Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


Anettze2020. 08. 03. 12:34:12#35767
Karakter: Kronexon Tersen
Megjegyzés: A kedvelt diáknak


  Ahogy ott ülünk mindketten a tanterem falain belül, szinte látom Shimada- kun szemeiben a rettegést és egyszerűen mérhetetlen frusztráció tör fel a testemben, mert fogalmam sincs miért érezheti. Mert meleg vagyok? Illegális box meccseket nyerek? Vagy csupán, mert ezek közül bármelyik olvasta és tudja ki is vagyok valójában? Nekem viszont róla fogalmam sincs, tökéletesen megfejthetetlen ez a fiú.
-„Sajnálom” - jeleli óvatosan nem sokára -„Azonnal vissza kellett volna adnom a füzetet, de azt mondta, hogy nem akar látni az óráin, sensei”- nem hibáztathatom azért, mert félt, hiszen tényleg minden jószándék nélküli előadást nyújtottam felé kint a padon, mégis valami érthetetlen oknál fogva mosolygásra késztet, hogy tudom érdekelték azok a sorok, mert ha látta, hogy az első oldalon rajzok vannak, akkor már nem olvasott volna tovább, addig ami miatt most annyira zavarban van, csak ha kíváncsi. Ami egészséges hiszen, csak egy magányos kölyök. Visszaadja a füzetet én pedig bólintok, a tartása továbbra is merev. Tudom, hogy retteg ez pedig szinte fáj, sosem akartam, hogy bárki féljen tőlem azt meg főként nem, hogy a legtörékenyebbek.
-„Mégis, mennyit olvastál belőle?”- jelelem, ő pedig feltűnően nagyot nyel.- „Nem fogok haragudni, nyugodtan elmondhatod.”- próbálom megnyugtatni, hiszen ha valami olyat olvasott az a munkámra is veszéllyel lehet és a lelki állapotára, meg végképp.
-„A verseket”- kezd bele óvatosan, szinte remegnek az apró kezei, közben pedig szüntelenül az arcomat figyeli, mintha folyamatosan feltérképezné mikor érdemes futnia. - „Meg… meg… néhány… személyes dolgot”- folytatja többször megakadva a jelelés során, itt pedig már kevésbé vagyok nyugodt, hiszen a személyes dolgok meglehetősen sötétek tudnak lenni bárki, de főleg a saját esetemben. Remélem most nem hazudik...
-„Miket?”- igyekszem türelmesen kérdezni tőle
- „Az anyukájáról”- vallja be hosszú hezitálás után nekem pedig a sápadtság démona teljesen ellepi a vonásaimat és lejjebb csúszik a széken, mintha csak a föld képes lenne elnyelni engem.- „Sajnálom, tudom, hogy nem szabadott volna, de… de… annyira irigylem magát.”- kezd magyarázkodni, de a mondata utolsó szavait egy pillanatig azt hiszem félreérthettem, de nem ő tényleg ezt mondta...
-„Az anyám beteg, erre nincs miért irigykedni”- jelelem kissé dühösen egy az eddigieknél teljesen más érzelem peremére táncolva
- „Nem azért!”- jeleli ijedten, és talán most először jogosan rettenhet meg, miközben én egyre kíváncsibban nézek rá -„Hanem mert maga nagyon szerencsés. Magának még van anyukája.”- és ez az a pillanat, amikor Shinya először nyíl meg nekem igazán, rajtam pedig az univerzumnál nagyobb meghökkenés ront be feldúlt lelkem fő élére, minden kopogás nélkül.
- Neked nincs?”- kérdem döbbenten, mire a fejét rázza, ezzel pár hajtincse finoman a szemébe hullik, és ha épp nem sújtana ily erős sokk, még aranyosnak is látnám ezekben a pillanatokban.
- „A szüleim nyolcéves koromban meghaltak”- kezd el jelelni én pedig teljesen megbabonázva figyelem, ahogy lassan felragyog az igazi éne egy pillanatig. - „Azóta apám bátyja és a felesége nevel. De ők nem nagyon értik a jelbeszédet.”- folytatja, de tudom amint kérdezek valamit újból hazudni fog, egyedül ezzel tudja egy szemernyit védeni magát, mégis elszomorít
 
 
A lila hajú lassan feláll és fájdalmas járással az ablakhoz lépdel én pedig őt vizslatva követem. Ezúttal nem kérdezek rá mi történt, hiszen pontosan tudom értelmetlen lenne mégis a járása valahogy annyira ismerős, csak nem tudom megmondani mire emlékeztet. A kezemet a párás ablaküvegre teszem, és kitekintek a boldogan játszadozó, gondtalan srácokra az udvaron. Aztán Shimada- kunra nézek és a szemeimben magam sem értem miért könnyek gyűlnek, melyeket igyekszem minél jobban elnyomni nehogy utat törjenek. Nem érdemeli senki ezt az életet, a magányt és a fájdalmat amit noha tagad, de nem csak az iskolából kaphat.
-„Sosem akartál sportolni?”- kérdem tőle hirtelen, hiszen ott még hátránya sem lehetne, ha kitartóan edzene, hiszen nem a kommunikáció a kulcs és jót is tehetne a többiek hozzáállásának vele szemben.
-„Még testnevelésre sem járhatok”- feleli én pedig meglepődve húzom fel a szemöldököm. - „Egészségügyi probléma. Nem terhelhetem meg a szívemet, vagy valami ilyesmi” jeleli meglehetősen pontatlanul és én biztos vagyok benne, hogy egy ilyen okos srác tudná pontosan mi a baja, ha lenne –„Még igazolásom is van róla.”- folytatja és hiába a bizonyíték azt az igazolást egy megbundázott orvos írhatta, csak tudnám ki vette rá
-„És a rokonaid jól bánnak veled?”- kérdezem óvatosan, de ahogy felfogja a jelek értelmét, mintha valami nagyon negatívat látnék kiülni az arcán.
- „Igen, nagyon jól.”- feleli és ez az amit egy tinédzser sem mond soha, de vagy maszlag nélkül. Ezt, csak a betanítottak mondják, pontosan tudom anno én is sokat használtam... -„Bár anyáékat nem tudják pótolni. De jók hozzám, és hálás vagyok nekik, amiért vállalták a gyámságomat annak ellenére is, hogy fogyatékos vagyok. Küldhettek volna intézetbe is.”- próbálja őket védeni, de egy jó barátomtól pont tudom lehet az intézettel még jobban is járt volna, bár nem tudom mennyivel
- „Shinya, nem akarom, hogy többet fogyatékosnak nevezd magad! Fogyatékkal élő vagy, nem fogyatékos, te sokkal több vagy egy süket- néma fiúnál, úgyhogy becsüld meg magad, ha arról beszélsz aki vagy.”- jelelem hirtelen és látom, hogy lassan elpirul a fiú, a szavak pedig a testében ragadnak, ám aztán lehajtott fejjel lassan mégis jelelni kezd.
- „Egyébként jó verseket ír, még akkor is, ha kissé... pajzának”- veti oda hirtelen én pedig valami furcsa érzéssel a hasamban pillanatok rá széles fél mosollyal az arcomon és rázom meg hitetlenkedve a fejemet, hogy ezt pont ő mondta
- „Jó dolog a pajzánság Shimada- kun, könnyeddé teszi az életet, ha élvezed. „- jelelem a legnagyobb természetességgel, mintha csak egy barátommal beszélgetnék és akkor fejbe üt a felismerés, kedvelem a fiút. Zavartan kotorászni kezdek a padomban, amíg ki nem emelek egy zöld gumi labdát és a lábamhoz nem helyezem.
 
- „Az nem megerőltető, ha rugdossuk picit ülve a labdát, ennyi mozgás mindenkinek kell”- mosolygok rá, az ő arcán pedig zavarodottság ül ki, és egy pillanatig meg is ijed, ahogy a lábfejéhez gurítom a zöld játékot, a látványra pedig ami fogad a félős cicaként felugrott fiú a párnázott széken, egyszerűen nevetésre késztet és egy jó ideig érzem magamon a tekintetét, amikor furcsa tekintettel visszarúgja nekem a labdát és ezt játsszuk percek elteltével, már teljesen önfeledt boldogsággal, kisebbeket trükközve, mint a rossz gyerekek. Jól áll a medálos srácnak a boldogság, ezt határozottan kimondhatom.
 
Aztán a végén a fiú lába elé guggolva elveszem a labdát és a helyére igyekszem tenni a szekrényben, de ahogy felállok reflexből a térdére támaszkodok és ahogy ezt realizálom a diákom szemeiből, már ömlenek a könnyek és remeg az általam adott párnát magához húzva. Egyszerűen francba... Mi történhetett vele, hogy ennyire kiborul minden érintéstől?
-„Shimada- kun!”- szólítom meg óvatosan amíg egy pillanatra rám néz.–„Nem vagy veszélyben! Sosem bántanálak, oké? Véletlenül érintettelek meg minden rossz szándék nélkül! Kérlek próbálj meg megnyugodni! Megijesztesz és nem tudok segíteni... Fáj látnom, hogy miattam reszketsz! Az Istenért, nem vagyok ennyire szörnyű ember! Törődőm veled...”- suttogom a végén szinte megtörten és a földre ülve fel húzom a térdeim átölelve azokat leengedett kezeimmel, úgy figyelem a fiút, aki a törődőm mondatom végeztével egész máshogy pillant rám, amit nem tudok hová tenni, de azt hiszem valami jót jelent.
 
- Ki bánthatott téged ennyire, Shimada- kun...- suttogom magam elé, de nagy valószínűséggel látja mik jönnek ki a számon, mert közben a megtört alakját figyelem aki felállni készül és az ajtó felé lépked, mégis hirtelen visszafordul és tőlem tisztes távolságra elhelyezkedik.
- „Magát ki bántotta, Sensei?”- nekem pedig szét nyílnak az ajkaim.
- „Csak emiatt törődik velem nem igaz? Sajnál, de erre nincs szükségem”- veti oda ellenségesen én pedig hirtelen kiegyenesedve felpattanok.
- „A sajnálat és a törődés nem ugyanaz. Sajnálom a hajléktalanokat, de nem ölelném meg őket, sajnálom a halottakat, de nem viszek mindnek virágot a sírjára... Nekik nem akarok segíteni és nem is kedvelem őket, de téged nem sajnállak! Miattad megszakad a szívem!”- ha nem jelelnék valószínűleg a szavaim ordításként törnének elő, de most csak, csak valami megváltozott és az asztalomra támaszkodva hátat fordítok a fiúnak várva elmegy vagy marad.
 


