- „Mi lenne, ha sétálnánk egyet? Még van elég idő vacsoráig” – jeleli. – „Megmutatom magának a kedvenc helyemet.”

- „Már… van kedvenc helyed?” – Nem tudom levenni a szemeimet róla, földbe gyökereztek a lábaim. Bármit is mondott volna, ugyanilyen megütközött lennék.

- „Jöjjön már!” – Pokolra fogok jutni Shimada-kun, miattad fogok pokolra jutni, de a fenébe is kezdem nem bánni!

- „Boldog vagyok, hogy eljött meglátogatni” – Shinya annyira boldognak tűnik. – „Hiányoztam magának?”- Fogalmam sincs miért örül nekem ennyire, de kezdenek őrült gondolatok születni a fejemben. Minden erőmet be kell vetnem, hogy a Földön tudjak maradni. Ez a kölyök lett az egyetlen dolog ami boldoggá tesz, túlságosan is boldoggá.

- „Nagyon is. Örülök, hogy már otthonra találtál itt.” – Noha igazat mondok, hiszen azt kívántam, hogy boldog lehessen, mégis igazából önzőségből váltottam témát. Ha tovább kérdezgetett volna azokkal csillogó szemeivel az érzéseimről... Bele sem akarok gondolni mit árultam volna el neki.

- „Mindenki segítőkész. Olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Senki sem bántja a másikat, bár néha összeveszünk, de ez természetes, nem gondolja?” – Mondtam, már hogy Shinya nennyire gyönyörű amikor boldog? Valószínűleg ma már kétszáz alkalommal. A lelkessége a világ összes szörnye szívét képes lenne meglágyítani. Az amnézia előtt is gyönyörű volt és megfogó, de most... Az igazi önmaga egy angyal. Nevezhetem ezt az igazi önmagának? Mi lesz ha visszatérnek az emlékei? Nem bírnám végignézni, hogy ez a fényesség újra elvesszen.

- „Igen, egy családban is vannak néha súrlódások, de örülök, hogy ilyen jól érzed magad. Erre van szükséged, Shimada-kun.”

- „Hívjon Shinyának, mint az előbb!” – Shinya... Mi a fenéért kérsz tőlem ilyet? Ennyire bensőségeset? Mi ez így hirtelen?

- „Shinya” – jelelem és ezúttal hálát adok azért, hogy nem a szavaimat hallja. Ha tényleg kimondanám a nevét, az érzelmeim nem tudnám rejtegetni. Vigyáznom kell erre a fiúra és ha ezzel boldoggá teszem, akkor semmi más nem számít. Egy elnyomott kis gondolatom mindeközben azt suttogja „ez a pillanat a miénk”

Ekkor veszem csak észre, hogy Shimada-kun milyen messze elráncigált engem. Túl mentünk az udvaron, egészen a főépületig és most lépcsőzni akar. Mégis mi a fene?

- „Mégis, hová megyünk?” – kérdem összezavarodva, de úgy néz ki Shinya nem igazán akar könyörülni rajtam.

- „Mindjárt meglátja” – Képtelen vagyok frusztrált lenni amiatt, hogy nem kaptam rendes választ, hiszen a kölyök, úgy mosolyog rám, hogy elfelejt érdekelni hová is tartunk. Egyszerűen csak követni akarom őt, bárhová is menne. Látni akarom a mosolyát és ott lenni neki. Az ösztöneim azt suttogják, soha ne engedjem el őt, a józan eszem pedig őrjöng, hogy ilyenre csak gondolni is merek. – „Nemsokára ott leszünk.” – Hála az égnek, mert egyre nehezebb nem megnézni a fenekedet... Csak gondolj a korára és az első napra amikor találkoztatok! Vissza tudod magad fogni Kron, menni fog.

Az út háromnegyedénél kezdtem sejteni hová is tarthatunk, hiszen nem maradt túl sok lehetőségünk. Azonban mégsem érzem magam nyugodtnak és felkészültnek mikor Shinya kilép a tetőre. A fenébe is nemrég leugrott egy hídról! Láttam néhányszor a tetőn régebben is, de akkor még nem fordult meg a fejemben, hogy valaha is leakarna róla ugrani. Most viszont hiába sziporkázott egész nap, a hasam görcsbe rándul újra és újra, ahogy egyre közelebb ér a korláthoz.

- „Ez nem tilos?” – próbálkozom az első dologgal amivel leszedhetem innen. A vízbe még könnyebb volt utána ugrana, de itt... Nem tudom észre e veszi rajtam ma hányadjára is járok a teljes összeomlás szélén, de minden ilyen pillanat után egyre biztosabb vagyok a nyilvánvalóban. Shimada Shinya lett az életem középpontja. Ha baja esne, nem tudom mit csinálnék.

- „Nem. Ebben az iskolában kissé mások a szabályok... Feljöhetünk ide, én is gyakran fel szoktam, ha egyedül szeretnék lenni. Itt úgy érzem, hogy teljesen önmagam lehetek, nem kell megfelelnem senkinek a világon.” – Soha gondoltam volna, hogy ennyit adhat ez a hely Shinyának. Önkéntelenül azon kezdek el gondolkodni a ház amiben élek mennyivel magasabb és szebb kilátással rendelkezik. Bizonyára imádná a helyet, de mielőtt mesélhetnék neki róla azt hiszem megáll az idő. Az iskola összes zaja egyszerre megszűnik körülöttünk létezni. Az összes gondolatom, kétségem, félelmem és ész érvem egyszerűen csak eltörlődik. Shinya tölti be minden porcikámat. Az apró teste és vékony karjainak melege. A samponja tiszta, megmagyarázhatatlan módon vadító illata. Az ajkai érintése az arcomon... Biztos vagyok benne, hogy sokkot kaptam. Ahogy lenézek rá, a világ legtökéletesebb mosolyát látom az arcán. Kurvára meghaltam és a pokol és a mennyország köztes cellájába kerültem.

- „Köszönöm!” – először fel sem fogom, hogy jelelni kezd, csak ledermedve figyelem a kezei mozgását, képtelen vagyok gondolkodni. – „Köszönöm, hogy aznap utánam ugrott, és megmentette az életem, Tersen-san. Maga nélkül, ma nem lehetnék itt. Maga a legfontosabb ember az életemben, és remélem, ez sosem fog változni.” – A szívem megállt dobogni. Aztán olyan erővel tört új életre, hogy a dobogása minden őt elzáró láncot a darabjaira szaggatott. Végül a sokk is megszűnik és a helyére a fájdalmas szükség lép. A karjaimba zárom Shinyát és nem engedem el. Gyengéden tartom őt a kezeim között és lágyan simogatom a hátát, másik kezemmel pedig a puha tincseivel ismerkedem meg. Nem tudnám megmondani pontosan miért, de amikor érzem hogy csak közelebb bújik hozzám és viszonozza az ölelésemet, könnyek kezdenek el potyogni a szemeimből. Az arcomon mégis széles mosoly ül. Végül amikor úgy érzem képes vagyok rá, elengedem őt és jelelni kezdek. Szerencsére nem vagyok egy látványos síró így úgy látom nem igazán veszi észre a már lepergett könnyeimet.

- „Én vagyok a legboldogabb ember, hogy élsz Shinya. Mindig itt leszek neked, melletted, amíg csak ezt szeretnéd”

 

~*~

 

- Szóval... Felhívtál, mert arcon csókolt a szívszerelmed? Nem értem. Mi a bajod? Nem ezt akartad? – hülyének érzem magam, hogy felhívtam Alexet. A fenébe is Shinya egy kölyök, nemhogy rágondolnom nem kellene, szerelmi tanácsokat kérnem aztán végképp nem.

- Azért hívtalak fel, hogy beszélj le arról, hogy beleéljem magamat. Csak mondogasd azt, hogy nem szabad, mert én nem tudom magamnak elég hangosan mondani. – Hallom, hogy a szőke felnevet a vonal végén, de ez rohadtul nem segít rajtam. Frusztrált vagyok és küszködök saját magammal.

- Innod kéne Rómeó! Nem akarsz lejönni a bárba?- Még csak az hiányozna, ebben az állapotban vagy túl sokat innék vagy ismét Alexen vezetném le minden frusztrációmat. Nem kerestem barátokat, de valahol az egészen idegesítő oldala ellenére megakarom tartani azt, hogy valakivel beszélhetek az elbaszott fejemben zajló dolgokról.

- Nem akarok lemenni a bárba, csak muszáj volt valahogy kiadnom magamból ezt az egészet.

- Ugye tudod, hogy kb nem is mondtál semmit? – Tudom, de többet kurvára nem mondhatok. Se Shinya koráról, nehézségeiről, a múltjáról meg végképp nem.

- Kron! Tudod mit gondolok? Hogy igazából rohadtul nem akarod magad lebeszélni az érzéseidről, csak húzod az időt. Leakarod teperni a... – A szöszi valamivel fiatalabb nálam, amit csak most érzek át igazán. Harminc évesen az ember, már nem egy kanos tinédzser és semmiképpen nem beszél így. Tanárként meg aztán végképp nem tudom tűrni az ilyen szavakat. Ráadásul az, hogy Shinyáról beszél így, az igazán dühössé tesz. Kitudja mit kellett átélni e, nem engedem önmagamnak sem, hogy ennyire leereszkedően szexualizáljam, akárcsak egy fantázia erejéig is nemhogy bárki más tegye ez.

