 Karakter: Song Li Hong
Megjegyzés: (Keith-nek) Kezdés
Döbbenten állok, miközben apám bejelenti a dolgot. Nem, nem tudom elhinni, hogy képes ezt tenni velem! El sem hiszem, hogy ezek a szavak elhagyják a száját, de úgy tűnik, mégsem hallok rosszul, mert még a bátyám, Li Feng is csak bólint apám szavaira. Mégis, mit követtem el, hogy ilyen büntetést mért ki rám?!
– Megértetted, Li Hong? – kérdi apám, és rám néz. – Holnapután indulsz Japánba! Nem tűröm tovább a viselkedésed, ideje, hogy végre megjavulj és új emberként térj vissza! Remélem, sikerül megváltoznod, és talán meg is bánod, amit tettél.
– Ezt nem teheted velem! – kiáltok fel kétségbeesetten. – Nem, nem és nem! Nem megyek azok közé a rohadt japcsik közé! Ezt nem teheted velem! A fiad vagyok!
– Megtehetem, és meg is teszem! Nem te fogod nekem megmondani, milyen büntetést szabhatok ki rád! A mostani tréfáddal túl messzire mentél! – dörren rám apám, mire összerezzenek, de még a bátyám is döbbenten áll, pedig ő is tudja, miről van szó. – Az a fiú majdnem meghalt miattad, te meg játszod itt a sértett kisherceget, mintha nem te lennél a hibás Lee Zi Man állapotáért! Felfogod egyáltalán, hogy mi műveltél, vagy a sok bulizás és tivornya már teljesen elvette az eszedet?! Lee úr felelősségre vont a viselkedésed miatt, én pedig ott ültem vele szemben megszégyenülve, és azt sem tudtam, hogy kérjek bocsánatot azért, amit tettél. Örülhetünk, hogy nem vitte perre a dolgot, a fia pedig életben van!
– Az ő hibája volt! – fakadok ki dühösen. – Nekem semmi közöm hozzá! Nem megyek Japánba, és ez az utolsó szavam!
Fogom magam, és elrohanok, be, egyenesen a szobámba. Nem akarok Japánba menni, ott nem ismerek senkit, apám csak el akar küldeni, hogy ne is lásson. Mindig tudtam, hogy nem jelentek neki semmit, hogy utál és hogy igazából csak a bátyám számít neki. Kit érdekel, nem? Én csak a második gyerek vagyok, egy senki, akinek semmi sem jár, aki sosem kap figyelmet, csinálhatok, amit akarok. Most meg Zi Man hülyesége miatt én bűnhődöm. Az ágyamra vetem magam, dühösen csapkodva a párnát. Soha életemben nem aláztak még meg így!
Hirtelen kopogást hallok, de nem reagálok. Talán valamelyik hülye kis cselédlány akar bejönni, de jobban teszi, ha nem, mert most nem vagyok jókedvemben. A kopogás elhal, majd nyílik az ajtó, és oda sem kell néznem, hogy tudjam, a bátyám lép be az ajtón. Megismerem a léptei hangját, de tüntetően nem fordulok felé. Ő is apánk pártján van, pedig ha valakiről, pont róla nem feltételeztem volna, hogy elárul. Dühös vagyok, így nem reagálok, amikor Li Feng leül az ágyamra, és megpaskolja a fejemet, mintha egy ostoba kölyök lennék.
– Ne vedd ennyire a szívedre! – mondja halkan a bátyám. – És most az egyszer ne szegülj ellen apánknak, Li Hong.
– Menj ki! – suttogom dühösen. – Áruló! Azt hittem, te mellettem fogsz állni!
– Melletted is állok, de most apánknak kell igazat adnom – mondja, mire mérgesen fújok egyet. – Li Hong, ezzel a tréfával tényleg túllépted a határt. Zi Man meg is halhatott volna, csak a szerencsén múlt, hogy a kórházban kötött ki törött lábbal és két törött bordával.
– Az ő hibája! – morgom, és végre hajlandó vagyok megfordulni. Felülök, és a bátyámra nézek. – Senki sem kérte a kis hülyét, hogy jöjjön velünk, ő ragaszkodott hozzá!
– Lehet, de a felelősség téged terhel – mondja a bátyám. – Li Hong, most az egyszer légy okos, és tedd, amire apánk utasít. Ha ellenkezel, csak rosszabb lesz neked is, és neki is. Nem akar ő elküldeni, és én is szeretném, ha itt maradnál, de a jelenlegi helyzetben jobb, ha meglapulsz. Hanabusa úr apánk jó barátja és üzleti partnere, nála jó helyen leszel. Van egy veled egykorú fia is, biztosan jól kijöttök majd.
Összehúzom a szemem, de valahol mélyen tudom, hogy a bátyámnak igaza van. Ő mindig kihúzott minden szarból, de most mégis apámnak ad igazat. Most meg mehetek a hülye japcsik közé, ami nekem száműzetés. De hát apánk akarta így, ő mindig mindent megtesz, hogy az ő akarata érvényesüljön. Gyűlölöm Japánt, a japánokat, meg mindent ezzel együtt. Minden idegszálam sikít az ellen, hogy odamenjek, de nem nagyon tehetek most mást. Ha most erősködöm, apám kitalál valami mást, esetleg ne adj isten, Amerikába száműz, ami még Japánnál is rosszabb. Oda végképp nem mennék, a sok hülye közé. Sóhajtok egyet, majd bólintok.
– Meglátogatsz majd? – nézek Li Fengre. – Ugye nem hagysz magamra?
– Persze, hogy meglátogatlak – mosolyodik el, és magához húz. – Két hét múlva úgyis Tokióba kell utaznom egy konferenciára, Kiotó meg csak három órára van onnan a shinkansennel. Te meg próbálj meg magadhoz képest azért nem túlságosan sok balhéba keveredni, rendben?
