- Ti ketten menjetek vissza a hajóhoz, de a fõutcán! – mondja inkább Mo-nak, mintsem nekem, de szavaira én is felkapom a fejem. Az elõbbi zavaromnak már nyoma sincs, most sokkal inkább a rémület az, ami kiül az arcomra. Ellenkeznénk, de lehetõséget sem hagy rá.

- Nincs vita, indulás! - nagy nehezen engedelmeskedünk parancsának, viszont amikor ellépnék tõle, megragadja a karom és ismét maga felé fordít. Rám mosolyog, mire az elõbb még ajkaimat égetõ forróság most a mellkasomba szökik.

- Eun, bontsd ki a hajad! – értetlenül pislogok rá, de csak egy pillanatra, s már teszem is, amit kért. Õ tudja, mi a teendõ, én jobb, ha hallgatok rá.

- Ne rohanjatok, de ne is városnézõ tempóban menjetek, én addig igyekszem elvonni a figyelmüket, amíg vissza nem értek. – mondja, s ingét a vállamra teríti. Aha, szóval azért kellett kibontanom a hajam, hogy kevésbé legyek felismerhetõ. Mondata második fele azonban aggodalomra ad okot. Mégis mivel tervezi elvonni a figyelmüket? Remélem, nem sodorja veszélybe magát.

-  Ugye nem lesz bajod? – aggodalmamnak hangot is adok, mire homlokon csókol, én pedig ismét elvörösödöm.

- Vigyázni fogok. – nyugtat meg. Legszívesebben megcsókolnám, de nem merem, s nem is tudnám, mivel Mo a ruhám ujjánál fogva kezd el húzni, jelezvén, hogy jobb, ha megyünk.

Egészen gyors tempóban haladunk, a kölyök ügyesen tör utat nekünk a nagy tömegben, miközben a kezemet szorítja, nehogy leszakadjak tõle. Igyekszem minél jobban eltakarni az arcom, de a szél folyamatosan kifújja arcom elõl a hajam. Lehajtott fejjel szedem a lábaim, s minduntalan az iménti forró csók jár az eszemben. Egy percre ajkaimra is csúsztatom szabad kezem, de azonnal megrázom a fejem. Nem, nem gondolkozhatok ezen, majd ha már biztonságban leszünk, akkor esetleg. Ahj, de nem tudok másra gondolni. Egyáltalán miért élveztem ennyire? Lehet csak azért, mert még nagyon új nekem ez az egész, pár nappal ezelõtt még elképzelni sem tudtam, milyen lehet, ha megcsókolnak. Igen, biztosan emiatt. És ezért is jövök zavarba, mert nem tudom, hogyan kellene reagálnom. De miért akarok még többet, több csókot, több ölelést? Olyan biztonságosnak éreztem a karjai közt, mint még soha…

Gondolataimból arra eszmélek fel, hogy Mo Guan megállt, ugyanis egy árus tolvajnak nevezte. Nagyszerû, nem is érdekelne, hogy lopkod, nem számítottam másra tõle, viszont most miatta ránk terelõdött a figyelem. Észrevétlenül és minél gyorsabban kellett volna a hajóhoz érnünk…

- Összetéveszt valakivel. – rázná le a kis gaztevõ az õt gyanusítgató árus, ám az egy könnyed mozdulattal ragadja meg a gyerek grabancát, s emeli a magasba.

Mo látszólag hiába rúgkapál és kiabál, hogy eressze el, semmit sem hat.

- Kérem uram, nem tett õ semmi rosszat. Biztos összekeveri egy másik gyerekkel. – próbálok közbelépni, hátha sikerrel járok, de nem úgy tûnik.

- Azt mondod, hazudok asszony? – rivall rám és emeli ütésre szabad kezét. Rémülten remegek meg, s behunyt szemekkel várom az arcomon csattani a pofont, de ahelyett éktelen ordítás érkezik csak. Kinyitom a szemeim, de a látványtól csak még inkább megrémülök. A nagydarab árus karja a földön hever, a fájdalomtól a férfi is mellé zuhan, a fiatal kalóz kardja pedig véresen pihen tulajdonosa kezében. Levágta a karját. Levágta. A. Karját. Te jó ég, mennyire kegyetlen. Ha rájön, hogy Dong-nak kémkedtem könnyedén vágja le az én karomat is… vagy egybõl a fejemet… édes Istenem.

- Kö..kö..köszönöm. – hajolok meg elõtte, miután megbizonyosodtam róla, hogy a kölyöknek nem esett baja és mind a négy végtagja megvan még. Rettenetesen félek, de jobb lesz, ha úgy teszek, mintha nem tudnám, ki áll velem szemben. Mintha nem tudnám, hogy tudja, hogy tudom.

- Te voltál az, aki harcolt Dong ellen. Te vagy az a kalóz! – na ennyit errõl. Azonnal betapasztom Mo száját, nem hiszem el, hogy nem képes befogni.

- Bocsásson meg neki túl nagy a fantáziája. Kérem, nézze el neki hisz még csak gyerek. – próbálom menteni a menthetetlent.

- Már ne haragudj, de látszólag te vagy az idõsebb megtennéd, hogy nem magázol? Nagyon idegesít. – egek, még a végén kivágja a nyelvem.

- Persze. – nyögöm ki nagy nehezen, leplezni sem tudom, hogy remegek, mint a nyárfalevél.

- Szóval láttátok a harcunkat?

- Igen és… - nem hagyom, hogy újabb meggondolatlanságot mondjon ez az átkozott. Komolyan mondom, ha kell, le is nyomom a karom a torkán, inkább, mint hogy ez a másik elvetemült levágja, mert lebuktat. Mikor már a fulladás szélén van, elengedem, remélem vette a lapot.

- Igen a partról láttunk, mint mindenki más. – igyekszem úgy felelni, mintha nem tudnám, hogy halálos veszélyben vagyok, de õszintén szólva, még én sem hinnék kettõsünknek.

- Érdekes, nagyon jó szemetek lehet. – méreget minket, legfõképp engem felhúzott szemöldökkel.

- Mi csak… szóval… láttuk, hogy füst van a távolban és… késõbb pedig hallottuk a pletykákat, hogy mi történt. – nagyot nyelek, egyébként sem tudok hazudni, most meg még a hangom is remeg – Az öcsémnek meg nagyon jó a fantáziája… és összerakta… hogy akkor biztosan a két hírhedt kalóz volt… a Vörös Ördög és… te.

Válaszul csak mindentudón hümmög egyet, így, bár nagyon félek, de jobbnak látom, ha ismét megszólalok.

- Õ csak egy gyerek még… mindent kiszínez, amit hall. Amilyen minden lében kanál meg elég sok mindent hall… - a végére egészen elhalkul a hangom.

- Hm, gyerekek. – csóválja a fejét, mint aki tényleg elhiszi, amit mondtam. Nem tudom, hogy valóban így van-e, mindenesetre megragadom az alkalmat, hogy felvessem a távozásunk ötletét.

- Hálásan köszönjük, hogy megmentettél minket az árustól, de ha megbocsátasz, ideje lenne hazatérnünk, késõre jár már. – hajolok meg elõtte és Mo-t is hátba ütöm, hogy õ is tegyen hasonlóképpen.

- Igazad van, nem túl biztonságos egy fiatal lánynak és egy gyereknek ilyen késõn még az utcán kóborolni – mondja mindezt hamiskás mosollyal száján – hazakísérlek titeket.

Mi? Ne. Egek!

- Apánk nem nézné jó szemmel, ha egy kalózzal állítanánk haza. – csendül fel „öcsém” pimasz hangja váratlanul, mire mindketten meglepetten nézünk rá.

- I-igen… Köszönjük az ajánlatot, de rendben leszünk. – válaszul bólint egyet, s hatalmas kõ esik le a szívemrõl. – Akkor… akkor viszlát! – hajolok meg, szerencsére Mo is követi példámat és már mennénk is, de hangjára újra felé fordulok.

- Még látjuk egymást!

- Te-tessék? – dadogom rémülten. Ezt meg hogy érti? Miért látnánk?

- Kicsi ez a város, biztos összefutunk még. Na meg, egy ilyen szépséget nehéz nem megjegyezni. – feleli sejtelmesen, majd int egyet és szórakozottan elballag.

Édes jó Istenem!

Megragadom a bajkeverõ karját és sietõsen magam után rángatom. Tuti, hogy nem vette be, amiket mondtam. Nem merek azonnal a hajóhoz menni, hátha utánunk jön, behúzom hát Mo-t egy a fõútról nyíló utcába és leülök – jobban mondva, szinte lezuhanok – a fal tövébe, a gyereket is magammal rántva.

- Áúúú! – nyikkan elégedetlenül – Mit csinálunk itt?

- Várunk.

- Mire? – elégedetlenkedik, mintha nem lenne egyértelmû.

- Nem mehetünk egyenesen a hajóhoz, lehet, hogy figyelte merre megyünk. – szemforgatva felelek, mire püffögve keresztbe fonja karjait mellkasa elõtt. Nem érdekel, ha nem tetszik neki a döntésem, hisztizzen csak. Egy darabig így fortyog magában, majd újra megszólal:

- Szívesen egyébként.

- Mit szívesen?

- Hogy kihúztalak a bajból. Meg se tudtál szólalni, amikor haza akart kísérni. – hogy mit merészel ez a kölyök! Hihetetlen! Mit képzel magáról???

- Miattad keveredtünk bajba, egy szavad nem lehet! Ha nem lopkodtál volna, össze sem találkozunk vele! Jobban teszed, ha csöndben maradsz. – hordom le idegesen, nehezen fogom magam vissza, hogy ne kiabáljak.

Ezután megint csak keresztbe font karokkal motyog magában, de megpróbálok oda sem figyelni rá. Ostoba kölyök. Nem elég, hogy miatta az egész város, köztük Holang is felfigyelt ránk, még meggondolatlanságokat is beszélt. Remélem, Dong jól megbünteti majd.

Várakozunk egy ideig, a fal tövében lapulva, majd egy idõ múlva ismét megindulunk a hajó felé. Ezúttal szerencsére semmi akadályba nem ütközünk, hamar oda is érünk, ám Dong-ot sehol sem látom. Miközben én õt keresem tekintetemmel, hallom, hogy Mo azzal dicsekszik, hogy lerázta Holangot, de nincs idõm idegeskedni rajta, mert leköt az aggódás. Még nem ért volna vissza? Remélem nem keveredett bajba… - ekkor azonban kivágódik szobája ajtaja és az enyémekhez hasonló érzelmekkel arcán lép ki rajta. Nagy kõ gurul le a szívemrõl, hogy mégis itt van és nem esett bántódása, õ viszont mérgesen csörtet felénk.

- Te idióta, hol voltatok? – megragadja mindkét vállam, arra számítok, hogy megüt vagy valami, ha már idiótának nevezett, azonban magához ölel, de olyan szorosan, hogy levegõt is alig kapok. – Mi tartott ennyi ideig? Nem esett bántódásotok? – vizslatja arcom, jobb kezével ide-oda fordítgatva.

Mintha nem is várna semmi választ, maga után húz a szobájába, becsukja mögöttünk az ajtót, s engem annak döntve azonnal ajkaimra tapad. Meglepetten próbálom viszonozni csókját, ez azonban most mérges, akaratos csók, nem olyan gyengéd, mint az eddigiek. Olyan hevesen tépi az ajkaim, hogy talán ennek hevében, talán szándékosan, kiharapja alsó ajkam, s szinte azonnal megérzem saját vérem ízét a számban. Õ is észleli a furcsa ízt, el is válik tõlem, én pedig félve emelem jobb kezem a sebre. Felszisszenek a csípõ érzésre, már megint a sírás szélén állok. Miért ilyen erõszakos, ennyire mérges lenne rám?

- Azt hittem, valami bajba keveredtetek! – hangja idegesen cseng én pedig lehajtott fejjel, félve válaszolok.

- Hát… úgy is volt… - mindent elmesélek neki, szóról szóra. A végére már rá merem emelni a tekintetem, szemében vegyes érzelmek kavarognak. – Sajnálom, hogy kirohantam a kocsmából… nem akartam ezt a sok galibát okozni.

- Nem a te hibád. – most már lágyabb hangon szól hozzám, amíg meséltem egyszer sem szólt közbe. – Az a lényeg, hogy sikerült épségben ideérnetek.

- A-azt még el sem mondtam, hogy miket tudtam kihallgatni. – fejével int, hogy akkor mondjam, így hát újra megered a nyelvem.

Miután kicsit össze-vissza, de sikerült mindent elmondanom neki, úgy dönt, hogy ezt jobb, ha megvitatja He Tiannal, s magamra hagy a szobában.

Egy darabig csak ülök gondolataimba merülve, emésztgetem a mai nap sokkoló eseményeit. Nem tudom, mennyi idõ telhet el így, egyszer csak észre veszem, hogy a ruháim, amiket még a kocsmában cseréltem át, az ágyon hevernek. Azonnal visszaöltözöm azokba a darabokba, egy perccel sem szeretném tovább viselni ezt a kirívó göncöt. Pont mire rendbe szedem magam, Dong is visszatér.

- Még meg sem köszöntem neked a segítséged. – lépked felém, látszólag nyugodtabb, mint mikor elhagyta a helyiséget – Köszönöm. – csókol homlokon, amint elém ér. Nem tudom, hogyan feleljek erre, nem akarom azt mondani, hogy szívesen, hiszen végül is nem végeztem el hibátlanul a feladatomat, így inkább csak bólintok, jelezvén: rendben van. – Ne haragudj. Fáj? – simít alsó ajkamon éktelenkedõ sebre.

- Picit, de nem baj. – bárki más okoz fájdalmat, mérges vagyok. Amikor az árus meg akart ütni, akkor is azt éreztem, ha megmerészeli tenni, felfedem a kilétem és nagyon megbüntetem. De ha Õ okoz fájdalmat, csak szomorú vagyok. Csalódott, de az is sokkal inkább magamban. Ha megütne, úgy érezném, még nekem kellene elnézést kérnem, hogy olyat tettem, amivel ezt érdemeltem. Nem tudom hova tenni ezeket az érzéseket egyelõre. Talán csak azért van, mert megmentett.

- Mi lesz most? – kérdem végül, a He Tiannal folytatott beszélgetésére utalva.

- Egyelõre várunk. – sétál az ágyhoz és engem is maga mellé invitál – Valószínûleg tisztában vannak vele, hogy tudunk valamicskét a terveikrõl. Várunk, hogy lépjenek valamit.

- Értem. – bólintok. Valami azonban nagyon nyomja a szívem. Nyugtalanul babrálok a kezeimmel, ami úgy tûnik, szemet is szúr neki.

- Mi a gond? Van még valami, amit nem mondtál el?

- Nem, nincsen… - felé nézek és megrázom a fejem – csak… Rajan herceg azt mondta, hogy az eltûnésem nekik kedvez. Én… nem kellett volna elszöknöm…

Nem csodálkozom azon, hogy a legbalhésabb helyet kereste meg találka céljául. Mégiscsak herceg fontos, hogy ismerõs szemek ne zavarják meg a beszélgetésünket.  Miután kikötöttünk csapatom egyik felével megcéloztuk az említett találka, helyet, a másikat a hajón hagytam, egy kalózhajó nem maradhat védtelenül.  Két utcával arrébb is meg lehetett határozni a kocsma pontos helyét, olyan hangosan kiabáltak bent a legények. Belépve a hangos lárma alább hagyott, néhányan félve, néhányan mérgesen pillantottak rám. Elégedet mosollyal léptem mentebb. Szeretem, hogy félelmet váltok ki az emberekbõl. A pulthoz lépve megérdeklõdtem, hogy testvérem bent van –e már?  Miután a kocsmáros felvilágosított abban, hogy már bent vár szinte bevágtam az ajtót, hogy újra egymást boldogíthassuk. Nem igazán van az ínyemre ezek a találkák, de mivel a királyom/hercegem kénytelen vagyok engedelmeskedni neki, meg hát az én „ drága” féltestvérem.

 Bent félhomály fogad, csak lámpások világítják meg a sötét szobát. A szoba közepén egy selyem függöny takarja el testvérem alakját csak a sziuletjét látom, de nem kell nagy ész hozzá, hogy tudjam ott lapul mögötte. Nem bíz semmit se a véletlenre. Még idebent is takarja valódi kinézetét. Legényeim nem is tudják, hogy hercegük itt az igazi góré.  A függöny takarásában kényelmesen helyet foglalok elõtte egy díszpárnán. Már javában kortyolgatja valamelyik legyõzött királyság méreg drága teáját. Kissé undorral figyelem és már emelném is el az elõttünk lévõ kis asztalról egy pohár rumot, de õ rácsap a kezemre. Kardot rántanék, de ekkor eszembe jut, hogy õ a királyom, aki egyben a bátyám is. Ezt a szívást!

-       -  Lehet, hogy kalóznak neveltek, de még csak egy kölyök vagy. - mondja fel se pillantva rám.  

-        - Cööh, mondja az, aki még az öreget se tudja eltenni láb alól, és még te akarsz király lenni? Mire meghal az öreg, már nyugdíjba is vonulhatsz. - felelem neki szokásos szemtelen stílusomban.

-Nem felel, csak egy egészen apró mosoly kúszik az ajkára. Úgy utálom a nyugodt személyiségét. Ezt az öregtõl örökölte.

- Tudod, hogy mindenhol azt rebesgetik, veszélyes ellenfél. - Vált hirtelen témát. Persze nem kell sokéig gondolkodnom, hogy tudjam, kirõl van szó. A vörös ördög! Persze, hogy erõs, ha nem lenne, az nem lenne, retteget kalóz. Igazi ellenfél számomra.

- Az az ellenfél, amelyik nem veszélyes, nem is ellenfél. – felelem neki kissé kioktató stílusban. Az az idegesítõ nyugodt mosoly ismét az ajkára kúszik.