- Elég! Ne merd folytatni! Shinya nem egy leteperés kategória. A fenébe is persze, hogy vonzódok hozzá, de itt nem ez a lényeg... Ő kedves és okos, ragyogó személyiség. Hosszú évek óta nem vagyok magányos. Fú, ez rohadt szánalmasan hangzik... Egyszerűen nem csábíthatom el, ez nem egy olyan dolog. Ez... – Alex ismét félbe szakít

- Te tényleg szereted őt. – megdobban a szívem

- Nagyon közel áll hozzám. Itt az egyetlen probléma az, hogy...

- Letepernéd, de úgy érzed nem teheted. – Miért használja állandóan ezt a hülye szót?

- Nem tudnál mást szót használni a leteperés helyett?

- Nem, ezt érzem a tökéletes kifejezésnek. Viszont én nem hallgatlak tovább. Nincs kifogás, csak legyél vele! Elfog jönni az a pont amikor kétségek nélkül tudod mit kell tenned. Addig, csak élvezd mit tudom én... a mosolyát. Döntsd el te mit csináltok, de ne érezd magad szarul! A végén még veszítesz a csáberődből.

 

~*~

 

 Egy teljes hét telt el a tetőn történtek óta és én attól a pillanattól fogva minden nap itt kötöttem ki Shinya mellett. Néhány végzős diáklány tegnap még meg is állított, mert azt hitték korrepetáló tanár vagyok, mert nagyon szeretnék a segítségemet. Elég nyilvánvaló volt, hogy nem korrepetálást akartak. Mindenesetre felkerestem az igazgatót és elmondtam neki a történteket. Nem hiányzik, hogy bárki is visszaéljen a lányok fiatalságával. Nem tudok másra gondolni most sem, hogy mi a különbség a között, ha elfogadtam volna a végzős lányok ajánlatát és aközött, hogy konkrétan Shimada-kun szobájában fekszem. Tegyük hozzá azért nem az ágyában. Egyszerűen csak lerángatott maga mellé amikor megérkeztem és azóta írjuk az irodalom beadandóját. Mégis.... Mennyire etikus ez? Utoljára az egyetemista éveim során tanultam hason fekve bárkivel is. Akkoriban nem tűnt fel ilyenkor mennyire is közel van az ember a másikhoz közben. Most viszont... Nem is tudom miért lepődök meg, Shinyával minden más érzés. Amikor egyszerre hajolunk a papír fölé, az érzékeim eltelődnek az illatával, a tekintetem leragad a húsos ajkain és nem mozdul onnan. Még szerencse, hogy végig mosolyogja az egészet. Ha az ajkait harapdáló típus lenne, már megörültem volna a tanulás közben.

- „Tersen- san! Nem is figyel arra amit mondok. Így nem segít jobb jegyet szerezni!”- igazad van Shinya igazad van, de basszus olyan cuki vagy, hogy csak nevetni bírok. Össze kell szednem magamat mielőtt ez a kis lila hajú leveszi itt helyben a fejemet.

- „ Nem azért, de nem egyedül kéne megírnod amúgyis az elemzést? Bűnöstárssá tettél, Shinya! Szenvedj csak azzal, amit megtudsz érteni!” – Nagyon kinyílt a csipája az utóbbi hetekben és erről én is tehetek, mert valljuk be nem tudok neki nemet mondani. Muszáj kicsit szenvedtetnem őt a saját érdekében, hiába vág olyan arcot, mintha egy négy évestől vettük volna el a csokiját.

- „Min gondolkodott ennyire? Még mindig Ayanon is a többi lányon agyal? Nem csináltak semmit, egyszerűen vágynak a szerelemre. Izgatottak mert a hétvégére bárki haza mehet és végre randevúzhatnak. Mindenki erről beszél” -Zavar, hogy Shinya védi azokat a lányokat, hiszen ha egyet is ért akár egy kicsit is a viselkedésükkel, az nagyon nagy gondokat szülhet. Próbálom nem leszidni emiatt és csak a dolog jó oldalát látni amiért védi őket, azonban nem igazán vagyok rá képes. Szerencsére felhoz egy másik témát is ami őszintén eltereli a gondolataim egy teljesen másik síkra. Majdnem el is felejtettem a dolgot, egyre jobban öregszem.

- „Tényleg, a hétvége! Beszéltem erről is az igazgató asszonnyal” - jelelem, ő pedig meghökkenve néz rám

- „Mit beszélt ezen róla? „

- „Mivel az iskola valamiféle mentorodként tart számon, ugyanúgy kivehetlek a hétvégére a kollégiumból, mint bármelyik szülő a gyerekét. Szeretnél kicsit kimozdulni innen a hétvégén?”- kérdezem tőle, ám meg is bánom az arckifejezést látva. Talán ez egy hülye ötlet volt és nem áll készen erre.

- „Én... Nincs más dolga Tersen-san?”

- „Tanár vagyok Shinya, hétvégén nekem sincsenek óráim. Nem muszáj jönnöd ez csak egy lehetőség...” - már ott tartok hogy visszavonom az egészet amikor hevesen belém fojtja a szavakat.

- „ Én szeretnék! „

- „Tényleg?”- annyira meglepett vagyok muszáj visszakérdeznem. Nemsokára egy mosolyogva bólogató fejet nézhetek magam mellett és atya ég... Ez a fiú miért ennyire gyönyörű?

- „Oké! Van vendég szobám is, nem lesz gond. Eldöntheted addig hová szeretnél majd menni napközben. Ha pedig most végre befejezed az elemzést, akkor választhatsz egyet a könyveim közül. Na gyerünk, elég lassú vagy ma!” – játékosan meglököm a vállát, mire szegény majdnem el is dől. Már kezdem rosszul érezni magamat, amikor kitör belőle a nevetés és ő is vissza lök engem, vagyis valami hasonlóval próbálkozik

- „Nem ér hogy maga ekkora...”- látom az arcán, hogy megvan sértődve, amiért én nem dőltem el, de ez inkább ilyen színjátszós szórakozás a részéről

- „Csak tanulj!”- emlékeztetem mit is kéne éppen csinálnia

- „Tersen- san?”- szinte gyengéden jeleli a nevemet, ami őrültség, mert a kezünkkel mutogatni biztosan nem lehet gyengéden, de a francba, a kölyöknek még ez is megy.

- „Miért nem tanulsz?”

- „Hétvégén vigyen el úszni. Mindenki a tengerről beszél, elszeretnék menni. Lehet?”- A kurva életbe, nekem kellett volna helyszínt választani. Ő, csak egy kölyök Kron, emlékezz! Ne szexualizáld, hogy úszni és fagyizni akar! Nyugtasd le a perverz fejedet és tedd boldoggá!

- „Megoldjuk”

 

~*~

 

- „A költő, akkor úgy érti a sorait, hogy nagy szerelemből csak egy jut az embernek? Ez nem túl valótlan? Hiszen a legtöbb ember nem egyszer szerelmes élete során”- végre elkezdtük igazán kielemezni Shinya háziját amikor rájöttem engem mennyire szeret pofán csapni a sors. Mi más is lehetne a téma, mint a szerelem és költészet értelmezése? Más helyzetben imádnám a témát, de most egyszerűen, csak fáj.

- „Szerintem a nagy ő az, aki nem hasonlít a többi szerelmedhez. Aki végül az otthon érzését adja neked és mindenki aki előtte az életed része volt, többé már nem számít. Egyedül rá van szükséged, senki közelsége nem tesz téged boldogabbá az egész életed során. „- igyekszem rövidre zárni a választ, egyszerűen nem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy erről beszélgessek a kölyökkel.

- „Szóval a nagy ő nem lehet az első szerelmünk?”

- „Biztosan lehet, de sokszor az első tapasztalataink fájdalmasak lehetnek, önzők vagy időnk sincs keresni a szerelmet. Az akivel először van együtt az ember, nem is biztos, hogy a szerelme lesz, de ez mindenkinél más. Viszont én hiszek abban, hogyha megtaláljuk az igazit, a múlt már nem fog fájni”- Nem tudhatom valójában otthon bántották e szexuálisan is Shinyát és ha a válasz igen és az emlékei valaha is visszatérnek, nem mondhattam most neki azt, hogy az első alkalomnak tökéletesnek kellene lennie, mert ez a tökéletes mosoly és édes lélek teljesen belerokkanna.

- „Következő pont. Milyen érzés a szerelem?”- Kifogom nyírni a tantestületet aki ezt kitalálta.

- „Az irodalom műfajokon belül ezerféle módon festi fel a témákat. Írj erről! A tanár értékelni fogja”

- „Nem akarok ilyen üres beadandót írni. Beszéljen nekem a valódi érzésekről! Kérem!”