Andro2020. 07. 28. 09:58:10#35765
Karakter: Shimada Shinya
Megjegyzés: (Tersen-senseinek)


- Tudod mit Shimada-kun? - szólal meg, nekem meg figyelnem kell, hogy értsem, amit mond. Nem jelel, valami baj lehet, de már megszoktam, hogy a tanárok utálnak. Elővesz egy bőrkötéses füzetet, és a padra teszi. - Ez a tanterv, benne mindennel amire szükséged lehet a tanuláshoz. Mostantól, csak a dolgozatokra gyere be az óráimon. Az igazgató szerint rendben van, a diákoknak pedig megint láthatatlan leszel.
Nem vár választ, egyszerűen otthagyja a füzetet és elsétál mellettem. Nem értem a viselkedését, de végre rájött, hogy nem akarok tőle semmit. Nem akarok újabb zűrbe keveredni. A tegnapi, és a ma reggeli bőven elég volt. Talán most már békén hagy majd. És talán tényleg nem fogok bejárni az óráira, ha nem akarja. 
Óvatosan felveszem a füzetet, majd úgy döntök, hogy mivel a következő órám úgyis Tersen-senseijel lenne, inkább felmegyek a tetőre. Bár tartok tőle, hogy a dohányosok is ott vannak, de ők legalább ugyanúgy levegőnek néznek, mint mindenki más, amíg nem zavarom meg őket.


A tetőre érve kényelmesen elhelyezkedem az egyik falnál, közel a tetőt védő rácshoz, ami arra szolgál, hogy nehogy valaki leessen innen. Idióták. Ha valaki öngyilkos akarna lenni, simán át tudna mászni, és le tudna ugrani a párkányról. Ha jól tudom, néhány éve volt is egy ilyen eset, de az iskola ügyesen eltussolta. Elvégre senki sem akar botrányt egy öngyilkos diák halálából. Nekem is megfordult a fejemben, hogy innen vetem le magam, de nem akarnék senkinek sem újabb kellemetlenséget okozni. Pedig foglalkoztat az öngyilkosság, nagyon is. Napi szinten eszembe jut, hogy jobb lenne, ha már nem élnék. Akkor nem bántana senki, nem mutogatnának rám ujjal, nem kéne minden nap a túlélésért küszködnöm, nem kellene többé rettegnem az éjszakáktól sem. Megrázom a fejem, és inkább a sensei füzetét nézegetem. Végül óvatosan nyitom ki, hiszen nem akarok kárt tenni benne. Ám amiket benne látok, az nem egészen az, amire számítottam. Mindenféle rajzok, versek, firkálmányok, sőt, személyes dolgok is vannak benne. Angolul írta, de elég jól tudok angolul ahhoz, hogy értsem is. Vannak benne elég buja versek is, amiktől hirtelen kezd melegem lenni. Ez annyira zavarba ejtő. Szerintem rossz rossz füzetet adott. Vissza kéne adnom, de azt mondta, ne menjek be az óráira. Viszont jegyzetek nélkül nem tudok tanulni. Nem tudom mihez kezdjek.


~*~


Három nap telik el szó nélkül. Azalatt otthon a nagybátyámra megint rájön a kangörcs, és megerőszakol, majd jól meg is ver, amiért ellenkezni merészelek. De nem mutatom ki a fájdalmam. Legalább nem a lábam fáj, hanem csak a hátam és az oldalam. A sensei oda sem figyel rám, a diákok szemében ismét láthatatlanná váltam, ami jó. Nem tudok nem nézni Tersen-senseire, mikor rám pillant a folyosón. Vajon miért írhatott ilyen verseket? Talán ő is a fiúkat szereti? Talán ezért közeledett hozzám? Félnem kéne tőle, de igazából össze vagyok zavarodva, nem tudom, mit kéne tennem. Egyre jobban félek, míg végül pénteken összeszedem minden bátorságom, és remegve megállok a tanterem ajtaja előtt. Az utolsó óránk irodalom volt, de nem mentem be. 
Állok az ajtó előtt, mikor az hirtelen kinyílik és szembetalálom magam vele. Ha lehet, a lábaim még jobban remegnek, nem tudom, mit is akarok mondani, de végül elvörösödve jelelni kezdek.
„Először azt hittem azok a versek is a tanterv részei, de szerintem rossz füzetet adott”
„Azt hiszem muszáj átbeszélnünk mennyit olvastál a füzetből. Gondolom nem a gondolkodó fejű anime figurák miatt vagy ennyire zavarban„ jeleli lehunyt szemmel, de nem tudom, mit kéne tennem.
Beljebb lépek, a lépteim tétovák és szemmel láthatóan ő is zavarban van. Elvégre beleláttam a személyes dolgaiba. Nemcsak a verseibe, de abba is, hogy az anyukája elmegyógyintézetben van. Nekem ezt nem kéne tudnom, nincs hozzá jogom. De ő naplót ír. Ha én ezt tenném, a nagybátyám már szíjat hasított volna a hátamból és félholtra vert volna. Hirtelen egy párnát és egy pohár vizet nyújt felém, mire értetlenül pislogok.
 „A stressz ellen” jeleli, miután helyet foglal, és gyűrögetni kezdi a párnát. 
„Sajnálom” jelelem óvatosan. „Azonnal vissza kellett volna adnom a füzetet, de azt mondta, hogy nem akar látni az óráin, sensei”
Visszaadom neki a füzetet, mire csak bólint. Nem tudom, mi lesz most. Megver? Vagy csak leszid, amiért a dolgai között olvasgattam? Vagy annyira megharagszik rám, hogy inkább átrakat egy olyan osztályba, amit nem ő tanít? Nekem mindegy, hiszen úgysem számítok senkinek. Engem csak úgy lehet ide-oda lökdösni, megszoktam már.
„Mégis, mennyit olvastál belőle?” jeleli, mire nyelek egyet. „Nem fogok haragudni, nyugodtan elmondhatod.”
Kétkedve nézek rá, de végül csak muszáj válaszolnom. Ő a tanár, én meg csak egy kis senki vagyok. Még annál is kevesebb. A cipőjére tapadt piszok is többet ér nálam.
„A verseket” jelelem óvatosan, végig figyelve, hogy milyen hatást keltek vele. „Meg… meg… néhány… személyes dolgot” folytatom akadozva.
„Miket?” kérdi türelmesen. Az arcán inkább döbbenet látszik, mintsem harag.
„Az anyukájáról” vallom be, mire elsápad. „Sajnálom, tudom, hogy nem szabadott volna, de… de… annyira irigylem magát.”
„Az anyám beteg, erre nincs miért irigykedni” jeleli.
„Nem azért!” jelelem ijedten, mire kíváncsian néz rám. „Hanem mert maga nagyon szerencsés. Magának még van anyukája.”
„Neked nincs?” kérdi döbbenten, mire a fejem rázom. 
„A szüleim nyolcéves koromban meghaltak” jelelem. „Azóta apám bátyja és a felesége nevel. De ők nem nagyon értik a jelbeszédet.” folytatom. Ez igaz is, a nagybátyámék nem ismerik úgy a jelnyelvet, de nem is akarják megtanulni. Szerintük felesleges, mert nem akarnak idiótának tűnni, hogy mutogatnak mindenfelé. Pár jelet ismernek, de azok is inkább utasítások, parancsjelek, amiket arra használnak, hogy erre-arra utasítsanak. De sosem beszélgetnek velem. 


Mielőtt még Tersen-sensei szánalmat mutathatna, felállok és lassan az ablakhoz megyek. A két nappal ezelőtti erőszak még fáj, de már nem annyira. Ha kicsit járok, már sokkal jobb. Félek, hogy látja rajtam, mert magamon érzem a tekintetét, de nem fordulok meg. Kinézek az ablakon. Már szinte mindenki elment, a focipályán pedig éppen edzést tartanak. Szerettem volna én is bejutni a csapatba, de tudom, hogy reménytelen. Én sosem fogok játszani. Tersen-sensei mellém lép, és megérinti az ablaküveget. Ránézek, de a tekintete olyan fura.
„Sosem akartál sportolni?” kérdi hirtelen.
„Még testnevelésre sem járhatok” jelelem. „Egészségügyi probléma. Nem terhelhetem meg a szívemet, vagy valami ilyesmi” hazudom szemrebbenés nélkül. „Még igazolásom is van róla.”
„És a rokonaid jól bánnak veled?” jön az a kérdés, amire nem szeretek válaszolni. 
„Igen, nagyon jól.” Ismét hazudok, de van egy olyan érzésem, hogy nem veszi be. „Bár anyáékat nem tudják pótolni. De jók hozzám, és hálás vagyok nekik, amiért vállalták a gyámságomat annak ellenére is, hogy fogyatékos vagyok. Küldhettek volna intézetbe is.”
Azt nem mondom meg, hogy eredetileg ezt is akarták tenni, de végül a pénz miatt nem mondtak le rólam. Kellett a pénz, amit utánam kapnak, meg persze azért maradt valami apu cégéből is, ami szintén náluk landolt. Ami nekem járt volna, de én abból sosem fogok egy yent sem látni. De nem is baj, nem akarok sok pénzt, csak normális életet. 
A senseire nézek, és tudom, hogy tudja, hogy kamuzok. Tudom, hogy tudja, és ez megijeszt. Nem akarok zűrt az életembe, de mióta ő felbukkant, az életem minden, csak nem nyugodt.
„Egyébként, jó verseket ír, még akkor is, ha kissé… pajzának” jelelem lehajtott fejjel, vörös arccal. Miért mondtam ezt? Mit akarok ezzel? Nem értem magam. 


