- Persze, tudom, mi az a hamburger – mosolyog rám. Nagyon jól áll neki a mosoly! – Bár a fõzés… hogy is mondjam csak… ma már nem igazán divat.

- Akkor hogy készítitek az ételeket? – kérdezem meglepetten, miközben feláll a székrõl, és int, hogy kövessem.

Nem vagyok egy csajozó gép – habár mások szerint ilyen testtel, és ezzel az arccal nyugodtan lehetnék, minden napra újíthatnék másik csajt! – de a jelen helyzetben sem tudom nem észrevenni, hogy Azusa milyen jó csaj! Nem túl magas, kb. 165 centi lehet, és nagyon karcsú, de nagyon nõies alkatú lány. Nekem a koreai lánybandák csodaszép, lehetetlenül karcsú, szexi kis csajait juttatja az eszembe, bár a neve alapján Azusa japán származású. Ahogy az ajtó felé lép, észrevétlenül csodálhatom meg apró popsiját, ami olyan kerek, hogy körzõvel sem lehet tökéletesebbet rajzolni! Na, igen! Ebben leveri a koreai babákat, az õ lapos popsijuk a fasorban sincs Azusa izgalmas domborulataihoz képest! És a haja! Szinte tükörfényû, valószerûtlenül sûrû, hátközépig érõ, éjfekete hajzuhatag! Nem fogok rányomulni, de ha õszinte akarok lenni magamhoz, Azusa nagyon is az ízlésemnek megfelelõ, kedves, nagyon helyes lány, épp az ilyen kis babás lányok tetszenek a legjobban!

Már meg sem lepõdök azon, hogy a közeledtére az ajtó nesztelenül félresiklik.

A folyosón ugyanazt, a számomra futurisztikusnak tûnõ környezetet találom, amit a szobában. A falak itt kicsit sötétebb színûek, világos szürkék, kicsit olyan hatásúnak tûnnek, mintha valamiféle fémszövetbõl lennének, a padló vakító fehér, tükör sima. Zavaróan tiszta, és valóban tükör felületû, mert amikor lepillantok, szinte hibátlanul látom benne magam. A fény itt nyilvánvalóan mesterséges, de nem annyira mesterséges hatású, mint anno, az én koromban, sokkal természetesebbnek tûnik.

A folyosó mindkét oldalán ajtók nyílnak, rajtuk számokkal.

-  Kórtermek – magyarázza – mint a tiéd is. Legalábbis a legtöbb, de néhányat raktárnak, vagy sürgõsségi ellátónak használnak. A sztázisba tett embereknél néha elõfordulnak nem várt komplikációk.

- Értem – biccentek szórakozottan, és elmosolyodok magamban. Kb. minden másodpercben bele fogok botlani valamibe, ami nekem teljesen ismeretlen, de a kórterem az nem ilyen dolog!

- Ó, ami a fõzést illeti, mi már replikáljuk az ételeket – tér vissza Azusa az elõbbi gondolatmenetéhez – Replikátorok mindenhol vannak, a kórházakban, az iskolákban, az otthonokban. Sokkal egyszerûbb és gyorsabb megmondani a gépnek, mit szeretnél, és elkészíti.

- Mint a Star Trekben? – kérdezem önkéntelenül, mire legnagyobb meglepetésemre Azusa egyetértõen bólint.  – Nehogy azt mondd, hogy ismered a Star Treket?!

- Felkészültem belõled – mosolyog fel rám. Fél fejjel magasabb vagyok nála, nem visel magas sarkút, úgyhogy jócskán felfelé kell néznie – Megnéztem a kedvenc filmjeidet, sorozataidat, meghallgattam a kedvenc zenéidet, még a kedvenc képregényeidbe is beleolvastam. Némelyik igen muris, de a tervezõk rengeteg ötletet vettek át különféle sci-fi filmekbõl és használhatóvá alakították õket. Van replikátorunk, turbóliftünk – mutat az elõttünk lévõ ajtóra, amirõl gyanítottam, hogy valamiféle lift lesz.

Mintha csak megérezte volna, hogy róla van szó, a liftajtó ki is nyílik, mi pedig beszállunk, s hangtalanul, ám nagyon is érezhetõ, korábban sosem tapasztalt gyorsulással indul meg velünk a szerkezet.

- ... meg egy rakás minden – fejezi be a mondatot, és a gondolatot – Az egyetlen, ami még kísérleti stádiumban van, az a holofedélzet. Bár mi nem így hívjuk.

- Ez komoly?! – nem tudom elrejteni az õszinte döbbenetet az arcomon, és látom rajta, hogy komoly erõfeszítésébe kerül, nehogy hangosan felnevessen. De nem szégyellem. Százhetvenkét évvel vagyok lemaradva, õsember vagyok az ipari forradalom idején! – Nehogy azt mondd nekem, hogy Csillagflottátok is van! – fûzöm hozzá önkéntelenül.

- Az még nincs – ingatja a fejét nevetve – Sõt, intelligens idegen létformát sem fedeztünk még fel. De vannak kolóniák a Marson, a Holdon, a Szaturnuszon és a Plútón is. Többnyire nyaralni mennek oda az emberek, de vannak, akik ott laknak. Ma már elruccanni a Marsra olyan, mint annak idején lemenni a tengerpartra. Persze, nem a legolcsóbb mulatság, de igen szórakoztató egy marsi nyaralás, amíg betartod az elõírásokat.

Kolónia a Plútón! Döbbenet! Azt gondoltam, hogy a Holdon, esetleg a Marson is lesznek emberi kolóniák, de a Plútón?!?! Mennyit álmodoztam róla, miközben a sci-fi filmeket néztem, és a regényeket olvastam, hogy milyen jó lenne megélni, hogy az ember eljut a Marsra, és tessék, ha úgy hozza úri kedvem, akár én magam is elutazhatok oda!!! Hát, azt hiszem, van mit behoznom! Tényleg nagyot változott a világ!

A lift közben megáll, az ajtó kinyílik, és egy jókora terembe lépünk. Felismerem, hogy ez étkezõ kell, hogy legyen. A padló itt bézs színû, a falak pedig halvány barackszínûek, zöld, sárga, és lila színû geometriai formákkal díszítve. Ízléses, letisztult, az én koromban minimál dizájnnak mondtuk volna. Ez a bútorokra, az asztalokra, és székekre, fotelekre is áll, ezek is egyszerû, ízléses, de szemmel láthatóan rendkívül ergonomikus kialakításúak. Az egyik fal mentén – pontosabban a falba építve – egy csomó szerkezet van. Felismerem õket, a Star Trek filmekben láttam hasonlóakat, ezek kellenek, hogy a replikátorok legyenek!

Az étkezõben két huszonéves lány van csak. Wow! Ez egy jó hely lesz, ha ilyen dögös csajokkal van tele, mint Azusa, meg az a két, idõsebb csaj! Na, pont én mondom ezt, aki még szûz?!?!

Azusa odaint a két lánynak, akik mosolyogva visszaintenek.

- Ismered õket? – kérdezem, ártatlannak szánt hangon.

- Csak látásból – feleli – Mentorok, de idõsebbek nálam. Nekem te vagy az elsõ reanimáltam, de õk valószínûleg már túl vannak páron.

-  Az elsõ? – kérdezek vissza – Valakinek több is van?