- Ez igaz .- feleli

- Hogy állnak a palotában a dolgok? Meddig kell még tizedelnem a katonákat? – kérdezem kissé türelmetlenül, hisz nem õ végzi a piszkos munkát, meg ez elégé unalmas folyton folyvást csak amatõrökbe ütközünk. Ezek nem katonák, hanem egyszerû földi patkányok.

- Még nincs elég nagy pánik. Bár a hercegnõ eltûnése nekünk kedvez. – hát nem tudom, én semmi változást nem tapasztalok. morfondírozok magamban durcásan. Én csak azt látom, semmi akció sincs.

- Én továbbra sem értem, miért nem üzenünk hadat és foglaljuk el a királyságot…- felelem kissé durcásan, ami harsány nevetést vált ki belõle.  Jellemben tiszta apánk. Csak külsõben ütött az anyjára.  Egész gyerekkorom abból állt, hogy csak a hátát láttam. Õ volt a herceg én meg csak egy becsúszott poronty apánk emiatt semmibe is vett, majd elkezdte a kiképzésemet, hogy igazi gyilkoló gép legyek a család számára. Amikor a bátyám élete veszélybe került engem vontak felelõségre pedig még csak 7 éves voltam. A büntetést a mai napig magamon viselem. A saját apám égette a húsomba, hogy sose feledjem azt a napot. Hát nem is feledtem azt elhihetik. Egyáltalán nem tartoztam közéjük bárhogy is igyekeztem, nekik semmi se volt jó. Gondolataimból bátyám hangja hozott vissza.

- Egyszerû, öcsém, már rengetegszer elmondtam. Ha eléggé fenyegetve érzik magukat, felajánlom Sevuna segítségét, így aztán szépen lassan elérhetjük, hogy ne csak katonailag függjenek tõlünk. Ha hadat üzennénk, nem biztos, hogy sikerrel járnánk. Egy országot nem lehet csak úgy lerohanni és elfoglalni, mint egy rivális kalózhajót. – téved, minden lehetséges, csak akarat kérdése.

- Pedig mennyivel szórakoztatóbb lenne. Rajan, a hódító. Milyen jól hangzik már. – mondom neki gúnyosan. Egész életemben csak az árnyéka lehetek akkor már ki is élvezem.  A hangzavar felerõsödik körülöttünk. látszólag ez Rajant nagyon zavarja. Most én dõlök hátra, ez az egyetlen szórakozási lehetõségem ebben az elcseszett világban, mikor Rajant a pornép idegesítik.  Feláll és szétrántja a takaró függönyt.

- Mi ez a kiabálás? Mit mûveltek, ti részeg disznók?- kíváncsian kukucskálok ki mögüle. Egy fekte hajú fiatal lányt látok kirohanni a helyiségbõl. És egy félelemmel felénk pillantó egyik kalózomat. Tehát õ a ludas.

- Fõnök, sajnálom, csak az a szuka engedelmetlen volt. – hol bátyámra, hol kalózomra pillantok. Ritka látni, felzaklatott ribancot, többségében mindent tûrnek, ezért kissé gyanús lesz a szememben.

Még ki se mondom a kérdésemet testvérem egybõl parancsba is adja nekem.

-         -Menj, kövesd, de ne legyél feltûnõ, csak informálódj! – mondja, én pedig felállok majd nagyon apró módon, de meghajolok elõtte.

-        - Ahogy kívánod!

-        - Indulj!- nyugodtsága már a múlté és nem azért, mert egy szajha túl szégyenlõs volt, õ is érzi valami nagyon gyanús.

                                                  *** (Dong Huo)

Mo épp a szomszédos asztalról csent volna el egy korsó sört, amikor nagy hangzavarra figyelek fel, ami a zárt ajtó felöl jött. Aggodalom töltötte el a belsõmet, nagyon remélem, hogy Eun-nak semmi baja odabent.  Az említett madárka meg is jelenik az ajtóban ziháltan és kétségbeesve. Felállok, de õ már rám is pillant és ez már bõven elég, hogy tudjam ideje lelépni. Megragadom Mo grabancát és felvéve  a nyúlcipõt elhagyjuk a kocsmát, nem túl kalózos, de kifejezetten hasznos,ha az ember, életben akar maradni.

A nyúlcipõ sort én zárom elõl, hátul pedig Mo. 3-4 utcával arrébb állok meg csak, hogy itt már valamilyen szinten, de biztonságos, ahogy megfordulok Eun már belém is ütközik. Aztán olyat tesz, amit sose várnék el tõle. Karjaival átkarolja a nyakamat fejét meg szinte már a nyakamba fúrja, úgy engedi szabadjára könnyeit. Sír, de olyan kétségbeesetten, hogy az én lelkem is mindjárt darabokra törik. Eleinte bizonytalanul érintem meg  a derekát, de mikor a sírástól már remegni is kezd nem kell több biztatás, hogy szorosan magamhoz öleljem.

Percekig állunk így, Mo kivételesen csöndben figyeli a perceket.  Kellett egy kis idõ, hogy össze tudja szedni magát, beszédre nyitná a száját, de egy csókkal elnémítom.  Miután szétváltunk megrázom a fejem jelezve neki, hogy nem kell semmit se mondania, mert ha megtudnám mit tettek vele odabent azonnal visszamennék, hogy mindenkinek a fejét  szegjem odabent.  lehajtja  fejét, én pedig intek  a piruló Mo- nak , hogy jöjjön közelebb.

-         -Ti ketten menjetek vissza a hajóhoz, de a fõutcán!- tiltakoznának, megértem, hogy beijedtek, de ez most nem a legalkalmasabb idõpont.

-        - Nincs vita, indulás!- bizonytalanul lépnek el tõlem, de egy pillanatra elkapom Eun karját Már meg se rezdül az érintésemtõl.  Ez már bizalom jele részérõl. Hálásan elmosolyodok.

-        - Eun bontsd ki a hajad! – nem érti, de úgy tesz, ahogy parancsolom. majd leveszem az ingem és ráterítem.

-         Ne rohanjatok, de ne is városnézõ tempóban menjetek, én addig igyekszem elvonni a figyelmüket, amíg vissza nem értek.

-        - Ugye nem lesz bajod?- kérdezi hirtelen Eun kissé rémülten. – homlokon csókolom, ami miatt a fejébe szökik a vér.

-        - Vigyázni fogok.

                                                      *** (Holang)

Már-már azt hittem megléptek elõlem, amikor egy fekete hajzuhatagra figyelek fel az utcai tömegen. A szél lágyan belekap és sietõs léptei miatt táncra hívja a fekete hajszálakat. Igazán szemet gyönyörködtetõ jelenség volt, de most erre sajnos nincs idõm.  A fõutcán igyekeztek csendben elosonni az emberek között. A nagy tömeg miatt sikerrel is jártak volna, ha nem én lettem volna az, aki épp üldözi õket.  Egy kölyök is vele volt. Nocsak, kezd nagyon érdekes lenni. Csendben utánuk eredtem. A kölyök diktálta a tempót, a lány karját erõsen fogta nehogy elszakadjanak egymástól a nagy tömegben.  Az egyik árus viszont az útjukat állta.

-         -Te tolvaj!- sziszegte szikrázó tekintettel a gyermeknek, aki értetlenül pillantott fel a nála jóval nagyobb hústoronyra.

-       -  Összetéveszt valakivel. - és már kerülte is volna ki, de az árus elkapta, majd grabancánál fogva a magasba emelte a fiút.

-        - Engedjen el!- igyekezett volna kiszabadulni, de túl gyenge volt õ ehhez.

-        - Kérem uram, nem tett õ semmi rosszat. Biztos összekeveri egy másik gyerekkel.

-         -Azt mondod, hazudok asszony!- ütésre emelte volna a kezét és mivel belém is szorult némi illedelmesség jobbnak láttam, ha kisegítem õket. Elvégre nem tudják, hogy követem õket. És, ha jó pontot szerzek nálunk talán több infót is megtudhatok róluk.

Kardomat elõvéve különösebb erõfeszítés nélkül vágtam le azt a karját, amelyikkel a gyereket tartotta. A nép felismerve rémülten hátat fordítottak nekünk és úgy tettek mintha mi sem történt volna. Az árus persze ordított, mint a fába szorult féreg, a két kis kémem pedig falfehér arccal néztek hol rám, hol a saját vérében fetrengõ nagydarab férfira.

A fekete hajú nõ remegve sietett oda a gyerekhez, miután megbizonyosodott róla, hogy jól van remegve hajolt meg elõttem.

-        - Kö..kö..köszönöm. -  a gyerek viszont váratlanul megszólat miközben határozottan rám mutatott.

-        - Te voltál az, aki harcolt Dong ellen. Te vagy az a kalóz!- a fekete hajú szépség azonnal betapasztotta a kölyök száját.

-        - Bocsásson meg neki túl nagy a fantáziája. Kérem, nézze el neki hisz még csak gyerek. - kezd nagyon idegesíteni a magázódása.

-       -  Már ne haragudj, de látszólag te vagy az idõsebb megtennéd, hogy nem magázol? Nagyon idegesít. - túrtam bele közép hosszú barna hajamba.

-       -  Persze. – nyögte egészen halkan.

-         -Szóval láttátok a harcunkat? – kérdeztem érdeklõdve.

-         -Igen és… - a kölyök nem tudta folytatni, mert a nõ épp azon igyekezett, hogy ne csak betapassza a kölyök száját, de meg is fulladjon tõle. Végül elengedte és erõs köhögés közepette melyet a gyerek produkált miatta folytatta.

-        - Igen a partról láttunk, mint mindenki más.

-        - Érdekes, nagyon jós szemetek lehet.

                                     *** ( Dong Huo)

 Az elsõ amit furcsáltam nem láttam senkit, se aki akár a nyomunkba szegõdött volna, mintha kocsma népe észre se vette volna a távozásunkat. A második pedig a fõutcán egy karját elvesztõ árus, aki csak azt kiabálta mocskos kalózok. Pedig amilyen sok vért vesztett kész csoda volt, hogy még élt.  Aztán a hajóra visszaérve elsõ dolog, ami feltûnt, hogy a két jómadár sehol se volt.  Kabinom ajtaját mérgesen feltépve a nyugodtan olvasgató, He Tian gallérját megragadtam. Ha bajuk esik, én nem tudom, kit fogok elõször kivégezni. Talán magamat?

-        - Hol vannak? – egy pillanatra nem értette mirõl beszélek majd miután leesett neki felettébb könnyedén kezelte a helyzetet.

-        - Mo biztos kitérõt iktatott be maguknak, de amúgy is te hagytad el õket.

-        - Nem, megmondtam nekik, hogy jöjjenek ide vissza gyorsan és csendben.

-        - Miért is? – pillantott rám mérgesen.

-        - A kocsmában találkoztunk Holang- al.

-        - Nagyszerû, és egy ital mellett megbeszéltétek az élet apró ügyes bajod dolgait. - mintha némi szarkazmust véltem volna felfedezni a hangjában.

-       -  Nem egészen….- és mindent elmeséltem neki. Persze nem igazán örült a hallottaknak.

-         -Normális vagy?  Eun bõrét vitted vásárba.

-         -Köszönöm, ezt én is tudom, mondj valami újat.

-         -Hát inkábba az ellenkezõjét produkálod, csak a szerencsédnek köszönheted, hogy kisebb kellemetlenséggel, de megúszta.  Pedig lehet volna ebbõl sokkal nagyobb baj is. – már vágtam volna vissza neki, amikor is kintrõl kiabálás csapta meg a fülünket. Kilépve a kabinomból egy felettébb lelkes Mo- ba  és egy teljesen letaglózott Eun-ba ütköztem.

-         -Te idióta, hol voltatok? – ragadtam meg Eun két vállát és meg se várva válaszát szorosan magamhoz öleltem õt.

- Remélem jó hatással leszel rá a jövõben. – súgja a fülembe. Nem tudom ezt mire vélni, ráadásul váratlanul is ért, hogy hozzám szólt. Nem válaszolok, hiszen nem is értem, mit akart ezzel, de úgy tûnik, nem zavarja, máris kifelé tart az ajtón.

- Mit képzelsz! – Dong utána kiált, és hozzá is vág valamit, de az csak az ajtón csattan. Rám néz, én meg még mindig nem tudom, mi folyik itt, így továbbra is csak nagyokat pislogok. Elpakolja, amiket elõvett és az én kezembõl is kiveszi a könyvet.

- Ideje elkezdeni a napot! – borzol bele hajamba, mire gondolkodás nélkül ellököm a kezét. Megint kinevet, majd magamra hagy.

Egy darabig meredek a csukott ajtóra, s gondolataim a palota felé kalandoznak. Nem tudom, mennyire lehet korán, de már biztosan keresnek. Lassan egy napja eltûntem, valószínûleg feltûnt már nekik. Szegény Jung-im, képzelem, mennyire aggódhat értem… talán kellett volna hagynom valami üzenetet, ha másnak nem is, de neki. Annyi mindent megtett értem, én meg most ennek teszem ki cserébe. Összefacsarodik a szívem ezekre a gondolatokra. Drága Jung-im…

Na és Rajan herceg! Fogadni mernék, hogy forr az idegtõl az eltûnésem miatt. Sajnálom, hiszen a róla terjengõ szóbeszéd ellenére velem nagyon is kedves volt, nem érdemelte volna meg, hogy így felültessék. Nem akart õ semmi rosszat, csak egy jövedelmezõ, mindkét fél számára kedvezõ házasságot kötni. Ez természetes, sõt trónörökösként talán kötelessége is. Ráadásul olyan messzirõl ideutazott. Minden mennyivel egyszerûbb lenne, ha soha nem titkolták volna el, hogy fiú vagyok. De most már kár ezen rágódni, ki tudja, milyen messze hajóztunk, és egyébként is, ha akarnék sem tudnék visszamenni.

Felballagok a fedélzetre, páran érdekes tekintettel méregetnek, de próbálom figyelmen kívül hagyni. A korláthoz sétálok, s kicsit kihajolok rajta, a menetszél belekap a hajamba, a habzó hullámok látványa pedig mosolyt csal az arcomra. El sem hiszem, hogy megtettem. Még nem sikerült teljesen felfognom, hogy végre meg mertem lépni, amire már annyiszor gondoltam az évek során. Hihetetlen érzés szabadnak lenni, és bár igaz, hogy még csak második napja, hogy elszöktem, de máris messzebbre ellovagoltunk a hullámok hátán, mint ameddig valaha eljutottam. Még egy kicsit elõrébb hajolok, hagyom, hogy a nedves, sós levegõ az arcomba csapjon. Sosem éreztem még ennyire, hogy élek.

- Ha megcsúszik a kezed a nyirkos korláton, könnyen kiesel ám! – zökkent vissza a valóságba He Tian hangja, s ránt vissza grabancomnál fogva a hullámok fölül. – Nehogy valami bajod essen, a kapitány még a végén mérgében megtizedelné a legénységet, amiért nem tartottunk szemmel. – dorgál meg, ahogy Jung-im is tette mindig… szörnyû érzés mar ismét a szívembe, máris honvágyam lenne? Nem… - rázom meg a fejem – csak dajkám hiányzik. He Tian közben tovább is állt, én meg nem igazán tudom, hogy most mit kezdjek magammal. Talán felfedezem a hajót, vagy… Mo Guan!!! Hiszen rám bízta, ki tudja, mit csinálhat most az a csirkefogó. Azonnal a keresésére indulok, és nem is telik el sok idõ, mikor meghallom hangját. Éppen egy másik matrózt bosszant, s ugyan szívem szerint hagynám, hagy veszõdjön vele a másik, lelkiismeretemnek köszönhetõen mégis odaszólok. Mégiscsak én lettem megbízva a gyerek felügyeletével.

- Mo Guan! Csak hogy megvagy! – lépek melléjük. A nagydarab kalóz amolyan „könyörgöm vidd el innen a kölyköt” tekintettel mered a szemembe, én pedig, hogy legalább egy ember kedveljen a legénység közül, így is teszek.

Remélem ma nem fog kimászni az ablakon és messzire elkerüli a magas helyeket. Vajon szeret olvasni? Vagy tud egyáltalán? A palotán kívül is nagyon sokan nem tudnak, õ meg ráadásul egy magára hagyott gyerek. Kérdésemnek hangot is adok, miközben kezemet hátára téve vezetem egy nyugodtabb részére a hajónak.

- Mondd csak, szeretsz olvasni?

- He? Olvasni? Nem is tudok. – röhögve válaszol. Felcsillan a szemem, ugyanis abban reménykedem, hátha szeretné, hogy megtanítsam. Akkor legalább nyugalomban töltenénk a napot és nem okozna semmi galibát.

- Szeretnéd, hogy megtanítsalak? Nem nehéz, csak gyako-

- Pff nem kell, az olvasás amúgy is unalmas. – szavamba vág, amivel kissé feldühít. Azért az idõsebbet mégiscsak illik végighallgatni, de úgy látom semmi jó modort nem vertek belé. Dong Huo igazán megnevelhette volna. Elszámolok magamban tízig, nem akarok dühöngeni, és nem az én dolgom illemre tanítani.

- Nem is tudsz olvasni, akkor meg honnan vagy benne olyan biztos? – kérdezem csípõre tett kézzel.

- Játszani sokkal izgalmasabb. Kapj el! – azzal már el is futott. Hogy tudja ilyen gyorsan szedni azokat a nyurga lábait? Utána eredek, de beletelik egy idõbe, mire sikerül elkapnom a grabancát.

Egésznap megy a kergetõzés, teljesen kifáraszt. Rengeteg energia kell ehhez a gyerekhez, az egyszer biztos.