Anettze2020. 07. 17. 15:07:34#35759
Karakter: Kronexon Tersen
Megjegyzés: Shimada- kunnak


 Shimada-kun állandó ijedezéseit más körülmények között szerintem aranyosnak tartanám. Most komolyan! Ki az aki képes majdnem le esni egy ágyról, mert úgy rájön a frász? Mondom ezt én, aki konkrétan meg is tette az egyik „nem ijesztő” horror film szív bajt hozó jelenetén. Kétségtelenül utálom azokat a filmeket. A régi emlékfoszlányra elmosolyodom és várom mit lép elhangzott szavaim után a fiú. Azonban síri csönd fogad nem, mintha eddig nem jelnyelven beszélgettem volna vele. Szerintem zuhan az intellektusom, lehet egy szenilis vénség leszek 32 éves koromra. Utálom, hogy nem tudok összpontosítani egyszerre pusztán egy mindenre, a gondolataim mindig száz felé ágaznak, akár egy öreg kétszáz éves fa. Aztán Shinya mégiscsak megmozdítja a karjait, de a végeredmény egészen más, mint amire legbelül számítottam. Az arca ijedt és a szavai...
-„Maga… maffiózó?”- a szomorú az, hogy néha nem érzem magamat tisztességesebbnek náluk.
-„Mit akar tőlem? Én nem vagyok értékes! Nincs semmim, a családom sem éppen gazdag”- folytatja kétségbeesetten és szinte le kell vernem magamnak képzeletben egy pofont, hogy ne kezdjem erősen sorolni azt miért is értékes a diákom. Ez az egész helyzet még egy spanyol szappanoperába is a abszurd.
-„Nem vagyok maffiózó”- jelelem nyugodtan. -„Ezek… balesetből vannak.”- hazudok meglehetősen átlátszóan, amit valahogy, úgy érzem a kis lila hajú sem képes elhinni egy könnyen. A gondolataimba merülök és lehajtott fejjel a sárguló kötésemet piszkálom amikor egy árnyék vetődik a fejem fölé. Shimada-kun! Realizálom magamban. Lehet megakar szökni! Láthatóan, már megint maffiózóként viselkedek, és ahogy én is felállok szegény fiú még szépen meg is veri magát az asztallal, ijedtében ami biztosan nem az iskolai bántalmazásból fakad.
-„Mire kell a gyógyszer?”- kérdem felé fordulva, összehúzott szemekkel
-„Nyugtató” magyarázza, amitől rögtön egy öngyilkossági kísérlet vetül a szemeim elé, és már jelelnék is, de hirtelen a süket diákom hevesen jelelni kezd- „Maga úgysem érti, maga… külföldi.”- támad rám és ezen muszáj felnevetnem hiszen a szavai annyira nem kapcsolódnak egymáshoz. Azt hiszem ez a külföldi címke most egy sértés volt, ez aranyos...- „Hagyjon végre békén! Vagy maguknál mindenki ilyen tolakodó?”
-„Csak segíteni akartam neked, Shimada-kun, hiszen bántalmaznak” jelelem, mire értetlenül néz rám azokkal a nagy, elveszett szemekkel.
„Illetve azt hiszem anyám is rendkívül tolakodó személyiség, sőt... Ha bele gondolok a görögök kimondottan heves és idegesítő egy fajba tartoznak a kommunikáció szintjén. „- válaszolom a fiúnak a minden bizonnyal sokkal inkább költői kérdésére.
- „Ha az udvari dologra gondol, semmi sem történt” jeleli, én pedig megütközve nézek rá. - „Az iskolában nincs bántalmazás. Ellenben maga bajba fog kerülni, amiért bántotta Kawaguchi-kunt. Örüljön, ha nem fogja magát feljelenteni, amiért erőszakoskodott vele és megfenyegette.”
- „Én nem bántottam azt a fiút, csak nem akartam, hogy téged bántson, ezért fogtam le!”- jelelem immáron fortyogó dühvel, hiszen létezik a tanárok számára is egy pont amit, már nem tűrök el a sértegetés szintjén bármilyen sérült is legyen ez a kölyök. Nem én vagyok a rossz, mégis démonnak állít be. Ha nem a diákom lenne szerintem, már egy ijedt fasznak tituláltam volna dühömben.
- „Ez én is tudom, maga is tudja, de maga akkor is megragadta az osztálytársam karját, megszorította és vagy nyolcvan diák füle hallatára megfenyegette. Ha jól sejtem, a pletyka délutánra el fog terjedni egy erőszakos, új tanárról, aki ok nélkül bántalmazza a diákjait. És az ilyen pletykák igen veszélyesek magára nézve.” - folytatja szavait és időt sem hagy még tanácshoz is kezd fogni. „Én azt javaslom, még azelőtt mondja el az igazgatónak, mi történt, mielőtt a pletyka igazán lángra kapna. Ha nem teszi, az az állásába is kerülhet. Higgye el, inkább megszabadulnak magától, mintsem folt essen az iskola hírnevén.”- kétségtelenül idegesít gyakorta ez a fiú. Minden japán ilyen jéghűtő?
 
 
~*~

 
 Miután Shinya, úgy felfestette lelkemre a szorongást a munkám elveszítésétől ráébredtem valami egészen érdekesre. Jobban mondva két dologra is. Az egyik az, hogy az igazgatónak nagyon tenyérbe mászó mosolya van a más pedig az, hogy eddig nem beszélgettem órán kívül egy diákkal sem pusztán a kis lila hajúval. Japán tényleg rendkívül érdektelen személyekből áll. Amikor Görögországban tanítottam a diákok zaklattak a jegyeikkel, beszéltek az érzéseikről, faggattak a családomról... Itt viszont szerintem a kereszt nevem sem érdekel senkit. Pedig szerettem a Kronexon tanárurat. Persze tisztában voltam azzal, hogy ez egy másik világ, más szokásokkal mégis hiányzik még az a szörnyű angol reggeli tea is, az európai ajándékaim közül.
Az udvaron egyenesen Shinya felé veszem az irányt, akiből mély sóhaj szakad ki az ajkai közül, ahogy szemei elé kerül a látványom. Bevallom süket- némával harmincegy évem alatt, még nem találkoztam, így mindannyiszor megdöbbenek amikor valami felé hangot hallat. Persze azzal tisztában vagyok, hogy beszélni sosem fog tudni mégis rendkívül kíváncsivá tesz, hol lehet a határ. Kiáltani tudna? Elmélkedésemet azonban fürgén mozgó kezei igencsak hamar megtörik.
-„Maga sosem adja fel, ugye?”- jeleli, és akkor veszem észre éppen ebéd közben zavartam meg a srácot. Ez furcsán hangozhat, de elfelejtettem, hogy szokott enni, mert még sosem láttam étellel a kezeiben... Ezek szerint legalább nem éhezik, csak vékony fajta, gondolkodom.
-„Leülhetek?”- kérdezek vissza nem is felelve feleslegesen előbbi szavaira, ő pedig szépen arrébb is csusszan a közelemből és mivel ő nem mond semmit én fogok szóhoz inkább.
- „Igazad volt a pletykákkal kapcsolatban. A diákok kegyetlenek. Pedig nem tettem semmi rosszat.”
„Sokat kell még tanulnia.” jeleli minden együttérzés nélkül, bennem pedig akkor tudatosul én panaszkodtam egy diákomnak. Elkéne mennem ismerkedni, mert komolyan egyre furcsább vagyok a magánytól.
-„Ami meg a sántikálásomat illeti, egyszerű baleset volt. Az utca, ahol lakom, elég keskeny és csak egy régi, már erősen javításra szoruló lépcsőn lehet lejutni a főútra. Megbotlottam és leestem. Ennyi a történet. Ha nem hisz nekem, nyugodtan ellenőrizheti az állításomat.”- kanyarodik vissza egy előbbi beszélgetésünkhöz, megmagyarázva azt.
-„Akkor miért nem mentél haza?”- kérdem kételkedve tőle.
-„Mert az hiányzásnak számított volna”- válaszol egyszerűen és meglepően felkészülten, mégis valahogy nem tudom hinni a szavai igazát- „Ha lefekszem az orvosiban, akkor nem számítok hiányzónak. Asami-sensei már megszokta, hogy a diákok minden hülyeséggel odamászkálnak, ezért nem csinál ügyet belőle. Csak akkor avatkozik be, ha valakit tényleg komoly baleset ér, vagy lázas és hány. De sok diák egyszerűen csak nem akar órára menni, és egyszerűbb egy kis fejfájást színlelni, mint hazamenni. A túl sok hiányzás nem mutat jól az egyetemi felvételinél.”
-„Szóval ezért nincs szinte sosem hiányzó!”- kapom fel a fejemet megvilágosodva a dolgokról. Eddig azt hittem pusztán falaznak egymásnak a diákok.- „És mi van Kawaguchi-kunnal? Bántott azóta?”- igyekszem a szemeibe nézve kérdezni, de az íriszeim mégis lejjebb vándorolnak keresve bármit ami újabb nyomokra utalhat. Ő pusztán a fejét rázza, én pedig csöndben bólintok. Ha hazudik is most a faggatás nem segítene.
-„Sensei”- szólít meg én pedig egy pillanatig azt hiszem talán segítséget szeretne kérni, azonban hamar leöntenek a szavai a valóság jéghideg vizével- „Kérem, ne próbáljon többet megvédeni! Eddig viszonylag nyugodt életem volt, és szeretek láthatatlan lenni. De maga miatt most felfordult az életem. Ha nem avatkozik be, ez az egész pár nap alatt elfelejtődik, és mindenki úgy fog tenni, mintha sosem történt volna semmi. Magának is jobb lenne, ha nem foglalkozna ennyit velem, mert az gyanakvásra fog okot adni. Nem kell egy újabb pletyka.”
- Tudod mit Shimada-kun?- használom először a beszélgetéseink során a hangomat, és a táskámból előhalászok egy vastag bőrkötéses mappát és mellé helyezem.
- Ez a tanterv, benne mindennel amire szükséged lehet a tanuláshoz. Mostantól, csak a dolgozatokra gyere be az óráimon. Az igazgató szerint rendben van, a diákoknak pedig megint láthatatlan leszel.- ezzel a válaszát meg sem várva elhaladok mellette, és magamban megengedek egy mosolyt, hiszen gondolhattam volna előbb is a fordított pszichológiára. Ha én nem keresem... Ő bizonyosan fog.
 
~*~
 
 Három napja nem beszéltem Shinyával. A folyosón kerültem őt, mintha csak egy diáklány lennék a szégyenlős társasági életemmel. Ő nem keresett, de néha esküdni mertem volna, hogy a pillantása felém fordult és ott is ragadt. A gondolataim ezerrel száguldanak és én pedig a számomra nem létező Istenért, sem találom a fő noteszem amibe mindent leszoktam vetni. Várjunk, csak... Az nem lehet! Az emlékfoszlányok homályosan a szemeim elé kúsznak és akkor megpillantom a padot ahová lehelyeztem a noteszemet. Nem a tanterv egyik másolata volt, hanem a kézzel írott példány a rajzaimnal, versekkel és az ehhez hasonló megjegyzésekkel: „Blablabba... Csodálkoznak, hogy a fél osztály alig, hogy átmegy! Ez engem is untat. Nem beszélhetnék inkább Tom és Jerryről?” Ha pedig belegondolok... Oh, a faszba! Vissza kell szereznem azt a füzetet! Ám ekkor kopogás hallatszik az ajtón. A szemeimet összeszorítom, az arcomat a kezeim közé temetem és lassan kinyitom az ajtót, ahol egy remegő Shimada- kun fogad.
-„Először azt hittem azok a versek is a tanterv részei, de szerintem rossz füzetet adott”- a fiú teljesen elvörösödve jelel és én nem tudok másra gondolni, mint az egyik romantikus vers melletti bejegyzésre, amihez a következőt írtam azt hiszem egy kiadós bunyó után: Egyszer valaki áradozhatna a homoszexuális szépségjegyekről is, mert esküdni merek nekem biztos jobb nemi életem van ezeknél.
- „Azt hiszem muszáj átbeszélnünk mennyit olvastál a füzetből. Gondolom nem a gondolkodó fejű anime figurák miatt vagy ennyire zavarban. „- jelelem lehunyt szemhéjjal és azon gondolkodom vajon a vicceken legalább nevetett e. Az a füzet szinte egy személyes napló. Ami egybe mossa az iskolát és a gondolataimat, egyszóval az életem. Az anyámtól kezdve a kedvenc gyümölcsömig szoktam bele firkálni, hiszen ez nem pusztán a tanulók állandó szokása.
- Tessék!- nyújtok felé egy nagy párnát és egy pohár vizet.
- „A stressz ellen”- jelelem miután leraktam és én magam is az ölembe fektetek egy párnát gyürkőzni. Mindig tartok magamnál párat a tanári asztal legmélyén a stresszesebb napjaimra.
 