- „A szerelem egy olyan tükör, ami nem enged máshová nézni. Egyetlenegy embert látsz benne újra és újra, feltökéletesít mindent a képben. A mosolyát, a szavait, a haját, az illatát és elfelejted, hogy nélküle léteztél. Halványan látod magad mellette, de sosem lehetsz elég közel hozzá. A szerelmet véded. Ha összetörik a kép, akkor pedig az emberek hajlamosak elveszni. Vannak 200 éves tükrök, amik örökre fennmaradnak a számunkra. Vannak tükrök amiket nem vihetsz haza, mert tudod, hogy valaki jobb lehet hozzá vagy már annyiszor bántották, hogy saját magát kell meggyógyítania. Néha pedig te állítod újra fel a tükörben lévő személyt. Millió történet van, de amikor csak vissza gondolsz a tiédre, a szíved megmagyarázhatatlanul dübörög újra és újra. A szíved ritmusa az első jel, hogy szerelmes vagy. Majd adok neked egy nagyon jó könyvet a témáról. Van benne első szerelem, lmbt szál, kissé erotikus, de azokat nem muszáj végig olvasnod. Ha jól emlékszem 6 különböző pár szerelmét írja le a kapcsolatok különböző szakaszaiban. „

 

~*~

 

- „Nem veszi le a pólóját?”- Nemrég értünk ki a tengerhez és már túl vagyunk az átöltözésen is. Igazán büszke voltam magamra hogy sikerült olyan vastag fehér pólót találnom amin keresztül vizesen sem fognak majd látszódni a sebeim, de tudtam én, hogy nem lesz könnyű dolog megmagyarázni miért is van ez rajtam.

- „Nem, nem akarok leégni, de te nyugodtan vedd le a tiédet és használj naptejet!”- nem tehetek róla, de bennem van az ösztön, hogy vigyázzak Shinyára bármiről is legyen szó. Tudom, hogy magától is használna naptejet, de ha mégis elfelejtené és leégne az a hófehér bőre, komolyan bűntudatom lenne.

- „Nem vagyok gyerek, nem kell mindent elmondania”

- „Én vagyok érted egész hétvégén felelős, úgyhogy egy karcolást sem szerezhetsz és mindent kétszázszor elfogok mondani, hogy biztosan ne legyen bajod, még ha az agyadra is megyek vele”- a kölyök egyszerűen kinevet engem, azt hiszem a tekintélyem mellette már jó régen elúszott. Mégis ha arra gondolok egykor félt tőlem, vissza nem kívánnám azokat a napokat. Inkább legyen egy pimasz kölyök, mint az összes többi korabeli srác, mintsem még egyszer sírni lássam. A barátja vagyok és ezt ma különösen fontos, hogy ne felejtsem el. Se több, se kevesebb nem lehetek neki. Noha a kapcsolatunk sokkal játékosabb lett, ő még mindig tiltott gyümölcs.

- „Vedd komolyan a fenyegetést, lila hajú!”

 

~*~

 

- „Na? Bemegyünk?”

- „Én... nem tudom. Szeretnék, de nem hiszem, hogy tudok úszni. Nem akarom, hogy mindenki engem nézzen”- Shinya hirtelen olyan elveszettnek tűnik. Egész úton vidám volt és játékos, hirtelen pedig az izgatottsága mások miatt szívódott fel.

- „Így is mindenki téged néz, már vagy a harmadik lány csoport fordult meg utánad”- évek óta nem kellett senkit úgy bátorítanom, mint őt. Fogalmam sincs jól e csinálom, de belül igazán hülyének érzem magamat a dolog miatt. Harminc éves elmúlva már igazán tudnom kéne ilyen dolgokat, ráadásul tanárként meg még inkább. Muszáj lesz fejlesztenem a szociális képességeimet, ha vigyázni akarok a kölyökre. Vennem kell a témáról egy pár új könyvet, ami segíthet.

- „Azok magát nézték”

- „Biztos vagyok benne, hogy téged nézek. Ne félj Shinya, senki nem fog azzal foglalkozni, hogy nem vagy profi úszó. Itt vagyok, segítek neked, hamar rá fogsz érezni. Ha már idáig eljutottunk, nehogy már ne fürödjünk egyet”- Hálát adok az égnek, Shinya arcára mosoly csúszik és már tudom, hogy segítettem.

 

~*~

 

- „Jézusom! Ebben én nem vagyok biztos, hogy menni fog”- már vállig állunk a tengerben egy ideje. Shinya izgatott és egyben rettegő arca mosolyra késztet. Emlékszem ugyanilyen érzések voltak bennem, amikor engem tanított az anyám úszni. Ahogy arra is utána milyen csodálatos érzés volt rájönni, sikerült.

- „Csak feküdj fel a vízre, tartalak! Ne aggódj, a víz mindenkit megtart. Lebegni könnyű”- A szavaim megnyugtatják őt és nemsokára már én tartom őt. Az érzés valódi kínzás, ahogy a tenyerem találkozik a puha, fehér bőrével. Ha valaki mások volnánk, ez lenne az a pillanat, hogy az ajkaira hajolnék és elfelejtenénk az úszást. Konkrétan a kezeim között tartom a vágyaim forrását, a ragyogó arcát persze, hogy nem tudok hűvös maradni iránta. Nemsokára Shinya látom, hogy utánam keresgél és kezd elfeledkezni arról, hogy biztonságban van. Megkopogtatom a derekát mire végre rám kapja a tekintetét és artikuláltan kezdek hozzá beszélni. Ilyenkor hálát adok annak, hogy tud szájról olvasni.

- Nyugalom! tartalak, tartalak.... Látod már lebegsz is- Az arca egy pillanat alatt sugárzik ki. Olyan boldogság járja át a testét, amitől elfeledkezik arról, hogy én tartom és megdől a kezeim között, majdnem a vízbe merülve ezzel. Az utolsó pillanatban kapom el és állítom a talpaira.

- „Óvatosan! Megvagy?”- aggódva méregetem, nem e esett semmi baja, de szerencsére az arcán még mindig az a derűs mosoly ragyog.

- „Igen. Csinálhatjuk újra?”- felnevetek, nem emlékszem mikor voltam utoljára ennyire boldog. A kölyök boldogsága jelent nekem mindent most már.

- „Persze. Gyere csak!”- alig pár telik el és sunyi módon kicsúsztatom a kezeimet a gerince alól. A teste teljesen ellazult, békés arccal figyeli a felettünk lévő kék eget. Óvatosan közelebb lépek hozzá, hogy ne ijesszem meg, de mégis a látóterébe kerüljek és feltartom mindkét kezemet. Az arcán ismét a világ legszélesebb mosolya jelenik meg. Pedig még nem is úsztunk...

 

~*~

 

Shinya akkorát ásít mellettem hirtelen, hogy egy pillanatig el is kezdek félni, hogy a végén itt helyben alszik el.

- „Na mi az? Kifáradtál?”- mosolygok rá, elég biztos vagyok benne, hogy már nem viszem el kajáldába amilyen kis álmos. Majd otthon összeütök neki valamit. Azért hoztam el, hogy jól érezze magát, nem pedig hogy kiájuljon a fáradtságtól.

- „El nem tudja képzelni mennyire. De nagyon jól éreztem magamat”

- „Mindjárt lepihenhetsz ígérem”- finoman megsimogatom a hátát, amikor érzem, hogy valaki az enyémen kopogtat. A kurva életbe...

- Kron! Nem akartam hinni a szememnek, hogy te vagy az. Jó volt a múltkori meccs, megérdemled a pihenést. Én minden második nap itt vagyok az asszonnyal, de még sosem láttalak itt. Bár a te hátaddal meg is értem a helyzetet. Egyedül vagy itt?- a férfi Oonishi senpai, egy nálam is majdnem fél fejjel magasabb férfi, hatalmas vállakkal és tipikus ha nem mosolyog, rettegést keltő kisugárzással. Ketrecharcos, a meccsekről ismerem. Múltkor jól összevert, az egyetlen szerencsém vele, hogy nem egy haragtartó típus a harctéren kívül. Ettől függetlenül közel sem vagyok nyugodt, hogy Shinya közelében van.

- Nem, ő itt Shinya. Shinya, ő itt Oonishi- senpai- nem akarok felesleges kérdéseket, így nem jelelek, csak a kölyök felé fordulva beszélek. Látom hogy nem tud nagyon mit kezdeni a helyzettel, de rögvest meghajol, ami megment minket a magyarázkodástól.

- Örültem, hogy találkoztunk, de rohannom kell, a gyerekek már ahogy látom nem bírnak magukkal. Kayoshi mondtam, hogy vigyázz az öcsédre!- a hatalmas férfi szinte szórakoztató látvány is lehetne, ahogy a hét éves kisfia után rohangál, mint egy őrült, de pontosan elég feszültséget keltett bennem ahhoz, hogy csak örüljek, hogy végre eltűnt a közelünkből.

- „A férfi egy barátja volt Tersen-san? Senpai-nak szólította őt”- Most jön az a rész amire nagyon nem álltam még készen. Beszélnem kell a kölyöknek azokról a dolgokról amikre nem vagyok büszke. Nem létezik olyan lehetőség, hogy nem fog rákérdezni a hátam vagy meccs szavakra, amiket megemlített a férfi.

