A mai napom arra ment rá, hogy végigsétáltam a Szajna partján, fényképeket készítettem, egy helyes kis kávézóban ebédeltem, majd beszédbe elegyedtem a helybeliekkel. A franciák igen fura, maguknak való népségek, ám amikor rájöttek, hogy beszélem a nyelvüket, egyből készségesebbnek mutatkoztak. Rengeteg anyagot gyűjtöttem, aminek nagyon örülök. Este fáradtan térek vissza a szállodámba, amely a hangzatos Szajna Szépe nevet viseli. A hallban odalépek a recepcióshoz, hogy megtudjam, érkezett-e aznap levelem. Mielőtt elindultam volna ugyanis Londonból, lektorom, Arthur Mortimer tájékoztatott, hogy valószínűleg küld majd nekem valamit, aminek hasznát vehetem. Arthur néha meg szokott lepni egy-egy meglepetéssel, így kíváncsian várom, vajon az általa ígért dolog megérkezett-e már.
- Jó estét, Monsieur Cornwell! - mondja a harmincas éveiben járó férfi, aki a recepciós pult mögött foglal helyet. - Jól telt a napja?
- Jó estét! - köszönök vissza, természetesen franciául. - Igen, meglehetősen jól telt, köszönöm a kérdését, Francois. Jött ma levelem? Elvileg postát várok, és már meg kéne érkeznie.
- Azonnal megnézem, uram – biccent a férfi, majd elfordul, hogy a szobaszámomnál levő rekeszt veszi szemügyre. Pillanatokkal később egy borítékkal fordul vissza, valamint a szobakulcsommal. - Csak ez érkezett, ha jól látom, Londonból – adja át a levelet és a kulcsomat. - Fontos levél?
- Még nem tudom – mosolygok rá, átvéve a holmikat. - Köszönöm, Francois, és további jó munkát kívánok!
- Köszönöm, Monsieur! - biccent Francois, majd elhagyom a pultot.
Ajánlatos jóban lenni a hotel alkalmazottaival, a pincérekkel, karbantartókkal, szobalányokkal és a recepciósokkal is. Sokban megkönnyíthetik az ember életét, ha nem bunkó velük, hanem ha már ők figyelmesek, én is az vagyok velük.

Egyenesen a szobámba megyek, ami a hotel harmadik emeletén van. Egy négycsillagos szállodában foglaltam szobát, megengedhetem magamnak, bár rengeteg pénzemet elviszi, de megéri. Beérve bezárom az ajtót, kabátomat felakasztom a fogasra, majd lehuppanok az egyik puha, bézs színű plüssfotelbe. A levelet Arthur küldte, és amikor felbontom, majd olvasni kezdem a tartalmát, a szemeim elkerekednek.

Kedves barátom!

Remélem, levelem jó egészségben talál, és kellemesen töltöd idődet Párizsban. Említettem neked egy kis meglepetést, ami talán ihletet adhat majd a következő remek regényedhez. Ez nem más, mint egy pet-aukció. Nem, nem kisállatokra kell gondolni, bár szerintem te már sejted, hová akarok kilyukadni. Ezen az aukción nem kiskutyákat és kiscicákat adnak el, hanem fiatal fiúkat és lányokat. Igen, kedves barátom, szexrabszolgákról van szó, akikhez itt jóval alacsonyabb áron lehet hozzájutni, mint amennyiért rendszerint adják-veszik őket. Tudom, hogy mit gondolsz az emberkereskedelemről, és normális esetben én magam is ellene vagyok, ám ez szerintem számodra egy remek ihletszerzési lehetőség lenne.
Nem azt kérem, hogy vásárolj, hanem menj el, és tanulmányozd a dolgot. Hogy én honnan tudok róla, ne kérdezd, nem árulhatom el, még ha akarnám sem adhatnám ki az informátorom nevét. De hát adtam én már neked elég érdekes tippeket, nem igaz, Lucius? Remélem, jó hasznát fogod venni ennek az ajánlatnak is. A meghívót a borítékban találod, légy diszkrét, és ugye mondanom sem kell, hogy erről senkinek egy szót sem!

Kedvenc lektorod, és hű barátod:

Arthur Mortimer

A levél olvastán hirtelen köpni-nyelni nem tudok. Arthurnak voltak már érdekes ötletei, de nem gondoltam, hogy vannak kapcsolatai az alvilággal is. Miket nem tud meg az ember. Vagy ez csak egy buta tréfa, de jobban ismerem annál a lektoromat, hogy ilyesmivel tréfáljon. Újra átfutom a levelet, de nem, ez nem tréfa. Főleg azért nem lehet az, mert a borítékban valóban van egy meghívó. Hivatalos, sötétbordó papíron arany betűkkel egy aukciós ház címe és neve szerepel, valamint az aukciót vezető férfi neve, egy bizonyos Monsieur Jean Fontainé. Nem tudom elképzelni, hogy Arthur ilyesmibe keveredne, és nekem nagyon bűzlik ez a dolog. Ám mégis, a dolog valahogy kíváncsivá tesz, mert akár tréfa, akár nem, ilyen lehetőségem nem lesz még egy. De az emberkereskedelem… Ez bűn, ha rájönnek, engem is lecsukhatnak, és akkor mi lesz anyáékkal? Mekkora szégyen lesz, ha kiderül, hogy a fiúk, a híres író emberekkel kereskedik. Viaskodom önmagammal, nem tudom, mit tegyek. Végül úgy döntök, hogy várok holnapig, hiszen az aukció csak másnap lesz.