 
 


Andro2020. 07. 17. 09:51:14#35758
Karakter: Shimada Shinya
Megjegyzés: (Tersen-senseinek)


Békésen fekszem az ágyon, be vagyok takarózva. Végre nyugalom, legalábbis azt hiszem, amikor hirtelen meglátok egy kezet a matracon. Az ijedtségtől úgy ugrom meg, hogy kis híján leesem, de még idejében sikerül megkapaszkodnom. Előttem Tersen-sensei, aki hátrébb tolat, mikor látja, hogy megijesztett. Pár pillanat kell, míg a légzésem és a szívverésem normalizálódik, csak akkor kezdek jelelni. Kezdek belefáradni a sensei állandó tolakodásába.
„Maga mit keres itt? Miért nem hagy békén?” jelelem hevesen, hátha akkor elmegy. De valahogy sejtem, hogy nem fogja egykönnyen feladni. Minden európai ilyen? 
„Én mindig bajban vagyok Shimada-kun, de neked nem kell abban lenned. Engedd, hogy segítsek... Megnéztem a naplóban a tanulmányi átlagod, és tudtad, hogy osztályelső vagy? Ez elég indok ahhoz, hogy foglalkozhassak veled az órák után. Te döntöd el, hogy szimplán a tanterem két sarkában akarod, hogy üljünk vagy versenyezni akarsz esetleg, csak beszélgetni, de nem hagyom, hogy itt is bántsanak. Azok a kölykök könyörtelenek, de ahogy te mész azt minimum egy nagyobb testű férfi okozta, és nem egy fiú. Jól ismerem a sérüléseket, túl jól is. Hazudhatsz róluk, de nekem fölösleges.”
Vár, kivár, de nem reagálok semmit. Még ha rá is hibázott, nem mondhatok semmit, nem tehetek semmit, amivel még nagyobb bajba sodornám magam. Már így is óriási slamasztikában vagyok, pedig egész eddig annyira jól megvoltam. Jó volt láthatatlannak lenni, jó volt úgy tenni, mintha nem is léteznék. Az iskolában viszonylag jó életem volt eddig, mert senki sem zrikált, hiszen tudomást sem vettek a létezésemről. Erre jön valaki, aki mindent egy pillanat alatt tönkre tett, amiért én más második éve küzdök. Összehúzom magam, arrébb mászom, nehogy elérjen. Gyűlölöm az emberi érintést. Aztán hirtelen megint jelelni kezd.
„Ne ijedj meg, csak mutatok valamit!” jeleli, majd felemeli a kardigánja egy részét. Sebeket látok a bőrén. Néhányat felismerek, amit bőrszíj okozhatott, de vannak ott más sérülések is, meg kék-zöld véraláfutás. Megijedek. A látvány nem éppen együttérzést vált ki belőlem, hanem valami egészen mást.
 „Mennyi az esélye annak, hogy hagyod, hogy lekezeljem a sebeid egy részét?” kérdi türelmesen, miután visszaengedi az anyagot.
A fejemben ezer és ezer kép cikázik át, de egyik félelmetesebb a másiknál. Bűnöző? Talán az egyik yakuza csoport tagja, vagy esetleg verőember egy bárban? Vagy illegális meccsekre jár? Nehezen veszem a levegőt, miközben próbálom kitalálni, mit is csináljak. Veszélyes embernek látszik, a felnőttek mind azok. A felnőttek csak bántanak minket, nem lehet bennük megbízni. 
„Maga… maffiózó?” jelelem óvatosan. Habár tetoválást nem láttam rajta, de azt biztos a hátán rejtegeti. „Mit akar tőlem? Én nem vagyok értékes! Nincs semmim, a családom sem éppen gazdag.” jelelem kétségbeesve. 
„Nem vagyok maffiózó” jeleli nyugodtan. „Ezek… balesetből vannak.” 
Kétkedve nézek rá. Ilyen sebek nem származnak balesetből. Akkor biztosan verekszik. Agresszív, erőszakos, bántani fog. Bántani fog. Csak ez jár a fejemben. Ha ilyen erős, akkor biztosan erőszakos, hiszen verekszik is. Kezdek pánikba esni, így kilesek az ágyról. Asami-sensei nincs itt, de tudom, hol tartja a nyugtatót. Óvatosan lemászom az ágyról. A bal lábam fáj, de nem törődöm vele. A gyógyszeres szekrényhez sántikálok, majd egyszerűen kinyitom. Nem én vagyok az egyetlen, aki lopni szokott, a sensei meg nem igen törődik vele, amíg nem nyúlunk le mondjuk egy  egész üvegnyit. A kulcs a zárban van, naná, hogy kinyitom. Éppen az üvegcséért nyúlnék, ami még félig tele van, amikor meglátom magam mellett Tersen-senseit. Rémülten ugrom arrébb, de megbotlom és nekiesem az asztalnak. Feljajdulok. A sensei odalépne hozzám, de a fejem rázom és egymagam kecmergek talpra.
„Mire kell a gyógyszer?” jeleli.
„Nyugtató” magyarázom. „Maga úgysem érti, maga… külföldi.” jelelem hevesen. Hagyjon végre békén! Vagy maguknál mindenki ilyen tolakodó?” kérdem, miközben kérdőn ránézek. 
„Csak segíteni akartam neked, Shimada-kun, hiszen bántalmaznak” jeleli, mire értetlenül nézek rá.
„Ha az udvari dologra gondol, semmi sem történt” jelelem, mire a sensei megütközve néz rám. „Az iskolában nincs bántalmazás. Ellenben maga bajba fog kerülni, amiért bántotta Kawaguchi-kunt. Örüljön, ha nem fogja magát feljelenteni, amiért erőszakoskodott vele és megfenyegette.”
„Én nem bántottam azt a fiút, csak nem akartam, hogy téged bántson, ezért fogtam le!” jelel dühösen a férfi. 
„Ez én is tudom, maga is tudja, de maga akkor is megragadta az osztálytársam karját, megszorította és vagy nyolcvan diák füle hallatára megfenyegette. Ha jól sejtem, a pletyka délutánra el fog terjedni egy erőszakos, új tanárról, aki ok nélkül bántalmazza a diákjait. És az ilyen pletykák igen veszélyesek magára nézve.” jelelem. „Én azt javaslom, még azelőtt mondja el az igazgatónak, mi történt, mielőtt a pletyka igazán lángra kapna. Ha nem teszi, az az állásába is kerülhet. Higgye el, inkább megszabadulnak magától, mintsem folt essen az iskola hírnevén.”
Tersen-sensei megütközve néz rám. Én magam is meglepődök saját magamon, mert sosem beszélgettem még ennyit senkivel. Le is nyugodok kissé, legalábbis annyira biztosan, hogy visszamehessek és eldöntöm, mégis megyek órára. Sajnálom a senseit, de az, hogy velem mi történt, mellékes. A diákok többsége már összerakta a saját verzióját a történtekről, a pletykák pedig elég gyorsan terjednek errefelé. Főleg a lányok szeretnek pletykálkodni. Magamhoz veszem a táskámat, majd elindulok, hogy átvegyem a benti cipőmet. Amilyen ostoba vagyok, arról megfeledkeztem 


~*~


A pletyka valóban szárnyra kap, de közel sem annyira, mint várni lehetett. Úgy tűnik, az igazgató intézkedett, mert mint kiderül, csak egy „félreértésről volt szó”. Én mindenesetre térden állva kérek elnézést Kawaguchi Hiroto-kuntól, amiért nem megfelelően viselkedtem, és szégyent hoztam az osztályra. A dolog ezzel el is van intézve, mert a délelőtt további részében egyszerűen levegőnek néz mindenki. 
Ebédidőben – a nagynéném kivételesen megdobott egy ötszáz yenessel – sikerül egy doboz instant rament és egy gyümölcslét vennem. Az udvar egy eldugott zugában ülök, ahol kevesen járnak, de annyira nem eldugott, hogy én ne lássak senkit. A diákokat figyelem, ahogy csevegnek, esznek, tréfálkoznak. Bár én is ezt tehetném. Anyáék halála előtt nekem is voltak barátaim, de mióta rendes iskolába járok, inkább csak megtűrnek, vagy észre sem vesznek. Ez még mindig jobb, mint annak az elsős lánynak az esete, akit folyamatosan szekíroznak a többiek. Most is látom, ahogy lóhalálában rohan át az udvaron, hogy ebédet vigyen a „barátainak”. Nem törődöm vele, nem az én problémám. 
Hirtelen árnyék vetül rám, és mikor felnézek, meglátom Tersen-senseit. Sóhajtok egyet.
„Maga sosem adja fel, ugye?” jelelem, miközben az evőpálcikákat kénytelen vagyok a ramenbe döfni.
„Leülhetek?” mutat a mellettem levő helyre. Arrébb húzódom, hogy véletlenül se érjek hozzá. „Igazad volt a pletykákkal kapcsolatban. A diákok kegyetlenek. Pedig nem tettem semmi rosszat.”
Megeszem a ramen maradékát, majd kiiszom a levest és csak aztán válaszolok.
„Sokat kell még tanulnia.” jelelem. „Ami meg a sántikálásomat illeti, egyszerű baleset volt. Az utca, ahol lakom, elég keskeny és csak egy régi, már erősen javításra szoruló lépcsőn lehet lejutni a főútra. Megbotlottam és leestem. Ennyi a történet. Ha nem hisz nekem, nyugodtan ellenőrizheti az állításomat.”
Nem is hazudok sokat, hiszen a múlt tanévben tényleg leestem arról a lépcsőről. Persze, az önkormányzat szarik rá, hogy megjavítsa, holott életveszélyes és a korlát sem túl biztonságos. 
„Akkor miért nem mentél haza?” kérdi kétkedve a sensei.
„Mert az hiányzásnak számított volna” magyarázom. „Ha lefekszem az orvosiban, akkor nem számítok hiányzónak. Asami-sensei már megszokta, hogy a diákok minden hülyeséggel odamászkálnak, ezért nem csinál ügyet belőle. Csak akkor avatkozik be, ha valakit tényleg komoly baleset ér, vagy lázas és hány. De sok diák egyszerűen csak nem akar órára menni, és egyszerűbb egy kis fejfájást színlelni, mint hazamenni. A túl sok hiányzás nem mutat jól az egyetemi felvételinél.”
„Szóval ezért nincs szinte sosem hiányzó” jeleni a sensei, mire bólintok. „És mi van Kawaguchi-kunnal? Bántott azóta?”
A fejem rázom, és úgy tűnik, hisz nekem. Az ebédidő lassan véget ér. Szedelőzködni kezdek, de előtte még valamit meg szeretnék mondani a senseinek.
„Sensei” jelelem. „Kérem, ne próbáljon többet megvédeni! Eddig viszonylag nyugodt életem volt, és szeretek láthatatlan lenni. De maga miatt most felfordult az életem. Ha nem avatkozik be, ez az egész pár nap alatt elfelejtődik, és mindenki úgy fog tenni, mintha sosem történt volna semmi. Magának is jobb lenne, ha nem foglalkozna ennyit velem, mert az gyanakvásra fog okot adni. Nem kell egy újabb pletyka.”
Várakozóan nézek rá, hátha mond valamit. Kíváncsi lennék rá, hogy megértette-e a mondanivalómat. De valami azt súgja, nem fogja feladni olyan könnyen. Előre félek, hogy ezzel nekem fog újabb problémát okozni. Ég veled, nyugalmas iskolai élet.