- Mo Guan, állj meg az ég szerelmére! – lihegem a térdeimen támaszkodva, hajam csapzottan az arcomba lóg, ami a sok futástól egy paradicsom pirosságával vetekszik. Hirtelen felsikkantok, ez az átkozott már megint az oszlopra mászik fel. Ha leesik és összetöri magát, Dong biztosan felelõsségre vonna. – Gyere le az erkélyrõl! Nem hallod? – kiáltom fel neki, de a Mo helyett, a többi kalóz nevetését kapom válaszul. Páran még össze is súgnak és szavaimat ismételgetik, az én hangomat imitálva. Hát ez rémesen kínos. Nem is tudom, hova nézzek szégyenemben

- Föld! – kiált fel a fiú, s ujjaival a távolba mutat.

Föld… máris újra kikötünk? Azt hittem ritkábban állnak meg a kalózok, a történetekben, amiket olvastam mindig hosszú hetekig sodródtak a nyílt vízen. Azt ígértem magamnak, a következõ állomáson megszököm, hiszen tényleg nem szeretnék részt venni a másik kalózzal való csatározásukban. Viszont így, hogy ilyen hamar szállunk újra partra, még nem határoztam el magam teljesen. Kicsit félek, nem tudom, hogyan léphetnék le, hiszen annyian vannak. És attól is tartok, ha esetleg rajtakapnának, Dong mérges lenne. Ki tudja, mire lenne képes, ha feldühítem. Az pedig, hogy hálátlanul eltûnnék, amikor õ kockáztatja, hogy királyi sarjat szöktet, biztosan nagyon feldühítené. Mitévõ legyek…

Mikor partot érünk, látva, hogy a legénység fele a hajón marad, másik fele pedig a homokba ugrik, nem tudom, leszálljak-e vagy sem. Kis ideig tétlenül ácsorgok egy helyben, ám mivel Dong Huo is elhagyta a hajót, úgy döntök, jobb ha vele tartok. Felé indulok, éppen a szakáccsal beszél, vagy inkább vitatkozik, miközben szorosan fogja Mo Guan kaját, nehogy elszaladjon a kis gézengúz. A kissé testes férfi azon problémázik, hogy a kapitány miért mentette meg és hozta magával a gyereket, mintha az az egy plusz utas annyira nagy terhet jelentene a legénység számára. Ha nehezére esik egy gyereknek fõzni, minek áll szakácsnak? Pont mikor odaérek, mondja is a nevem, s szól, hogy vele kell tartanom.

Egy jó ideig csendben sétálgatunk. Mindenfelé bámészkodok, még sosem jártam másik városban. Egészen lenyûgöz, s izgalommal tölt el, úgy érzem magam, mintha felfedezõ lennék. Újfent elkap az a különös érzés, ami reggel is a hajón. Szinte szétfeszíti a mellkasom.

Eszembe jut, amit az imént hallottam, s hogy megtörjem a csendet, meg mert érdekel is, felteszem az újabb kíváncsiskodó kérdésemet.

- Tényleg megmentetted az életét?

- Hát, hallhattad. – ilyen egyszerûen kezeli? Mintha ez lenne a természetes, pedig általában az emberek nem mentenek meg csak úgy másokat, inkább féltik a saját életüket. Dong engem is megmentett, ha úgy vesszük kétszer is, hiszen sok-sok év szenvedése alól szabadított fel azzal, hogy megengedte, hogy a hajóján utazzak. Vörös ördögnek hívják, mégis nekem úgy tûnik, sokkal inkább jók a cselekedetei, mintsem ördögiek.

- Jó ember vagy. – adom tudtára véleményemet, s tekintetemet arca helyett, a közeli erdõre szegezem. Sokáig nem jön válasz, majd végül csak érzelemmentesen annyit mond:

- Tévedsz.

Most miért mondja ezt? Hiszen jót tett. Furcsa érzelmek kavarognak szemében, arca komor, nem is néz rám. Jobbnak látom ráhagyni a dolgot. Az én véleményemet úgysem változtatja meg ennyivel, hiába mondja azt, hogy „tévedtem”. Igaz, sok mindenben tévedek, de egy cselekedet helyességét azért meg tudom ítélni. És az elõbb három cselekedetét is jónak ítéltem.

Nem is esik köztünk több szó az úton. Hamarosan pedig lakott területre érünk, és Dong azonnal be is fordul az elsõ kocsmába.

- Csak nem családi nyaraláson vannak? – kérdezi viccelõdve a kocsmáros, miközben kitölti nekünk az italokat. Én és Mo nem kapunk alkoholt, de nem is bánom, nem szeretem az ilyesmit. Egyetlen egyszer italoztam Kang-Dae társaságában, és akkor is hamar elnehezedett tõle a fejem. Meg nem is volt finom, még az arcomra is önkéntelen fintor kúszott.

- Hát az asszony már nagyon rágta a fülemet. – válaszolja neki Dong Huo. Nem vagyok benne biztos, hogy értettem a viccét. Most rám célzott? Amiért nõi szerep mögé bújva – jobban mondva inkább bújtatva – éltem? Mert ha igen, akkor nem vicces… számomra legalábbis nem.

Tûzhajú kapitányunk egy eldugott asztal felé terel minket, én le is ülök Mo-val, õ viszont megtorpan, és egy plakátot kezd el nézegetni. Nem sok figyelmet fordítok tettére, mindjárt õ is leül, gondolom. A kölyök ezúttal az én fülemet kezdi el rágni, hogy ha már Dong szigorú volt és nem vett neki alkoholt, legalább én tegyem meg.

- Persze, hogy aztán jól megharagudjon rám, amiért leitatom a kis védencét. – válaszomra durcásan keresztbefonja karjait és nyelvet ölt rám, amit tette leutánzásával viszonzok.

Mindeközben Dong is csatlakozik hozzánk és míg õ mintha figyelne valamit, engem Mo Guan folytonos csacsogása köt le.

- Naaaa, de ne már! Én is rumot akarok inni, mint a többi kalóz. – nyafog és a kezemen rángatja a ruhám.

- Te még gyerek vagy, és amúgy sem tudnék mivel fizetni az italodért.

- Ne csináld mááár! Megmentettelek, amikor majdnem elvitt a hullám. – emlegeti fel a nem is olyan régen történt incidenst, mire fújtatok egyet, s úgy válaszolok.

- Nem is kerültem volna veszélybe, ha nem vagy akkor is engedetlen. – most már én is keresztbefonom a karom, és morcosan nézek el a másik irányba.

- Persze, akkor is csak kihagytak a buliból. Meg most is! Diszkirimináció! Diszkirimináció! – kántálja a fülembe, én pedig elmosolyodom.

- Az diszkrimináció! – egyik mutatóujjamat felmutatva oktatom ki – Látod milyen gyerek vagy még? Beszélni se tudsz.

- Ez nem ééér! – hisztizik be végleg, aminek õszintén szólva még örülök is.

Hirtelen néma csönd lesz, felnézek, hogy mi folyik itt, és egyöntetûen minden szem az ajtóban álló jövevényre szegezõdik. Felismerem ki õ, vele harcolt Dong Huo a minap. Remek, már csak az hiányzott, remélem nem kezdenek újabb harcba. Kapitányunk szája elé tartott ujjal jelezi, hogy maradjunk csöndben, így is teszünk.

- Öreg, itt van? – kérdi a kocsmárostól, mintha csak régi cimborák lennének.

- A hátsó szobában. – érkezik a felelet.

Nem látok jól innen, egy oszlop belóg a látóterembe, de nagyjából ki tudom venni, amint a fiatal kalóz a pulton könnyedén átvetve magát eltûnik a ponyva mögött. Dong azonnal felugrik és a pult mögé siet õ is. Megijedek, tényleg nem szeretném, hogy itt essenek egymásnak és kocsmaverekedés törjön ki. Megpróbál õ is bejutni a minden bizonnyal titkos helyre, de a kocsmáros megakadályozza ebben.

- Merre lesz a séta? – kéri számon.

- Az a kölyök a barátom, rég láttam. – nyájasan felel, de az öreget nem hatja meg vele, s végül visszakullog hozzánk.

Kis idegig meg sem szólal, azonban amikor meglátja, hogy az örömlányok milyen könnyedén bejutottak, csillogó szemekkel néz rám, én pedig nyelek egy óriásit. Rosszat sejtek.

***

Nõi ruhákkal a kezében tér vissza pont, ahogy sejtettem. Karon ragad, és a mosdóba vonszol maga után. Magamra hagy az undorító helyiségben, a ruhákat a kezembe nyomja, s biztosít róla, hogy az ajtó elõtt várakozik.

Ezek a ruhák nem olyan szépek, mint amiket nekem kellett viselnem, s bár nagyon drágának tûnnek, eléggé közönségesek, hogy úgy mondjam. Nagyon kihívó viselet és eléggé csicsás, az én ízlésemnek legalábbis. Az biztos, hogy magára vonja a férfiak tekintetét. Kiszengekre jellemzõ ékes fejdíszeket is szerzett, s még szerencse, hogy a rengeteg kiszökésemnek köszönhetõen begyakoroltam, hogyan készítsem el a hajam villámgyorsan, hiszen ha nem így lenne, hosszú-hosszú ideig készülõdnék még. Dong Huo valószínûleg nem is tudja, milyen bonyolult ezeket megfelelõen a hajamba tenni…

Mikor elkészülök nem igazán sikerül rávennem magam, hogy elhagyjam az öltözõül szolgáló helyiséget. Kellemetlenül érzem magam ilyen hivalkodó öltözékben.

- Kész vagy? – érkezik türelmetlen kérdése.

- Igen. – motyogom.

- Akkor gyere ki! – persze, hogy elsüllyedjek szégyenemben. Nemesi vér csörgedezik az ereimben és egy olcsó örömlánynak öltözve kellene megjelennem valahol… milyen megalázó.

- Nem akarok.

- A kapitányod vagyok engedelmeskedned kell.

- De…. – nyelek egyet, hiszen igaza van… de akkor is…

- Azt mondtad mindent megteszel nekem, ha kinyitom a kis aranykalitkádat. – miért kellett nekem elhamarkodott ígéreteket tennem?!

- De ez…

- Nem tudom mi a probléma, egész életedben ilyen ruhákat hordtál….. oké talán nem ilyen kihívó darabokat. – Na, ez az! Tisztességes öltözetben már régen kiléptem volna ennek a fertõzónának az ajtaján.

- A lényeg így könnyen be tudsz jutni hozzájuk, hogy kihallgathasd a beszélgetésüket. – hogy idegen férfiak legeltessék rajtam az éhes szemeiket…

- Dong! – bizonytalan nyögöm nevét, inkább csak magamnak. Ahj, én igazán nem szeretném magamra haragítani, de ez amellett, hogy számomra szörnyen megalázó, nagyon kockázatos is. Mi van, ha valamelyik fickó rám veti magát? Elvégre megtehetik, ezért mennek hozzájuk ezek a lányok…

- Bízz bennem, nem lesz baj. – jobban örülnék, ha õ is velem jönne, de tudom, hogy erre nincs mód. Legnagyobb sajnálatomra. Akkor elhinném, hogy nem lesz baj.

Végül csak elõbújok, tényleg nem akarom feldühíteni, de lábaim továbbra is reszketnek. Mikor meglát, alaposan végigmér és nyel egyet, ezzel engem elképesztõen zavarba hozva. Tekintetével szinte felfal, s megijesztenek az ezzel kapcsolatos érzéseim. Tetszik. Tetszik, ahogy rám néz, annak ellenére is, hogy milyen színvonalon aluli viseletben állok elõtte. Jól esik, hogy tetszik neki a megjelenésem, bárcsak tudnám miért. Nem kéne, hogy ez a kedvemre legyen… Mi történik veled Eun-jae?

- Menj be és szerezz minél több információt a kis kalózunk ügyködésérõl! – utasít, és mutatja is, hogy menjek. Félek, nagyon félek.

- De mi lesz, ha hozzámérnek? Mi lesz, ha valami baj történik? És mikor jöhetek ki? Mi van, ha ki sem engednek? Mi lesz ha… - következõ kérdésemet már nem tudom befejezni, leint és bíztatóan néz rám.

- Nem lesz semmi baj! Nyugodj meg, csak ne pánikolj, mert az gyanús lenne. Akkor jössz ki, amikor szeretnél és lehetõséget látsz a feltûnésmentes kijutásra. – bólintok, õ elmosolyodik, megnyugtat.

Mélylevegõt veszek, hosszan kifújom, majd újra és újra megismétlem ez a metódust. Remegésem lassan alábbhagy, ahogy próbálom megemberelni magamat. Igaza van, a pánikolással csak magamra vonnám a figyelmet és gyanút keltenék. Nem okozhatok galibát… és csalódást sem. Ennyit igazán meg kell tennem az óriási szívességéért.

Az elrejtett ajtó felé indulok, lehajtott fejjel megyek oda, nem merek még csak felnézni sem, és azt sem akarom, hogy a kocsmáros felismerjen az elõbbrõl. Beenged, engem pedig érdekes, tömény illat csap meg az ajtón belépve. A hirtelen ért ingerre fel is kapom a fejem. A szoba színes szõnyegekkel és faliszõnyegekkel van kidíszítve, a földön kényelmes párnáknak tûnõ ülõalkalmatosságok hevernek, rengeteg drága holmi szanaszét. Hamar felfedezem, hogy az erõs illat a több ponton is elhelyezett füstölõkbõl fakad, és az is szemet szúr, hogy nincsen egyetlen ablak sem, gyertyákkal és lampionokkal világítják meg a viszonylag tágas helyiséget. A szobát férfiak és kiszengek sokasága tölti meg, illetve van egy kissé áttetszõ ponyvával eltakart külön rész is. A ponyva mögött lévõ világításnak hála két férfi, egy kisebb és egy izmosabb alakja vehetõ ki. Pár szem rám szegezõdik, ám semmi gyanús, valószínûleg csak felmérik a friss húst. Ami még feltûnik, hogy a férfiak nem teljesen olyan kalózöltözéket viselnek, mint Dong legénysége, sokkal inkább Rajan herceg különös öltözékére hajaz az övék is. Meg egyáltalán, a kinézetük is. Legalábbis a legtöbbnek.

- Hé, szépségem! – mutat rám egy, az elkülönített páholyhoz közel ülõ férfi, undorító vigyorral az arcán. – Gyere csak ide! – int és én nagyot nyelve teszem meg felé az elsõ lépésem. Rettegek, de igyekszem elrejteni érzéseim. Megállok elõtte, az az igazság, nem tudom, mit kellene most tennem, fogalmam sincs, mi is pontosan az örömlányok dolga. Körülnézek, s látom, hogy a legtöbben férfiak ölében ülnek, van, aki masszírozza az egyiket, s olyan is akad, aki go-t játszik a vele szemben ülõvel. Õszintén remélem, hogy nekem is az utóbbihoz hasonló feladatot kell majd ellátnom.

- Na, mire vársz, cica? Tölts nekem inni, és ülj csak szépen az ölembe, hadd nézzelek meg közelebbrõl is! – paskolja meg combját, ezzel nyomatékosítva szavait. Muszáj megtennem, bármennyire is undorodom tõle. Nehéz megállnom, hogy ne fintorogjak. Töltök neki, s nagy nehezen helyet foglalok ölében. Most áldom az eget, hogy ennyi füstölõt égetnek, így legalább a belõle áradó undorító alkohol szagot nem érzem annyira. – Igazán ritka szépség vagy te. – arcomba hajolva köpi a szavakat. Szó szerint köpi õket. Visszataszító, gyomrom beleremeg gusztustalan közelségébe. Bárhol máshol szívesebben lennék.

- Köszönöm, uram. – bököm ki nagy nehezen. Az õ dicsérete egyáltalán nem esik olyan jól, mint, ha Dong Huo mondaná ezt. Sõt egyáltalán nem esik jól. Rosszul érzem magam, hogy egy ilyen alja férfi tesz megjegyzéseket a külsõmre.

- Addig kell kiélveznem a társaságod, amíg a herceg észre nem vesz téged, akkor biztosan magának akar majd. – fröcsögi még mindig arcomba hajolva. Herceg? Miféle herceg? Csak nem…?

Jó is, hogy mondta, így emlékeztet, miért is vagyok itt. Információt kell szereznem, de eddig az egyetlen, amit szereztem az az, hogy ez a férfi a leggusztustalanabb, akit valaha láttam. Arcát is rövid szõrzet borítja, hiányzik pár foga, és csálén állnak a szemei. Ha a palotában maradtam volna, ilyen embert a közelembe se engednek… Nem, nem szabad erre gondolnom, életem legjobb döntése volt, hogy eljöttem onnan.

- Megmasszírozzam esetleg, uram? – egyáltalán semmi gusztusom hozzáérni ehhez az alakhoz, de meg kell tennem, amire Dong megkért, és úgy jobban tudnék hallgatózni, nem venné észre az arcomon sem, ha nem itt járok. Meg… úgy legalább nem köpködne az arcomba.

- Milyen remek ötlet, angyalom. Pattanj csak! – csap a fenekemre. Megdermedek, ezt meg, hogy merészelte? Legszívesebben a tudtára adnám, hogy ki vagyok és levágatnám a karját elõzõ tette miatt. Undorodom, Istenem, annyira szeretnék máshol lenni. Már szinte könnyeimmel küszködöm, s amikor mögé térdelek, és elkezdi levenni ingét, biztossá válik számomra, hogy ennél rosszabb élmény sokáig nem fog még érni. Kezemre nézek, majd hátára, újra a kezemre, majd újra a hátára, és már nem tudom visszatartani az arcomra kúszó undort. Körbenézve megpillantok egy nagy, kényelmesnek tûnõ párnát, a páholyhoz sokkal közelebb, s gondolok egyet, ha már ezt kell csinálnom, legalább a lehetõ legjobban csinálom, s ennek fejében vetem fel az elõttem vetkõzõ undormánynak az ajánlatot.

