan vakon képes bízni, mint én. Látod, Deor? Ha nem lenne bizalom a világban, sokkal nehezebb dolgunk lenne. Talán már nem is élnénk, ott vesztünk volna mindketten a csatában, ahogy… ahogy sokan mások. Torkom összeszorul, de mosolyomat és vidám hangomat megőzöm, míg a fogadóssal társalgok séta közben. Úgy tűnik ez egy jó hét, ismét érkezett néhány utazó, mintha a határ környéke hangyaboly módjára bojdult volna föl. A pontos okát még nem tudni, de ha nyitott füllel járok, talán elcsíphetek néhány információt. Talán Vurth lányával is beszélhetnék, ő felszolgáló, és a részeg utazók mindig sokat fecsegnek a csinos fiatal hölgyeknek. Ez az egyetlen esélyünk arra, hogy megtudjuk mi zajlik körülöttünk.

A kis épület tényleg alig nevezhető többnek sufninál, de láthatólag mindent megtettek, hogy kényelmes legyen a számunkra. Az ágyak csábítóan puhának tűnnek a korábbi zsákokhoz képest, és a néhány gyertya fénye tökéletesen felváltja majd a csűr lécei közt beszűrődő csillagok fényét. Az ágyakon kívül más bútor nincs, csupán néhány láda szolgál ülőalkalmatosságként, vagy asztalként. Bőven több, mint ami ismeretlen, nincstelen tündéknek járna.

Vurth távozása után a csend túl nehézzé válik. Próbálom elterelni gondolatiam, és lefoglalni megremegő kezeimet egy kis rendezkedéssel. Sajnos azonban nincs annyi csomagunk, hogy ez sokáig kitartson. A napokban mosószappant is szereznem kell, hogy a nadrágjainkat és az ingemet is kitisztítsam a folyónál. A lopott ruhák kényelmesek ugyan, de koszolódnak, és bármikor használhatatlanná válhatnak. Deornak pedig egy másik inget is szereznem kell, mert a régi túlságosan használhatatlanná vált. Lehet, hogy már az enyémből sem jönnek ki a vérfoltok, azokkal pedig túl feltűnővé válnánk. Talán mondanom kéne valamit. Megtörni a csendet, de nem tudom hogyan. Tegyek úgy, mintha már nem fájnának korábbi szavai, és teljesen elfelejtettem volna őket? Próbáljam neki elmagyarázni, hogy bármennyire hevesen is próbálkozik, engem nem fog tudni hátra hagyni? Vessem a szemére, hogy annyira meg akar védeni saját magától, hogy észre sem veszi, én nem erre vágyom? Általában nem okoznak nehézséget a szavak, most mégsem találom őket.

- Olyan vagy, mint az anyám – döbbenten kapom fel fejem, az engem figyelő szürke szempár irányába. Tekintetén látom, hogy nincs teljesen mellettem, hogy emlékek között bolyong. Boldogtalan emlékek között.

„Csak egy valakit akartam megmenteni, de elbuktam.”

Már említette őt. Az első éjszakán, a táborban. A fájdalom és bűntudat, ami akkor a hangjában bujkált, most értelmet nyer. Torkom összeszorul, bőröm hűvössé válik, de nem szólok semmit. Most rajta a sor, hogy beszéljen.

- Őt is mindig az érzelmei vezérelték, és sokat sírt miattam – tekintetét a földre szegezi, talán a bánat, talán a bűntudat miatt. Szívem belesajdul, hogy így kell látnom őt, ugyanakkor boldogsággal telik meg, hogy végre nem zárkózik be a sötétségbe. A múltjáról beszél, önszántából. Egy olyan emberről, aki talán fontos volt neki. A hangjában rejlő elnyomott érzelmek alapján az volt. Talán most is az. – Szerintem apám csak azért hagyta életben, mert élvezettel töltötte el, hogy gyötörheti – a fagyos döbbenet végigszáguld testemen, lábaim megremegnek, azzal fenyegetve, hogy nem viselik el többé súlyomat. Lassú léptekkel helyezkedem el Deorral szemben a másik ágyon, magamhoz ölelve a ruháinkat rejtő kis csomagot. Úgy érzem szükségem van valamire, amibe kapaszkodhatok. Ami elhiteti vele, hogy ez itt a valóság. Csúf, fájdalommal teli, de őszinte valóság. Talán most érettek be szavaim? Talán végre megértette, miért akarok többet tudni róla? Minden információra szomjazó utazóként csapok le. Így talán én is jobban megérthetem őt. Talán kevésbé fognak fájni szavai, ha tisztábban látom, hogy miért mondta ki őket.

- A szörnyeteg, akinek a fogságában éltél, az apád volt? – hangom halk, mintha egy szarvashoz beszélnék, akit egyetlen hirtelen mozdulat elriaszthat. Remélem, hogy rosszul értelmezem a szavait. Remélem, hogy a két történet nem függ össze, és csak az után került fogságba, hogy elhagyta a szülői házat. De hiú ábránd, hiszen ő maga mondta, hogy még fiatal volt. Alig látható bólintásától gyomrom kavarogni kezd, torkom összeszorul, tenyereim pedig hűvössé és nyirkossá válnak. Az a sok szörnyűség, amit a tekintetéből olvastam ki korábban, mint az apja műve? A szörnyeteg, aki a saját mintájára akarta formálni őt, ezzel majdnem tönkretéve egy csodálatos lelket, a férfi volt, akinek a létezését köszönheti? Nem. Ezt nem hiszem el. – Hogy tehet bárki ilyet a saját gyermekével? – kétségbeesett hitetlenkedéssel szorulnak meg ujjaim a csomagon. A szülőknek szeretniük kéne a gyermeküket. Gondoskodniuk róla, és óvni őt mindentől. Nem meggyötörni és összezúzni. Akkor a tetoválásokat is neki köszönheti? Ezzel akarta erősebbé tenni a fiát, hogy elviseljen mindent, amit rázúdít. Kegyetlen. Szívtelen. Egy szörnyeteg.

- Úgy nevelt, hogy méltó legyek a nevéhez – miféle birodalomban nőtt ő föl? Ott mindenki így bánik a gyermekével? Nem. Nem lehet, hogy a határ túloldalán csak szörnyetegek élnek. – Önmagán kívül senkit sem szeretett – elég belenéznem a szürke viharfelhőkként kavargó tekintetbe, hogy tudjam, igazat mondd. Hogy az emlékek tompán lüktető sebhelyeket hagytak benne, amik örökké vele maradnak. Magamhoz akarom ölelni őt. El akarom mondani neki, hogy már nincs egyedül. Már nem él annak a szörnyetegnek a karmai között, nem kell engednie, hogy itt is fájdalmat okozzon neki. – A gyerekkoromról kérdeztél, a barátaimról, de ilyen kiváltságom sosem volt. A kiképzésem akkor kezdődött, amikor megtanultam járni, ha nem az életemért küzdöttem, akkor szigorú tanárok vettek körül, és ősöreg könyveket tanulmányoztam – talán még sosem beszélt ennyit egyszerre. Sosem osztott meg magáról ilyen fontos dolgokat, mégis minden szava súlyos sziklaként nehezedik mellkasomra. Miféle szörnyeteg képes ezt művelni egy kisgyermekkel? A saját fiával. Egy ártatlan, fiatal tündével. Ez sok mindent megmagyaráz. Hogy miért ilyen komor, hogy miért nem képes mosolyogni és nevetni, hogy miért kell folyamatosan harcolnia az árnyak ellen, amik olyan gyakran eluralkodnak vonásain. Barátok és boldogság nélkül felnőni… csoda, hogy ennyire ép tudott maradni. Én beleőrültem volna a helyében. De Deor erős. Erősebb, mint bárki, akit ismerek. – Egyetlen barátom volt, de őt kivégeztette az apám – arca elsötétül, hangját átszövi a mély fájdalom. Szinte fuldokolom a sötétségtől, amit rám zúdít, de kitartok. Érte még ezt is átvészelem. Többé nem hagyom, hogy egyedül bolyongjon az emlékei komor útvesztőjében. Szívem sajog a fiúért, akinek annyi szenvedést kellett átélnie. A férfiért, aki most itt ül előttem, és a saját démonjaival küzd. – Tilos volt bármit is éreznem. Tilos volt még az is, hogy megöleljem az anyám. Egyetlen célja volt a létezésemnek, hogy büszkévé tegyem a szörnyeteget, aki megteremtett – hát ezért vált ilyenné. Ezért nem tud mit mit kezdeni az érzésekkel, és ezért zárkózik el előlem. Ebbe a világba nem akar magával húzni, inkább egyedül viseli a sorsát, ami túl nagy teher egyetlen tündének. Annyira sajnálom Deor. Nem kellett volna mindezen keresztülmenned. Nem érdemelted ezt. A benned lévő forró ragyogás eltompult a kínok miatt, de kitartott. Talán sosem válhatsz azzá, akivé kellett volna, de nem kell szörnyetegként élned. Az nem te vagy. Lehunyt szemekkel tartom vissza könnyeim, amik Deorért hullanának. Nem. Nem érte, hanem a tündéért, aki egykoron volt. De nem akarom, hogy lássa őket. Nem a sajnálatomra van szüksége, hanem a segítségemre. Nem a könnyeimre, hanem arra a fényre, amivel elűzhetem az őt körbevevő fojtogató sötétséget. Képtelen lennék magára hagyni őt, és képtelen lennél ölbe tett kézzel nézni, ahogy egy szörnyeteg emlékképe felzabálja a lelkét. Ki fogom őt hozni onnan, és soha többé nem engedem oda vissza. – Nem tudok mást, csak szenvedést adni neked. Ne kérd, hogy a közelemben légy. Ne akarj úgy összetörni, mint az anyám – tehát tényleg értem tett mindent. Nem látod, Deor? Óvni próbálsz, mert érzel. Távol akarsz tartani a sötétségtől, mert végre találtál valakit, aki fontos az életedben. Neked is meg kéne fogadnod Metuh tanácsát, és megragadni azt, amit igazán akarsz. Csak remélni tudom, hogy ez nem az üres magány.

Nem fogok összetörni. Én ki fogok tartani, és elviselek minden sötétséget, amit magában tartogat a jövőnk. A közös jövőnk. Nem tudom még pontosan megfogalmazni az érzéseket, amiket kelt bennem, de abban egészen biztos vagyok, hogy nem akarom őt elveszteni. Hogy mellette akarok maradni még hosszú évszázadokig, hogy többé ne legyen magányos. Félreteszem a csomagot, és végre engedek a késztetésnek, ami már percek óta hozzá húz. Görnyedt teste mellé ülök, lesütött szemei és megereszkedett válla látványa égeti a szememet. Megint a könnyeimmel küzdök, de most nincs itt az idejük. Ennek a pillanatnak nincs rájuk szüksége. Deornak viszont szüksége van rám.

Kezeimet arcára simítva lopom el űzött tekintetét. Arca betegesen sápadtnak tűnik napbarnította bőröm mellett, mégis mintha ez lenne a tökéletes bizonyítéka, annak, hogy kiegészítjük egymást. Hogy az ő sötétségének az én fényemre van szüksége. Nem lehetett véletlen, hogy rátaláltam az erdőben, és megmentettem az életét. Talán az istenek tervezték el, talán a sors.

- Te nem az apád vagy – halkan suttogom a szavakat, hüvelykujjammal végigsimítva arcának puha bőrén. – Már nem mellette vagy. Kiléphetsz az árnyékából. Szabadon élhetsz, úgy ahogy jólesik. Soha többé nem kell az apádra gondolnod, ha nem akarsz – és erre annyiszor fogom őt emlékeztetni, ahányszor csak szüksége van rá. Nem engedheti, hogy az a szörnyeteg örökké uralja az életét. El kell szakítania a kötelékeket, amik hozzá kötik, bármennyire is nehéz. Homlokomat az övéhez simítom, hogy igazán érezze, itt vagyok. Hogy elűzzem a fájdalmat a tekintetéből, a merevséget a tagjaiból. Fel akarom szabadítani a tündét, aki egykor volt. Aki Deorrá vált. – Soha többé nem kell megfelelned senkinek, csak saját magadnak. Olyan ember lehetsz, amiről csak álmodni mertél. Nem vagy szörnyeteg, Deor – halk szavaim beleolvadnak a szoba csendjébe, de tudom, hogy hallja őket. Érzem teste apró rezdülésein, a tenyerembe dörgölődző arc puhaságán. Illata, ami mindig segített a nyugodt álmok megtalálásában, orromba kúszik. Szívem lassú, elégedett dobbanásokkal köszönti közelségét. Valamiért hiszem, hogy többé nem próbál majd ellökni magától. Hogy végre ő is megértette, köztünk több van, mint egyszerű útitársak között. Mellette akarok lenni, mikor kibontja a szárnyait, és végleg lerázza magáról az apja árnyékát.

- Duvain – izzó forróság áradt szét mellkasomban ettől az egyetlen halk névtől. A névtől, amit végre felfedett előttem. A névtől, ami ugyanolyan csodálatos, mint a tünde, aki viseli. Én nem látom őt ennyire sötétnek, de még így is jobban illik hozzá, mint a választott álnév. Duvain. Halvány mosollyal ízlelgetem magamban a nevet, amit már most imádok. Amiért végtelenül hálás vagyok. Engedek a késztetésnek, és szoros ölelésbe vonom a szürke viharfelhőt. Nem törődök teste merevségével, hiszen már tudom, hogy ez csak egy rossz berögződés. Az ostoba gyerekkori szabályok és elvárások lenyomata. Nem kerülhetett közel senkihez. Nem érinthetett meg másokat, talán még rájuk sem mosolyoghatott anélkül, hogy büntetést kapott volna érte. De majd én megtanítom neki, hogy érezni nem bűn. Hogy megérinteni, megölelni egy barátot az egyik legcsodálatosabb dolog a világon. Végre újra érzem azt a boldogságot, amit reggel. Mindenhol átjár, felmelegít, és egyre erősebbé válik Deor közelségétől. Nem. Duvain közelségétől. Ezt még meg kell szoknom.

- Köszönöm – ingébe suttogom hálás szavaimat. Hálás vagyok neki, hogy végre beengedett a falak mögé, vagy legalábbis egy apró rést mert nyitni rajtuk. Hálás vagyok, hogy végre megválaszolta a kérdéseimet, és nem próbált ismét ellökni. És hálás vagyok, amiért végre képes ellazulva körém fonni karjait. Még csak alvás közben éreztem ölelését, de az egészen más volt. Szükséges dolog, amit segítségként nyújtott. Ez most őszinte érzelmekkel teli. Nem tudom, hogy saját szívverésem hangosabb, vagy Duvain mellkasának ütemes lüktetése. Talán a kettő együtt. Tökéletesnek érződnek ölelő karjai, és széles válla. Illata teljesen beborít, nem érzek mást, csak őt. Hogy él, és itt van velem.

Nem akarom őt elengedni. Túl jó, túl kellemes. Mintha végre minden a helyére kerülne. De nem akarom ráerőltetni magam. Nem akarom, hogy egyszerre túl sok legyen neki. Még tanulja, hogy mit jelent barátkozni. Végül mégis a testéből áradó forróság józanít ki. Egész nap dolgozott, a megerőltetés és a kimerültség csak ront az állapotán. Még pihentetnie kéne a sérülését, nem pedig egész nap gyötörnie magát. Biztosan megint felszökött a láza. Túl sok minden történt vele ma. Biztosan az sem segített, hogy én is meggyötörtem mentálisan. Kitisztítom és átkötözöm a sebét, megvacsoráztatom és ágyba parancsolom. Fel kell adnia a sebezhetetlen mogorva tünde szerepét. Elhúzódom tőle, tekintetünk találkozik egy rövid pillanatra. Annyi érzelem kavarog a szürke örvényekben, hogy szinte megrémít. Még sosem láttam tőle egyszerre ennyit. Ezeket én okoztam? Vagy a lehetőség fénye, hogy végre önmaga lehet? Bármelyik is, boldog vagyok, hogy láthatom őket.

- A sebed – zavarom eluralkodik rajtam, most, hogy nem hallom megnyugtató szívverését. Talán túlzásba estem, és nem kellett volna ölelésbe vonnom? De én ilyen vagyok. Vágyok az érintésekre. És kezdem azt érezni, hogy az ő érintéseire jobban, mint bárki máséra. – Megint lázas vagy – szinte menekülve lépek ágyamhoz, hogy a Metuh-tól kapott táskából előkeressem a tökéletes gyógyszert. Az egyik ládán pihen egy kancsó víz és két korsó, abban el tudom keverni a cseppeket, amik majd segítenek neki.

- Attól tartok, ez nem olyan láz, amelyet a gyógynövényeid csillapíthatnának – ezek már nem egyszerű gyógynövények, de persze ezt ő még nem tudhatja. Nem meséltem neki a gyógyítónál tett látogatásomról. Már éppen belekezdenék a magyarázatba, mikor tekintetem újra összeakad az érzelmektől terhes szürke pillantással. Villámként hasít belém a felismerés, a forróság elönti arcomat és hasamat. Ó. Szóval ő… óó. Megpördülve rejtem el zavaromat, és a mosolyt, ami ebben az illetlen helyzetben ajkaimra költözik. Szóval Duvain… ő… engem… - Kimegyek – szinte meg sem hallom szavait, de az ajtó nyikorgó csukódása kilopja az erőt a lábaimból. A szalmazsákokra roskadva temetem lángoló arcomat tenyereimbe, és széles mosollyal dőlök hátra ágyamon. A boldogság szinte szétfeszít mellkasomat. Tehát tényleg nem vagyok neki közömbös. Ha más nem is, a testem vonzza őt. Már ez is több, mint amit pár órája remélhettem. Halkan felnevetve ölelem magamhoz korábban levetett köpenyemet, és hasra fordulva fúrom arcomat a durva, de mégis puha anyagba. Duvain vágyik rám. Ennek meg kéne rémíteni, fel kéne háborodnom rajta, vagy legalább megbotránkozni, de képtelen vagyok. Nem érzek mást, csak boldogságot, és egy kis zavart. De ez természetes, hiszen ő sem közömbös a számomra. Csak még nem állok készen rá, hogy ezt megosszam vele. Nem akarom elriasztani őt, hiszen még annyira új világban mozog. Türelmesnek kell lennem. Azt hiszem képes leszek rá. Azt hiszem.