Anettze2020. 07. 14. 15:20:25#35757
Karakter: Kronexon Tersen
Megjegyzés: Shimada- kunnak


  Shinya szemei rettegve pásztázzák bekötözött kezeimet, és ha a fiú nem lenne süket minden bizonnyal, már a hátam mögött rejtegetném azokat, magamban élénken szitkozódva. A kesernyés könnyek az ibolya hajú arcán lassan fogyatkozni látszanak, mégis továbbra sem szól egy szót sem hiába kérdezem, kérdezem és biztatom. Tanár vagyok, nem pszichológus, igazán nyugodtan én sem tudom kezelni ezeket a helyzeteket, és csak gyűlik bennem a szorongás, a tehetetlenség ez pedig egyáltalán nem segít. Szép lenne, ha együtt kapnánk pánikrohamot, ez már tényleg nevetséges egy gondolat. Aztán a végén lassan, csak fel áll és jelelni kezd mire a szemeim szinte nem is látnak mást a vékony ujjakon kívül, és noha az, hogy válaszol valamit kissé megnyugtat mégsem tetszenek igazán a szavai. „Haza kell mennem” kikerülő és egyszerűen, csak rossz érzésem van, némán mégis bólintok.
-„Kikísérlek a bejáratig”- efelől nem engednék akkor sem, ha nem bólintás lenne most a válasza, aztán még magyarázkodón hozzáteszem- „Egyébként is be kell zárnom a termet„
 Kifelé menet ismét jelelni kezdek, és szinte kényszert érzek arra, hogy igazi szavakat használjak, hiszen ez az egész hely hátborzongatóan csendes, akár egy jó öreg amerikai horror film.
-„Ne félj, majd elintézem, hogy az új tanévben ne legyenek gondjaid.”- Shinya, csak meglepetten pislog. Először azt hiszem a gesztusom lepi meg, így ám mégsem... Rám súlyt a híres- neves európai átok.
-„Sensei, a tanév már régen elkezdődött”- kétségtelenül hülyének érzem magam a mondat „elhangzása” után, és ezen az sem segít amikor magyarázni kezd a lila hajú, igaz jó szándékkal, de mégis idegesít. –„ Japánban a tanév április közepén kezdődik, és március végén ér véget. Most az őszi szemeszterben járunk. Az egy hónapos nyári szünet a tanév közben van”- hangoznak a szavai és nem Shinya az ami ennyire frusztrál, hanem hogy nem tudtam és ő most biztos hülyének gondol és... Mi van? Ő egy átkozott kölyök! Nem érdekel mit gondol, nem és nem... Mantrázom magamban szüntelenül a szavakat, majd egy nagyot nyelve válaszhoz fogok.
-„Ezt nem is tudtam”- jelelek vissza. „Nem sokat tudok a japán iskolarendszerről. Igaz, hogy két középiskolátok van?”- próbálok minél kedvesebb lenni, hiszen a meccsek kétségkívül sokkalta forróbb vérűvé tettek, mint ami valaha is voltam.
- Igen- erősít meg, ám ismét magyarázni kezd, és én alig tartom a tempót. Baromi gyorsan jelel, ha szavakkal tudhatná azt amit mond biztosan hadarna és akaratlanul el is képzelem milyen lehetne a hangja, ahogy megbotlik a nyelve a nagy magyarázás közepette és egyszerűen elmosolyodom. Amit mond, már nem is számít, szinte fel sem fogom- „Az alsó-középiskola, és a felső-középiskola. Ez egy felső-középiskola. Mindegyik három évfolyamos. Az általános iskola pedig hat évfolyamos. De most már sietnem kell haza. Még segítenem kell otthon. Viszontlátásra!”- hangzanak, így az elmémben elmosódott szavak, és amikor visszatérek az édes látványképekből, csak egy hűlt hely marad számomra és a viszlát.
 
~*~
 
Hazaérve, úgy érzem ennek sosem lesz vége. Az ízületeim fájnak, a pénz a tartozások eltűntével is kevesek és esküszöm a szomszéd szinte megakart ölni a szemeivel, mert látta nem vettem le rögtön a cipőm. Ráadásul még itt van ez a gyerek is... Azt mondják a balhésokkal nehéz, ez nem igaz őket könnyű kiismerni azonban a Shinyához hasonlókat legtöbbször lehetetlen. Aggódok érte, mégis elnyom az álom.
 
~*~
 
Az iskola udvarra érve a szemeim elé egy diákokból álló körgyűrű vetül, és éktelen kiabálás hallatszik egyenesen annak a magjából.
-Bárcsak elhúznál végre, te fogyatékos kis selejt! Dögölj meg! Miattad lettem tegnap letolva! De most megkapod a magadét, hogy megtanuld végre, hol a helye egy olyannak, mint te!- a szavak hallatára azonnal kapcsolok az ijedt, a látványomtól kikerekedett szemű diákok hamar arrébb állnak az utamból, és még időben kapom el a gyerek csuklóját. Sosem viseltem jól, ha ártatlanokat bántanak a tegnap látott rohama után pedig végképp nem hagyom, hogy bántsa szegény srácot egy, ilyen kis komplexusokkal küzdő féreg. Amikor szinte, már mindenki elpárolgott tőlünk arrébb rángatom továbbra is szorítva a csontját és a legnyugodtabb hangnemben kezdek el hozzá beszélni.
- Ha nem fér a nadrágodba a komplexusos farkad velem kötekedj, nem szerencsétlen srácokkal, akik senkit nem ártottak neked. Azzal van bajod amit én mondtam, ha megütsz maximum börtönbe kerülsz hivatalos személy ellen elkövetett testisértésért. Viszont tudod engem nem zavarna, ha „végre elhúznál.”- a fiú szemeiben rémület ül ki, és máris tudom több problémánk nem lesz vele, csak az arca nagy.
- Gyere holnap a tantermembe és értelmes emberek módjára megbeszéljük ezt, de eszedbe ne jusson többet bárkit is bántani.- a srác hevesen bólogat, majd ahogy elengedem a csuklójára kapva kezét fájdalmas arccal elballag az útból, mintha annyira erős lett volna a szorításom. Könnyedén el is törhettem volna a csontját, de ennél okosabb vagyok és én nem vágyok arra, hogy másokat bántsak, mégis pár kemény szóra most szükség volt.
-„Jól vagy, Shimada-kun?” fordulok aggódva felé, mire rögvest bólint, pedig látom az arcán, hogy a válasza közel sem igazság -„Elkísérlek az orvosiba, gyere!”- jelelem a szemkontaktusra törekedve közben.
-„Nem szükséges” utasít el rögvest, amikor már éppen tiltakozásba is fognák sokkal ellenségesebben folytatja -. „És nem kellett volna megvédenie sem ma, sem tegnap. Csak rontott a dolgon. Jobb lenne, ha békén hagyna, sensei, mert maga is bajba fog kerülni.”- Ha tudnád, hogy már bajban vagyok, gondolom magamban, de ő már megint eltűnt. Ám sejtem hova indulhatott, így hát sietős léptekkel haladok az orvosi felé, hiszen az első órám, úgyis lyukas lenne jelenlegi szerencsémre. Az ajtón benyitva pedig egy összegömbölyödött alak fogad és egy mit sem törődő doktor. A csodálatos orvosi ellátás...
- Doktorúr beszélhetek a tanítványommal kettesben? Amúgy is önre férne egy kiadós kávészünet!- szólítom meg az orvost, aki már rohan is kifelé az ajtón és most először örülök, hogy Shinya süket, hiszen eddig még észre sem vett. Az ágya legvégébe térdelek, és finoman ráteszem a kezemet a matracra, hogy megláthassa a kezemet, ami pont úgy is történik, ahogy azt hittem. A fiú megugrik az ijedtségtől én pedig egy kicsit hátrébb tolatok, mire a légzése ismételten szabályosodni kezd és hevesen jelelni kezd.
- „Maga mit keres itt? Miért nem hagy békén?”- nem számítottam kedvesebb fogadtatásban mégis az az összetört tekintet ami a kézmozdulataihoz társul szinte összetöri a szívemet
- „Én mindig bajban vagyok Shimada-kun, de neked nem kell abban lenned. Engedd, hogy segítsek... Megnéztem a naplóban a tanulmányi átlagod, és tudtad, hogy osztályelső vagy? Ez elég indok ahhoz, hogy foglalkozhassak veled az órák után. Te döntöd el, hogy szimplán a tanterem két sarkában akarod, hogy üljünk vagy versenyezni akarsz esetleg, csak beszélgetni, de nem hagyom, hogy itt is bántsanak. Azok a kölykök könyörtelenek, de ahogy te mész azt minimum egy nagyobb testű férfi okozta, és nem egy fiú. Jól ismerem a sérüléseket, túl jól is. Hazudhatsz róluk, de nekem fölösleges. „- a szavaim végeztével, csak várok és figyelem az arcát, ám aztán eszembe jut valami amivel talán jobban megtudna bennem bízni.
-„Ne ijedj meg, csak mutatok valamit!”- jelelem és finoman felhúzom a kardigánomat, pont addig, hogy egy szép területnyi seb látszódjon. Üvegszilánkok nyoma, zöld foltok, drót nyom és ostor, penge... Ezek közül pedig egyedül egy darab van a meccsekről, a többi a nevelőapám nyoma. Finoman visszaengedem az anyagot és várom mit lép.
- „Mennyi az esélye annak, hogy hagyod, hogy lekezeljem a sebeid egy részét?”- kérdezem meg azért az egy százalék is remény alapon, de csak azok után, hogy az előző mondataimra, már válaszolt.
 