- Mi lenne, ha arra a párnára ülne inkább? Sokkal kényelmesebbnek tûnik. – még egy kényszeredett mosolyt is ajkaimra erõltetek, a férfinak pedig tetszik az ötlet. Máris mozdul és nagy nehezen átvonszolja magát a másik helyre én pedig mögötte térdelve nagy nehezen ráveszem magam, hogy hozzáérjek az izzadt hátához. Még olajat sem kell rákennem, hogy könnyebben mozogjon a kezem. Származásom ellenére ilyet kell tennem… abban sem vagyok biztos, hogy a közeljövõben tükörbe fogok tudni nézni. Mormog, hogy milyen jól csinálom, meg mondja, hogy hol csináljam én viszont inkább a fülelésre koncentrálok.

- Tudod, hogy mindenhol azt rebesgetik, veszélyes ellenfél. – üti meg az ismerõs hang a fülemet, bár nem hallom tisztán, hiszen a hangzavar van körülöttünk. Nem jövök rá azonnal, hogy kinek a hangját hallom, de van egy sejtésem, és ha mindent összevetek, nem is olyan lehetetlen.

- Az az ellenfél, amelyik nem veszélyes, nem is ellenfél. – érkezik a magabiztos válasz, ez szerintem a fiatalabb kalóz lehet.

- Ez igaz.

- Hogy állnak a palotában a dolgok? Meddig kell még tizedelnem a katonákat? – minden figyelmemet a beszélgetésükre fordítom, de még így is nagyon nehezen veszem ki a szavakat.

- Még nincs elég nagy pánik. Bár a hercegnõ eltûnése nekünk kedvez.

- Én továbbra sem értem, miért nem üzenünk hadat és foglaljuk el a királyságot…

- Egyszerû, öcsém, már rengetegszer elmondtam. Ha eléggé fenyegetve érzik magukat, felajánlom Sevuna segítségét, így aztán szépen lassan elérhetjük, hogy ne csak katonailag függjenek tõlünk. Ha hadat üzennénk, nem biztos, hogy sikerrel járnánk. Egy országot nem lehet csak úgy lerohanni és elfoglalni, mint egy rivális kalózhajót.

- Pedig mennyivel szórakoztatóbb lenne. Rajan, a hódító. Milyen jól hangzik már. – a név hallatán egy pillanatra megáll a kezem a mozgásban. Sejtettem! Hiszen minden egybevág.

Nehezen emésztem meg a hallottakat, de nincs is lehetõségem nagyon elmerülni a gondolataimban, mert az elõttem ülõ megragadja a kezem, mire borzongás fut végig a hátamon.

- Nem mondtam ám, hogy megállhatsz, cicus. – hangja fenyegetõ, kezemet elõrébb húzza, így nekifeszülök hátának. Ne, fúj ne. Túl közel van, ez már tényleg túl közel. Már a füstölõ sem nyomja el a belõle áradó bûzt. Ahogy az alkohol keveredik az izzadtsággal, szinte már a szememet csípi. Nem bírom tovább ezt, muszáj elmennem. Sõt jobb is, ha elmegyek, mert ha netalán Rajan herceg kilépne a takarásból, azonnal felismerne.

Már nem érdekel, hogy mit kellene tennie egy kiszengnek, kitépem a kezem a szorításából és azonnal az ajtó felé sietnék, de visszaránt.

- Nem mész te sehova, szajha! – csattan az erõteljes pofon arcomon. Könnyeim már majdnem utat törtek maguknak, de minden erõmmel visszatartom õket.

- Engedjen el! Ne merészeljen így hívni! Engedjen, nem hallja? – ellenkezek, miközben õ a földre teper. Valaki segítsen! Kérem! Kezei már ruhám alatt kutakodnak, egyre feljebb vezeti mocskos mancsait a lábamon, kis híján kényes pontra ér, ám ekkor;

- Mi ez a kiabálás? Mit mûveltek ti részeg disznók? – csattan Rajan hangja élesen, mire a fölöttem terpeszkedõ „részeg disznó” azonnal feláll, én pedig fel sem nézve rohanok ki a szobából. Talán nem látott meg, de ha mégis, azt csak magamnak köszönhetem.

- El kell tûnnünk! – jelzek gyorsan Dongéknak, s máris a nyomomban vannak. Hamar beérnek, egymás mögött futunk perceken át.

Nem hiszem el, hogy ez történt. Ilyen mocskos, undorító emberrel kellett ilyen közeli interakcióba kerülnöm… és még kezet is emelt rám. Fogdosott! Úgy érintett, mint még soha senki. Mind két kezét tõbõl levágathatnám. Meg is tenném. És az információk, amiknek birtokába jutottam… Az ország veszélyben van és a szökésemmel csak kedveztem a veszély forrásának. Értesítenem kéne apámat Sevuna álnok tervérõl… de hogyan? Hogy magyaráznám meg, hogy hogyan jutottam az információhoz? Talán el sem hinnék, hogy igaz, hiszen ha azt hiszik, elraboltak, üres fenyegetésnek is vehetnék. És én még sajnáltam Rajant, amiért ott hagytam. Én naiv. Mikor elég messze érünk, Dong megtorpan, õ futott legelöl. Hirtelen áll meg, s mivel azonnal meg is fordult mellkasának ütközöm. Abban a pillanatban, karjaim nyaka köré fonódnak, már nem tudok megálljt parancsolni könnyeimnek. Arcomat nyakába fúrva sírok, s ha nem tartana erõs karjaival, már a földre rogytam volna. Túlságosan felzaklattak, mind a történtek, mind a hallottak. Ez a megaláztatás, az ütés, hogy még nagyobb veszélybe sodortam az országom. Egyszerûen csak túl sok.

- Nem neked találták ki a tengeren való hajózást. Hamar cápa eledel lenne belõled. – végig fut a hideg a hátamon a gondolatra, de inkább válok cápaeledellé, csak jussak innen messzire.

- Gyorsan tanulok, nem leszek láb alatt, bármit megteszek azért, hogy önnel tarthassak. – próbálom tovább gyõzködni.

- Akkor le is szopsz minket szépségem egy-egy hosszú út alatt, ha nincs nõ te is megteszed majd. – gúnyosan nevetõ társaira nézek, de bevallom, nem vagyok benne biztos, hogy mit is jelent pontosan, amit mondtak. Rengeteget olvastam és volt, hogy pajzán könyvek kerültek a kezembe, de szégyelltem magam olyasmit olvasni. Azt hiszem, egy ilyen könyvben találkoztam már ezzel a szóval, de nem igazán emlékszem. Dong Huo lesújtóan néz rájuk, mire elcsendesülnek, s õ ismét zavart ábrázatomra néz.

- Tudod-e , hogy miféle ember vagyok? – fejrázással felelek. Tulajdonképpen tényleg fogalmam sincs, alig pár napja bukkant fel az életemben. Azt tudom, hogy minden bizonnyal veszélyes alak, hiszen félnek tõle, és most már azt is tudom, hogy hajóval utazik. Ha mindent összeteszek a fejemben, talán kalóz lehet. Hallottam, s olvastam is már róluk, bár inkább csak az utóbbi, sosem avattak be engem szinte semmibe. Alig ismerem a világot… csak könyveken keresztül. De ha veszem a furcsa ruházatukat, hogy fegyverrel járnak, annak ellenére, hogy nem katonák, hogy rettegik a vörös szemû nevét és hozzáadom még azt is, hogy hajójuk van, csak kalózok lehetnek. Legalábbis úgy sejtem. Nem merek rákérdezni, nem akarok óriási butaságot kérdezni, remélem, elmondja magától a választ.

- Helyes akkor ez így is marad. – Tessék? Ne. Ez az ember mindig zûrzavart hagy a fejemben. Eddig azt nem tudtam eldönteni, tudja-e, ki vagyok, most meg azt nem tudom eldönteni, hogy õ kicsoda. Remek.

- Akkor… - mehetek? Fejezném be a mondatot, de a felénél a mellette álló fickónak lök. Ijedten nézek rá, de Dong Huo szerencsére azonnal magyarázatot ad rá, hogy miért vágott hozzá a másikhoz.

- Keress neki valami hozzánk méltó ruhát, lehetõleg ne legyen túl lányos. – elvörösödök szégyenemben, ha eszembe jut, hogy õ hogyan látott legutóbb az erdõben.

- Vettem, és vitorlát bontunk?

- Viccelsz, egy taknyos kalózcsemete a területemen garázdálkodik, nem hagyhatom, ezt szó nélkül, kicsit érdeklõdök még felõle, addig õt rád bízom. Ja és igen, ha már bármit hajlandó vagy megtenni azért, hogy velünk lehess, akkor van számodra egy munkám. – megörülök a hallottaknak. Ha azonnal rám bíz valamit, legalább nem leszek haszontalan a többi tengeri bandita szemében. Nem leszek csak egy potyautas, egy púp a hátukon.

- Te lehetsz Mo guan bébicsõsze, sok sikert hozzá! – rám kacsint és elhagyja a mulatót.

Mo guan… ismerem ezt a nevet. Ah, de nem ugrik be honnan.

- Mi? A nevemet hallottam? Hova ment Dong? – ugrik be hirtelen emlék helyett, az a zabolázatlan kölyök az arcom elé. Hát… ez jó lesz. Amikor betört hozzám, akkor is öt percig bírta nyugalomban, aztán azonnal nekem támadt egy késsel.

- Bemutatom az új bébicsõszöd! Mi is a neved? – a vállamra teszi a kezét a férfi, akire rábíztak

- Haneul. – motyogom halkan, de szinte meg se hallani, ugyanis a kölyök azonnal hangos ellenkezésbe kezd, s teljesen túlharsogja az én hangomat.

- Még mit nem! Nem kell nekem bébicsõsz! Bébinek nézek ki talán? Ez a nyeszlett alak engem nem fog pesztrálni. A kocsmáros lánya is férfiasabb! – bök fejével a poharakat begyûjtõ, valóban kissé férfias lány irányába. Hát nem egy szépség, azt be kell vallani.

- Csitulj, te kölyök! – inti le az én bébicsõszöm. – Megyünk a hajóra, idulás! – lök egyet rajta.

Útnak is eredünk, kíváncsi vagyok, miféle hajó ez. Sosem láttam még kalózhajót. Szótlanul lépkedünk célirányunk felé, a gyerek meg nemtetszését egyáltalán nem takargatva, durcásan rugdossa a kavicsokat elõttünk pár lépéssel. Felkavarja a port, tiszta koszos lesz, de úgy tûnik õt ez nem zavarja. Én azért remélem, lesz majd lehetõségem fürdeni azon a hajón. Vagy bárhol. Hiába járom a várost már sok-sok éve, mégis úri körülményekhez vagyok szokva. Ha jobban belegondolok, még sosem éjszakáztam a palota falain kívül. Ahogy ez eszembe jut, izgulni kezdek, hiszen ma lesz az elsõ ilyen alkalom.

A hajóhoz érve teljesen elképedek, számat tátva meredek hatalmas mivoltára. Mégnagyobb mint képzeltem. A terebélyes vitorlák most le vannak engedve, de alig várom, hogy lássam, amikor a szél beléjük kap, s szárnyakat ad hatalmas hajónak.

- Na, gyere, majd késõbb tátod a szád, most keressünk neked valami rongyot! – kísérõm barátságosan a vállamra csap, én pedig megpróbálom összekaparni az államat a földrõl, ugyanis az elképesztõ látványtól odáig esett.

Mo guan már valahol eltûnt a fedélzeten, de most nem tulajdonítok neki nagy figyelmet, majd elõkerítem. Sokkal inkább lefoglal az a sok, engem fürkészõ szempár, ami már abban a pillanatban rám meredt, amint fel mertem tenni a lábam a hajóra. Frusztrál, nem is kicsit, de igyekszem kihúzott háttal követni a férfit, azt meg csak remélem, hogy megvéd ezektõl, ha esetleg rám támadnának.

- Mit fogtál, He Tian? – horkan fel egy rendkívül ijesztõen kinézõ fickó. Tele van sebhelyekkel és az egyik szeme be van kötve, ráadásul pár foga is hiányzik.

- Én nem fogtam semmit. – veti oda neki menetközben – A kapitány szedte össze, szemeteket is leveszitek róla! – néz végig mindegyiken, hamiskás mosollyal ajkain.

Biztosan itt akarok én maradni?

- Ott az a láda, - mutat az említett tárgyra, ahogy benyit egy szobaszerû helyiségbe – abban vannak rongyok, válogass kedvedre, aztán ha felöltöztél rendesen, keresd meg a kölyköt. – azzal magamra is hagy.

Na nézzük csak – nyitom ki a ládát, s valóban ruhákkal van megtömve. A legtöbb elég nagy méret, jó ideig turkálok benne, míg találok egy talán rám való nadrágot. Felsõ rész már nem akadt megfelelõ méretû, mindegyikbe másfélszer, ha nem kétszer beleférnék. Végül megunom a próbálgatást, és az egyik, viszonylag kevésbé nagy ingre felveszek egy mellényt is, hogy rajtam tartsa az alatta lévõ ruhadarabot. Be is tûrom a nadrágba, hogy ne úgy nézzek ki, mint aki hálóinget visel. Furcsán érzem magam ilyen holmikban, nem tudom, mennyire festhetek nevetségesen.

Amikor elkészülök, saját ruháimat szépen összehajtom és jobb híján ott hagyom a többi között, majd Mo guan felkeresésére indulok. Ebben az öltözékben már kevésbé tûnök ki, de még így is sokan legeltetik rajtam éhes tekintetüket. Remélem, nem kell tényleg olyanokat csinálnom ezeknek a férfiaknak, amit a kocsmában mondtak. Bár feltehetõen csak vicceltek, hiszen fiú vagyok, nem? Na, mindegy is, csak a gyerek legyen meg. Ha jól végzem ezt a feladatomat, hátha nem bíz rám olyasmiket inkább. Hamar meg is pillantom, éppen egy magas oszlopon mászik felfelé, aminek egy erkély van a tetején. Minek raknak oda erkélyt, ha nem lehet odajutni? Mind az oszlopon másznak talán fel? – vakarom meg kobakom, majd felkiáltok a kismajomnak.

- Mo Guan! Gyere le, hallod!? – nem parancsolóan, inkább kérlelõen szólok hozzá. Az igazat megvallva, nem is mernék parancsolni neki, hiába csak egy kölyök. Kalózkölyök, és egyszer már kést rántott ellenem.

- Dehogy megyek! – egy pillanatra, de tényleg csak egy pillanatra lenéz rám, és már mászik is tovább. Felér az erkélyre és körbekémlel, úgy tesz, mint akinek valami fontos dolga van ott fent. Szívesen megnézném én is, mit lehet onnan látni. Biztosan ellátni a palotáig is olyan magasról. – Ott jön Dong! – kiált fel hirtelen és mutat egy irányba. Szempillantás alatt már elõttem is áll, én pedig megragadva az alkalmat elkapom a karját. – Mit mûvelsz? Engedj el! – nyújtja el az utolsó szót, de én nem lazítok a szorításon. El nem engedem, ha megmentõm tényleg közeledik. Nehogy azt lássa, hogy képtelen vagyok elvégezni a feladatot, amit rámbízott.

- Maradj nyugton csak egy kicsit! És ne mássz fel oda, mert veszélyes! – teszem még hozzá, de fittyet se hány szavaimra.

- Egy frászt! Magadat se tudod megvédeni, engem nem fogsz korlátozni. – rántja ki magát, mérgesen kiabálva a szorításomból, s lefutna a hajóról, csakhogy az imént beharangozott személybe ütközik, aki azonnal megjutalmazza egy barackkal.

- Remélem a palotában is hallották a kiabálásodat. – csendül hangja mérgesen.

- Megtudtál valamit? – He Tian, ha jól emlékszem legalábbis így szólították, mellé lép.

- Mindent. – feleli, majd rám néz - Jól áll neked ez a ruha. – dicséretére zavarba jövök, megköszönni viszont már nincs idõm, ugyanis valami furcsa fényt vesznek észre, Dong Huo pedig azonnal karon ragad engem és a gyereket, és belök egy másik szobába.

- Itt maradtok, amíg én azt nem mondom. – vet egy szigorú pillantást a kis bajkeverõre, és ránk zárja az ajtót. Ennek a tettének most különösen örülök, így legalább nem tud megszökni ez az ördögfióka.

- Nem hiszem el, hogy bezárt! Biztos tök jó harcban van részük. – mérgesen ráncigálja az ajtót, de semmi haszna.

Nem nagyon tudom mire vélni a helyzetet igazából. Most akkor ez lesz mindig, hogy valami furcsát észlelnek és bezár engem valahova a gyerekkel? Mondjuk, legalább valamennyire biztonságban vagyunk így. – kezdem el felmérni a szegényes berendezésû helyiséget. Nem szokványos bútorok vannak itt, bár mi szokványos ezen a hajón? Van egy érdekes szekrény például, amin nyugatias motívumokat vélek felfedezni, az asztalon tipikus kínai díszítés virít, és van egy fekvõrész is, ami lábakon áll, akárcsak az asztal. Érdekes, gondolom innen-onnan lopkodták össze a bútorokat. Kiszúrok egy szépen megmunkált dobozkát, s kíváncsiságomnak engedve, megpróbálnám kinyitni, ám azonnal apró kezecskék siklanak az enyémre.

- Ehhez nem nyúlhatsz!- szól rám Mo Guan, mire nagy szemeket meresztek rá. Azon töprengek, vajon felismert-e, tudja-e ki vagyok? Tudja-e kinek osztogat tiltásokat és kivel felesel folyamatosan?

- A kapitány édesanyjáé volt, az egyetlen tárgy, amit tõle örökölt, már az apja is nagy becsben tartotta. – vagy úgy. Biztosan nagyon fontos neki ez a dobozka.