Ujjaim bizseregve követelik, hogy alkossak. Rajzolni akarok. Festeni. Megmutatni a világnak az örömöt, ami most beragyogja a lelkemet. Hogy mások is részesülhessenek ebből a fényből. De sajnos se festékem, se vásznam. Még egy egyszerű papírlapom sincs. Egy művész belepusztulhat, ha elzárják az alkotástól? Nem tudom. Talán elsorvadhatunk, de túléljük. Szerencsére én még messze vagyok ettől. Viszont el kell foglalnom magamat, ezért felkelek, és folytatom az ételes batyu bontogatását, amit korábban elkezdtem. Nem hiszek a szememnek. Vurth kegyesebb volt hozzánk, mint remélhettem. Egy egész sült csirke pihen a vászonba csomagolva, a tegnapról már ismert héjában sült krumplikkal. Tényleg nagyon jó hangulatban lehet, ha ennyi mindent ad nekünk. Ebből bőven tudunk holnap reggelre is félretenni.

Az ételeket kipakolom a ládára, amin a korsó víz is pihen, majd az ágyra telepedve kezdem fürkészni az ajtót. Nem kellene folyamatosan bámulnom, időnként kényszerítem magam, hogy a gyertyák lángjának táncát figyeljem, de nehéz. Most, hogy tudom, hogyan érez, most, hogy jobban értem a tettei okát, nem vágyom rá, hogy külön legyünk. Tudom, hogy a mágiám nem engedi őt túl messzire, mégis aggódom, hogy talán megbánta őszinteségét, és visszamegy a csűrbe, magamra hagyva az éjszaka sötétjével. Nem. Ő nem tenne ilyet.

Megrezzenek a halk kopogásra, és homlokomat ráncolva pattanok fel az ágyról. Duvain nem kopogna, de a fogadóson és családján kívül más nem tudja, hogy itt vagyunk. Halkan kikiáltva adok engedélyt a belépésre, és az ajtóban szinte azonnal feltűnik Ksara, a fogadós lánya. Vörösesbarna tincsei vastag fonatban pihennek vállán, arcán zavart mosoly játszik, ahogy egy hatalmas, gőzölgő vízzel teli vödröt tart kezeiben. Mellé sietve veszem el tőle a súlyos terhet, és teszem le a kunyhó döngölt padlójára.

- Köszönöm – kiseper arcából néhány kósza szálat, és félve pillant körbe a kis szobában, mintha keresne valamit. Vagy valakit. Mosolyom megrezzen a felismeréstől, hogy miért ő hozta a nehéz vödröt, nem pedig valamelyik bátyja. – Apám sajnálja, hogy nem tud rendes dézsát küldeni nektek, de jelenleg mindegyik foglalt. A vándorkereskedők lassan megérkeznek, így hosszú idő után újra van élet a fogadóban – miután megbizonyosodott róla, hogy egyedül vagyok, felém fordítja mogyoróbarna szemeit. Kedves fiatal lány, aki rengeteget beszél, a pletykák éltetik, de a rosszindulat hiányzik belőle. Kissé forróvérű, ha hihetek az apjának, de meglepő tehetséggel utasítja rendre azokat a vendégeket, akik túlságosan felöntöttek a garatra. Csupán kétszer jártam itt, de már az első nap volt szerencsém látni ezt a képességét.

- Így is többet kaptunk, mint amit érdemeltünk volna. Hálásak vagyunk az apádnak, mindent meg fogunk tenni, hogy viszonozzuk önzetlenségét – még magam sem tudom hogyan, de így lesz. Most a munkámmal tudom meghálálni, később talán lesz más lehetőségem is.

- Ebben egészen biztos vagyok – széles mosollyal bólint, majd arcára halvány rózsaszín pír költözik. Mellkasom összeszorul, mert pontosan tudom, hogy mi fog következni. – Az útitársad merre jár? Reméltem, hogy őt is köszönthetem – hát persze. Köszöntheted, és meginvitálhatod a szoknyád alá az istálló egy sötét zugában. Vagyis… mikre gondolok? Korábban sosem feltételeztem volna ilyesmit, mégis mi ütött belém? Talán ezt okozza az alkotás hiánya. Képtelen leszek kordában tartani az érzelmeimet. Mielőtt válaszolhatnék, és udvariasan elküldhetném, újra nyílik az ajtó. Ezúttal az lép be rajta, akit vártam. Csak túl korán. Még igazán bolyonghatott volna egy keveset. Tekintete végigpillant a piruló arcú lányon, majd az én mosolygó arcomon pihen meg. Mintha nem látna mást rajtam kívül. Szívem elégedetten dobban, lábaim azonnal hozzá vinnének, de ellenállok. Nem ölelhetem magamhoz minden alkalommal, mikor megpillantom őt.

- Duvain, ő is Ksara, a fogadós lánya. Hozott nekünk forró vizet, amivel megmosakodhatunk – tekintete a földön pihenő vödörre siklik, majd a lányra, akinek egyre nagyobb zavar ül ki az arcára. Szemei csillognak, arca vörös, mintha láz kínozná a testét, de ez ismét nem az a fajta, amit képes lennék meggyógyítani. Duvain valóban különleges szépséggel megáldott tünde, mégis zavar, hogy ezt más is látja rajtam kívül.

- Örülök a találkozásnak, Duvain – hangja megremeg, de mosolya szélesebb, mint valaha. Mintha elbűvölték volna. Talán van valamilyen mágiája útitársamnak, amiről nem tudok? Kétlem, hiszen akkor már korábban is használta volna. – Megtennéd, hogy visszakísérsz a fogadóhoz? Furcsa alakok járnak a sötétben – az arcátlan kérdéstől dühös fintorba húzódik arcom, de szerencsére Ksara ezt nem láthatja, mert minden figyelmét más köti le. Visszavonom a visszavonást. Tényleg mindent megtenne, hogy egy tündével enyeleghessen. Hogy van hozzá mersze? Hiszen nem is ismeri! Kétlem, hogy Duvaint csábítaná az ajánlat, de jobbnak látom közbe lépni. Újra magamra varázsolom mosolyomat, és kifejezéstelen arcú társam mellé lépek. Az ő vonásaiból nem tudom kiolvasni, hogy mit is gondol pontosan.

- Sajnos nem tarthat veled, még forró vízzel kell kitisztítanom a sérülését. Félek, hogy mire visszatérne, már késő lenne – végtelen zavar, és minden korábbinál erősebb pír borítja el Ksara arcát a félreérthetetlen utalásom hallatán. Hebeg valamit, amire nem is igazán figyelek, mielőtt sietve elhagyná az apró szobát. Feszült szusszanással válok meg mosolyomtól, és fonom össze karjaimat mellkasomon. Érzem magamon Duvain kutató tekintetét, de kerülöm az ezüstös pillantást. Szégyellem magam. Udvariatlan voltam, pedig nem szokásom, de bosszantott a jelenléte. Mintha egyszerre mérges szömörcébe nyúltam volna és agyag száradt volna a körmöm alá. Viszketett és meg akartam szabadulni tőle.

- Eion? – megrezzenve szakítom ki magam kavargó gondolataim közül. Felpillantok a sápadt arcra, amiben az ezüst szemek egy lágy, halványlila árnyalattal csillognak. Esküdni mernék, hogy tekintete vidám, éppen csak egy mosoly hiányzik az ajkairól. Mintha a teste még nem tudná hogyan kell boldognak lennie. Szerencsére az enyém pontosan tudja, ajkaim széles mosolyra húzódnak. Kezeim akaratlanul nyúlnak egy fonatból kiszökött fekete tincs után, hogy eltűrjék arcából.

- Tényleg ki kell tisztítanom a sebedet, vedd le az inget! – az ágyhoz lépve kezdek kutakodni kis bőrtarisznyámban. – Jártam ma a falu gyógyítójánál, kaptam tőle mindent, ami segítheti a gyógyulásod. Nagyon kedves nő, hatalmas tudással és szívvel. Valamelyik nap el kéne látogatnod hozzá, hogy ellenőrizze a nyílhegy nyomát, az ő szeme talán megláthat olyasmit is, amit az enyém nem – folyamatosan mesélek, miközben minden szükséges dolgot az ágyamra pakolok. Nem tudom, hogy Metuh varázsa, vagy a békéé, ami újra szent Duvain és köztem, de lelkesedésem és boldogságom félresepri Ksara pár perccel ezelőtti látogatásának emlékét. Nem is kell vele foglalkoznom, most csak mi vagyunk. Mint az elmúlt napokban minden éjszakán. Kezdem úgy érezni, hogy Duvain az egyetlen biztos pont a világomban, ami éppen a feje tetejére áll. Egy mogorva tünde az ellenség táborából, akire az erdőben akadtam rá. A sors iróniája ez.

Mosolyogva pillantok végig az emlegetett tünde alakján. Testén mintha táncot lejtenének a mágikus tintával alkotott vonalak, a gyertyalángok életet varázsolnak beléjük. Bármennyire is fájdalmas emléket hordoznak, bármennyire is kegyetlen céllal készültek, nem vitatható, hogy gyönyörű munka. Vajon fájdalmas volt, mikor elkészült, vagy csak mágia zsibongó forróságát érezte a bőrén közben? Egyszer talán erre is rákérdezek, de most nem akarok több sebet feltépni. Elég szenvedést okozott neki a múltja mára. Mellé lépve mártok egy tiszta rongyot a forró vízbe, és törlöm át a seb környékét. A korábbi vörös szélek mára csak halványan piroslanak, és a seb közepe is egyre inkább gyógyul. Könnyebb lenne, ha pihenéssel töltené el a nap nagy részét, de ezt nem várhatom el tőle. Talán csak mihamarabb el akarja hagyni a falut, talán mindig is nyughatatlan volt a természete, de nem akarom őt bezárni a csűrbe. Nem is lennék rá képes. Fél kézzel odébb tudna rakni, hisz sokkal több erő lakozik benne, mint elsőre látszik. Sok tünde így van ezzel, de ő különleges. Igazán különleges. Bekenem a sebet a krémekkel, amiket Metuh adott, és körbe tekerem mellkasát egy tiszta vászonnal. Így már amiatt sem kell aggódnom, hogy elfertőződne a seb. Boldogabb lennék, ha egy igazi gyógyító is látná, de nem biztos, hogy megmutatná másnak. Nem tudom, hogy mennyire akarja rejtegetni a tetoválásait. Vajon, ha többet tudnék a mágia ezen formájáról, rájöhetnék, hogy ki volt ő? Hogy kihez tartozik a név, amit megosztott velem? Biztosan harcos, vagy nemes lehetett, talán a kettő együtt. Ez a mágia különleges és ritka, azok alapján, amit Glovir és a többi gyógyító beszélgetéseiből csíptem el. Hétköznapi tündéknek nem lenne lehetősége, sem pedig oka ezt használni. Talán egy őrült mágus készítette, aki a saját fián akart kísérletezni? A hosszú kor átka, hogy néhányan idővel beleőrülnek az unalomba. nem sokan, de hallottam már történeteket róluk. Talán csak a fiatal tündéket riogatták velük, de én hiszem, hogy volt valóságalapjuk. Mit kellett átélned, Duvain? Mennyi ideig cipelted a terheidet magányosan? És mennyi ideig akarsz továbbra is így tenni? Vajon van rá lehetőség, hogy megszabaduljon ezektől a tetoválásoktól? Egyáltalán élne vele, ha lenne? Talán szereti őket a fájdalmas emlékek ellenére is. Ha erősebbé teszik, akkor még ragaszkodhat is hozzájuk, főleg, ha komolyan bele akar vágni öngyilkos tervébe. Torkom összeszorul, gyomrom apróvá zsugorodik a gondolatra, hogy ha rátalálunk a társaimra, elveszítem őt. Hogy némán, könnyeimet magamhoz ölelve kell néznem, ahogyan elsétál egy olyan csatatérre, ahonnan nem térhet vissza élve. Legalább addig vele kell maradnom, míg ez meg nem történik. Talán néhány hét elég hozzá, hogy meggyőzzem, rosszul döntött. Megfulladok, ha az elvesztésére gondolok. Senki sem érdemel halált. Duvain főleg nem.

- Elcsendesedtél – megrezzenve kapom el ujjamat forró bőrétől, ami ki tudja mi óta követett egy indát, ami a sebtől futott végig az oldalán. Mosollyal próbálom elűzni zavaromat, és hátrébb lépve pillantok föl arcába. Tekintete kutatja arcomat, látom, hogy próbálja megfejteni mi járhat a fejemben. Remélem nincs benne akkora tehetsége, mint az idős gyógyítónak.

- Azt hittem szereted a csendet – korábban mindig rosszallva fogadta, ha hozzá szóltam a tábor béli sátrunkban. Úgy tűnt nyűgként éli meg, ha valaki beszél hozzá, és megpróbálja kiragadni őt szürke némaságából. Talán ez is csak a maszk része volt, amit annyi éven át viselt. Nehéz megfejteni, hogy hol végződik az álca, és hol kezdődik Duvain valódi személyisége. De én mindent meg fogok tenni, hogy fényt derítsek erre a rejtélyre.

- De hozzád nem illik – ajkaim elnyílnak, de mosolyom végül csak még jobban elmélyül az őszinte szavak hallatán. Ismét ellent mondasz magadnak, Duvain. Harcolsz a fényem ellen, de már régen elvesztetted a csatát. Emlékképek villannak fel gondolataim között. Lopott pillantások, halványlila tekintet melegsége, gyengéd érintések tincseim között és ajkaimon. Mindeddig nem tulajdonítottam nekik nagy jelentőséget, de most, hogy jobban ismerem őt és a múltját, új értelmet nyernek. Remélem nem csak ámítom magam. Bár magam mögött hagytam a korábbi komor hangulatot, egy valamit még kérnem kell tőle. Van egy dolog, amit fontos tudnia, mert úgyis újra és újra elő fog törni gondolataim közül. Nem tudom meddig fog velem maradni ez a félelem, de úgy érzem, meg kell tanulnom együtt élni vele.

- Kérlek ne próbálj ellökni magadtól, Duvain – hangom komolyabb a megszokottnál, ajkaim kivételesen nem húzódnak mosolyra. Tekintetem az olvadt ezüstként kavargó szemekbe merül, fogva tartja őket. Azt akarom, hogy tudja, komolyan gondolom, és nem tántoríthat el, bármit is mond. – Ne azért, mert azt hiszed tudod mi a jó nekem – ujjaim megszorulnak a vékony fonaton, amivel szomorkás szavaim közben kezdtem babrálni. Szomorú, de eltökélt szavak ezek, amiket remélem meghall. – Csak akkor tedd, ha úgy érzed teher vagyok, és valóban nem akarsz többé látni – a gondolatra is fagyos hideg járja el testem, hogy ez valaha megtörténhet. De ha így lesz, elfogadom a sorsomat. Nem fogom kényszeríteni, hogy mellettem maradjon, ha csak egy jelentéktelen kolonc vagyok az életében. De azt akarom, hogy végre felismerje, ha jelentek neki bármit is, nem lökhet el. Nem teheti ezt velem.

- Össze fogsz törni, ha a közelemben maradsz – már megint ezzel jön. Összeszorított ajkakkal, makacsul rázom meg fejem. Egyszerre lágyítja el szívem, és bosszant fel a tekintetében megbújó néma kétségbeesés. Kezdem elhinni neki, hogy aggódik értem. Szeretném elhinni. Talán csak a szívem játszik velem, de mintha látnám elfojtott érzelmeinek halvány lenyomatát.

- Bízom benned. Nem fogod hagyni, hogy megtörténjen – ahogyan azt sem hagyta, hogy meghaljak a táborban. Ahogyan nem engedte, hogy a kimerültségtől belefulladjak a folyóba. Ahogyan megóvott a fagyhaláltól, és a ránk leselkedő tömérdek veszélytől. Duvain nem szörnyeteg. Ő egy csodálatos tünde, akit szinte megnyomorítottak, de én hiszem, hogy nem örökre. Elég erős volt, hogy életben maradjon, és elég erős lesz, hogy önmagává váljon. Elég erős lesz ahhoz is, hogy megóvjon engem mindentől, amit magamtól képtelen vagyok elkerülni. Meglátja majd, hogy az oldalán ugyanolyan boldog lehetek, mint távol tőle. Nem. Boldogabb.

Meleg ujjak csúsznak tincseim közé. Lehunyom szemeim, és kiélvezem az érintése okozta mosoly örömét. Arcom felforrósodik, de most nem menekülök. Élvezem azt a keveset, amit képes adni nekem. Többet nem is várok el, hiszen ismeretlen világ ez neki. Ha nem rejtőzik szürke kőfalak mögé, én már boldog vagyok.