- „Afféle barát, akit csak egy bizonyos helyről ismer az ember, sosem beszél vele sokat, sokkal inkább, csak okos döntés jóba lenni vele. Az én koromban, már nem úgy barátkozik az ember”- nem mondhatom neki azt, hogyha nem üdvözlöm féltem volna, hogy lehet megver. A meccsekre a legtöbbször nem százas fazonok járnak, sosem lehet tudni ki és mikor fog bekattanni rád.

- „ Úgy csinál, mintha olyan öreg lenne, ami hülyeség”- meglepnek Shinya szavai. Ez jött volna le neki az egészből?

- „Hülyeség?”- kérdezek vissza a szót ízlelgetve. Még nem hallottam hasonlót tőle.

- „Igen, hülyeség. Maga fiatal és tele van lehetőségekkel”- tévedsz kicsim, bárcsak ne tévednél

- „ Majd visszatérünk erre, ha te is elmúltál harminc. Meglátjuk akkor öregnek érzed e majd magadat. „

- „Tersen- san?”

- „Igen?”

- „Mi van a hátával? Miért látta az a férfi? Ezért nem vette le a pólóját sem?”- a körülöttünk lévő zajok hirtelen mind elhallgatnak. A szívem ijedt dobbanásai az egyetlen dolog amit hallok. Képek sorozata pereg le előttem arról, hogyan fogom elveszíteni Shinyát. Előbb utóbb úgyis megkellett volna tudnia, de kurvára utóbbra terveztem.

- „Nem fogom előled elhallgatni, de ígérd meg, hogy bármit is mondok most hagyod, hogy legalább a kollégiumba biztonságban vissza vigyelek”

- „Megígérem”

- „Édesanyám beteg, ellátásra szorul, amit én fizetek neki. Ezenfelül az egykori nevelőapám adósságot is hagyott ránk. Nem létezik, olyan munkahely, amiből ezek mellett egyáltalán enni lenne még pénzem. Van egy... Kiegészítő bevételem, amire nem vagyok büszke. Nem vagyok a maffia tagja és sosem bántanék senkit, főleg nem téged erre megesküszöm. Ketrecharcokon szoktam részt venni, ami nem egy finom dolog. Emiatt a hátam elég sokszor csapódik a ketrechez, ami kisebezi. A férfi aki idejött hozzánk köszönni azért látta a hátamat, mert körülbelül két hete vele volt meccsem. Gyakran vannak zúzódásaim és van jó pár hegem a múltból is. A nevelőapám akit említettem, nem volt jó ember. Tőle vannak olyan sérüléseim amik 15 év alatt sem gyógyultak be. Nem akartam ezt így rád zúdítani, de ha már rákérdeztél jobb, ha a teljes történetet tudod”- Nem tudok Shinyára nézni, nem bírnám elviselni a rettegő vagy undorodó arcát, ha most ránéznék. Úgy érzem képes lennék kiadni a gyomromból mindent ebben a pillanatban. Szinte érzem is ahogy az ördög érintése lassan a föld alá rángat magával. Várjunk csak... Ez miért ilyen könnyed érintés?

- „Még mindig jó ember, Tersen-san. Én még mindig nem lehetnék itt, ha maga nincs. Nem mondom, hogy ez egy könnyed megemészthető történet, de már kezdem megszokni, hogy szeret lesokkolni. Nem kell visszavinnie most rögtön a kollégiumba”

 

~*~

 

A házhoz vezető utunk szinte teljesen némán telt. Fáj látnom az ágyam szélén ülő Shinyát, hiszen elrontottam a napját. Némán bámul maga elé miközben az ujjaival babrál, nálam is gondterheltebbnek tűnik.

- „A parton mesélteken agyalsz?”- Töröm meg a csendet, hiszen ez nem mehet így tovább. Muszáj beszélnünk, bármiről, de muszáj.

- „Nem, én... Őszintén szólva talán mégis”

- „Add ide a kezedet, jósolok neked!”- látom az arcán a meglepetséget, hiszen ki az az őrült, aki ilyen helyzetben akar tenyérből jósolni, de minél hamarabb elengedi a témát, annál könnyebb lesz mindkettőnknek. Most, csak valami egyszerűre van szükségünk, ami elfelejteti a parton történteket.

- „Olyat is tud?”

- „Hát... Van róla könyvem”- Shinya arcára apró mosoly úszik, majd beleegyezően bólint. Nemsokára a kezével a kezemben és egy vaskos könyvvel ülünk az ágy szélén erősen próbálkozva értelmezni ezt a valamit.

- Milyen szép kezed van, most nézem. Na nézzük... Azt hiszem ez lesz az életvonal. Na várjá, ez sem olyan, ez sem, ez sem... S végén kiderül, hogy valami szuper különleges kezed van. Na! Megvan!- ezúttal nem tudok jelelni neki, mert tele van mindkét kezem, így ismét a szájról olvasást kell elővennünk, ma már sokadjára. Érdekes, hogy mióta Shinyával rengeteg időt töltök egyáltalán nem zavar magam körül a teljes csend sem. Kezdek hozzászokni ehhez.

- Az életed göcsörtös, rengeteg erő lalozik benned, az életvonaladat megtört, az- az halál közeli élményben lesz részed az életed során. Ha a vonal a törés után egyenesen és hosszan halad tovább, hosszú és boldog évek várnak rád utána- biztatóan rámosolygok, majd tovább keresgélek ebben a buta könyvben.

- Nézzük meg mit írnak a szerelemről... Hohohó! Lehet már ismered is a nagy szerelmedet kölyök- mostanában úgy néz ki szeret engem az élet szivatni. Miért kell Shinya tenyerén pont egy olyan vonalnak lennie ami ez a könyv szerint azt jelenti a tinédzser éveiben találja meg a nagy szerelmét? Látszólag őt ez sokkal jobban lenyűgözi, mint engem, ami legalább jó hír.

- „Azt mondja?”- elengedem a kezét és önkéntelenül az a gondolat fut át az agyamon, hogy most biztosan valamelyik osztálytársáról kívánja azt, hogy ő legyen a nagy ő-je. Talán pont arra a hosszú hajú angol segédre gondol, aki „nagyon kedves”. Hihetetlen, hogy ennyi idősen egy 17 éves fiúra vagyok féltékeny, komolyan nevetséges.

 

~*~

 

- „Elég lesz a takaró? Kényelmesek a párnák?”- Már vagy három perce biztosan kérdezgetem Shinyát arról szüksége e van még valamire. Azon már túl jutottunk, hogy biztos nem éhes, de azért van az éjjeli szekrényen keksz és éjjelre víz. Ő már megint nevet rajtam, de akkor is muszáj végig kérdeznem mindenről.

- „Tersen- san... Ön szerint a kollégiumban hol van dupla takaróm, plédem, kispárnám, tollpárnám és kitudja még mit rejtett ide?”

- „ akarom, hogy rosszul aludj. Bármi van, azonnal keltsél fel!”- nem akarom, hogyha rosszat álmodik vagy bármi baja lenne egyedül szenvedjen, mert nem akar felébreszteni.

- „Ne aggódjon már!”- Shinya megfogja a karomat és kedvesen mosolyog rám az ágyból. Reflex szerűen simítok végig a kézfején, amivel megérintett. Hihetetlenül puha bőre van, akár a legdrágább fajta selyem. Nyakig betakarózva látni az ágyban, a mai nap után, olyan erős érzelmeket ébreszt bennem, hogy önön kívül cselekszem. Felé hajolok és az ajkaim találkoznak az illatos tincseivel és a homloka egy apró részével. A csók ártatlan, csupán egy éjjeli puszi, mégis megdobban a szívem.

- Jó éjt, Shinya!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-” Úgy döntöttem, hogy megpróbálkozom azzal az iskolával. Legalábbis, ha kikerülök innen, megnézem, hogy milyen. Nem mondom azt, hogy oda fogok járni, de ha tetszik, akkor elfogadom a lehetőséget. Viszont kérnék valamit.”- kíváncsian emelem feljebb a szemöldököm, ám fogalmam sincs miért egy futó pillanatig tinédzser lányokat megszégyenítő romantikus kérések ömlesztik el az elmém. Te hebefil állat, nyugodj le! Undorító vagy! Képtelen vagyok nem szidalmazni magam, de szerencsére végül, csak képes vagyok normális megszólalni.

-” Bármit, amit csak akarsz, Shimada-kun”
 

- „Szeretném, ha nem zúdítana rám mindent egyszerre. Elég kellemetlen volt, és a felét még mindig nem emésztettem meg” - érthető, amit kér és felettébb jogos is, kissé szégyenletes arccal, de nemsokára bólintok is, hogy értse betartom, amit kér.

– „Valamint, szeretném, ha elmondaná, miért nem mehetek haza. Talán bántalmaztak a szüleim?” – Na baszki... Az ilyen témákhoz pia kéne.
 

-” Nem a szüleid bántalmaztak, ők ugyanis sajnos meghaltak, amikor még gyerek voltál. A nagybátyáddal és a feleségével éltél, de nem bántak jól veled. Ezért is nem akarom, hogy visszamenj. Ha fel akarod jelenteni őket, segíthetek neked.”- nagyon szeretném, hogy igent mondjon és azok a mocskok mindent megbűnhődjenek, hiszen láttam mennyire tönktették ezt az ártalmatlan srácot, mégis valahogy érzem a válasza, nem lesz.

