Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Karácsonyi novellapályázat
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


Eshii2017. 12. 03. 20:27:10#35294
Karakter: Willard Rankin



 Minden új volt még érkeztem után, attól  függetlenül is, hogy Wyomingban is szolgáltam egy ehhez hasonló táborban. Szerencsére jól fogadtak, az emberhiány veszély volt a többi őr számára. Sokak inkább bevonultak, ha tehették, mintsem a japánokra felügyeljenek. Az nem volt elég hősies. Pedig, ha tudták volna… Egyik se ment volna, vagy legalábbis nem olyan lelkesen.

Nekem az a fontos, hogy beilleszkedjek s csináljam a dolgomat. Egy részem úgyis ott maradt Európában, s ezzel nem tudok mit kezdeni. Próbáltam, de talán nem voltam elég erős hozzá. Lehet senki nem volt hozzá elég erős.

- Hé, Rankin, jössz játszani? – hallom meg az egyik másik őr hangját, mire érdeklődve nézek oda.

- Mit?

- Baseballt, természetesen – teszi hozzá mosolyogva. – Már ha… - néz újra végig rajtam s akad meg tekintete a kezeimen.

- Oh, ezek nem tartanak vissza, megyek – mosolygom. A csoportos tevékenységek segítenek beilleszkedni, jól tudom. Eleinte úgyis furcsán néznek majd a fogyatékosságaim miatt, de majd hozzászoknak, mint az előző helyen. Az ember csak addig gonosz, míg nem ért valamit, legalábbis saját tapasztalataim szerint. Nem kell csalódnom, eleinte furcsán néznek, összesúgnak, értetlenek s kicsit bunkók. Nem csak nekik kell megdolgozni azért, hogy elfogadjanak, hanem nekem is. Ilyen ez, mindig is ilyen volt, hát ilyen is marad.

Azonban egyre gyakrabban hívnak, s egyre többször köszönnek halovány mosollyal, vagy kézfogással. Kezdenek befogadni, s én ezt értékelem. Nem kéne foglalkoznom azzal, hogy hogyan fogad el a környezetem, de az igazsághoz tartozik, hogy az ő elfogadásukkal tudom én is még jobban elfogadni magam.  Persze, van bennem egy alap elfogadás, ami segített mindig, s segíteni is fog a nehezebb időkben. Azonban azt is felkel töltenem, s többnyire egyedül nem megy.

A japán táborokban kaptam hideget és meleget az aktuális feszültségi szinttől függően. Mivel én elfogadtam őket, a legtöbbjük ezt viszonozta is. Többet sosem kértem, nem lett volna mire. Én hazamehettem a hosszú hétvégeimen, nekik pedig már nem volt hova hazamenni.

Én vagyok ma este az éjjeli őr, s mivel ilyenkor körbe-körbenézek a táborban, van időm gondolkodni s merengeni, ezernyi dolgon. Minden héten kapok levelet otthonról, amire másnap válaszolok is. Megvan a heti rutinom, ami a beosztásomhoz igazodik igaz, de az se változtat rajta sokat. Általában minden nap ebédszünetben játszunk a többiekkel, baseballt vagy footballt, esetleg rádiót hallgattunk vagy újságot olvastunk. Esténként azonban teljesen más a helyzet, a nappali erőltetett jókedv valahogy elbújik a sötétben a legtöbb katona emberségével együtt.

Páran elszaladnak mellettem, majdnem fel is döntenek, ami nem enyhén lep meg. Mit keresnek itt, ilyenkor? Miért sietnek? Miért vannak ennyien? Annyi kérdés, egyre sincs válasz, egészen addig, míg tovább nem megyek, s meg nem látok a gyér lámpafényekben egy alakot a földön. Nem kell tippelnem, tudom, hogy japán lakos lesz.

- Hé, jól vagy? – lépek oda hozzá, mire ő nehézkesen bár, de felnéz rám. Dac. Ez az első, amit megpillantok az arcán a sebek helyett. Nem felel, újra nekilendül, hogy ő most biza két lábra áll, de eme alkalommal se sikerül neki. – Segítsek? – nyújtom felé a jobb állapotban lévő kezemet, mire ő szinte gondolkodás nélkül löki el.

