 Karakter: Benjamin Redhawk
Ez a nap nem is indulhatott volna szörnyűbben… Minden azzal kezdődött, hogy nem ébresztett az órám, így késve indultam el az édesanyámhoz. Ma van a születésnapja, de mivel délután dolgoznom kell, mindenképpen szerettem volna reggel benézni hozzá. Először a hegedűmet hagytam otthon, amiért fél útról kellett visszafordulnom, egy új darabot gyakoroltam csak erre az alkalomra, régen ez volt az egyik kedvenc zeneszáma.
Nagy nehezen megérkeztem hozzá, a látogatásom jól is ment, mindaddig, míg észre nem vettem, hogy már megint rossz gyógyszert adtak anyunak. Nem ez az első eset, így rendkívül dühössé válok. Egy sort veszekedek a nővérekkel, végül az igazgatóval is sikerül beszélnem, de nem érzem úgy, hogy kellő figyelmet fordítanának ránk. Megfordult már a fejemben, hogy másik otthonba viszem át, ha megint gondom lesz velük, nem fogom a felügyeletük alatt hagyni. Már legutóbb is nézegettem a közelben lévő helyeket, akadt is kettő, amelyik egészen szimpatikus volt.
Nem elég, hogy nem tudtam elég időt tölteni anyával, még innen is késve indulok el a megejtett kis beszélgetéseim miatt. A múzeum igazgatója nem lesz elragadtatva, ha lekésem a tárlatvezetést, elvégre nincs más, aki francia nyelven meg tudná tartani a körutat. A portás csak int nekem, amikor rohanva megérkezem, bevágódok a személyzeti öltözőbe és magamra kapkodom az egyenruhámat. Még éppen időben vagyok, felkapom a kikészített brosúrákat, utána sietve elindulok a bejárat felé.
Próbálok nem futni, hogy ne nézzenek teljesen idiótának, fejben már a szokásos monológomat ismétlem át, amikor hirtelen nekem ütközik valaki, mindketten a földön kötünk ki, a papírlapok pedig szerte-szétszóródnak. Már csak ez hiányzott…
- Hé, vak vagy? – mordulok rá az illetőre, miközben a brosúrákat kezdem felszedegetni.
- Jah – jön a rideg válasz az idegentől, és ahogy felfogom, hogy nem viccel, rákapom a tekintetemet. Egy gyönyörű fiú áll velem szemben, különleges vörös haja egészen egyedi külsőt kölcsönöz neki, ám szemei üresen bámulnak a semmibe. Rögtön elszégyellem magam.
- Ne haragudj – ugrom oda mellé, hogy felsegítsem, de lerázza magáról a kezeimet.
- Egyedül is megy, köszönöm – mondja monoton hangom, körbenézek, de sem vakvezető kutyát, sem vakokat jelző fehér botot nem látok a környékünkön.
- Öhm… – kicsit idétlenül álldogálok mellette. – Tényleg ne haragudj – kérek ismét elnézést. – Nem vettem észre…
- Figyelj, nem történt semmi, nem kell a sajnálatod, csak mert vak vagyok – mordul rám, miután érzi, hogy nem tágítok mellőle.
- Én nem azért… - kezdenék ismét bocsánatkérésbe, ám a segédem hangos Ben felkiáltása jelzi, hogy már eléggé késésben vagyok. Kicsit aggódva nézek a srácra, de ő csak karba font kezekkel álldogál nem túl messze tőlem, mintha várna valakire. Biztosan a Láthatatlan Kiállításra jöttek, ami már csak két hétig látogatható ebben a szezonban. Felveszem a földön lévő papírokat, majd még egyszer odamegyek hozzá. – Tényleg sajnálom – makogom zavartan. – Akkor biztosan minden rendben van?
Dühösen bólint egyet, ezért elindulok a dolgomra, persze kapok egy kis leszidást, de szerencsére nem késtem túl sokat.
- Köszöntök mindenkit a Nemzeti Múzeumban… – kezdem a sablonszöveget franciául.
***
A harmadik turnus után van egy negyven perces szünetem, tekintve, hogy ma még nem ettem semmit egy szendvicset leszámítva, ez most nagyon jól jön. A kerti büfénél ülök az ebédemet majszolgatva, amikor kapok egy üzenetet Jimmytől, az egyik barátomtól. Meg volt beszélve, hogy heten megyünk a szombati Dream West koncertre, de neki és a barátnőjének közbejött valami. A jegyek persze már megvannak, mindhármunkét én fizettem, arról volt szó, hogy a helyszínen megadják az árát, de ezek szerint ezt már fújhatom.
A múzeum felé pillantok, az egyik ablakból felsejlik a folyosón a vörös hajú srác alakja, amint egy lánnyal sétálgat, ekkor beugrik egy talán idióta ötlet… Mindenesetre befutok az öltözőmbe, és előhalászom a táskámból a plusz két jegyet.
Keringek egy kicsit, de szerencsére megtalálom őket, épp kikérték a ruhatárból a dolgaikat, gondolom, indulnának haza.
- Elnézést – lépek oda melléjük, mire a lány érdekesen néz végig rajtam.
- Szia – köszön rám kedvesen. – Segíthetünk valamiben?
- Én… – idegesen túrok a hajamba, majd inkább a srácra vándorol a tekintetem. – Nagyon szégyellem magam, amiért nem figyeltem oda rendesen – intézem a szavaimat hozzá. Azt hiszem, felismerhette a hangomat, mert mérgesen az ajkaiba harap, de nem szólal meg. – Tapintatlan dolgot mondtam, de mentségemre szóljon, hogy ez egy iszonyatosan rossz nap volt – húzom el a számat. – Szeretnélek kiengesztelni téged és a… barátnőd – mondom kérdőn a mellette állóra pillantva, aki amint meghallja a szavaimat, kuncogni kezd. Valami vicceset mondtam? Most aztán nagyon hülyének érzem magam.
- Ő itt a bátyám, Doran, én pedig Amber vagyok – mutatkozik be vidáman, a srác teljesen figyelmen kívül hagy.
- Ó… bocsánat… Szóval van két fölösleges jegyem a szombati Dream West koncertre – magyarázom, és nem kerüli el a figyelmem, hogy a fiú erre felkapja a fejét. – Két barátom visszamondta, ezért gondoltam, elhívnálak titeket – nyújtom a lány felé a jegyeket.
- Ha nem tűnt volna fel, vak vagyok… Miből gondoltad, hogy jó ötlet koncertre hívni minket? – morran rám a srác, de kezd felidegesíteni azzal, hogy bármit is teszek vagy mondok, mindig felhozza a vakságát, mintha az számítana a legtöbbet. Nem tudom, hogy mi történt vele, nincs is túl sok közöm hozzá, de azokat gyűlölöm a legjobban, akik nem tudják értékelni az életüket. Attól, hogy nem lát, még rengeteg dologra képes, vannak nála ezerszer rosszabb helyzetben lévők is.
- Tudtommal egy koncerten legfőképp a hallásunkra van szükség, az pedig úgy tűnik, nálad is remekül funkcionál – vágok vissza neki, amitől enyhe pír lepi el.
- Nem tudsz te semmit – vágja hozzám, és meglepő módon egész ügyesen kicsörtet a kijáraton. Hát azt hiszem, ezt megint elcsesztem, pedig csak egy kicsit fel akartam rázni.
Amber ismételt kuncogása térít vissza a gondolataim közül, zavartan nézek rá.
- Ezt megint elrontottam, ugye? – húzom el a számat, de csak fejrázást kapok válaszul.
- Örülök, hogy végre valaki más is megmondta neki, hogy a vaksága még nem teszi teljesen nyomorékká – beszél egyre szomorúbb hangon. – Igazából nagyon aggódok érte…
- Sajnálom, ha túl durva voltam.
- Nem – rázza ismét a fejét. – Szerintem épp erre volt szüksége – mosolyog rám, majd kiveszi a kezemből a két jegyet. – Megpróbálom elrángatni a koncertre, régen ők voltak az egyik kedvencei.
- Négy másik barátommal leszek ott, ha gondoljátok, csatlakozhattok majd hozzánk – adom oda neki a névjegykártyámat. – Ezen rajta van a mobilszámom is, elérhettek a rajta.
Mosolyogva bólint egyet, majd elköszönünk egymástól. Ez a nap is elég érdekesen alakult. Nem is mondtam nekik, hogy vip jegyeket kaptak, így hivatalosak a koncert utáni after partira. A gitáros az egyik legjobb haverom még a középiskolából, így mindig akciósan vesszük a jegyeket, sőt néha ingyen akarja adni, de ezt nem szoktuk elfogadni.
Mostanában csak felesleges keréknek szoktam érezni magam, mert a csapatból csak nekem nincs párom. Mark és Amy már öt éve együtt vannak, Kyle és Max pedig egy újdonsült kapcsolatban, egymással. Mind meglepődtünk rajtuk, de eddig remekül megvannak, én szurkolok nekik.
Kíváncsi vagyok, hogy eljön-e majd Doran és Amber, és ha igen, csatlakoznak-e ehhez a nem mindennapi, néha kissé őrült társasághoz.
|