~*~

Fogalmam sincs, mit keresek a meghívón szereplő címen, biztosan elment az eszem, de mégis itt vagyok. A fejem csóválom, miközben a bejáratnál egy fiatal, talán a húszas évei elején járó fiú elveszi a meghívómat és egy számmal ellátott táblácskát ad a kezembe. A táblán a huszonhármas szám szerepel. Láttam már ilyesmit filmeken, ilyennel kell jelezni, ha licitálni akarok. Bebeszélem magamnak, hogy csupán az írói hajlam hozott ide, pedig valami más is motoszkál bennem. De nem akarok neki utat engedni.
Egy hatalmas terembe lépek be, ahol vagy kétszáz szék van, de ezeknek csak egy részén ülnek. Talán ha ötvenen lehetünk. Leülök valahol hátul, hogy ne legyek szem előtt, táblámat magam mellé téve. A hely nem túl elegáns, sötét falak, néhány kép, elöl egy katedra és egy kikiáltó helyiség. Vajon Arthur mibe akart belerángatni? Emberek beszélgetnek, de aztán mindenki elcsendesül, amikor egy idősebb, talán az ötvenes éveiben járó, kövérkés, már őszülő hajú férfi lép a kikiáltó helyre. A kezében papírok vannak, amelyeket letesz maga elé, és végignéz a helyiségen. Úgy tűnik, elégedett, mert mosolyog.
- Hölgyeim és Uraim! - kezd bele a férfi franciául. - Üdvözlöm önöket a mai aukción, ahol igazi ínyencségeket fogunk felsorakoztatni az Önök szórakoztatására. Remélem, mindegyik tétel gazdára talál ma este. De nem is szaporítom a szót, jöjjön az egyes számú tétel!
Egy fiatal, nagyon fiatal, talán tizenkét éves fiúcskát taszigál két tagbaszakadt férfi a katedrára. A gyerek halálra van rémülve, ide-oda tekintget, arca pirosra gyúl az idegességtől, barna szemei könnyektől csillognak. Mindössze egy alsónadrágot visel, valamint nyakában nyakörvet, amelynek A pórázát az egyik férfi fogja. A lélegzetem is elakad. Ha eddig voltak is kétségeim afelől, hogy Arthur tényleg igazat mondott, most azok is eloszlottak. Ez tényleg egy pet-aukció, amikről eddig csak hallomásból tudtam, de azt hittem, ilyen a valóságban nincs. De mégis van!

Oda sem figyelek, az agyam teljesen kikapcsol, miközben a fiatal, még gyermek fiúk és lányok egymás után kelnek el a licitálók között. Repkednek az árak, én pedig megnézem, kik is licitálnak a gyerekekre. Öregurak, középkorú férfiak főleg, de van pár fiatalabb is, néhány talán tíz évvel lehet nálam idősebb. Hányingerem támad, és már állnék fel, amikor a kikiáltó egy újabb tételt mond, szám szerint a tizennégyest.
- Íme, az utolsó tételünk ma estére, hölgyeim és uraim! - mondja a férfi, miközben a két pribék egy fiút vezet elénk.
A fiú talán tizenöt-tizenhat éves lehet, nem túl magas, vékony testalkat. A haja fehér, mint a hó, a bőre is, szemei fakó kékek. Albínó, fut át az agyamon. A tekintete megtört, mint aki már túl sok borzalmat látott, szemeiben semmi élet nem látszik. Gyönyörű, megkapó, szívszorító látvány, de annyira, hogy belém nyilall valami.
- Gyönyörű, nem igaz? - kérdi a kikiáltó, a fiú felé biccentve, aki szűz meztelenül áll. - Albínó, ami különlegessé teszi. Eddig négy gazdát szolgált ki ez a páratlan képességű kis jószág. A szájtechnikája kiváló, de az ágyban is nagyon jó teljesítményt nyújt. Engedelmes, és odaadó, csendes, halk szavú, így garantálom, hogy nem sok gondja lesz vele annak, aki megveszi. Mindössze tizenhat éves, bár ez egy kissé öregnek számít, ám a fiú még használható. A kikiáltási ár háromszáz euró!
Az árak repkedni kezdenek, és nem is tudom, hogyan, de én magam is beszállok. Nem tudom, mi vett rá, de az licit hamarosan miattam emelkedik háromezer, majd ötezer euróra. Végül tízezernél áll meg, és megdöbbenten veszem tudomásul, hogy enyém a fiú.

Kábult vagyok, nem hiszek magamnak. Most tapsoltam el tízezer eurót egy fiúra, akit nem is akartam. Nem tudom, mi vett rá, hogy megtegyem, de most ott állok hátul a kikiáltóval, meg egy kitöltött csekkel a kezemben. Előttem ott a fiú, akire végre ráadtak valami vékony kis ruhát, ám remeg alatta. Vagy fázik, vagy fél, vagy mindkettő. Aztán végre együtt maradunk, én pedig odalépek hozzá. Összehúzza magát, kezeivel átöleli a felsőtestét, de nem néz rám, a földet fixírozza.
- Nem foglak bántani, kölyök – mondom, mire összerezzen, mintha a szavaim megijesztették volna. - A nevem Lucius Cornwell, és úgy tűnik, én vagyok az új gazdád. Téged hogy hívnak? - kérdem finoman, nehogy még jobban a frászt hozzam rá. Így is halálra van rémülve. Beletúrok a hajamba, nem tudom, most mi legyen.
- Naen – suttogja alig hallhatóan, mire halványan elmosolyodom.