- Fel tudok állni egyedül is – köpi szinte oda nekem a szavakat, majd bizonyításként újra megpróbálkozik a felállással. Drukkolok én neki, tényleg, s voálá, sikerül is neki. Gondolkodom hogyan kezdjek neki a kérdezősködésnek, de ő még sántán is gyorsabb ennél, meg is indul.  Bal karjával a száját törli le, én pedig halkan felsóhajtok. Mindig is lenyűgözött a büszkeségük. Nem értettem vele egyet, de lenyűgözött. Annyira el akar menni, hogy azt se vette észre, hogy a kabátja a földön van még, amiért most lehajolok és felveszem. Poros, picit meglapogatom, s ezután nem sokkal megáll s visszanéz. Rögtön kiszúrja a kezembe a ruháját, s láthatóan nem tetszik neki a dolog. Nincs még messze, így felé nyújtom, ő pedig egyre jobban méreget.

- Kösz – jegyzi meg elég halkan, miután visszaveszi a kabátját, s újra nekilódul.

- Elég csúnya sebek… el kéne látni – jegyzem meg, miután úgy tűnik, hogy tényleg csak úgy el akar menni.

- Persze, majd pont egy mocskos japcsi sebeit fogod nyalogatni – hörgi a válla felett hátra nekem a választ, mire újabb sóhaj tör ki a mellkasomból.

- Nem gondolom, hogy mocskos japcsi lennél – közlöm vele, erre pedig döbbenten fordul teljesen vissza, hogy lássa arcomat. – És a sebeidet is inkább bekötném, mint nyalogatnám – teszem hozzá halovány mosollyal a szám szélén, mire az ő szemöldöke viszont északi vándorútra kél.

- Biztosan katona vagy? – kérdezi, míg engem méreget, én pedig nem vagyok rest összeütni a bokáimat, s szalutálni.

- Willard Rankin szolgálatára, uram – mutatkozom be, majd indulok meg felé.

- Uram… - ismétli meg a megszólítást hihetetlenkedve.

- Nos, ha elmondod a nevedet, azon hívlak majd – érek oda elé. Nézeget egy darabig, itt kicsit több a fény, a nagy reflektor is ránk szegeződik pár pillanatra, majd látva, hogy nincs semmi komolyabb gond, tovább siklik. Talán azt hiszik a következő körben én verem el szegény kölyköt, pedig pont az ellenkezőjét tervezem.

- Benjamin. Benjamin Sakamoto – susogja, miután újra sötétbe burkolózunk.

- Örvendek, Benjamin – nyújtom felé a kezemet, amit ő csak méreget és méreget. – Nos, ha nem szeretnél kezet rázni, az se baj. Gyere, elkísérlek az ügyeleteshez.

- A mihez? – kérdez vissza, míg én félve attól, hogy tovabiceg, óvatosan a vállára simítom kezemet, s gyengéden menetirányba fordítom.

- Az ügyeleti bódéhoz megyünk. Ha elfertőződnek a sebeid, az nagy gond lesz, sajnos nagy hiány van a jó gyógyszerekből, mindent a fontra küldenek – sóhajtom, ő pedig a kezdetleges lecövekelés után végül csak megindul. – Utána majd visszakísérlek, nehogy megint bajba keveredj.

- Bajba… - horkantja, majd néz oldalra.

- Miért estek neked? – kérdezem halkan. – Benjamin. Nyugodtan elmondhatod.

- Persze, miért is? – szegezi rám dacos tekintetét, de én csak kedvesen mosolygok rá tovább.

- Mert semmi jogom nincs elítélni, azért – felelem nemes egyszerűséggel, amivel újra meglephetem, mert nem csak hogy nagy szemekkel néz rám, de szólalni se szólal meg. Nem erőltetem hát a beszédet, csak megyek tovább egyenesen, vagy ha fordulni kell, akkor csendben mutatom merre forduljon.

Csak egy kis lámpa ég az ügyeletes bódéban, gondolom az aktuális delikvens éppen szunyókál, mint mindenki, aki éjszakára van beosztva ide. Fellépek a kis lépcsőn, bekopogok, odabent egy kis zavargás keveredik, majd felrántja az egyik ügyeletes doki az ajtót. Szemüveg, enyhén kopaszodó fej, sasorr, átlagos fazon, de a párna nyoma ott van az arcán, biza, szunyókált.