-  Hát persze – bólint aprót, közben odaérünk az egyik replikátorhoz – De egyszerre mindenki csak egy emberrel foglalkozik. Ha a reanimált már be tud illeszkedni a társadalomba, akkor a mentor igényelhet valaki mást, vagy õt kérik fel. Mentornak lenni kiváltság, és hatalmas felelõsség, nem választanak ám ki mindenkit – magyarázza, nem kis büszkeséggel a hangjában. Nem tudom elítélni érte, hisz´ a saját bõrömön érzem, hogy mennyire fontos, hogy egy ember van mellettem, aki segít megtenni az elsõ lépéseket a szép, új világban – Rengeteget kell tanulni és kemény vizsgákat kell letenni hozzá. De a vizsgákat csak tizenhat éves kortól engedélyezik.

- Értem – felelem, közben a replikátort tanulmányozom. Azt hiszem, hogy képes lennék használni. Elég részletesen ki van írva rá, hogy mit, és hogy is kell csinálni, mint anno az étel, és ital automatákra. Csak ez egy jóval bonyolultabb szerkezet, és szinte mindent képes elõállítani. Eléggé hasonlít azokra, amiket a Star Trek filmekben láttunk. Hangot is adok a felismerésemnek – Ez a szerkezet pont olyan, mint a Star Trekben!

Bár úgy érzem, hogy megbirkóznék a feladattal, elsõ alkalommal mégis inkább Azusa-ra hagyom a "rendelést". Õ gondolati úton irányítja az eszközt – annak ellenére, hogy megvannak a fizikai perifériák is. Meg kell majd kérdeznem, hogy mikor, és hogyan kaphatok én is egy ilyen kütyüt!

Hiába láttam a filmekben, még is megdöbbenést kelt bennem, ahogy látom a kiadónyílást takaró üvegszerû fedél mögött, a semmibõl megjelenni az ételeket: egy-egy hamburger, egy-egy adag sült krumpli, és egy-egy nagy pohár kóla. A készülék az energia megmaradás törvényén alapulva mûködik, mely szerint anyag nem vész el, csak átalakul. Ez az én idõmben még irreverzibilis folyamat volt, ezt sikerült azóta reverzibilissé tenni, vagyis energiát anyaggá alakítani. Legalábbis, úgy gondolom, hogy errõl lehet szó. De, majd apránként megismerem a mai világ, és kütyüinek mûködését!

Az ételek elkészülnek, a berendezés pedig egy kellemes, diszkrét hangjelzéssel adja ezt tudtunkra. Én mégis, mint egy kisgyerek az állatkertben, a terrárium lakóit, elõrehajolva bámulom õket, és nem térek napirendre afölött, amit az imént láttam! Hiába vezettem le az imént, hogy miként mûködhet, a legnagyobb valószínûség szerint, mégsem vagyok képes felfogni!!!

- Vedd ki! – hallom Azusa-t – Ne félj, nem fog megharapni.

- Ha te mondod, akkor biztosan úgy van – bólintok, és kiveszem a tálcát. Azonnal megcsapja az orromat az ismerõs illat! De még milyen illat! Éppen olyan, amit akkor éreztem, amikor édesapám az utolsó kertipartink alkalmával hamburgert készített, a világ legjobb hamburgerét, amit valaha ettem. Egy pillanatra fájdalom hasít a lelkembe, és elérzékenyülök, de csak egy pillanatra, amit Azusa talán észre sem vett. Nem szeretnék elõtte túl puhánynak tûnni, bár nem tudnék rá választ adni, hogy miért nem? – Pont úgy néz ki, mint az igazi – terelem el a gyanút is.

-  Mert igazi – feleli magabiztosan – Minden alapanyag és íz bele van programozva a gépbe, ami képes legyártani bármit, amit kérsz. A Központban levõket kifejezetten a reanimáltak számára hozták létre, hogy könnyebben menjen nekik a beilleszkedés.

Bólintok, és elindulunk az egyik asztal felé. Tényleg nagyon ínycsiklandozónak tûnnek, valahogy mégis olyan fura idegenkedést érzek. Valahogy nem hiszem el, hogy tényleg olyan jó, mint amilyennek látszik, hisz´ csak az imént láttam, hogy a semmibõl jelentek meg!

Amikor leülünk, Azusa elveszi a tálcáról az egyik tányért, meg poharat, és maga elé teszi. Én még mindig az ételekkel vagyok elfoglalva, és próbálom meggyõzni magam, hogy nem, ezek nem fröccsöntött mûanyagból vannak, vagy ami még rosszabb, nem tudom, hogy mibõl, hanem valódi, marhahúsból, lisztbõl, stb.-bõl.

Azusa nem teketóriázik, jóízût harap a hamburgerbõl. Szemmel látszik, hogy ízlik neki, és ez azért mindenesetre megnyugvással tölt el. Visszatérek a saját ételemhez, kézbe veszem, és én is beleharapok – kicsit ugyan tartózkodóbban, mint Azusa, de azért egy rendes falattal.

Egy pillanatra megint megrohannak az emlékek!

Ez a hamburger éppen olyan, mint apumé! Mintha csak frissen vágott argentin Angus-marhából darált húsból, apu keverte volna be, és sütötte volna épp olyan szaftosra, és ízletesre, ahogy azt az utolsó kertipartinkon tette!

- Ennyire rossz? – kérdezi, hangjából némi aggodalmat vélek kihallani.

Nehezen szakítom el magam az emléktõl, és szedem rendbe magam annyira, hogy meg tudok szólalni, eltart egy kis ideig:

- Dehogy! – felelem halkan – Épp ellenkezõleg! Túl jó...

- Túl jó?! – lepõdik meg picit, majd vidáman mosolyogva kérdezi – Az meg hogy lehet? Hogy lehet egy hamburger túl jó?!

Keser-édes érzéssel, halványan elmosolyodok, mert sikerül meglátnom a humort a fonák helyzetben. Végül is, igaza van, egy hamburger nem lehet túl jó!

- Csak... – harapok ismét, most már sokkal bátrabban – Ez a hamburger éppen olyan, amilyet édesapám szokott készíteni, otthon... akkor...

- Ó! – szeppen meg kicsit.

- Nyugi! – sietek megnyugtatni – Valószínûleg még sokszor eszembe fognak jutni, és persze, nem lesz tõle jókedvem. De, ezzel nem tudsz kezdeni semmit, ez egy helyzet, amit el kell fogadnom...

- Azért – pillant rám kedvesen – Majd igyekszem, hogy ne érezd magad annyira egyedül...

- Köszi, kedves vagy! – küldök felé egy biztató félmosolyt.

- A testépítõ életmóddal hogy egyeztethetõ össze a hamburger evés?! – kérdezi egy meredek kanyarral, incselkedõ hangon – Akkoriban ez szemét kajának számított, nem?

- Hát, alapvetõen igen – vonom meg a vállam – fõleg, ha valamelyik nagy lánc hamburgerét etted, az nem feltétlenül az egészséges életmód szimbóluma volt!

- Na, és akkor? Ha jól tudom, a fitnesz sportolók, és, vagy testépítõk élete épp az étkezés körül forgott! Rengeteg fehérje, kevés szénhidrát...