-” Nem szükséges” – ilyen ötösöm legyen a lottón! -” Mivel nem emlékszem rájuk, ők pedig nem keresnek, valószínűleg nem lehettem elég fontos a számukra. Így nincs értelme ezt a dolgot tovább bolygatni. Szeretném, ha maga sem tenné, azzal mindenkit kellemetlen helyzetbe hozna. Bár egyvalamire kíváncsi lennék. Ha az iskolába megyek, akkor mégis ki lesz a gondviselőm? Gondolom, még kiskorú vagyok.”
 

-” Az iskola erről gondoskodni fog, ne félj!”

 

 

~*~

 

Eljött a nap, hogy kiengedik Shimada-kunt a kórházból. Pár napja igazán erősödött velem, hogy nem kell emiatt szabadságot kivennem, de mindketten jól tudtuk, hogy azt akarja, hogy ott legyek mellette. Sokszor éreztem én is az életem során egyedül magam, de az ő helyzetébe még én sem tudom beleképzelni magam. Túl fiatal ahhoz, hogy ennyit szenvedjen.
 

-” Tudja, azért kissé hiányozni fog, hogy nem láthatom majd minden nap. Már hozzászoktam, hogy minden nap meglátogat.” – nem tudom visszatartani a mosolyom, amikor ezeket a szavakat mondja nekem. Egészségtelenül nagy a késztetés bennem, hogy sose engedjem el. Azt hiszem túl régóta nem beszéltem ennyit senkivel.
 

-” Azért még fogunk találkozni, ha szeretnéd” – valószínűleg úgyse bírnám ki, hogy ne járjak be hozzá - ” Az új iskolád nincs olyan messze a régitől, bármikor meglátogathatsz, ha akarsz. Bár nem tudom, jó ötlet-e, hiszen nem sok boldog emléked fűződött ahhoz az intézményhez” - tényleg nem akarok rá semmit sem erőltetni, de azt hiszem tényleg van pár önző vágy a mellkasomban. Nagyon hosszú idő után Shinya lett nekem az egyik legfontosabb személy, csak úgy a semmiből. Ráadásul még kedvelem is.
 

-” Nem emlékszem rájuk, de talán jobb is, nem gondolja?” - valószínűleg tényleg jobb így, bár egy kis részem szomorú amiatt, hogy sosem fogok megtudni apróságokat az igazi személyiségéről. Már ha az akkori meggyötört énje, nevezhető e annak. Épp válaszolnék neki, amikor a taxi megáll és mivel még mindig kurva drágák ezek az izék, inkább gyorsan fizetek is. Ahogy kiszállunk és elhajt a taxi látom, hogy Shinya teljesen a saját kis világában lebeg, így finoman megveregetem a vállát, hogy figyeljen rám. Azonban nem tudom, nem észrevenni, mennyire sovány még mindig.
 

-” Minden rendben, Shimada-kun?” – nézek rá aggódva. –” Bemenjek veled?” - látom, hogy nagylevegőt vesz és nemsokára bólint. Indulnék is befelé, amikor érzem megragadja a kabátom és minden erejével belém kapaszkodik. Most először látom a szemében a rettegést, amióta felébredt a kórházban és biztos vagyok benne, hogy még mindig képes hatni rám ez a két szem. Amikor még az iskolában azt mondta bizonyosan, csak szánakozok rajta, szeretném azt hinni, hogy igaza volt, de sajnos pontosan tudom, hogy nem. Nem akarok én is veszéllyel lenni erre a fiúra.

 

 

~*~

 

- „Ezt pedig itt a focipálya! A fiúk odáig vannak érte. A papírjaid szerint egy hét múlva, már te is kipróbálhatnád, Shimada-kun. Mit gondolsz?” – látszólag az igazgatónőnek tényleg szívügye ez a hely, a diákok pedig szinte ragyogtak bárhová is néztem eddig. Azt hiszem ez a kis körbe igazítás Shimada-kunt és megnyugtatta valamelyest, mégis pontosan tudom, hogy retteg attól mit is mondhatna.

 

- Evelin! Kérlek adnál nekünk egy pár percet? - kérlelem a fiatal nőt kedvesen, ő pedig egy szívélyes mosollyal kísért „Természetesen” után, magunkra is hagy minket. Mindketten letelepedünk a mellettünk csillogó, faragott padra és kérdő szemekkel pillantok a kis lilahajúra.

 

- „Itt akarok tanulni” - elmosolyodom és önkéntelenül egy picit hosszabb ideig csodálom az arcát a kelleténél, amit valószínűleg ő is észrevett, de mielőtt bármit jelelni kezdene, felállok és én szólalok meg először.

 

- „Akkor intézzük a papírokat”

 

 

~*~

 

Négy nap telt el, mióta Shinya beköltözött az iskola kollégiumába, én pedig azóta próbálom teljesen kiverni őt a gondolataim közül. Hiszen hagynom kell, hogy barátokat szerezzen, szocializálódjon és esélyt kell adnom neki, hogy normális lehessen. Emiatt pedig nem lóghatok folyton a nyakán. Felnőtt ember vagyok és megfogadtam, hogy találok magamnak sokkal egészségesebb társaságot, egy 17 évesnél, amire, noha nem vagyok büszke, de sikerült is. Jelen pillanatban meztelenül fekszem, egy jóformán teljesen idegen férfi mellett, és nem kell zseninek lenni, hogy bárki kitalálja mit is műveltünk. Én pedig még ezek után is a kölykön agyalok. Rohadtul aggódok érte.
 

- Huh, ez nem volt semmi. Viszont nagyon el vagy kalandozva...- Alex, igazából egy rendkívül lenyűgöző férfi és rohadtul a mennyben kéne éreznem magam, hogy megkaptam a csillogó szemeit, az atletikus testét, a finom búzaszőke tincseit... Mégis egyszerűen nem tudom élvezni, ahogy a karomon, szórakozottan játszanak az ujjbegyei. Egy igazi rohadéknak érzem magam.

 

- Másba vagy szerelmes, igaz?

 

- Tessék- pislogok rá értetlenül. Ezt meg honnan a fenéből vette?

 

- Le se tagadhatnád. Rohadt szerencsés srác lehet, hiszen most is rágondolsz. Nem haragszom, haver. Nem kértem tőled semmit, csak egy kurva jó estét, amit meg is adtál. Viszont vallanod kéne neki. Hülye, ha elutasít. Jó fej voltál, szexi vagy, intelligens. Nem, csak a külsőd miatt jöttem el veled, szerintem egy beszélgetés után is, ugyanilyen hálás lettem volna- meglepődve pislogok rá, mert erre aztán tényleg nem számítottam. Az utóbbi időben egyre többet támad kedvem szitokszavakat is használni, pedig ez egyáltalán nem vall rám. Teljesen kifordultam magamból. Ráadásul most még azt is hiszik szerelmes vagyok a kölyökbe.

 

- Ne emésztd magad. A szerelem mindenkivel ezt teszi, a szerelem pedig nem lehet bűn. Egyszerűen fogadd el. Ha további tanács kéne, itt a számom! Még egyszer kösz az estét, Kron!

 

 

~*~

 

Bármennyire is vagyok egy aberrált állat, azzal tartozok Shinyának, hogy még egyszer ránézek. Hiszen, ha bármit tenne magával, csak azért, mert igazából itt szenved, és senkinek se meri elmondani az az én hibám lenne. Az utóbbi egy napban konkrétan dolgozni is képtelen voltam Alex szavai miatt, de a legundorítóbb az, hogy egy másik helyzetben gondolkodás nélkül mennék bele szexuális kapcsolatba Shimada- kunnal. Viszont nem tehetem, nem csak azért, mert 17 éves vagy, mert amnéziás vagy, mert pontosan tudom, hogy nem olyan rég még egy kézfogástól is rettegett. Hanem mert megbízik bennem és már így is túlsokan bántották. Ő pedig most érzelmileg ingatag. Joga van egy normális élethez. Nekem pedig lekéne vágnom azt a beteg farkam. Ezekkel a gondolatokkal sétálok a kollégiumi szobák folyosóján, amikor megpillantok egy roppant csinos lányt kilépni a lilahajú szobájából. Ráadásul még vigyorog is. Biztos, hogy beszökött, hiszen az átjárás nem lehet megengedett egy, ilyen helyen. Mély levegőt veszek és lassan benyitok azon a bizonyos ajtón és pontosan velem szemben meg is pillantom Shinyát. Arra viszont nem álltam készen, hogy gondolkodás nélkül veti a karjaim közé magát. Kérlek fejezd be... Azonban, úgy tűnik eszében sincs. Hosszan és annál hosszabban is ölel, én pedig még sosem éreztem ennyire intenzíven az illatát.

 

- „Hiányzott, Tersen- san” - erre most nem fogok semmit mondani, mert nem tehetem. Egyszerűen, csak mosolygok rá és imádkozom, hogy minden döntésem helyes legyen.