- Igen? – kérdezi felvont szemöldökkel, mire én oldalra állok, s így a bentről kiszűrődő gyér fény Benjamin sebes arcára verődik. – Oh… hát ez csúnya.

- Az. Ellátnám.

- Te vagy már megint, Ben? – kérdi. – Ellátom én, hagyja csak.

- Segítenék, ha nem bánja – felelem nyugodtan. – Már ha nincs ellenvetése.

- Nem, dehogy. Gyertek be.

Ben alig szól, s én se erőltetem a dolgot. A doki segít, hisz úgyis csak unatkozna másképp. Úgy tűnik ismeri a kölyköt, aki minden hang nélkül tűri a sebtisztítást és ellátást. A doki felajánl egy mankót is, mire Benjamin hangja újra előkerül, s hevesen tiltakozni kezd. Úgy látszik nehéz eset, de nincs ezzel semmi gond. Ha minden kezes bárány lenne, túl egyszerű lenne a világ.

- Kész lennénk? – érdeklődöm, miután egy csésze borzalmas teát is meg kell innunk, mert úgy tűnik, hogy a doki rájött, a társaság nem rossz éjszaka. – Visszakísérném Benjamint a házukhoz, utána pedig folytatnám az őrjáratomat.

- Oh, persze, persze – bólogat. – Ben, figyelj oda jobban, nem akarlak minimum egy hónapig látni.

- Persze, doki – tudja le ennyivel, majd elindul bicegve.

- Még nem is mutatkoztam be – állok oda a férfihoz. – Willard Rankin vagyok, nem rég helyeztek át ide – rázok kezet a férfival.

- Örvendek, Philip Cotillard vagyok, de mindenki csak dokizik, többnyire. S akkor további jó szolgálatot – teszi hozzá, mire én sapkámhoz nyúlva tisztelgek neki egyet gyorsan, ugyanis Benjamin már nagyon belelendült a dologba, úgy tűnik nélkülem akar meglépni. Sietek is utána, s láthatóan nagy bánatára e is érem.

- Majd ha jobban leszel, megnézzük ki tud gyorsabban menni – jegyzem meg szórakozottan, mire ő mérgesen rám néz.

- Sose leszek jobban – sziszegi oda. – Ez nem a szokásos verésadagom miatt van – világosít fel, majd újra rákapcsol, én meg csak döbbenten nézek utána.

- Csak nem szolgáltál? – kérdezem egyfajta mélyről jövő meleg érzéssel. Mintha sorstárs lenne, rögtön mutatom neki a kezeimet, vagyis inkább a hiányzó ujjaim helyét. – Franciaország, javarészt. Szép, de nem mennék vissza – ecsetelem, de az arcára csak még nagyobb fájdalom ül ki az első döbbenet után.

- Akkor harcolhattál hazádért – susogja. – Nekem nem lehetett, pont emiatt – szorít böte lábára. – Ezt is elvették tőlem, nem csak az otthonomat…

Nem tudok mit mondani, a kezdetleges lelkesedésem alábbhagy, hihetetlen mértékű szégyenérzet dübörög végig rajtam. A szám, az a lepcses szám.

- Sajnálom.

- Ugyan… - susogja, majd megy tovább. – Azt mondtad, hogy ügyelned kell. Nem szúrnak le ilyen sok távollétért?

- Nem zavar – közlöm vele nemes egyszerűséggel. – Könnyebb bocsánatot, mint engedélyt kérni. S szeretném látni, hogy biztonságban belépsz a házatok ajtaján. – Válaszul csak hümmög egyet, míg rendületlenül néz maga elé. Innentől nem váltunk egy szót se, egészen addig, míg meg nem érkezünk. Toporog egy kicsit, odabent gyér fény van, mintha gyertyát gyújtottak volna.

- Biztos rád várnak – mosolygom. – Ne várattasd őket tovább, aggódnak. – Ő nem felel, se mozdul, csak néz befelé. – Akkor bekopogok én… - indulnék is meg, de a ruhám után kap.

- Ne! Majd… majd én – nyögi ki végül, majd egy remegős sóhaj után megindul. Figyelem alakját, ahogy fellépdel a lépcsőn, majd bekopog. bentről sietős léptek hallatszódnak ki, susogások, majd egy fiatal leány nyitja ki az ajtót.