- Hát, ja! – nevetem el magam – Végül is, igen, grammra kiszámolva minden, napi hat-hétszeri étkezés, és hasonlók. Egy versenyzõ élete igen, állandóan ekörül forgott. Én viszont szerencsés vagyok! Mások, hogy ennyire szárazak legyenek, mint én, kemény versenydiétát kell nyomniuk, hónapokig. Nekem elég, ha egy kicsit fegyelmezettebben eszek, belefér, hogy egyszer-egyszer hamburgert, pizzát, ilyesmit egyek. Meg... én nem voltam versenyzõ – vonom meg a vállam – Valahogy sosem vonzott, hogy egy színpadon, sok ember elõtt mutogassam magam...

- Nem sokat tudok errõl, csak amennyit utána olvastam, amikor kiderült számomra, hogy ezzel foglalkoztál – mondja – de akkor miért csináltad, ha nem volt benned vágy, hogy versenyezz? Azért az, amilyen intenzitással te edzettél, valószínûleg túlmutat azon, hogy csak a mozgás öröméért edzettél, nem?

- Igen, ezzel az erõfeszítéssel már profi sportolók szoktak edzeni, ezt jól látod – magyarázom – Kisfiú koromban kezdtem edzeni, amikor felfedeztem, hogy én sokkal erõsebb, sokkal izmosabb vagyok, mint a többi fiú. Tudod, mesék, fantasy filmek hatása, a nagy, és erõs hõs, aki megmenti a fél világot – nevetem el magam – Én is olyan akartam lenni, mint õk! Aztán beszippantott a sport... Ráéreztem az ízére, és ráadásul, a génhibám miatt piszkos gyorsan fejlõdtek az izmaim. Kíváncsi voltam, mit lehet kihozni a testembõl?

- Hát, eléggé látványos az eredmény – fúj egyet, elkerekedett szemekkel – Láttam képeket, filmeket abból az idõbõl, hát, elbújhatnak mögötted az akkori versenyzõk... És õk ráadásul nem is olyan szépek! – fûzi még hozzá, halványan elpirulva.

Nocsak! Csak nem mégis inkább tetszik neki, mint nem?! De nem mutatom jelét – vagy legalábbis, remélem, hogy nem! – hogy lehet a kijelentésének egy ilyen olvasata is, mert nem akarom zavarba hozni! Meg, elég meredek lenne, ha mindjárt, a XXII-ik században töltött elsõ napomon becsajoznék! Fõleg úgy, hogy még nem is volt barátnõm, és szûz vagyok...

- Tudnék mesélni, hogy miért, de gyanítom ennyire azért nem érdekel téged a dolog! – nevetem el magam – Legyen elég annyi, hogy én természetes úton, csak edzéssel értem ezt el, a génhibámnak köszönhetõen, míg õk nem, és ezt a természetellenességet láttad rajtuk!

- Hát, ezt most nem biztos, hogy értettem! – mosolyodik el.

- Nem baj! – legyintek – Majd egyszer elmesélem, ha már nincs más, amirõl beszélgessünk! De azt akartam kérdezni, hogy nem láttam, hogy fizettél volna az ételért! Létezik még pénz?

- Persze, van – bólint – Azért nem fizettem, mert itt nem kell fizetni. A reanimációs központ területén nem tartózkodhatnak illetéktelenek, tehát itt csak olyanok ehetnek, akiknek vagy egyáltalán nincs pénzük, mert most reanimálták õket, vagy azért vannak itt, mert a munkájukat végzik, számukra pedig ezért ingyenes az étkezés. Amúgy már vagy száz éve egyetlen, globális fizetõeszközt használunk, a mondial-t, aminek a váltója a centimes. De készpénz már nagyon rég nincs, csak elektronikus fizetõeszközök léteznek. Ez a menü, a hamburgerrel, sült krumplival, meg a kólával hét-ötvenötbe kerülne, amúgy.

- Hm... – mérlegelem. Egy nagyon finom sajtburger, kb. 15 dkg-os marhahússal, úgy 20 deka sült krumplival, meg egy félliteres kólával – Hát, ez nálunk olyan kilenc dollár lett volna, kábé...

- Van róla egy statisztikai adat, ha érdekel – néz rám komolyan – hogy egy mondial körülbelül egy dollár huszonhét centtel lett volna egyenértékû kettõezer-huszonegyben.

- Nem mondod, hogy ennek is utánanéztél?! – döbbenek meg.

- Nekem mindenben segítenem kell neked, amiben csak tudok! – feleli halvány, magabiztos mosollyal. Érzem rajta, hogy jól esett neki, hogy meg tudott lepni a felkészültségével – Ebben benne vannak azok is, hogy utánanézek mindenféle adatnak, ami csak szóba kerülhet!

- Hm… te aztán tényleg nagyon alapos vagy! – ismerem el – Örülök, hogy te vagy a mentorom!

Erre halványan elpirul, de azt hiszem, hogy jól esett neki a dicséret.

- Tényleg – jut eszembe valami – Mibõl fogok megélni? Nincs keresetem, gondolom, még egy darabig tanulnom kellene, hisz´ még csak középiskolás vagyok... voltam...

- Efelõl nem kell aggódnod – mosolyodik el – Egyrészt, az állam gondoskodik rólad, mint minden polgáráról. Minden állampolgár kap egy meghatározott összeget az államtól, ami elegendõ ahhoz, hogy valaki alapszinten eléldegéljen. A munkáért kapott fizetés az arra jó, hogy többet elérjen az ember: el tudjon menni nyaralni, nagyobb lakása lehessen, ilyesmi...

- Hm! Nem semmi! – pillogok meglepetten – Volt ilyen az én idõmben is, a gazdag arab államokban, mint Kuwait, meg Dubai, például...

- Igen, mintha olvastam volna valamit errõl... – ráncolja a homlokát, aztán elengedi a témát – Na, a lényeg, hogy nem fogsz éhen halni! A másik, ami miatt nem, mert elvileg, van egy bankszámlád, és egy széfed a Bank Of New York-ban...

Egy pillanatra lemerevedek, és apám arca bukkan fel az emlékek közül, az utolsó estén.

- És megcsinálta! – suttogom döbbenten.

- Ki, és mit? – kérdezi Azusa óvatosan, talán érzi, hogy megint egy fájó emlékre tapint.

- Édesapám – felelem neki megrendülten – Azt ígérte, hogy gondoskodik rólam, megoldja, hogy ne maradjak pénz nélkül!

- Hát, valamit lépett ebben az ügyben – bólint – Természetesen, nem tudom, hogy mennyi pénz van a számlán, vagy, hogy mit õriznek abban a széfben, de gondolom, hogy valamilyen olyan tárgyat, ami értékálló, talán...

- Hogy fogok tudni hozzájutni? – kérdezem.

- Hát, gondolom, majd el kell menned, és igazolnod magad DNS vizsgálattal, és akkor megkapod a rendelkezési jogokat – magyarázza – vagyis, inkább a gyámod...

- A gyámom? – nézek nagyot, de a következõ pillanatban leesik, hogy másképp nem is lehetne. Nem vagyok még nagykorú, így kell, hogy legyen egy gyámom – Ki lesz az?

- Õ egy hivatalnok lesz – érkezik a válasz – Lakni pedig a tõlünk néhány perc sétára lévõ ifjúsági otthonban fogsz…

- Ó! – lepõdök meg ismét, ma már sokadszorra, és biztos, nem utoljára – Ifjúsági otthon?!