 

- „Jól érzed itt magad?” - kérdezem tőle inkább, kitérve az érzelmek elől, ő pedig őszinte arccal bólint.

 

- „Igazán kedves mindenki, még angol segédet is kaptam. Az előbb ment el” - segítő? Miért nem fiút kapott?

 

- „Láttam, az előbb. Nagyon csinos lány” - hirtelen Shimada- kunból kitört a nevetés, én meg, csak állok ott, mint egy bolond, mert fogalmam sincs miért teszi ezt.

 

- „Ő egy fiú! Csak hosszú a haja!” - a jelelése még mindig akadozik, ahogy kuncog, de már látom, hogy kezd visszarázódni, aminek most kivételesen örülök is. Túl szép volt közben...

 

- Én meg azt hittem randiztatok. Viszont biztos vannak itt lányok, akik tetszenek.

 

- „Tersen- san... Azt hiszem nekem nem tetszenek a lányok”- Oh, bassza meg! Egy nőnek, egy család lehetőségének, olyan könnyű lett volna átadni... Hiszen az a helyes döntés. Viszont, ha egy másik férfi karjai között látom... Egy szörnyeteg vagyok, de ezt nem tudom hagyni. Megakarom csókolni. Túl közel van, és az arca annyira csábító. Ahogy a szempillái verdesik a hamvas bőrét, ahogy idegességében harapdálja az ajkait... Hallom a zavart légzését. Ő számomra az éden almája, aki miatt pokolra jutok. Nem tehetem... Csak egy kölyök! Nem bánthatom én is.

 

- „Kérem mondjon valamit! Tudom, hogy ez nem normális, de kérem ne utáljon...”

 

- „Ha a fiúkhoz is vonzódsz, ez teljesen normális. Sose utáld magad emiatt, kérlek. Bárkit is szeretsz, sose lesz a te hibád „- finoman végig simítok az arca lágy élén, és érzem, hogy remegnek a kezeim, miközben őt nézem. „

 

- „Viszont... Én veled ellentétben bűnös vagyok, hogy kit szeretek. Most mennem kell, Shinya!”

 

-„Sajnálom, de egyáltalán nem emlékszem magára, Tersen-san”- igazából nem lep meg a válasza, mégis a remény teljes hiánya egyszerűen tépdeli a szívemet... A „Tersen-san”-ról pedig nem is beszélve Még az a csupa rideg igazgató sem hív, így! - „Az orvos nem tudta megmondani, hogy rövid, vagy hosszú távú-e az amnéziám. Azt mondta, ne siettessem, mert akkor csak ártok magamnak.”

-„Azért remélem, rám legalább emlékezni fogsz egyszer”- Shinya arca sokkal gondtalanabb, mint amilyennek valaha is láttam mégis önző módon szeretném, ha ismét az lenne akinek megismertem, mert én is megértve éreztem magam mellette, bármennyire is szánalmas ez tőlem, mint egy korosodó tanárként.

-„Közel álltunk egymáshoz? Talán… mi ketten… tudja… olyan kapcsolatban álltunk?”- az arca aggodalmasnak tűnik, de fogalmam sincs mire gondolhat.

-„Milyenben?”

-„Tudja”- jeleli, majd felmutatja a homoszexuális kapcsolat jelét. Mi a franc? Ez, hogy jutott az eszébe? Atya ég talán, úgy érzi nyomulok rá?

-„Jézus Mária, dehogy! Sosem kezdenék ki egy kiskorúval!”- hevesen gesztikulálok a kezeimmel, és a fejemet rázom a szavaim mellé, de még mindig valahogy nem érzem elégnek azt, ahogy tagadom a felvetését és ami a legijesztőbb lassan, már csak magamat akarom meggyőzni az utolsó mondatomról... Ekkor viszont hangos kacagás töri meg a gondolataimat. Mi a... Miért nevet? Még sosem láttam nevetni, de kétségtelenül jól áll neki. Teljesen meghökkenve figyelem, ahogy gondtalanul nevet, majd egyik pillanatról a másikra kiül az arcán a fájdalom.

-„Jól vagyok”- jeleli pár pillanat múlva, ahogy eltűnik az arcáról a fájdalom –„Azért mindenesetre örülök, hogy nem vagyunk olyasfajta kapcsolatban. Az most eléggé bonyolítaná a helyzetemet. De magának is mennie kéne. Biztosan dolgozik valahol és nem szeretném, ha miattam szidnák meg”- nem, csak most bonyolítaná a helyzetet. -„Én megleszek egyedül is, higgye el!”- nem akarom itt hagyni, mert valahol hibásnak érzem magam, hogy itt kötött ki, de igaza van, dolgoznom is kéne, ráadásul gyanús lenne pont, ilyenkor eltűnni a tanítás mellől.

-„Biztos?”- kérdezem meg még utoljára tőle, ő pedig hezitálás nélkül bólint. Lehet jót is tenne neki egy kis egyedüllét... -„De ne kóricálj el! És semmiképpen ne akarj újra valami veszélyes dolgot csinálni, oké?”- jelelem, ő pedig újra bólint –„Este újra benézek, ha végeztem a munkával. Addig légy jó, és kövesd az orvos utasításait!”

-„Hé, nem vagyok már ötéves!”-képtelen vagyok nem észrevenni mennyivel többet mosolyog az emlékei nélkül, így ezen az ágyon fekve még egy teljesen átlagos tinédzsernek is mondható, mindez pedig megerősíti bennem azt, hogy otthon valami nagyon nem volt náluk rendben. A karomat hirtelen finoman megragadja és az ajtó irányába kezd taszigálni. Ez pedig megmosolyogtat, ahogy végül kilépek a kórterme ajtaján.

 

~*~

 

 

Szinte egész nap Shimada-kunon gondolkodtam, még az óráim során is, sőt az igazgatónál vagy két és fél órát töltöttem miatta miközben elég komolyan harcoltunk a dolgairól, sőt az utolsó fél órában még néhány gyámügyessel is beszéltem személyesen is. Noha meglehetősen furcsállták először, hogy tanárként pont én foglalkozok a fiúval ennyit, de a végén egészen kivágtam magam ebből még akkor is, ha igazából én sem értem miért teszek ennyi mindent egyetlen diákért. Most pedig itt álldogálok, mint egy idióta egy üres kórházi szobában és fogalmam sincs hol lehet az a kölyök, aki miatt lassan kihullik a hajam annyira aggódok érte.

-„Hol voltál?”- jelelem rögtön ahogy megpillantom a folyosón és egyszerre leszek idegesebb és nyugszom meg amiatt, hogy semmi baja.

-„Fürdeni. Azt csak szabad. És egyébként is segítettek, pedig ment volna egyedül is.”- a felelete pimasz és sértődött mégis megnyugszom, erre nem is gondoltam én bolond... –„Nem vagyok kisbaba, akit mindenben ki kell szolgálni.”- csak a fejemet ingatom a szavain, most tényleg, olyan mint egy átlagos kamasz. Jó, így látni.

-„Jobban nézel ki”- jelentem ki hirtelen, majd gyorsan hozzá teszem. -„Legalábbis a reggelhez képest.”- komolyan ez, hogy jött? Szerencsére Shinyát nem igen zavarja az eset, könnyen visszaül az ágyára és onnan kezd el jelelni nekem.

-„Mondja, ha nem szeretők vagyunk, akkor mégis mi vagyok én magának?”- teszi fel a kérdést, én pedig kissé sápadtabbá válok és tanácstalanabbá. Nem tudom mennyire fogja tudni megérteni az emlékei nélkül az egészet, és már mostanra biztos vagyok benne, már túl léptem az átlagos törődők a diákjaimmal európai határomon. Ez valami egészen más...

-„Ezt én sem igazán tudom, Shinya”- látom, hogy meglepődik, de mégsem szól közbe várja mit fogok mondani. Egy mély sóhaj szökik ki az ajkaim közül, majd ismét jelelni kezdek- „Ha a legalapvetőbben nézzük, ugyanabba az iskolába tanítok, amibe jársz, bár erről szeretnék mindjárt beszélni veled. Ha a legkevésbé érthetődő szituációt keressük, egyszer véletlenül elolvastad a majdnem komplett naplómat, így határozottan többet tudtál rólam, mint a többi diák. Ha konkrétan az érdekel ki vagy nekem akkor maximum annyit tudok biztosra mondani, hogy nagyon törődők veled. Egy részed emlékeztet magamra azt hiszem ezért csaptam fel az önkéntes, de nem hivatalos iskolai tanácsadódnak. Mielőtt pedig leugrottál arról a hídról, kint voltam a lakhelyeden egy ellenőrző látogatáson és Shinya oda semmiképpen nem mehetsz vissza. Tudom ebbe nem én döntök, de a helyedben inkább ne is próbálj az ottaniakra emlékezni.”