- Ben, úgy aggódtam! –ragadja meg az említett kezét, majd kiszúr a háta mögött, tisztes távolságban állva. Nem szólok, csak köszönök neki, ahogy a dokinak is tettem, némán, a sapkám kemény részét enyhén lehúzva, majd távozom is dolgomra.

> > > ¤ × ¤ < < <

Eltelik pár nap, mire újra összefutok Benjaminnal. Írtam jelentést a kis kiruccanásunkról, mert kötelező, enyhén leszidtak, hogy ennyiért elhagytam az őr utamat, de mivel semmi nem történt, ezért elnézték. Most az egyszer. Ismerős nóta volt, s tudom, hogy ha még egyszer megteszem, ugyanezt fogják mondani. Emberhiány. Ennyibe jó csak.

Szóval Benjaminnal úgy találkozom újra, hogy az egyik ebédnél tartott baseballmeccsen ő is ott van a nézelődök között. Meglep, de mikor megpillantom morcos lénye mellett az izgatott leányt, aki hazavárta, elmosolyodom. Estel is mindig úgy lógott rajtam, ahogy nem szégyellte s olyanokba vitt bele, amikbe magamtól soha nem mentem volna bele.

- Na jól van, mára ennyi – szólal meg valaki, mire az egész csapat ellazul. – Tűnés enni, aztán vissza szolgálatba.

Nekem se kell kétszer mondani, lelkesen indulok meg Benjaminék felé. Mikor összetalálkozik a tekintetünk, s valószínűleg túl közel vagyok neki, lesüti a szemeit, mintha nem látná, hogy jövök. pedig biza Willard Rankin úton van!

- Sziasztok – köszönök mosolyogva oda nekik, mire rögtön három pár szempár néz rám érdeklődve… vagyis csak kettő, Benjaminé nem érdeklődő. Nem is tudom milyen. – Benjamint jöttem megnézni.

- Maga kísérte haza, ugye? – kérdezi a leány, aki várta otthon. – Nagyon szépen köszönjük az egész család nevében! – hajol meg, mire a bátyja felmorran, s gyengéden a felkarjára üt.

- Ne már…  Suzie…


Shemi2017. 11. 19. 01:56:24#35289
Karakter: Benjamin Sakamoto
Megjegyzés: kezdés~


 Nincs jó kedvem. Nem aludtam jól az éjjel, bár ez nem újdonság. Kemény a párnám és egyébként is túlságosan nyomaszt a hollétünk tudata, na meg a miértje ahhoz, hogy nyugodtan tudjak aludni. A másik tucatnyi dolgot nem is említve, amik aggasztanak. Anya mindig azt mondja, túl sokat nyugtalankodom, bele kellene törődnöm néha a dolgokba. De kérdem én, hogy tudnék bele törődni abba, hogy nem csak a családom, de az egész hazám számára használhatatlannak bizonyultam és, hogy bezártak minket az Isten háta mögé valami kietlen vidékre, szinte mindentől megfosztva, amiért eddig dolgoztunk. Igenis nyomja a lelkemet, és a legrosszabb pedig az, hogy ez nem az a fajta „úgy hozta a sors” helyzet, amin szabadon tudnék változtatni. Ez az a fajta elcseszett helyzet, amibe tényleg jobban teszem ha beletörődök. Mégsem tudok.