- Igen – magyarázza – A mai világ eléggé biztonságos a tiétekhez képest, nagyon ritkák a halálesetek. Mégis megesik, hogy valaki árván marad. New Yorkban jelenleg összesen tizenhárman élnek, akik még nem nagykorúak, és nincsenek már szüleik. Az õ szállójukban kapsz te is lakrészt.

- Logikus – bólintok fanyar mosollyal – Hisz´ én is árva vagyok...

- Igen – bólint Azusa kelletlenül – Sajnos ez így van...

- És aztán? – kérdezem felhorgadó kíváncsisággal – Aztán mi lesz velem? Hogy fogok tanulni?

- Eleinte speciális oktatást kapsz, hogy eltalálj a mai világban, tudd használni az eszközöket, ilyesmi – magyarázza – Ez nagyjából két-három hét lesz. Aztán kell tenned egy szintfelmérõ vizsgát, ez alapján fogják majd meghatározni, hogy honnan kell folytatnod a tanulmányaidat. Ne lepõdj meg, ha esetleg alacsonyabb szintrõl fogsz indulni, mint ahol eredetileg abbahagytad! – figyelmeztet.

- Nem fogok! – mosolyodok el – Százhetvenkét évvel vagyok lemaradva! Lehet, hogy ma egy általános iskolás elsõs többet tud, mint én!

                                                        *                 *                 *

Azusa néhány órát tölt velem.

Az intézet területét nem hagyjuk el, de szinte mindent körbejárunk. Ami engem igazán érdekelt, az a könyvtár. Ez tulajdonképpen egy olvasóterem, ami olyan számítógépekkel van felszerelve, amelyek nem csak gondolati úton irányíthatóak, hanem hagyományos módon is, habár azért ez sem annyira hagyományos! A megjelenítõ egy 3 dimenziós hologramot vetít a térbe, az instrukciókat pedig mozdulatokkal, gesztusokkal lehet a gépnek adni, olyasféleképpen, mint például az Expanse tévésorozatban. De a lényeg, hogy így a reanimált páciensek némi információhoz juthatnak a világról. El is határozom, hogy a másnapomat, Azusa érkezéséig a könyvtárban fogom majd tölteni!

A másik a park, ami nagyon teszik. A kinti levegõ meglepõen tisztának bizonyul, és bár, még csak április van, máris nyári kánikula, több, mint 30 fok van! Egyszerûen nem tudom felfogni! Tudtam, hogy létezik a globális felmelegedés, de sosem hittem, igazán, hogy ez ennyire komoly ügy tud lenni! Azusa azt mondja, hogy itt 40-45 fok van nyáron, de elõfordult már az 50 fok is, ha igazán meleg van! Döbbenet, ez a klíma az én idõmben Las Vegas-ra, és Phoenix-re volt jellemzõ! Állítólag ezek a városok mostanra teljesen elnéptelenedtek, mert élhetetlenül forró a klíma.

Amikor visszatérünk a kórterembe, Azusa megmutatja, hogy tudom elsötétíteni az ablakokat – neuro-transzmitter nélkül – hogy tudom használni a fürdõt, és reggel hová dobjam a használt ágynemût. Minden nap újat húznak fel – magyarázza Azusa – és amikor azt kérdezem, hogy ez nem pazarlás-e, megnyugtat, hogy minden ilyen dolog újrahasznosításra kerül. Azusa-nak eszébe jut, hogy meg kellene mutatnia, miként tudom majd az étel replikátorokat használni az étkezõben, hogy tudjak majd reggelit szerezni magamnak, így visszamegyünk az étkezõbe is.

Zsong a fejem, amikor magamra hagy a kórtermemben. Nem csináltam semmit, mégis halálosan fáradtnak érzem magam, de aludni nem tudok! Végtelenül izgatott vagyok, ugyanakkor aggódok is, hisz´ itt állok, egyedül, a XXII-ik század végén!

Ha õszinte akarok lenni magamhoz, arra nem voltam felkészülve, hogy sikerülni fog a tervem! Jó ötletnek tûnt, mert csinálok valamit, nem halok meg küzdelem nélkül, de tulajdonképpen eszembe sem jutott, hogy sikerrel is járhatok! És erre a helyzetre tulajdonképpen nincs tervem, valójában, most sodródok az árral! De, végül is, Azusa azért van velem, mert erre a helyzetre nem is lehetett tervem! – nyugtatom magam – Majd õ segít, hogy ne csak sodródjak, hanem valamerre haladjak is majd!

Késõ délután vizit is van, néhány orvos érkezik, és vizsgálnak meg számomra ismeretlen mûszerekkel, és kérdezgetnek a közérzetemrõl, hogy érzem magam. Azt mondják, hogy még három napot kell itt töltenem, utána elhagyhatom az intézetet!

Nem is tudom, hogy ennek most éppen örüljek, vagy ne?

                                                        *                 *                 *

Az éjszakám zavartalanul, de nyugtalan álommal telik.

Ritkán emlékszem az álmaimra, de most olyan idegállapotban vagyok, hogy reggel, amikor felébredek, ha nem is részletesen, de nagy vonalakban emlékszem rá, hogy mit álmodtam. Zömében, ha nem is rémálom, de zaklatott, zavaros, és nyomasztó álomképek, amelyekben megjelentek a szüleim is. Nem tudnám felidézni, hogy pontosan mirõl is álmodtam, de nem jó érzés marad utána.

Próbálok az elõzõ nap kellemes pillanataiból erõt meríteni, hogy jobb hangulatba kerüljek. Azusa mosolya kúszik az elõtérbe, ahogy kedvesen magyaráz, és visszafogott gondoskodással vesz körbe. Ismét megállapítom, hogy nagyon tetszik nekem ez a lányt, és ha nem ilyen körülmények között találkoztunk volna, biztosan megpróbálnék udvarolni neki! De, azt hiszem, ez nem lenne jó ötlet! Õ a mentorom, õ az, akivel még valószínûleg nagyon hosszú ideig a legszorosabb kapcsolatom lesz a XXII-ik században, és akitõl valamilyen módon mégis csak függök. Ha esetleg balul sülne el valami, az nagyon megnehezítené az õ munkáját, és az én helyzetemet, úgyhogy, fájó szívvel, de marad a sóvárgás!

Felkelek, és megmosakszom, majd magamra öltöm a tegnapihoz hasonló ruhámat. Hosszan szemlélem magam a tükörben. Az én koromban ez a ruha nem kicsit lett volna kihívó. Semmit sem bíz a képzeletre, nemcsak megmutatja, sokkal inkább kihangsúlyozza a testi adottságaimat, izmaimat, sõt a férfiasságomat is! Én nem vagyok genetikus, de azt tudom, hogy a myostatin-deaktivitás az izomzat gyarapodására van jelentõs hatással. Hogy a barlangos testre hogy hat? Szerintem sehogy, a férfiasságom mégis arányban áll a testem többi részének a méreteivel, és ez a nadrág ezt a legkisebb mértékben sem rejti, sõt! Ami a legmeglepõbb, ez a látvány amellett, hogy zavarba ejtõ a számomra, kis büszkeséggel is eltölt! Én ennél sokkal visszafogottabb, szégyenlõsebb voltam anno, zavarba jöttem a túl sok figyelemtõl, ezért igyekeztem úgy öltözni, ami nem annyira emeli ki az izmaimat, és fõleg nem a férfiasságomat. De most, hogy tulajdonképpen új lappal indulok, és senki sem ismer itt, azon kapom magam, hogy akár még meztelenül is mutatkozni mernék bárki elõtt, és büszkeséggel tölt el az, ahogy kinézek, amilyen adottságokkal rendelkezem!

