 Karakter: Eun-jae
Megjegyzés: kezdés
Kapkodva tépem ki az egyszerű hajtűt fürtjeim közül, miközben igyekszem minél gyorsabban kibújni ruhámból is. Az udvarhölgyek ruháitól némileg könnyebb megszabadulnom, mint azoktól, amelyeket nekem kell hordanom, de még ezzel is meggyűlik a bajom. Nagyon kell sietnem, mindig attól félek, hogy nem vagyok elég gyors, s valaki meglát. Akkor aztán jókora galibát szabadítanék a fejemre. Egész mélyen elbújok az erdőben ugyan, de sosem lehet az ember elég óvatos.
Mikor végre sikerül magamra ölteni az egyszerű, hétköznapi férfiruhát, az udvarhölgyi öltözéket egy zsákban a szokásos fa odújába rejtem. Ha ez innen egyszer eltűnne, nem tudom, mitévő lennék. Veszélyes játék ez, amit játszom, hogy kiszökdösök a városba, de ha nem tudnék néha elszabadulni a palotából, azt hiszem, bele is bolondulnék. Főleg most, hogy drága bátyám állapota még inkább súlyosbodott. A feszültséget szinte harapni lehet a levegőben, kérőim hadát pedig egyre nehezebb elkerülnöm. Bár úgy tudom, szigorúan bizalmasan kezelik testvérem betegségének hírét, mégis egyre több és több kérő érkezik a palotába. Ma is egy elől menekültem el. A héten már négyen jöttek, és még csak szerda van. Az ötödikkel már igazán nem volt kedvem találkozni, így kiszöktem, még azelőtt, hogy a palota felébredt volna.
Álmos is vagyok még, s éhes is kezdek lenni. – simítom kezem halkan korgó hasamra, miközben már félúton a város felé járok. Csak egy búzamező terül el az erdő és a legelső házak között, hamar átszelem az egészet. Nem rohanok sehova, de jobban szeretek olyan részen lenni, ahol el tudok vegyülni a tömegben.
- Haneul! Hát te vagy az! – hallom meg Seo-yeon vidám hangját, s mire felé kapom a fejem, már siet is felém. – Napok óta nem láttunk. – borzol hajamba kedvesen.
- A kikötőben jártam. – hazudom. Már előre kitaláltam, hogy ezúttal ezt fogom. – Nézd csak, mit hoztam neked! – veszek elő egy gyönyörű, díszes hajtűt. Az egyik kérőmtől kaptam a minap, s egyből arra gondoltam, Seo-yeon mennyire örülne neki. Nagyon csinos lány, biztosan remekül áll majd a hajában.
- Haneul! – kapja apró kezeit szája elé, óriási szemeket meresztve rám – Ez egy vagyonba kerülhet!
- Nem fizettem érte. – mosolyogva rákacsintok. Igaznak igaz. Általában, amikor ajándékot adok valakinek a városban, hagyom, hogy azt gondolják, loptam. Akik ismernek, nem vetnek meg érte, hiszen azt hiszik, árva vagyok, még sajnálnak is, hogy lopnom kell. A lány válaszul gyengén fejbe kólint, de végül csak elteszi a fejdíszt.
- Köszönöm. – mosolyog fel rám, valamivel alacsonyabb nálam.
- Tetszik, ugye? – most én meresztek rá nagy szemeket. Biztos vagyok benne, hogy tetszik neki, de az Ő szájából akarom hallani.
- Meseszép! Remélem Kang-dae figyelmét is felkeltem vele… - teszi hozzá és kicsit el is pirul.
- Azt már régen felkeltetted! Csak te nem hiszed el. – megbököm az oldalát, majd kezénél fogva húzom magam után, úgy folytatom – Na, gyere inkább, éhen halok, együnk valamit!