-„Nem mondhatok többet, mert nem tenne jót az állapotodnak, de az előbbit a te érdekedben mondtam. Tudod több hét leforgása alatt egyszer sem láttalak nevetni, egészen a mai napig. Nem kívánom senkinek, hogy elveszítse az emlékeit, de gondtalanabb vagy, mint eddig valaha. Azt hiszem most túl sokat zúdítottam rád, hozok neked valami nassolni valót, hogy addig gondolkozhass. „

 

~*~

 

-„Hoztam több mindenből, mert nem tudtam mit szeretsz...”- a kezeim szinte leomlanak magam mellé, ahogy megpillantom az ágyán összekuporodva zokogó fiút. Mekkora idióta vagyok, tudhattam volna, hogy ez sok lesz neki! Ösztönösen hagyok mindent magam mögött és még az ajtót sem csukom be, mielőtt felé indulnék, hogy szorosan a karjaim közé zárhassam. Érzem, hogy pár pillanatig ellenkezni akar és még szinte hisztérikusan meg is „üti” a mellkasomat, de nem engedem el, csak szorosabban ölelem és megpróbálom picit ritmusosan „ringatni”, a jobb eredmény reményében. Nem tudom meddig lehetünk, így de amikor elengedem még mindig könnyes a szeme mégis jelelni kezd.

- „Egy rakás szerencsétlenség vagyok. Lassan egy hete bekerültem öngyilkossági kísérlettel egy rohadt kórházba és az egyetlen ember aki meglátogat kiderül, hogy a kibaszottul fura tanárom, aki szerint a családom káros és haza se mehetnék hozzájuk, de fogalmam sincs miért... Én pedig a baleset előtt egy teljesen boldogtalan, valószínűleg antiszociális fogyatékos voltam...”- határozott elcsesztem és megszakad a szívem, hogy így kell látnom őt.

- „Nem fogyatékos vagy, hanem fogyatékkal élő. Nem mindegy, mert nem csak a süketségedből állsz... Én voltam a hülye, hogy hirtelen ennyi mindent rád borítottam, de a kórháznak remek pszichiáterei vannak akikkel beszélhetsz és bármi is történjen nem hagyom, hogy ne tudj hová menni. Tudom nem a legmegfelelőbb alkalom, de ha már így kiborítottalak... Van egy, olyan opciód, hogy a baleset miatt egy ideig magán tanuló lennél, hogy ne erőltessük az emlékeidet, de én utánakérdeztem picit a jelenlegi igazgatódnál és van egy kiváló süketeknek való bentlakásos iskola ahol új közeget építhetnél ki és nem kellene aggódnod a szállás miatt... Ezt azért kell megbeszélnünk, mert a sebeid miatt nemsokára kifognak engedni és szerintem nem az érettségi előtt szeretnéd abbahagyni a sulit. Bárhogy is döntesz illetve vannak más opciók is, segíteni fogok... Nem kell egyedül lenned, Shimada- kun. „

- „Maga nagyon ért ahhoz, hogy ne mondjon túl sokat”- halvány mosoly ül ki a kölyök arcán, de ez pont elég ahhoz, hogy tudjam jobban lesz.

- „Gondolkodhatok rajta egy keveset?”- fordul felém mire bólintok és a legnagyobb meglepetésemre ismét átölel, de ezúttal teljesen magától...

 

~*~

 

-„Honnan tudta legelőször, hogy segíteni fog, ha megölel?”- felhúzom a szemöldököm, mert meglep a hirtelen kérdése, mégis meglehetősen hamar jut eszembe a válasz

- „Egy kutatás szerint a szomorú személyek, csak emberi érintésre vágynak... Meg aztán, csak van bennem annyi együttérzés, hogy rájöjjek fordított helyzetben nekem mi segítene. „- halványan elmosolyodom ezt pedig az ő arca is követi.

-„Sok magában az együttérzés, Sensei”- a mozdulatai fáradtnak tűnnek, lassan vége a látogatási időnek is...

-„Fáradt vagy, Shinya... Ideje mennem. Vigyázz magadra!”- a vállára teszem a kezem és látom, ahogy még álmosan bólint. Én pedig, ekkor eszmélek rá, hogy holnap hajnalban meccsem van.

- „Holnap később jövök”

 

~*~

 

A hátam a ketrec drótjának ütődik és érzem, ahogy a vér lassan szivárogni kezd a maró sebből. Hajnali 3 óta itt vagyok, és ez az utolsó meccsem. Azonban a szervezők persze, hogy a legnagyobb fickót adták utolsónak én pedig hiába végeztem az elején szinte másodperceken belül az elsőkkel, hogy minél hamarabb beérhessek a kórházba, ez a pasi rendesen kiakar nyírni, és ha így folytatom az is lesz a sorsom. Észrevettem, hogy a bal lábára kicsit sántít, ha jól eltalálnám pont nyerni tudnék, de nagyon védi mindvégig a bokáját. Viszont elbízta magát undorító mosollyal az arcán mellém köp egyet én pedig egy másodperc alatt kihasználom a helyzetet és leterítem őt. Megnyertem a meccset...

 

 

~*~

 

-„Atya ég! Tersen- san magával meg mi történt?”

- „Emiatt neked nem kell aggódnod, Shinya. Inkább azt mond meg döntöttél e már a suli és a lakhelyeddel kapcsolatban?”

- „Igen, döntöttem.”

 

 

~*~

 

Dobban, dübörög, a szívem kiugrik a helyéről, de nem látok mást, csak a vért a kezeimen és a mentő hangos fényeit, melyek bántják a szemem, de képtelenek, oly módon sebezni, minthogy Shinya, az az ártatlan fiú... Nem tudom felfogni, abban a pillanatban megállt dobogni a szívem és nem tudom képes e újra indulni, vagy itt szakad meg a könnyeim közepette, ahogy a minden megtevése után, csak várni tudok és várni és ez a legnehezebb...

 

~*~

 

-Uram, nyugodjon meg a helyzetet, már stabilizáltuk, minden rendben lesz a... Párjával.- szól hozzám egy fiatal szőke doktornő aki az első perctől fogva rendkívül segítőkész

-Ő nem a párom- nézek rá értetlenül nem is értem miért...

-Pusztán onnan gondoltam, hogy annyira... Nem is tudom csillogva nézett rá, hogy mintha a világ összes tiszta érzését táplálná iránta, de akkor tévedtem, elnézést. – vajon tényleg így lenne? Tényleg aggódok Shimada-kunért, és kedvelem is, de sosem tekintettem másnak, mint a többi diákom... Ugye?

-Én mentettem meg, de pusztán azért viselt meg, mert ugyanabba az iskolába jár, ahol tanítok. Ez mindig szörnyű főleg, ha valaki ennyire fiatal…-és azon kapom magam én sem hiszem el lassacskán a szavaim

 

~*~

 

Két napja alig alszok, szinte folyamatosan a kórházban vagyok kihasználva a pont esedékes hosszú hétvégét, amit „kaptunk” és én minden pihenés nélkül töltöm, mert egyszerűen a rémálom kifejezés is kevés ahhoz ahogy gyötör a tudat, ahogy lehunyom a szemem. Most is épp alig hunytam le a szemem és nyöszörgésre ébredek, mintha tényleg valóságos lenne, de ahogy a szemeim kipattannak a tekintetünk találkozik, és ha végre álmodok akkor jó helyen vagyok.

-„Shimada-kun!”-kiálltani támad kedvem ezekben a pillanatokban, és akaratlanul is, már az ágyán pihentetem a kezem mindent elfelejtve arról mennyire is rettegni szokott, ilyenkor és csak rá tudok gondolni, de azt hiszem ez normális. Minden normális ember aggódna egy efféle helyzetben.

- „Hála égnek, hogy magadhoz tértél.”- egy apró sóhaj követi a szavaimat, és most először két napja lemerem hunyni egy nyugodt pillanatra a szemem, és ahogy lassan újból kinyílnak körülöttem a fények látom, ahogy erőtlenül jelelni kezd... Hogy én hülye nem is gondoltam rá, hogy milyen állapotban van! Már pont szólni, akarnék, hogy ne erőltesse amikor megértem a reszketeg jeleit az ujjai körül.

-„Maga ismer engem?Ki maga? És… én ki vagyok? Ki az a Shimada-kun?”-az arcom teljes sápadt fehérségbe torkollik az elképzelhető legkevesebb mégis sors fordító pillanat alatt, és egyszerűen mintha a lábaim még sosem lettek volna annyira gyengék, mint ebben a pillanatban.

-„Én most azt hiszem hívok egy orvost, hogy szóljak felébredtél!”- jelelem erőtlenül, talán kevesebb élettel, mint ahogy behozta a mentő a sovány testét és egy könny csordul ki a pupillámtól nem távol, minden dac nélkül, ahogy kilépek a fehér ajtón.

 

~*~

 

-„Hoztam neked tegnap egy könyvet, hogyha felébrednél legyen mit olvasnod, de most ugye biztosan nem emlékeznél az előzményekre, úgyhogy nem tudok friss példánnyal szolgálni, csak egy régi első darabbal a könyvsorozatból. Tudom, hogy egyszer említetted, hogy ez a kedvenc könyved és mivel az orvos azt mondta ne zúdítson senki a fejedhez hirtelen sok információt, ezért gondolom egy könyv jó lehet kis lépésnek. „- ahogy befejezem a jelelést és az asztalra kerül a könyv is, Shinya rögvest a kezébe veszi azt és furcsa szemekkel lapozgatja, nézegeti és én egyre idiótábban érzem magam, amikor végre szóhoz lát.