Most kellene megkérdeznem, ami annyira furdalja a kíváncsiságomat! – villan fel hirtelen a lámpa az agyamban, nem is habozok, felteszem az ominózus kérdést:

- Ti tényleg kalózok vagytok?

Mo Guan felhúzott szemöldökkel mered rám, ugyanolyan tekintettel, mint He Tian, amikor megkérdeztem tõle, ismeri-e Pong Hot.

- Hülye vagy, vagy csak tetteted? – milyen hangnemben mer ez a kis taknyos megszólalni?

- Az idõsebbekkel szemben tiszteletet kéne tanúsítanod. – nem a rangom miatt háborodok fel, de nem viselem jól a tiszteletlenséget! És az idõsebbekkel szemben igenis kötelessége tisztelettel beszélni.

- Neked meg férfi létedre nem kéne ennyire gyengének lenned. – böki oda, ami eléggé szíven üt.

- Nem tudsz semmit… -

- Jaj, bocsánat, szörnyû életed volt igaz? – vág közbe gúnyos hangon - A szüleid túlságosan elkényeztettek, mindened megvolt, étel, ruha, játék, szórakozás.  Mégis nélkülöztél hát én, mindjárt megsajnállak.

- Sajnálom. – felelem suttogva, lehajtott fejjel. Kicsit elszégyellem magam, ahogy ezt felsorolta, hiszen mindig panaszkodok – persze csak magamban – a sorsomról, el is szöktem, annyira elégedetlen voltam az életemmel, pedig tényleg megkaptam mindent, még többet is, amirõl egy egyszerû ember még álmodni se merne. Sosem kellett éheznem, mindig volt szép, tiszta ruhám, biztonságban voltam, szolgálók lesték minden kívánságomat. De mégis… szabadságom sosem volt, s ez a szívemben képzett ûr egy idõ után már elviselhetetlenné nõtte ki magát, s minden jó eltörpült mellette.

Mikor újra felnézek, és kirázom melankolikus gondolataim a fejembõl, azt látom, hogy Mo Guan az ablakon próbál kimászni.

- Várj, ez veszélyes!- figyelmeztetem, de én sem értem, miért, hiszen mindent figyelmen kívül hagy, amit mondok neki.

- És? Kalóz vagyok. – feleli, és már el is tûnik szemem elõl. Hirtelen olyan szívbajt hoz rám, nem is gondolkozok, csak utána eredek. Rettenetesen veszélyes úton próbál meg feljutni a fedélzetre, ha most nem halok meg, akkor soha!

- Hé, mit csinálsz?

- Követlek. – azthiszem.

- Nem úgy értem le fogsz esni, menj vissza, ez te nem tudod végig csinálni. – ezúttal én vagyok az, aki fittyet hány õ rá. Dong Huo rámbízat. Azért engedett fel a hajójára, mert cserébe vigyázok a kölyökre. Nem fogok máris csalódást okozni neki.

Nagy nehezen sikerül leutánoznom mozdulatait, s utána másznom, és már éppen a korláton vetné át magam, mikor hirtelen felcsap egy óriási hullám, és kis híján magával ragad. Mo Guan még éppen idõben nyúl utánam, így megmenekít attól, hogy a hullámsírban leljem vesztemet. Kis ideig lihegünk, majd amikor normalizálódik szívverésem is, megköszönöm neki az iméntit.

- Csak azért tettem, mert Dong kinyírt volna, ha bajod esett volna. – feleli, de ha igaz, ha nem, én mégis hálás vagyok neki. Mondjuk, ne felejtsük el, hogy nem kellett volna megmentenie, ha nem rosszalkodik már megint.

- Hát persze. – hagyom rá.

Egy hirtelen robbanás rázza meg a hajót, mindketten a korlátjához sietünk. A mellettünk lévõ hajót már majdnem teljesen felemésztette a tûz. Hátborzongató látvány. Körülöttünk a vízen úszó törmelékek között holttesteket is megpillantok. Kezem a szám elé kapom, szemeim pedig behunyom. Nehezen viselem a szemem elé tárulkozó szörnyû látványt. Kíváncsiságom viszont megint gyõz a megbotránkozás felett, s mikor ismét kinyitom szemeim, észreveszem, hogy Dong Huo még mindig a hajó lángoló maradványán küzd egy másik kalózzal. Megijedek, hirtelen összeszorul a gyomrom és újra becsukom a szemem, nem akarom, hogy baja essen. Egyrészt, nagyon kedves velem, másrészt nélküle nem lennék biztonságban ezen a hajón sem.

Szerencsére pár perccel késõbb visszatérnek. Hatalmas kõ esik le a szívemrõl, de aggodalmam nem hagy alább állapotukat elnézve. Dong Huo mellkasán jókora vágás tátong és még emellett is rengeteg kisebb sérülés éktelenkedik testén.

- Tényleg háborúzunk velük? – kérdezik a kapitánytól, aki számomra nyugtalanító választ ad.

- Hallottad nem? Táncba hívtak minket, és ezt mi nem fogjuk vissza utasítani. – Az lesz a legjobb, ha a következõ állomásukon elhagyom a csapatot. Ha viszonylag messze jutok a palotától, onnan már boldogulok, nem szívesen indulnék háborúba, amikor még egy íjjal sem bírok el. - De ha már itt tartunk ti mit kerestek a fedélzeten? – szavait ezúttal kettõsünk felé intézi, meglehetõsen mérgesen. Mo Guanra nézek, eléggé kihúzta már a gyufát nála a mai nap, engedetlenségével végképp feltenné a pontot az i-re.

- Sajnálom, én erõsködtem, hogy jöjjünk fel, úgy gondoltam a segítségetekre lehetünk. – kihúzom a csávából, de csak most az egyszer. Elvégre megmentette az életem, ennyi a minimum. Rám csaknem lesz olyan mérges Dong Huo.

Felelet nélkül hagyja, amit mondtam és elvonul a szobájába. Azt kérte ne zavarja senki, de akkor ezeket a súlyos sebeket mégis hogyan fogja ellátni? Lehetetlen, hogy rendesen be tudja magának kötni, ez kétkezi munka. Utána megyek hát, s a szobába belépve azt látom, hogy már éppen a kötést tenné sérüléseire.

- Így el fog fertõzõdni. – kotnyeleskedek közbe, de csak neki akarok jót. Ha így hagyja és belekerül valami szennyezõdés, csak mégrosszabb lesz a helyzet. Szívesen segítenék neki, de nem tudom, jó ötlet lenne-e odamennem hozzá, hiszen már így is kérése nélkül jöttem be.

- Akkor gyere és láss el! – parancsolja, ami szokatlan számomra, hiszen a szüleimen kívül még soha senki sem parancsolt nekem, de megörülök, hogy nem haragszik, amiért hívatlanul rátörtem.

Elé térdelve látok munkának. A sok könyv közé, amiket olvastam, nem egy orvosi kötet is beletartozik. Sosem gyakoroltam orvoslást ugyan, de elméletben tudom, mit kell tenni. Elõbb kitisztítom, majd alkohollal körbekenem a sebeket, s csak utána jöhet a kötözés. Egyszer csak megérzem ujjait tincseim közé furakodni. Beleborzongok a hátamon végigfutó különös bizsergésbe, egy röpke pillanatra le is állnak kezeim a munkálatokban, de észhez térek és folytatom. Nem szeretném magamra haragítani, hogy egy érintéstõl máris képtelen vagyok elvégezni a dolgom. Mikor végzek, felállnék, hogy elhagyjam a helyiséget, hiszen itt már nincs szükség rám, ám karomnál fogva megragad, és egy határozott mozdulattal az ágyra fektet. Megijedek, attól félek, fájdalmat okoztam neki miközben elláttam, de megint csak mást tesz, mint amire számítok. Forró ajkait érzem meg enyémekre tapadni. A hirtelen és nagyon szokatlan érzéstõl ledermedek. Sosem csókolt még meg senki, nem is gondoltam, hogy valaha lesz ilyesmiben részem. Ez az elsõ csókom, el sem hiszem. De miért csókolt meg? Azt hittem, azt csak a szerelmesek teszik, meg… Jaj ne, meg a kiszengek. Õket csókolják kedvükre a férfiak! Akkor most… én az lennék? Tehát mégsem vicceltek a kocsmában és tényleg olyan feladatok várnak rám!? Megijedek, de nem merek ellenkezni. Egy rövid idõ után nyakamat kezdi el feltérképezni ajkaival, és ez váratlanul olyan jó érzést vált ki belõlem, hogy még egy halk nyögés is kiszalad a számon. Rettenetesen elszégyellem magam, amikor pedig megérzem kezét nadrágomban kutakodni, nem tudok parancsolni reflexeimnek és ellököm magamtól. Megüthettem egy vágását, ugyanis felszisszen mire én mégjobban megrémülök, hisz már nem elég, hogy ellenkezek, de még fel is sértem frissen szerzett sérüléseit. Nem is tudom, miért félek tõle, hiszen megmentett. De talán éppen ezért, hiszen rengeteggel tartozom neki, és sosem mondanék nemet a kérésére, mivel nem vagyok hálátlan. Nem is tõle félek igazán, hanem attól, hogy valami olyat kér, amit nagyon nem szívesen tennék meg. Ráadásul annyira új és hirtelen ez a helyzet, reggel még a palotában voltam, éltem a megszokott életem, most pedig szökésben vagyok egy kalózhajón és egy szinte idegen férfi csókolgat.

- Sajnálom, jól van? – kérdem, mert az elõbb olyan hangosan szisszent fel. Újfent meglep, felnevet. Mégsem haragszik!? Ez valami hobbija talán? Direkt nem csinálja sosem azt, amire számítok? Durcásan dobom felé az elsõ párnát, ami kezem ügyébe kerül, de amint elhajítom, ezúttal saját tettemen lepõdök meg.

- Figyelj! Tegezõdjünk. Nem vagyok olyan öreg, hogy magázz. – elvörösödve bólintok, most csókolt meg és még a korára hivatkozva kéri, hogy tegezzem. Micsoda alak! - Nos, elárulnád nekem az igazi nevedet?

- Eun- jae. – felelem, mire kezet csókol nekem. Ezt meg miért kaptam? Bár, nem ez az elsõ szokatlan tette a mai napon.

Mivel az elõbb úgy felszisszent, jobbnak látom még egyszer leellenõrizni a kötéseket, nem csúsztak-e szét, s mikor megbizonyosodom róla, hogy minden rendben elhagynám a szobát de szavaival megállít.

- Maradj velem, és õrizd az álmom.

- Én… - hát beigazolódik a sejtésem?

- Azt mondtad bármit megteszel, hogy velünk utazhass.

- Igen, de… - jaj ne. Ki tudja, miféle dolgokat akar tõlem…

- Nem azt kértem, hogy szajhám légy, hanem csak azt, hogy maradj itt velem. – a burkolatlan megfogalmazásán kissé megsértõdök. Igazán használhatott volna valami szebb kifejezést. Nem meglepõ módon kineveti reakcióm, s közben én közelebb sétálok hozzá, hiszen ezt kérte.

- Most már elmeséled miért kellett hercegnõi életmódot folytatnod? Tényleg lefeküdtél már valakivel?  Vagy idáig még el se jutottatok, mert megtudta, hogy fiú vagy? – úgy döntök, nem ülök mellé az ágyba, a földön foglalok helyet. Miközben kérdéseivel bombáz, ujjaival ismét hajamba túr, s párszor megsimogat. Ezen tette a kérdéseivel társítva igencsak zavarba hoznak, el is fordulok, hogy ne lássa vöröslõ ábrázatom.

- Még sosem volt senki, akivel… bármeddig is eljuthattam volna. – felelem szégyellõsen. – Senki sem tudja, hogy fiú vagyok. – teszem még hozzá. A szüleim gondoskodtak róla, hogy soha senkivel ne kerüljek közelebbi kapcsolatba, nehogy kiderüljön. Éppen ezért, barátaim sem igazán voltak, annyi idõt nem tölthettem senkivel, hogy esetleg gyanút fogjon.

- Értem értem. – feleli hamiskásan mosolyogva. Ahogy szájára téved a pillantásom, eszembe jut, ahogy pár perce még engem csókolt és a gondolatra fülig vörösödök. Ha visszagondolok… egyáltalán nem esett rosszul. – Tehát az is én voltam, aki elsõként birtokba vehette az ajkaid, hm? – zavartan bólintok erre. Most miért kell ezt így taglalni? Ki akar kergetni a világból, úgy érzem.

- Azt kérdezte… vagyis azt kérdezted, hogy miért éltem hercegnõként? – megpróbálom elterelni ezt a témát, úgy tûnik, sikerrel.

- Valóban. – int egyet fejével.

- Nos, hát azért… jaj, de nagyon õrültségnek fog hangzani… szóval azért, mert én is herceg vagyok. – szégyellõsen lesütöm szemeim. Nem tudom, hogy egyáltalán elhiszi-e ezt a lehetetlen mesét. – A szüleim nem akarták, hogy amikor felnövök, veszélyt jelentsek a bátyám uralkodására, ezért lányként neveltek. Mert, hogy akkor nem törhetek a trónra. Nem mintha valaha is akarnék… Na, tehát ezért kellett. De nem is igazán csak emiatt szöktem el – folytatom még, és bár nem tudom, hogy el szabadna-e mondanom a következõket, de már úgy megeredt a nyelvem, hogy elmesélek neki mindent – A testvérem, a koronaherceg beteg. Ezért nem veheti majd át apánk helyét a trónon, de ha fiú lennék… vagyis az vagyok… de ha a köztudatban is az lennék, most én jönnék a sorban, jogos trónörökösként és nem lenne semmi gond. Csakhogy hercegnõként nem léphetek trónra, szóval, hogy a családunk tovább uralkodhasson meg kellene házasodnom. Ezért jött az a sok kérõ mostanában. De én nem tudtam, hogy ez megy a háttérben. És ma, amikor Rajan herceg megérkezett, véletlenül megtudtam. Házassági ajánlatot tett és a szüleim máris hozzá akarnak adni. Ezért szöktem el… egyrészt, nem szeretnék királyné lenni, király se, de ha már muszáj, akkor inkább király, királyNÉ semmiképp. És semmilyen „né” nem szeretnék lenni, én fiúként akarok élni. Szörnyen magányos így… szóval ezért… - a végére elhalkul a hangom, rájöttem, hogy jóval többet mondtam neki, mint amire kíváncsi volt.

Pár perc hallgatás után ennyit mond:

- Érdekes. – nem tudom, hogy most nem hiszi el, vagy csak nem tud mit hozzászólni, de úgy érzem, muszáj mondanom valamit.

- Ez az elsõ éjszakám, amit a palota falain kívül töltök. – annyira meglephette ezen információ randomsága, hogy halkan felkuncog.

- És az elsõ éjszakádat máris a padlón töltenéd? – húzza fel ravaszul egyik szemöldökét és értetlen fejemet látva, megpaskolja maga mellett az ágyat. – Gyere ide! – zavarban vagyok, nagyon is, de úgy teszek, ahogy kérte. Õ oldalasan fekszik, de én nem merek melléfeküdni, csak ülök, hátammal a falnak támaszkodva. – Nem unalmas ott bent a palotában?

- De… nagyon is. Fõleg, ha nem engednek semmit sem csinálni. – sóhajtok egy nagyot. – Ezért szöktem ki mindig a városba. Barátaim is csak ott voltak.

- Milyen kis szökdösõs vagy te. – váratlanul ölembe hajtja a fejét, onnan néz fel rám és hajammal kezd el játszani – De elõlem nincs menekvés, azt jobb, ha tudod. – nagyot nyelek erre, mintha megérezte volna, hogy azon gondolkozom, lelépek, amint kikötünk. Persze ki tudja, hol és mikor lesz olyan legközelebb.

- Feküdj le egy kicsit! – utasít megint, de mivel nem értem, mit számít neki, hogy fekszem-e vagy ülök, rákérdezek.

- Miért?

- Mert így nem tudlak megcsókolni. – feleli kajánul, s azon nyomban fel is ül. Nem telik el két pillanat, máris megérzem ajkait enyémeken. Finoman csókol, végignyal egyet alsóajkamon, amibe beleremegek és azonnal el is szégyellem magam. Mégis mit élvezkedek itt!? Lassan a hátamra dönt, ekkor szólnék neki, hogy hagyja abba, de a hangoknak nincs idejük elhagyni a számat, mert Dong – vajon hívhatom így? – ravaszul kihasználja azt a röpke pillanatot, amíg szóra nyitom a szám és nyelvével azonnal felkeresi enyémet. Most aztán végképp el vagyok veszve, nem tudom, hogy kell csinálni ezt. Csókunk hevében hajamba túr, s a már egészen ismerõs érzés különösen jól esik. Úgy érzem, én csak szerencsétlenkedek, míg õ pontosan tudja, mit csinál. Lassan elfogy a levegõnk, elválik tõlem, de nem távolodik el nagyon, továbbra is közelrõl fürkészi tekintetem.

Elmélyedek vörös szemeiben, olyan, mintha tûz lángolna bennük. Nem hiába nevezik vörös ördögnek. Nekem nem tetszik ez a kifejezés. Az ördög ronda.

- Miért hívnak vörös ördögnek?

- Rámragasztották. – búgja mély hangján.

- Ezt jelenti a neved?

- Nem, az mást jelent.

- Mit? – kíváncsiskodom tovább.

- Keleti Tûz. – leheli szavait ajkaimra, s tényleg mintha végigperzselnének bennem valamit. Behunyom a szemem, és várom újabb csókját, hiszen azt gondolom, most megint az következik, de árván hagyja ajkaim. Nevetni kezd, mire kinyitom a szemem és morcosan nézek rá. Komolyan mondom, micsoda egy lehetetlen alak.

Beszélgetünk még egy ideig mindenfélérõl, hogy merre kalandozott már, meg, hogy én azokról a helyekrõl mit olvastam. Nagyon izgalmas élete van, irigylem is érte. Bár én ilyen veszélyeket, amikbe õ keveredik, nem hiszem, hogy túl élnék. Aztán egyszer csak elnyom az álom.