Seo-yeont már öt éve ismerem. Amikor először kiszöktem a palotából, s azt sem tudtam merre menjek, ő volt az első, akibe belebotlottam. Egyből szóba elegyedett velem és naplementéig játszottunk a folyónál. Aztán újra és újra kiszöktem, hogy játszhassak vele és az idő múltával igazán közeli barátokká váltunk. A kilétemről persze még ennek ellenére sem tud, nem is hiszem, hogy valaha fog. Volt már sokszor olyan is, hogy az idősebb asszonyságok számon kértek, miért nem veszem el? Szerencsére fülig szerelmes Kang-daeba, így sosem kellett valami esetlen kifogással előállnom. Igazság szerint, meg vagyok lepve, hogy még nem buktattam le magam.
A nap hamar eltelt, ismét jól éreztem magam Seo-yeon társaságában. Szükségem volt már erre, nem tudtam volna a mai napot is a palotába zárva tölteni. Na meg bájcsevegni egy újabb udvarlóval. Szerencsére eddig még egy sem nyerte el a tetszésem. Talán furcsa, hogy azt mondom: szerencsére. Azért mondom, mert félek megkedvelni valakit, hiszen amint megtudná, hogy fiú vagyok, azonnal megundorodna tőlem és többé hozzám se szólna. Csak a vagyon és a befolyás miatt maradna velem, de talán még a száját sem tartaná. Attól meg aztán végképp rettegek, hogy a titkom kijusson a palota falain kívülre. Nem tudnám elviselni, ha megvetne egy egész ország. – ezekkel a zavaros gondolatokkal tartok hazafelé, jobban mondva először még vissza az erdőbe. Már majdnem teljesen besötétedett, félek, már így is túl sokáig maradtam kint.
Ahogy sétálok, úgy érzem, mintha követnének. Hátra-hátra fordulok, de nem látok senkit, a nyugtalanító érzés mégsem hagy alább. Tartok a konfliktusoktól, hiszen nem tudom, hogy védjem meg magam. A palotában, ha bárki csak kezet próbálna emelni rám, azonnal katonák kelnének a védelmemre. Meg hát, egy hercegnő nem harcol…
Újra hátra nézek, hogy ellenőrizzem, biztosan senki nem jár a nyomomban, ám ekkor egy széles mellkasnak ütközöm. Az idegenre nézek, s máris bocsánatot kérnék, de megelőz és ő szólal meg elsőnek.
- Cica… Előre nézz, miközben lépsz!
- Elnézést uram! Nagyon sajnálom. – meghajolok, ahogy illik és mennék is tovább, csakhogy elkapja a karom.
- Ne olyan sietősen szépségem.
- Hadd vegyelek csak szemügyre egy kicsit jobban. – szólal meg egy másik férfi, s azzal a lendülettel, egyik karjával közelebb ránt magához, a másikkal pedig arcomat fogja közre és a fény felé forgatja. Tekintetem rémületet sugároz, amin vészjóslóan elvigyorodik. Bűzlik az alkoholtól, minden bizonnyal tacsak részegek. – Ne félj drága, nem lesz semmi baj.
- Ha nem ellenkezel, nem fáj annyira. – röhögi a másik, s ő is közelebb jön hozzám.
- Honnan szalajtottak téged, hm? Ilyen csinos fiú csakis egy kuplerájban dolgozhat…
- Nem dolgozom én semmiféle kuplerájban. – mégis minek néz, ha tudná, kinek merészel ilyeneket mondani… - Engedjenek el, kérem! – hangom kétségbeesetten remeg.
Most aztán nagy gondba keveredtél Eun-jae!
- Ketten egy ellen… - csendül fel egy ismeretlen hang, szinte közvetlenül mellettünk. Felé kapnám a fejem, de támadóm nem engedi. – Ez aztán nem túl fair. Ráadásul az az egy is milyen gyenge magukhoz képest. – az idegen becsmérlő szavai reménnyel kecsegtetnek, talán segít rajtam.
- Te meg mit avatkozol bele mások dolgá… - benne reked a szó, mikor az új jövevényre néz. Most már tényleg kíváncsi vagyok, bár elképzelni sem tudom, mitől fagyhatott meg ereiben a vér ennyire.
- Ez ő… - leheli a másik, s fogvatartóm karját kezdi el csapkodni, aki erre elenged. – Gyerünk innen! – mondja még pánikba esetten, majd, mint akit puskából lőttek ki, úgy futnak jó messzire.