Amikor kilépek a folyosóra, a kettõvel odébb lévõ kórterembõl szintén kilép valaki. Egy fiatal nõ, talán huszonöt lehet, inkább még annyi sem. Magas, nagyon jó alakú, csinos csaj, platinaszõke haj, modell-szép arc. Erre szokták mondani, bitang jó nõ!

Elkerekedett szemekkel bámul rám.

- Jó reggelt! – köszönök neki. Még anno megszoktam a döbbent tekinteteket, ezek voltak azok, amik zavarba hoztak. Nem mondom, hogy most egyáltalán nem, de közel sem olyan mértékben, mint akkoriban.

- Neked is! – ocsúdik fel, aztán elismerõen füttyent egyet. Elég vagány csajnak tûnik – Te aztán brutálisan ki vagy pattintva!

- Köszi! – fogadom, és csak egészen halványan pirulok el. Nagyon jó nõ, és minimum öt-hat évvel idõsebb, mint én! Az lenne a meglepõ, ha nem jönnék zavarba a figyelmétõl!

- De elképesztõen kölyökképû vagy! – teszi még hozzá, még mindig a meglepetés hatása alatt – Ezzel a testtel nem lehetsz annyi idõs, mint amennyinek látszol!!!

- Tizenhat vagyok – erõsítem meg.

- Huh!!! – kerekednek el megint a szemei – Hát, nem tudom, hogy milyen kokszot toltál, de valami nagyon durva cucc lehetett – majd egy, az ágyékomra irányuló, hosszú, csodálattal, és némi sóvárgással teli kacér pillantást követõen még hozzáteszi – és ahogy elnézem, bõven jutott belõle a szerszámodba is!!!

Egy pillanatra elakad a levegõ, és eltart egy darabig, míg összeszedem magam. Némi vívódás után úgy döntök, hogy figyelmen kívül hagyom a megjegyzést, ami amúgy hízelgõ.

- Reggelizni indultam – felelem neki kitérõen – Te is?

- Aha! – bólint, és úgy tûnik, elengedi a témát õ is.

- Akkor, ha gondolod, reggelizhetünk együtt – nyújtom felé a kezem, kicsit talán felnõttesen – Dominick vagyok.

- Reyna – rázunk kezet – Te mikor indultál?

- Hm?! – kérdezek vissza értetlenül.

- Mikor fagyasztottak le?

- Ja! Kettõezer-huszonegyben – felelem.

- Huh, akkor én még meg sem születtem! – mosolyodik el – Egy évvel késõbb születtem, és negyvenötben fagyasztattam le magam.

- Mi volt a bajod? – kérdezem. Most rajta az értetlenkedés sora, így értetlen pillantását látva kis magyarázattal toldom meg – Milyen betegség, amit nem tudtak gyógyítani? Rák?

- Ja, nem – vonja meg a vállát, és kicsit elfelhõsödik a tekintete – Lelki okok...

- Lelki okok?! – hökkenek meg.

- Aha... Kétezer-negyvenhárom nem az én évem volt – feleli.

Reggeli közben megismerem a történetet. Sikeres modell volt, jól menõ családból, gazdag pasival, aki eljegyezte. Aztán, az egyik fotózás után lent maradt Miami-ban, és a családja utána indult egy magángéppel. A gép lezuhant, a balesetet senki sem élte túl. Apa, anya, két testvér, meg a võlegény, mind odavesztek. Reyna egyedül maradt. Eleinte a munkába temetkezett, de nem lett jobb. Két évvel késõbb találkozott egy fickóval, aki egy ilyen kriogenikus cégnél dolgozott, így ismerte meg ezt a lehetõséget. Mivel semmi nem kötötte már oda, úgy döntött, hogy maga mögött hagyja azt a kort, és az emlékeket. Találomra kiszúrta, hogy 2193-ban akar felébredni, és elindult a nagy útra.

Elég hosszúra nyúlik a reggelink, aztán pedig a délelõttöt is együtt töltjük Reyna-val. Jó vele beszélgetni, értelmes, kedves lány, bár kicsit szabad szájú, és eléggé laza, kissé talán flegmatikusnak tûnhet. Amolyan igazi menõ csaj, vagy, inkább csak ezt a szerepet vette fel, mint talán a modellek közül sokan. Meglep, hogy ilyen hosszú idõt tölt velem, hisz´ hét évvel idõsebb nálam, huszonéves csajok nemigen dumcsiznak tizenhat éves srácokkal, ráadásul többször is tesz a reggelihez hasonló, kacér megjegyzéseket! Talán csak élvezi, hogy zavarba hoz vele, de amúgy nem tudom mire vélni...

Fél tizenkettõ körül lehet, amikor megérkezik Azusa. Mi épp a parkban vagyunk Reyna-val, egy padon ücsörgünk, és beszélgetünk.

- Látom, nem unatkoztál! – mosolyog, amikor odaér hozzánk, de valahogy olyan furcsának érzem ezt a mosolyt, kicsit kényszeredettnek! Épp elkapom a tekintetének egy különös villanását, amivel Reyna-t méri végig, de olyan gyorsan, hogy az idõsebb lány szerintem ebbõl semmit nem vesz észre. Nocsak! – döbbenek meg, de igyekszem nem mutatni – Csak nem féltékeny?!?! Gyorsan el is hessegetem ezt a gondolatot, mert eléggé abszurdnak tûnik. Egyrészt, több világ választ el egymástól bennünket Azusa-val, másrészt csupán egyetlen napot töltöttünk eddig együtt, kizárt, hogy bármi is kialakult benne! Harmadrészt, a döbbent csodálaton kívül semmiféle érdeklõdést nem mutatott az irányomba, úgyhogy tuti, valami más van a háttérben!

- Szia Azusa! – igyekszem leplezni zavaromat, ami talán érthetõ: Reyna, dacára a hét év korkülönbségnek, egy egész délelõttöt velem tölt, Azusa pedig úgy viselkedik, mintha féltékeny lenne. Még csak egy napja vagyok itt, és máris két csaj között találom magam, vagy legalábbis, úgy érzem, és ez bizony zavarba ejtõ a számomra!!! – Õ itt Reyna, kétezer-negyvenötbõl! – mutatom be õket egymásnak – Reyna, õ Azusa, a mentorom!

A lányok eléggé visszafogottan köszönnek egymásnak, így Reyna-val elköszönünk egymástól, és Azusa-val az épület felé indulunk. Lopva végig stírölöm, és megállapítom, hogy ma õ is kihívóbban öltözködött, mint tegnap! Mai ruhája is egy nadrágból, és egy felsõbõl áll, de mindegyik csinosabb, testhez simulóbb, mint a tegnapi, szépen megmutatja gyönyörû, karcsú alakját. Igazán csajos, és szexi!

- Tegnap korábban ide értél... – próbálok társalgást kezdeményezni.

- Most számon kérsz?! – kérdezi élesen, és nem is pillant rám.

- Dehogyis! – rázom a fejem kissé meglepetten. Nem tudom mire vélni, hogy ilyen harapós – Csak... nem is tudom... Beszélgetni próbáltam...

Nagyon hosszú a csönd, nekem perceknek tûnik, de valószínûleg csak másodpercek.