***

Másnap reggel mikor felkelek már nincs mellettem. Észreveszem viszont, hogy sem a mellény sem a nadrágom nincs rajtam. Tisztán emlékszem, hogy nem ebben az egyszál ingben aludtam el. Igaz, leér combom közepéig, de még így sem takar sokat. Mit tehetett velem ez az ember? Felhúzom nyakamig az inget, s átvizsgálom az egész testemet, hátha valami nyomát látom annak, mit mûvelt. De nem járok sikerrel, hiszen azt sem tudom, mit keresek. Hirtelen nyílik az ajtó, és Dong lép be rajta. Amint meglát, ahogy éppen a hasamat vizslatom ismeretlen nyomok után kutatva nagyon meglepett arcot vág – amit nem csodálok – én pedig azonnal lehúzom magamon a ruhát. Lábujjamtól a fejem tetejéig elönt a pír, rá sem merek nézni. Engem sosem lát így senki. Ráadásul milyen nevetséges pózban.

- Te meg mit csinálsz? – zárja be maga mögött az ajtót. Jézusom, nem merem neki elárulni, hogy mit csináltam!!! Hogy mondhatnám el neki, hogy nyomokat kerestem a testemen, hátha rájövök mûvelt-e velem valamit? Végül, ahogy közelebb jön, valamiért ijedtemben megered a nyelvem.

- Csak azt vizsgáltam, hogy történt-e valami. – kínosabbá nem is tehettem volna a helyzetet…

- Arra próbáltál rájönni, hogy hozzád értem-e? – bólintok – És, hogy erre rájöjj, a hasadat nézted? – hangjából kicseng, hogy milyen nevetségesnek gondolja.

- Hát én…

- Nyugodj meg, csak azért vettem le rólad a nadrágod, hogy kényelmesebben tudj aludni. – erre hatalmas kõ esik le a szívemrõl. Zavaromon nem enyhít, hiszen ki tudja, mennyit látott a testembõl, de utólag ezzel már úgysem tudok mit kezdeni?

- Hol vannak a ruháim?

- Ott. – mutat a szekrényre, és valóban ott vannak rajta.

Míg magamra veszem a nadrágom, és elrendezem az egész ruházatom, õ egy térképet terít ki az asztalán. Hümmög néhányat, meg csípõre teszi a kezét, kissé gondterhelt arcot vág.

- Kész vagy? – néz rám, mire bólintok, õ pedig kikiabál a szobából – He Tian! – a megszólított férfi azonnal belép az ajtón, és azonnal oda is lép Dong mellé a térképhez, hogy most már ketten hümmögjenek meg álljanak csípõre tett kézzel.

Nekem nem szólt, hogy menjek ki, ezért ott maradok. Nézem õket egy darabig, ahogy tanácskoznak. Elcsípek egy-két szót, amit nem értek, ezért úgy döntök, inkább a polcon sorakozó néhány könyvet veszem tüzetesebben is szemügyre.

- Jól van na, ne vedd úgy a szívedre, nem kell válaszolnod , ha nem akarsz, de most már tényleg haza kéne menned. Elkísérlek a palotáig ilyen öltözékben könnyen éhes férfiak zsákmánya lehetsz. - válaszra sem várva megragadja csuklómat és maga után kezd húzni. Útközben felpillantok rá, de õ csak céltudatosan megy elõre. Milyen különlegesen fest vörös hajzuhatagával és hasonló árnyalatú, ragyogó szemeivel. Sosem láttam még hozzá foghatót. És mindezek mellett milyen magas is. És izmos. Legalábbis annak tûnik ruháin át. Az már biztos, hogy bármilyen tömegbõl kitûnne. Csuklómat fogva tartó kezére nézek, az én kicsi kezem szinte elveszik az övé mellett. Elszégyellem magam, hogy hogy megbámultam. Mégis mit mûvelek?

- Innentõl már egyedül is boldogulsz. – torpan meg az udvar bejáratától nem messze, s elengedi a kezem. Megszólalnék, megköszönném neki, hogy megmentett és, hogy nem erõltette, hogy valljam be, mit rejtegetek, meg, hogy most is biztonságban visszakísért, de leint.

- Ez nem a búcsú. Felkelteted az érdeklõdésemet így még boldogítani foglak, ne aggódj. – ismét nem vár válaszomra, meghajol elõttem és azzal a lendülettel hátat is fordít, s ott hagy újra zavaros gondolataimmal.

Halványan elmosolyodok az imént hallottakon. Valami furcsa bizsergés fut végig a gerincemen. Talán mégsem maradok a palota falai között, arra várva, hogy elmenjen a városból ez a rejtélyes férfi. Hogy is hívják? Nem rémlik, hogy egyszer is említette volna. Azt hiszem, már meg is van az elsõ kérdésem, ha újra találkozunk. Valójában egészen sok kérdésem lenne hozzá, például, hogy miért néz ki ilyen különösen, meg, hogy honnan jött és hová tart? És mik ezek a szokatlan ruhák, amiket visel? És hogy jutott be a palotába feltûnésmentesen? Talán hasznomra válhatna a technikája.

***

Másnap reggel Jung-im kelt, sokkal korábban, mint szokott. Hajlamos vagyok sokáig aludni, fõleg, amikor késõestig kint maradok a városban, ezért sokszor õ jön és ébreszt fel. A mai napon azonban jóval korábban jött. Még alig kelt fel a Nap, õ máris szolgálóimat sürgeti, hogy öltöztessenek fel és készítsék el a hajamat.

- Jung-im – motyogom álmosan, hosszan elnyújtva nevét – miért keltesz ilyen korai órákban?

- Kérõje érkezett, hercegnõm.

- Kérõm??? – a rettegett szóra azonnal éberebb leszek. – Miféle kérõm? Nem volt szó errõl. – kétségbe vagyok esve, errõl engem nem tájékoztatott senki. Ha tudtam volna, hogy ma is ez vár rám, már rég nem lennék itt, vagy ha mégis, betegen.

- Senki sem tudott a herceg érkezésérõl, drága Eun-jae, bejelentetlenül jött. Jaj szegény fejemnek, ekkora felfordulást már megint!

- Herceg? – áh, szóval csak tréfa az egész. Az egyetlen herceg az országban a bátyám. Ennél ravaszabbat kellett volna kitalálnia dajkámnak. - Jung-im, miért viccelõdsz te velem hajnalok hajnalán? Még hogy herceg! Talán tulajdon bátyám is a kezemre pályázik? – megcsóválom fejem, de az udvarhölgy reakciója nem éppen az, amire számítottam. Azt gondoltam, most majd bevallja, hogy csak bolondozni próbált, ehelyett azonban komolyan válaszol.

- Majd meglátja kedvesem, engem sem informáltak mindenrõl.

Vagy úgy, szóval más áll a dolog hátterében. Talán szüleim próbálnak móresre tanítani, amiért annyi kérõt elutasítottam, s õk ötlötték ki ezt a lehetetlen tréfát. Herceg… na, persze. Amint elkészítenek a szolgálók, azonnal meg is indulok a trónterem felé. Úgy döntöttem utánajárok ennek a dolognak, s nem várok semmiféle utasításra, hogy mikor „fogadjam” a „kérõmet”. Jung-im szorosan mögöttem lépked. Már a trónterem elõtti hosszú folyosón megüti egy szokatlanul csengõ, meglehetõsen ideges hang a fülemet.

- Még hogy nem jelentettem be az érkezésem! Hallatlan! Hetekkel ezelõtt küldettem a palotába, s semmi választ nem kaptam. Micsoda modortalanság! Erre idejövök, utána járni a helyzetnek, és megrágalmaznak, hogy nem küldettem hírnököt. Azonnal értesítem apámat, hogy milyen példátlan bánásmódban részesítik itt a koronaherceget. – koronaherceg? Hát mégis létezik ez a hírhedt kérõ.

Végszóra lépek be a terembe, s a közben kifelé meginduló idegenbe ütközöm. Kíváncsian nézek rá, õ még kíváncsibban néz rám dühösen szikrázó szemeivel. Öltözéke díszes, bõre jóval sötétebb az enyémnél, de még a vörös hajú idegen napbarnított bõrénél is. Az itt megszokottnál jóval rövidebb, ám néhol egészen álláig leérõ, hullámos, fekete tincseit egy ideges mozdulattal túrja hátra kezével. A rakoncátlan fürtök nem maradnak helyükön, ismét arcába hullanak. Ezt szórakoztató lenne még elnézni egy ideig, ám vérmérsékletét elnézve jobb, ha nem õt választom szórakozásom forrásául.

- Azt hiszem, engem keres. – mondom neki kedves hangon. Akármennyire is kedvem ellen való ez a találkozó, ha valóban herceg, nem szíthatunk viszályt két királyság között egy ilyen apróság miatt. Elég gondot okoztam már önfejûségemmel. – Eun-jae hercegnõ vagyok. – illedelmesen meghajolok elõtte, csak a formalitás kedvéért. – Kérem, nézze el felkészületlenségünket, nem érkezett üzenet, az ön látogatását illetõen. Nem szeretnénk semmivel rágalmazni, minden bizonnyal a hírnökkel történt valami az útja során. Kérem, had vezessem körbe a palotában. – továbbra is kedvesen nézek rá, kezemmel pedig a kijárat felé intek.

Jobb lesz mihamarabb rendezni a felmerült félreértéseket. Talán, ha ezt most elsimítom, a szüleim is leállnak egy idõre a kérõk fogadásával. Váratlan vendégünk egy mély levegõvétel után jelez, hogy menjek, s követ. Amint kiérünk a kertbe, újra megszólítom.

- Nézze el tudatlanságomat, de kit tisztelhetek Önben?

- Rajan herceg vagyok, Sevuna királyság jogos trónörököse. – hangja már sokkal kevésbé cseng dühösen, érezni rajta, hogy próbál minél higgadtabb hangnemet megütni velem szemben. Megértem, hogy feldühítette a helyzet, de remélem, szót tudunk majd érteni. Tulajdonképpen, jobban megnézve, igen jóképû férfi. Karakterisztikus arcát egyetlen ránc sem szeli át, nem lehet sokkal idõsebb nálam, mégis szemeiben tükrözõdik, hogy jóval de jóval több tapasztalata van, mint nekem. – Járt már a hercegnõ Indiában? – kis csönd után teszi fel kérdését, meglepõen kedves hangvétellel. Beszélgetést próbál kedvezményezni, aminek igencsak örülök, hiszen ezek szerint, mégsem annyira ideges.

- Sosem volt még alkalmam elhagyni az országot… - rázom meg fejem.

- Pedig micsoda vétek egy ilyen szépséget rejtegetni. – lenéz rám szeme sarkából, de egyáltalán nem tesz semmi tolakodót. Pedig õ az elsõ kérõm, akivel egyrangúak vagyunk, valószínûleg nem esne bántódása, ha hozzám érne. Mondatára rámosolygok, nem igazán tudom, mit kéne felelnem erre.

Egészen kellemesen elbeszélgetünk, miközben bejárjuk a hatalmas kertet, s végül egy halastó melletti padra ülünk le.

- Kérem, engedje meg, hogy megkínáljam egy csésze finom teával. – már egészen barátságos hangnemben beszélünk egymással. Miután felelt, hogy elfogadja, intek egy közelben lévõ szolgálónak, aki azonnal mellettünk is terem.

- Kérlek, hozz nekünk abból a teakeverékbõl, amit reggelente iszom! – meghajol és már el is rohan teljesíteni kérésem.

- Ilyen szépen utasítja a szolgáit parancsra!? – megdöbbenten néz rám, mintha olyan szokatlan lenne, ha valaki a „kérlek” szót használja.

- Miért tenném másképp? Mindenképpen elvégzik, amire megkérem õket, semmi haszna lenézõen bánnom velük. – sokan megjegyzik, hogy szokatlanul jószívûen bánok az alattvalókkal, de én úgy érzem, ennek kellene normálisnak lennie.

Rajan elmosolyodik, egy órával ezelõtt még nem gondoltam volna, hogy az a mogorva herceg képes erre.

- Valóban igazak a pletykák.

- Miféle pletykák? – kíváncsiskodom? Tudom, hogy pletykálnak rólam az emberek, hiszen az uralkodóház tagja vagyok, de általában nem foglalkozom az engem érintõ szóbeszédekkel. Ezzel azonban most kíváncsivá tett.

- Nem is tudja, mit beszélnek önrõl? – megrázom a fejem – Messze földre eljár pedig a szépséges hercegnõ híre, akinek a szíve is nemesebb a legnemesebbnél is. – kicsit sikerült zavarba hoznia ezzel. – Nézd, Eun-jae, - hirtelen alábbhagy a formalitásokkal és tegezni kezd. – tudom, a legtöbb udvarlód a hatalomra és a vagyonra feni a fogát. Nekem megvan a saját vagyonom, hamarosan átveszem apám helyét a trónon, nincs szükségem arra, hogy általad másszak feljebb a létrán. Én azért utaztam ide olyan messzirõl, mert igazán kíváncsivá tettek a rólad terjedõ pletykák, és amikor meghallottam, hogy férjet keresel, úgy döntöttem felkerekedek, és én is házassági ajánlatot teszek. – a „férjet keresel” résznél égig szalad a szemöldököm, ugyanis én nem hogy nem keresek férjet, de bujdosok a férjjelöltek elõl. Nem tudom, mit hallhatott és honnan, de tekintettel a korábbi bonyodalmakra, nem említem meg neki, hogy õt bizony félreinformálták. Nem szeretném, hogy úgy érezze, viccet csinál belõle a királyság. Annak még súlyos következményei is lehetnének.

Mivel jobb nem jut eszembe, annyit felelek, arra, hogy gyakorlatilag megkérte a kezem, hogy mivel úgyis itt marad még egy ideig, adjon idõt nekem átgondolni az ajánlatát. A válaszom persze nem, ezen nincs mit gondolkodni. A visszautasításnál sokkal nagyobb veszélyt okozna, ha a hitvesi ágyban észrevenné, lóvá tették és egy fiút adtak hozzá. Miután megittuk a teánkat is, különbözõ kötelességeimre hivatkozva az elnézését kérem, s visszaindulok a szobámba. Sürgõsen beszélnem kell anyámmal, de elõtte még kikérdezem Jung-imet, hogy õ mit tud errõl az egészrõl.

Útközben apám hangja üti meg a fülem. Elsõszámú tanácsadójával beszél. Nem vették észre, hogy jöttem, így gyorsan egy fal takarásába osonok, és onnan fülelek.

- Felségem, rossz hírekkel kell szolgálnom Önnek. Azt javaslom, hívja össze a tanácsot mielõbb. Csírájában kellene elfojtanunk ezt a problémát. Ráadásul most, hogy Rajan herceg is itt van, nem szabad hagynunk, hogy országunkat gyengének ítélje meg.

- Mirõl van szó?

- Egy halászhajóra ellenséges kalózcsapat támadt.

- A Vörös Rubin? – hangja mérgesen csendül fel.

- Nem, felség. De a pletykák szerint Dong Huo is itt ólálkodik legénységével.

- Az a vörös ördög!!! – szorítja ökölbe kezét.

A vörös szóra azonnal a titokzatos idegen arca villan fel gondolataimban. Õ lenne a vörös ördög? Most, hogy belegondolok, azok a részeg disznók is féltek tõle, tudták ki õ. Mit is mondott, mi a neve? Pong Ho? Így, hogy tudom a nevét, könnyebben megtalálhatom majd a városban. Azt hiszem, ma jobb, ha itt maradok, úgyis van még mit kinyomoznom a herceg jövetelét illetõen. Remélem, nem hagyja el a várost.

***

Jung-im nem tudott semmi információval szolgálni azt illetõen, amit Rajan mondott, ezért egyenesen anyámhoz igyekszem. Hamar meg is találom, az udvarhölgyeivel sétálgat.

- Anyám! – szólítom meg, mire rám néz, s int az udvarhölgyeknek, hogy hagyjanak magunkra egy kicsit. – Rajan herceg valami egészen furcsa dolgot mondott nekem. – kezdek bele azonnal, amint közel érek hozzá. – Azt mondta, arra a hírre jött ide, hogy én férjet keresek. – arcára különös ábrázat ül, nem is tudom, milyennek nevezzem, de gyanús. – Anyám, ez nem igaz. Nem tudom, mitévõ legyek, a herceg már házassági ajánlatott tett, még azt is megemlítette, milyen erõs szövetség jöhetne létre a házasságunkkal a két királyság között. De én nem mehetek feleségül hozzá! Nem mehetek feleségül senkihez, ez nyilvánvaló. És nem is akarok! Ráadásul – leint, pedig már nagyon hevesen kezdtem volna sorolni a különféle fenntartásaimat egy házassággal kapcsolatosan.

- Eun-jae, ugye nem kell emlékeztesselek, milyen súlyos beteg a bátyád!? – vészjósló, nagyon-nagyon vészjósló. – Nem alkalmas az uralkodásra, el is veszíthetjük a koronát. Egy gyenge trónörökösnél nincsen nagyobb fenyegetés az uralkodócsaládra nézve, ezt te is tudod. – Rettenetesen rosszat sejtek, gombóc nõ a torkomban, de végighallgatom mondandóját. – Ha összeházasodnál valakivel, rá szállhatna a korona, és ha királynéként mellette maradsz, tovább uralkodhatunk. Mivel nincs második fiú örököse a családnak, ez az egyetlen kézenfekvõ megoldás. – Utolsó mondatánál elpattan a cérna. Hogy mondhat ilyet, amikor a fiához beszél? A fiához, akit arra kényszerítettek, hogy nõi álca mögé bújva éljen. Könnyeim utat törnek maguknak, de anyámat nem állítja meg egy pillanatra sem. – Apáddal úgy véljük, Rajan herceg felbukkanása akár jövedelmezõ is lehet számunkra, de most, hogy megtudtam, hogy máris ajánlatott tett neked, kétség sem fér hozzá. Vele nem csak egy szövetséges nemest házasítanánk be a családba, de egy erõs indiai királyság trónörökösét is.

- Nem tehetitek ezt! – egyértelmûen nem ért még mondandója végére, de nem érdekel. Eddig bírtam ezt hallgatni. – Sose menne bele, hogy elvegyen egy fiút! Sosem! De ha mégis, csak tegyük fel, hogy mégis, a korona sorsa újra veszélybe kerülne, mivel nem tudnék örököst szülni. Anyám, ez teljesen esztelenség! Be kell látnotok, hogy ez nem megoldás! Nem tehetitek tönkre mégjobban az életem… - elfúló hangon ejtem ki az utolsó szavakat.

Anyám felpofoz. Hangosan, csípõsen csattan tenyere arcomon. Nekem pedig ez volt a végsõ löket.

- Nem üvöltözhetsz ilyeneket a palota közepén! Figyeld a hangod! – sziszegi arcomba.

Dacosan állom tekintetét, majd hátat fordítok és elviharozok. Szobám felé sietek, könnyeim patakzanak a szemembõl, alig látok. Csak akkor nézek fel, amikor véletlenül Rajan mellkasának csapódok. Ahogy meglátom értetlen arcát, összeszorul a torkomban a gombóc megint és méginkább sírni kezdek, de futok is azonnal tovább. Hozzá akarnak adni. Bolondot csinálnának mindkettõnkbõl. Olyan kedves ez a férfi igazából, még annak ellenére is, hogy milyen elsõ benyomást tett. A szüleim álhírére ideutazott nem is tudom én milyen messzirõl, csak azért, hogy végül lóvá tegyék, és egy fiúval szúrják ki a szemét.

A szívem úgy zakatol, majd kiesik a helyérõl. Hányingerem van a sok sírástól és az idegtõl, ami bennem van. Idegesen veszem át az álruhát, amiben ki tudok osonni a palotából. Egyszerûen nem tudok nyugodt maradni, futva rohanok ki az utcára, az sem érdekel, ha magamra vontam a figyelmet. Meg sem állok az erdõig, zakatol a fejem, a szívem, a sok futástól süvít a tüdõm. Talán sosem rohantam még ennyit. Alig bírja a lábam, de nem lassítok. Úgy érzem, ki tudnék és ki is kell futnom a világból. Soha nem kellett volna lánynak álcázniuk engem és most nem lenne gond. Ha tisztességesen, herceghez méltóan neveltek volna, most alkalmas lennék az uralkodásra és rám szállhatna a korona. Jogos trónörökös vagyok, mégis meg kell házasodnom ahhoz, hogy akár csak a trón közelében is maradhassak. Bár ezeket mondom, nem a hatalom az, ami érdekel. Megfosztottak mindentõl. Sosem barátkozhattam fiúkkal, nehogy „elfiúsodjak”. Sosem hagyhattam volna el a palotát, ha nem kockáztatok és szökök ki. Sosem lehet senkim, hiszen lányok miért is érdeklõdnének irántam, a férfiak elõtt pedig lebuknék hamar. Még annyit sem tehettem meg sosem, amit egy igazi hercegnõ megtehetne, mert nálam attól féltek, lebuktatom magam. Most pedig hozzáadnának egy férfihoz, csak hogy megtarthassák a koronát. Nem, én ezt biztosan nem fogom elviselni! Nem érdekelnek mostantól a következmények, ha kell, átszelem a világot, hogy elég messzire kerüljek innen.

Egyelõre, ha a világ másik végére nem is, de a fáig eljutottam, aminek odújából már húznám is elõ ruhákat rejtõ zsákot, csakhogy a hirtelen ért nagy megterheléstõl, a lábaim megadják magukat, és a földre rogyok. Levegõért kapkodok, kezem a mellkasomon pihen. Pár percig ülök a földön, majd sikerül összeszednem magam és átöltözök. Könnyeim azóta elapadtak, kisírtam mindet.

Immár átöltözve ülök a fa tövében, szemeim bizonyára vörösek még, és nem is nyugodtam meg teljesen, ezért egy darabig még nem megyek vissza a városba. Azon gondolkodom, mi tévõ legyek most? Ha visszamegyek a palotába, anyám õrséget állíttat a szobám elé és katonákkal követtet majd mindenhova. Olyan körülmények között már sehogy sem tudnék kiszökni, tehát vissza nem mehetek. Így viszont bajban vagyok, mert a nagy sietségben semmit sem hoztam magammal. Annyira feldúlt voltam, csoda, hogy arra gondoltam, hogy át kell öltöznöm. Ekkor kapok észbe, hogy a hajamat még nem bontottam ki. Rendezem ezt is, majd felállok és sétálni kezdek, annak reményében, hátha találok valami vízforrást, ahol a rámkent festéket le tudom mosni.

Nagy felfordulás lesz, amikor észre veszik, hogy eltûntem. Remélem, nem fogják a herceget meggyanúsítani, hogy õ tett velem valamit. Azt már egészen biztosan nem nyelné le. Ha este nem térek vissza, Jung-im talán reggelig falazni tud nekem. Ahogy én ismerem, fog is. Viszont, ha reggelig sem térek vissza, kétséget kizáróan a keresésemre indulnak majd.

- Hmm… tehát van egy fél délutánom, meg egy estém szökési tervet kieszelni. – dünnyögök félhangosan, s menet közben csillogó víztükörre leszek figyelmes, nem is olyan távol.

Egyszerûen útnak indulnék, ha lenne lovam, de nincs, gyalogszerrel meg nem jutnék messzire. Vagy fel kéne kéredzkednem egy hajóra… - üti fel a gondolat magát a fejemben, amikor kezeimet a kistó vizébe mártom. Jó alaposan megmosom az arcom és szemügyre veszem magam a víz tükrében. Nem is vagyok annyira lányos. – simítom bal kezem arcomra. Pont ott érintem a bõrt, ahol anyám megütött. A gondolatra megremegnek ajkaim, de nem sírok. Nem sírhatok, hiszen vissza kell mennem a városba, hogy valamiféle segítséghez tudjak jutni.

- Pong Ho! – kiáltok fel, mikor beugrik vörös ábrázata. Azt mondta, kevés ideig lesz itt. Talán ha szépen megkérem, elvinne magával, akárhova is megy. Bár pénzem mar nincs… Nem baj, próba szerencse.

Nekiindulok tehát a „vörös ördög” keresésének, de miután kétszer is elhaladtam ugyan amellett az italozó mellett, rájövök, fogalmam sincs, merre keressem. Tanácstalanul leülök a kocsma lépcsõjére, s erõsen töröm a fejem, azonban hirtelen egy bizonyos kifejezés üti meg a fülemet. „Szárazföldi patkányok.” Nem a keresett idegen hangja ez, de tõle is ugyanezt a szókapcsolatot hallottam. És csak tõle. Úgy döntök hát, bemegyek.

Belépve teljesen megszeppenek, nem erre számítottam. Voltam már kocsmában, de az nem ilyen volt. Itt minden második férfi ölében egy kiszeng ül és ugyanazokat a furcsa ruhákat viselik, mint a vörös hajú meg az a minden lében kanál gyerek. Inkább fest ez a hely bordélyháznak, mintsem kocsmának. Egy-két tekintet szinte lyukat vés belém, nagyon kellemetlenül érzem magam. Veszélyesnek tûnnek ezek az alakok. Az egyik sarokban megpillantok egy magányosan iszogató férfit, aki valami papírt nézeget az asztalán. Odamegyek hozzá, és neki is szegezem kérdésem, kicsit hadarva. Azért hadarok, mert félek, ha nem kérdezek rá azonnal, inamba száll a bátorságom és úgy elfutok, a palotáig meg sem állok.

- Elnézést, Pong Ho-t keresem, nem ismeri véletlenül?

- Pong Ho? – úgy néz rám, mintha legalábbis akkora hülyeséget kérdeztem volna tõle, amilyet még soha senki.

- Igen, Pong Ho. Körülbelül ilyen magas – mutatom kezemmel, miközben hevesen magyarázok – és olyan a haja, mint a tûz. A szeme is és… olyan különös ruhákat visel… mint maga. – mondandóm végére elbizonytalanodom, talán bolondnak is néz, hogy miket beszélek.

- Pong Ho!!! – csattan fel hangosan hahotázva. Olyan nagyon nevet, s csapkodja a térdét, hogy majdnem hátra is esik. – Hát ez haláli, hogy Pong H… Pong Ho!!! – mindenki felénk néz már, harsány hahotázásának köszönhetõen, de szerencsére kisidõ után lehiggad, s még mindig nevetgélve, de összetetten tud végre beszélni. – Dong Huo-t keresed. Honnan a fenébõl szedted te, hogy Pong Ho? Na, ha ezt elmesélem neki! Nem tudok segíteni neked, kölyök, fogalmam sincs, merre lehet. Ha itt maradsz, talán este betér közénk. – legalább ismeri, ez már jó jel.

- Értem… köszönöm. – azzal fogom magam és lekuporodok a saroknak is a legeldugottabb sarkába.

Már így ülök egy ideje, mikor újra megszólal, s elém is lépe egy üveggel, valamint két pohárral a kezében.

- Addig is, igyál velünk valamit! – már önti is a kétes kinézetû italt a pohárba, s elémtartja, de én csak megrázom a fejem.

- N… nem, én nem iszom… - két kézzel jelzem magam elõtt, hogy én tényleg nem kérek egy kortyot sem ebbõl, mire csak megrántja a vállát, jól lehúzza, amit nekem töltött és visszaül asztalához.

Amíg így várakozok, hátha Dong Huo felbukkan, eldöntöm, hogy ha nem jelenik meg, akire várok, követni fogom ezt a férfit. Azt mondta, el fogja neki mondani, hogy Pong Honak neveztem, tehát muszáj találkozniuk. Nekem meg semmi más opció nem jut eszembe a menekülésre.

- Mi a??? – riadok fel hirtelen. Ugyanott, a sarokban találom magam, ahova leültem, azt viszont észre sem vettem, hogy elszenderültem. Körbenézek, még mindig sokan vannak itt, de a férfi, akit kutatok szememmel sehol.

Hát ez nagyszerû! Elaludtam, õ meg elment. Most megkérdezhetek mégtöbb félelmetes alakot, hogy ismerik-e Dong Huot. Már csak ez kellett nekem, a mai megrázkódtatások tetejébe. Újra körbevezetem tekintetem a helyiségen, hátha csak átsiklottam felette, s ekkor két ismerõs alakot látok meg belépni az ajtón. Dong Huo az és az az alak, aki kinevetett.

- Látod, mondtam én, hogy itt lesz még! – mutat felém jókedvûen az idõsebb. A tûzhajú férfi kíváncsi tekintettel közeledik felém, s megint azt érzem, mint korábban, ha nem kérdezem meg azonnal, meg dogom gondolni magam.

- Uram! – pattanok fel helyemrõl, mire kicsit megszédülök, de megállok a lábamon – Uram, kérem, elvinne magával? Azt mondta, elmegy innen és én… kérem szépen, én is mehetnék? Nincsen már pénzem, az igaz, de kérem! Ez az egy esélyem van… én akár le is dolgozom a szívesség árát! – gyorsan ledarálok mindent, ami hirtelen az eszembe jut. Arcát fürkészem, hátha le tudok olvasni róla valamit, de sikertelen.

Úgy néz rám, mintha ragadozó lenne, ki megtalálta áldozatát, amellyel most hosszasan eljátszadozik majd, mielõtt kivéreztetné és felfalná. A hideg futkos a hátamon tõle.

- Rövid ideig tartózkodok csak a városban ezért holnap akár meg is mutathatnád nekem, hogy merre is van ez a kincses bánya, ahol ilyen érméket lehet találni. – ajkait vérfagyasztóan tökéletes mosolyra húzza, s végre kezemet is elengedi, de a tarisznyát azért nem rest kicsenni ujjaim közül.  

- Ezt pedig örömmel elfogadom. Sötétedés után találkozunk itt. Ne késs, mert tudom, hol laksz kis hercegem. – Hercegem? Mi az, hogy hercegem??? Rám kacsint, majd eltûnik a sötét éjszakában, magamra hagyva kusza gondolataimmal.

Talán csak úgy mondta, nem hiszem, hogy felismert. Honnan ismert volna? De mi van, ha mégis? Jaj nekem! Belefájdul még a fejem is ebbe az õrületbe. Épp csak, hogy megmentett azoktól a rosszarcú idegenektõl, s máris egy újabb kalamajkába kevert. Most fogom csak fel, mibe is keveredtem. Mégis mi a fenét csináljak? Hoznom kéne neki pénzt? Mégsem vihetem el oda, ahol találtam, hiszen nem is találtam sehol… És mit értett az alatt, hogy tudja hol lakom? Meg hercegem… Nem tudhatja! Bizonyára csak fenyegetni akart! Ha nem a palotában laknék, sikerrel is járt volna, de így biztosan nem tudhatja. Bár…

- Nem, nem és nem! – gondolataimnak hangot is adok, hátha ezzel sikerül jobban meggyõznöm magam. – Õrültség, csak rám akart ijeszteni! Nem dõlhetek be egy ilyennek.

                                                                        ***

Éjjel nehezen jutottam vissza a palotába feltûnésmentesen, hiszen már minden szolgálóm keresett. Végül azzal a kifogással álltam elõ, hogy fájt a fejem és egy kis egyedüllétre volt szükségem, mire drága dajkám teljesen elképedt, hogy nem lenne szabad egyedül járkálnom, amikor még csak nem is érzem jól magam. Sõt még meg is szidott, hogy nem tûnhetek el, amikor egy befolyásos miniszter fia vár rám. Õ az egyetlen, a szüleimen és testvéremen kívül, aki tud a titkomról. Hogy is ne tudna, elvégre õ nevelt születésemtõl fogva. Sokkal közelebb áll hozzám saját anyámnál.

- Hercegnõm, ébren van már? – hallom meg hangját szobám elõl. Már ébren vagyok egy jó ideje, de még nem volt kedvem felöltözni. Jobban mondva, nem hogy kedvem nem volt, úgy döntöttem, a mai kérõmmel sem találkozom. Betegnek fogom álcázni magam, s ha így lát, hihetõbbé fogja tenni a mesémet. Amikor a szolgálóim jöttek felöltöztetni, elküldtem õket, s meghagytam nekik, hogy ne zargassanak, egyedül dajkámat engedjék be.

- Gyere csak… - szólok ki neki gyenge, beteges hangon és olyan ábrázatot öltök, mint aki menten elájul.

- Drága hercegnõm, a kérõje hamarosan megérkezik. Ideje lenne elkészülnie. Behívom a szolgálóit és készíttetek önnek ételt. – mondja el egy levegõvel, de amint meglátja párnák közt szenvedõ alakom, szemeit aggodalom tölti meg, a következõ pillanatban pedig már mellettem is térdel, úgy vizslatja arcomat közelebbrõl.

- Jung-im… nem érzem jól magam… - fogom meg kezét, de olyan gyengén, ahogyan csak tudom.

- Drága felségem, nézze meg hova vezetett, hogy tegnap betegen mászkált késõ estig a szabadban… - csóválja fejét, míg pár tincset kisimít arcomból.

- Nem tudom… fogadni ma…a …kérõt. – nyögdécselem, mintha tényleg annyira rosszul lennék.

- Próbálja meg összeszedni magát kedvesem, hozatok önnek gyógyteát. – nagyot sóhajt, sosem szerette, amikor az udvari kötelességeket az egészségem felé helyezték. – A királyné már így is nagyon dühös magára a tegnapi miatt. - erre csak morcosan elfordítom a fejem.

Szörnyen elegem van a sok kérõbõl, meg anyám hárpia viselkedésébõl. Nem is értem, miért nem küldi el õket, amikor tudja, hogy úgysem megyek hozzá egyikhez sem. Belegondolni is nevetséges… hogy hozzámenjek valakihez. Még mit nem! És mit gondolnak, a nászt hogy hálnánk el? Ezzel telnek el a napjaim, hogy feleslegesen bájcsevegek hol fiatal, hol idõsebb férfiakkal, akiknek egyértelmûen csak a hozományom számít. Legszívesebben elárulnám mindnek, hogy fiú vagyok. Azonnal eltûnne az oda erõletett mézesmázos mosoly a képükrõl. Bár, igazság szerint kicsit sajnálom is õket. Úgy érzem, a palota viccet csinál belõlük, hû szövetségeseibõl és koronapárti minisztereibõl azzal, hogy hagyják, fiaik egy álhercegnõnek udvaroljanak és hozzanak ajándékokat. Senkivel szemben sem fair ez az egész. Most pedig tudom, ha a mai kérõmet sem fogadom, anyám Jung-imet fogja felelõsségre vonni. Ezt nem szeretném, így hát inkább felülök és halkan, morcosan behívom a szolgálóimat, hogy segítsenek elkészülni.

Amikor végeznek mindennel és az utolsó hajszálamat is a helyére igazították, mosolyogva megköszönöm nekik. Valószínûleg azt hitték, miattuk vagyok olyan bosszús, s nem szeretném, hogy emiatt rosszul érezzék magukat. Meghajolnak, majd elhagyják a szobát, én pedig megiszom a maradék teát is, amit idõközben dajkám, egyben fõudvarhölgyem az asztalomra tett.

Hirtelen éktelen felfordulásra leszek figyelmes, és már indulnék is, hogy szemügyre vegyem, mi folyik a palotában, mikor egy kisfiú fut be a szobámba, s amint meglát egyformán meglepett szemekkel meredünk egymásra. Õ meg hogyan keveredhetett ide? Az a gyanúm, hogy õ a felfordulás okozója. Végigmér tekintetével, elmosolyodik, majd egyik ujját szája elé emelve jelzi, hogy maradjak csendben. Felhúzott szemöldökkel nézek rá, mire õ megfordul és elkezdi eltorlaszolni az ajtót. Nem szólok, nem teszek semmit, csak egy kisfiú. Valójában tetszik is a helyzet. Támadómon hasznot húzva akár ki is kerülhetem a mai találkát az újabb udvarlóval. Gondolatomra halványan elmosolyodok, de gyorsan, fejemet megrázva eltûntetem az öröm minden nyomát arcomról, s kezdem felvenni az áldozat szerepét. Míg újdonsült vendégem pakolászik, van idõm tüzetesebben is szemügyre venni. Különös öltözetet visel, a haja is össze-vissza lóg a szemébe, nincs feltûzve neki. Bõre napbarnított és koszos is, de hát gyermek, biztosan a szabadban játszott és ott piszkolta össze magát. Van nála egy kisméretû kés ugyan, de nem hiszem, hogy kárt akarna bennem tenni.

- Hogy hívnak? – szegezem neki a kérdést azon a hangomon, amin a gyerekekhez szoktam beszélni.

- Mo Guan. – húzza ki magát vigyorogva.

- Én Eun-jae vagyok. – rámosolygok, a gyerek elkezd járkálni a szobában, az én tekintetem pedig a szinte tökéletesen érintetlenül hagyott reggelimre téved. – Nem vagy éhes? – bökök fejemmel az étel felé, ki tudja mikor evett utoljára ez a kölyök. Azonnal elvigyorodik, és már tömi is magába a finomságokat. Ilyen fogásokat biztosan nem evett még.

- Ez nagyon finom! – nyammogja teli szájjal. Én is elemelek a tálról egy süteményt, de mielõtt beleharapnék, felteszem az újabb kérdésem:

- Hogy keveredtél ide, Mo Guan?

- Unatkoztam a városban. – megrántja a vállát, mintha igazán nem is lenne nagy ügy, hogy beszökött a palotába. Ezért nem fogom megszidni, hiszen én is mindig kiszökök oda, ahova meg nekem nem lenne szabad. A kíváncsiság nagy úr, tudom. Csakhogy a kíváncsiság ára is nagy, ha elkapják ezt a gyereket, nagy büntetésre számíthat.

- Nagy galibába csöppentél, ugye tudod? – hallom, ahogy a katonák kiabálnak egymásnak. „Te nézd meg ott, én megnézem itt!” „Kutassátok át az istállókat is!”

- Szép a nyakláncod. - kijelentésére az ékszerre vetem tekintetem. - drágakövek vannak rajta? - lassan bólintok egyet és mondanék is valamit, de megelõz – Kell! Add ide! – rántja elõ kését, s egyenesen nekem szegezi.

- Micsoda? – hökkenek meg teljesen, és jobb kezem az ékszerre vezetem. – Mit beszélsz, tedd azt le!

- Kérem az ékszert! – közeledik egyre jobban felém, mire én kissé pánikba esek. Ezért voltam én olyan kedves veled, te kölyök? Micsoda egy bajkeverõ!

- Ne gyere közelebb, hallod!? – szólok rá erélyesen, de fittyet hányva rá, közeledik és meg is próbál felém döfni a késével, de elkapom a kezét. Nem tanultam önvédelmet, de egy gyerekkel még talán elbírok. Megragadom a kés markolatát én is, és igaz nehezen, de végül sikerül kitépnem a kezébõl és jó messze el is hajítom. Az istenverte kölyök azonnal rám ugrik, így a földön huppanunk és birkózásba kezd velem. A hajam közben egyre jobban szétcsúszik, ami nagyon zavar, a gyerek meg a mellkasomnál próbál kutakodni, hogy megszerezze az ékszerem. Nagy dulakodásunk közepette egyszer csak kopogtatást hallunk az ablak felõl, mire mindketten odakapjuk a tekintetünket, én pedig abban a pillanatban teljesen elsápadok. Ez a tegnapi alak! A különösen fénylõ szemû!  

Hát mégsem csak fenyegetni próbált, amikor azt mondta, tudja hol lakom? A herceg megnevezéssel is biztosan gúnyolódni akart… De ha esetleg eddig nem tudta, most már biztosan rájött. Biztosan felismert! Édes jó Istenem, nekem végem! Fogadnom kellett volna a tegnapi kérõt és akkor most nem lenne semmi baj… Ha nem lennék ilyen makacs… Viszont minek jött ide? Ha tényleg tudja is, hogy ki vagyok, azt mondta este találkozzunk és ott. Nem azt, hogy itt és most. Lehet mégsem a gyerek okozta a felfordulást, hanem õ. Hosszú perceknek tûnõ másodpercek ezek csupán, nekem mégis ezernyi gondolat fut át az agyamon, s végül teljesen összezavarodok.

- Mo Guan, te átkozott kölyök! – ugrik be egy laza mozdulattal az ablakon. Mi? Ezek szerint ismerik egymást? – Engedd el a hercegnõt, de azonnal! Ne kelljen kétszer mondanom! – fenyegetõen néz rá, sokkal fenyegetõbben, mint én tettem, s rá hallgat is. A gyerek végre leszáll rólam és a férfi mellé áll, de abban a pillanatban kap is egy tockost.

Én is feltápászkodom, ruhámat kezdem igazgatni. Abban reménykedem, amilyen hirtelen jöttek, olyan hirtelen el is tûnnek, de az idegen megszólít.

- Kérem, nézze el a kölyök viselkedését! – tisztelettel szólít meg, mégis, egyáltalán nem megalázkodó a hangja. – Találkoztunk mi már… felség? – kis hatásszünetet tart az utolsó szó elõtt. Lehet, hogy mégsem tudja? Végül is, ha csak a kölyök miatt jött ide, lehet nem… Annyira össze vagyok már zavarodva, de ha csak egy icipici esély is van rá, hogy nem ismert fel, s nem tudja a valós kilétem, nem kockáztathatom, hogy ez megváltozzon. Éppen ezért nem nézek rá, bár így úgy tûnhet, rangomhoz képest mégis én alázkodom meg elõtte.

- Nem hinném… - szinte suttogok, félek, hogy a hangomat ismeri fel. – Egy ilyen férfira emlékeznék… - emlékszem is. Nem bókolni szándékoztam, de tény, ami tény, eléggé meghatározó jelenség.

- Érdekes. – hümmögi – Esküdni mertem volna, hogy már láttam valahol. Ebben az esetben viszont kérem, bocsásson meg nekünk. – meghajol, nem túl mélyen természetesen. A gyereket is hátba vágja, hogy hajoljon meg, ha már rám bírta vetni magát, majd az ablakon át sietõsen távoznak.

Ez valami elképesztõ. Nagyot sóhajtok és mellkasomra teszem a kezem, de mintha valami hiányozna. Tapogatózni kezdek, le is nézek, s realizálom, hogy az az ördögfióka végül csak ellopta a nyakláncom.

Alig pár perc telik el, hogy hívatlan látogatóim elmentek, a csendõrök rám törik az ajtót, és szüleim rohannak be hozzám. Jung-im is ott áll az ajtóban, arca még mindig gondterhelt.

- Eun-jae! – sikít fel anyám, megtépázott küllememet látva. Két keze közé fogja arcomat és vizsgálgatni kezdi, miközben a katonák átnézik a szobát.

Apám parancsba adja, hogy vizsgálják át a palotát még egyszer, hátha még nyakon tudják csípni a kis gazfickót.

- Mit merészelt tenni veled az a kölyök!? – anyám teljesen hisztérikus állapotban van, magamhoz ölelem, hogy megnyugtassam, nem esett semmi bántódásom.

- Ne aggódj, anyám. Csak a nyakláncomat vitte el. A nyakamból akarta kitépni, ezért dulakodtunk, de el is ment azonnal, amint sikerrel járt. – a lángoló szemû férfit, akinek még mindig nem tudom a nevét, nem említem. Nem szeretném, ha esetleg elkapnák, idehoznák a palotába és valahogyan lebuknék. Jobb, ha nem kockáztatok, meg õ egyébként sem tett semmi rosszat, csak megszabadított attól  a rosszcsont kölyöktõl.

- Hála az égnek, hogy nem esett bajod! A kérõd még vár, de elküldetjük. – kezeit megint arcomra simítja. Akármilyen hárpia is tud lenni, szeret õ engem. Tudom azt is, hogy rettenetes lelkiismeret furdalással küzdenek mindketten, amiért ilyen életre kényszerítenek. Mégsem tudom teljesen megbocsátani nekik. – Jung-im, értesítsd a fiút, hogy fölösleges várakoznia, máskor visszajöhet! – dajkám pedig már indul is.

***

Bár kockázatos, úgy döntöttem, mégis eljövök este a megbeszélt, jobban mondva megmondott helyre. Nem tudom, hogy felismert-e a palotában, vagy eleve tudta-e, ki vagyok, de nem merem megkockáztatni, hogy nem jövök el és feldühítem, s esetleg, ha tudja, ki vagyok, nyilvánosságra hozza azt. Túl sok forog kockán, és ha fel is ismer most, talán megesik rajtam a szíve és nem kürtöli szét.

Még mindig nagy volt a felfordulás az udvarban a reggeli miatt, így nehéz volt kijutnom. Nem tudom, mennyi lehet az idõ, nagyon remélem, hogy nem kések el sokat és nem lesz mérges rám. – futok, immáron férfiruhában a sikátor felé, ahol egy napja megmentett.

Azt kérte, vigyem el oda, ahol az ezüstöt találtam, de mivel a palotába nem vihetem - nem mintha nem jönne magától – és jobb ötletem nem támadt, úgy döntöttem, hozok egy zsák ezüstöt neki.

- Késtél. – szegezi nekem azonnal, amint megtorpanok elõtte. Valóban, már jó régen besötétedett, de siettem, ahogy tudtam. Egyébként is, miatta késtem, hiszen ha figyel arra a zabolázatlan gyerekre és nem szökik be az udvarba, nem lett volna felfordulás még este is. Ezt persze nem vethetem a szemére, nagy sajnálatomra.

- Sajnálom, siettem, ahogy tudtam. – meghajolok, jobb, ha nem húzom fel méginkább. – Uram – nézek fel rá – nem tudom elvinni oda, ahol a pénzt találtam. Egy kereskedõ szekerérõl esett le egy zsákban, felkaptam az egészet és most elhoztam önnek az összeset, ami még maradt. – Egész nap azon agyaltam, milyen hazugsággal álljak elõ. Õszintén szólva, nem tudom, hogy a kereskedõk valóban hordanak-e maguknál ennyi pénzt, de hátha annyiban hagyja a dolgot. Mindenesetre felé nyújtom a tarisznyát. Elveszi tõlem és mintha kissé el is nevetné magát orra alatt.

- Kereskedõ… Na és azt honnan tudhatom, hogy biztosan elhoztál nekem mindent? – lengeti meg a kis zsákot az orrom elõtt, mire én tágra nyílt szemekkel követem a hol jobbra, hol ballra lengõ tasakot.

- Én… én nem hazudok! – jaj nekem. Úgy látszik, nem készültem fel minden keresztkérdésre. – Esküszöm uram, ez az összes!

- Jól van. Tegyük fel, hogy elhiszem, amit mondasz. Akkor ezt el is viszem, neked meg szép estét! És ezúttal próbáld meg nem megveretni magad azokkal a szárazföldi patkányokkal! – hátat fordít nekem, közben int egyet és el is tûnik az egyik ház mögött.

Most akkor… ennyi? Le vagyok döbbenve, még egy pár pillanatig állok ott, majd az erdõ felé veszem az utam.

Hát ez egész simán ment. Örülök, bár nem tudom minek, hiszen ezzel együtt már két zsák pénzt is kizsákmányolt belõlem. De örülök, mert ezt elintéztem és azt mondta tegnap, hogy csak egy rövid ideig marad itt. Akkor egyszerûen csak nem jövök ki a városba pár napig, és ha szerencsém van, mire legközelebb kiteszem a lábam, már nem lesz itt. Vidáman, sikerérzettel ballagok a szokásos fához, kicsit talán még szökdécselek is. Megkönnyebbültem.

Egy ágat hallok meg reccsenni mögöttem, mire ijedten hátrapillantok, de senki. Hála az égnek, egy pillanatra már azt hittem, azok a tegnapi részegek, vagy, ahogy a tûzhajú idegen mondta, szárazföldi patkányok azok. Ahogy tovább bandukolok, végig úgy érzem, figyelnek. Bizonyára a fantáziám játszik velem, túl sok stresszel járt az elmúlt két nap.

Hamarosan meg is érkezem a fához, ám a nyugtalanító érzés csak nem hagy alább. Alig várom, hogy visszaérjek a palotába, végre mindentõl biztonságban leszek. Gyorsan szabadulok meg ruháimtól, és már veszem is fel az udvarhölgyeknél egységes hanbokot. Az alsó résszel bajlódok, mikor léptek zaja üti meg a fülem. Azonnal felkapom a fejem és körülnézek, de nem látok senkit. Remélem, nem valami veszélyes állat ólálkodik a környéken. Kapkodok, hogy minél hamarabb elmehessek innen, de ennek következtében csak még kevésbé járok sikerrel. Gyerünk már, gyerünk, gyerünk, gyerünk! Itt állok az erdõ közepén, félig felöltözve, mellettem parasztos férfi öltözék és egy udvari hanbok felsõ része hever a földön, valaki vagy valami körülöttem lopakodik, nekem pedig pont most kell ügyetlenkednem.

Torokköszörülésre kapom fel a fejem, egyenesen a hang irányába nézek, a látványtól pedig földbe gyökeredzik a lábam. Már megint Õ az. Mégsem a fantáziám játszott velem és tényleg követtek. Nem hiszem el, hogy ilyen balszerencsés vagyok, pedig már hogy örültem…

Óriási szemeket meresztek rá, majd, mikor realizálom, hogy félig felöltözve állok egy idegen férfi elõtt, ráadásul, ami félig rajtam van az is nõi, mélységesen elszégyellem magam és mérget mernék venni rá, hogy tetõtõl talpig elvörösödtem.

- Nocsak-nocsak. – mér végig perzselõ tekintetével.

- Uram… én… ez… - össze-vissza habogással nem mész semmire Eun-jae, embereld meg magad! – Én nem, vagyis… ez nem az, aminek látszik. Tényleg! – nem gondoltam, hogy meggyõzõ lesz, akármi is fogja elhagyni a számat, de ez még annál is kevésbé meggyõzõ, mint amire számítottam. Megpróbálnám menteni a menthetõt, de nem tudom hogyan, meg, hogy van-e még egyáltalán bármi, ami menthetõ.

- Azért valljuk be, elég nehéz félreérteni ezt a helyzetet. – közelebb lépeget lassan, kimérten. Én meg remegek. Egyrészt fázom is, másrészt sosem kerültem még ilyen kínos szituációba. – Haneul, igaz? – céloz nevemre, mire bólintok. Úgy reszketek, mint a nyárfalevél, tényleg hûvös van. – Öltözz fel, még a végén megfagysz itt nekem! – fejével a földön heverõ ruhákra bök.

Szavaira azonnal felkapom öltözékem további darabjait, majd immár teljesen felöltözve állok elõtte.

- Azt hiszem, némi magyarázattal tartozol nekem. – kétségbeesett pillantásokat vetek rá, bár nem mintha minimálisan is meghatná. – Rajtakapni egy fiút, miközben a sötét erdõben éppen nõi ruhát ölt magára… Méghozzá olyat, ami udvari viselet. Mégis miféle perverz vagy te? – hangja kissé gúnyos, biztosan remekül szórakozik rajtam.

Perverz. Na igen, másoknak ez perverzség, megvetendõ bûn, undorító. Nekem meg… Nekem meg ez az életem. Ezért is félek attól annyira, hogy megtudják az emberek a titkom. Mindenki ezzel a véleménnyel lenne rólam. Egy egész ország megvetéssel gondolna rám.

- Nem válaszolsz? – emeli fel fejem államnál fogva. Nem úgy ér hozzám, mint az a tegnapi részeg, ez nem fáj. Fizikailag legalábbis, viszont nagyon megalázó.

- Be kell jutnom a palotába! – kiáltom kissé hangosabban, mint terveztem. Nem is olyan rossz hazugság, ahhoz képest, hogy egy percig nem gondoltam át.

- A palotába. Minek mennél te oda? – kissé megforgatja arcom, még mindig államnál fogva, amit igazán nem tudok mire vélni, majd folytatja – Talán mégis loptad az ezüstöt? Nõnek öltözve belopódzol a királyi udvarba és meglopod az ottaniakat. Hm, még akár a legénységembe is jól jönnél… - a végét már szórakozottan mondja, bár én nem értem, miféle legénységrõl beszél.

- Nem lopok… - nyöszörgöm.

- Ha nem lopsz, akkor mégis mi rejtegetni valód van? – megint itt tartunk. Megint összezavar, hogy tud-e a kilétemrõl vagy sem. Én már nem tudom, mit feleljek erre, nagyon kétségbe vagyok esve. Hogy juthattam idáig? Megtagadom, hogy hozzáadjanak valami tehetõs emberhez, mert nem akarom, hogy bárki elõtt is leleplezõdjön a titkom, erre leleplezem én magamnak. Ráadásul egy ilyen alak elõtt, akinek még a nevét sem tudom, nem hogy azt, hogy kicsit is megbízhatok-e benne. Ha a szüleim megtudják, micsoda veszélybe sodrom családunk uralkodását azzal, hogy kiszökök a városba és lebuktatom magam egy kétes arcú alak elõtt… talán ki is tagadnának. Ha nem megmérgeznek. Milyen felelõtlen és ostoba vagyok… - gurul le egy könnycsepp az arcomon.