- Még mindig túlságosan bízol, Eion – halk hangja még szélesebb mosolyt csal ajkaimra. Tekintetében ott a tiszta ametisztet idéző árnyalat, ami annyira csodálatos. Ami jobban illik Duvain-hez, mint Deorhoz. Ami talán ahhoz a tündéhez tartozik, akivé válnia kellett volna.

- Mert kettőnk helyett teszem – félrebillentem fejemet, érzem biztonságot keltő érintése hiányát, de így is boldog vagyok. Attól, amit tett, amit mondott, és amit tekintetében látok. Nem utasított el, nem ragaszkodott tovább ahhoz, hogy nincs helyem mellette. Elindultunk egy olyan közös úton, ami talán nem egy mélységes szakadékba vezet.

oOoOo

Sikolyok. Tűz ropogása. Vér és perzselődő hús émelyítő illatának keveréke. Fém csattan fémen, csont a csonton. Lovak rémült nyerítése. Kiáltások. Üres tekintetek, amik rám merednek. Egyre közelebbről. Hogy magukkal rántsanak.

Könnyek marják arcomat, ujjaim görcsösen szorítják köpenyemet. Szűnni nem akaró remegésem tompa fájdalommal vegyül. De ez nem valódi. Nem létezik. Ahogyan a rémképek sem, amik kísértenek. Nincsenek itt. Csak egy álom volt. Egy szörnyű álom, amit minden éjszaka át kell élnem. A szoba némasága és sötétsége fullasztó súlyként ül mellkasomon. Tudnom kell, hogy nem vagyok egyedül. Hogy nem kell egyedül megküzdenem a szellemekkel.

- Duvain… - suttogásom alig töri át a csendet, ő mégis meghallja. A szalma megroppan, ahogy felém fordul ágyán. Már ennyi is elég, hogy szívem bírhatatlan vágtája lelassuljon. Már nem álmodom. Ha ő itt van, már nem álmodhatok.

- Rémálmok? – köpenyembe burkolva, is fázok. Mert ezt a hideget a szövet zárhatja ki. Ezek a fagyos ujjak belülről szorongatnak. Bólintok, de rájövök, hogy nem láthatja. A gyertyák lángját már régen eloltottuk, a falak pedig távol tartják a csillagok és a hold fényét. Keresem hangomat, kutatok utána, és győzködöm, hogy ne erőtlen remegésként hagyja el ajkaim.

- Igen… ismét – csalódott tehetetlenséggel ejtem ki a szavakat. Nem akarom minden este rémképek elől menekülni, és nem akarom, hogy Duvain az én gyengeségem miatt ébredjen fel minden éjszaka. De hiába próbálok folyamatosan szép emlékekre gondolni, hiába teszek úgy, mintha az az éjszaka nem történt volna meg, védtelen pillanataimban megrohamoznak a pusztítás képei. A kioltott életek kísértetei. Szorosabbra húzom köpenyem, de hasztalan.

- Gyere ide – szemeim tágra nyílnak, remegő mosoly húzódik könnyektől maszatos arcomra. Hát persze. Ő tudja, hogy az egyetlen hely, ahol megnyugvást találok, mellette van. Az ő melegsége segít elfogadni, hogy nem veszett minden oda. A benne lángoló élet tartja távol a sötét árnyakat.

Habozás nélkül állok fel, amit csak remegő lábaim próbálnak megakadályozni, és lépek a másik ágyhoz. Óvatosan csússzanok be forró teste mellé, halk szusszanással fúrva mellkasába arcomat. Érzem rám boruló köpenyének súlyát, körém fonódó karjainak szorítását. A nyugalom szétárad mellkaromban, remegésem alábbhagy, ahogy elönt a belőle áradó meleg békesség. Illata orromba kúszik, mosolyomat elnyeli ingének puha anyaga. Ő él. Itt van velem, és megóv. Nem fogja engedni, hogy a vértelen, jéghideg, fakó ujjak megkaparintsanak maguknak. Vajon képes leszek valaha nélküle aludni, vagy örökre hozzá kötnek a rémálmok vaskos láncai?

- Nem tudom, mit tegyek ellenük – szeretném elfelejteni őket. Szeretném, ha nem kísértenének minden éjszaka, tönkretéve az álmaimat. Talán Metuh tudna nekem valami teát adni, ami álomtalan álomba taszít? Talán. De az sem lehet örökké tartó megoldás. Egyszer újra szembe kell néznem velük, és megküzdeni a démonokkal? De hogyan fogok győzedelmeskedni velük szemben?

- Mit tettél korábban, ha egy szörnyű emlék kísértett? – ajkamra harapva, elgondolkodva próbálom felidézni az elmúlt évszázadot. Kutatok, hogy választ találjak kérdésére, de a legőszintébb az lenne, hogy még sosem üldözött ilyen borzalom emléke. Az én életem nem volt olyan sötét, mint az övé. Az enyém ragyogással és boldogsággal volt teli. Sosem kellett még ekkora szörnyűséget átélnem. Szégyellem ezt bevallani Duvainnak, aki annyit szenvedett.

- Nem tudom. Sosem volt rá szükségem, de… de valószínűleg festettem volna – ez az első válasz, ami az eszembe jut. Festettem, ha dühös voltam, festettem, ha szomorú voltam, festettem, ha menekülni akartam a valóságból. Bármi rossz történt velem, arra a művészet volt a gyógyír. Ez eddig miért nem jutott eszembe? Lehet ez a megoldás. Egy megoldás, ami szinte elérhetetlen. Festékhez szinte biztosan nem fogok hozzájutni. Szenet talán itt is tudok szerezni, és a papírt is helyettesíthetem valamivel. Talán az segítene. Nem valódi orvosság, de egy ideig segíthet távol tartani az árnyakat. Hálás mosollyal fúrom közelebb mellkasához arcomat. Fogalma sincs, hogy mennyit segített. – Köszönöm, Duvain.

oOoOo

- Biztosan ezt szeretnéd? – zavartan pillantok a lantjával babráló fiú felé. Vurth fiatalabb fia szokott zenélni a fogadóban, mióta nem érkeznek ide bárdok, hogy dalokkal szórakoztassák az utazókat. Énekelni nem szokott, de az egyszerű dallamok is vonzóbbak, mint a néma csend, vagy a kupák csattogása és részeg hangok hahotázása. Most viszont a fogadó zsúfolásig telve van a vándorkereskedőkkel. Az általuk hozott áruval segítettem a nap nagy részében Kaelnek, de mielőtt beesteledett volna, gondoltam besegítek a fogadóba, hogy ne maradjunk adósak a szállásért. Arra azonban nem számítottam, hogy más feladatot szánnak a számomra.

- Biztosan. Hallottalak énekelni tegnap mosogatás közben. A hangod szebb, mint a dalnokoknak, akik az elmúlt évben itt jártak – fintorogva rázza meg fejét, és állít valamit a húrokon. Nem gondoltam volna, hogy bárki felfedezi énekemet, míg az ő gyakorlását hallgatom. Nem volt szándékos, egyszerűen csak magával ragadtak a dallamok.

- De én nem vagyok énekes – zavart mosollyal forgatok egy gyöngyöt ujjaim között, és ahogy telnek a percek, egyre kevésbé vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet. Még sosem énekeltem ekkora tömeg előtt. A barátaimon kívül, még senki sem hallott. Szeretek énekelni, de csak az erdő magányában.

- Tehetséges viszont igen. Ne kéresd magad Eion, minden dalt ismersz, és imádni fogják az édes pofidat – vigyorogva kacsint, ami most az én arcomra csal egy fintort. Persze hogy mindent ismerek, hisz az apám zenész volt. A háború előtt gyakran úton volt, és dalokat gyűjtött birodalom szerte. Ha ő énekelt, akkor azt mindenki a szívében hallotta. Együtt sírtak, nevettek és ünnepeltek a dalokkal. Anya gyakran táncolt a játékára. Tőlük tanultam mindent, de közel sem vagyok olyan tehetséges, mint ő. Nekem ez szórakozás, nem biztos, hogy készen állok rá, hogy másoknak is átadjam az érzéseket, amik közben átjárnak. – Fogd fel úgy, hogy ezzel is örömet okozol egy csomó részeg baromnak – megvonja vállát, és kipillant az ajtó résén. A maga nyers módján még igaza is lehet. A zene is művészet, ezzel is átadhatok boldogságot az embereknek. Erre még nem is igazán gondoltam. Közel sem olyan csodálatos, mint egy festmény, de mások szemében talán lehet egyenértékű. Ha az apámnak ment, akkor talán nekem is fog. Ha nem is leszek képes olyan csodát alkotni, legalább mosolyt varázsolhatok néhány arcra.

- Duvain keresni fog – egy tétova, utolsó próbálkozást teszek a menekülésre, de csak egy legyintést kapok válaszul.

- Ksara szól neki, hogy itt vagy – mosolyom, amit nagy nehezen magamra öltöttem, most válik igazán hamissá. Végképp nem vágyok énekelgetni, amit az a könnyűvérű vörös lányka Duvain körül legyeskedik.

 „Attól tartok, ez nem olyan láz, amelyet a gyógynövényeid csillapíthatnának.”

Egy pillanatra lehunyom szemeim, ahogy felidézem a csodálatos boldogságot keltő szavakat. Bármit is tesz a lány, Duvaint nem fogja érdekelni. Ő rám vágyik. Ha én lobbantottam lángra a testét és a szívét, akkor egy ember lány erre nem lesz képes. Bíznom kell benne, hogy így lesz.

- Ha valóban nincs menekvés, tegyük boldoggá a vendégeiteket – mosolyogva hajtom meg fejem, és készítem fel lelkemet rá, hogy feltárulkozzon. Ideje, hogy újra adjak a fényemből a meggyötört embereknek. Ideje, hogy újra érezzék, milyen volt a háború előtt élni. Milyen volt boldognak lenni.

A kora reggeli napsugarak régi ismerősként üdvözölnek. Kacagva simítanak végig bőrömön, forró csókokkal gyógyítva be a rémálmok hagyta fagyos hegeket. Lehunyt szemmel, apró mosollyal élvezem ki ezt a pillanatot. Ez a néma mozdulatlanság megadja a béke a hamis álomképét. Egy kis időre olyan, mintha minden újra rendben lenne, mintha a világ nem fordult volna ki a sarkából néhány röpke nap leforgása alatt. Mélyet lélegzek, magamba szívom a hajnal jellegzetes illatát. Mindig is imádtam ezt a napszakot. A nyugalmat, a fényeket, az illatokat. Számtalanszor keltem fel, hogy ekkor alkothassak. Bárcsak ismét ecsetet érinthetnének ujjaim. Mintha egy teljesen más életben lett volna.

- Mennyire kerülhetünk távol egymástól? – Deor hangja azelőtt húz vissza, mielőtt igazán elnyelhetnének a múltam iránti vágyakozás hullámai. Felnyitom szemeim, és elgondolkodva emelem rá tekintetemet. Arcáról semmit sem lehet leolvasni, ugyanaz a tökéletesre faragott szobor, mint korábban. Éles, de gyönyörű. Ha hozzáérsz megvághat, de megéri a kockázatot. Most miért annyira más? Hová rejti az érzéseket, amiket korábban már megmutatott nekem? Egyáltalán miért szükséges, hogy takargassa őket a világ szeme elől? Választ akarok kapni ezekre a kérdésekre. De ez most nem a megfelelő hely és idő.

- A falun belül nem lehet gond – korábban sosem teszteltük igazán a határokat, de ez egy kis település, az erdő, ami a játszóterünkként szolgált, pedig hatalmas volt. Ha túl messzire sodródunk, azt úgyis azonnal érezni fogjuk. Égető, feszítő fájdalom, ami forró kampókként fúródik bőröd alá, hogy a másik irányába húzzon. Nem kívánom senkinek azt az érzést.

- A kovácshoz megyek – bólintva kutatja tekintetem szemeivel. Vajon, ha engednék a csábításnak, és beléjük vetném magam, eltévednék az áthatolhatatlan szürkeségben? És ha így lenne, segítene-e kijutni onnan, vagy magamra hagyna? Bízom benne. Ő már nem engedné, hogy bárhol magányosan, céltalanul kavarogjak. Mert ő nem szörnyeteg. – Talán meg tudod győzni a szatócsot, hogy munka fejében adja vissza az ékszereidet – nem vagyok benne biztos, hogy a tegnapi után szívesen látna, de mielőtt az aggodalom elkezdhetné szorongatni torkomat, egy megnyugtató, forró érintést érezek tincseim között. Deor. Deor lágy hangja és gyengéd érintése. Arcom felmelegszik, tekintetem elnyílik a szokatlan tett, és gyomrom még váratlanabb bukfence miatt. Szívem szaporán ver, mintha egy apró kis madár szorult volna mellkasomba. Mielőtt értelmet nyerhetne reakcióm, véget ér a pillanat. Tekintete és érintése egyaránt magamra hagynak. – Találkozzunk itt a csűrnél, naplemente után – válaszomat meg sem várva indul el a tegnap bejárt úton. Magamra hagy kusza gondolataimmal és kavargó érzelmeimmel.

oOoOo

A szatócs boltjáig próbálom elüldözni érintése emlékét, lerázni magamról a szürke tekintet már-már gyengéd pillantását. De nem megy. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Újra és újra érzem ahogy végig simít tincseimen, hallom csendes, megnyugtató hangját. Órákig képes lennék hallgatni, ahogy mesél, ahogy felolvas, vagy csupán beszél hozzám. Bármiről. Elmosolyodva érintem meg tincseimet ott, ahol korábban ő tette. Ha az arca kifejezéstelen maradt is, a tettei elárulják. Nem ölt meg, nem hagyta, hogy a csatába vesszek, nem akart megszabadulni tőlem. Mert már nem ellenségként tekint rám. Ahogyan én sem őrá. Már csupán arra kell rájönnünk, hogy mi vette át ennek az érzésnek a helyét. De erre még bőven van időnk.

Megrázom magam, arcomat lehunyt szemmel fordítom a Nap felé, hogy még egyszer merítsek energiájából, mielőtt belépnék a szatócs jól ismert, zsúfolt boltjába. Azonnal megpillantom szikár alakját, ahogy az ajtónak háttal a polcokon rendezget valamit. Lépteim hangjára hátrapillant válla felett, arca az udvarias érdeklődőből vált át távolságtartóba és elutasítóba.

- Már megint te? – hangja nem igazán dühös, inkább kimerült és elnyűtt. Mint akinek túl sokat kellett már értelmetlenül vitatkoznia másokkal. Bár továbbra sem értek egyet a tegnapi cselekedetével, már jobban megértem őt. Szörnyű időben kell eltartani a családját, és rengeteg ember elkeseredettségével kell megküzdenie. Én képtelen lennék arra, amire ő. Már az első nap elajándékoznék mindent, amim csak van, hogy boldoggá tehessek másokat. – Hiába panaszkodsz, nem fogok többet adni adnál, amit tegnap már elvittetek – felém fordulva fonja keresztbe kezeit mellkasa előtt. Próbálja a lehető legnagyobb távolságot tartani, mintha fenyegetést jelentenék. Egy széles mosollyal próbálom elűzni ezeket a gondolatait.

- Hálás vagyok mindenért, amivel korábban elláttál minket – meghajtom fejem, csak hogy utána ismét felkutathassam a bizalmatlan tekintetet. – Azonban szükségünk lenne még néhány dologra, ami talán fellelhető nálad – szemei összeszűkülnek, lassan végigmér, mintha azt keresné, hol a csapda. Valószínűleg feltűnik neki, hogy ruhát végül máshonnan szereztünk, de nem tesz fel kérdéseket. Ebben a világban jobb, ha minél kevesebbet tudsz mások ügyeiről. Szívem összeszorul, de mosolyommal űzöm el sötét gondolataim.

- És mivel óhajtanál fizetni értük? Tegnap az összes aranyatokat ideadtátok – mögém pillant, mintha várna Deor megjelenésére. Talán vele szívesebben váltana szót, korábban is jól megértették egymást. Ő tudja hogyan kell nehéz sorsú emberekkel kommunikálni. De vajon honnan?

- Munkával – feszült, türelmetlen sóhajjal csóválja meg fejét, de még nem adom fel. Deornak igaza volt, ez egy jó lehetőség arra, hogy elkerüljük a lopást, és én mindent meg is fogok tenni azért, hogy így legyen. – Bármiben szívesen segítek. Pakolás, takarítás, rendszerezés, amiben csak szükséges. Gyorsan megtanulok bármit, nem válogatok – meghajtom fejem, mielőtt újra felé fordítanám tekintetemet. Próbálom meglátni a mély ráncok mögött azt a férfit, akkor egykor lehetett. A háború és a nélkülözés előtt. Deor már hamarabb felfedezte őt, ezért tudták megérteni egymást. Én vak voltam, de már értem. A falu lakói is azok közé tartoznak, akiknek szükségük van egy kis fényre az életükben. Valamire, ami kirántja őket a pusztulás fojtogató világából.