- Jól van, ne haragudj! – pillant felém. Tekintetében némi zavarodottságot vélek látni – Csak... Kicsit zûrösen indult a napom!

Nem tudom, hogy ez így igaz-e, és nem csak egy terelõ duma, mindenesetre én elfogadom ezt tõle, és nem forszírozom tovább a dolgot, így némileg - de talán nem észrevehetõen - megjátszott lelkesedéssel kérdezek tõle:

- Mit fogunk ma csinálni?

- Hm, mihez lenne kedved? – kérdez vissza.

- Nem is tudom – vonom meg a vállam, majd egy hirtelen ötlet villan be – Mi lenne, ha elmennénk egy múzeumba? Van New York-ban történeti múzeum? Vicces lenne egy múzeumból megismerni a jövõt, ami neked a múlt!

Azusa egy pillanatra meghökken a javaslaton:

- Hát, második napon nem szokták még kivinni az érkezõket a városba... De, amúgy azt hiszem, hogy kimehetünk! Amúgy érdekes ötlet! – mosolyog rám.

- Akkor nézz utána, hogy kimehetünk-e, mert nem akarom, hogy utána meg leszúrjanak miatta! – felelem neki aggodalmasan.

- Nem lesz gond, ne aggódj! – neveti el magát – Nagy hóhányó vagy te, Dominck Cassar, kétezer-huszonegybõl! Az elõbb még egy huszonéves szexbombának csapod a szelet, most meg már engem féltesz!

El sem hiszem, hogy végre ma van a napja! Már hónapok óta várok rá, hogy a rám bízott, ma felébresztendõ fiú, aki mellé mentornak jelöltek ki, felébredjen. Az orvosok, köztük apám is úgy érzik, hogy itt az ideje, hogy Dominick Cassar, egy velem egyidõs fiú megismerje a huszonkettedik századot. Annyira izgatott vagyok, hogy kis híján kiugrom a bõrömbõl, miközben a computer segítségével kiválasztom a mai ruházatomat. Külön engedélyem van, hogy ne a védõruhát, hanem utcait viselhessek a mai nap, hiszen nem akarom egybõl a szívrohamot hozni szegény fiúra. Így is elég nagy sokk lesz neki, biztos vagyok benne, legalábbis azok után, amit Maggie-tõl, és a többi mentortól hallottam. Olyan jó nekik, valaki már évek óta ezt csinálja és túl van a harmadik, vagy negyedik feladatán is, de én még csak az elsõre készülök. Hiába, tizenhat éves kora alatt nem engednek senkit mentorkodni. Így is nehezen kerültem be a programba, hiszen nem mindenkit választanak be.

Már többször végigolvastam Dominick egész aktáját, mindent tudok róla, hogy mik a kedvenc filmjei, sorozatai, zenéi, öltözködési stílusa, mit szeret enni, mit nem szeret. Én magam is felkészültem ezekbõl a dolgokból, bár a sok film és zene ma már ódivatúnak tûnik. Sokuk, fõleg a sci-fi filmek igazán megmosolyogtatóak, de a legtöbbet élvezem. Láttam a fiú háromdimenziós képét, amely miatt már nem fogom eltéveszteni. Hihetetlenek azok az izmok, még sosem láttam ekkorákat, de persze tudom, hogy ezek genetikai rendellenességek. Talán ezeken is lehet segíteni, de meg kell kérdeznem apát, vagy Dr. Andersont a géntechnikai részlegrõl. Végül sikerül kiválasztanom az öltözetemet egy egyszerû kék nadrág és egy élénk narancsszínû felsõ személyében, amelyet ezüstszínû geometriai formák díszítenek. Finom, visszafogott ruházat, ami nem szúr szemet senkinek. Persze vannak merészebb ruháim is.

Mikor végre kész vagyok az öltözködéssel, ideje megmosakodnom, megfésülködnöm és még a neuro-traszmittermet is a hajamba tûzöm. Úgy néz ki, mint egy is ékszer, és végsõ esetben annak is megfelel. Kár, hogy még nem beültetett, de még nem vagyok hozzá elég idõs. Még nyolc évet várhatok a beültetésre, de az már semmi.

-     -  Azusa! – hallom meg anyám hangját a szobám elõtt. – Ideje lenne lassan indulnod, ha nem akarsz elkésni!

-     - Igen, anyu! – kiáltom vissza. – Sok sikert az elõadáson! – teszem még hozzá, ahogy kilépek a szobából, miután elhúzódik a fal. Anya gyakran tart történelmi elõadásokat a New York Egyetem Történelem Tanszékén, amelyeken mindig nagy az érdeklõdés. Nem csoda, anya remek elõadó és kiváló kutató.

-     -  Köszönöm, és neked is, kincsem! – mosolyog rám, majd igyekszik is. – Aztán légy udvarias azzal a fiúval, rendben?

-       - Mindig udvarias vagyok – mondom egyszerûen, de anya már nem is hallja. Elment.

Mostanában mindig siet, és nekem is indulnom kell. Ha minden igaz, úgy két óra múlva ébresztik fel Dominickot, az elég idõ, hogy beérjek a Központba és elintézzem a szükséges elintéznivalókat.

~*~

A tömegközlekedés még mindig a legkényelmesebb és leggyorsabb módja a helyváltoztatásnak, bár mióta az égi sztrádán is lehet menni, a forgalom már nem akkora. A gyorsmetró hamar bevisz a városközpontba, onnan pedig már csak egy ugrás a Reanimációs Központ, ahol Dominick fekszik. Már régen áthozták Oroszországból, hogy legyen elég idõ mindenre. A daganatot is eltávolították a fejébõl, ami a múltban, ha nem fagyasztatja le magát, pár éven belül végzett volna vele. Apa nem engedte, hogy ott legyek a beavatkozásnál, pedig nagyon szerettem volna, de elmondta, hogy a mûtét, ami alig tartott két percig, sikeres volt. Ma már egy agymûtét is olyan, mint a foghúzás, vagy a hajvágás. Akaratlanul is beletúrok a hajamba, ahogy belépek a Központ ajtaján. Sosem vágatnám le ez a loboncot. Odabenn makulátlan tisztaság fogad, tágas elõcsarnok, amelynek padlója olyan tiszta, hogy látni benne a tükörképem. A hatalmas ablakokon árad be a napfény. Április van, de a hõmérséklet máris olyan meleg, mint annak idején, nyár derekán. Olvastam róla, hogy száz-kétszáz éve tavasszal még hûvös volt, és csak nyáron volt kánikula. Az idõjárás teljesen megváltozott, de az ózonlyuk már kezd kisebb lenni hála annak, hogy azok a büdös, szennyezõ gyárak eltûntek. És persze sokat segít, hogy ma már benzin és gázolaj helyett a vizet, szelet, napot használjuk energiaforrásként. Bolygónk lassan kezd magára találni. Talán még éppen az utolsó pillanatban.

Sóhajtok egyet, majd a regisztrációs pulthoz lépek. Mint szinte mindent, ezt is számítógép vezérli, csak meg kell adnom az adataimat, és a gép már ki is adja az információt. Erre nem is kell sokat várnom, gépi hang szólal meg.

Adatokat kérek!

-      - Azusa Sawada – mondom tisztán és érthetõen a nevem, természetesen angol sorrendben. – Tizenhat éves, diák, mentor.