Lábaim megremegnek, s egy pillanat múlva a földön találom magam. El sem hiszem, micsoda veszélyes helyzetbe keveredtem, rettenetesen megijedtem. Ha ez a férfi nem jön… Apropó, ki is ez a férfi? Felnézek és egy vörös szempárral találom szembe magam. Most már értem, mitől rémültek meg azok a részegek annyira. Bennem is megállt egy pillanatra a levegő. Egy hirtelen fuvallat belekap hosszú, vörös tincseibe, s én egészen elámulok. Sosem láttam még hozzá hasonlót, úgy néz ki ez a férfi, mintha nem is e földről való volna. A hold fénye megcsillan különös árnyalatú íriszeiben, egyenesen rám mered velük. Hirtelen észbe kapok, hogy még mindig a földön ülök, a nagy ámulattól meg is feledkeztem erről. Felállok hát, leporolom magam, majd kissé közelebb lépek rejtélyes megmentőmhöz. Valójában egészen ismerősen fest számomra, de az imént ért sokkhatástól nincs kapacitásom ilyeneken gondolkozni.
- Köszönöm a segítségét, uram! – hajolok meg előtte. Rangomnál fogva szokatlannak kéne lennie, hogy bárki előtt meghajoljak, azonban én már hozzászoktam ehhez. Itt kint úgy viselkedek, mint egy átlagos ember, bár a palotán belül sem szeretem fennhordani az orrom.
- Nem szeretem, ha a gyengébbet bántják. – ez igazán becsülendő, viszont, hogy ismét felhívja edzetlenségemre a figyelmet, kissé elszégyellem magam – Ámbár semmit sem teszek ingyen… – húzza hamiskás mosolyra ajkait, miközben szemei még mindig szigorúak.
Ezt mondjuk gondolhattam volna, mindennek ára van. Némi pénzt minden alkalommal hozok magammal, hiszen kitudja, mikor lesz rá szükségem. Milyen szerencse, hogy ma reggel sem felejtettem el eltenni egy pár ezüstpénzt.
Kutakodni kezdek ruhámban, s meg is találom a kicsiny erszényt. Előveszek egy ezüstöt és felé nyújtom.
- Kérem, fogadja ezt el hálám jeléül. – ismételten meghajolok, úgy nyújtom még közelebb. Elveszi és szemöldöke szinte azonnal homloka közepéig szalad.
- Ez királyi ezüst! – kapja el a csuklóm, amiben még mindig az erszényt tartom, s úgy jön közel hozzám. Kezem a csuklómnál fogva kicsit magasabbra emeli, arca egészen közel van az enyémhez, lehelete bőrömet súrolja. – Loptad?
- Én… én nem! – hebegem. Honnan tudja, hogy ez királyi ezüst? Egy átlagos embernek ez csak egy közönséges ezüstpénz, mint a többi. Hogy én mikbe bele nem keveredek a mai nap. Először is megtámadnak, ketten ráadásul, most pedig lopással vádolnak. Mi jöhet még?
- Na persze, akkor, hogy került hozzád? – hangjából nem is tudom, mit szűrhetek ki. Nem fenyegető, nem is számon kérő, talán kíváncsi!? Talán…
- Én… én… - most legyél okos Eun-jae! – Találtam. – bököm ki végül. Remélem, elhiszi, ha nem… talán a király elé visz. Akkor meg aztán végképp végem.
- Hogy hívnak?
- Eun… Haneul. Haneul a nevem. – Istenem, de buta vagyok, hajszálhíján elárultam neki a valódi nevem. Nem való nekem ennyi trauma.
- Haneul… - ízlelgeti nevem, nekem meg úgy remeg a térdem, mint a kocsonya. A csuklóm még mindig nem engedte el, és esküdni mernék, hogy az arca még közelebb került enyémhez. - Mit szólnál, ha „találnál” még nekem ilyet ott, ahol erre is rábukkantál?
Hát ez remek, ezt aztán jól megcsináltam. Jobb, ha többé el sem hagyom a palotát, vagy új álca után nézek. Gratulálok Eun-jae, gratulálok…
Szerkesztve Shemi által @ 2017. 10. 24. 21:34:56
|