- Mire lenne szükségetek? – arcom felderül a kérdés hallatán. Még nem egyezett bele az üzletbe, de kerget el, így talán van reményünk. Elgondolkodva kezdem felsorolni a felszerelések listáját, amit korábban Deorral összeállítottunk. Csupa olyan holmi, amire szükségünk lesz, ha túl akarjuk élni az utat. Az erdő veszélyes, a falvak gyalogosan túl nagy távolságban vannak egymáshoz képest, így nem tudunk majd minden alkalommal csűrökbe behúzódni. Az ékszereimet egyelőre nem említem meg. Bármennyire is fontosak a számomra, először a készleteinket kell feltöltenünk, ha az után is marad munka a számomra, megpróbálom visszaszerezni őket. Fáj, de ez a helyes döntés. – Felteszem tudsz írni és olvasni – halk sóhaja felér egy magadással. Mosolyom kiszélesedik és ragyogóbbá válik, miközben lelkesen bólintok. Int, hogy kövessem az üzlet hátsó részébe, ami a raktár lehet. Rengeteg minden áll rekeszekbe, hordókba halmozva, hatalmas, élő káoszt teremtve. Emlékeztet a gyógyítók raktárára, mielőtt oda kerültem. Úgy tűnik a legtöbb embernek nehezére esik a rend megteremtése és megtartása. – Jól jönne a segítség, az összeírásban és a rendszerezésben. De ha lopáson kaplak… - szemei összeszűkülnek, de félbeszakítom mielőtt befejezhetné. Pontosan tudom, hogy mi vár rám, ha lopáson kap, de sosem tennék ilyen. Magamtól biztosan nem.

- Biztosítalak róla, hogy tiszták a szándékaim – ismét meghajtom előtte fejem, amitől kissé zavarba jön. Talán nincs hozzászokva a hála és tisztelet ezen formájához. – Köszönöm – meleg mosollyal teszem hozzá azt a szót, amitől végre az ő arca is elsimul. Látom még a ráncokat és a feszültséget, de kezd felengedni. Csak remélni tudom, hogy a mosolyom teszi. A mosolyom, ami Deor szerint nagyobb hatalommal bír, mint hinném. Remélem igaza van. Ez az egyetlen fegyverem a sötétség ellen, ami alattomosan csavarja körém csápjait.

Ha téved, hamarosan örökre elveszek.

oOoOo

Néhány órányi munkába telik, de végre feloldódik a szatócs. Kael a neve, és évek óta a családjáé ez a bolt. Korábban hatalmas forgalmuk volt, az egész települést képesek voltak ellátni, de a háború mindent megváltoztatott. Nem rossz ember a maga módján, de szüksége van a szilárd keménységre ahhoz, hogy képes legyen ezt a munkát végezni. Nem hagyhatja, hogy átverjék, kihasználják és megfosszák mindenétől, mert gondoskodnia kell a családjáról. Kissé szófukar ugyan, de mikor róluk beszél, az arcán olyan szeretet jelenik meg, amiről összeszorul a torkom. A birodalom nem kegyes a fiataljainkhoz. Egy elgyötört, kihasznált, romokba zuhanó országban kell felnőniük, ahol a szépség és gondtalan boldogság nélkülözve van. Az egyetlen szerencse, hogy a lánya még túl fiatal ahhoz, hogy megértse a világunkat, a fia pedig karon ülő csecsemő csupán.

A déli nap sugarai szikrázva törnek meg a szoba koszos ablakain. Nem tudom, meddig folytatnánk a munkát, ha nem zavarna meg minket az üzlet ajtajának nyikordulása, és a felcsendülő kristálytiszta, nevető hang.

- Papa! – Kael elmélyülő mosollyal hagy magamra, és siet át a másik helységbe. Leteszem a tintával teleírt durva papírlapokat, és lassan követem őt. A felesége éppen edényeket pakol a pultra, valószínűleg ebédet hozott magával. A szatócs karjaiban egy apró, egészségesen pufók baba kalimpál ökleivel, előtte pedig egy maszatos arcú, kislány magyaráz lelkesen. Négy-öt éves lehet, bár az emberek korának becslése sosem volt az erősségem. Főleg idősekkel és felnőttekkel találkoztam, gyermekekkel ritkán. Barna tincsei göndörödő loknik kócos tengere, hasonló árnyalatú tekintete boldog rajongással csillog, ahogy apjára tekint. Mellkasom összeszorul az emlékek és érzelmek forróságától. Az otthon, a család és a szeretettek hiánya fájó súlyként nehezedik rám. Betolakodónak érzem magam a világukba. A jelenlétem megtöri az idillt, ami csak az övék. Megpróbálnék visszaosonni a hátsó szobába, de már késő.

- Kael, nem szóltál, hogy ma nem leszel egyedül – egy pillanatra lehunyom szemeim, összegyűjtöm minden erőmet, és a legragyogóbb mosollyal fordulok vissza feléjük.

- Mert nem is így terveztem – minden tekintet rám szegeződik, kivéve az apró fiúcskáé, akit még mindig saját kis kezei nyűgöznek le.

- Ne legyél ilyen zsörtölődő és udvariatlan – mosolyom elmélyül a jelenet láttán. Nincs köztük feszültség, mindkettőjük szeméből csupán az egymás iránti szeretetet tudom kiolvasni. Egyszerű, hosszú évek óta tartó játékos vita ez közöttük.

- Eion vagyok – testem megdöntve mutatkozom be, nehogy én is megkapjam az udvariatlan jelzőt. – Nem akartalak megzavarni titeket, hátul várok, amíg…

- Badarság, maradj csak – legyint karcsú kezeivel. – Elég ételt készítettem, ebédelj velünk. Ritkán találkozunk olyan idegennel, aki nem kifosztani akar minket – mosolya keserűvé válik, felfedve az igazságot a boldog álarc mögött. A gyermekeik miatt viselik, hogy ők ne sérüljenek. Ahogyan korábban már másoknál is láttam ezt a faluban. Az utódait minden faj óvja.

- Te tünde vagy? – hatalmasra nyílt barna szemek bámulnak rám, apró kis lábak tesznek néhány bizonytalan lépést az irányomba. Letérdelek a földre, és sarkaimra ülve várom, hogy még közelebb araszoljon hozzám. Tekintete kíváncsi, és alig lelhető fel benne a gyermeki félelem. Bátor kislány.

- Igen, nézd csak – hátra söpröm tincseim, hogy még láthatóbbak legyenek füleim. Nem tudom, hogy melyikünk bűvöli el jobban a másikat, de édes, csodálkozó mosolya végtelen boldogsággal tölt el. Ártatlan, tiszta és ragyogó. Mint minden gyermek. Apró keze felém nyúl, a másikkal szorosan öleli magához babáját.

- Nisan! – a halk figyelmeztetés ellenére megérzem puha, meleg érintését bőrömön. Csak rövid pillanatig tart, mielőtt nevetve rántaná vissza magához kezeit. A lüktető sebek, amiket a csatatért emléke szakított lelkemen, gyógyulni kezdenek mosolyától. Mintha az apró lélekből áradó fény elűzné azt a sötétséget, amivel eddig küzdöttem. Ami eddig megakadályozta, hogy az az Eion lehessek, aki a harc előtt voltam. Talán csak erre volt szükségem. Látnom kellett, hogy nincs minden veszve, hogy vannak, akikért megéri küzdeni. Erősnek kell maradnom, hogy segíthessek felépíteni azt a világot, amiben a gyermekek boldogok lehetnek. Már tudom, hogy ez az ártatlan, boldog mosoly lesz az, amibe később kapaszkodhatok. A nevetése hangja lesz, amit követhetek, ha elveszek a sötétségben.

- Köszönöm, Nisan! – hangomat lehalkítom, hogy csak ő hallja. Ezek a szavak kettőnk titkai maradnak, még ha ő nem is fog rájuk emlékezni. – Egy ragyogó csoda vagy, és hálás vagyok, amiért megosztottad velem a fényed.

oOoOo

Aggódva fürkészem a lassacskán sötétbe vesző földutat, amin Deor reggel távozott. Az alkony hamarosan átadja helyét az éjszakának, de ő még mindig nem érkezett vissza. Remélem nem esett baja. Sérült, nem nyerte még vissza az erejét, így nem tudna megfelelően védekezni, ha katonákkal akad össze.

Görcsösen szorítom magamhoz a vödröt, amit már megtöltöttem tiszta vízzel. A hátamon egy összekötözött batyuban pihen az étel, amit a délutáni munkámért cserébe kaptam. Kael javasolta, hogy keressem fel a fogadóst, és hivatkozzak rá. Nem tudom mivel nyertem el a bizalmát, de hálás vagyok érte. A fogadós sokkal jobb szívvel fogadott, így, hogy az ő ajánlásával érzetem. Mosogattam és füleltem, hátha hallok valami pletykát a csapatainkról, de most csendes volt mindent. Talán holnap nagyobb szerencsém lesz. Mind a két helyen azt mondták térjek vissza, hátha találnak számomra feladatot. Boldog és lelkes voltam mikor elindultam, de az üres udvar látványa megrémített. Azt reméltem, hogy a sötét hajú, komor tünde már itt fog rám várni, de nyoma sincs. A köteléken át nem érezném, ha valami történt vele. Akár ki is végezhették anélkül, hogy a tudomásomra jutna. Nem. Erre ne gondolj, Eion. Minden rendben van vele.

Bármennyire is próbálom ezt elhitetni magammal, csak akkor nyugszom meg, mikor megpillantom közeledő alakját. A szívemre nehezedő súlyos kő azonnal felszívódik, én pedig képtelen vagyok ellenállni a megkönnyebbült boldogságnak. Lerakom a vödröt, és könnyű léptekkel sietek elé. Legszívesebben hangosan mesélném el neki a csodálatos napomat, azt akarom, hogy mindenről tudjon, hogy büszke legyen rám, de nem engedem, hogy az öröm elvegye a józanságom. Körbe pillantok, hogy biztosan magunk vagyunk-e, és csak ezután, visszafogott hangerővel, széles mosollyal kezdek bele a mesélésbe.

- Szereztem térképet, Deor! – Kael nyomta a kezembe, mielőtt még elengedett volna a fogadóba. Nem ellenőriztem le, de biztos vagyok benne, hogy pontosan az, amire szükségünk van. Jól érti a dolgát, és tényleg nem rossz ember. – Vacsorát is hoztam a fogadóból – a legrövidebb idő alatt próbálom a legtöbb információt megosztani vele. A fogadós is kedves ember, ahogyan a családja is. Együtt vezetik az apró helyet, aminek forgalma mostanában visszaesett ugyan, de még mindig népszerű állomás kereskedők és utazók számára. Ezt is mind meg akarom osztani Deorral.

- Nem a szatócsnál voltál? – arcán értetlenség tükröződik. Talán túl gyors voltam, és nem sikerült mindent megértenie. Ha túl izgatott vagyok, gyakran csaponganak a gondolataim, és egyik dologból a másikba ugrom.

- De igen – felnevetek a testemet átjáró végtelen örömtől. Olyan rég éreztem ennyire boldognak magam, hogy alig férek a bőrömbe. Még az is szórakoztató, hogy ennyire össze tudom zavarni Deort. – Jobb kedve volt, mint tegnap, sikerült vele megegyeznem. A mai munkámért adta a térképet. Aztán mosogatás fejében kaptam vacsorát a fogadóban – próbálom érthetőbben megfogalmazni a történteket, és úgy tűnik, így már sikerül kihámoznia mondanivalómat. Bólint, és lassan a csűr felé terel. Igaza van, nem biztonságos sokáig a szabadban lennünk, a gazda felfedezhet minket.

Ő hozza a vödröt, én a saját csomagjaim. Behajtom magunk mögött a csűr ajtaját. Élvezve a ránk boruló néma nyugalmat. A tegnapi alvóhelyünk érintetlenül vár minket, valószínűleg senki sem járt a padláson nap közben.

- Neked milyen napod volt? – mosolyogva teszem le batyumat, és fordulok magas alakja felé. Arcára sekély barázdákat vet a fáradtság, de ezen kívül egészségesnek tűnik. Ha meg is erőltette magát napközben, már nem látszik rajta. Hát persze, hiszen ő sokkal jobban bírja az ilyenfajta megterhelést, mint én.

- Én is hoztam valamit – nem tudok kezeire figyelni, bármennyire is érdekel mit szerzett ma, képtelen vagyok rá koncentrálni. Valami egészen más vonja el figyelmem. Valami különleges, amihez foghatót még sosem láttam. Halvány ajkai egy apró mosolyra húzódnak. Sosem mosolygott még. Dermedt döbbenettel bámulom az ívet, ami még különlegesebbé teszi vonásait. Deor gyönyörű. Férfias, határozott és kemény, de gyönyörű. Sokszor ragadott már magával a látványa, de ez túlságosan váratlanul ér. Mert végre nem csak a külsőségeket látom. Végre enged az érzéseinek, és az apró résen én is bepillanthatok a lelkébe. Többször akarom látni ezt a mosolyt. Többször akarom látni, hogy boldog. Azonban a pillanat megtörik, mikor súlyos anyag nehezedik a vállamra. Kénytelen vagyok elengedni mosolyát, ami lassan el is halványodik. Ujjaim megszorulnak a köpeny vastag, mégis kellemesen puha anyagán. Körülölel és távol tartja tőlem az éjszaka jeges ujjait. De hát ezt honnan szerezte? És miért? – Így nem kell fáznod többet – zavartan pislogok a tekintetemet fogságba ejtő szürke szempárba. Nem látok bennük mást, csak gyengéd gondoskodást. Ez is olyasmi, amit Deor korábban sosem mutatott meg. Arcomat elönti a pír, szívem rémült kismadárként verdes mellkasomban. Tenyerembe rejtem arcom, remélve, hogy nem vette észre heves reakciómat. Miért van rám ilyen hatással? Hozzászoktam mások kedvességéhez, hiszen mindenki így fordult az irányomba. Mindenki a törékeny művészt látta, akiről gondoskodnia kell. De tőle miért érződik ennyire másnak? Ennyire különlegesnek?

- Köszönöm – tenyerembe dünnyögöm hálámat, miközben próbálom lecsitítani kavargó érzelmeim. Túl gyorsan rebbennek tovább, nem tudom megragadni és megérteni őket, csak az utánuk maradó forróságot érzem. – De miért csak egyet hoztál? – felpillantok, hátha látványa segít megnyugodni.

- A kovács úgy tudja, egyedül vagyok – miért nem beszélt rólam neki? Akkor talán kapott volna még egy köpenyt. Hálás vagyok, amiért rám gondolt, de magáról sem szabad elfeledkeznie. Úgy tűnik, róla nekem kell gondoskodnom.

Letelepszik a zsákra, és bontogatni kezdni az ételes csomagot. Ha éhes is, ennek még várnia kell. Tényleg nem törődik saját magával. Én viszont nem fogom hagyni, hogy felelőtlenné váljon. Az egészsége sokkal fontosabb, mint ő gondolja. Ha elfertőződik a sebe, a láztól forró, ájult testét nem leszek képes végig vonszolni az erdőn. Ujjaimat csuklójára fonom, hogy megállítsam. A szürke tekintetek harag és neheztelés nélkül fordulnak felém. Legalább az érintésem ellen nem szólal fel.

- Előbb hadd lássam el a sebedet – mellé térdelek, míg készségesen megválik ingétől. Megborzongok a melegségtől, ami belőle árad, de a kötés látványa segít a feladatomra összpontosítanom. Már könnyebben viselem csupasz bőre látványát, mint korábban. A fekete vonalak még mindig lenyűgöznek, de nincs itt az ideje, hogy engedjek csábításuknak.

Óvatosan bontom ki a hevenyészett kötést, amin szerencsére nem látszik friss vér nyoma. Holnap ki kell derítenem, hogy van-e gyógyító, vagy valamilyen füvesasszony a faluban, aki tud nekem kötést és krémet adni Deor sebére. Nem használhatjuk örökké ezt a szakadt, koszos inget. Nem kockáztathatunk, egy fertőzést.

- Szépen gyógyul – halkan jegyzem meg csupán magamnak, miután végzek a tisztítással. A seb szélei még mindig pirosak, de nem az a rémisztő vörös árnyalat, mint tegnap. Azt hiszem rendben lesz, ha nem erőlteti meg magát, és nem szakad fel ismét a seb. De bárcsak itt lenne Eliath, hogy biztossá tegye a feltételezéseimet. – Nem fáj? – rögzítem az inget, és eltávolodom mellkasától.

- Nem – nem tudom mennyire hihetek szavaiban. Valószínűleg mások az elképzeléseink a fájdalomról. Ami nekem pokoli kín, azt lehet ő meg sem érzi. Talán a múltja, talán a tetoválásai miatt, de ő erősebb, mint én.

Miután ismét felöltözött, mellé ülve veszem el tőle a vacsoránkat tartalmazó vásznat. Az illatoktól azonnal összefut a nyál a számban. Szinte biztos vagyok benne, hogy az egészet képes lennék egyedül befalni, de ez most nem a bőség ideje. Most okosan kell beosztanunk, amink van.

Bár mindent el akartam neki mesélni a napomról, mégis inkább kiélvezem a ránk telepedő békés nyugalmat. Elmerülök gondolataimban, amit a mosolya emléke ural. Nem tudom miért volt annyira különleges, nem igazán értem, miért volt rám akkora hatással, de talán mert Deor már nem közömbös a számomra. Ő már nem csak egy sérült ellenség, akire az erdőben ráakadtam. Ő már az útitársam, az a tünde, akivel kölcsönösen gondoskodnunk kell egymásról, ha túl akarjuk élni mindezt. Sokan kényszerként élnék meg ezt a kiszolgáltatott helyzetet, de én nem. Számomra ez egy lehetőség. Lehetőség, hogy megtudjam ki volt, mielőtt Deorrá vált.

Az étel elnehezíti a fejem. Most érzem igazán a nap történéseinek súlyát. Kimerültem és alvásra vágyom. A köpenybe burkolva fekszem el a puhának alig nevezhető zsákon. Mégis, túl fáradt vagyok hozzá, hogy megpróbáljak kényelmesebb pozíciót találni. Ásításomat sem tudom elnyomni, de tekintetem még a hátán fekvő Deort kutatja. Lehunyja szemeit, de még nem engedem át őt az álmoknak. Önző mód még egy kicsit magamnak akarom a figyelmét.