Rengeteg éjszakát szenvedek végig a kényelmetlen ágyamban forgolódva, miközben szüntelen nyomasztó gondolatok gyötörnek. Óránként egy-egy pillanatra az ablakokon beszűrődő reflektor fénye megtöri a sötétséget, végigszánt a hosszú barakkon, majd egy újabb órára feketeség borul a helyiségre. A fény a szögesdrót kerítés mentén bizonyos távonként magasodó őrtornyokból ered, ahonnan nappal fegyveres katonák szegezik ránk folyamatosan puskáikat, éjjel pedig keresőfénnyel ellenőrzik, hogy mindenki a helyén van-e. Erre az ellenőrzésre óránként kerül sor, illetve, ha valaki elhagyja a barakkot, mert netalán hívja a természet, a keresőfény végig követi útján, nehogy esetleg az ellenséges Japán alakulatoknak küldjön távjeleket az árnyékszékről, korom sötétben. Éppen ezért nem szeretem éjjel kitenni a lábam az alvóhelyként szolgáló, semmi másra nem alkalmas épületből. Egyszer velem is előfordult mondjuk, hogy nem bírtam tovább visszatartani és muszáj volt kimennem, kicsit több ideig tartózkodtam bent, mint ami az éppen akkor ügyeletes katona szerint „normális idő”, az ajtón dörömbölve adta ki az egyértelmű parancsot, hogy takarodjak ki, vagy átlő az ajtón. Máskor meg úgy éreztem, muszáj tennem legalább egy kört a körzetünk körül, mert ha nem szellőztetem ki a fejem, menten felrobbanok. Arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem sikerült lenyugodnom, mivel a fény folyamatosan követett, de ráadásul az éjjeli sétám olyan rendkívül gyanúsnak bizonyult, hogy másnap reggel három katona vonta kérdőre a barakkban lakókat, hogy ki sétálgatott éjszaka. Természetesen azonnal jeleztem, hogy én voltam az a lázadozó, aki el merte hagyni az ágyát. Két órán keresztül kellett magyaráznom egy magasabb rangú tisztnek, hogy csak nem tudok aludni és sétálni szerettem volna, miközben többen is készenlétben álltak a szobában, hogy azonnal lőjenek, ha egyet rosszul mozdulok. Elővigyázatosság – mondták.

Úgy őriznek minket, mint a bűnözőket.

 

Na szóval az előző éjszakám is így, álmatlanul forgolódva telt, alig aludtam egy szemhunyásnyit és ez meg is látszik mind az ábrázatomon, mind a viselkedésemen. Alapvetően nem vagyok egy goromba természet, de ma valahogy bal lábbal indult a napom. Semmihez nincs kedvem, még ahhoz sem, hogy ne csináljak semmit. Ennek ellenére Suzienak mégis sikerült rávennie, hogy elmenjek vele nézni, ahogy a katonák baseballoznak. Nagyon sok kedvem van hozzá mondhatom, de a húgomat nem akartam lerázni.

 

- Na – nyújtja el a szócskát hosszan, miközben ingujjamba kapaszkodva húzza a karom – ne legyél már ilyen kedvtelen! Szurkolj inkább.

- Pff… mégis kinek? Nem látok olyat a pályán, aki ne lőne le minket, amint alkalma adódik rá. – nemtörődöm hangon válaszolok, de valójában igenis törődöm ezzel. Mármint, hogy zavar.

- Ne legyél már ilyen ellenséges.

- Nem én vagyok itt az, aki ellenséges… - azzal elfordítom a fejem és lezártnak tekintem ezt a beszélgetést. Nem fogok szurkolni senkinek, még csak azt sem fogom elismerni, hogy vannak köztük, akik jól játszanak. Sőt oda se nézek! – szegezem tekintetem makacsul a látótávolságon belül lévő földekre és az azon munkálkodó emberekre. Ma ilyen makacs kedvem van.

Suzie nem is próbálkozik ezután többször, tudja, hogy a falnak beszélne. Ő azért vígan kiált néha egy hajrát, figyelmét azonban már inkább az időközben mellénk érkező barátnőjére és a vele való csacsogásra fordítja. Fél füllel elkapom, hogy arról beszélnek, az egyik játékos milyen jóképű, mire csak szemforgatva sóhajtok egyet. Mintha elfelejtették volna, hogy amikor éppen nem játszik, ő is egy katona aki fegyverrel a kezében őriz minket.

Lassan, a sötétedés közeledtével véget ér a játék, s nézőtömeg oszladozni kezd. Erre vártam, amióta ideértünk. Amint látom, Lindát nem kíséri senki, ezért felajánlom, hogy „hazakísérjük”. Ő másik körzetben lakik, és nem akarom, hogy ilyen fiatal és csinos lány egyedül mászkáljon. Nem mintha nagy valószínűsége lenne annak, hogy valaki rátámad vagy bántja, de mint ahogy a felügyelő tisztek is elővigyázatosságból ránk szegezik puskáikat, én is elővigyázatosságból inkább nem hagyom egyedül kószálni a húgom barátnőit.