Hangazonosítás kész! Mi a jövetele célja?

-      -  Dominick Cassar meglátogatása a C-szint hatszázhármas szobájában – mondom.

Engedély megadva, a pácienst sikeresen felébresztették. Fáradjon be!

Elindulok a folyosón, egészen a liftig. Ismerõsökkel is találkozom, osztálytársakkal, mentorkollégákkal, akiknek odaintegetek. Néhányan mentoráltakkal vannak, õket könnyû felismerni az egyszerû, homokszínû ruhájuk alapján. Néhány hétig senki sem hagyhatja el a Központot, mert nem tudni, hogy fogadnák az új világot. Elõfordul, hogy van, aki nem tudja feldolgozni, hogy a szerettei már nem élnek, van, aki megõrül és öngyilkosságot követ el. Szörnyû lehet, de remélem, Dominick nem jut erre a sorsra. Lifttel felmegyek a C-szintre amely az egyik magasban levõ emelet, ahová a súlyos esetek kerülnek. És Dominick esete elég súlyos volt az agydaganat miatt. Örülök, hogy magához tért, de egy kis idegességet érzek. Vajon mi lesz az elsõ reakciója? Vajon elégedett lesz velem? Mi lesz, ha nem fogok tetszeni neki? Megrázom a fejem, nem szabad erre gondolnom!

-     -  Szedd össze magad, Azusa! – suttogom magam elé, miközben megállok a hatszázhármas szoba elõtt. Észre sem vettem, mikor léptem ki a liftbõl és indultam el a folyosón.

Minden csendes, és nyugodt, úgy tûnik, vagy mindenki odalenn van, vagy most én vagyok itt az egyetlen mentor. Még apát sem láttam ma, bár az is igaz, hogy van, hogy napokig nem jön haza. Talán fel kéne majd keresnem, ha lesz egy kis idõm. Egyébként is szeretnék tõle kérdezni pár dolgot. Koncentrálok, mire a neuro-transzmitternek hála az ajtó félrecsúszik, én pedig belépek a tágas betegszobába. Úgy néz ki, mint mindegyik reanimált betegszobája, egy ágy, szekrény, asztal és székek. Az egyik az ágy jobb oldalán van, oda ülök le és várok. 

Dominick valóban lenyûgözõ, sokkal másabb, mint a háromdimenziós kivetítésen. Tudom, hogy észrevett, mert rám néz, de nem szól semmit, hanem végigmustrál. Nem szólalok meg, hagyom, hadd nézzen, gondolom, idõ kell neki, hogy felfogja, hogy már magánál van. Nekem is van idõm így szemrevételezni az arcát, ami feltûnõen csinos, szõke haját, kék szemét, hibátlan bõrét, ami kissé bronzosan csillog.

- Sikerült – sóhajt fel. - Mi a mai dátum?

- Ezek szerint emlékszel! – mosolyodom el halványan. Elõfordul, hogy a hibernáltak néha elfelejtik, hogy kicsodák, vagy hogy mi történt velük. - Meg tudod mondani, a nevedet?

- Persze – ráncolja a homlokát, amitõl igazán aranyosnak tûnik. - Dominick Cassar vagyok. És te?

- Engem Sawada Azusának hívnak – felelem válaszként, majd egy újabb kérdést teszek fel. - El tudod mondani, hogy mi az utolsó emléked, és mikori dátummal?

- Igen – ül fel, miközben lecsúszik róla a takaró, láttatni engedi hatalmas izmait, mire köpni-nyelni nem tudok. - Moszkvában, a KrioRus intézetben voltam, a szüleimmel, kettõezer-huszonegy, október kilencedikén, reggel tíz órakor. Azért mentünk oda, hogy kriosztázisba tegyenek.

Csak félig hallom, amit mond, a figyelmem teljesen leköti az, amit látok. Tényleg nagy izmai vannak, amelyek formásak, nem olyanok, mint amiket a régi magazinképeken lát az ember. Érzem, hogy kezdek vörösödni, de nem tudom elszakítani róla a tekintetem. Teljesen más, mint a kivetítéseken. Eszméletlen!

- Hahó! – int felém halvány mosollyal.

- Ne haragudj!!! – kapom el a tekintetem, és érzem, hogy ég az arcom. Istenem, most mit gondolhat rólam?! És még érettnek hittem magam, most meg úgy viselkedem, mint valami ostoba kislány. - Bocsánat! Nagyon illetlen voltam! Csak...

- Csak mi? – kérdi kíváncsian, és a hangjából nem hallok bosszúságot. Inkább kíváncsiságot.

- Csak még képeken sem láttam soha ekkora izmokat! – bököm ki zavartan, miközben lassan újra ránézek. – Hiába láttam rólad háromdimenziós modellt, nem adja vissza! A való élet döbbenetes…

- Mostanában nem divat a testépítés? – kérdi kíváncsian Dominick.

- Most is van testkultusz - felelem -, de kicsit nyúlánkabb alkat a divat manapság, bár tény, hogy vannak, akik hozzád hasonlóan a minél nagyobb izmokra hajtanak.

- Nálam ez nem csak... – kezd bele, de félbeszakítom.

- ...az edzés eredménye, hanem egy génhibának is köszönhetõ – fejezem be helyette a mondatot. - Igen, tudom.

Úgy tûnik, ez határozottan meglepi. Igaz, nem tudhatja, hogy mindent tudok róla. Vagyis, amit csak tudni lehet.

- Honnan? Ki vagy te?! – kérdi, és a hangjából mintha némi gyanakvást hallanék ki. Nem is hibáztatom, elvégre itt van egy idegen csaj, aki egyszerûen mindent tud róla, és nem csoda, hogy ez kényelmetlenül érinti.

- Én vagyok a mentorod, aki segít beilleszkedni majd! – felelem büszkén mosolyogva, és még ki is húzom magam egy kicsit.

- Mentorom?! – kérdi meglepetten.

- Igen! – felelem határozott hangon. - Minden reanimált embernek segítséget nyújtunk, hogy be tudjon illeszkedni a mai társadalmunkba.

- Mikori az a mai? – kérdi gondterhelten, ami egy pillanat alatt véget vet a vidám csevejnek. Igaz, ezt én is elfeledtem közölni vele. - Mi a mai dátum?

Egy pillanatig nem válaszolok, csak figyelem õt. Nos, akárhogy is szépíthetnénk, de muszáj kimondanom, nem? Jobb elõbb sokkolni, mint késõbb.

- Kettõezer-százkilencvenhárom, április huszonhét – közlöm a pontos dátumot.

Látom, hogy kissé ledermed, aztán a szemei elkerekednek. Igen, végülis százhetvenkét évig aludt, nem csoda, ha ez az információ kissé… hogy is mondták annak idején? Valami volt a fejjel, meg valami vágással, vagy késsel. Nem jut eszembe. Mindenesetre meglepettnek tûnik, de hagyok neki idõt, míg feldolgozza az információt. Minek siettessem? Azzal nem érnék el semmit.

- Kicsit elaludtam – motyogja végül zavartan.

- Százhetvenkét évig voltál lefagyasztva – jegyzem meg halkan, csak úgy mellékesen.

- Azt hittem - mondja elgondolkodva -, hogy hamarabb megtalálják majd a daganat ellenszerét...

- Az már több, mint száz éve megvan – felelem egyszerûen.