- Ugye nem a vasat ütötted egész nap? – felnyitja szemeit, és felém fordítja arcát. Boldogan fogadom a folyékony ezüst tekintetek érintését, amit átsző egy ibolyaszín árny. Hát ismét visszatért.

- Nem. A kovács látta rajtam, hogy sérült vagyok. A bőrmunkával bízott meg – elégedetten sóhajtok fel szavai hallatán, néma hálát rebegve el a kovácsmester szakavatott tekintetéért. Hálás vagyok, hogy ő is vigyázott Deorra. Kihasználhatta volna az erejét és a makacs elszántságát, de nem tette. Ez a falu tele van jó emberekkel. Olyanokkal, akik többet érdemelnek annál, amit az élettől kapnak. Ha egy nap helyére zökken a világunk, visszatérek ide, hogy lássam ragyogni a leszármazottjaikat. – Ez így van jól – megrezzenek a gyengéd szavak hallatán. Belefeledkeztem pillantásába, a halvány lila örvények kavargásába.

- Micsoda? – értetlenül pislogok párat, hogy elszakadhassak bűvköréből.

- Ez – óvatos, könnyed mozdulattal érinti meg ajkaim, ahogyan korábban is megtette már. Érintése puha és meleg, mégis fájdalmas forróságot hagy maga után. Szívem torkomban dobog, ujjaim megreszketnek a köpeny anyagába markolva. Ebben az egyetlen mozdulatban számtalan érzelem préselődött össze, és talán ő észre sem vette. Számára természetes, hogy megérint. Most biztosan nem látja magát szörnyetegnek. Ez annak a tündének a gyengéd türelme, aki egykor volt. Vagy akivé válhatott volna egy normális világban.

Köpenyem mögé menekülök érintése elől. Nem tudom miért teszem. Talán mert túl jó érzés. Talán mert magamat is megriasztom kissé azzal, hogy mennyire bele akarok simulni az érintésébe.

- Ki vagy te? – ki voltál, mielőtt Deorrá váltál?

- Nem akarod tudni – szemei elszürkülnek. Eltűnik belőle a szín, csak a fojtogató, sűrű köd marad vissza bennük. Az emlékek elüldöznek belőle minden melegséget, de ezek olyan kérdések, amiket fel kell tennem. El kell árulnia nekem. Nem tarthatja örökké titokban.

- De igen – dacosan húzom le magamról a köpenyt, hogy láthassa arcomon a határozottságot. Már régen eldöntöttem, hogy meg akarom tudni, mit rejt Deor maszkja. Hogy ki az igazi tünde, akit megmentettem. – Nem vagy egyszerű katona. De nem tudom eldönteni, hogy mi vagy? Ki voltál? Hogy sodort idáig az élet? Mindent tudni akarok – arca megrándul, tekintete egyszer üresebbé válik. Már nincs ott más, csak magány és fájdalom.

- Ha elmondanám, azzal halálos veszélybe sodornálak – elfordul, mintha nem akarná látni reakcióimat. Vagy talán menekül a tekintetem elől. Már megint értem aggódik. Már megint csak azzal törődik, hogy engem óvjon. Pedig neki könnyebb lenne, ha nem kellene hazugságba burkolódzva léteznie mellettem. – Nem akarok ártani neked – tudom. Ezt már réges-régen tudom.

- Ennél is nagyobb veszélybe? – az életünk egy hajszálon függ. Ellenséges seregek közé szorulva, üldözött vadként menekülve az árnyakban kell mozognunk. Ha elvétünk akár csak egy lépést, akkor fogságba eshetünk és meghallhatunk. Ezt hogyan tehetné veszélyesebbé a tudás? – Látom benned a fényt, Deor. Bárcsak tükröt mutathatnék neked, hogy te is lásd! – erőtlen mosollyal figyelem döbbent vonásait. Ő nincs tisztában benne, hogy mennyire csodálatos lényt tart elfojtva magában. Láttam a tekintetében, hallottam a szavaiban, éreztem az érintéseiben. Ott van benne a lehetőség, hogy ragyogjon. Hogy a fénye talán még az enyémnél is tisztábban áraszthassa el a világot. Már csak neki kéne mindezt meglátnia.

Nem kapok tőle választ, így inkább magára hagyom gondolataival. Talán elértek hozzá a szavaim, és végül ad egy esélyt az igazságnak. Fáradtan hunyom le szemeim, és hátat fordítva neki gördülök oldalamra. Bár a köpeny melegen tart, valami hiányzik. Megszoktam teste közelségét, légzése lágy ritmusát, és most, hogy nincsenek velem, mintha egy belső hidegség rágná be magát mellkasomba. Mikor vált ennyire szükségessé az érintése? Mikor kezdtem el ennyire vágyni rá? Tudok még egyáltalán valaha nélküle aludni?

Már éppen rászánom magam, hogy feladva a küzdelmet felé forduljak, és engedélyt kérjek ölelésébe bújni, mikor meghallom mozgását. Felkel a zsákról, és halk léptekkel indul el a padlás széle felé. Aggódva ülök föl és a Hold beszűrődő sápadt fényében próbálom kivenni alakját. Talán fájdalmai vannak? Vagy meghallott valamit, amit én nem?

- Mi a baj? – ajkaimba harapva figyelem, de nem keresi meg kardját, csupán elindul lefelé a létrán. Tehát nem támadás, vagy az éjszakában ólálkodó gyilkos.

- Aludj nyugodtan. Csak kell egy kis levegő – hangja túl zaklatott ahhoz, hogy meg tudjak nyugodni szavaitól. Nem hiszek neki. Késő van, kimerültek vagyunk, ő mégis levegőzni akar a pihenés helyett? Talán amiatt, amit mondtam? Vagy a sebe fáj, de nem akarja gyengének mutatni magát?

Még szorosabbra vonom magam körül a köpenyt, de nem tud minden hideget kizárni. Azt nem, ami mellkasom közepéből indul ki. Aggódom Deorért. Veszélybe sodorhatja magát azzal, ha sok időt tölt odakint. Megláthatják, megárthat neki a hűvös éjszakai levegő, vagy összeeshet a fájdalomtól akkor, mikor nem vagyok mellette, hogy a segítségére legyek.

Egyik kezemmel egy fából készült gyöngyöt kezdek babrálni hajamban, de most még ez sem képes teljesen megnyugtatni. Utána kéne mennem. De ha tényleg csak egy kis magányra vágyik, azt tiszteletben kellene tartanom. Talán kileshetnék az ajtón. Elég lenne látnom karcsú alakját ahhoz, hogy megnyugtassam magam. De ha harcol, vagy lesben áll, akkor ezzel megzavarnám, mindkettőnk vesztét okozva. Túl nehéz. Túl sok döntés. Nem tudom mit tegyek.

Végtelen hosszúságúnak tűnik az idő, mire ismét megjelenik sötét tincsekkel ölelt arca a létra tetején. Sértetlennek tűnik. Nincs elszakadva a ruhája, nem koszos az arca, és nem látok végfoltokat ingén. Tehát nem kellett senkivel sem megküzdenie. Akkor miért volt távol?

- Miért nem alszol? – hogyan tudnék aludni, ha ilyen csekély magyarázattal hagy magamra az éjszaka közepén? Túl zaklatott vagyok a nyugodt válaszhoz, ezért inkább felé hajolok, és tenyeremet homlokára, arcára simítom. Bőre szinte égetően forró, Közelről azt is látom, hogy kipirult. Ez nem jó.

- Lázas vagy? – elfertőződhetett a sebe, vagy csupán a kimerült szervezete jelzi, hogy még a könnyű bőrmunka is túl korai volt. Pihenésre van szüksége, megfelelő mennyiségű ételre, puha ágyra és tiszta ruhákra. De én ebből semmi sem tudok megadni neki.

- Nem – oldalára dőlve, fordít hátat nekem. Ennyi? Ezzel a válasszal akar mindent elintézni? Csökönyös szamár.

- Lángol az arcod – próbálok értelmet lehelni felelőtlen fejébe.

- Jól leszek – hát persze. Pont olyan magabiztosan állítja ezt, mint amilyennel én forgatok egy kardot. Összepréselem ajkaim, és hiába bámulom szúrós tekintettel hátát, nem jutok előrébb. Rendben. Ha te ragaszkodsz ehhez, akkor nem hagysz számomra más lehetőséget.

Köpenyemet megpróbálom a lehető legjobban eligazítani, hogy mindkettőnket takarjon, miután bekúszom forró teste mögé. Átkarolom derekát, és hevesen dobogó szíve fölé fektetem tenyeremet. Biztosan a láztól ver ennyire szaporán. Légzése is egyenetlen, felületes és kapkodó. Talán találhatnék lázcsillapító gyógynövényt az erdőben. Felismerem őket, és van köztük olyan, ami egy egyszerű forrázatként is segíthet. Nem olyan hatékony, mint a gyógyítók komplex, mágiával átszőtt teái, de a semminél jobb lehet. Mégis, nincs erőm magára hagyni őt. Talán a meleg és az alvás is segíteni fog rajta.

- Most majd én tartalak melegen téged. Te csak aludj nyugodtan – hátába fúrom arcom, mélyet lélegzek illatából. Az illatból, ami észrevétlenül vált megszokottá körülöttem. Az aggodalom, ami eddig ébrem tartott, szép lassan vonul vissza, átengedve helyét a kimerültségnek. Már képtelen vagyok nyitva tartani szemeim. Vigyázni akarok rá egész éjszaka, de hiába küszködöm, magával ragad az álmok birodalma.

oOoOo

Zihálva, reszketve gördülök hátamra, szemeim tágra nyílva bámulják a csűr lécei között átszűrődő csillagok halovány fényét. Tincseim nedvesen tapadnak arcomhoz, mellkasom szaporán emelkedik és süllyed. Az álmom riasztó képei elúsznak, jeges ürességet hagyva maguk után. Nem tudom miről szóltak, nem tudom mit láttam, de abban biztos vagyok, többé nem akarom átélni. Többé nem akarok visszatérni az álomvilágba, ahol rám találhatnak.

- Eion? – megrezzenek a váratlan, gyengéd hangra magam mellett. Oldalra fordítom arcom, tekintetem találkozik a csillagok fényét tükröző ezüst csillogással. Megint felriasztottam őt a zavart álmaimmal. Pihennie kéne, de én nem hagyom.

- Bocsáss meg – torkom száraz, hangom erőtlen és elfúló, de mosolyra kényszerítem ajkaim. Nem akarom, hogy az én problémáimmal foglalkozzon. Felülök zsákomon, a köpenyt Deoron hagyva mászom el négykézláb a vizesvödörig. Nem vagyok benne biztos, hogy reszkető lábaim megtartanának-e, így ez tűnik biztonságos megoldásnak. Leöblítem arcom, és nagyokat kortyolok a hűvös vízből. Szívverésem lassan csitul, az ereimben keringő jeges rémület viszont nem akar múlni.

- Csak álmok, Eion – egészen közelről hallom hangját, hamarosan meg is érzem a vállaimra nehezedő köpeny súlyát. – Nem árthatnak neked – tenyere megnyugtató melegsége hátamon segít harcolni a fagy ellen, de nem elég. Reszketésem kitart.

- Tudom. Tudom, de mikor ott vagyok, minden túlságosan valóságos. Nem tudok harcolni ellene, elfelejtem, hogy csupán álmok – suttogom halkan, közelebb dőlve hozzá. Átkarolja vállaim, és oldalához húz. Halk sóhajjal hunyom le szemeim, merítve a biztonságot nyújtó forróságából. Pihennie kéne, én mégis itt tartom. Önző vagyok, de szükségem van valakire, aki a valóságban tart. Szükségem van rá. – Miért csak engem gyötörnek? Miért vagyok annyira gyenge, hogy még az álmokkal sem tudom megküzdeni? – keserű csalódottsággal suttogom a szavakat. Ugyanazt élte át, mint én, mégsem küzd árnyakkal az éjszaka sötétjében. Ő nem ébred rémült zihálással, izzadtan és kimerültebben, mint előtte. Mert ő erős. Sokkal erősebb, mint én.

- Nem csak te harcolsz álomképekkel – ujjai egy pillanatra megszorulnak vállamon, hogy utána felkaromat kezdjék simogatni óvatos, apró mozdulatokkal. Mintha csak próbálna felmelegíteni. Hálás vagyok ezért neki. Szavai azonban megdöbbentenek.

- Vannak rémálmaid? – sosem gondoltam volna, pedig nem kéne, hogy meglepődjek rajta. Ha igaz, amit a múltjáról mesélt, az a furcsa, hogy nem gyötrik őt gyakrabban. Nem tudhatom mit kellett átélnie, amik miatt szüksége volt a tetoválások erejére. Szívem ismét összeszorul egy megtört gyermek árnyképétől.

- Néha kísért a múltam – hangja fájdalmasan üres. Mint minden alkalommal, mikor a múlt kerül szóba. Meddig akarja még rejtegetni előlem, hogy ki is ő valójában?

- Talán könnyebb lenne, ha megosztanád velem – karomat simogató keze megdermed, mintha valami borzasztó dologra készülnék. Pedig csak ő látja annak. – Te ismered a kísérteteimet, Deor. Ha én is megismerem a tieid, talán segíthetünk egymásnak – a csend hosszúra nyúlik, de legalább keze ismét megmozdul. Nem várok választ, tudom, hogy most nem is fog adni. Talán sohasem jön el az a pillanat, mikor őszinte lesz velem, de legalább megpróbáltam. Közelsége lassan elűzi a fagyos rettegés utolsó szálait, nyugodt melegséget hozva a helyére. Súlyom egyre jobban oldalának dől. Vissza kéne feküdnünk. Ajkaimat szólásra nyitnám, de nem engedelmeskednek. Már nem. Már túl mélyen vagyok, egy másik világban.

oOoOo

Ásítva pakolom el a reggelink utáni üres vásznat. Az éjszakai ébredés után nyugodtan aludtam, de nem volt elég. Hiába ébredtem Deor ölelésében, hiába éreztem megnyugtató közelségét, ez nem tudja pótolni az elvesztett órákat. Talán ma hamarabb vissza kéne jönnöm a csűrbe, hogy többet tudjak pihenni. Meglátom, hogyan haladok a teendőkkel. Vissza kell mennem Kaelhez és a fogadóba is. Emellett a füvesasszony felkereséséről sem feledkeztem meg. Talán az erdőbe is elmehetnék, hátha találok gyógyfüveket. Deor láza elmúlt ugyan, de bármikor szükségünk lehet rájuk, talán még olyat is találnánk, aki megvásárolhatná őket. Ez egy újabb lehetőség arra, hogy pénzhez jussunk. Minél több a pénzünk, annál kevesebbet kell lopnunk. Ez elég motiváció számomra.

Míg én rendezkedem, Deor szétteríti a térképet a fapadlón. Elmélyülve hajol fölé, időnként eltűrve előre hulló tincseit. Halvány mosollyal figyelem a csillogó szénfekete szálakat, amikről már tudom, hogy sokkal puhábbak, mint első látásra tűnnek. Gyönyörűek, mégis úgy tűnik, gazdájuk terhére vannak. Ideje megmentenem őket, mielőtt egy éles kés áldozatává válnak.

A földön ülő Deor mögé lépek, aki így tökéletes magasságban van ahhoz, hogy tincseibe túrhassak ujjaimmal. Egy pillanatra megdermed, majd kérdő tekintettel sandít fel rám.

- Mire készülsz? – mosolyom kiszélesedik a bizalmatlan hangsúly hallatán. Ennyire nem kell tartani tőlem, ha akarnék se lennék képes ártani neki, túl gyors és túl erős hozzám képest. Inkább csak akarok valami vidámságot csempészni komor vonásaiba. Túl sok mindent történt az utóbbi időben, ami elfeledtette velünk, hogy a világ nem sötét, és nem kívánja meg a folytonos komolyságot.

- Csak befonom a hajad, hogy ne legyen folyton útban – arckifejezése láttán muszáj halkan felnevetnem. Nem tudom, hogy a fonás gondolata, vagy a gyöngyök és tollak lehetősége váltotta-e ki belőle ezt a savanyú fintort. – Nyugodj meg, olyat készítek, ami illik egy kemény harcoshoz – mintha megrándulna ajka széle, de a tegnap megismert mosoly még elmarad. Néhány pillanatig arcomat fürkészi, végül lassan bólintva fordul előre.

- De semmi gyöngy és toll – tudtam. Mosolyogva csóválom meg fejem, és ismét végig simítok tincsei lágy puhaságán.

- Semmi gyöngy és toll – beleegyezek kérésébe, hiszen az eredeti tervem is ez volt. Deorhoz nem illik az ilyesmi, ezt megtartom magamnak. Ahogy észrevettem ő az egyszerű és praktikus dolgok híve, így frizurájában is ehhez fogok ragaszkodni. Semmi olyat nem tennék vele, amitől kényelmetlenül érezné magát. Maximum összekenném egy kis festékkel néhol, de csak azért, hogy előcsaljam mosolyát. Túl komor, többször akarom látni mosolyát.

Gyakorlott mozdulatokkal választom szét a tincseket, kiválasztva azokat, amik a fonáshoz kellenek. A folyton arcába hulló, elülsőket választom, és két oldalról egy-egy fonatba rögzítem őket. A két fonat hátul találkozik és válik eggyé. Egy korábbal lehasított vászondarabbal rögzítem a végét, elégedetten szemlélve művemet. A legtöbb szálat szabadon hagytam, hátul pont olyan egyenesen omlanak lapockáira, ahogyan korábban. Viszont így nem kell azzal foglalkoznia, hogy folyamatosan eltűrje őket arcából. Egyszerű és praktikus. Nem lehet oka panaszra.

- Elkészült. Látod, nem is fájt – ismét felnéz rám, tekintetében végre feltűnik a halványlila árnyalat, ami olyan csodálatos és lenyűgöző. Úgy kutatja pillantásomat, mintha valamit próbálna megtudni belőle, de csupán azt éri el, hogy zavart pír kúszon arcomra egy apró mosoly kíséretében.

- Köszönöm, Eion – mosolyogva bólintok, és búcsúzóul végig simítok tincsein. Szeretek hozzáérni. Vonz magához, mint lepkét a lámpások fénye. Ő a legragyogóbb lámpás, akit valaha láttam. Még ha tompítja is a saját fényét.

Ellépek tőle, mielőtt túl messzire mennék, és én is rápillantok végre a tegnap szerzett térképre. A kusza vonalak és színek birodalma ölelve fogad magához, mintha hazaértem volna. A térképek maguk is művészi alkotások, amiket gyakran nem értékelnek eléggé. Pedig sokkal több munka van bennük, mint egy portréban. Hiányzik az alkotás. Hiányzik, hogy valami gyönyörűt adhassak a világnak.

Szemöldökömet ráncolva térdelek le a térkép és Deor mellé. Előre hajolva, nyelvem hegyét kidugva forgatom fejem, hogy más szögekből is megfigyelhessem. Valami van ezzel a térképpel. Valami, ami koponyám belsőjét csiklandozza, de nem tudok rájönni, mi az.

- Mit látsz? – még Deor hangját is tompán hallom magam mellett, annyira belemerülök a vonalak alkotta világba. Kutatom a bennük elrejtett igazságot. Valahol ott van, bár még magam sem tudom, hogy mi lehet az.

- Nem is tudom – halkan dünnyögve kúszok odébb térdeimen, hogy változtassak a nézőponton. A vonalak hirtelen állnak össze, visszarántva egy sátor fáklyákkal megvilágított sötétjébe. Szemeim döbbenten kerekednek el, tekintetem Deorra villan. – Már láttam ezt a térképet! – a felismerés széles mosolyt csal arcomra. Szívem torkomban dobog, kezeim izgatott remegésbe kezdenek.

- Pontosan ezt? Mégis hol? – kíváncsian kutatja arcom, de én képtelen vagyok legyőzni izgatottságom. Visszafordulok a papír felé, és remegő ujjaimmal rajzolom végig a folyót, aminek mentén Deorral elmenekültünk. Az emlék fájdalmasan hasít belém, de a lüktetést tompítja a felfedezés boldogsága.

- A táborban. Egyszer Glovir után kutattam, és véletlen megzavartam egy tanácskozást a parancsnoki sátorban – mutatóujjam megáll a térkép egy pontján. – Itt volt egy jelölés – Deor is közelebb hajol, hogy jobban láthassa a pontot, amire mutatok.

- A táborotok helye – aprót bólintok. Igaza van. Tovább csúsztatom ujjam, kutatva emlékeim között.

- Itt volt egy másik jel – a csend most hosszabbra nyúlik.

- A mi táborunk helyzete – megrezzenve pillantok fel merev arcára. Nem szeretem ilyennek látni őt. Szabad kezemet arcára simítom, érintéssel és mosollyal csalogatom vissza magamhoz, bárhol is jár. Már nincs egyedül, nem szabad elfelejtenie. Eltart néhány pillanatig, de végül elnyerem a szürke tekintet figyelmét. Ismét bólintok, majd elengedem őt, és újra a térképhez fordulok. Ujjaim különböző utakat jár be, együtt halad a vonalakkal, elidőzik néhány pontnál, de végül megállapodik egy helyen.

- És itt volt az utolsó – mosolyom kiszélesedik a lehetséges válasz gondolatától. – Látsz rá esélyt, hogy… - nyitva hagyom a kérdést, mert félek, hogy ha kimondom, szertefoszlik az álom. Végtelennek tűnik a csend, ami ránk borul. Ő a pontot figyeli, amire mutattam, én pedig képtelen vagyok tovább egyhelyben maradni. Felállva kezdek járkálni a szűk padláson. Lépteim felverik a port, ami aranyló táncot lejt a hajnali napsugarak fényében.

- A hely megfelelőnek tűnik. Azt hiszem ide nyílhatott a portál, amin keresztül elmenekültek a táborból – boldog kacagással pördülök meg néhányszor, majd újra térde rogyok Deor mellett, és még mindig nevetve ölelem át, vigyázva a nyílhegy ütötte sebre. Néhány pillanatig kiélvezem közelségét, majd sarkaimra ülve távolodok el tőle.  

- Ez azt jelenti, hogy hamarosan rátalálhatunk a többiekre? – mosolyom letörölhetetlen, a boldogság meleg napsugárként simogatja bőrömet. Érzem, hogy a remény és az erő újra eltölt. Nincs minden veszve. Végre kézzel fogható célt is látok magam előtt. Deor bólint, és elkezdi összehajtani a térképet.

- Pár nap múlva elindulhatunk, de még szükségünk van néhány dologra – tudom. Tudom, de nehéz lesz kibírni. Messze van, rengeteg utazás vár ránk, fel kell rá készülnünk, meg kell még terveznünk, de már nem egy árnyat kergetünk. Nem kell a vak reményből erőt merítenünk. Boldog vagyok. Annyira boldog vagyok. Remélem Deor is.  

Elrendezzük holminkat, és a létrán lemászva hagyjuk el a csűrt. Nem tudok kiolvasni semmit az arcából. Örül, hogy megtalálhatjuk a népem, vagy már megbánta, hogy segít nekem? Biztosan boldog, hisz így van lehetőségünk megszakítani a köteléket. Akkor végre oda mehet, ahová csak akar, nem kell többé rólam gondoskodnia. Megtervezheti a lázadást, amiről korábban beszélt.

Torkom összeszorul a gondolatra, hogy engem hátrahagyva vág bele egy biztos halálba vezető útba. Még van időm lebeszélni róla. Még van időm meggyőzni róla, hogy ostobaság, amit tervez. Nem kell feláldoznia magát, biztosan létezik más megoldás is. Mert nem akarom elveszteni őt.

Mosolyom elmélyül a nyers felismeréstől. Talán meg kéne riasztania annak, hogy így érzek, bár még pontosan én sem tudom megfogalmazni az egészet, de mindig arra tanítottak, hogy nem szabad félnem az érzéseimtől. Olyan dolog ez, amit Deornak talán soha senki sem mondott el. Talán ezért maradt lezáratlan a tegnap esti beszélgetésünk.

- Deor – karja után nyúlva ragadom meg, még mielőtt az elágazásnál külön utakon folytatnánk a falu felé. Megfordul, tekintete arcomat kutatja a megszokott szürkeségével. – Bármennyire is riasztónak tűnnek, ne menekülj az érzelmeid elől – megtörik a kifejezéstelen maszk, döbbenet uralkodik el vonásain. Talán azt remélte, hogy elfelejtem a tegnap estét? Tévedett. Nem fogom elengedni őt. – Ha engeded, erősebbé tehetnek, mint gondolnád – közelebb lépek hozzám és mellkasára fektetem tenyerem. Bőre forró az ing alatt, de már tudom, hogy nem a láz miatt. Ez a melegség belőle árad. A része. – A tested kiszabadult a börtönből, ahol felnőttél, de a lelked még ott van. Ne hagyd hátra, hogy elsorvadjon – lágy mosollyal engedem el őt, és hagyom magára a gondolataival. Talán jobb is, hogy most egy kicsit külön leszünk. Van ideje rágódni rajta, hogy mit akar.

Hogy kockáztat-e, és lassan megosztja velem, hogy ki is valójában, vagy öröké hallgat.

 – Ezek nem feltétlen hibák – kezemet lassan felemelve tűrök el egy arcába lógó hajtincset a füle mögé. A bőre meleg és hamvas, kellemes változás a kút hideg vizéhez képest. – Csupán nehezebb lesz megküzdened a világunk valódi arcával.

– Ideje aludnod, Eion – fekszem hanyatt ismét.

Lehunyom szemeim, de így is hallom, hogy mocorog mellettem. Mielőtt rákérdezhetnék, hogy mi baj, megérzem jelenlétét az oldalamnál. Olyan óvatosan simul mellém, mintha elolvadnék érintésétől. Mégis olyan szorosan fekszik mellettem, mintha bőröm alá akarna bújni. Kócos fejét mellkasomra fekteti, karjával átkarolja testem. Mélyen beszívja a levegőt.

– A csillagok kísérjék álmaid, Deor – suttogja, s a következő pillanatban már alszik is. Irigylem érte, hogy szinte azonnal el tud aludni. Vállai alatt lévő kezemmel a hajába túrok, s lehunyom szemeim. Holnaptól minden más lesz.

.o.O.o.

Arra ébredek, hogy Eion mellettem nyugtalanul megmozdul. Szemeim kipattannak, és fejemet megemelve fürkészem a csűr sötétjét, ellenségek után kutatva. De nincs ellenség. Legalábbis látható nincs. Eion a saját démonaival harcol álmában. Homlokán kiütközik a hideg veríték, arca fájdalmasan eltorzul. Hánykolódik a karjaim közt. Az oldalamra fordulok, és figyelem a rémületet az arcán. A rémképek, amik nappal elkerülték, most lecsaptak rá.

Még időben szorítom ajkaira tenyerem, mikor egy elkeseredett sikoly szakad fel mellkasából. Szemei felnyílnak, de nem lát engem; arcát könnyek áztatják. Két kézzel kap kezem után, s úgy vergődik, mintha az élete múlna rajta. Tincsei közé simítom kezem és halkan szólok hozzá.

– Eion! Biztonságban vagy – nem hallja a hangom. Egyre csak küszködik. – Nyugodj meg. Senki sem árthat neked. Nincs mitől félned. Csak álom – csendesen súgom fülébe a szavakat, ahogyan anyám is tette, mikor gyermekkén üvöltve ébredtem. Úgy csitítom, ahogy engem is csitítottak. Végigsimítok homlokán, arcán, s teste lassan kienged feszültségéből.

– Aludj nyugodtan, én itt leszek – suttogom tincsei közé, s könnyű csókot lehelek homlokára.

.o.O.o

Lassan érkezik el a hajnal. A hideg levegő bekúszik az orromba és teljesen felébreszt. Oldalamnál Eion még békésen alszik. A Hold búcsúzóul küldi be fénypászmáit a csűr ablakán, hogy lassan átadja őrhelyét a Napnak. Mellettem lassacskán mocorgás kezdődik. Mozdulatlanul fülelek, nem egy rossz álom-e ismét, de a sikolyok elmaradnak. Figyelem alakját. Ébren van? 

Ó, istenek! Ez egy nagyon hosszú éjszaka lesz.

Némán, fogaimat összeszorítva próbálom tartani a tempót Deor hosszú lépteivel. Nem veszek tudomást sajgó izmaimról, tompán lüktető térdemről és a fejemben sikoltozó rémképekről. Próbálok kapaszkodni a halvány reménysugárba, a gondolatba, hogy talán sikerült kijutnia a táborból mindazoknak, akik fontosak a számomra. Ha kitartok, ha erős maradok, akkor újra találkozhatok velük. Ez olyan dolog, ami segít kitartani. Ahogyan Deor is mondta.

A folyó továbbra sem kegyelmez, a természet ugyanúgy próbálja megnehezíteni utunkat, ahogyan az ellenség katonái. Vagyis Deor katonái. Miért támadott rá a saját népére? Miért nem ellenem ragadott kardot, hogy megszabaduljon a terhétől? Nem lehetett közkatona, és ha felismerik benne eltűntnek hitt parancsnokukat, biztosan a segítségére siettek volna. Hiszen fogoly volt. Vagy menekült? Nem tudom mit gondoljak róla. Elzárkózik a világtól, és nem enged be senkit. Nem tudok a múltjáról, sem a jövőjéről. A jelenéről is csak keveset. Az egyetlen, amit biztosan állíthatok, hogy nem olyan szörnyeteg, mint amilyennek gondolja magát. Különben megtette volna, amit olyan sokan mások tettek volna a helyében. Bárcsak többet tudnék róla. Bárcsak engedné, hogy megismerjem.

Már kezdem feladni, és azon gondolkodom, hogy pihenőt kérjek, mikor megpillantok az égen feltűnő szürke csíkokat. Füst. Kémények füstje. Egy település jelei. Szívem fájdalmasan nagyot dobban, a meleg étel és egy kényelmes ágy gondolatára. Remélem van fogadó, ahol meg tudunk szállni legalább egy éjszakára. Kimerültem, és nem biztos, hogy sokáig bírom már ezt az erőltetett menetet. Deor talán hozzá van szokva, gondolom az erőnlét fejlesztése is a szörnyű gyerekkorhoz tartozott, amiről nem beszél. Én viszont sosem voltam erre rákényszerítve. A legmegterhelőbb dolog az életemben a szobrászat volt, de ha elfáradtam, azt is le tudtam tenni, és pihenésképp mást alkotni.

Hamarosan a partfal is egyre alacsonyabbá válik, és újra feltűnik az út, amit korábban is láttunk néhányszor, de tudatosan elkerültünk. Most kockáztatnunk kell a lebukást, nem gázolhatunk örökké a vízben, várva, hogy sült halak ugráljanak a szánkba.

Úgy tűnik mellénk szegül a szerencse, mert egy szénásszekér lassít le mellettünk néhány rövid pillanattal az után, hogy láthatóvá válunk a széles földútról. Aggódva pillantok a bakra, de nem egy katona ül ott. Se nem egy bandita, aki bármelyik pillanatban ránk vetné magát az értékeinkért. Ő egy egyszerű földműves, aki valószínűleg az egész napos munka után tart hazafelé, hogy megpihenhessen. Végigmér minket, de valószínűleg nem tűnhetünk túl fenyegetőnek koszos és szakadt ruháinkban, mocskos, gyűrödt arcunkkal. Még a kardok sem rettentik meg, amiket azóta is kezeinkben tartunk. Inkább festhetünk rémült utazóként, mint útonállóként.

- Elvigyelek? – mintha erre a kérdésre vártam volna hosszú órák óta. Lábaim megremegnek a pihenés halvány reményére, jelezve, hogy ők már nem igazán képesek tovább vinni engem.

- Megköszönnénk – Deor visszakiált névtelen jótevőnknek. Döbbenten pislogok fel rá, nem gondoltam volna, hogy elfogadja az ajánlatot. Azt hittem inkább a sétát választja, mert az biztonságosabb. De végtelen hálás vagyok neki a döntéséért. – Én is elfáradtam – elindul a szekér felé, és én utolsó erőtartalékaimat elővéve követem. Rajta miért nem látszik ez? Én szinte vánszorgok, de ő nem mutatja jelét a kimerültségnek. Bárcsak olyan erős lennék, mint te, Deor. – Nem hiszem, hogy veszélyt jelentene – megbízom a döntésében. Ha ő veszélytelennek látja, akkor az is. Ő többet tapasztalt a világból, mint én, bármilyen idős is legyen. Tényleg, vajon hány évszázadot hagyhatott már maga mögött? Képtelen vagyok kiolvasni a tekintetéből.

Az apró szintkülönbség megtétele is kimerít, de próbálom leplezni zihálásom, mikor felérünk az útra. Ha Deor észre is veszi, nem teszi szóvá.

- Ti is láttatok már jobb napokat is – zavartan hajtom le fejem, ahogy megérzem magamon kutató pillantását. Szánalmas látványt nyújthatok, de remélem ez csak segíti az ügyünket. – Banditák? – megrezzenek, de ellenállok a pánik nyújtózkodó csápjainak. Elfelejtettünk megbeszélni egy történetet, ami választ adhat az ilyen kérdésekre. Az igazságot nem fedhetjük fel, de ha túl sokat kérdez, könnyen a saját hazugságaink csapdájába eshetünk. Összeszorított ajkakkal várom, hogy ezt is Deor intézze. Én sosem tudtam igazán hazudni. Sosem volt rá szükségem.

- Igen. Mi megmenekültünk, de oda lett mindenünk – neki milyen könnyedén jön. Ha nem ismerném az igazságot, talán én is elhinném szavait. Hát persze. Őt eddig is a hazugsága tartotta életben. A hazugságok, amikkel engem is megvezetett.

- Szálljatok fel. Nincs már messze a falu – hálával tartozom minden istennek. Talán tényleg itt az ideje újra remélnem. Újra bízni abban, hogy a világból nem veszett még ki a fény. És nekem ezt a fényt fel kell erősítenem. Felerősítenem, és eljuttatnom másokhoz.

- Köszönjük – Deor hálásan hajtja meg fejét, majd a szekér mögé kerülve segít fel engem a bálák közé. Nélküle nem biztos, hogy feljutottam volna ide. Egy pillanatra lehunyom szemeim, és kiélvezem a friss széna illatát. Megannyi emléket hoz magával egy gyermekkorból, ami mintha évszázadokkal ezelőtt lett volna. Boldog, önfeledt kacagással és ragyogó fénnyel teli emlékeket. Egy olyan helyről, ahová nem ért el a háború mocska, amit a távolság megóvott a sötét ködfelhőtől. Remélem örökké így marad, és a szüleimnek sohasem kell látnia mindezt.

Deor mellettem helyezkedik el, hátát nekiveti egy bálának, akár csak én. A szekér apró zökkenéssel indul neki. A táj lassan kúszik el mellettünk. Minden pillanattal közelebb kerülünk az alkonyathoz, a Nap sugarai már narancsra festik az ég alját. Meg kéne festenem. Pont itt, pont ezt a pillanatot. Ahogy a széna apró szálai felizzanak a naplemente fényében. Ahogy az öreg szekér lassan döcög a mély barázdákkal szelt úton. Bárcsak újra egyszerű művész lehetnék.

A rám telepedő álmosság szinte azonnal elillan, mikor meghallom a város halk lüktetését. Izgatottan forgatom körbe fejem, hogy minél jobban magamba ihassam a látványt. Egy élettel teli, boldog emberekkel és tündékkel teli települést vártam, de csalódnom kell. Az arcok megviseltek és sápadtak, még az a néhány mosoly, amit látok, sem túl őszinte. Kivéve a gyerekeké. Ők önfeledt kacagással kergetik a méltatlankodó tyúkokat. Ők nem látják még mindazt, ami lassan átszövi mindennapjaikat. A szülők óvják őket. Inkább ők maguk nélkülöznek, hogy a gyermekeiknek ne kelljen. Látom a lógó ruhákon és a beesett arcokon. Torkom összeszorul, de nem engedem meg magamnak, hogy elfordítsam tekintetem. Látnom kell mindent. Hogy később alkothassak róla. Hogy mindenkinek megmutathassam mit tesz a világgal a háború.

A levegőben terjeng a készülő vacsorák furcsa káoszának illata, amitől gyomrom fájdalmasan megkordul. Lassan egy teljes napja nem ettem, és lehet Deornak ez is természetes, velem viszont sosem fordult elő korábban. Talán ez is hozzájárul a gyengeségemhez. Nem tetszik az éhezés. És a gondolat sem, hogy ez emberek és tündék százainak, akár ezreinek lehet mindennapos. Senkinek sem kéne ezt átélni.

Lecsusszanok a szekérről, és elrebegek egy néma imát, amiért lábaim kitartanak. Ez az út segített nekik erőt gyűjteni, míg el nem jutunk egy fogadóba. Elég nagy település, biztosan lennie kell a központban. Ahogyan szatócsboltnak is, ami felé Deor céltudatos léptei haladnak.

Odabent szárított hús, friss kenyér, fűszerek, bőr és megannyi kellemes illat fogad. Emellett egy nem túl szívélyes tekintetű boltos. Éppen csak ránk pillant, de arca azonnal zárkózottá válik. Ő is arra jut, mint a korábbi földműves: meggyötört nincstelen utazók.

- Nincs nekem időm jöttmentekre. Nem jótékonykodok, eriggyetek innen – bosszúsan legyint, miközben tovább számolja a pulton lévő fényes érméket.

- Van pénzünk! – őszinte mosollyal lépek közelebb hozzá, hogy biztosítsam róla, igazat mondok. Próbálom megenyhíteni az irányunkba, előzni feje felől a fellegeket. – Csak tiszta ruhákat és némi élelmet szeretnénk – már nagyon vágyom rá, hogy megszabaduljak koszos, nedves nadrágomtól. Nem tudott kiszáradnia tegnapi esés óta, és már kényelmetlenül viszket alatta bőröm. Száraz, puha anyagra vágyom. Beleburkolózni, és lepihenni.

- Hadd lássam – hát persze. Ha kiejted a szádon a varázsszót, máris sokkal készségesebbé válik. Az emberek valamiért mindig sokkal többre becsülték nálunk az anyagi javakat. Talán mert mi jobban tudjuk értékelni a világ és az élet olyan vonásait, amit nekik nincs idejük észrevenni. Mindig is különlegesnek találtam az ő fajukat, és sajnáltam, hogy az én falumban ritkán fordultak meg. Egészen kicsivoltam, mikor az utolsó emberi lakos visszatért az istenekhez. Sokszor sunnyogtan a közelében, hogy kicsikarjak belőle egy-egy történetet, vagy választ a kérdéseimre. Ő kedves nő volt, mindig csak nevetett a kíváncsi, koszos arcú, mosolygós tünde kisfiú láttán. Ez a boltos egyáltalán nem hasonlít rá.

Fájdalmas szívvel figyelem, ahogy elveszi tenyeremből az apró ékszereket, és gyakorlott tekintettel méregetni kezdi őket. Tekintetében megcsillan valami, amitől összeszorul a gyomrom. Ő nem azt az értéket látja bennük, mint én. Neki semmit sem jelentenek, míg nekem mindent. Szinte magányosnak érzem magam nélkülük. Mintha át kellett volna adnom a szüleim búcsú ölelését, a barátaim könnyeit, amit távozásom miatt ejtettek, a mesterem elismerő hajkócolását, amit az első festményem után kaptam tőle. Túl sok emlék.

- Szárított húst és kenyeret adhatok – ennyi? Egy kevés élelem mindezért cserébe? Torkom szárazzá válik, nyelvem elnehezül, és képtelen vagyok megszólalni. Deor azonban megteszi helyettem.

- És ruhákat?

- Vagy ruhák, vagy élelem – nem kérdés, melyik mellett fog dönteni. Ha ledönt minket az éhség a lábunkról, mielőtt vadászhatnánk magunknak valamit, nem ér semmit, hogy tiszta ruhákban halunk meg. Vannak prioritások, bármennyire is taszító már a nedves szövet érintése bőrömön,

- De hát ez arany! Többet ér, mint pár szelet hús és kenyér! – egy utolsó kétségbeesett próbálkozást teszek, bár szemeiben látom, hogy nincs semmi értelme. Eldöntötte, hogy mennyit ér neki ez az üzlet, és nem fog engedni belőle. Ez már nem az a világ, ahol a józan érvek bármit is érnek.

- Meglehet – bólintva ismeri el igazam, és ez jobban fáj, mint egy arcul csapás. Tudja, mégsem érdekli. Kihasználja a helyzetünket, és még csak nem is tagadja. Mikor váltak az élők ennyire érdektelenné egymás iránt? – De ínséges időket élünk. Alig tudom fenntartani az üzletet. Mindenki azt hiszi, hogy ingyen adok mindent. És én miből szerezzem be az utánpótlást? Háború van! Mindennek felment az ára! Hogyan tartsam el a családomat és vezessem a boltot, ha nem emelek árat? – minden egyes szóval egyre jobban és jobban belelovallja magát a panaszáradatba. Nem tudom, hogy szavai, vagy a mögöttük rejlő fájdalmas kétségbeesés és tehetetlen harag temetnek-e igazából maguk alá.

- Megértjük – Deor siet a segítségemre, és nyugtatja le a zaklatott szatócsot. Azt hittem értek az emberekhez, de úgy tűnik, neki több gyakorlata van benne. Talán tényleg egy különc művész vagyok, aki egy másik világban él. – Add az élelmet.

Felpillantok rá, de csak egy gyenge fejrázást kapok válaszul. Felesleges a vita, csak magunk alatt vágnánk a fát. Ha túl sokáig erősködünk, ezt az üzletet sem köti meg velünk. Tudom, hogy igaza van, mégis fáj, hogy ennyire könnyen elfogadta a sorsunk.

Próbálok egy halvány mosolyt arcomra erőszakolni, de képtelen vagyok. Nincs erőm fenntartani a látszatot. Némán figyelem, hogy összekészíti azt a kevés ételt, amit az ékszereimért kapunk. Nem tűnik tisztességes üzletnek, de engednem kell gyomrom fájdalmas kordulásának. Már a sózott hús látványától is összefut a nyál a számban.

Deor megköszöni a segítséget, majd kilépünk az időközben jóval kihaltabbá vált utcára. Lassan mindenki visszavonul az otthonába, hogy a szeretteivel legyen. Biztonságban. Kényelemben. Ez az, amiről mi nem is álmodhatunk. Szomorú sóhajjal engedem ki a feszültséget, és egy vágyakozó pillantást vetek a távolabb lévő fogadó felé. Bárcsak maradt volna elég aranyunk egy szobára.

Nem tudom mit tervez, de követem Deort keresztül a falu utcáin. Úgy halad előre, mintha lenne konkrét célja. Ő miért nem érzi azt elveszettséget, mint én? Az a néhány ember, akivel találkozunk kíváncsian bámul meg minket, de nem senki sem szól hozzánk. Egyszerű átutazónak tűnhetünk, akiket ugyanúgy megviselt a háború, mint az itt élőket.

Egy lapos, hosszú parasztház és a hozzá tartozó csűr lesz a végleges célunk. Deor gyakorlottan ellenőrzi a terepet, majd kevés csomagunkat kezembe nyomva sétál vissza a száradó ruhákhoz. Lekapkod néhányat a kötélről, és bármennyire is ellenzem a lopást, nem szólok. Kimerültem. Elfogyott a fény, ami eddig hajtott. Mintha az alkonyat nem csak a világot borítaná sötétségbe, hanem az én lelkemet is. Alakja belevész a sűrűsödő sötétségbe, míg vizet mer a kútból. Legalább kicsit megmosakodhatunk, még ha nem is lesz forró fürdő. Bár itt lenne Arun, hogy egy kis mágiával kényelmesebbé tegye az életünket.

Deor a csűr felé int fejével, én pedig követem őt a szénától terhes levegőjű épületbe. Behúzza mögöttünk az ajtót, így kizárva a Hold és a csillagok sápadt fényét. A tetőn átszűrődő sugarak kísérteties félhomályt vonnak körénk. Tétován figyelem, ahogy lerakja a vödröt, és áthúzza fején a véres, koszos inget. Szinte nem is látszik az eredeti színe, annyira megviselt. Akár a tulajdonosa. Mozgása kissé darabos, miközben gyakorlott mozdulatokkal próbálja megtisztítani magát. Távol állok, így nem látom pontosan a színeket, de orromat hamarosan megcsapja a vér fémes illata. Elhessegetem a rémképeket, amik előtörek erre a borzasztó szagra, és inkább közelebb lépek Deorhoz. A tetoválásai most is lenyűgöznek, de az aggodalom eltereli figyelmem.

- A sebed. Szétnyílt, igaz? – rám emeli ezüstszín szemeit, és némán bólint. A megerőltetés, a menekülés közbeni harc nem tett jót neki. Eliath szerint gyorsan gyógyult, de ilyesmire még biztosan nem ált készen a teste. Csak remélni tudom, hogy nem fog elfertőződni, mert keveset tudnék tenni érte. Már bánom, hogy nem figyeltem jobban a gyógyítók mellett. Lerakom az ételes csomagot a padlóra, és mellé sétálok. Sápadt bőre még fehérebbnek tűnik a Hold fakó fényében, a testét borító sötét vonalak szinte beleolvadnak a félhomályba. – Hadd segítsek – nem ellenkezik, így merítek tenyeremmel a jéghideg vízből, és óvatos mozdulatokkal próbálom megtisztítani a seb környékét. Megborzong, de nem tudom pontosan, hogy a hideg, vagy a fájdalom miatt. Próbálok kíméletes lenni, de muszáj eltűntetnünk oda száradt vért és mocskot. Közelebb hajolva próbálom kivenni a részleteket. Már nem szivárog, ami jó jel, és nem is tűnik túlzottan vörösnek a seb környéki bőr. Kicsit fel van ugyan dagadva, de azt hiszem, ez a legkevesebb egy ilyen nap után. – Be kellene kötnünk valamivel – ha így hagyjuk, csak újra bekoszolódik, vagy ha szivárogni kezd, akkor a tiszta inget is azonnal átáztatja.

Jobb híján saját régi ingjét szabdalja hosszú csíkokra, és a tisztábbakat átnyújtja nekem. Végre egy művésznek való feladat. Összekötözgetem a vékony csíkokat, hogy képes legyek velük körbetekerni Deor mellkasát. Próbálom a legkényelmesebb, de legtartósabb kötést megalkotni, bár egyre nehezebb koncentrálni a bőréből áradó melegség miatt. A végeredmény mégis egészen tűrhető. Felpillantok rá, és tekintetem ismét belevész a lágyan csillogó folyékony ezüstbe. Félek, hogy ha túl sokáig bámulnám, magával rántana a mélysége. Nem biztos, hogy túlélném. Pedig tudni akarom, mi rejtőzik bennük.

- Köszönöm – hangja lágy, még ha nem is várna tőle hasonlót senki. Nem tudom eldönteni, hogy mi ő. Harcos? Gondolkodó? Megtévedt lélek? Túl összetett. Túl rejtélyes.

Ellép tőlem, látom, hogy elkezdi kioldani nadrágja zsinórját. Zavartan kapom el róla tekintetem, és fordítok neki hátat. Láttam már ugyan ruha nélkül, de most… most valahogy minden más. Túl csendes, túl gyengéd a hangulat. Nincs rá jobb szavam. Habár nem sokat beszélünk, mégis folyamatosan érzem a jelenlétét, a köztünk húzódó megmagyarázhatatlanul békés fonalat. Ez is a mágiám miatt lenne? Nem. Korábban sosem éreztem hasonlót, pedig nem először használtam. Nem igazán értem mindezt. Talán, ha kipihentem magam.

Néhány pillanatig tétovázok, de végül győz az undor. Gyors mozdulatokkal szabadulok meg ruháimtól, és mosom le magam a borzongatóan hideg vízzel. Bőröm lúdbőrössé válik, fülem vége viszont ég a zavartól. Nem értem. Sokan láttak már meztelenül. A barátaim, akikkel folyton a tóban fürödtünk, a művésztársak, akikkel egymáson tanultuk ki a test tökéletes arányait, de Deor más. Érzem hátamon a kutakodó pillantást, tudom, hogy engem figyel. Egyszerre tölt el izgalommal és zavarral. Talán mert az ellenséghez tartozik. Igen. Biztosan ezért.

Magamra kapkodom a lopott ruhákat, és bár jól esik a tisztaságuk, mégis olyan, mintha valaki más bőrét viselném. Nem csupán azért, mert nagyok törékeny alkatomra. Egyszerűen nem volt helyes, hogy elvettük őket. Szükségesnek szükséges volt, de nem helyes. Le kell győznöd ezt az érzést Eion. Hiszen innentől lopnod kell, hogy életben maradhass. Torkom összeszorul, miközben hátrapillantok vállam felett. Deor szoborként áll az árnyak birodalmában. Ujjai még mindig a zsinóron, tekintete pedig rajtam pihen. Éreztem, hogy engem figyelt. Zavart köhcseléssel ugrasztom ki ebből az állapotból. Látom, hogy megrezzen, ezért elfordulok, időt hagyva neki az öltözésre.

- Menjünk fel a padlásra. Ha éjjel bejön a gazda, ott nem talál meg minket – ismét igaza van. Bólintva indulok utána, felküszködve magam a létrán. Egyre nehezebb parancsolni lábaimnak, így kis híján felnyögök mikor végre leroskadhatok a recsegő lécekre. Visszavonom, nincs szükségem puha ágyra egy fogadóban. Már eljutottam oda, hogy bárhol képes lennék elaludni. Persze csak azután, hogy megtömtem a hasam.

Deor elosztja az ételt, látom, hogy tesz félre egy keveset, ami elegendő lesz egy szerény reggelihez. Valamennyire megnyugtat a tudat, hogy nem kell azonnal lopással kezdenünk a reggelt. Amint az első falatok leérnek gyomromba, kezd elmúlni az éhség okozta tompaság. Már csak a fáradtság és rémálomba illő emlékek okozta tompa fájdalom marad. Deor sem szól semmit, de ez nem meglepő. Sosem beszél sokat, most pedig még átgondolni valója is akad. Nem könnyű a helyzetünk. Nem könnyű a helyzet, amibe miattam került. Az ostoba varázslatom miatt még rám is ügyelnie kell. Magával kell cipelnie, mint valami koloncot. Csak hátráltatni fogom őt, és veszélybe sodorni. Talán pár nap múlva, ha kicsit lenyugodtak a gondolataim, megpróbálhatnám újra megszakítani a köteléket. Akkor hátra hagyhatna, és örökre elfelejthetne. Vajon megtenné? Szinte biztosan.

Fel sem pillantok, mikor hallom mozdulni mellettem. Valószínűleg ismét felderíti a terepet, mint minden alkalommal. Hogyan képes erre még mindig? Hogy van még ereje és éberségre minderre? Ösztönök. Gyakorlat. Bevésés. Ki voltál, mielőtt Deorrá váltál?

- Eion – megrezzenek, mikor visszaránt félig alvó állapotomból. – Pihenjünk le. Hosszú út áll előttünk – lábaim már most sajognak, ha a kilométerekre gondolok, amik ránk várnak holnap. Bárcsak itt maradhatnánk. Bárcsak ne kéne visszatértünk a csűr falain túli szomorú valóságba. De igaza van. Pihennünk kell. Pihennem kell, hogy minél kevesebb gondot okozzak neki.

Felkutatok egy zsákot, és az övé mellé fektetem. Leheveredem rá, a lehető legtávolabb, hátat fordítva neki. Vágyom a melegségre, ami belőle árad, vágyom szíve erőteljes lüktetésére, ami irányt mutathat az én elveszett szívemnek. De nem akarom ráerőltetni magam. Akkor a barlangban szívesen fogadott, mert ázott és kimerült voltam, de… de most más a helyzet. Most csupán kimerült vagyok. Én szeretem az érintéseket, mások közelségét, de ő eddig nem mutatottigényt ilyesmire. Ő elzárkózik a világtól, ezért nem szeretném, hogy kényelmetlenül érezze magát.

