Fel sem kell pillantanom, érzem, hogy engem méreget. Komolyan? Ez a lépésed? Máskor talán rosszul érezném magam, hogy a ruhám rendezetlen, és nem bokáimat összekulcsolva, egyenes háttal ülök a fotelben, mint egy tökéletes hercegnő, de őszintén szólva, nem igazán érdekel. Ez már nem az udvar, ahol a legkisebb botlást is megbüntetik. Ez egy új hely, új szabályokkal. És ezeket a szabályokat kivételesen én hozhatom. Dacosan pillantok fel, és nem tévedtem, tényleg rajtam pihenteti tekintetét. Ha megjegyzést kíván tenni a nem hercegnőhöz méltó viselkedésemre, állok elébe. Az udvarban bőven volt részem megaláztatásban, a büszkeségemet nehéz kikezdeni. Csak ez maradt nekem.

Végül a becsmérlő szavak elmaradnak, csak egy halvány mosoly jelenik meg ajkain. Lepakolja a hozott ételt, majd elfoglalja a velem szemben lévő puha fotelt. Nem igazán tudok kiigazodni rajta. Nem olyan, mint azok az emberek, akik az udvarban körbevettek. Ők a hazugságok nagymesterei voltak, mégis, talán pont ezért sokkal kiszámíthatóbban is voltak. Castian azonban más. Ő sem mond teljesen igazat, biztos vagyok benne, hogy szórakozik és élvezi a kiszolgáltatott helyzetemet, de fogalmam sincs mi rejlik a vörös tekintet mélyén. Nem tudom megmondani, hogy mi lesz a következő lépése.

- Segíts, hogy mégis milyen erényeidet szokás megdicsérni, nem vagyok gyakorlott a felszínes bájcsevejben – ha ez a lejobb sértés, amire telik, akkor van hová fejlődnie. Talán elfelejtette, hogy az apám a birodalom uralkodója, akinek a végtelen hatalma mellé egy bomlott elme jutott. Még járni is alig tudtam, mikor ennél keményebb szavakkal ostorozott.

„Szánalmasan gyenge vagy!”

„Erős utódot akartam, aki követhet a trónon, erre téged kaptalak…”

„A birodalom számára is az lett volna a legjobb, ha meg sem születsz.”

„Kinek kell egy üres fejű gyógyító, aki a bamba mosolyon kívül máshoz nem ért?”

Apám hangja jeges suttogásként kísért elmémben, szinte megfagyasztja minden gondolatom, de nem hagyom, hogy úrrá legyen rajtam az önsajnálat. Megtanultam elfojtani a fájdalmat, mert őt csak még boldogabbá tette, ha látta ahogy szavai mély sebeket szántanak rajtam. Én pedig nem akartam örömet okozni neki.

Arcomra kiül az udvarban használt bájos mosoly, és finom mozdulattal érintem meg ajkam. Az erősen gondolkodó, ostoba hercegnő eljátszása mindig az erősségem volt. Ha játszani szeretnél Castian, akkor játszunk.

- Megemlíthetnéd például, hogy a szemeim fénye túlragyogja magát a Tritont is – nem egyszer valóban megkaptam ezt a bókot. Ezüstös holdunk az egyik kedvelt hasonlítási alap volt. Igazából valóban bóknak vehetném, hiszen tényleg a leggyönyörűbb égitest, még ha nem is túl kreatív választás. Szavaim nyomán újra elvigyorodik, de ezt most más. Végre nincs tele megvetéssel, arroganciával és lekezeléssel. Egészen jól áll neki, ha nem egy igazi tuskó. Valószínűleg nem számított ilyen válaszra, hiszen egy szende hercegnő nem bocsátkozik szócsatákba, és nem adja a lovat ellenfele alá.

- No de kérlek, csak nem várod el, hogy hazudjak – nem rossz.  Apró mosolyra húzódik szám, de csak pár pillanatnyi gyengeséget engedek. Ez még nem a valódi érzelmek ideje. Az igazat megvallva jó érzés, hogy végre tudok valakivel így beszélni. Az udvarban nem tehettem meg, túl sok gondolkodni valóra adtam volna okot. Ott csak a zavart mosolygás, és a halkan elrebegett köszönömök jutottak a bókolóknak. A kitartóbbaknak egy-egy megjátszott nevetés. De igazi játék soha senkinek. Az nem jámbor hercegnőhöz méltó.

- Ó nem, sosem kívánnék olyat. Esetleg kiemelhetnéd a bőröm hófehér hamvasságát – egy pillanatig sem szeretném, ha miattam kényelmetlenül érezné magát. Ezeket a szavakat először egy dalnok szájából hallottam, aki az udvarunkban adott elő. Akkor még nagyon fiatal voltam, de ez az első igazán kedves dolog, amit anyámon kívül bárki is mondott nekem. Talán ezért ragadt így az emlékezetembe. Talán ez az egy bók igaz is volt. Idővel egyre ritkábban jártak dalnokok a kastélyba. Ahogy egyre hatalmasabbra nőtt az őrület apámban, úgy egyre jobban elszigetelt minket a szép, boldogságot nyújtó dolgoktól. Így hamarabb megtörhetett minket.

Nyugodt arccal fordulok vissza a sakktábla felé, hogy el tudjam rejteni zavaromat. Vörös tekintete úgy mér végig, hogy az már szinte vérlázító. Az udvarban egy ilyen tekintetért minimum megkorbácsolták volna, ha nem vágják át a torkát ott helyben. Így maximum lovakat méregetünk egy vásárban, nem hölgyeket egy királyi udvarban. Ennek az embernek komolyan nem tanítottak semmit? Azt olvastam, hogy a klánja szigorú nevelési elveket követ, és az apja alapján ezt el is hittem. Ő azonban annyira jólnevelt, mint egy utcakölyök a városi kocsma mögötti sikátorból. Persze más férfiak is részesítettek már kéretlen figyelemben, de azok nem voltak rám ilyen hatással. Szerencse, hogy erősek a védőfalaim. Nagyot nyelve helyezem arrább az egyik bábút, ezzel ismét legyőzve saját magam. Új stratégiákat kell készítenem. A sakktáblán, és Castian ellen is.

- Való igaz, de erény ez egyáltalán? – vajon ismeri azt a szót, hogy kedvesség? Legalább egy minimálist mutathatna belőle. Valószínűleg ő az azok közé tartozik, akik szerint egy fakó, színtelen kísértet vagyok. A napbarnított hölgyeket biztosan jobban kedveli. Persze úgy mondja ezt az egészet, mintha ő nem lenne egy két lábon járó sápadt márványszobor. Sötét haja és szikrázó tekintete csak még jobban kiemeli színtelenségét. Én legalább egységesen vagyok olyan, mint egy régi, napsütötte falon lógó festmény. Nincs is nagy kedvem folytatni a csatát, nincs abban szórakoztató, ha folyamatosan csak becsmérlő megjegyzéseket kapok. Ezt a győzelmet átengedem neki, legközelebb azonban esélye sem lesz.

- Az ajkaid – épp három körrel korábbi állapotba rendezem vissza bábúkat, hogy leellenőrizzem hogyan lett volna elkerülhető a vereség, de megdermedek a mozdulatban. Mire készül? Azt hittem a némaságom elegendő jel volt, hogy mára belefáradtam. - Az ajkaiddal tudnék mit kezdeni – mégis mit képzel?! Az ujjaim közt tartott bábú a táblán koppan, pedig legszívesebben az arcába vágtam volna. Ez a hangnem… ilyet maximum a szeretőjével használ az ember, vagy akkor, ha… ha az a munkája, hogy mások kedvére tegyen. Egyáltalán, hogy jutott ez eszébe? Ennyire gátlástalan és közönséges? Arcomon dühös pír terül szét. és tekintetemet is csak nagy erőfeszítés árán tudom megzabolázni. Remélhetőleg inkább a zavarnak tudja be színemet, pedig nem vagyok annyira ártatlan. Zavarba ejtő oktatásokat kellett meghallgatnom arról, hogyan tudom boldoggá tenni leendő férjem, és a leghamarabb utódot szülni neki. Bizonyos tekintetben roppant szórakoztató volt. Halk köhintéssel szedem össze magam, és inkább leseprem a sakktáblát, hogy előkészíthessek egy új játszmát.

- Tényleg nem vagy jó a bájcsevejben, a továbbiakban inkább ne erőltessük – orromat felhúzva veszem fel a leghercegnősebb arckifejezésem, amire csak képes vagyok jelen helyzetben. Látom rajta, hogy remekül szórakozik a helyzeten. Élvezd ki a győzelmedet, te szemérmetlen tuskó. Legközelebb nem lesz ennyire könnyű dolgod. Még ha vesztettem is, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem. Végre van kihívás egy beszélgetésben. Halk kuncogása villámként cikázik keresztül rajtam. Becsületem azt diktálja, hogy borítsam rá az asztalt, letörölve elégedett mosolyát, de tartom magam. Nem esett akkora csorba rajta, hogy vérre menő küzdelembe kezdjek.

Úgy tűnik elégedett a győzelmével, mert nem tesz több megjegyzést. Csendesen várja, hogy előkészítsem a sakktáblát. Most rajtam a sor, hogy elsöprő győzelmet arassak. Valószínűleg ő sem gondol rólam többet, mint azok a harcosok, akikkel eddig kiálltam. Sokszor nem voltak rossz játékosok, inkább azért vesztettek olyan hamar, mert alábecsültek. A kedves mosoly mögött egy kegyetlen stratéga rejtőzik, és ezt még az után sem ismerték el, hogy csúfos vereséget szenvedtek. Inkább fogták a szerencsére, a fényviszonyokra, sőt néha még az ebédre elfogyasztott vadhúsra is. Az ilyen férfiaknak nincs gerince. Ha az ellenfeled jobb, ismerd el, ne keress ostoba kifogásokat. Remélem Castian nem egy nagyra nőtt gyermekként fogja fogadni a vereséget. Intek neki, hogy kezdjen. Ennyi előnyt tudok nyújtani számára, nem lehet azt mondani, hogy nem adok meg minden lehetőséget. Egy bábút kezd ujjai közt fogatni, miközben unott tekintettel méregeti a táblát. Nem éppen a legjobb választás a kezdő lépéshez, így csak még könnyebb dolgom lesz.

- Sajnálom, de csak olyan játszmákba szokásom belekezdeni, amiket biztosan megnyerek – tessék? Döbbenten fürkészem arcát, de most nyomát sem látom a megszokott gúnyolódásnak. Komolyan gondolja. Tudja, hogy veszítene? Vagy nem túl jó játékos, vagy eleget látott a korábbi táblából ahhoz, hogy fel tudja mérni az esélyeit. Korábban senki sem volt hajlandó elismerni a képességeimet. Ő úgy tűnik, túl lát az üres fejű hercegnő külsőn. Egy részem mérhetetlenül hálás ezért, egy részem aggódik, hogy túl sok mindent tud meg rólam, hogy túl sok minden szivárog ki falaim mögül az igazi Rayről. Büszke mosollyal érintem összeujjaim az asztal alatt. Önkéntelen reakció, ha zavarban vagyok, Sok időmbe és erőfeszítésembe tellett mire megtanultam ellenállni, de most nem is próbálkozok. Olyan, mintha Castian már most jobban ismerne, mint anyámon kívül bárki. És ez megrémít.

- Ha szándékosan nem is, véletlenül úgy néz ki, hogy képes vagy a bókolásra – ez felér egy köszönömmel a jelen helyzetben. Kezdhettem volna újabb csatározásba egy kellemetlenkedő válasszal, de nem akarom összetörni a hangulatot. Az elismerés egy olyan dolog, amiben nem nagyon volt részem, ki szeretném élvezni. El akarom raktározni minden pillanatát az emlékeimben. Bőven van még hely abban a szűk zugban, ahol a többi ehhez hasonló pillanatot tartom.

- Mindenki követ el hibákat – véget is ért a varázs. Azonban most nem ugrom torkának a gúnyos megjegyzés miatt. Kicsit hálás vagyok neki, még ha nem is mondanám ki. Talán félreismertem, és mégsem egy teljesen érzéketlen barom, akit a megtörésemre küldtek a lázadók. Ma sokkal jobb hangulatban van, mint tegnap. Akkor egy rideg szikladarabot ismertem meg, aki elvágja a tenyered finom húsát, bárhol is próbálsz hozzáérni. A mai Castian más. Egy kicsit… megközelíthetőbb. Talán újra meg kéne próbálkoznom a kérdéssel, aminek gondolatától is jéghideggé válik a levegő tüdőmben. Talán áldás volt, hogy tegnap nem kaptam rá választ, így megmaradhatott a remény, hogy anyám jól van. De a bizonytalanság felőröl. Nehezen alszom el, és akkor is a szörnyűségekről álmodok, amiket apám az őrület sűrű, sötét árnya mögül művelhet vele. Lehet, hogy biztonságban van, hiszen kifacsart imádattal vágyik egy erős utódra, akit anyámtól kaphat meg, de… de egy hozzá hasonló korcs elménél sosem lehet tudni. Hibáztathatja anyámat mindenért, levezetheti rajta az eltűnésem okozta dühöt, gyanakodhat rá, hogy ő árulta el… bármit el tudok képzelni. Nem bírok már sokáig hánykolódni a tudatlanságban.

- Kérlek áruld el, hogy a királynő jól van e – büszkeségemet félretéve hajtom le fejem, ujjaim görcsösen szorítják a puha anyagot, amiből ruhám készült. Hangom jobban remeg, mint szeretném, de kivételesen képtelen vagyok ellenállni az érzelmek elsöprő áradatának. Hagyom, hogy maguk alá temessenek, és nem is próbálok levegő után kapkodni. Meg kell tudnom, hogy mi történt vele. Ő a világom alapja. Neki köszönhetek mindent. Nem veszíthetem el. Ha apám bántja, akkor vissza kell jutnom a kastélyba, bármibe is kerül.

- A legutóbbi információim szerint a király haragja elkerülte a királynőt. Értesítelek, ha ez megváltozik – szavai visszhangot vernek a bennem uralkodó rémült csendben. Jól van. Nem esett baja. Egyelőre nem. A feszültség, ami napok óta gyűlt bennem, elillan, mintha egy szélvihar söpörte volna tova. A helyét átveszi az ólmos fáradtság. Megkönnyebbült sóhajjal lazulnak el izmaim. Kimerültem, mintha órákon keresztül futottam volna., de ez jóleső kimerültség. Most, hogy tudom anyám biztonságban van, talán pihenhetek. A saját sorsom nem különösebben érdekel, amiatt nem aggódok, hisz úgysem tehetek semmit. Nem hittem volna, hogy válaszol a kérdésemre, de úgy tűnik nem tévedtem vele kapcsolatban. Nem annyira szívtelen, mint amennyire el akarja hitetni magáról. Egy igazán arrogáns, öntelt féreg hagyott volna kétségek közt vergődni. Tudom, mert egy ilyen ember mellett nőttem fel.

- Köszönöm, Castian – sok mindent köszönhetek neki, de ez az első, hogy szavakba tudom önteni az érzéseim. Nem érdekel, ha bepillant a fal mögé, nem érdekel, ha megismeri egy gyenge pontom. Kiérdemelte.

- Szép napot, hercegnő.