- Akkor... – kezdi tétován, de nem kell megkérdeznie a dolgot, hiszen anélkül is tudom, mit akar tudni.

- Igen – bólintok mosolyogva. - A reanimáció után altatásban tartottak két napig, és kezelték a daganatot. Nyom nélkül eltûnt.

- Istenem!!! – sóhajt fel boldogan, és látom, hogy a szemei könnyesek. Azt hittem, a fiúk nem szoktak sírni, szóval ez meglep, de nem mondok semmit. Azt tanították, hogy legyünk tapintatosak, de nálam ez azt hiszem alap. - Sikerült! – mondja, majd újabb kérdést tesz fel. - Ha már száz éve megvolt az ellenszer, mi tartott ennyi ideig?!

- Csak húsz éve sikerült kidolgozni a technológiát, amivel vissza tudtak hozni a kriosztázisból – magyarázom türelmesen. - Bár a testedet sejt-szinten szinte hibátlan állapotban meg tudták õrizni azzal a módszerrel, amivel kriosztázisba helyeztek, de neuron-szinten bizony szenvedtél bizonyos károsodásokat. Ezeknek a korrigálására csak húsz évvel ezelõtt sikerült kidolgozni a megfelelõ módszert.

- Hát, ilyen az én formám – vonja meg a vállát, majd az ajtó felé néz. Szinte ki sem kell mondania, tudom, mit szeretne kérdezni. - Nagyon más, igaz? – biccent az ajtó felé, majd újra felém fordul, várva a válaszomat.

- Nem fogsz ráismerni – ingatom a fejem, de azért mosolygok. Nem szabad sajnálatot mutatni, az nem jó. A sajnálat csak… rossz. - De, én segítek neked! Ne aggódj, nem leszel egyedül!

- Anyu? Apu?

A fejem rázom. A szülei már régen meghaltak, minek hazudjak neki?

- Édesapád a lefagyasztásod után tizenhárom évvel, hatvan évesen, egy autóbalesetben vesztette az életét. Édesanyád ötvenkét évvel késõbb, százhárom éves korában, ágyban párnák közt hunyt el.

Nem szabad hazudni, de látom, hogy ez sokként éri, bár valószínûleg számított erre. Mégis nagyon szomorúnak tûnik, hiszen elvesztette a szüleit, és egyedül van egy idegen, ijesztõ világban. Na jó, nem ijesztõ, mert bûnözés nagyjából nincs, de akkor is. Nem tudom, én mit éreznék, ha anyuék nem lennének mellettem. Türelmesen várok, míg összeszedi magát, mást nem tehetek. Muszáj megemésztenie az információkat, bár igazából pár dolgot csak késõbb akartam neki adagolni. Viszont, ha egy reanimált kérdez valamit, akkor nem hazudhatunk. Végtére is, úgyis rájönne az igazságra, nem?

- Hát... – sóhajt végül Dominick. - Azért ez várható volt... Százhetvenkét év az nagyon hosszú idõ... Már senki sem él azok közül, akiket ismertem...

- Hát – felelem lassan. - Nem sokan... Egy másod unokatestvéred, aki két éves volt akkor.

- Micsoda?! – kérdi meglepetten. - Még él?! Akkor õ... Százhetvennégy éves!!! Ez hogy lehet?!?!

- Nagyon fejlett az orvostudomány – mosolyodom el. - És kiválóak az életkörülmények. Az emberek születéskor várható élete százhúsz-százharminc év. Ráadásul, az orvostudomány ehhez még negyven-hatvan évet hozzá tud tenni! Persze, ha van rá pénzed…

- Azta! – kiált meglepetten Dominick. - Akár százkilencven év!

- Több tucatnyian is élnek a földön, aki már több mint kétszáz évesek!

- Nem semmi! – ámul el, amin nem tudok nem mosolyogni. Hiába, az õ idejében a várható életkor nagyjából 75-88 év volt és kevesen éltek 90 évnél tovább.

- Még egy másik ember is él – folytatom a megkezdett gondolatmenetet. - akit ismersz, egy bizonyos Ashley Lehmann, született Jenkinns... Õ, a másod unokatestvéreddel ellentétben – folytatom türelmesen, bár nem kerüli el a figyelmem, hogy Dominick szinte levegõt is alig kap a döbbenettõl - szívesen találkozna veled!

- Mikor lehet?! – kérdi izgatottan, ami teljesen természetes, de még nem engedhetem ki innen.

- Még két napot itt kell lenned – felelem szomorúan. - Te vagy az elsõ, akit az ezzel a technológiával lefagyasztott emberek közül visszahoztak, és egyben a legrégebben kriosztázisban lévõ ember, és a legfiatalabb is, akit valaha reanimáltak! Az orvosok fontosnak tartják, hogy még egy kicsit megfigyelés alatt tarthassanak.

- Hogy tudsz te ilyen sokat rólam?! – kérdi értetlenül Dominick.

- Két hónapja tudom, hogy jössz – vonom meg a vállam egyszerûen. Már felkészültem erre a kérdésre, nem esik nehezemre válaszolni. - Volt idõm felkészülni. A reanimációs központ minden információt átadott nekem, hisz´ én leszek az, akivel elõször, és akivel a legtöbbet találkozol, amikor, és miután felébredsz...

- Értem – feleli elgondolkodva. Attól tartok, talán túl sok információt zúdítottam hirtelen rá, és úgy tûnik, õ is úgy érzi. Végül körbenéz a szobában. - Miért nincs ablak? – jön az újabb kérdés.

- De van, csak el van sötétítve – válaszolom nyugodtan.

- Kinézhetek? – kérdi izgatottan.

- Persze! – felelem, majd a neuro-transzmitter segítségével széthúzom a paneleket, amelyek eltakarják a kilátást. Kinn ragyogó napsütés van, amely zavartalanul áramlik a szobába. Kinn már harminc fok fölé kúszott a hõmérséklet, pedig még csak tavasz van. Még jó, hogy a ruhám kellõképpen hût, különben megfõnék.

- Ezt hogy csináltad?! – kérdi ámulva Dominick, miközben hunyorogni kezd az erõs fényben. Engem nem zavar, már megszoktam, és amúgy is háttal ülök az ablaknak.

- Neuro-transzmitter – húzom kissé félre a hajam, hogy láthatóvá váljon a kis ékszernek tûnõ tárgy. - Csak külsõ, mivel bármilyen neuro-implant tilos huszonnégy év alatt. Ma már nem nagyon használunk kapcsolókat, távirányítókat, szinte mindent gondolati úton irányítunk. Sokan még beszélgetnek is így, a neuro-transzmittereken keresztül, mint valami techno-telepátiával.

- Azta! – feleli döbbenten Dominick, majd kiugrik az ágyból, és úgy ahogy van, anyaszült meztelen siet oda az ablakhoz.

Zavartan félrenézek, de nem szólok, pedig még sosem láttam fiút meztelenül. Jó, Robertet, de õ nem számít, mert csak két éves és rokon. Érzem, hogy ég az arcom, pedig idebenn kellemes a hõmérséklet, de akkor is. Valószínûleg ilyen az, amikor az ember zavarban van. De egy ideig hagyom, hogy Dominick hadd nézze meg a kinti világot. Két nap múlva már a parkba is kivihetem, és idõközben elintézhetem a szállását is. Végül nem bírom tovább, muszáj megszólalnom.

- