 Karakter: Souza Samonji
Megjegyzés: Yagennek
Az enyémnél kisebb keze erőteljesen, mégis gyengéden látja el a sebem. Igazán nem panaszkodhatom arra, ahogy kijavítja rajtam a csorbát végtelen szakértelemmel. Nem is ezért sajog a lelkem. A fizikai fájdalmat már megszoktam, ezernyi mélyebb fájdalom szabdalt már korábban darabokra, olyan mélyen, ahol már az újrakovácsolás sem képes rendbe hozni. Azokhoz képest ez a mostani tényleg csak egy karcolás. Ami jobban sajog, az a nem létező önbecsülésem.
Sosem járhattam csatamezőn. Nem csoda, ha izgatott voltam titkon emiatt a küldetés miatt, még ha annyi fájó emléket is kavart fel újra a felszínre. Mégis, én voltam az egyetlen, aki megsérült, s bár ott akkor szabadnak éreztem magam, ahogy lekaszaboltam életem első ellenfelét, most lesújtva érzem magam, mert talán a kis hibám miatt ismét bezárnak egy újabb kalitkába.
- Szép munka volt – néz fel rám végezve, kellemesen mély hangja betölti a fülem, s egy csipetnyit megnyugtatja a lelkem. Még egy mosolyra is futja, ahogy válaszolok.
- Elnézést, ha gondot okoztam!
- Semmi baj – néz fel rám még egyszer Yagen, biztató arcot vágva, mielőtt biccentve magamra hagyna, csatlakozva a többiekhez.
Mögöttünk Hasebe, aki eddig csendben ücsörgött, töri meg a saját csendjét: - Souza, hogy van a sebed? Nagyon ellátták a bajod.
Tudom, hogy a lelkiismeretessége az, ami inkább kérdezteti vele, de az aggodalom, ami körüllengi a kis sérülést, amit szereztem, még inkább felerősíti bennem saját haszontalanságom. Különösen ahogy fogalmaz…
- Rendbe hozattam magam – emelem is meg a kezem hangsúlyozva, hogy tényleg rendben vagyok. Majd ugyanezzel a lendülettel el is terelem a témát magamról.
- Ami fontosabb: a nabe miért van ilyen hidegben kint a kertben?
- Úgy látszik, ma van az új kardok nabe üdvözlőbulija – feleli Kashuu.
- Csatlakozhatok? – pillantok Hasebére, aki csak szusszanva elmosolyodik.
* * *
Egy adag nabe és egy pohár saké után visszatelepedek a tornácra, Hasebe mellé. Az önbizalmam ugyan még mindig romokban, ugyanakkor jól esik a megértő társaság. Neki nem kell magyaráznom, mi játszódik le bennem, hogy ismét a felszínre kerültek a Nobunagához fűződő emlékek.
Nem sokkal később csatlakozik hozzánk Yasusada és Kashuu is. Miközben csak figyelem ücsörögve a többieket, tekintetem összetalálkozik Yagenével, aki rám mosolyog két falat között. Viszonzom a gesztust a magam szomorkás módján, amikor Hasebe megszólal mellettem ismét a nagy csend után.
- Végül nem láthattuk, ahogy meghal.
Igaz, csak a pusztítást és a tűzt láttuk. A tüzet, amelytől végigborzong minden porcikám, s pillanatok alatt ellep a hideg verejték…
- Mindig nagyon büszke volt – folytatja Hasebe elgondolkodva.
- Ezért is emlékszem rá – felelem. Lelki szemem előtt óhatatlanul felidéződik Nobunaga alakja.
- Figyeljetek – csendül Yasusada hangja. -, egyszer hallottam egy mesét.
A következőkben egy igen fura és optimista történtettel áll elő. Megmosolygom, célja egyértelműen, hogy felderítsen minket, és meg kell valljam, sikerül is neki saját lelkesedésével.
Kashuu nevetve foglalja össze mindannyiunk véleményét: - Ez érdekes mese.
Hasebe is helyesel: - Szerintem ez rá vallana.
- Valóban - fűzöm hozzá, kifejezve Yasusada számára, értékelem a gesztusát. Igazán kedves volt tőle.
Ám most ő az, aki picit elgondolkodik, és csipet szomorúsággal fűszerezett hangon hozzáteszi: - De ha igaz lenne, akkor féltékeny lennék.
- Igazán? – morran Hasebe.
Én csak csendben figyelek. Figyelek, és átérzem, mennyire fáj neki, hogy elvesztette a gazdáját, és élénken emlékszik rá, hogy történt. Az emlékek, amelyek élénken belénk égnek, évszázadokkal később is képesek ugyanolyan intenzitással sajogni, mint legelőször. Sőt, talán még kegyetlenebbül.
- Ha Nobunaga élne, és most találkoznátok, mit mondanátok neki? – tesz fel újabb, kissé zavarbaejtő kérdést. Szinte együtt mosolyodunk el Hasebével.
- Én nem mondanék neki semmit – kezdi ő, majd folytatom én költői kérdéssel: - Mit mondhatnék annak az embernek?
Mert valóban, mit kellene mondani. Mindent tudna és mindent tudnánk anélkül, hogy ki kellene mondanunk. Tekintetem önkéntelenül is újra megkeresi Yagen alakját. Vajon ő mondana neki valamit? Úgy érzem, nem.
Végül Hasebe az, aki feloldja az egész helyzetet nevetve: - Ma inkább igyunk!