 

Miután elköszöntünk a lánytól, mi is a saját részünk felé indulunk. Eddigi jókedvű csevegésüket némaság váltja fel, így baktatunk egymás mellett. Már szinte teljesen besötétedett, abban reménykedem, hogy ma fogok tudni aludni, ha nem is egy jót, de legalább valamennyit. A gondolataim össze-vissza keringenek, az eget kémlelve azon jár az agyam, vajon milyen lehet ez a csendes éjszaka a fronton…

Gondolataimból Suzie hangja zökkent ki, illetve, hogy megint csak ingujjamba kapaszkodik.

 

- Ben, füttyögnek… - mondja szégyellősen, s közelebb jön hozzám.

Eddig nem vettem észre, túlságosan el voltam mélyülve a fejemben, de valóban pár katona jön utánunk, nevetgélve és füttyögve, meg cicázva, meg hujjogatva. Mitől ilyen vidámak ezek? Szaporábbra veszem a lépteimet, már amennyire tőlem telik, Suzie karját pedig nem durván, de erősen fogom. Egyre közelebbről hallani a hangjukat, mígnem pár lépéssel megelőznek minket, s utunkat állják. Nagyon jó…

- Nem kell elfutni cica, csak azt akartuk me-

- Hagyjátok! – vágok a szavába és testvéremet védelmezőn a hátam mögé terelem. Nem érdekel, hogy mit akartak csinálni vele, nem tisztjük zaklatni a lányokat. Még „elővigyázatosságból” sem. A tag, akit félbeszakítottam idegesen, felhúzott szemöldökkel néz rám, a másik három röhög. Végül az előbb említett újra megkísérli befejezni a mondatát.

- Csak azt akartuk megkérdezni, hogy hogy hívnak. – persze.

- Suz-

- Az teljesen mindegy, hogy hogy hívják! Semmi közötök hozzá. – vágok ezúttal hugicám szavába, aki rémületében azonnal elárulta volna a nevét. Nem akarom, hogy tudják, mert a végén még ott fognak lebzselni a körzetünkben és akkor aztán tényleg mindenhova kísérnem kellene.

- Na nézzenek oda, hogy ugat a sánta kutya. – röhögik, de a nevetés ellenére kristálytiszta, hogy az ideges tag még mindig ideges, sőt idegesebb.

- Inkább hagyd szóhoz jutni a hölgyet! – szólal meg ezúttal egy harmadik.

- Nem. Őt lehet, hogy meg tudjátok félemlíteni, de engem nem!

- Szóval nem félsz? – kérdezi hidegen az ideges.

- Nem. – ez nem igaz, félek tőlük. Nekik lőfegyvereik vannak, nekem meg még szavam se.

Suzie erősebben kapaszkodik belém, jelezve, hogy hülyeséget csinálok. Tudom. Rossz napomon találtak meg ezzel az egész füttyögős meg cicázós dologgal.

A nálam valamivel magasabb srác kaján mosolyra húzza a száját, a következő pillanatban pedig az arcom az öklével találkozik. Hátranyaklik a fejem, hátra is tántorodok, de visszaránt előre és újabb öklöst kapok. Hirtelen oldalról is megérzek egy ütést, ez most mástól jött. Aztán újabb meg újabb ütések, hamarosan rugások is érnek, már négyen állnak körülöttem és egymáshoz lökdösve vernek. Mint azok a labdás játékok, amikor körben állva mindig tovább kell passzolni a labdát. Csak most én vagyok a labda és mielőtt tovább passzolnak belém is kell ütni egyet. Hagyom magam, tudom, hogy kihúztam a gyufát a meggondolatlanságommal, de talán elég lesz nekik, ha megverhetnek, és nem csinálnak nagyobb ügyet. Bár könnyűszerrel megvádolhatnának akármivel, akár még azzal is, hogy én kezdtem a verekedést, noha egyetlen egyszer sem ütöttem vissza. Suziera nézek, aki közben valahogy kikerült a körből, intek neki, hogy menjen. Habozik, de amikor újra intek, végre megindul. Fut. Szerencsére, legalább ha velem vannak elfoglalva, őt nem tudják tovább zaklatni. Már nem tudom, honnan jönnek az ütések, de az egyik erősen gyomorszájon talál, mire előregörnyedek, ekkor a térdhajlatomba kapom a következő rúgást, aminek köszönhetően a földön kötök ki. Így is tovább rugdalnak még, őket aztán nem zavarja, hogy földön fekvőt nem ütünk. Nem rendes katonák ezek, csak pár suhanc, akik sosem harcoltak még és most kihasználják, hogy némi hatalommal bírnak felettem. Nem számolom, mennyit kapok még, de lassan abbahagyják. Fogalmam sincs melyik, fölém áll és a jobb karomat hátrafeszítve elemel a földtől, már amennyire tud.

- Jobb, ha megtanulsz kussolni, japcsi. – sziszegi a fülembe s visszalök a földre. Keményen csattanok, de ez már semmi, az előzőhöz képest.

 

Megpróbálok feltápászkodni, de ahogy rátámaszkodok a jobb karomra, hirtelen éles fájdalom szánt végig rajta, s vissza csuklok a földre. Felszisszenek, és megpróbálom még egyszer, ezúttal a bal karomra helyezve a súlyt. Sikerül felülnöm, de még mindig köhögök. Kisöpröm a szemem elől az oda lógó tincseket, s most hogy végre szabadon látok velük, két felém tartó bakancsot pillantok meg.

- Hé, jól vagy? – felnézek a bakancs tulajdonosára, katona. Nem válaszolok, mit érdekli őt a hogylétem. Ismét megpróbálok rendesen feltápászkodni, de véletlenül megint a jobb karomra fektetem a súlyom, így újra visszanyaklok a földre. – Segítsek? – nyújtja felém a kezét, de ellököm. Pff… majd pont segítséget kérek tőle.

- Fel tudok állni egyedül is. – haragosan préselem fogaim közt a szavakat és újra nekirugaszkodom. Ezúttal sikerül is. Szerencsére, kellemetlen lett volna, ha megint a földön kötök ki azután, hogy nagy keményen ellöktem a „segíteni” akaró kezeket. Persze, biztos segíteni akar nekem. Valószínűbbnek tartom, hogy szívesebben segített volna a másik négy társának az elverésemben. Nem kell a szánalma.

Nagy nehezen elindulok, bicegve megyek el a katona mellett, annyira sem méltatom, hogy felé forduljak. Legfeljebb megver ő is, mit érdekel engem. A szemem sarkából azért mégis ránézek, engem méreget. Jobban mondva azt méregeti, hogy hogy megyek. Mindjárt kapok még egy „sánta kutya” megjegyzést, szinte érzem. Mindegy. Tovább bicegek, bal karommal letörlöm a számról lefolyt vért, s ekkor veszem észre, hogy valami hiányzik. Nem, nem egy fogam, nem is kettő, hanem a kabátom. A francba. Visszafordulok, biztos a földön hagytam. Milyen kínos már visszabattyogni a kabátomért, miután olyan méltóságteljesen otthagytam. Hátrafordulva két dolog is szemet szúr. Egy, hogy alig tettem meg három métert. Kettő, a kabátom nem a földön van, hanem a katona kezében. Na jó, három dolog szúr szemet, mert ahelyett, hogy elrakná, vagy valami, felém nyújtja. Mit kedveskedik? Nem kell kedveskedni. Tudom, hogy ugyanúgy megvet, mint az összes többi tiszt. Lecsökkentem a köztünk lévő pár lépést és kitépem a kezéből a dzsekit.

- Kösz. – bököm még oda alig hallhatóan és újra nekiindulok.

- Elég csúnya sebek… el kéne látni. – szól utánam megint, amikor már pár méterre járok tőle. Hah, na persze. Olyannyira szarkasztikusra sikerült a mondata, hogy nem is hallani benne, hogy viccnek szánta.

- Persze, majd pont egy mocskos japcsi sebeit fogod nyalogatni. – fordulok félig felé, úgy vetem oda a gúnyos szavakat. Jó vicc. Az egyik katona összever, a másik meg bekötni a sebeim, mintha így működne. Majd elmegyek holnap orvoshoz.

- Nem gondolom, hogy mocskos japcsi lennél. – furcsamód őszintén csengenek szavai, jobban felé fordulok, s értetlenül nézek rá. Ilyet se hallottam még. Jó, meglehet, hogy negatívabban állok hozzá minden egyenruháshoz, mint kéne, de ez akkor is szokatlan mondat számomra. – És a sebeidet is inkább bekötném, mint nyalogatnám. – teszi még hozzá, mire a szemöldököm az eddiginél is magasabbra szökik. Tényleg nem teljesen értem, hogy most szórakozik-e velem, vagy sem.


© Copyright 2009-2017. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).