Csendes mosollyal figyelem, ahogy elhagyja a házat. Most nem éreztem a hercegnő szó gúnyos élét. Ma talán sikerült előrébb lépni. Pontosan nem tudom, hogy mi felé tartunk, de biztosan jobb, mint a bűzölgő mocsár, ahonnan érkeztem.

oOoOo

Visszavonom az előre lépést. A következő napokban semmi sem történik, olyan, mintha a sakktábla feletti nyugodt beszélgetésünk meg sem történt volna. Ő minden nap hozza az ételt, majd pár felszínes közhely után rögtön távozik. Ismét a magány az egyetlen állandó társam. Más, mint a kastélyban, ezt eleinte élvezem is a korlátolt szabadságot, a megjátszás nélküli életet, de egy idő után kezd sok lenni. Két könyvet elolvastam, és számtalanszor legyőztem magam sakkban. Átrendeztem a nappalit és a hálószobát, hogy a kényelmes fotelek az ablakok mellett legyenek. Ezek az egyetlen pontok, ahol érintkezhetek egy keveset a külvilággal. Minden nap órákon át bámulok ki az ablakokon. Már minden fát felismerek a közelben, tudom melyik ad otthont egy holló párnak. Többször láttam már őket, valószínűleg épp a tökéletes otthont készítik fiókáik számára. Még azzal is tisztában vagyok, hogy melyik tavirózsa levél a békák kedvenc napozóhelye. Szeretem a természetet, megnyugtat a körülöttem lévő világ. Az ő életük annyival egyszerűbb. Megvannak a saját nehézségeik, a saját kihívásaik, amikkel szeme kell nézniük, de gondolkodás nélkül elcserélném az életem akár egy mogyoróbokoréra is. Legalább hasznos lehetnék az állatok számára, menedéket és táplálékot adhatnék nekik. Ehelyett egy kis házba zárva, céltalanul fonogathatom a hajam.

Kopp. Kopp. Kopp.

- A fenébe már – dühösen fordulok másik oldalamra, miközben próbálok a tetőn kopogó eső ritmusára koncentrálni. Ez általában segít elaludni, de az utóbbi napokban annyit pihentem, hogy fizikailag képtelen vagyok többre. A megkönnyebbülés okozta kimerültség csak egy napig tartott, de azt szinte teljesen átaludtam. Azóta egyre nehezebben megy az elalvás. Sem a testem, sem az elmém nincs eléggé lefárasztva ahhoz, hogy valóban át tudjam magam engedni az álmok földjének.

Kopp. Kopp. Kopp.

Egyszer kiskoromban kiálltam a szobám erkélyére a zuhogó esőben. Az arcomat az ég felé fordítva, kitárt karokkal élveztem az esőcseppek simogatását. Néhány sós csepp is vegyült közéjük, de ezt akkor senki sem láthatta. Szabad voltam. Akár egy kis falusi ház udvarán is állhattam volna. Lehettem volna egy olyan család tagja, ahol nincsenek hazugságok, ahol boldogság és szeretet óvja egy kisgyerek érzékeny lelkét. Természetesen megbetegedtem, de hogyne bukjak le, meggyógyítottam magam. Teljesen nem ment, még túl fiatal voltam, de így elhitték, hogy csak egy kis meghűlés az erős széltől. Egy újabb tétel volt a titkaim listáján.

Kopp. Kopp. Kopp.

oOoOo

Kedvetlenül rágcsálom azt a pár szem aszalt gyümölcsöt, amit reggelire választottam. Megint nem aludtam túl jól. Illetve inkább nem aludtam túl sokat. Ingerült vagyok, és feszült. Castian négy teljes napja hanyagol, úgy kezel mintha egy felesleges kolonc lennék, egy plusz munka, amit le akar tudni a fontosabb teendői mellett. Valószínűleg ez így is van, de igazán szorulhatott volna bele több vendégszeretet. Kezd elegem lenni a magányból, az idegesítően sivár kőfalakból, és a szárított ételekből. Nem akarok kényesnek tűnni, sosem voltak nagy igényeim, de egy frissen készített meleg étel… az most mindent felülírna.

Ridegen pillantok fel az ajtón belépő alakra. Ismét egy kora reggeli villám látogatás. Furcsa, általában a délutáni órákat választja. Nem várom, hogy más jöjjön, úgy tűnik kizárólag az ő gondjaira vagyok bízva. Már azon is elgondolkodtam, hogy saját szakállára rabolt el, és senki más nem tud az ittlétemről… Azonban valószínűbb, hogy valamilyen okból kifolyólag nem csak a rablást kellett neki vállalnia, hanem a megőrzésemet is. Az első megérzésem az, hogy mágikus pajzs végi az elméjét. Egy ismeretlen fenyegetéssel szemben ez a képesség a legpraktikusabb. Nem tartom kizártnak, hogy eltitkolták ezt a képességét, hiszen az enyémet sem ismeri senki.

Kedvem még borúsabb lesz mágikus erőm gondolatára. Mióta elhozott a palotából, eszembe se jutott használni, sőt a létezésének tudatát is próbáltam minél mélyebbre ásni. Hallom, ahogy leül az asztalhoz, és szemem sarkából látom, hogy magához vesz egy almát, a kosárból, amit pár napja hozott.

- Eddig ételt hozni jártál ide, most ellopni fogod? – széles mosoly jelenik meg ajkain, miközben harap az érett gyümölcsből. Remélem a torkodon akad, te önelégült…

- Téged szerettelek volna ellopni egy sétára, - még a sértést is elfelejtem befejezni gondolatban, annyira ledöbbentek szavai. Végre kijuthatok innen? Legszívesebben hálás mosollyal vetném magam a nyakába. - de távozhatok is, ha durcásan ébredtél, hercegnőm – ismét az az irritáló hangsúly, ami miatt villát szúrnék a szemébe. Visszavonom az ölelést. Már megint csak játszik velem. Korábban senki sem tudott ennyire kizökkenteni, elérni, hogy rés nyíljon nyugodt páncélomon. Ezen a résen keresztül pedig egy tomboló vihar fog kiszabadulni. Azt várja, hogy könyörögjek? Becsületem és kétségbeesett szabadságvágyam őrjítő harcot vív bennem. Némán bámulok a szikrázó szemekbe. Két tiszta fényű rubin, amit mindenki meg akar kapni. – Akkor én megyek is.

- Várj! – a kelleténél talán nagyobb indulattal kiáltok rá, és meg is jelenik arcán az önelégült mosoly. Tudja, hogy megint nyert. Kezdem unni, hogy folyamatosan veszítek ellene. Viszont ki kell jutnom innen, még ha csak kis időre is, különben biztosan megőrülök. Szükségem van a környezetváltozásra, hogy erőt gyűjtsek, és ismét felhúzhassam a falaimat. – Csak néhány percet kérek – nagy nehézségek árán felveszem udvari mosolyomat, és a hálószoba felé indulok. Alvóköntösben mégsem indulhatok neki az erdő felfedezésének. Szerencsére vendéglátóim gondoskodtak elegendő mennyiségű ruháról. Ugyanolyan színtelen darabok, mint amiket azudvarban is hordtam. Biztosan megkapták az információt, és így próbálták még otthonosabbá tenni a börtönömet. Milyen figyelmesek.

- Ne tollászkodj sokáig – szórakozott hangja tőrként fúródik hátamba. Lehunyom szemeim, és gondolatban elkezdem sorolni az általam ismert gyógynövények neveit. Mindig ez volt a végső megoldás, ha elfogytak a lehetőségeim. Vagy ez, vagy a dühödt kiabálás. A bennem lévő feszültség vadul ostromolja falaim, kiakar törni, le akar súlytani valakire, de nem hagyhatom. Tizenkilenc éve kordában tartom, ezt nem törheti meg egy tenyérbemászó árnymágus.

- A kedvedért amúgy sem törtem volna magam – préselem ki a szavakat, és indulatosan vágom be magam mögött a hálószoba ajtaját. Mert egy hercegnő csak cicomázni tudja magát, hogy lenyűgözze a mókusokat az erdőben, ugye? Ostoba tuskó. Pont nem érdekel, hogyan nézek ki, ha vele vagyok. Már régen rájöttem, hogy őt annyira érdeklik az udvari finomságok, mint engem a legdivatosabb tánclépésekről szóló hosszú előadás, és bemutató. A külsőmet pajzsként használtam a kastélyban, itt viszont nincs rá akkora szükségem. Ő nem lát előrébb annál, hogy egy ostoba, elkényeztetett hercegnő vagyok. Barom.

Gyorsan elkészülök, egy egyszerű szürke ruhát és hozzá illő, lapos talpú cipőt húzok. A hajamat átfésülöm, hogy kioldjam a benne lévő csomókat, de nem kötöm össze. Szeretem mikor belekap a szél, ahogy a vékony szálak fátyolként lebbennek körülöttem. Mintha egy erősebb fuvallat bármelyik pillanatban felemelhetne, és messzire vihetne.

Mire visszatérek a nappaliba, Castian már a nyitott bejárati ajtó mellett áll. Gondolom ezzel is jelezni akarja, hogy mennyire sokat kellett várnia becses személyemre. Szívem szakad meg érte.

- Valóban nem vitted túlzásba – végigmér, de most állom a tekintetét. Ma nem fogok több győzelmet átengedni neki. Nem vagyok vesztes hangulatban. Csak felveszem műmosolyom, finom mozdulattal hátrdobom néhány tincsem, és az ajtónyíláshoz lépek.

- Ahogy te sem a jómodort – már lépnék is a napfényre, mikor eszembe villan valami. - Ezzel mi lesz? – felemelem kezem, amin ott csillog a két ezüstös minta. Ha még rajtam van a jel, az azt jelenti, hogy az őrző varázslatokat nem mozdították el, és én még mindig nem tudom átlépni a kunyhó körül felhúzott mágikus határokat. Lehet, hogy maga Castian helyezte el őket? Ezért ő a felügyelőm? Mert bármikor agához tudna kötni, ha szökni próbálnék? Nem, nem hiszem. Hisz nem tudhatják mennyire vagyok erős. Ha anyám képességeiből indulnak ki, kiterjedt illúziókat is létre tudnék hozni, csak hogy megtévesszem fogvatartóm, és rákényszerítsem akaratomat. Továbbra is a pajzsmágia a legvalószínűbb.

- Ha megengedi, hogy kikísérjem, hercegnő – megütközve bámulok felém nyújtott kezére, amin szintén végigfut az enyémhez hasonló két mintha. Nem tudom mi fáj jobban… hogy megint felvette a kellemetlen mosolygát, vagy a tudat, hogy hozzá kell érnem. Jelen esetben nincs az a mennyiségű szappan és olaj, ami megszabadíthatna az érzéstől, hogy meg kellett fognom a kezét.

- Gondolom nincs más lehetőség – kényes fintorral helyezem kezem a tenyerére. Nem olyan kellemetlenül puha, mint azoké, akikkel az udvarban táncoltam. Érzem a bőrkeményedéseket a tenyerén, amik a sok éves kardforgatástól jelentek meg. Ilyen tenyere csak egy harcosnak lehet. Ismét emlékeztetnem kell magam, hogy bár a klánja és a családja előkelő rangokkal rendelkezik, ő nem egy a pávakakasok közül, akik csak díszes tollaikkal kérkednek.

- De, itt is hagyhatlak – szavai ellenére kilép az ajtón, és finoman húz maga után. A csuklónkon lévő jelek egyike fényesen felizzik, ahogy átlépjük a határvonalat. Azonnal elengedem kezét, és mélyet szippantok a friss erdei levegőből. Nehéz a párától, mégis… sosem volt még ennyire jó érzés lélegezni. A kora tavaszi napsugarak gyengéd szeretőként simítanak végig arcomon, én pedig készségesen adom át magam a kényeztetésnek. Aki sosem volt bezárva, az nem értheti meg, hogy milyen érzés ez. A legtöbbeknek felfoghatatlan, hogy nem mehetnek oda és akkor, amikor csak akarnak. Hogy a szabadság halvány utánzatától kísértve kell bolyonganiuk kihalt folyosókon.

- Gyűjtöd még a napfényt, vagy indulhatunk? – most még a provokáló hangnem sem tudja kedvem szegni. A korábbi feszültség elillan, rég éreztem ennyire boldognak magam, nem hagyom, hogy összetörje az illúziót. Valószínűleg ő sem érti meg, hogy mennyit jelent ez nekem

- Mutassa az utat, Mylord – még egy apró pukedlit is tűzök szavaim mellé, és elégedetten figyelem, ahogy eltűnik arcáról a szórakozott mosoly. Mondtam, ma nem hagyom nyerni. Szó nélkül indul el az erdő felé, én pedig követem a kitaposott ösvényen. Nem sokan járhatnak erre, itt még mindig a természet az úr. Próbálok minél több növényt megérinteni, amik mellett elsétálunk. Gyűjtöm magamba a tapintásukat, az illatukat, a látványukat, mert nem tudom mikor szabadulok ki újra. Minden olyan egészégesnek és…

Vakondgyökér?

Kíváncsian guggolok le a jellegzetes piros szélű, sötétzöld levelekkel rendelkező növény mellé. Ritka gyógynövény, ami csak a birodalom délnyugati erdeiben nyílik. Csak vándorkereskedőktől tudtam beszerezni, mikor a kastélyban éltem, de ők is csupán kivételes almakkor rendelkeztek vele. Speciálisak az igényei, az erdők belsőbb részein él, és távol minden nagyobb településtől. Túl körülményes a gyűjtése és a szállítása, ezért nem is igazán bajlódnak vele. Vérzéscsillapító hatású, de vannak hatékonyabb, könnyebben hozzáférhető alternatívák, így nem éri meg kereskedni vele. Viszont ez azt jelenti, hogy nem lehetek a Flerion klán birtokainak egyikén. Bármi is ez a hely, távol van minden olyan területtől, amire apám eddig gyanakodott.  

- Mi olyan érdekes néhány levélen? – Castian hangjától egy pillanatra összerezzenek. El is felejtettem, hogy itt áll mellettem. Nem igazán szeretném, ha rájönne felfedezésemre, bár magától erre képtelen lenne. Nem hiszem, hogy szabadidejében botanikáról olvasna.

- A gyógynövényeket sokan lenézik, gyakran kis jelentőséget tulajdonítanak nekik. Pedig sokkal nagyobb erő, sokkal több lehetőség rejlik bennük, mint az kívülről látszik – talán pont ezért szeretem őket annyira. Hasonlítunk.

- Pont, mint benned, hercegnő? – döbbenten fordítom felé tekintetem. Elgondolkodva fürkészi arcomat, szája szegletében egy apró mosoly bujkál. Ugyanúgy próbál kiismerni, mint én őt. De tényleg már ennyire átlát rajtam? Túl sokszor engedtem, hogy bepillantson a falaim mögé? Felelőtlen vagyok, hiszen nem tudhatom mi ezzel a célja. Ha úgy dönt, fenyegetést jelentek, akkor egyszerűen végez velem. Megtenné. Láttam a tekintetében aznap este, mikor elragadott a palotából. Kétségbeesetten pörögnek a gondolatok a fejemben, de nem tudom mit kéne tennem. Menekülni nem tudok, utolérne. Ha igazat adok neki, azzal még többet engedek láttatni a valódi Rayből. Egyik megoldás sem derít föl. Marad a játszadozás, hátha az eltereli a figyelmét.

- Valóban csak véletlen bókokra vagy képes – finoman megrázom fejem, és felállok a vakondgyökér mellől. Elsimítom a gyűrődéseket ruhámon, és tovább indulok az ösvényen, nyomomban a vigyorgó Castiannal. Egyszer le fogom törölni az arcáról. – Jobban kéne tisztelned a növényeket. Sármányfű nélkül nem lettél volna képes elrabolni a kastélyból – ha nem ájulok el, akkor a sikolyom riasztotta volna az őröket. Még ha valójában nem is akartam volna, hogy kiderüljön a terve. Önkéntelen reakció lett volna, ami Castian kínjaival, és halálával végződött volna. – Mellesleg… köszönöm.

- Az elrablást? – talán most először hallok valódi meglepődést a hangjában, de nem fordulok hátra, hogy ellenőrizzem, arcán is látom e. Gondolom nem megszokott, hogy valaki hálás az elrablóinak. Megköszöni nekik, hogy elragadták kényelmes otthonából, és egy elhagyatott kunyhóba zárták. Kissé valóban szürreális. De az én életemben mi nem az?

- Abban a kastélyban felnőni nem olyan mesébe illő, mint sokan gondolják – főleg, ha hazudnod kell az egész lényedről, az apád egy őrült, és senki sem ismeri el a képességeidet. De ebből a nép felé alig látszott valami. Az ő szemükben én mindent megkaptam, elhalmoztak szeretettel, és a széltől is óvtak. Bár így lett volna. Szomorú mosollyal rántom meg vállam, és ismét leguggolok egy gyógynövény mellé. Nem csak börtönömből szabadított meg, hanem a biztos halálból is. De ezt még nem kell tudnia. – Az elrablást még értem, az árnymágia kapóra jön egy ilyen küldetésnél, de miért téged bíztak meg az őrzésemmel?

- Biztosan megsértettem valakit, és ez a büntetésem – ó, hogy nőjön kiütés minden tagodon. Nem is tudom miért reméltem, hogy végre normális választ kapok egy kérdésemre. Mikor végre azt hiszem, hogy lehet vele értelmes beszélgetéseket folytatni, visszatér a titokzatos, roppant humoros, arrogáns tuskó.

- Mindenkivel ennyire bunkó vagy, vagy csak nekem tartogatod? – a francba. Mire végig gondolom mi csúszott ki a számon, már késő visszavonni.

Egy villanás a valódi Rayből, elérte a felszínt.

Makacs eleganciával tartja a becsmérlő tekintetemet, még csak nem is pislog. Meg kell hagyni, rendesen kiképezték az udvar viperái. Egész biztosan megtanították marni is. Ha nem fulladt meg az udvar fertőjében, akkor több van a kontrolált önfegyelme mögött, mint amit látni enged. Nem véletlenül választottam az iménti lesajnáló megnevezést, amíg fenntartja ezt a sekélyes nyugalmat, addig teljesen haszontalan számomra.

- Nem fenyegetés volt, csupán megállapítás. –  A kudarctól kissé elkomolyodva, de még mindig a kiszámíthatatlan mosoly maszkja mögé rejtőzve fürkészem a szabályos, szinte teljesen rezzenéstelen arcvonásait. A szépségét dicsőítő ódák és regék nem hazudtak, de a bája fakó és jellegtelen, mint egy hideg és kemény porcelánbaba, akiről lefelejtették a festékeket. Tipikusan az a fajta nő, akit a polcra tesznek a férjeik, nem pedig az ágyukba. Talán ha megosztanám vele ezt a gondolatot, rájönne, hogy itt már nem érvényes az udvar hamis etikettje. – Te hoztál el a Három Újhold Éjszakáján.

Lenyelek egy kedvtelen sóhajt. Úgy látom csacsogni fogunk, szóval akár kényelembe is helyezhetem magamat az ajtófélfán. Ő nem mozdul.

- Egy újabb megállapítás? – Nincs ínyemre, hogy emlékeztet a hibára, amit a küldetésem során vétettem. Mindössze annyi dolgom volt, hogy láthatatlan maradjak, de felfedtem magamat a zsákmányom előtt. Ha egy kicsit nagyobb lélekjelenléte lett volna, talán küzdhetett is volna ellenem. A nagyapám rám erőltetett rögeszméi majdnem a küldetés sikerébe, és másodlagosan majdnem az életembe kerültek. Ez soha többé nem ismétlődhet meg. Ha nem fojtjuk el csírájában a könyörtelen módszereit, nem csak ez a küldetés lesz a vezetőségben jelenlévő ellentétek az áldozata, hanem sok másik is.

Nagy szavak valakitől, aki engedte, hogy a méreg elég mélyre jusson az elméjében, hogy hatni tudjon. Vannak pillanatok egy ember életében, amik örökre elkísérik őt. Emlékek, amik érthető vagy érthetetlen módon egy kitörölhetetlen kis zugba eszik magukat, hogy életünk végéig csámcsogjanak rajtunk. Számtalan küldetésen vagyok túl és megesett már, hogy nem tudtam elkerülni a gyilkosságot. De soha, soha nem jutott volna eszembe megölni valakit, akinek annyi a bűne, hogy rossz családba született. Eddig. Ezért fog örökre kísérteni ez a pillanat. Az édes virágillata, a nyaka felkínált, sebezhető íve, a szélben táncoló hajszálai és a mélységes rémület a szemeiben.

Most először örülök, hogy a lágy, dallamos hangja elvonja a figyelmemet a keserű emlékekről, de nem tart sokáig ez az érzés. Amint felfogom a szavait, inkább visszakívánom a bűntudatot.

- Csak szokatlannak találom az időpontot. Nem aggódtál, hogy magadra haragítod az isteneket? – A gúnyos, rosszindulatú horkantás azelőtt dörren a torkomban, hogy megállíthatnám. Ha ez az első kérdése arról az éjszakáról, lehet, hogy az elmúlt percekben tévesen vontam le azt a következtetést, hogy nem ostoba. Örülnöm kéne, mégis inkább a csalódás érzése kerülget. Megáll az ész, az ember fia véghezviszi a lehetetlent, és mindenkit csak a kibaszott istenek érdekelnek. Nekem pedig mi a jutalmam? Egy köszönet? Nem. Kitüntetés? Dehogy. Egy istenfélő nyűgkupac a nyakamba? Naná.

-  Ha az istenek haragudnának, nem lett volna sikeres a küldetés. – Ha az istenek tudnának még haragudni, nem jutott volna eddig a világunk. Nem. Az istenekre nem számíthatunk, csak magunkra.

Úgy látszik, a lehengerlő és bájos reakciómmal sikerült eltántorítani a témától, mert felháborodott, felszínes hüledezés helyett egy újabb kérdést kapok.

- Kaphatok híreket az udvarból? – Kíváncsi lennék, milyen konkrétum érdekli annyira, hogy ez a kérdés nagyobb prioritást kapott, mint az, hogy mi lesz a saját sorsa, de az őrült király vére folyik az ereiben, szóval nem lepődnék meg azon sem, ha morbid elégedettséggel töltené el a hiányából adódó káosz és fennforgás. Ha akarnám sem tudnám kielégíteni ezt a vágyát, ugyanis még én magam sem vagyok tisztában a küldetésem következményeivel. Amit megtudtam apámtól, az az, hogy a lampionfesztivál éjszakáján lezártak minden kaput, és késődélutánig egy lélek sem hagyhatta el a palotát. Ha a királyon múlik, talán még mindig ott lennének, de a nyűgös, feldúlt nemesi tömeg zúgolódása végül megtette a hatását. Az utolsó információm szerint ezidáig csak néhány őr esett áldozatául az uralkodó haragjának, de mindenki tudja, hogy nem fogja ennyiben hagyni az őt ért sérelmeket. Mint egy megsebzett ragadozó, most veszélyesebb és kiszámíthatatlanabb lesz, mint valaha.

- Ezt sem kell tudnod. – Kimérten préselem ki magamból a szavakat, nem akarom, hogy a hangulatváltozásomból rájöjjön, hogy én magam sem vagyok naprakész információk birtokában.

Az ujjai indulatos megrándulása kisöpör minden gondolatot a fejemből. Az elmém ellen irányuló támadást várva, szinte harcra hívóan meredek a feldúlt, színtelen szemekbe.

Mintha egy küldetésen lennék, az agyam elkezdi számolni a vánszorgó másodperceket.

Tizenhárom.

Ennyi ideig hittem, hogy végre megvillantja a szemfogait, de csak egy ártalmatlan, lehangoló orr rándulást kapok. Talán legközelebb. Most elment a kedvem a csevegéstől, egy motoszkáló rossz előérzet a tudatom mélyén azt sugallja, hogy nekem kéne agyalnom a kérdésen, amit a leányzó nekem szegezett.

Elhadarok egy utolsó megjegyzést az ételről, amit hoztam, majd faképnél hagyom.

***

A délutáni edzés segít elvonni a figyelmemet a tényről, hogy még mindig nem jött semmi hír a tanácstól. Nem meglepő, általában próbálják minimalizálni a forgalmat Esthelbe, és a napokban már így is túllőttünk a célon. Őket ismerve, amíg nem történik valami eget rengető tragédia, addig a városlakók, és köztük én is, a sötétben fognak tapogatózni. Megértem a döntésüket, de ez még nem teszi kevésbé idegesítővé a tudatlanságot.

A néma dühöngésem majdnem nyer nekem egy fájdalmas sebhelyet a vállamon, de az utolsó pillanatban kivédem a felém lendülő penge támadását. Elvigyorodva fókuszálok a kard túloldalán csillogó smaragdzöld szempárra. Dühös, hogy nem ért el a támadása. Egyiküké sem, már húsz perce, pedig ketten vannak ellenem. Egy villámgyors perdüléssel csúsztatom le a kardját az enyémről, hogy kivédhessem a testvére támadását is, a fémek hangos csattanással találkoznak újra és újra.

Az egyikük lelkes felkiáltása állítja meg a monoton, számomra unalmassá, számukra kétségbeesetté váló táncunkat.

- Ott! Használtad a mágiádat! Láttam! – Veszélyes komorsággal emelem magasra az orromat, pedig enélkül is egy jó fejjel magasabb vagyok az ikreknél. A nap már alacsonyan jár az égen, az árnyékaink egészen a tisztás pereméig elnyúlnak, szinte végtelenné téve a hatalmamat. Igaz, hogy a naplemente az egyik kedvenc napszakom, de nem szokásom csalni. Barátságos küzdelemben legalábbis. Úgy látom, hogy ezeknek a zöldfülűeknek illusztrálnom kell a különbséget a gyorsaság és a mágia között.

Az árnyékainkba olvadva, olyan hirtelen termek a röhejes vádat rikkantó fiú mögött, hogy katona létére összerezzen, és egy egészen szűzlányos sikkantás hagyja el az ajkait. Elfojtom a gúnyos nevetést, ami a mellkasomat szorongatja. A kardom a torkára simul, a penge gyilkos éle előcsal néhány ártatlan vércseppet a bőre felszínéből. Később szívesen lenyalom róla.

- Ha használom a mágiámat, azt észreveszed, Evan. – A nevét már szinte a fülébe lehelem, az ajkaimmal kihívóan cirógatom végig a füle mögötti érzékeny, puha bőrfelületet. Megborzong az érintéstől, de a várt olvadozás helyett egy dühödt könyöklést kapok a gyomorszájamba. Mire felocsúdok a döbbenetemből, már kirebbent a karjaim közül.

- Nem Evan vagyok, hanem Ethan, te pöcs – ah, pedig most megesküdtem volna, hogy eltalálom – hagyd meg a testvéremnek a beteges perverziódat. – Az volt a terv…

Most a másik zöld szempáron a sor, hogy dühödt szikrákat szórjon rám. Még szerencse, hogy imádom a békülős szexet, különben most átkozhatnám magamat.

- Hihetetlen, hogy évek óta kavarunk, de még mindig nem ismersz fel. – Bocsánatkérő, de nem túl sajnálkozó vigyorral akasztom a kardomat az övembe.

- Csak mert akárhányszor visszajövök, egyre szebb vagy, kedvesem. – Elfintorodva lép mellém, a vállával játékosan löki meg az enyémet, és már tudom, hogy nyert ügyem van.

- El akarsz bűvölni?

- Attól függ, hogy működik e.

Ethan morranása szakítja félbe a nyájas előjátékunkat.

- Menjetek szobára.

- Arra semmi szükség. Úgyis menni készülsz. – A szemem villanásán látja, hogy nem kérés, hanem figyelmeztetés bújik meg a szórakozott szavak mögött. Dühös fújtatással baktat be a fák közé, hogy magányosan, minket hátrahagyva sétáljon vissza a város esteledő nyüzsgésébe.

Egy laza mozdulattal oldom ki az övemet, a kardom halkan puffan a földön. Erre most egy darabig nem lesz szükség. Senki nem mondta, hogy nem élvezhetem kicsit a rám kényszerített száműzetést. Kellemes meglepetéssel figyelem az elém térdelő fiú széles vigyorát, a smaragdzöld szemek sokatmondóan sandítanak fel rám. Nem pont ez volt a tervem, de ki vagyok én, hogy lelombozzam a lelkesedését.

Szinte túl egyszerű.

Lehunyt szemmel, elégedetten élvezem a forró, nedves kényeztetést.

Ha ilyen érzés az isteneid haragja, akkor elfogadom minden cseppjét, hercegnő.

***

Esthelben mindenki egyszerű, praktikus ruhákat hord, én most mégis ismét magamra öltöttem a nemesi ruhatáram egyik megnyerő, éjfekete szettjét. A hercegnőnek nem kell tudnia, hogy nem az egyik klán birtokának egy eldugott szegletében van, hanem a lázadók hadseregének a főhadiszállásán. Azt sem kell tudnia, hogy egyáltalán létezik.

A kényszerű helyzetemhez képest jókedvűen sétálok a kis vendégünk házikója felé, ami egy kényelmes húsz perces sétára fekszik a város lakott részeitől. A tegnap éjszaka kellemesen kielégített, a délelőtti edzés pedig jólesően lefárasztott, szóval legszívesebben elfeküdnék a tűző napsütésen, és dorombolnék, mint valami jóllakott kandúr. Már csak a tudatom hátsó részébe börtönzött aggodalmaktól kéne megszabadulnom, de tudom, hogy ez csak akkor fog megtörténni, ha hírt kapok a családomról. Az, hogy azóta sem jött üzenet, akár megnyugtató jel is lehetne, a rossz hírek általában gyorsabban terjednek, mint a jók.

Lelassítok, mikor a feltárulkozik előttem az erdő egyik kisebb tavának a szélesen elnyúló, sűrű növényzettel benőtt képe. A parton, mint a lakója maga, magányosan és fakón várakozik az aprócska, szürkés kőház. Hihetetlen, hogy még csak néhány hete épült, de a természet már most elkezdte visszakövetelni magának az alsóbb sziklákat.

Megtorpanásra késztet a látvány, ami a nappaliban fogad. Nem tudom, hogy az lep meg, hogy a sakktábla mellett találom a kis porcelánbabát, vagy az, hogy még csak egy futó pillantásra sem méltat. Ha ennyire élvezi a magányt, nekem nem kell kétszer mondania, hogy jöjjek ritkábban.