Nem kérdés, hogy mindenki egyetért vele. Még ha nem is szó szerint, de jobb a többiekkel elvegyülve élvezni az ünnepibb hangulatot. Magam is, bár tele vagyok, csak odalépek újra a nabés pultokhoz pár falatért. Hogy aztán fokozatosan kivonjam magam a tömegből, s megint a tornácon kössek ki, kicsit arrébb, mondhatni még az ünnepség részeként, de már csak a szélén ücsörögve figyelve a többieket.
- Hangulatos, hogy itt mindig történik valami, nem igaz? – bukkan fel megilletődöttségemre mögülem Yagen, mikor már épp nagyon elkalandoztam volna a gondolataiba, s ösztönösen is a sebemre szorítom a másik kezem. Utóbbi gesztust máris elrejtve húzom vissza a karom, hogy a hátam mögött megtámaszkodva kicsit hátrébb dőlve húzzam ki magam.
- Hai, nem unatkozik sokat az ember, csak ha nagyon akar – bólintok, majd kicsit nagyobbra nyílik a szemem, ahogy a felém nyújtott pohárra pillantok.
- Csak zöldtea, de gondoltam, jól esne.
Gesztusa kedves, egy kis köszönő biccentéssel el is fogadom, miközben mellém telepedik a saját teájával.
- Megértem, ha mások előtt rejted, de azért nekem szólj, ha mégsem akarna gyógyulni rendesen a sérülésed – mondja kis idő múlva, mikor már elkortyolgattuk a többieket figyelve a tea nagyjából felét.
- Ne aggódj feleslegesen – felelem, tulajdonképp nem ígérve meg azt, amit kért. Különösen mert nincs is szándékomban betartani.
Aprót sóhajt, de nincs ideje rá, hogy bármi mást is mondjon, mert odasereglenek hozzá testvérei, visszainvitálva a forgatagba.
- Menj csak – intek, s bár pillantása olyan, mintha a vesémbe akarna látni, végül megadja magát a kérlelésnek.
* * *
Az ünnepségnek vége. Már csak a kinn maradt asztalok, és egy-két ott maradt üres edény és pohár árulkodik róla, hogy valami összejövetel volt itt nem is olyan rég. Mindenki elszállingózott lefeküdni, néma egyetértéssel egyezve ki abban, hogy majd holnap eltakarítják a romokat.
Én még mindig a tornácon ücsörgök, ki tudja, hanyadik pohár sakét szorongatva az alkoholtól és a hidegtől kipirult arccal. Bár kezdek reszketni a fáradtságtól és a dermesztő időjárástól, nincs kedvem visszavonulni a szobám magányába.
Bár sosem zavarnék vele senkit, szükségem lenne valakire, bárkire, hogy legalább egy kicsit távolabb űzze a magányom démonait.
Némi becsiccsentett szenvedéssel nyúlok el a veranda jéghideg fa burkolatán. Bár itt lenne valamelyik testvérem legalább!
Mintha csak valaki meghallotta volna néma segélykérésem, léptek zaja közeledik – pedig nincs errefelé mellékhelyiség, hogy azt keresné fel valaki. Fülelve és kiéleződött figyelemmel ülök fel újra, a zaj irányába fordulva. A sötétből egy alacsony, megtévesztően törékeny alak bukkan elő, láthatóan a hálóköntösében.
- Yagen? – szalad ki az ajkaim közül a neve, s már a hangsúly is kérdőre vonja, mégis mit keres itt éjnek évadján hálóköntösben.
- Nem hagyott aludni egy gondolat – válaszolja meg aki nem mondott kérdést félig kimondatlanul. Mert valamiért világossá válik, hogy az a gondolat velem volt kapcsolatos. Egyszerűen érzem.
Magam elé pillantok, miközben mellém telepedik úgy, hogy a plusz köntöst, amit magára kapott a hideg miatt, kioldva rám is rám teríti.
- Meg fogsz fázni – fedd meg gyengéden.
A köntös még egész meleg a teste hőjétől, és egészen átitatja az illata. Valószínűleg a saké az oka, de egész hozzásimulok távolságtartó zárkózottságom ellenére.
- Kard vagyok, nem lesz semmi bajom – mormogom mégis.
- Igen, de emberi testben, ami sokkal sérülékenyebb. Többre kellene magad és az egészséged becsülnöd!
Az egészségem?...
- Talán nem szép halál, de hozzám illene. Végzetes kihűlés… - álmodozón képzelem el, ahogy a hideg, amely a porcikáimba ette magát, fokozatosan felfal, s elaludva a testem feladja. De hidegzuhany, ahogy ráébredek, hogy valószínűleg nem halnék meg igazán, s nem válnék teljesen szabaddá, csupán visszakerülnék eredeti, kard formámba ismét. Mintha elárult volna még ez az álmom is…
- Ne mondj ilyeneket! – A hangjában csipet fájdalom. Ráadásul erős karral ölel magához féloldalasan, mintha ezzel is meg akarná akadályozni, hogy csak úgy megszűnjek létezni.
Bár kisebb nálam, ahogy magához húz, majdnem mondható, hogy felnézek rá, a tekintetét fürkészve. A lila íriszek azonban elzárják a titkuk, túlságosan kavargóak ahhoz, hogy mesélni tudjanak – vagy én vagyok túl részeg hozzá.
Ahogy ahhoz is, hogy fenntartsam a maszkom: - Aludj ma velem! – kérem, újra magam elé eresztve vissza a tekintetem, belebújva az ölelésébe. – Csak ma! Egyetlen csonka éjszakára! Bármit kérhetsz cserébe!
|