-„Köszönöm ez kedves. Viszont még mindig nem tudok semmit. Ki maga, és hogy kerültem ide? Miért nincs itt magán kívül senki? Hol a családom? A barátaim?!”- látom, ahogy egyre gyorsabban remeg meg a keze és a karikás szemei elgyötörtettebbé válnak, mint bármi amit valaha láttam, köztük a véráztatta vizes testét is túlszárnyalva. Sír és fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Nézem és nézem őt, de nem tudok megmozdulni.

-„Tudom, hogy nem mondhat semmit, de bármi is történt ami miatt most itt fekszem… bárcsak meghaltam volna, mert sosem voltam még ennyire magányos”-Ezzel a pár sorral pedig egy lavinát indít meg bennem.

-„Elegem van Shimada-kun, hogy állandóan el akarod magadtól dobni az életed, és semmire nem tartod magad! Mindig ezt tetted és nem bírom tovább nézni! Fogalmad sincs mennyi mindenki vár rád a világban…”

-„Tényleg fogalmam sincs! Semmiről sincs semmi fogalmam, csak azt tudom, hogy szarul vagyok és a nevem leírásához is segítség kellene!”- Nem tudom, hogyan és miként történik, mert mintha mostanában mindig megszűnne pillanatokra az idő rendje és lassan minden a feje tetejére állna… Már Shinya két kezét tartom óvatosan a sajátjaim között amennyire az kivitelezhető a rengeteg sérülés és lelki összeomlásunk küszöbe között, és életében először Shimada-kunt sikerül megnyugtatnom az érintésemmel és azzal az egy mondattal, hogy:

-Kronexon Tersen a nevem.

 

 

-„De, meg tudom”- a tüdőmben valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés telepszik le minden általam mutatott szónál, most én érzem, úgy hogy senki nem érthet meg és azt hiszem talán, így is van, hiszen én sem igazán értem magam. Ez a lila hajú fiú mindent felforgat, de nem akarom, hogy arrébb menjen az általa okozott vihar, mert ez vele jár -„Félsz bárkivel kötődést kialakítani, mert attól tartasz, hogy megsérülsz. De nem menekülhetsz egész életedben, Shimada-kun. Talán meg kéne tanulnod megbízni valakiben. Én segítheted neked, ha engeded.”- Shinya az egyik percről a másikra ledermed és egy pillanatig amikor azt hiszem, hogy én lennék az oka elő húzza a mobilját én pedig rögvest kikapom a kezéből azt ami képes volt, így tönkretenni a biztonság érzetét.

-„A nagybátyád mindig így beszél veled?”- jelelem ingerülten, ahogy elolvasom azt a mocskot azon az átkozott képernyőn és azt hiszem kezd összeállni a kép ami nagyon, de nagyon nem tetszik nekem...

-„Csak mérges rám, mert iskola után sokáig elmaradtam”- kezdi mentegetni a fickót, de nagyon is képtelen vagyok hinni egyetlen egy szavának is ezekben a pillanatokban. -„Nem szereti, ha nem vagyok otthon időben. Elvégre egy diáknak a tanulás a legfontosabb. És ma én vagyok a soros a bevásárlásban is. A nagybátyám néha káromkodik, és olyankor olyanokat is mond, amit nem gondol komolyan. De annyira azért nem rossz ember ő, sensei.”- senki sem beszélhet, így egy gyerekkel bármit is mond a fiú

-„Elkísérlek egy darabon, jó?”- jelelem neki, mert egyszerűen nem akarom hazaengedni egy ennyire kérdéses férfihoz egy ennyire rettegő srácot.

 

 

~*~

 

 

Egy szó sem esik köztünk az úton, ez pedig rendkívül frusztrál. Sosem szerettem a csendet, mert nem jelentett semmi, de semmi jót. Pont ezért az arca előtt finoman integetni kezdek, hogy magamra hívhassam a figyelmét, úgy is, hogy nem érek hozzá, mert abból mindketten tudjuk nem lenne semmi jó.

-„Mi olyan jó abban a Harry Potterben, hogy ennyire imádod?”- látszik az arcán a meglepettség, ahogy észleli a szavaimat, de aztán nagyon hamar és lelkesen jelelni kezd és én rájövök meg van miről szeret beszélni.

-Maga nem ismeri a Harry Pottert?- jeleli vissza meglepetten én pedig, csak a fejemet rázom nemlegesen. Több diákom is ajánlotta, már anno, de én mindig is a klasszikusakat szerettem azonban ő érte azt hiszem elolvasnám, és ez a hatása megrémiszt, jól tarkón kéne vágnom magam, az ilyenek miatt

-„Olvassa el! Meg fog lepődni, mennyire nem gyerekes történet. Én azért szeretem, mert Harry hasonlít rám. Neki sincsenek szülei, ő is a nagynénjénél és a nagybátyjánál él. És ő is más, mint a többiek. De ő ettől különleges. És imádom a mágiát, ha Roxfort valóban létezne, szeretnék odakerülni. Ott talán jobb lenne, mint itt”- folytatja egyre lelkesebben és ekkor megértem. Minden fiatalnak kell valaki akivel hasonulni tudd és fel néz rá, úgyhogy ez esetben a könyv Harryje Shimada-kun egy boldogabb változata.

- majd beleolvasok egyszer, ha nem lesz más dolgom”- jelelem neki és akkor abban az egy pillanatban minden normális lesz egy másodpercig, amíg halványan elmosolyodik. Pusztán ő maga is, csak egy kölyök pont ezért rohadt szomorú, hogy a kortársaival ellentétben sosem mosolyog. Néha legszívesebben, csak beraknék az órán egy vicces cicás videót pusztán, hogy nevessen és ne nézzen, úgy ahogy mindig szokott, megtörten.

-„Szép a nyakláncod”- szólalok meg hirtelen témát váltva, ő pedig oda is kapja a kezét a kis medálra, szinte cirógatva azt. -„Kitől kaptad?”- tudakolom mire szomorúbbá vált vonásokkal kezd válaszba

-„Anyukámé volt. Ez az egyetlen, ami maradt tőle.”- magyarázza én pedig nem mondok semmi mást, csak bólintok hagyva, hogy a gondolatainkba merüljünk mindketten.

 

~*~

 

Shimada- kun testtartása merev és feszült, ahogy pedig a nagybátyja dühös arccal ajtót nyit, mintha csak egy pillanatnyi rettegés futna át a vonásain és hiába vagyunk az otthonában, csak egyre zárkózottabbá válik miközben a rokonok túlzott kedvességgel mutatkoznak be nekem nagy szorgalommal, de én csak a lila hajú fiú felé tudok igazán tekinteni, ám mégis ahogy teát főzni küldik a számomra kedvetlenül és gyanakvóan fordulok a „szülők” felé. Ez az egész szörnyen gyanús nekem.

-Minek köszönhetjük a látogatását, Sensei?- tér a „lényegre” rögvest Daisuke, mert mint kiderült így hívják a fickót én pedig a lehető legnagyobb nyugodtsággal próbálok hamis választ adni a számukra a leendő igazakért.

 

~*~

 

Bárhová is ez a szörnyű érzés a gyomromban és rikoltanak az idegeim veszélyt jósolva, jól tudom még nem tehetek semmit, mert semmi bizonyítékom nincs az ég adta világon és itt minden annyira hátborzongatóan kifogástalan.

-„Shinya!”- jelelem hirtelen magamra hívva a fiú figyelmét neki pedig a szemei a kétszeresükre tágulnak és szinte engedélyt kérve pillant a nagybátyja felé, hogy jelelhessen e. Sajnálom, lila hajú, bármi is lesz ez muszáj.

-Nem igazán láttam könyveket a szobában, pedig tudom, hogy szeretsz olvasni. Szeretnék adni néhány könyvet kölcsön, amiket noha nem foglal magába a tanterv, de az osztály legjobban tanuló diákjának szerintem érdemes lenne őket elolvasni.- ejtem ki a többi sort immáron rendes szavakkal, nehogy galibát okozzon az, ha nem értik miket mondok és noha apróságnak tűnik, de van egy, olyan érzésem, hogy magától nem tarthatna itt semmi papír alapút, de mivel, csak kölcsönbe adom legalább lesz okom vissza jönni értük bármi is történjen. Az embernek mindig érdemes bebiztosítania magát még akkor is, ha ez éppen kissé tisztességtelenül megy véghez a hosszas, hosszas terv és nem bízás végett. Amint visszaülni látszik mindenki az asztalhoz Shimada- kun pólója beleakad a szék komor támlájába és ezzel kivillan pusztán egy pillanat hosszáig a fiú hófehér bőre tele újabb és újabb mély és friss, egyben régi sebekkel amiket nem okozhatott bármelyik satnya iskolás fiú vagy a lépcső, még sosem volt ennyire szükségem arra a vissza látogatási jogra.

 

~*~

 

-Köszönöm a vendéglátást! További szép estét! Örülök, hogy megismerhettem önöket!- hajolok meg a szülők előtt és még egyszer a lila hajú felé pillanatok mielőtt a legnehezebb léptekkel haladok tovább az éjszakában.