Andro2020. 07. 12. 09:50:22#35756
Karakter: Shimada Shinya
Megjegyzés: (Tersen-senseinek)


Nem mozdulok, a sensei pedig leguggol elém, de tartja a távolságot. Mintha tudná, hogy nem szeretném, ha közelebb jönne. A kezei be vannak kötve, innen is látom a fehér kötéseket. Nem tudom, mi baja lehet, talán megvágta, vagy beütötte őket, de akkor is ijesztőek. A sírásom lassan alább hagy, ő pedig megvárja, csak akkor kezd jelelni nekem.
„Semmi baj! Lélegezz mélyeket!” jeleli, mintha azzal bármit is segítene. De próbálok engedelmeskedni neki, mert félek, hogy akkor ő is bántani fog. „Nem foglak bántani! Biztonságban vagy Shimada- kun!”
Leengedi a karját, és engem figyel. Nem tudom, bízhatok-e benne. Eddig senki sem akart nekem segíteni és talán ő is csak ki akar használni. Az elmúlt kilenc év alatt túl sok ember volt, aki csak látszatból akart segíteni, de csak nevettek rajtam. Már nem bízom senkiben, de mélyeket lélegzem, már nem sírok, de a karjaimat még védekezően magam köré húzom. Nem mozdulok, várom, hogy ő mit lép. Végül újra jelelni kezd, én pedig figyelek.
„Szeretnél róla beszélni?” kérdi végül. Az arca szelíd, de nem merek hinni neki. „Nem kell félned, ha valaki miatt remegsz így. Az én életemben is voltak rossz emberek, de már nem félek tőlük. Egyszer mindennek vége addig is pedig keress olyat, aki mellett úgy érzed nem létezik egy probléma sem. "fejezi be.
Könnyen beszél. Ő biztosan nem volt egyedül, őt biztosan nem verték naponta félholtra, nem kellett félnie attól, hogy bezárják, vagy az éjszaka közepén megerőszakolják. Nem kellett félnie, hogy összesúgnak a háta mögött, hogy levegőnek nézik, vagy mutogatnak rá. Ő olyan erős, meg tudja védeni magát, de én nem. Nem mondhatom el neki, hogy miért félek és kitől, hiszen akkor csak rosszabb lenne. Holnap úgyis megkapom a magamét a többiektől. Hiroto-kun majd tesz róla. Tudom, hogy a sensei megvédett, hiszen Hiroto-kun egy cetlit csúsztatott a padomra az egyik óra alatt, amiben ígéri, hogy „Majd megtanítja, hol a helyem, amiért ilyen kis spicli voltam”. Előre félek. Eddig csak levegőnek néztek, vagy nevettek rajtam, ami sokkal jobb volt. De a sensei rontott a helyzeten azzal, hogy kiállt értem. 


Lassan felállok. Ideje hazamennem, mert ha nem teszem, a nagybátyám nagyon meg fog verni. Előre félek. A sensei is feláll, én pedig tudom, hogy mondanom kell valamit.
„Haza kell mennem” jelelem, majd nekilátok összeszedni a cuccaimat. 
A könyvet a padomba rejtem, oda sosem nyúl senki. Haza nem merem vinni, mert ha megtalálják, még nagyobb büntetést kapok. Otthon tilos olvasni, bár nyáron sikerült, de nem merek kockáztatni. A nagynéném minden nap átnézi a táskámat, nem hoztam-e haza olyat, amit tilos.
„Kikísérlek a bejáratig” jeleli Tersen-sensei, mire csak bólintok. Nem akarok ellentmondani neki. „Egyébként is be kell zárnom a termet.”
Együtt indulunk el. Igyekszem kímélni a sérült vállamat, de azért még fáj, így a másik vállamra teszem a táskát. Kissé kényelmetlen, de ez van. A ficam pár nap alatt majd helyrejön, hacsak nem ütöm meg a vállam. De nem érdekel, eggyel több, vagy kevesebb sérülés, már nem árt. Miközben kifelé megyünk, Tersen-sensei megint jelel.
„Ne félj, majd elintézem, hogy az új tanévben ne legyenek gondjaid.”
Meglepetten nézek rá. Új tanév? Hiszen az új tanév áprilisban kezdődött. Megállok. Lehet, hogy a sensei külföldi lévén nincs tisztában a japán iskolai tanévekkel?
„Sensei, a tanév már régen elkezdődött” jelelem, mire meghökkenve néz rám. „Japánban a tanév április közepén kezdődik, és március végén ér véget. Most az őszi szemeszterben járunk. Az egy hónapos nyári szünet a tanév közben van.”
„Ezt nem is tudtam” jeleli vissza. „Nem sokat tudok a japán iskolarendszerről. Igaz, hogy két középiskolátok van?”
„Igen” válaszolom. „Az alsó-középiskola, és a felső-középiskola. Ez egy felső-középiskola. Mindegyik három évfolyamos. Az általános iskola pedig hat évfolyamos. De most már sietnem kell haza. Még segítenem kell otthon. Viszontlátásra!”
Meghajolok, majd sietve indulok el a kijárat felé. Túl sokat beszéltem, de még sosem társalogtam ennyit egy emberrel sem a szüleim halála óta. Olyan fura érzés, de azt hiszem, ha nem rólam beszélünk, vagy nem hoz fel semmi komoly témát, talán a senseijel el tudok majd beszélgetni. Legalább valaki ismeri a jelnyelvet.


~*~


Otthon persze megkapom a magamét, amiért megint elmaradtam. A nagybátyám alaposan elver, a hátam nagyon fáj, de aznap éjjel legalább nem látogat meg a szobámban. Vacsorát is kapok, habár nem annyit, mint szoktam. Azt hiszem, ez is a büntetés része, de nem ellenkezem. Nem akarok még nagyobb verést. Este a fürdésnél megnézem magam a tükörben. Vékony vagyok, a testem tele kék-zöld véraláfutásokkal, a hátamon újabb lila foltok jelentek meg a lapockám környékén. Még jó, hogy a holnapi testnevelést is kihagyhatom. A nagybátyám elintézte arra hivatkozva, hogy az egészségi állapotom miatt nem tornázhatok. Még igazolást is szerzett, nem tudom, honnan. Borzalmasan érzem magam, nem tudom, mit tehetnék. Tersen-senseinek sem mondhatom el, mert úgysem hinne nekem. Hiába tűnik kedvesnek, akkor is egy felnőtt, ráadásul tanár. Az este további részét tanulással töltöm, és csak valamivel éjfél előtt kerülök ágyba. 


Másnap reggel gyomorgörccsel kelek. Tudom, hogy az osztálytársaim majd elvernek, de nem emiatt aggódom. A reggel meglepően nyugodtan telik, bár a nagybátyám félrelök az útból, amikor összetalálkozunk a folyosón. Ma kifejezetten jókedvében van. Befalom a reggelit, majd elindulok az iskolába, miután a nagynéném reggel is átnézi a táskámat. Nem ellenkezem, nem lenne értelme, ráadásul most kevésbé morcos ő is. Biztos valami jó dolog történt, de nem merem megkérdezni. 
Szinte ólomlábakkal vánszorgom az utcán a suli felé. Nem akarok odamenni, nem akarok újabb verést. Mellettem jókedvű iskolások sietnek, többen az osztálytársaim, akik vigyorogva néznek rám. Összehúzom magam, igyekszem láthatatlannak tűnni, de nem igazán megy. A hajam miatt kitűnök a tömegből. Ősz lévén már a hosszú ujjú egyenruhákat viseljük. Én nyáron is ezeket hordom, hiszen különben bárki meglátná a karomon levő sebeket. Meleg van az évszakhoz képest, de a szabály az szabály.
Alig érek be az udvarra, amikor észreveszem Kawaguchi Hirotót, aki pár haverjával együtt felém tart. A lábaim remegni kezdenek, igyekszem elslisszolni, de az egyik srác megragad és az épület falának lök. Máris körbeállnak. Hiroto valamit kiabál, de nem akarom tudni, hogy mit. Megragad a vállamnál fogva és gyomron rúg. Összeszorítom a fogam, de egy nyögés így is kicsúszik a számon. Nem hallok, de érzem, hogy a hangszálaim mozognak. Felröhög, és újra gyomorszájon rúg. Ha nem tartanának, elestem volna. Megragadja a hajamat és gúnyosan rám néz. Közben egész kis tömeg gyűlik össze körülöttünk, hiszen az ilyesfajta dolog remek látványosságot kínál a diákoknak. Senki sem segít nekem, hiszen én csak bajt okozok mindenkinek.
- Rohadt kis spicli! - mondja Hiroto, jól artikulálv, hogy én is értsem. - Bárcsak elhúznál végre, te fogyatékos kis selejt! Dögölj meg! Miattad lettem tegnap letolva! De most megkapod a magadét, hogy megtanuld végre, hol a helye egy olyannak, mint te!
Ütésre emeli a kezét, én pedig behunyom a szemem. De az ütés nem érkezik. Kinyitom a szemem, és azt látom, hogy Tersen-sensei egy kézzel lefogja a fiút és nagyon keményen néz rá. Hiroto meghátrál, de a tekintetében látom, hogy sérti a büszkeségét, amiért egy tanár közbelépett. Lassan mindenki elpárolog, a bántalmazóim is, én pedig remegve támaszkodom a falnak. A sensei megvárja, míg mindenki elmegy, csak aztán fordul felém. 
„Jól vagy, Shimada-kun?” jeleli, mire bólintok. „Elkísérlek az orvosiba, gyere!”
„Nem szükséges” jelelem. „És nem kellett volna megvédenie sem ma, sem tegnap. Csak rontott a dolgon. Jobb lenne, ha békén hagyna, sensei, mert maga is bajba fog kerülni.”
Nem várom meg, mit jelel, felkapom a porba esett táskám, és lassan a bejárat felé kezdek sántikálni. Nagyon fáj mindenem, de nem törődöm vele. Egyenesen az orvosiba megyek, és intek a dokinak, hogy lefekszem egy kicsit. Ő csak bólint, nem foglalkozik velem sokat. Ez legalább nem számít hiányzásnak. Levetem magam az egyik ágyra, betakarózom és összegömbölyödöm. Tudom, hogy most bunkó voltam Tersen-senseijel, de nem akarom, hogy miattam ő is megüsse a bokáját. 


Anettze2020. 07. 07. 22:30:02#35755
Karakter: Kronexon Tersen
Megjegyzés: (diákomnak) Kezdés!


 A legtöbb diáki pletykával ellentétben a tanárok többsége sem várja igazán a tanévkezdést és én pedig valahol a kettő között lebegek tanácstalanul. Az iskola első hetei még forrók és igazán izzasztók, mégis nekem hosszú pulóverekben kell járnom, hogy az öklöm duzzadt, néhol még felszakadó sebeit elrejthessem a friss kötéssel együtt a fullasztó anyag alatt. Gyűlölöm hétvégente ezt csinálni és tudom, ha egész évben, csak a meccsekre járnék hamarabb megfogyatkozna az a rengeteg számla, de testileg és lelkileg is sok lenne mindaz ami ott folyik. Amikor széket törnek rajtam vagy a lánchoz csapnak és a hátamba mélyed a fém nyoma, minden pillanat szörnyű, de amióta anyámat beszámíthatatlannak nyilvánították a férfinak az adósságai mind az én vállamra szálltak. Úgyhogy igazából a pénz kevesebb az iskolában töltött napokon és megsülök, a tanárnők pedig bárhová megyek a kapcsolataimról kérdezősködnek, mégis ha csak egy gyerek életéhez hozzá tudok valamit tenni vagy kikapcsolhatok az írók leggyönyörűbb szerelmes sorai mellett, nekem megérte a tanévkezdés. Így hát izgatott mosollyal az arcomon haladok a terem felé. 
 
 A diákok, már hangosan dalolják a nyár minden történését amikor az ajtóhoz érek és lenyomom az ezüstös kilincset. A szöszmötölés és duruzsolás még mindig lebzseg az osztályban, mégis a tisztelet a levegőben kering, amit tényleg értékelek. Eleinte hosszú bemutatkozó szöveggel készültem azonban az igazgató, már a nyár végén a lelkemre kötötte ez az iskola szigorú és a tanterv még inkább, így hát az Európában megszokott egyszerű bevezető hetet a kukába is dobhattam. 
-Jó reggelt- köszönök kedvesen és közben lassan végig pillantok még egyszer a színes egyénekből álló tanulók sorain.
– A nevem Kronexon Tersen, és én veszem át Haruna-sensei helyét, ami az irodalomtanítás illeti. Hívjatok Tersen-senseinek! Remélem, jól együtt fogunk majd tudni dolgozni- az utolsó mondatom valóban teljes szívből őszinte, hiszen egy lelkes osztályban mindig könnyedebben lehet haladni, és ha elég a bizalom felém akkor segíteni is könnyebben tudok bármely területen. Ehhez pedig azt hiszem az első lépést, már meg is tettük a kölykökkel a tisztelet felé. Igyekszem őket mégis kímélően bevezetni az irodalom mélyébe, így hát az ismétlés az első végszó, majd egy gyors összefoglaló jegyzet a mai anyagról és a tanári asztalra ülve pár érdekességet is elejtek amik a rosszabb tanulóknak segíthetnek jobb jegyet szerezni a dolgozatokban vagy pusztán megfogni bárkinek is a kedvéta sokszor kemény témákban. A feladatokat nézve, úgy találom egy felolvasás mindig jó lehet főleg megtudni ki nem figyel az órán, így hát egy a padja alá szinte lelapuló minden bizonnyal vérbeli lázadót szólítok fel akinek kellemes levendula színű a haja és a vonásai tökéletesek, bármely nem meghódítására. 
-Nos, akkor, ki olvasná fel nekünk a következő haikut?- kérdezem költőien és egy kicsit borzolva az idegeket oldalradöntöm a fejem, mintha csak nem is tudnám, már percek óta a lenni vagy nem lenni válaszát.
– Te ott!- mutatok a végén a lila hajú srácra, aki azonban egy habogást sem ereszt meg a nyelvén, csak hevesen rázza a fejét. Talán lámpalázas gondolom és készülök is bátorítani amikor egy fekete ruhás srác élénken mutogatni és flegmázni kezd az ezek szerint süketnéma srácról.
- Az én órámon mindenki egyenlő, nem akarok több ehhez hasonló mondatot hallani.- nézek szigorú tekintettel az előbbi nagymenőre, majd szólítom is fel a lelkes rövid hajú jelentkezőt az első padban folytatva az órát amit elkezdtem. 
 
~*~
 
Az óráim szinte ugyanúgy telnek és az öklöm sajgása sem múlik mégis egy gondolat újra és újra visszaköszön hozzám. Mit keres az a reggeli fiú egy rendes iskolában? Hiszen a környéken nem is fizetős a... Inkább be sem fejezem a mondatomat. El kell engednem ezt a gondolatot! Mindig segíteni akarok mindenkin, egyszer ez lesz az átkozott vesztem! Az igazgató még hazafelé tartva az utolsó teremből elkap, hogy ma inkább én zárjam be a szint termeit, mert neki „sürgős dolga van”. Őszintén szerintem, csak csalja a feleségét, de szükségem van erre a sulira, az egyik legjobban fizető intézmény az egész világ sokjai közül. Franc tudja miért, pedig ország az egész. Talán az ilyen pluszoknak köszönhetően. A tantermek egytől- egyig mind üresek és rendesen meg is látszik, hogy az alsóbb osztályok még jobban betartják a rendet, mintsem a végzőseink ahol le kellett törölnem egy kedves intim tagot a tábláról. Szerencse, hogy nem filccel rajzolták fel, kínos lett volna. Angliában egyszer újra festettem egy egész táblát egy hasonló eset miatt. Nem szeretem bajba keverni a kölyköket hiszen a legtöbbször baj van otthon és nem véletlenül itt teszik az egyébként normális szárny nyitogatás első lépéseit. Ha pedig kimentem őket a pácból, könnyebb segíteni. Mégis az utolsó, reggel még legcsendesebb teremben most ül valaki, nem is valaki... A néma fiú, a lila hajjal és teljesen elmered a lapokban. Finoman belesek a borító alá, és csak megrázom a fejem a választás láttán. Hiszen mind ugyanazt olvassák! Én bezzeg 13 évesen Shakespeare szerelmes voltam. Változnak az idők, lehet öreg vagyok. Ettől a gondolat is kiráz! Még, csak normális kapcsolatom sem volt soha! Egy öregembernek pedig nem is lesz többé. Az- az még fiatalnak kell lennem! Hordjak olyan világítós cipőket? Ezen is most kell gondolkodnod, Kronexon! Megrázom a fejemet és a fiúhoz lépek.
-Miért nem mentél még haza?- támadom le rögvest egy kérdéssel, mintha nem remegő kocsonyaként nézne fel rám. A padban ülve magasabbnak tűnt. Talán, csak azok a székek amik egy bárba is elmennének akkora lábakkal.
– Mindenki elment, már- teszem hozzá óvatosan, de válasz nem érkezik, így hát az egyetemi énemnek köszönhető szemináriumi figyelmemből fakadó jelnyelv tudásomat elő rántva kezdek el lassan jelelni remélve az ujjaimat fedőkötés nem lesz túl feltűnő és elég hosszú ez a kurva meleg anyag. 
-„Nem kell félned, nem foglak megenni”- mosolygok rá barátságosan viccelődve- „Csak azt kérdeztem, hogy hogy még itt vagy. Akinek nincs klubfoglalkozása, már régen elment.”- igyekszem magyarázni minden miértet és látom, ahogy a fiú beharapja az ajkát. 
-„Itt nyugodtan tudok olvasni”- jelel vissza egy jó nagy szünettel később és magamban valahogy megkérdőjelezem a válasz valóságalapját. 
- „Értem”- válaszolom kurtán és gyanakvóan.- „ Otthon nem lehet? Nagy a mozgás, ami zavar?”- kérdezem talán pont, hogy segítséget adva neki a lehetséges hazugságában, de erre csak utólag jövök rá. Furcsa ez a srác és a folyosókon sem láttam egyszer sem. Bár aztán lehet, csak valami magányos művész, nagy családban. Illene a hajához a magyarázat. A válasza bólintás, ugyan de a homloka feltűnően izzad, mint amikor tényleg hazudnak. 
-„Nézd, ha bármiben tudok segíteni, csak fordulj bizalommal hozzám, jó, Shimada-kun?”- jelelem neki és megérintem hófehér karját amikor a lila hajú felpattan a székből és saját magát ölelve hátrálni kezd a mardosó könnyekkel tarkítva arcát. Tudtam, hogy valami nincs rendben... Igazam volt! Nagyon óvatosan és lassan lépdelek közelebb, 1-2 méter távolságban guggolva tőle miközben az agyam pörög és pörög elméletek sokaságát futtatva le magában. Autizmus, paranómia, traumák, nemi erőszak... Rosszabbnál, rosszabb elméletek, de egy bennük biztosan közös a fiú segítségre szorul. 

- „Semmi baj! Lélegezz mélyeket!”- próbálkozok valamit jelelni, mintha ez bármin is segítene. Talán meglátta a kötést a karomon?- „Nem foglak bántani! Biztonságban vagy Shimada- kun!”- a karjaimat lassan magam mellé engedem és gyengéden figyelem minden reakcióját igazi aggódással. – „Szeretnél róla beszélni?”- kérdem óvatosan véletlenül sem szeretném ismét felzaklatni a srácot. – „Nem kell félned, ha valaki miatt remegsz így. Az én életemben is voltak rossz emberek, de már nem félek tőlük. Egyszer mindennek vége addig is pedig keress olyat, aki mellett úgy érzed nem létezik egy probléma sem. "- igyekszem őt jó tanáccsal ellátni a későbbiekre is. 
 
 


Andro2020. 07. 07. 19:07:32#35754
Karakter: Shimada Shinya
Megjegyzés: (tanáromnak) Kezdés!


Végre hétfő! A diákok többsége ilyenkor átkozza az egész hetet, amiért újra iskolába kell járniuk. Ráadásul vége a nyári szünetnek is, amit mások annyira élveznek. Nekem azonban, mint minden nyári szünet, vagy akár hétvége, ez az egy hónap is pokol volt. Egész nap bezárva a házba, ahonnan sehová sem mehettem, hacsak nem a boltba kellett elugranom bevásárolni a nagynénéméknek. De ugyan, hová is mehettem volna? Barátaim nincsenek, az osztálytársaim levegőnek néznek, a tanárok utálnak, mert „problémás” diák vagyok, akire külön oda kéne figyelni. Pedig nem vagyok rossz tanuló, mindig lelkiismeretesen készülök az órákra, már csak azért is, mert különben a nagybátyám biztosan agyonverne. Így is begyűjtöttem több új véraláfutást, nyílt sebet és egy kificamodott vállat a nyáron, ami még mindig nem jött teljesen helyre. Persze, a házimunkát rám sózták, mint rendesen. Nekem kellett mosogatni, mosni, takarítani, bevásárolni, lenyírni a kevéske gyepet, öntözni a virágokat, vagy bármit, amit kitaláltak. Egyedül a főzést nem bízzák rám, mert nagynéném fél, hogy csak felgyújtanám a házukat. Pedig szeretnék megtanulni főzni, de nagynéném nem engedi. Kérni meg nem merem, mert abból csak kiabálás és a végén verés lenne a vége. 
Az egész nyaram rettegéssel telt, a nagybátyám számtalanszor megerőszakolt, megvert, egyszer pedig bezárt a szobámba egy egész napra. Még a mosdóba sem mehettem ki, enni-inni sem kaptam. Másnap reggel engedett ki, pedig nem csináltam semmit. Addigra kis híján elájultam a kiszáradástól. Nem igazán érdekelte, csak belém rúgott vagy kettőt, mielőtt morogva dolgozni indult. 


Az első dolgom felkeresni az iskola könyvtárát. Az egész nap nyitva van, így nem kell várnom az órák végéig, hogy kivehessek valamit. A nyári szünet elején kivett könyvet is visszaviszem, majd elindulok a könyvespolcok között. Valami izgalmasat szeretnék kivenni, talán egy kalandregényt, vagy fantasyt, ami eltereli a figyelmem erről a borzalmas világról. Senki sincs benn, a diákok ilyenkor nem igazán jönnek errefelé. A könyvtárat maximum kötelező jelleggel látogatják, hiszen ma már mindenki a mobilján olvasgat. Nekem csak egy régi buta telefonom van, az is csak azért, hogy ha túl későn érnék haza, a nagybátyám írjon nekem egy SMS-t, hogy húzzam haza a hátsóm, vagy baj lesz. És mindig baj van. Sosem úszom meg verés nélkül. Végül sikerül választanom egy könyvet. Mostanában a Harry Pottert olvasom. Együtt tudok érezni a főhőssel, hiszen vele is kegyetlenül bánnak a rokonai. De neki vannak barátai, akik segítenek neki és mindig mellette állnak. Én viszont teljesen egyedül vagyok, senkire sem számíthatok, csak saját magamra. Éppen a negyedik kötetet fogom olvasni, már alig várom, hogy belemerülhessek a varázsvilág csodáiba. Miután kiveszem, már indulhatok is a termem felé, ahol a többiek már biztosan nagyban mesélik, kivel mi történt a nyáron. Engem úgysem kérdeznek meg, hiszen én nem is létezem. 
Mikor belépek, már rengetegen vannak. Igyekszem nem nekimenni senkinek, de nehezen tudom kerülgetni az embereket. Végre lehuppanhatok a hátsó sorba, az ablak mellé. Ott az én helyem, senki sem zavar és innen is jól látok mindent. Muszáj is, hiszen semmit sem hallok, így csak a tanár szájmozgásáról tudom elolvasni, mit mond. Hacsak nem olyan, mint Yamaguchi-sensei, aki szereti lehajtani a fejét, miközben beszél. Vagy mint Haruna-sensei, aki a szája elé szokta néha tenni a kezét beszéd közben. De úgy tudom, Haruna-sensei nyugdíjba megy. Kíváncsi vagyok, kit kapunk helyette. Bár mindegy is, hiszen ő sem fog több figyelmet szentelni nekem, mint a többi tanár. 
Körbenézek, miután kipakoltam az első órára. Irodalom lesz. A diákok izgatottan mesélnek egymásnak, miközben élénken gesztikulálnak. Nem akarom bámulni őket, de annyira irigylem mindegyiküket. Van, aki a tengernél járt, egy másik diák a rokonait látogatta meg Hokkaidón, míg egy harmadik Európában töltötte a vakációt. Én legfeljebb a sarki boltig mehettem el, azt is kötelezően naponta kétszer. Tudom, hogy a nagynéném szándékosan felejtett el mindig valamit, hogy minél többször ugráltathasson. 


Csak onnan tudom, hogy becsengettek, valamint valaki bejött, hogy mindenki feláll. Akkor pillantom meg a belépő férfit. Egyből látszik rajta, hogy nem japán. Talán félvér lehet, vagy teljesen külföldi. Fehéres-szürkés színű haja van, átható, jégkék tekintete, amit szigorú szemüveg mögé rejt. Magas, izmosnak tűnik, de az arca gyönyörű. Első látásra látszik, hogy nem lesz jó vele kukoricázni. Önkéntelenül nyelek egyet. Meghajolunk, majd leülünk, én pedig figyelem őt. Biztosan ő az új irodalomtanár. Vajon miért egy külföldit vettek fel a második szemeszterre? De nem akarom, hogy a gondolataim elkalandozzanak, hiszen akkor nem fogom érteni, amit mond.
- Jó reggelt! - mondja, én pedig erősen figyelem a szájmozgását. - A nevem Kronexon Tersen, és én veszem át Haruna-sensei helyét, ami az irodalomtanítás illeti. Hívjatok Tersen-senseinek! Remélem, jól együtt fogunk majd tudni dolgozni.
Nem mond sokat, hamarosan neki is látunk a munkának. Egy kis ismétléssel kezdjük a múlt félévi anyagból, majd nekilátunk az újnak. A japán klasszikusokat vesszük éppen, azokat nagyon szeretem. Figyelek, amikor beszél, és rájövök, hogy egész jól tud japánul. Habár nem hallom, de fél szemmel oldalra sandítva látom, hogy néhányan megmosolyogják a sensei beszédét. Biztosan nem úgy beszél, mint egy született japán, de engem nem érdekel. Úgysem hallom egy szavát sem. Sokat ír a táblára, amit le is másolok. 
- Nos, akkor, ki olvasná fel nekünk a következő haikut? - kérdi az osztály felé fordulva. Imádkozom, ne engem válasszon, mert akkor csak mindenki szégyenben marad. De nem kerülhetem el a sorsom. - Te ott! - mutat rám, mire elsápadok.
A fejemet rázom, már éppen jelelnék, hogy nem tudok beszélni, amikor rájövök, hogy tök felesleges. Úgysem értené, mit akarok mondani. Oldalra nézek, mire az egyik osztálytársam, azt hiszem, Kawaguchi Hiroto-kun élénken mutogatni kezd, miközben valami olyat mond, hogy én tök süket vagyok, és nem is tudok beszélni, amiatt felesleges rám pocsékolni az időt. Még jobban elsápadok, kiver a víz, mivel mindenki jót mulat a dolgon. Igen, süketnéma vagyok, de nem kéne még meg is alázni érte. Nem merek a senseire nézni, nem akarom látni, ahogy neki is kiül az arcára a döbbenettel vegyes undor, ahogy minden tanáréra, ha rólam van szó. Lopva mégis felemelem a fejem, de ő már nem is foglalkozik velem, helyette az egyik lányt szólítja fel. Megnyugszom, de ugyanakkor tudom, hogy most ástam el magam előtte. Ezek után ő is csak úgy fog kezelni, mint az összes tanár, hiszen csak gondot okozok azzal, hogy nem tud felszólítani és nem érti, amit mondani akarok neki. Pedig értem, amit mond, tudok neki válaszolni, csak éppen írásban. Az óra további része nyugodtan folyik, de a sensei elég sokszor pillant rám, miközben magyaráz. Kellemetlen érzés, de igyekszem nem törődni vele.


~*~


A nap végül eltelik, a többi óra a szokott mederben folyik, senki ügyet sem vet rám. Senki sem jön oda, hogy megkérdezze, hogy vagyok. Az ebédidőt odakinn töltöm, persze kajám nincs. Nagynéném úgy gondolja, akkor csak meghíznék, és dagadt disznó lennék, ha folyton zabálnék. Éhes vagyok, de nem érdekel. Iszom egy kis vizet a kerti csapnál, az elnyomja az éhségérzetet. A délutáni órák háromkor érnek véget. Persze a terem takarítása rám marad, de úgysem sietek haza. Felseprek, felmosok, letörlöm a padokat, a táblát, kirázom a porrongyot, meg a táblatörlő szivacsot, új krétát készítek másnapra és a virágokat is meglocsolom. Mire mindennel végzek, már négy óra van. Az iskolát hatkor zárják, még két óra, amíg nem kell hazaindulnom. Még két órát tölthetek Harry és barátai társaságában, míg vissza kell mennem arra a pokoli helyre, amit kénytelen vagyok otthonomnak hívni. Éppen egy nagyon érdekes fejezet közepén tartok, amikor valaki megáll előttem. Remegve emelem fel a fejem, hogy aztán Tersen-sensei kék szemeibe nézzek. Az ütő is megáll bennem, érzem, hogy a vér kifut az arcomból, miközben remegő lábakkal igyekszem felállni. 
- Miért nem mentél még haza? - kérdi. Az arcán nyoma sincs ellenszenvnek, de talán csak jól titkolja. - Mindenki elment már.
Nem tudom, mit válaszoljak erre. Előveszek egy darab papírt, hogy valami hazugságot firkantsak rá, amit talán elhisz, talán nem, mire megállít. Nem ér hozzám, de majdnem, nekem meg ez is elég, hogy leizzadjak. Felnézek rá, mire látom, hogy jelelni kezd.
„Nem kell félned, nem foglak megenni” jeleli. „Csak azt kérdeztem, hogyhogy még itt vagy. Akinek nincs klubfoglalkozása, már régen elment.”
Beharapom a szám. De ezek szerint érti a jelbeszédet, ami jó. Végül kénytelen vagyok válaszolni.
„Itt nyugodtan tudok olvasni” jelelem, ami részben igaz is. Otthon csak titokban olvashatok, mert a nagybátyámék szerint a könyvek időpocsékolásnak számítanak. 
„Értem” válaszolja. „Otthon nem lehet? Nagy a mozgás, ami zavar?”
Bólintok, hiszen mi mást csinálhatnék? Nem mondhatom el neki, mi a helyzet otthon. Nem hinne nekem, vagy még engem hibáztatna. Nem akarok még nagyobb bajba kerülni. 
„Nézd, ha bármiben tudok segíteni, csak fordulj bizalommal hozzám, jó, Shimada-kun?” jeleli, majd óvatosan megérinti a karomat.
Csak egy óvatos érintés, engem mégis áramütésként ér a dolog. Felpattanok a székről és magamat ölelve hátrálni kezdek. Tersen-sensei értetlenül néz rám, én pedig nem értem miért, de a falig hátrálok, ahol remegve csúszom a földre. Gyűlölöm, ha megérintenek. Nem bírom elviselni. Fáj! Fáj! Nagyon fáj! Érzem, hogy sírni kezdek, a könnyek potyogni kezdenek a szememből. De tudom, hogy senki sem fog megvigasztalni. Senki sincs, aki segítene rajtam. Egyedül vagyok. Egyedül.


© Copyright 2009-2020. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).