- Egész nap csak az ajtóban állva fogsz bámulni? Elég, ha megdicséred a szépségem, és csatlakozol a játékhoz. – A szemeim összeszűkülnek, a tekintetem gyanakvón simítja végig tetőtől talpig az ülő alakját. Még az eddiginél is jobban kihúzza magát a pillantásom súlyától, és lehet, hogy az udvarbeli idegesítő, színjátékokkal övezett játszadozásnak venném a kihívását, ha nem a lábait maga alá húzva, gyűrődő szoknyarengeteggel ülne a széles plüssfotelben. Valószínűleg ő is rádöbben a résre a hibátlan pajzsán, mert végre rám emeli a tekintetét, amiben meg mernék esküdni, hogy dacos büszkeséget látok egy elsuhanó pillanatig. Ismét meglepetést okoz, mikor nem próbálja meg gyorsan rendbe szedni a helyzetét, és a ruhája ráncait, hanem a kényelmes pozícióját tartva várja a válaszomat.

Igaza van. Jelenleg ez a kuckó az otthona, szóval úgy és ott ül, ahogy és ahol csak kedve tartja. Máskor talán türelmetlen lennék a felületes szópárbajokhoz, most mégis egy lomha mosollyal jutalmazom a kérdőbe vonhatatlan önbecsülését és a magabiztosságot, amiről még nem tudom eldönteni, hogy valódi e vagy az álcája része.

Kiélvezem a váratlanul kacér megjegyzése nyújtotta feszültség rezgését a levegőben, miközben az étkezőasztalhoz sétálok lerakni a friss és aszalt gyümölcsöket és a néhány porciónyi szárított húst, amit neki hoztam. Csak ezután foglalok helyet a tábla másik oldalán lévő fotelben. Hátradőlök, az egyik bokámat lustán támasztom meg a térdemen. Persze eszem ágában sincs sakkot játszani vele, annál sokkal jobb ötleteim vannak.

- Segíts, hogy mégis milyen erényeidet szokás megdicsérni, nem vagyok gyakorlott a felszínes bájcsevejben. – Rezzenéstelen faarccal fogadja a rosszul burkolt sértést, pedig kétlem, hogy hozzá lenne szokva ehhez a nyers bánásmódhoz. Illetve ki tudja, ismételten emlékeztetnem kell magamat, hogy az őrült király udvara valószínűleg neméppen egy mesébe illően szokványos, elkényeztetett és törékeny királylányt szül.

Lágy hangon, műviesen hümment egyet, az egyik kecses ujját elgondolkodón emeli a halványrózsaszín ajkai elé.

- Megemlíthetnéd például, hogy a szemeim fénye túlragyogja magát a Tritont is. – A vakmerő szavak kiérdemlik az első őszintén szórakozott vigyoromat, felhúzott szemöldökkel keresem meg a szóban forgó szemek pillantását. Tudom, hogy csak egy mesterkélt játékot játszik, de jót tesz a sápadt szemeinek a derű látszata.

- No de kérlek, csak nem várod el, hogy hazudjak. – Megremegnek az ajkai, a kellemesen ívelt, rózsaszín vonal bal oldala árulkodóan kunkorodik felfelé. Látszik, hogy melyikünk képzettebb a politika ármányos világában, ő hamarabb helyreutasítja a vonásait, mint én tettem.

- Ó nem, sosem kívánnék olyat. Esetleg kiemelhetnéd a bőröm hófehér hamvasságát. – Összefűzöm a kezeimet a mellkasom előtt, és oldalra billentett fejjel mérem végig az ezüstfehér ruhából előbújó szabad bőrfelületeket. Úgy tesz, mintha nem érdekelné a mustráló pillantásom, a kezei még csak meg sem remegnek, mikor előrenyúl, és egy bábut elmozdít, hogy legyőzze a láthatatlan ellenfelét, de látom a torka finom mozgását, mikor nyel egy hatalmasat. Nem versz át, hercegnő.

- Való igaz, de erény ez egyáltalán? – Egy pillanatra vékony vonallá szűkülnek az ajkai, de nem tudom eldönteni, hogy az elégedetlensége valóságos vagy mű. Szívesen folytattam volna még a mókás ellenbókolást, de úgy látom, az ő türelme most végesebb volt, mint az enyém. Már nem néz rám, a szemei a táblán sorakozó bábukat kutatják. Nem várom meg, hogy felépül e a néma puffogásból, valamiért megmagyarázhatatlan késztetést érzek, hogy helyrezökkentsem a sértett büszkeségét. – Az ajkaid.

Az egyik bábu átmozgatásának a mozdulatába dermed, újra visszatalál rám az ezüst pillantás. Soha nem vonzottak igazán a nők, de a flörtölés egy olyan játék, amit bárkivel lehet játszani. Nézzük, hogy bírják azok a falak az ostromot.

- Az ajkaiddal tudnék mit kezdeni. – Az enyhén elmélyítetten búgó hangom és a mosolyom még egy szűzies hercegnőnek is egyértelművé teszik a vérlázító utalást. Az elejtett bábu koppanása a táblán szinte üvölt a hirtelen beállt csendben. Az arcára kúszó halovány pírt talán észre sem venném, ha nem pont azt kutatták volna a szemeim. Rövid a győzelmem, gyorsan felépül a megrökönyödéséből, de a szemeiből még egy darabig nem tudja teljesen elrejteni a hangtalan felháborodást. Mint egy jégbörtönbe zárt tűzvihar. Váratlanul jól szórakoztat. Egy halk köhintéssel söpri le a bábukat a tábláról, mintha ezzel elfeledtethetné az iménti botlását, de én nem felejtek.

Talán mégsem lesz halálosan unalmas a küldetés, hogy kiismerjem őméltóságát.

- Tényleg nem vagy jó a bájcsevejben, a továbbiakban inkább ne erőltessük. – A visszafogott fintorrá torzuló arcvonásai láttán most először érzem úgy, hogy végre bepillantást nyertem egy apró részletbe a valódi személyiségéből. Vagy tényleg a birodalom legjobb színésznője ül előttem. Már meg sem próbálom elfojtani a halk, önelégült kuncogásomat, nekem a színészkedés soha nem volt az erősségem, nem véletlenül dugdosnak évek óta az udvar népsége elől. Na nem mintha ez lenne az egyetlen indok, az apám mindig szerette abban a hitben tartani a király bizalmasait, hogy elenyésző mágiával rendelkezem. Nem volt nehéz megetetni velük, hogy a tűzklánba csodával határos módon beszületett árnymágus egy felvállalhatatlan csalódás. Nem létezik nagyobb hatalom annál, mint az, ha alábecsülnek.

Várakozva figyelem, ahogy fürge mozdulatokkal felállítja a bábukat a kezdőpozíciójukba. Mikor végez, egy kecses intéssel jelzi, hogy átadja nekem a kezdés lehetőségét. Milyen nagylelkű. Elmerengve emelem fel az egyik bábut, de nem lépek vele, csak megforgatom az ujjaim között párszor.

- Sajnálom, de csak olyan játszmákba szokásom belekezdeni, amiket biztosan megnyerek. – Egy röpke pillanatra ismét lehullik róla a kifejezéstelen maszk, hogy most az eddigi felháborodásoktól különböző, őszinte döbbenetnek adjon helyet. A bizonytalan, de büszkeséget rejtő, valódi mosoly, ami ezt a döbbenetet követi, mintha újrafestené az egész lényét. Színt varázsol oda, ahol eddig fakó volt, és apró, élettel teli gödröcskéket az arca eddig makulátlan porcelánbőrére.

Olyan gyorsan illan el a látomás, hogy abban sem vagyok teljesen biztos, hogy létezett. Ha nem védene a pajzsmágia passzív ereje, elgondolkodnék, hogy illúziót láttam e az imént. A meglepettsége azt sugallja, hogy nem sokan tekintették eddig veszélyt jelentő ellenfélnek, a büszke mosoly pedig azt, hogy rosszul tették. Lehet, hogy én is belesétáltam volna a csapdájába, ha nem lepett volna már meg egyszer-kétszer.

- Ha szándékosan nem is, véletlenül úgy néz ki, hogy képes vagy a bókolásra. – Elhúzom a számat, és beletörődően teszem vissza a bábut az eredeti kezdőpozíciójára.

- Mindenki követ el hibákat. – Mostanra újra az etikett udvarias és üres műmosolya honol az arcán, úgy látom, ez a csipkelődés már nem érte el. Hosszúra nyúló másodpercekig várjuk, hogy mit tesz vagy mond a másik, és már épp megtörném a csendet, mikor ő megteszi helyettem.

- Kérlek áruld el, hogy a királynő jól van e. – Váratlanul ér a kérdés, de ami még váratlanabbul, az a hangja mélyén rejlő szükség. A máskor lágy, dallamos hangszín most rekedtes, mintha egy teljesen másik emberből szólna. Megérinti a bennem is lakozó bizonytalanságot, amiről azt hittem, hogy sikerült lelakatolni. Hát ez érdekelte jobban, mint a saját sorsa? Vajon létezhet anya-lánya szeretet az udvarban? Talán a zsarnok király elnyomása összekovácsolta őket. Talán ez is csak egy gondosan megtervezett színjáték építőköve. Ha türelmes vagyok, előbb utóbb véteni fog egy hibát, ami leleplezi, hogy melyik.

- A legutóbbi információim szerint a király haragja elkerülte a királynőt. – Egy jobb embernek talán bűntudata lenne a megvezetéséért, hiszen a legutóbbi információim rettenetesen régiek. Egy ilyen pattanásig feszült helyzetben másfél nap lefolyása alatt bármi megtörténhet. De mikor látom megereszkedni a vállait, és hallom az ajkai közül kiszökő megkönnyebbült sóhajt, elszáll minden megbánásom. Felesleges neki is kétségek között vergődnie. – Értesítelek, ha ez megváltozik.

- Köszönöm, Castian. – Szinte hangtalanul leheli a nevemet, a megkönnyebbülés, amit lehet, hogy teljesen alaptalanul ajándékoztam neki, felizzítja a tehetetlenségem eltemetett dühét. Nem vagyok hozzászokva, hogy nincs ráhatásom a dolgokra magam körül. Nem vagyok hozzászokva, hogy sejtelmes, félrevezető szavakkal kell kibújnom kérdések elől. Felállok, és hátat fordítok neki, mielőtt rajta csattanna a hirtelen jött ingerültségem.

- Szép napot, hercegnő.

Nem próbál meg marasztalni, nem nyaggat, hogy foglalkozzak vele, ahogy egy elkényeztetett, szórakoztatásra vágyó nemesleányzó tenné. Nem. Ő méltóságteljes hallgatással fogadja el újra a magány ítéletét.

***

Az elkövetkezendő négy napban csak futó, távolságtartó szavakat váltunk. Mindig csak rövid látogatást teszek nála, és a teendőimre hivatkozva hamar magára hagyom. Féligazság. Ha nagyon akarnám, meg tudnám oldani, hogy több időt töltsek ott, de kíváncsi vagyok, hogy miként reagál a látványos elhanyagolásra. Nem lehet valaki ennyire simulékony és könnyen kezelhető. Ha ez is a játéka része, akkor le akarom meríteni a kitartását. Előbb utóbb meg fogja unni ezt az állapotot.

Ami a teendőket illeti, Esthel belvárosában az egyik gigantikus fára erősített lakószerkezet megadta magát a múlt heti esők korhasztó nedvességének, és minden használható kézre szükség volt, hogy újraépítsük. Itt mindenki egyszerű munkásember, nincsenek rangok és megkülönböztetések. Mindenki ott segít, ahol tud. Tegnap végre befejeztük a legfontosabb munkálatokat, így ma eljött az ideje, hogy megnézzem, le tudom e aratni a tervem babérjait. Még korán van, lemondtam a délelőtti edzésről, hogy megmutassam a titokzatos vendégemnek a környéket, ahol lassan egy hete tölti a magányos napjait. A kora tavaszi levegő friss, üde illata, és a nap felbátorodó sugarai bizonyítják, hogy tökéletes napot választottam az első sétánkra.

Kíváncsi vagyok, hogy ma is meglep e valamivel. Nem tudom elfelejteni a csillagfehér tűz lobbanását a máskor kifejezéstelen szemei mélyén, mikor sikerült megbotránkoztatnom. Valamiért arra sarkall, hogy addig bökdössem egy bottal, amíg végre el nem dobja azt az idegesítően fegyelmezett maszkot és le nem üvölti a fejemet. Talán csak azért voltam ilyen távolságtartó vele az elmúlt napokban, hogy bosszantsam. Tényleg szörnyű ember vagyok.

Szórakozott mosollyal lököm be az ismerős ajtót, a szemeim egyből megtalálják az étkezőasztalnál ücsörgő alakját. Úgy nézem, most fejezi be a reggelijét, a hűvös tekintete csak egy röpke pillantásra méltat. Rossz kedvűen ébredtünk?

Leülök egy tőle távoli székre, és az asztal közepén lévő tálból magamévá teszek egy lehetetlenül piros almát.

- Eddig ételt hozni jártál ide, most ellopni fogod? – Sértett önérzettel, rám sem nézve duruzsolja a szavakat, az eddigi derűs mosolyom önelégültté szélesedik. Alakul, alakul. Néhány másodpercig figyelem a hosszú, még enyhén kócos hófehér hajzuhatagot, és a vastag anyagú hálóköntöst ami végigível a kecses, karcsú vonalain. Talán a megfelelő fényviszonyok teszik, de most mégis el tudom képzelni valakinek az ágymelegítőjeként. Jót tesznek neki az érzelmek, akármilyen negatívak is.

Xamore gyönyörű birodalom, ami belülről rothad. A központban, a kastélyban, ahol élek, az őrület, az ármány, és a kegyetlen pusztítási vágy maró sötétsége emészt fel mindent. Lassan kúszik be a falba, megfertőzve mindenkit, aki hosszabb időt tölt itt. Sokszor elképzeltem milyen hely lenne, ha nem egy hatalomvágyó, bomlott elméjű uralkodó ülne a trónon. Mindazzal a tudással, amit birtoklunk, annyi embernek segíthetnénk. Mégis, inkább a saját hatalmunkat szilárdítjuk meg, és elnyomjuk a nálunk gyengébbeket, akik képtelenek megvédeni magukat. Vagyis nem mi, csak az apám.

Voltak tanítóim, akik próbáltak az ősök és az istenek tiszteletére nevelni. Meghallgattam őket, visszamondtam a szavakat, amiket hallani akartak, de sosem hittem. Ha léteznének istenek, nem engednék, hogy egy ilyen ember hatalomra jusson. Nem engednék, hogy ártatlan gyermekeknek kelljen meghalnia, egy jóslat miatt. És azt sem engednék, hogy egy gyermek hazugságban, magányban és állandó félelemben nőjön fel.

Finoman simítok végig az előttem burjánzó növény nagy, narancsszín virágának szirmain. A leveleiből nyugtató hatású forrázatot lehet készíteni, a szirmokból pedig erős altatót. Az emberek nem tartják sokra az ilyen gyógynövényeket, hiszen a gyógyítóink az erejükkel sokkal gyorsabban elérik ugyanazt a hatást. Azonban arra nem gondolnak, hogy a gyógyítók lassan elfogynak. A vérvonalak felhígulnak, hiszen ki szánna biztos halált a gyermekének? Melyik anya lenne képes kihordani egy babát, akinek ragyogó fénye csupán pár pillanatig világíthatja be a világunkat? Nem hibáztathatjuk őket, hogy erősebb képességekkel rendelkező férjet keresnek, hogy elnyomják saját örökségüket. A gyógyítók hamarosan eltűnnek.

- Raylin hercegnő, az Uralkodó látni kívánja – lehunyt szemmel búcsúzom kertemtől. Az illatok kavalkádja finom kendőként simít végig megsebzett és dühös lelkemen. Eljött egy újabb lecke ideje.

oOoOo

Bocsáss meg.

- Ne! Kérem ne! Eresszenek el! Ne! – rezzenéstelen arccal figyelem, ahogy szerencsétlen férfi a fájdalomtól és rettegéstől eltorzult arccal üvölt. Tagjai pattanásig feszülnek, tekintetében pokoli kínnal bámul ránk. Nincs megkötözve, a saját elméje fogja. A legnagyobb félelméé. A testét épp lángok emésztik fel, amik elől nem tud menekülni a kötelek miatt. De ez csupán az ő személyes pokla. Hangja rekedt az üvöltéstől, szavai elvesznek sikolyaiban. Számára minden igazi… a forró lángok, amik hólyagossá égetik bőrét, a szenesedő hús orrfacsaró bűze, a fájdalom, ami elviselhetetlenül tépi testét, és a rettegés, ami lebénítja tagjait.

Bocsáss meg.

Ez az én ajándékom, amit a sorstól kaptam.

Összeszorult torokkal töröm meg a hallucinációt, és követem tekintetemmel a földre rogyó, ájult ártatlant. Nem volt semmi bűne, csupán egy újabb ember, akit apám eldobható játékként kezel.

- Miért szakítottad meg? – éles ostorként csap végig rajtam apám hangja. Dühös, mert véget ért a játéka. Biztos vagyok benne, hogy élvezi mások szenvedését. Ez is az őrülete része lehet. Azért van itt minden alkalommal, mikor ezt az átkozott képességet kell fejlesztenem. A gyógyítást lenézi, számtalanszor meghallgattam csalódott litániáját. Természetesen csak akkor, ha kevesen hallották. Az udvar előtt az imádott lánya vagyok. Valójában mindig erősebb gyermeket akart. Azért választotta anyámat, mert erős illuzionista, és remélte, hogy kettejük erejéből egy különleges kombináció jön majd létre. Tévedett, és ezt se nekem, se anyámnak nem bocsájtja meg. Még nem adta fel, bízik egy újabb, erősebb utód születésében, de remélem erre sosem kerül sor. Szegény gyermek lelke hamar eltorzulna a kegyetlenségtől és mindattól a szörnyűségtől, amire rákényszerítenék. Én magam sem tudom, hogyan tudtam ép maradni. Ha egyáltalán az vagyok.

- Belehalt volna, ha folytatom – az elméje nem bírt volna elviselni több fájdalmat. A szervezete sem bírta volna. A szíve olyan hevesen vert, a tüdeje annyira összeszorult… még pár pillanat, és minden leállt volna. Alig egy maréknyian tudják, hogy az erőmmel erre is képes vagyok. A félelem képes megölni embereket, és én a legnagyobb félelmüket hívom elő. A saját elméjük pusztítja el őket… az én irányításommal.

- Akkor belehal! Mit érdekel téged?! – az egész életemet ő irányította, de erre az egyre nem tudott még rákényszeríteni. Nem ölök. Ártatlanokat sosem lennék képes. Ez egy olyan határ, amit nem tudok átlépni. Ha átlépném, nem lennék jobb, mint az apám. Az egyetlen, akit elpusztítanék, akire minden dühöm és keserűségem rázúdítanám, az ő. Őt talán képes lennék megölni. Inkább elviselem haragját, zúdítsa rám, de nem leszek véglegesen is a bábja. Kockázatos játék feldühíteni, de én ügyesen játszom ki a lapjai. – Legközelebb pontosan azt teszed, amire utasítalak – dühösen rántja meg karom, és fordít magával szembe. Arany szemeiben apró obszidián cseppként csillan meg az őrület. Ez a sötétség az utóbbi években egyre nagyobb és nagyobb lett. Idővel már semmi mást nem fog látni az, aki beletekint. A csillogó aranyhoz tartozó stratéga, akit egykor tiszteletek a katonái, szép lassan eltűnik. Hagyom kiülni arcomra a félelmet és a megbánást, de ez is csak egy maszk. Megvetem őt.  

- Sajnálom apám – remegve suttogom el a szavakat, és mélyen meghajtom fejemet. Az alázat mindig működik. Belül ordítani tudnék, puszta kézzel támadnék neki, ha lenne bármi értelme. Hogyan okozhatnám én a vesztét? Az őrületből még én sem tudom kigyógyítani.

- Szánalmasan gyenge vagy – sziszegi halkan, miközben ellök magától. Anyám kap el, mielőtt a földre kerülnék. Az ő karjai olyan sok alkalommal segítettek és öleltek apám dühe után. Ő szeret engem, talán az ő kedvesége az, ami segített önmagam maradni ebben a rothadó lápban. Félek, hogy ha kiderül rólam az igazság, apám megöleti az árulásáért. Márpedig három hét múlva ki fog derülni. Szerencsére anyám illúzió nélkül is apró és törékeny vagyok, de… de van, amit nem tudok eljátszani. Szegény leendő férjemet nagy csalódás fogja érni. Három hetem van, hogy kitaláljak valami megoldást. Ha nem sikerül megszöknöm, akkor más eszközhöz kell nyúlnom. A védővarázslatok nem engedik, hogy bárki ártson nekem, de magamtól nem védenek. Ez egy olyan kiskapu, amit a tanulmányaim során fedeztem fel. Hiszen ki ruházná fel magát mágikus védelemmel azért, hogy végül magával végezzen? Anyám szíve meghasadna, de életben maradna. Nekem ez a legfontosabb. Tizenkilenc évet adott nekem. Reményt adott, hogy egyszer talán véget vethetünk ennek az őrületnek. Gondolkodás nélkül feláldoznám magam érte. – Készülj a lampion fesztiválra. Legalább mutass jól a nép előtt – ha más hasznod úgysincs, fejezem be helyette. Nem kell kimondani, mind tudjuk, hogy erre gondol. Ehhez nem kell gondolatolvasónak lenni. A szemében csak egy mutatós kellék vagyok, aki még ragyogóbbá teszi udvarát. Milyen kár, hogy a bűzt és a rothadást még én sem tudom átragyogni.

Csendesen figyeljük ahogy elhagyja a termet, nyomában a tanítóimmal. Az őrök ide nem léphetnek be, ők nem láthatják ahogy a képességeimet fejlesztem. Apám mindenképpen titokban akarja tartani. Sosem értettem, hogy miért. Miután az ajtó becsapódik utánuk, kettesben maradunk anyámmal. Illetve mégsem.

Kiszakítom magam az ölelő karokból, és a földön heverő testhez sietek. Még lélegzik, szaggatottan, felületesen, de lélegzik. Mellé térdelve csúsztatom tenyerem az izzadtságtól csillogó, forró homlokra. Mintha a testét még mindig a lángok emésztenék, pedig a hallucinációt megszüntettem.

- Bocsáss meg – suttogom halkan, és mágiám finom szálaival kúszok be sérült testébe. Megszünetem a fájdalmat, ami testében tombol. Ez a könnyebb része… a test nem annyira bonyolult, mint az elme. Hosszú pecekbe telik, mire lenyugtatom megtépázott, háborgó lelkét. Sok gyógyító meg sem próbálkozik ilyesmivel, mert az agy túl összetett, és nagyobb kárt lehet okozni, mint amiből indultunk. Nekem sosem volt annyira nehéz feladat, mint másoknak… talán a másik képességemmel került összhangba a gyógyítás. Megterhelő, kimerítő, de még nem hibáztam benne. Mire végzek, légzése lelassul, arca kisimul, mintha csak aludna. Talán ezzel jóvá tettem, ami történt.

- Raylin, elég lesz, megtettél mindent, amit lehetett – anyám finom érintése ránt vissza a valóságba. Halvány mosollyal pillantok fel rá. Világoskék tekintete aggodalomtól csillog, mint oly sok másik alkalommal. Az ő élete az értem való aggódából áll.

- Megtennéd, hogy gondoskodsz róla? – nem tarthatja meg az emlékeit. Az elmúlt pár órát el kell vennünk tőle, de inkább ez, mint az élete. Valószínűleg amúgy sem emlékezne semmire, túl nagy volt a trauma, de egy apró esélyt sem adhatunk arra, hogy kiszivárogjon a képességem titka. Anyám majd elviszi egy mágushoz, aki törli az emlékeit. Így sem vagyok benne biztos, hogy a nap végére nem kerül tőr a hátába.

- Természetesen. Te menj pihenj, és készülj fel az estére. A ruhádat már kikészítették – szeretetteljes mosollyal simít végig arcomon. Még most is figyel rá, hogy engem óvjon. Ő a legerősebb ember, hisz ilyen tudott maradni ebben a fertőben.

- Köszönöm – térdeim kissé reszketnek ahogy felállok, de ki fogom bírni. A szobámban úgyis várni fog étel, és pihenni is tudok az esti fesztivál előtt. Még egyszer megszorítom anyám kezét, és elhagyom a borzasztó emlékekkel teli szobát. Egészen fiatal voltam, mikor először erre kényszerített. Sírtam mikor az első rémült sikolyokat meghallottam. Én is megriadtam, és véget vetettem a mágiának. Már nem tudom, hogy a sikoly, vagy a saját tettem rémített meg. Ahogy idősebb lettem, egyre gyakrabban, egyre összetettebb módokon kellett használnom ezt a képességet. Tesztelte a határait, és az enyémeket is. Tudni akarta, hogy mit vagyok hajlandó megtenni. Egy idő után már nem ejtettem könnyeket, csak az apám iránt érzett dühöm égett egyre nagyobb és nagyobb lánggal. Minden sikoly, minden rémült tekintet egy fahasáb volt a perzselő máglyán, ami bennem dúl. Egyszer eljön a pillanat, mikor ezt a futótüzet rázúdíthatom. Egyszer el kell jönnie.

A két őr, akik a szobámig kísértek, elfoglalják őrhelyüket az ajtó két oldalán. Számtalanszor gondolkodtam már rajta, hogy rám vigyáznak, vagy a szökésem akarják megakadályozni? Talán mindkettő. Az utóbbi hetekben növekedett a személyes őreim száma, valószínűleg a közelgő esküvő miatt. Apám nem akarja, hogy veszélybe kerüljön a megállapodása. A klánok zúgolódnak, egyre gyakrabban érkeznek hírek egy lázadó csoportról, aminek sikerült több nagy hatalommal rendelkező családot összefognia. Azt suttogják, hogy az összeesküvés egészen az udvar belső részébe nyúlik. Kémek vannak apám legközelebbitanácsosai között. Bárcsak tudnám kik azok, hogy segítséget kérhessek tőlük. Egyre nehezebben tudja megtartani a hatalmát, és ha túl sok erős klán fog össze, akkor talán tényleg lenne esélyük ellene. Ezt nem kockáztathatja, ezért van szüksége a szövetségre, amit az esküvőmből nyer.

Legalábbis azt hiszi, hogy nyer.

Keserű mosoly kúszik arcomra, miközben elindulok a fürdőm felé. Nincsenek szolgálóim, ki vannak tiltva a szobámból, ha én is itt tartózkodom. Inkább higgyenek kényes hercegkisasszonynak, mint hogy véletlen felfedjem a titkom. Itt legalább önmagam lehetek. Még egy rövid ideig.

oOoOo

Bár csak egy lehetnék a fénypontok közül. Messzire szállhatnék, távol ettől a börtöntől. Magammal vihetném valaki legnagyobb vágyát. Megóvhatnám addig, amíg nem teljesül. Kiskoromban sokszor elképzeltem, hogy felszállok a lampionokkal, hogy nevetve érintek meg minden egyes reménnyel teli, fénylő csillagot a koromfekete égbolton. Aztán felnőttem, és rájöttem, hogy sokaknak az én létezésem a remény.

- Ma éjszaka is gyönyörű, Raylin hercegnő. Egy lélegzetelállító holdsugár a koromfekete éjszakában – ez pedig egy lélegzetelállítóan béna bók volt. Mégis szégyenlős mosollyal kuncogok, és fejemet félrebillentve pillantok a mellettem álló férfira. Lord Alathic, apám egyik legnagyobb támogatója. Kiváló stratéga, és erős harcos, akinek a mágiája a levegőhöz köthető. Láttam már a gyakorlótéren, ahogy három emberrel harcolt egyszerre, szinte emberfeletti gyorsasággal. Az egyetlen hibája, hogy elvakultan imádja apámat és az eszméit.

- Ön pedig ma is épp olyan ékesszóló, mint minden alkalommal – hányni tudnék magamtól, de fenntartom zavart mosolyomat. Az egész udvar egy színpad, ahol mindenki szerepet játszik. És ezen a színpadon én vagyok a legtehetségesebb színész. Mi sem mutatja jobban, mint az elégedett, mély nevetés.

- Az udvar nem lesz ugyanolyan, ha itt hagy minket – torkom összeszorul, de egy apró biccentéssel köszönöm meg szavait. Persze hogy nem lesz ugyanolyan. Apám dühe pusztító lesz, ami a hozzá legközelebb állókon fog lecsapódni. Nem fogja tudni, hogy ki volt benne az átverésében, ki tudott a hazugságról, amivel évek óta megtévesztjük. Mindenkire gyanakodni fog, és gyökerestül fogja kiirtani az udvartartását. Alathic nem rossz ember, és a lányai kedves, ártatlan totyogók. Bár figyelmeztethetném, hogy távozzon, mielőtt elszabadul a pokol. – Milyen kívánságot írt a lampionjába, hercegnő? – követem tekintetét, amivel a lenyűgöző, fénypontokkal teli eget kémleli. Valóban az egyik leggyönyörűbb látvány, amit ember valaha átélhet. És én valószínűleg utoljára látom.

- Ez csak az istenek, és az én titkom – és úgy sem a valódi kívánságom van rajta. Nem lehetek biztos benne, hogy apám nem vizsgálja át még ezt is. Csak egy egyszerű, semmit mondó mondatot írtam rá, amit minden más hercegnő választana.

„Uralkodjon béke és szeretet Xamore lakói között.”

Hát nem tökéletes és hercegnőhöz méltó?

- Valóban, elnézését kérem a tiszteletlenségért – elszakítom tekintetemet az égről, és mosolyogva érintem meg Alatchic karját egy röpke pillanatra. Valóban aggódik, hogy megsértett, ez nem színjáték. Talán az egyetlen igaz mondat, amit ma éjszaka hallottam.

- Nem szükséges szabadkoznia. Most viszont magára kell hagynom – egy utolsó mosollyal fordítok neki hátat, és a kert egy távolabbi részébe sietek. Szükségem van egy kis levegőre, úgy érzem megfulladok. Ökölbe szorítom remegő kezeim a ruhám ujjában, szemeim lehunyom, és mélyet lélegzek a szökőkút vizétől párás levegőből. Valóban ez az utolsó lampion fesztiválom? Valószínűleg. Próbálok nem gondolni rá, de most maga alá temet a csalódott szomorúság. Reméltem, hogy van még időm kitalálni valami megoldást. Reméltem, hogy megismerem annyira a mágiám, hogy rájöjjek, hogyan teljesíthetem be a jóslatot. Ez az ostoba esküvő… ez tönkretesz mindent. Ha léteznek az istenek, most biztos jót kacagnak az ostoba és kegyetlen játékukon. Milliók reménye fog darabokra zúzódni pár héten belül. Egy ország fog a pusztulás szélélre sodródni egy őrült irányítása alatt. Egy ostoba esküvő…

Összerezzenek a meleg szellőtől, ami végig simítja bőrömet. Valami nem stimmel. Még épp időben kapom hátra fejem ahhoz, hogy megpillantsam a sötét árnyat, ami fölém tornyosul. Vörösen izzó tekintete foglyul ejti az enyémet, miközben megragadja karjaimat, és magához ránt. Nekicsapódok testének, mintha csak egy súlytalan játékbaba lennék. A világ elsötétedik, csak a parázsló szempárt látom magam előtt. Rémült sikolyra nyílnak ajkaim, de hang már nem hagyja el szám. Orromba kúszik a sármánygyökér kesernyés illata.

Altató.

Ernyedten zuhanok bele a sötétségbe, az egyetlen, ami elkísér, az egy csillogó, vérvörös szempár.

oOoOo

Életben vagyok. A fejem tompán lüktet az altató mellékhatásaként, gondolataim még kissé lomhák, de életben vagyok. A szívem ver, lélegzem és érzek. Ez több, mint amire számíthattam.

Lassú mozdulattal emelem ujjaim halántékomhoz, és egy kis mágiafoszlány segítségével mulasztom el fájdalmam. Legalább a sors kegyes volt, és a gyógyítók képesek magukat is helyre hozni, nincsenek másokra utalva. Nem tudom pontosan mennyi idő telhetett el, de a napsugarak bántóan tűznek arcomba, így biztosan az egész éjszakát álomban töltöttem. Ennyi idő alatt a birodalom túlvégére is eljuthattak velem… vagy ami még rosszabb, visszakerültem a kastélyba.

Kényszerítenem kell magam, hogy kinyissam szemeim, félek, hogy elrablóm nem járt sikerrel, és én az egyik impozáns lakosztályban ébredek, ahová apám bezárt az esküvőmig. Halk, megkönnyebbült sóhaj csúszik ki ajkaim közül, mikor megpillantom a kellemesen berendezett hálószobát. Nem túl nagy, de igazán otthonos. Ám a legfontosabb, hogy biztosan nem a kastélyban van. Gratulálok kedves elrablóm, végrehajtottad a lehetetlent. Remélem egyszer még találkozunk, hogy köszönetet mondhassak. A lehető legjobbkor jött, nem gondoltam volna, hogy egy elrablásnak ennyire lehet örülni. Kissé ironikus, de ezzel mentette meg az életemet. Bár, az, hogy élek, nem jelenti, hogy életben is maradok. Hiszen azt sem tudom pontosan, kik tartanak fogva.

Lassan, óvatosan mozgatom át elgémberedett tagjaim, miközben kiülök az ágy szélére. A cipőmtől megfosztottak, de a ruhámhoz nem nyúltak. Illetve… Ismét végig pillantok magamon, jobban figyelve a részletekre. Anyám bűbáját eltávolították. Ahogy minden mást is, amivel apám mágusai az évek alatt körbevettek. Követőbűbájok, védelmező ráolvasások, és egyéb apróságok, amiknek a természetéről én magam sem tudtam. Tudtam, hogy rajtam vannak, éreztem őket, hiszen ekkora mágikus erő már nehezen kerüli el bárki figyelmét, de nem mindegyikről tudtam pontosan, hogy mi célt szolgál. Az igazat megvallva furcsa nélkülük. Furcsa, de felszabadító érzés. Még anyám mágiája sem hiányzik. Ez nem a palota, itt talán nem ölnek meg, ha kiderül az igazság. Ennek ellenére inkább nem fedném még fel a titkom. Egész életemben ezt védtem, nem kapkodhatok el semmit.

- Nos, ezek eddig nem voltak itt – kíváncsian simítok végig a jobb csuklómon körbefutó halvány, ezüstös mintázatokon. Hasonlóak, de van némi eltérés a vonalak lefutásában. Pecsétek. – Legalább illenek a színeimhez – fanyar mosollyal sétálok az ágy melletti hatalmas ablakhoz, és kitárom az ablakszárnyakat. Friss, erdei levegő áramlik be a szobába. A vendéglátóim igazán figyelmesek, hogy nem egy föld alatti lyukba zártak be. Kíváncsian nyújtom ki karom, de alig pár centi után mintha egy falba ütköztem volna. Csuklómon felizzik az egyik minta, de semmi féle fájdalmat nem okoz. Sejtettem. Az egyik pecsét feladata, hogy a szállásomon tartson. Legalább nem vagyok a falhoz bilincselve, lehetne rosszabb is. De vajon mi célt szolgál a másik?

Pár órába beletelik, mire minden szegletét átvizsgálom a kis háznak, de a másik pecsét semmire sem reagál. Nem tudok rájönni, mi lehet a feladata. Az viszont biztos, hogy egészen kellemes kis helyet készítettek elő a számomra. Ó, kétség sem fér hozzá, hogy ez nekem készült. Egyik ablakból sem látok más épületeket, valószínűleg távol van minden más lakóháztól… már ha lakik a közelben bárki. A bútorok újak, az egész szerkezet olyan, mintha nem rég építették volna fel. Nem bíztak semmit sem a véletlenre. Igazából, ha nem tudnám, hogy elraboltak és be vagyok zárva, azt is mondhatnám, hogy kedves, vendégszerető népeket látogattam meg. Még a szórakozásomról is gondoskodtak, a könyvespolc tele van különböző témájú kötetekkel, sőt még egy sakktáblát is találtam. Nem a legegyszerűbb stratégiai játék, de mindig is szerettem. Szerencsére apám nem tiltotta meg a tanulást. Úgy gondolta, hogy egy hercegnőnek is jó taktikusnak kell lennie, hiszen az udvarban minden nap a politika ingoványos talaján egyensúlyozunk. Bármiről olvashattam, tanulmányozhattam a birodalmunk legfontosabb klánjait, belepillanthattam a kényes hatalmi játékokba, és persze játszhattam sakkot is. Néha még apám egy-egy kapitányával is összemérhettem a tudásomat. Szerintem élvezte a szégyent, ami kiült az arcukra a győzelmem pillanatában. Elvégre ki számítana rá, hogy kikap egy ártalmatlan hercegnőtől? Kevés örömöm volt azon a helyen, de erről sosem mondtam le. Annyiszor hazudtam magamról, legalább ezt a kis képességet meg akartam mutatni a világnak. Vagy legalábbis az udvarnak.

A konyhában rengeteg étel van, amiből tudok készíteni magamnak egy könnyed vacsorát, majd letelepszem a nappali ablakában készített, puha párnákkal telepakolt beülőben. Ma éjszaka a Triton uralja az eget. Kisfiúként ezek voltak a kedvenc estéim. Anyám mindig arról mesélt, hogy a hold néha kiválaszt egy gyermeket, aki olyan fakó lesz, mint a Triton maga, de belül ragyogni fog. Ezek a gyerekek sokszor magányosak, nehezen fogadják el őket a külsőjük miatt, de nagy dolgokra hivatottak. Ha eljön az idejük, akkor a világ megismeri a bátorságukat és erejüket, és mindenki ünnepelni fogja őket. Sosem halnak meg, a Triton magához szólítja őket, ha eljön az ideje, és onnantól együtt ragyogják be a fénytelen éjszakákat. Ostoba kis gyerekmese, amit miattam talált ki, de mindig mosolyt csalt vele az arcomra. Remélem jól van.

Tulajdonképpen nem is annyira rossz a helyzetem. Valószínűleg most vitáznak a sorsomról, mert ma senki sem járt nálam. Hosszú ideje nem éreztem magam ennyire élőnek. Nem kellett ostoba, lényegtelen csevegéseket folytatnom, nem kellett újabb előadásokat hallgatnom arról, hogy „hogyan teljesítsük férjünk minden óhaját”, és a legfontosabb, hogy senkinek sem kellett megjátszanom magam. Ez más fajta magány, mint amit a kastélyban éreztem. Ez egy kellemesebb magány.

oOoOo

Másnap megtörik a magány. Hallom a bejárati ajtót, majd a határozott lépteket közeledni hálószobámhoz. A könyvet, amit eddig lapozgattam visszarakom a polcra, majd elfoglalom az ajtótól legtávolabb lévő pontot. Ha esetleg azért jött, hogy meggyilkoljon, akkor így talán lesz időm reagálni. Bár, ha van eszük, akkor egy mentális képességekkel bíró embert küldenek, aki egy pislantással zúz össze.

Nem egy mentált küldtek.

Kíváncsian, némi gyanakvással mérem végig a magas alakot, aki az ajtómban áll. Nem úgy tűnik, hogy rám akarna támadni, inkább várakozik, akár csak én.

- Hol vagyok? – ébredésem óta ez a kérdés motoszkál bennem. Próbáltam rájönni a növényzetből, a csillagok helyzetéből, de csak leszűkíteni voltam képes, hogy a birodalom melyik szegletében lehetünk.

- Nem kell tudnod – hangjából süt az arrogancia, és nem kell gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy érezzem megvetését. Ő is ostoba hercegnőként tervez kezelni? Akkor meglepetések fogják érni. Többé nem a kastélyban vagyok, itt mások lesznek a szabályok. Rutinosan folytom el dühöm, és veszem fel az udvarban is használt kifejezéstelen maszkot. Ha ő titkolódzik, akkor én is. Régebb óta játszom ezeket a játékokat, mint ő. Türelmes vagyok.

Figyelmesebben mérem végig, igyekszem minden részletet feljegyezni és beazonosítani. Magas és izmos, biztosan járatos a harci technikákban. Nem egy könyvmoly típus. Az arca valahonnan ismerős. Valahol már biztosan láttam. Tekintetem összekapcsolódik a vörös szemekkel, mire végig cikázik rajtam a felismerés. Ő rabolt el. Ezt az izzó szempárat láttam akkor este. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar újra láthatom. Valami azonban nem passzol… ez a szemszín a Flerion klánra jellemző, de ha tűzmágiát használna, akkor a hajának is hasonló árnyalatot kéne felvennie, de az ő tincsei feketék. Ilyen kombinációnem létezhet, hacsak… Lord Castian. Olvastam már róla, ő a család fekete báránya, szó szerint. Ez a szokatlan párosítás csak nála jelent meg. Ez megmagyarázza hogyan tudott elrabolni. Egy erős árnymágusnak lehetett csak esélye, más nem tudott volna észrevétlenül be- és kijutni. Ennek van értelme. Az apja, Somir, apám udvarának egyik legfontosabb embere, így biztosan sok mindent tudnak rólam. Sejtettük, hogy a lázadók közel kerültek hozzánk, apám gyanakszik is a klánjukra, hiszen túl erősek. Az erő pedig fenyegetést jelent az ő értelmezésében.

- Tehát a Flerion klán valóban a király elleni összefogás tagja – még azelőtt kicsúszik a számon, mielőtt pontosan végig gondolhatnám. Az udvarban nem vétettem volna ekkora hibát. Még nem vagyok benne egészen biztos, hogy itt mennyire okozzák vesztem az ilyen szavak. Az arrogáns tekintetet felváltja a döbbent pislogás. Látod kedves Castian, nem vagyok annyira üres fejű hercegnő, mint gondoltad. Fontosnak tartottam megismerni apám embereit, titkon kicsit remélve, hogy én magam jövök rá, ki az áruló. Ha rájöttem volna, akkor segítséget kérhettem volna, és talán hamarabb szabadulok abból a pokolból.  

- Nem rossz, kislány, de ennél több kell, hogy fenyegetve érezzük magunkat – ezt a beképzelt, arrogáns nemesivadékot… Kislány?! Mennyivel lehet idősebb nálam? Egy évvel? Csak a külső alapján becsmérelni valakit igazán szűk látókörűségre utal. Egyre nehezebben tudok uralkodni magamon, de a hosszú évek gyakorlata segít. Viszont az a lesajnáló félmosoly az arcán… ahhh, hogy lehet valaki ennyire idegesítő?

- Nem fenyegetés volt, csupán egy megállapítás – nyugodt hangom kiválóan leplezi, hogy legszívesebben bokán rúgnám, csak hogy letöröljem arcáról ezt a mosolyt. Kaptam már lekicsinylő tekintetet, becsmérlő szavakat és gúnyos nevetést csak azért meg egy „törékeny. ártatlan hercegkisasszony vagyok”, nem ez a probléma. Inkább csak reméltem, hogy miután kijutok, megváltozik a helyzet. Úgy tűnik, tévedtem. – Te hoztál el a Három Újhold Éjszakáján – nem, nem tudom neki megköszönni. Addig nem, míg legszívesebben hozzávágnám a cipőmet. De nem szeretném szó nélkül hagyni.

- Egy újabb megállapítás? – felhúzza szemöldökét, miközben nekidől az ajtókeretnek. Nem is értem, hogy elehet ő Lord Somir fia? Az a férfi maga az önfegyelem, a tisztelet és… és hazugság. Ne felejtsd el Ray, hogy az udvarban semmi sem volt az, aminek látszott. Valójában semmit sem tudok Somirról, ahogy ő sem tudott rólam.

- Csak szokatlannak találom az időpontot. Nem aggódtál, hogy magadra haragítod az isteneket? – felhorkan szavaim hallatán. Legalább ebben az egyben egyet értünk. Magam sem tudom miért tartom szóval, talán jól esik végre beszélni valakivel. Másfél napja vagyok itt, és ő az első ember, akivel találkozok. Minél többet kell megtudnom tőle, ki tudja, mikor jön el ismét.

- Ha az istenek haragudnának, nem lett volna sikeres a küldetés – végül is, igaza van. Természetesen csak akkor, ha hinnék az istenekben. A küldetés sikerét a saját sikereinek köszönheti, és az arckifejezéséből ítélve ezt ő is pont ugyanígy gondolja. Vajon hisz bennük egyáltalán? Erre sem mernék megesküdni. Inkább nem is reagálok szavaira, hanem megpróbálkozom a legfontosabb kérdésemre megkapni a választ. Arra, ami jeges kézként szorítja gyomrom az ébredésem óta.

- Kaptatok híreket az udvarból? – el sem tudom képzelni, apám hogyan reagálhatott az eltűnésemre. Valószínűleg kivégeztette szerencsétlen őröket, akiknek rám kellett volna vigyázniuk, hiszen elbuktak. Apám nem tűri a hibát. Vajon elkezdte meggyanúsítani az embereit? Elkezdett találgatni, hogy ki döfhetett tőrt a hátába? Úgy gondolom, igen. Lord Somirnak menekülnie kellene. Ami azonban a legfontosabb, hogy anyámmal minden rendben legyen. Kétlem, hogy bármivel gyanúsítanák, de az apám őrült, nem lehet kiszámítani a lépéseit. Ha bármit tett vele… arról tudni akarok. Arról tudom kell! Addig fogom faggatni, míg el nem árulja.

- Ezt sem kell tudnod – kezem megrándul a visszafojtott indulattól, és ez az ő figyelmét sem kerüli el. Egy pillanat alatt tűnik el arrogáns mosolya, és adja át helyét merev koncentrációnak. Talán fél, hogy rátámadok? Ugyan mit tehetnék? Valószínűleg a mágiáját sem kéne használnia ahhoz, hogy a földre küldjön. Habár… lehet az én mágiámtól tart? Az apja nem volt azon kevesek között, akik ismerték a másodlagos képességem, így csak elképzelésük lehet róla. Meg sem fordult a fejemben, hogy használjam ellene. Ahhoz az erőhöz nem nyúlok, csak ha nincs más lehetőség. Nem akarok rettegést és szenvedést okozni, jutott abból már elég a világnak.

Hosszú percekig csak bámuljuk egymást, végül megtörik a pillanat. A feszültség kiszáll tagjaiból, és visszatér tekintetébe a hűvös arrogancia. Hogy lehetnek hűvösek azok a szemek, amik izzó parázsként fénylenek a sápadt arcban? Egy rejtély ez a férfi.

- A friss ételt a konyhában hagytam – egy utolsó pillantásra sem méltatva fordít hátat. Addig nem mozdulok, míg nem hallom a bejárati ajtó csukódását. Amint úgy gondolom, hogy elég távolra ért, szabadjára engedem indulataim, és dühös morgással rúgok bele az ágy lábába. Átkozott idióta… Remélem többet nem jön vissza.

oOoOo

Úgy tűnik, nem létező isteneink meghallották kérésem, mert a következő nap délelőttje ismét csendes magányban telik. Nem tudom mire várnak fogva tartóim. Kétlem, hogy zsarolás céljából hoztak volna el, hisz ők is tudják, hogy a király őrült. Efféle eszközökkel nem lehet rá hatni, akkor sem, ha a lányáról van szó. Habár úgy tesz, mintha szeretne, keveseket tud megtéveszteni vele. Egy őrült képtelen a szeretethez hasonló összetett érzelemre. Valószínűbb, hogy a házasságomat akarták megakadályozni. Egy erős szövetségessel maga mellett, az apám még inkább legyőzhetetlen lett volna. Ezt nem engedhették meg. De akkor miért nem végeztek velem egyszerűen? Mit terveznek? Mi lehet a következő lépésük?

Elgondolkodva figyelem az asztalon lévő kord táblát. Sokszor segített összeszedni gondolataimat, ha közben játszottam. Leginkább magam ellen. Gondoltam most is segíthet kitalálni, hogy mihez akarnak velem kezdeni a lázadók. Akkor sem szakítom el tekintetem a tábláról, mikor meghallom a közeledő lépteket. Mégis visszajött. Biztos vagyok benne, hogy ő az. Viszket a bőröm a közelségétől, mintha egy bolhákkal teli matracon aludtam volna az istállóban.

- Egész nap csak az ajtóban állva fogsz bámulni? Elég, ha megdicséred a szépségem, és csatlakozol a játékhoz – tudom, hogy a tűzzel játszom, (vagy az árnyékkal?), de nem bírom megállni. Hangom az udvarban használt társalgási hangnem, amit a legtöbben gyomorforgatóan nyájasnak tartanak. Teljes mértékben egyet értek velük. És most te jössz Castian. Lássuk mit lépsz.

A csend szinte fülsüketítő. A sötét, kerek márványasztal körül feszengő alakok dermedt mozdulatlanságba fagytak, csak a levegőben rezgő feszültség árulkodik arról, hogy néhány perce még szitkozódó szócsaták zajlottak. Most mindenki megtorpant levegőt venni, és átgondolni a lehetőségeinket és az elhangzottakat.

A nap már egy ideje elbújt a horizont mögött, mostanra a Menae és a Luna holdak sápadt fénye vet hosszú, elnyúlt duplaárnyékokat a sötétbe burkolózó világra. A harmadik holdunk, a Triton ma éjszaka nincs az égbolton. Az egyik vállamat a falnak vetve figyelem a kinti világot, amely most majdnem annyira mozdulatlan, mint a hátam mögötti bénult társaság. Az uralkodó elleni titkos lázadás, ami évek óta növekszik az éjszaka leple alatt, már hat befolyásos klánt fog össze egy veszedelmes szövetségben. A mai egy olyan ritka alkalom, amire eddig nem volt példa: ebből a hat befolyásos klánból ötnek a képviselője egy szobában tartózkodik. Ezek a találkozók nem csak azért kockázatosak, mert elég egy rossz szempárnak meglátnia a szokatlan kapcsolatokat, hanem azért is, mert a klánok diplomata küldönceinek az egója nehezen fér be egy ilyen szűkös helyiségbe. Természetesen egy fiatal katonának, mint jómagam normál esetben nem lenne helye az öregek politikai játszmáinak a színterén, de mint a jelenleg legerősebbként elismert árnymágus, érintett vagyok az aktuális témában.

- Rendben. – A hangom visszazökkenti a megtorpant időt. A vállam fölött hátrapillantok, a tekintetem végigcikázik a rám szegeződő súlyos szempárokon. Tisztelet. Számonkérés. Harag. Unalom. Hah. Az utolsó egészen a szívemhez szól. Gyorsan kiegészítem a mondandómat, mert az elmúlt fél órában annyi válogatott óhaj-sóhaj hangzott el, hogy nem teljesen egyértelmű, mire is bólintok épp rá. – Elhozom a hercegnőt.

A nagyapám ajkai láthatatlan vonallá szorulnak, az orrlyukai fenyegető tágulása jelzi a keserű haragot, ami eddig is ott bujkált az éjfekete tekintetében. Engedem, hogy szúrós tőrként mélyessze a pillantását az élénkvörös szemeimbe, amik miatt gyerekkorom óta megvet.

- És mégis hogy tervezed elhozni? – Csak azért hallom ki a fröcsögő gúnyt a hűvösnek tűnő hangszínből, mert két évtizedem volt megtalálni benne. Sosem bocsátotta meg, hogy a legerősebb utódja nem a klánon belül született. – Már két emberünket veszítettük el úgy, hogy a közelébe sem jutottak a kastély belső termeinek. – Nem rejtem el a lenéző mosolyomat. Őt ismerve olyan középerős árnymágusokat küldött, akik nehezen, vagy sehogy nem köthetőek a családunkhoz, mert túl gyáva lenne kockáztatni a nevét. Hiába esküdött fel mindenki, aki az árnyak leple alatt szolgálja a lázadást, hogy sem élve, sem halva nem fedi fel az arcát az ellenségnek, a kockázat mindig ott van. Az, hogy engem, a lázadás egyik vezető családjának a tagját küldenek a kastély gyomrába, azt jelenti, hogy kétségbeesettek.

- A lampionfesztivál tökéletes alkalom lesz. – A döbbent csend egész jól szórakoztat. Pontosan ezt a reakciót remélem az ellenségünktől is.

- Megőrültél, te fiú? – Ismét a nagyapám éles hangja töri meg a csendet, de annyira meglepődött, hogy a szokásos megvetést elfelejtette beleszőni a hangszínébe. – A lampionfesztivál a Három Újhold Éjszakáján van.

A Három Újhold Éjszakája a birodalmunk egyik legszentebb ünnepe. Mint a neve is sugallja, egy olyan éjszaka, amikor mindhárom imádott holdunk fénytelenül bujkál az átláthatatlanul sötét éjszakában. Ezzel együtt az árnyékmágusok leggyűlöltebb éjszakája is, hiszen fény nélkül nincsenek árnyékok sem, csak a lampionok és a fáklyák megbízhatatlan, táncoló tűzcsóvái által nyújtott pislákoló árnyak. Nincs az az őrült árnyékmágus, aki ezekre bízná az életét. És talán nincs az az őrült zsarnok, aki ezen az éjszakán számít merényletre.

- Pontosan. Van egy tervem.

***

A terv jó ötletnek tűnt. Egészen addig, amíg el nem érkezett a pillanat, hogy kivitelezzük. Az embert nem arra teremtették, hogy repüljön.

- A te elbaszott ötleted volt, szóval ne merj úgy nézni, mint aki mindjárt a cipőmre üríti az ebédjét. – Elfintorodok a bátyám szavain, aki nem éri be ennyivel, még elkezd morogni valamit arról, hogy túl sokat olvasok a nyugati birodalmak őrült szokásairól, hogy előálltam ezzel az ötlettel. Az, hogy az égbe emelkedő lampionokhoz hasonlóan a tűz forró levegője emberek súlyát is elbírhatja, valóban egy távoli nyugati vívmány. A környező birodalmak lenézik, szinte semmibe veszik a mágiátlanok világát, pedig roppant kreatív találmányaik vannak, valószínűleg pont emiatt a hiányosságuk miatt.

- Csak nem félsz, Theodoric? – Tudom, hogy utálja, mikor a teljes nevét használom, és meg is kapom a várt lesújtó pillantást a lángoló szempártól. A várakozással teli izgatottság szinte gyerekes civakodását elvágja a kastély belső kertjéből felemelkedő, narancsos színben pompázó lampion. Elkezdődött.

Theo hangtalan kérdésére némán, elkomolyodva bólintok. A fesztivállal együtt a küldetésünk is kezdetét vette. Pár perc múlva már a hatalmas, éjfekete hőlégballon rejtekében szállunk a kastély felé, a tűz, ami táplálja a minket magasan tartó forró levegőt, aprócska pötty csak a lampionok százai között. A felhős éjszaka nekünk kedvez, még a csillagok fénye sem világítja meg a lomhán mozgó árnyunkat. A pislákoló narancsfényben úszó lámpácskák szinte kéznyújtásnyira lebegnek körülöttünk. Ha nem életem legrizikósabb küldetése előtt állnék, lehet, hogy értékelni tudnám a varázslatos látványt.

- Na, elolvasunk néhány kívánságot? – Minden lampion az őt felküldő személy legtitkosabb vágyát rejti egy aprócska cetlin. Szórakozottan nyúlok az egyik gömböcske felé, de Theo elkapja a kezemet.

- Ez nem vicces, Cas. Felharagítod az isteneket. – Hah. Ha valaha léteztek is a mágiáink istenségei, már rég elszunnyadtak vagy elhagyták a világunkat.

- Nem az istenek teljesítik a kívánságainkat, hanem mi magunk. Aki másban hisz, az bolond. – Lepillantok az alattunk lévő, magasba nyúló toronyra, ami a célpontunk volt. Megérkeztünk. Tökéletes, így legalább megmenekülök a bátyám prédikációjától. További szó nélkül húzom fel az orrom tetejéig az arcomat elfedő maszkot, az éjfekete hajam szoros kontyban simul a fejemhez. Mielőtt lemászhatnék a mélybe hajított fekete kötélen, Theo elkapja a felkaromat.

- Légy óvatos. – Bólintok.

- Ha tíz perc múlva nem érek vissza, elbuktam. Vágd el a kötelet, és hagyj itt. – Megfeszülnek a felkaromat szorító ujjak.

- Fél óra. – Mielőtt válaszolhatnék, egy intéssel fojtja belém a szavakat. – Nem vitatéma. Menj.

Néma sóhajjal vetem magam a mélybe, az elmém egy hátsó szegletében automatikusan kezdem el számolni az elsuhanó másodperceket.

Kétszáz másodperc volt lemászni a toronyfalon, és a tetőkön keresztül elérni a palota központjában kialakított kerthelyiséget, ahol az ünnepséget tartják. Köztudott, hogy a paranoiás király minden kaput és lehetséges bejáratot védőbűbájokkal szórt tele, nem véletlenül lehetetlen bejutni az erődszerű kastélyba. Szerencsére az égboltot és a nyílt tereket sokkal nehezebb ilyen jellegű védvonalakkal ellátni. Észrevétlenül simulok a falhoz a belső kert egyik cifrára nyírt bokra halovány, bizonytalan árnyékában, a mágiámmal öntudatlanul is felerősítem azt. A körülöttünk lévő fáklyák által vetett, szinte áttetsző, mozgó, elillanó árnyak lustán nyúlnak felém, mintha mágnesként vonzaná őket az erőm.

Az udvar színe-java megjelent az ünnepségen, hamisan jókedvű csevegések és keserédes lantszó díszíti a szél halk suttogását. Ha nem tudnám jobban, talán elhinném, hogy nem rohad belülről az egész társaság. A politika, az udvari lét egy örökös, feszült színjáték, amihez soha nem volt, és soha nem is lesz gyomrom. Néha elgondolkodom, hogy vajon azelőtt is ennyire hamis volt e minden, mielőtt egy őrült zsarnokot eresztettek ránk a nép által imádott istenek. A tekintetem villámként cikázva keresi a célpontomat, megtorpanás nélkül pillantok végig apám és a király arcán is, de a hercegnő várhatóan hófehér alakját nem látom sehol. Azt hittem, könnyű lesz kiszúrni egy sápadt foltot a pávák színkavalkádjában. A picsába.

Hol bujkálsz, hercegnő?

Háromszáz másodperc.

A mágikusan felerősített árnyékok biztos rejtekében utazva mozgok a tágas kerthelyiségben, de ez a módszer hatalmas árat követel. Nem véletlenül mondtam tíz percet a bátyámnak, egy ilyen fény- és árnyékmentes éjszakán, ha ennél tovább rejtőzködnöm kell, amúgy is végem. A legtöbb árnyjáró nem is képes a természetes árnyékok felerősítésére, és teljesen a fényforrások erejére van utalva. Szar lehet.

A harmadik elkapkodott kör után a kert egyik kis kiugró öblében találok rá a zsákmányomra. Annak ellenére, hogy magamra haragítom az isteneket, úgy néz ki, hogy a szerencse mégis az én oldalamra áll. Egyedül van, egy kis mágikus szökőkutat figyelve fordít hátat az udvari népségnek. Fogalmam sincs, mit csinál vagy miért, de nem is érdekel. Nem kerüli el a figyelmemet egy őr, aki néha-néha rásandít a távolból. Nem lepődök meg, hogy szemmel tartják, hiszen már csak három hét van a kiházasításáig, és a király ugyan beleőrült a hatalomvágyba, de bolondnak sajnos nem bolond. Nem lesz sok időm messzire jutni vele, de legalább nem egy tömeg középpontjából kell kiragadnom. Ez is valami.

Alig néhány másodperc múlva már mögötte vagyok. Egy lelassuló pillanatig eszembe jut az elnyúló vita a nagyapám és az apám között arról, hogy megéri e megölnünk őt. A könyörtelen praktika és a nemesi eszmék harca. A nagyapám már megpróbálta megöletni, de mindig kudarcot vallottak az emberei. Rossz embereket küldött. Ha rajta múlna, a küldetésem most véget érne azzal, hogy felszelem ezt a kecses kis nyakacskát. Milyen egyszerű lenne. Milyen gyors, hatékony és végleges. Az ujjaim végigsimítják az övemhez erősített gyakorlatiasan apró, vékony tőrt. A szél belekap a feltűzött, ezüstgyöngyökkel díszített hófehér tincsekbe, és nem tudom, hogy a belőlem áradó meleget érzi meg vagy a halál érintésének a közelségét, de hátrakapja a tekintetét. Ha nem kényszerítene cselekvésre, lehet, hogy a nagyapám elsuttogott mérge szép lassan felülkerekedett volna az elveken, amiket az apám két évtizede püföl belém. Egy sóhajra sincs ideje, már az árnyékok ölelésében vagyunk, az ujjaim egy altatóval átitatott kendőt szorítanak az elnyíló ajkaira és a kecses vonalú, hegyes orrára. Szinte azonnal elernyed a karjaimban, a rám szegeződő rémült, színtelen szempárt hosszú, elnehezedő szempillák rejtik kómaszerű álom mögé, de a bennük megvillanó őszinte, ártatlan rémület velem marad. Hűvös pofonként tudatosítja bennem, hogy majdnem mit tettem az imént. Nem leszek az a szörnyeteg, amivé a nagyapám akar formálni.