Hiába vagyok fáradt, nem jön álom a szememre, csupán forgolódni vagyokképes. Most, hogy az éhség elmúlt, volt ereje előtörni az eddig szunnyadó gondolatoknak. A sok csalódásnak és fájdalomnak, amit ma átéltem. A valóságnak, ami arcul csapott. Hogyan képesek emberek így élni? És hogyan képesek uralkodók ezt tenni a rájuk bízott néppel? Jólétet és békét kéne hozniuk a világba, erre tönkre teszik azt. Tudtam, hogy a háború rengeteg téren követelt áldozatokat, de ennyire közelről látni túl fájdalmas. Hogyan leszek képes fényt hozni ennyire elfásult lelkekbe? Reménytelennek érzek mindent.

„A te erőd másban rejlik, Eion. A mosolyod veszélyes fegyver.”

Miért mondtad ezt, Deor? Mit értettél ezalatt? Hogyan lennék képes a mosolyommal megváltoztatni mindent? Hiszen már próbáltam, de látod mi lett a vége. Kevés vagyok ehhez. Túlságosan apró fényszikra, a mindent elnyelő sötétségben.

- Tudod, ha fázol, itt vagyok – megborzongok az éjszakai csendet megtörő kellemesen mély hangtól. Ajánlatától hálásan dobban meg szívem. Azt hiszem félreismertem. Talán neki sincs ellenére mások közelsége, egyszerűen csak nehezen mutatja ki. Az alapján, amit a múltjáról tudok, ez nem lepne meg.

Oldalamra gördülve fordulok felé, és kicsit közelebb araszolok hozzá zsákomon. De még nem bújok csábítóan meleg testéhez. Inkább belevetem magam a hömpölygő higanyfolyamba, ami rám bámul. Talán segítene az érintése, talán nem. Hiszen nem a hideg a probléma. Azt hiszem, most másra van szükségem.

- Nem a hideg tart ébren, hanem a gondolataim – magamra erőltetek egy szomorkás mosolyt. Az ő közelében valahogy könnyebb mosolyogni. Még akkor is, ha ennyi sötétség vesz körbe minket.

- Miféle gondolatok? – meglep kérdése, nem számítottam rá, hogy meg akarja ismerni őket. Eddig nem úgy ismertem meg, mint aki szeretne beszélgetni. Talán egy újabb dolog, amiben félreismertem őt. Talán valójában mindenben félreismertem. Nem. Abban nem tévedtem, hogy nem egy szörnyeteg.

- Hogyan hagyhatták az uralkodóink, hogy ez történjen a népükkel? – keserűen suttogom el az első kérdést, ami kibukik belőlem. Arca rezzenéstelen marad, de tekintete hevesebb örvénylésbe kezd. Mintha felzaklatná ez a téma. De nem lehetek biztos benne, nem töltöttünk még együtt elég időt.

- Ők vakok minden másra saját hatalomvágyukon kívül – akkor nem valók uralkodónak. Deor hangja kifejezéstelen, nem érezni benne azt a vihart, ami tekintetében dúl.

- De nekik az alattvalóikat kellene szolgálniuk, nem a saját éhségüket kielégíteni vérrel szerzett területek bekebelezésével – nem értem. Annyira nem értem. Mikor váltak ilyenné? Mikor feledkeztek meg a virágzó birodalmaikról, amikben a kultúra és a művészet volt az úr? Ahol a tündék, az emberek, és minden más faj egyaránt boldogan, teljes életet élhetett. Ahol nem szakított szét családokat egy ostoba, évszázadokig húzódó háború. Ahol nem volt éhezés. Ahol nem kellett egymást kihasználva küzdeni az életben maradásért. Ezeket a gondolatokat már nem mondom ki. Túl fájdalmasak. De mosolyomból látja. Látnia kell.

- Túl mélyen érzel, Eion – mosolyom ellágyul a hangjában megrezzenő gyengédségtől. Nem tudtam, hogy képes akár csak hasonlóra is. Arcáról még mindig képtelenség leolvasni bármit, de tekintete és hangja elárulja őt. Nem annyira rideg és érzelemmentes harcos, mint szeretné láttatni magát. Egyre jobban érdekel, ki volt korábban.

- És túlságosan bízom – emlékeztetem a szavakra, miket korábban ő maga vetett a szememre. – Halmozom a hibákat – de nem tehetek ellene. Talán mindenkinek igaz volt, és én nem illek ebbe a világba. Rossz időben születtem. Rossz helyre. De én hiszem, hogy az isteneknek volt terve. Hogy okkal léptem be a világba egy ilyen sötét időben. Csak nem tudom, lesz-e erőm teljesíteni mindent, és eljutni a célig. Ez a válasz még a jövőbe vész.

- Ezek nem feltétlen hibák – ő is oldalára fordul, hogy teljesen szembe kerülhessen velem. Egyik karján feje pihen, másikat lassan felém nyújtja. Csak egy rövid pillanatig rebben tekintetem a fakó ujjakra, máris visszacsábítanak az ezüstös örvények. Érzem, ahogy fülem mögé simít egy kósza tincset. – Csupán nehezebb lesz megküzdened a világunk valódi arcával – szeretem, ha beszél. Szeretem, amiket mond, és ahogyan mondja. Nem olyan, mint a többi katona. Pont úgy különbözik tőlük, mint én. Még ha ezt tagadja is.

- És ha egyáltalán nem sikerül megküzdenem vele? Ha egy idő után túl sok lesz, amit látok? A mosolyom nem véd meg örökké – bármennyire is erős fegyvernek tartja, nem tud ellenállni mindennek. Nem tudom, meddig leszek képes fenntartani, ha minden település, amit érintünk ennyire nyomorúságos lesz. Tenni akarok értük, segíteni rajtuk, a saját mosolyom mását látni az arcukon. De még nem tudom, hogyan érhetném ezt el. És honnan lesz hozzá elég erőm.

- Akkor segítek – őszintén meglep válasza, de néhány döbbent pislantás után elmélyül mosolyom. Mintha a csűr nyugodt békéje minket is megszállt volna. Mintha most, hogy nem lebeg a feje fölött a halál vagy a fogság lehetősége, ő is nyitottabb lenne. Még mindig a múltja uralja őt, de most először látok esélyt rá, hogy a névtelen tünde előlépjen Deor árnyékából.

- Túl kedves lennél szörnyetegnek – mintha megrándulnának ajkai, de lehet, hogy csupán a fáradtság láttatja ezt velem. A látomás olyan gyorsan tűnik el, mint ahogy megjelent. Deor ismét a hátára gördül, és lehunyja szemeit. Ő is kimerülhetett, még ha nem is látszik rajta. Nem lett volna szabad eddig feltartanom az ostoba gondolataimmal.

- Ideje aludnod, Eion – nem vagyok gyermek, hogy megmondja mennyi alvásra van szükségem. Még ha igaza is van. Most, hogy a feszültség egy része távozott a kimondott szavakkal, elfoglalhatta helyét a kimerültség. Az álomvilág hosszú, karmos ujjai kíméletlenül kaparásznak elmém után. Félek attól, amit ott fogok látni. Legszívesebben visszautasítanám ezt a meghívást, de nem tudok ellenállni. Túl régóta talpon vagyok. Túl sok minden történt az elmúlt napon.

Néhány pillanatnyi tétovázás után Deor mellé csúszok, oldalához simulok, és mellkasára fektetem fejemet. Végülis nem vonta vissza ajánlatát. Halk szusszanással élvezem ki a testéből áradó melegséget, légzése lassú ütemét, szíve megnyugtató dobbanásait. Mintha az álomvilág karmai is eltompulnának. Már nem kecsegtet annyi fájdalommal a közeledésük. Talán tényleg itt az idő, hogy engedjek nekik.

- A csillagok kísérjék álmaid, Deor – utolsó erőmmel dünnyögöm el szavaim, mielőtt bele zuhannék a feneketlen sötétségbe.

oOoOo

Füst. Sikolyok. Vér.

Gyomorforgató fémes íz a számban. Fejem lüktet, lábaim remegnek, de hátrálok. Hátrálok a sötétségből előlépő sápadt árnyak elől. Üres tekintettel bámulnak rám. Arcuk vértelen, nyakukon széles seb tátong. Akár egy kísérteties második száj.

Hátam egy hűvös, nedves falnak ütközik. Hiába tapogatom tenyeremmel, nincs tovább. Csak összekeni bőröm vörös festékkel.

Vérrel.

Újabb sikolyok.

A rémület és kétségbeesés hangja.

Az én hangom.

- Eion! – egy tenyér csúszik számra, hogy tompítsa sikoltásaim. – Biztonságban vagy – hűvös ujjak túrnak csatakos tincseim közé. Hűvös ujjak. Halott ujjak. Kétségbeesetten próbálok menekülni, de túl szorosan tart. Nem tudok küzdeni ellene. Nem tudok küzdeni a halottak rémképe ellen. – Nyugodj meg. Senki sem árthat neked – halk duruzsolás. Megnyugtató szavak, egy megnyugtató hangtól. De túl messziről. A holtakon túlról. – Nincs mitől félned. Csak álom – könnyek marják arcomat, eláztatva az ajkaimra szoruló kezet. Álom? Tekintetem ide-oda rebben a sötétségben. Már nem látom őket. Már nincsenek körülöttünk. Hová lettek? Itt voltak egyáltalán?

A hűvös ujjak még mindig ott vannak. De ezek másként hűvösek. Másként tartanak. Nem halottak. Nagyon is élők. Deor. Ez Deor. Elernyedek karjaiban. Szeretnék vele maradni. Szeretnék belé kapaszkodni. De túl erős a rántás. Túl erős az álmok sötét birodalma.

oOoOo

A hajnal csípős hidege kellemetlenül férkőzik be ruhám alá. Bárcsak kaptunk volna egy vastag útiköpenyt is az élelem mellé. Közelebb kucorgom az egyetlen hőforráshoz itt, a széna és szalma birodalmában. Nem szeretnék visszaélni Deor ajánlatával, de szükségem van rá, vagy megfagyok. Egy jégbe dermedt útitársat nehezebben tudna magával cipelni.

- Ismét a gondolatok? – hangja éber, mintha hosszú ideje ébren lenne már. Miért nem alszik még? Neki is szüksége lenne a pihenésre, mielőtt nekivágunk utunknak. Hiszen még pontosan azt sem tudjuk, merre induljunk.

- Most a hideg – fáradtan nyűglődve temetem arcomat mellkasába. – Miért érzem magam fáradtabbnak, mint este? – tompa vagyok. Kimerült és gyenge. Mintha nem aludtam volna egyetlen pillanatot sem. Nem értem.

- Nyugtalanok voltak az álmaid – homlokráncolva próbálok visszaemlékezni, de semmi. Sötétség. Mintha az elmém próbálna megvédeni tőle, hogy újra át kelljen élnem. Hiába kutatok, ujjaim az üres levegőt markolják. Deor miért tud róluk?

Torkom összeszorul, elhúzódom tőle, és felülve pillantok le arcára. Nem tűnik kimerültnek. De ő sosem látszik annak. Néha elgondolkodom, hogy valóban tünde-e, vagy egy végtelen hatalmú lény. Vajon ez a tetoválásai miatt van? Ellenállóbbá teszik őt? Akkor én is szeretnék néhányat belőlük.

- Ugye nem zavarta meg a tiédet? – ő is felül, és átnyújtóztatja tagjait. Biztosan elgémberedett attól, hogy egész éjszaka párnának használtam. Zavartan sütöm le szemeim, és kezdek babrálni egy gyöngyöt a hajamban. Megint túl közvetlen voltál, Eion.

- Én rendben vagyok – nem kerüli el figyelmem, hogy kitért a válasz elől. Tehát ő sem tudott nyugodtan pihenni miattam. A bűntudat alattomos kis szörnyetegként fészkeli be magát bőröm alá. Viszketek tőle.

Hogy eltereljem gondolataim, fölkelek a zsákról, ami ágyként szolgált. Bár a valódi ágyam inkább Deor volt. Remek. Mostmár füleim vége is izzik. Legalább nem fázik. Fintorgós mosollyal sétálok kevés felszerelésünkhöz. Egykevés élelem vászonba csomagolva, két kard, és koszos, szakadt ruhák. A két nadrág még menthető, ha sikerül valahol tisztára mosnunk őket. Még kerülhetünk olyan helyzetbe, ahol jó szolgálatot tennének. Deor ingje már tegnap új életre kelt, és a sajátomat is csupán azért tartanám meg, hogy kötést készítsünk belőle. De előbb arra is ráfér a mosás. Talán, ha legközelebb megpihenünk a folyó partján. Már ha arra folytatjuk az utunkat. Bárcsak tudnám, merre rejtőznek. Hová vezethetett a portál? Hol lehetnek ennyien biztonságban?

Lehunyom szemeim, de a válasz nem érkezik meg. De Deor igen.

- Szükségünk lesz még élelemre, egy térképre, kardhüvelyekre és táskákra – és csak a legfontosabbakat említette. Ha neki akarunk vágni az ismeretlennek, felkészülten kell tennünk, különben az erdő elevenen felfal bennünket.

- Úgy érted lopnunk kell – visszatér ajkaimra a szomorkás mosoly. Nem vágyom erre. Nem akarom megkárosítani azokat, akik így is nélkülöznek. Szegénytől lopni az egyik legundorítóbb dolog, amit csak el tudok képzelni.

- Eion, be kell ismerned…

- Hogy nincs más lehetőség. Tudom – szavába vágva fordítom felé mosolyomat. – De vissza fogom nekik fizetni. Mindannyiuknak. Megjegyzem őket, és ha már nem élnek, a leszármazottaiknak adom meg a kölcsönt – mert ez nem lopás lesz. Ez kölcsön. Így könnyebb elfogadnom. Nevezhet gyengének miatta, ki is nevethet a naivitásom miatt, de nem érdekel. Ehhez ragaszkodom. Egyszer talán elég ismert művész leszek ahhoz, hogy teljesítsem ígéretem. Meg kell tennem értük.

Deor tekintetében ismét megcsillan a különleges halványlila árnyalat, amit még csak egyszer láttam. Elbűvölve figyelem, kiélvezve azt a néhány rövid pillanatot, ami csak a miénk. Vajon mi csalhatta elő ezt a tekintetet? Mondtam valamit, amivel feldühítettem? Felvidítottam? Lenyűgöztem? Megbotránkoztattam? Bár értenélek.

Csendesen fogyasztjuk el szerény reggelinket, sietve, hogy még azelőtt elhagyhassuk a csűrt, mielőtt a Nap elkezdené igazi útját az égen. Ő is belemerül gondolataiba, akár csak én. Valószínűleg tervez, felméri a legjobb lehetőségeinket. Úgy viselkedik, mint aki nem először kerül ilyen helyzetbe. Hiszen így is van. Ő küzdött már az életben maradásáért. Talán egész életében ezt tette.

Az utolsó falat kenyér után lehunyom szemeim, és próbálom elmémbe vésni az ízét. nem tudhatom mikor jutok hozzá ismét. Ha lopnunk kell, akkor az íze is más lesz, ebben egészen biztos vagyok.

- Talán mégis van más lehetőség – értetlenül pillantok Deor elgondolkodott arcára. Az ő kezében még ott pihennek az utolsó falatok, mintha gondolatai az evésről is elterelték volna figyelmét.

- Miféle lehetőség? – lábaimat magam alá húzva, sarkaimra ülve fordulok felé. Izgatottan fürkészem tekintetét, ami megfejthetetlen higanytengerként hullámzik.

- Amivel elkerülhetjük a lopást – ajkaim mosolyra húzódnak, testem előre dől, hogy még közelebbről kutathassam arcát a válaszok után. Bármit megteszek, ha ezzel elkerülhetem, hogy nélkülöző embereket fosszak meg szerény vagyonuktól. – Körbe kérdezhetnénk a faluban, talán akad valami munka, amit elvégezhetünk – arcom felragyog, legszívesebben a nyakába vetném magam. Könnyűnek érzem magam, mintha az eddig lelkemre függesztett óriási súlyok tollpelyhekké váltak volna. Mintha a Nap sugarai előbukkantak volna a sötét fellegek közül, hogy újra reménnyel ragyogják be gondolataimat.

- Bármit elvégzek, amit csak találunk! Ha kell istállót takarítok, mosódézsák fölé görnyedek, edényeket vagy cipőket sikálok – bár művész vagyok, sosem vetettem meg a kétkezi munkát. Számtalanszor segítettem a szüleimnek, és bár kevés dologhoz értek, gyorsan tanulok. Apám szerint a lelkesedésem sokszor pótolja a tehetségemet. – Köszönöm, Deor – hálás mosollyal hajtom meg fejem felé. Nem tudom, hogy miattam keresett más megoldást, vagy saját maga miatt. Talán az én lelkemért aggódott, talán ezt véli biztonságosabb megoldásnak. Bármelyik is igaz, hálával tartozom neki, hisz segített, hogy visszakapjam a fényem. A fényt, ami reményt ad. A fényt, ami erőt ad.

„Szelídséggel az egész világot felforgathatod.”

Hallom, ahogy mocorog, helyezkedik, mintha nem lenne kényelmes a fekhelye. Kétlem ugyan, hogy ez lenne a gond, hiszen a folyóparton olyan gondtalanul elszundított. Akármennyire is kimerült vagyok, nem tudok aludni. Csak hallgatom, ahogy Eion forgolódik. Hűvös a levegő, talán azért nem találja a helyét, mert fázik. Egy idő után megunom mocorgását és felé fordulok.

– Tudod, ha fázol, itt vagyok.