– Ne kérj olyat, amit nem tudok betartani – vigyorgok rá édesen, mire a bátyám csak a fejét csóválja.
– Lehetetlen alak vagy, öcskös – mondja végül, majd feláll. – Még van egy kis dolgom, te meg készülődj, mert holnapután indulsz. Hanabusa úr és a családja már vár rád.
– Oké – vonok vállat, majd a bátyám távozik, nekem meg máris azon jár az eszem, hogy is fogom tönkretenni a vendéglátóim életét. Nem fogom hagyni, hogy ezek az idióta japánok megalázzanak engem, a Song-család fiát!
~*~
Két nappal később, valamikor délután kettő után száll le a gép Kiotó repülőterén. Még jó, hogy nem kell vonatoznom, és mikor a sok csomagommal elhagyom a repülőteret, már meg is látom a táblát, miszerint valaki engem várt. Ezek szerint Hanabusa úr küldött értem egy kocsit, mégpedig egy limuzint. Kevesebbet nem is vártam. A sofőrruhás, harmincas éveiben járó ember elém siet, majd mélyen meghajol, én azonban semmit sem reagálok. Méltóságomon aluli lenne bármit is tenni.
– Hanabusa-san már nagyon várja önt – mondja, miközben berakja a csomagjaimat a csomagtartóba. Még jó, hogy tökéletesen értem a japán nyelvet. Csak két bőröndöm van, meg pár kisebb táska, és ezek is csak a holmijaim egy része, amiket magammal hoztam. – Kérem, szálljon be a kocsiba, azonnal indulunk.
Vállat vonok, majd egy szó nélkül elfoglalom a helyem a hatalmas hátsó ülésen. Ízlésesen berendezett autó, meg kell hagyni. Az öreg nem spórolt, és legalább élvezhetem a luxust. Ahogy az autó elindul velem, máris honvágyam van. Nem akarok itt lenni, nem akartam eljönni, de a bátyámnak igaza van. Ha még jobban magamra haragítom apánkat, a végén az Északi-sarkon találom magam. Mintha Zi Man hülyesége tényleg az én hibám lenne. Nem én utasítottam, hogy ugorjon le a tetőről, a kis hülye önként mászott fel oda, mert annyira nagyfiúnak képzelte magát. Tehetek én róla, hogy rosszul esett? Még jó, hogy volt annyi eszem, hogy mentőt hívjak. Vagyis, nem is nekem, hanem Xia Feinek, de ez lényegtelen. Mégis engem vettek elő, mint ”bandafőnököt”. Most meg itt ülök egy hülye limuzinban, amit egy hülye japcsi vezet és egy hülye ház felé tartok Kiotón át, ahol valami idióta vénember keze alá kerülök. Az életemnek vége!
Ahogy áthajtunk Kiotón, azért nézelődöm. Nem rossz, de közel sem olyan szép, mint Peking, vagy akár Shanghai, de megteszi. Muszáj lesz hozzászoknom, ha nem akarok tényleg rosszat magamnak. De apám nem mondta, hogy nem érezhetem jól magam, nem igaz? A gondolatra sunyi vigyor kúszik a képemre. Ha már együtt kell élnem valami hülye japán gyerekkel, akkor akár ezt ki is használhatom. Elvégre a vendégnek mindig igaza van, nem? És ezek itt nagyon szolgalelkű nép, akik szerint a vendég az isten. Miért is ne játszadozhatnék el vele?
Mire gondolataim végére érek, be is hajtunk egy hatalmas, gyönyörű ház kapuján. Nem rossz hely, legalább ízlése van az öreg Hanabusának, ha már szegény japánnak született és nem kínainak. A ház európai stílusú nagy ablakokkal, hatalmas kerttel és gondolom úszómedence is van, bár azt nem látom. Kövezett úton hajtunk a házig, ahol megállunk, majd megvárom, hogy a sofőr kinyissa az ajtót.
- Megérkeztünk, uram – mondja alázatosan, mintha vak lennék.
- Látom, maga idióta – morgom oda neki, miközben kiszállok. - És a holmim?
- Azonnal, uram – hajol meg a férfi, én meg csak bosszúsan sóhajtok. Minden japán ilyen lassú, és nehéz felfogású? Ha nálunk dolgozna, már régen kirúgattam volna.
Végre elindulunk a ház elé, ám mielőtt még elérnénk a bejárati ajtót, az kinyílik, és egy velem egykorú srác lép ki rajta. A nyári meleg ellenére kötött sapkát visel, ami azonnal feltűnik. Biztos valami idióta japán hóbort ez is. Valamivel magasabb nálam, arcvonásai lágyak, és nem teljesen keletiesek, van bennük valami nyugati is. Haja olyan színű, mint a karamell, a szemei kékek, az alkata kisportoltnak tűnik. Laza ruhákat hord, nem tűnik gazdagnak. Talán a személyzet egyik tagja. Odalépek hozzá, és mielőtt még mielőtt nyitná a száját, én szólalok meg.
– Song Li Hong vagyok – mondom közönyösen japánul. – Vidd a cuccaimat a szobámba! – közlöm, majd belépek az ajtón.
– Tessék? – hallok meg egy döbbent hangot, majd mikor megfordulok, rájövök, hogy a srác beszélt.
– Nem hallottad, szolga? – kérdem, felemelve a hangomat. Kezdek türelmetlen lenni. Ezek a japán alkalmazottak tényleg lassúak, ha mindent a szájukba kell rágni. – Azt mondtam, vidd a holmimat a szobámba! – mutatok a bőröndökre és a táskákra. – Süket vagy talán? Mozdulj már, nem várok egész nap!
|