Ötszázötven másodperc.

Megszédülök a rám törő fáradtság erejétől, de a vállamra dobott test súlya még így is pillekönnyűnek tűnik. Körénk lendítek egy fekete köpenyt, és gyakorlott mozdulatokkal mászom fel az egyik falhoz közeli fa ágain.

Mire elérem a tornyot, ahol a menekülés kulcsa vár, már vészriadótól zeng az egész palota, minden kaput lezárnak, de senki nem néz fel. Az égben, a kihunyó, ritkuló lampionok között mi pont olyan láthatatlanul távozunk, ahogy érkeztünk.

***

A hatalom megdöntése mindig két fronton történik. A politikai részét, a hatalom módszeres aláásását és a titkos politikai szövetségesek gyűjtését az ebben érdekelt klán- és családvezetők végzik. De van egy sokkal kiterjedtebb, és fontosabb alapköve a lázadók igazi erejének. Az emberek, akik táplálják az eszméjét. A kisemberek. A menekültek, az elnyomottak és elüldözöttek, akik valami úton-módon megtalálták a szándékosan hátrahagyott jeleket. Az utat a lázadókhoz. A központunk egy egyszerű elrejtett kis táborhelyként jött létre, még gyermekkoromban. Egy átmeneti menedék volt azoknak a kivetetteknek, akik nem féltek kockáztatni az életüket a király bukásáért. Mostanra egy nagyvárossá nőtte ki magát, amit a benne élők folyamatosan fejlesztenek, építenek és gyarapítnak. Az Esthel nevet kapta a lakosaitól, ami az ősi isteneink nyelvén azt jelenti, hogy Remény.

Esthel városa a birodalom egyik nagy erdőségében bújik meg, és számtalan védelmező és álcázóbűbáj védi az illetéktelen tekintetek elől. Egy jogosulatlan személy végig tudna sétálni úgy az erdőn, hogy egy rezzenését sem hallja meg a nyüzsgő, zsibongó városnak, amit magában rejt. Mégis, a törvény, ami a leginkább óvja az erdőváros lakóit az, hogy a lázadás vezetőségbeli tagjain kívül, aki beteszi a lábát a város kapuján, és engedi, hogy az őrzőmágusaink megpecsételjék, az többé fizikailag képtelen elhagyni azt. Ez így lesz egészen addig, amíg nincs szükség a hadseregre, amit itt építünk és edzünk. Ilyen módon az árulás legapróbb lehetősége is ki van zárva. Ez védelmezi az egy évtizedes városka helyzetének és létezésének a titkát. Esthel legújabb lakosa, és ezzel együtt az első, aki nem önszántából lépte át a kapuját, de ugyanúgy a foglya lesz, mint mindenki más, az nem más, mint a király leánya.

A hercegnő érkezésére és elkülönítésére épített házacska a város egy elkerített peremén helyezkedik el. Nem véletlenül, hiszen amíg nem tudjuk, hogy pontosan milyen erőkkel rendelkezik a titokzatos leányzó, addig nem kockáztathatjuk a lakosok biztonságát. Ha túl erősnek bizonyulnak a telepatikus képességei, lehet, hogy nem lesz más megoldásunk, mint megölni őt.

Kérdőn nézek a hálószobának kialakított helyiségből kilépő középkorú nőre. A hercegnő még mindig az igazak álmát alussza, a maradandó bűbájok nyomainak felismerésére és eltörlésére kiképzett asszony tisztelettudóan áll meg előttem. A lány bőrébe égetett követőmágiák nyomait már a fővárosban eltávolíttattam, hogy véletlenül se áruljuk el a búvóhelyünk helyzetét, de a sürgető idő nem engedte, hogy minden szennytől már ott megszabaduljunk. Nem is tudom, hogy tudott lélegezni ennyi testidegen mágia nyomasztó súlya alatt.

- Mylord. Megtisztítottam a kisasszonyt, ahogy kérte. – Kimért bólintással hallgatom a beszámolót, hogy milyen varázslatok védték a hercegnő testi épségét. Mint kiderült, annyira mégsem lett volna egyszerű az árnyak leple alatt felvágni a torkát, apám elcseszett tisztessége talán az életemet mentette meg. Mikor Margaret befejezi a beszámolóját, egy pillanatra megtorpan, mintha vívódna valamin. Látom az eltökéltség csillanását tekintetében, mikor úgy dönt, hogy jobb, ha minden részletet megoszt velem. Jó döntés. – Még valami… a ruháján illúzióbűbájok nyomait találtam, amik – újabb rövid megtorpanás, türelmetlenül dobbantok egyet a lábammal – formásabbá tették a domborulatait. Biztos, ami biztos ezektől is megszabadultam.

Ritkán lepnek meg dolgok. Komolyan. A munkám része, hogy mindig készen álljak mindenre. Most mégis, mikor szóra nyílik a szám, nem jön ki a gúnyos, lekezelő megjegyzés, amit ez az információ érdemelne.

- Köszönöm Margaret. – Bólint, majd távozik, én pedig ott maradok egyedül a nappaliban, a döbbenetemmel és a keserű nevetés kényszerével a torkomba ragadva. Formásabbá. A lázadás vezetősége retteg, hogy vajon miféle gyilkos, agymosó telepatikus képességet örökölt el az anyjától ez a némber, erre ő formásabbá teszi magát a mágiájával. Kibaszott nők.

Nagyon rossz előérzetem van.

Nagyon remélem, hogy nem akarják a nyakamba aggatni a pesztrálását.

***

A nyakamba aggatták a pesztrálását.

A vezetők egyöntetű döntése volt, hogy nem akarnak mágikus pajzs képesség nélküli embert a lány közelében, és én vagyok az egyetlen a bizalmas köreinkben. Hiába állítják a lázadás mágiaszakértői, hogy nem éreznek erős telepatikus képességeket a lányban, hiába tudják, hogy milyen jelentéktelen, illuzionista mágiafoszlányokat találtunk rajta, hiába mentem bele egy indulatos és kimerítő üvöltözésbe apámmal. A rám kényszerített teherrel a nyakamban, dühösen hajtottam álomra a fejemet tegnap éjszaka.

Reggel ugyanezzel az érzéssel karöltve pakolom össze a cuccaimat, és indulok vissza a titkos városba, az átmeneti száműzetésem felé. Az egyetlen pozitívum a nyomorúságos helyzetemben, hogy így, hogy Esthelbe kényszerítenek a kötelességeim, egy darabig részt tudok venni a hadsereg edzésein.

Holnaptól. Ma dühös vagyok, kialvatlan és lobbanékony. És meg kell látogatnom egy hercegnőt, akit bedobtunk egy lelakatolt, mágikus zárokkal ellátott házikóba, majd magára hagytunk több, mint egy napra. Adtunk neki időt berendezkedni az új otthonában. Nem lehet oka panaszra, kapott egy tágas nappalit, egy takaros kis hálószobát fotelekkel és kandallóval, egy ételekkel ellátott konyhát és egy fürdőszobát. Senki nem kifogásolhatja a lázadók vendégszeretetét.

Miután lepakoltam a belvárosi kis lakásban, amit az ittlétem alatt használni szoktam, egyből elindulok beszerezni a szükséges dolgokat, hogy minél hamarabb magam mögött tudjam a nap idegesítő részét.

Átlépem a kis kőházikó bejárati ajtaját, a csuklómon egy pillanatra felizzik a jel, amit az őrzőmágus égetett bele tegnap. Egyedül nekem van jogom átlépni a ház fala köré felhúzott mágikus határvonalat. Egyelőre. Remélem ez változik, ha valahogy meg tudom győzni a tanácsot, hogy olyan ártalmatlan, karom nélküli cica ez a kislány, mint aminek kinéz. Ha valahogy megnyerjük magunknak, a gyógyító ereje még a hasznunkra is válhat. Esthelt már úgysem tudja elhagyni, ha akarja sem.

A nappali kihaltságát látva kopogás nélkül, unottan nyitok be a hálóba. Félig-meddig arra számítottam, hogy egy elhűlt, riadt sikkantás vagy egy elkényeztetett felháborodás fogad, de egyik tippem sem válik valóra. A szoba túlsó végében, az ablak mellett áll, valószínűleg hallotta az érkezésemet, mert nem tűnik meghökkentnek, és őszinte meglepetésemre, igazán rémültnek sem. Gyanakvóan mér végig.

- Hol vagyok? – A hangja dallamosan lágy, inkább tartózkodás rejlik a kérdés mögött, mint számonkérés.

- Nem kell tudnod. – Egy pillanatra alig láthatóan megrezzen a kifejezéstelen maszk, és megesküdnék rá, hogy a családomat megszégyenítő tűz lobban a hamuszürke szemekben, de olyan gyorsan szunnyad ki, mint ahogy feléledt. Remélem nem áll neki harciaskodni, mert akkor soha az életben nem szabadulunk egymástól. Az udvar túlzott udvariaskodása után biztos szokatlan, talán még sértő is számára ez a közvetlen beszéd. Jobb, ha most azonnal elkezd hozzászokni a tényhez, hogy abban a pillanatban, hogy elraboltuk a kastély börtönéből, megszűnt köztiszteletben álló hercegnőnek lenni. Soha többé nem fog visszamenni a palotába, ameddig az apja életben van, biztosan nem.

Gyorsan felépül az iménti botlásából, néhány lomha másodpercig csak távolságtartóan figyeljük a másikat, én várom, hogy túlessünk a többi megjósolható, ostoba kérdésen, mint a ki vagy te, a miért raboltatok el, a mit akartok tőlem, a mi lesz velem, és társai, de nem jönnek. Ő nem tudom mire vár, gondolom arra, hátha megosztok vele bármiféle információt a jövőjéről, de kurvára nincs kedvem hozzá. Igazából csak azért jöttem, hogy hozzak neki friss ételt, és megnézzem, életben van e még. Pipa és pipa. Akár mehetnék is. Ha minden nap csak ennyire jövök, még elviselhető is lesz ez a küldetés.

- Tehát a Flerion klán valóban a király elleni összefogás tagja. – Most rajtam a sor, hogy kizökkenjek. Bravó. Az én arcom jóval kevésbé ismert az udvar köreiben, mint a bátyámé, aki a családunk elsőszülöttje. Mérget vettem volna rá, hogy fogalma sem lesz, hogy ki vagyok. Ezzel a precízen összetákolt kis kijelentéssel nem csak az apja udvarának a váratlanul mélyreható ismeretét villantotta meg, hanem beleszőtt egy rejtett, akár hasznosnak is bizonyulható figyelmeztetést, hogy az apja gyanakszik a klánunkra. Csakhogy a király felületes gyanakvásának a ténye nem újdonság számunkra. Amit még nem tudok, hogy ennek az információnak a szolgáltatása egy békejobb vagy egy fenyegetés akarna lenni.

Kihívó félmosollyal emelem fel az államat, hogy lapos tekintettel mérjem végig újdonsült érdeklődéssel. Eddig csak annyira érdekelt, mint a mellette lévő könyvespolc. Ájultan sokkal törékenyebbnek tűnt, a magára kényszerített magabiztosság váratlanul erőteljes jelenlétet varázsol köré. Szinte hallom a fogaskerekek nyikorgását a csinos kis szemek mögött. Vajon azon gondolkozik, hogy rosszul tette e az iménti megnyilvánulását? Rosszul. Így, hogy nem annyira ártalmatlan és butuska, mint hittem, nehezebb lesz meggyőzni a tanácsot, hogy nem jelent ránk veszélyt.

Irritáltan fűzöm össze a karjaimat a mellkasom előtt.

- Nem rossz, kislány, de ennél több kell, hogy fenyegetve érezzük magunkat. – Újra megvillan valami a tekintetében. Most, hogy már nem kísérti a jeges halálfélelem, mint tegnap a kastélyban, megrökönyödve döbbenek rá valamire.

Meg kellett volna ölnöm.

Mos is épp a munkámat végzem, vagyis legalább is én gondolom a munkámnak. Körbenézek az erdõben, és a környéken. Megnézem van-e sérült állat valahol vagy némi árva, õket általában el szoktam vinni egy biztonságosabb helyre. Úgy tûnik, eddig minden a legnagyobb rendben van, sehol semmi zûr nem akad. Bár ezt nem merném elkiáltani, ugyanis itt mindig történik valami.

Hatalmas nagy ez a dzsungel, én, majdnem minden szegletét ismerem, még kisgyerekkoromban a szüleim elvittek szinte mindenhová pontosan azért, hogy ismerjem a helyet ahol élek. Az állatok nagyon kedvesek és sokszor segítenek is nekem a felderítésben és szólnak, ha valahol valami gond lenne. Õket is már nagyon régóta ismerem, kislánykorom óta, néhányuknak segítette is már, megmenekülni a vadászok elõl. Mert igen azok is vannak itt bõven. De szerencsére legtöbbjük soha többé nem tér vissza ide miután mindenféle dolgokkal elijesztem õket. A farkasok még élvezik is az efféle játékokat. Õk nagyon szeretik ijesztgetni a jónépet.

Hirtelen valami vad fut el szélsebesen elõttem, fogalmam sincs mi a baja. De nagyon ijedtnek tûnt és mintha meg lenne sebesülve. Azt hiszem jobb ha utána mennék. Felveszem a tempót és gyorsan utána szaladok, szerencsémre olyan gyorsan tudok rohanni, mint egy gepárd.  A vad véres nyomokat hagyott, ebbõl kikövetkeztetem, hogy elég mély lehet a seb. Nem juthat messzire ilyen sérüléssel. Követem. Valamiféle barlang felé rohan. Furcsa még soha nem láttam ezt a barlangot, pedig már elég jól ismerem ezt a helyet. Vagy csak nem figyeltem fel rá? Mintha arra felé ment volna ez az állat, óvatosan én is arra megyek. Érdekes egy hely. Hallom a vadállat visítását, szegénynek nagyon fájhat. Közelebb megyek lassan hozzá, egy õzgida.  

- Ne félj, nem bántani akarlak. – csitítóm amint oda érek. – Csak meg akarom nézni a sebedet. – mondom, és a lábához nyúlok, mintha onnan vérezne. A közelben mintha valami mocorogna. Megrettenek, és arra felé nézek. Egy csomó virágféleség van itt, érdekes és ijesztõ. Mindegy. Visszafordulok a kis õzikéhez. Bekötöm a sebét, így már nem fog vérezni. Megint hangokat hallok a virágos felõl. Már nem tudom megállni, hogy oda ne menjek. Lassan közelítem meg a helyet. Vajon mi lehet ott? Szembetûnik valami fénylõ fehérség. Mi lehet az? Ahogy közelítek egyre jobban, kirajzolódik egy emberi alak. Mintha élne és lélegezne. Oda megyek hozzá. Azt hiszem, fogva tartják ezek az indák, vagy nõvények. Segítenem kell rajta. Lassan közelítek hozzá, megérintem. Elõveszem késemet és megpróbálom levágni róla az indákat. Elég nehéz, de azt hiszem menni fog. Mire észbe kapnék, megmozdul az alak és kinyitja a szemét. Hátralépek rémülten. Gyönyörû halványkék szemeit felém irányítja és furcsán néz rám. Fogalmam sincs mit kéne mondanom, de érdekesen nézhetek ki egy késsel a kezemben.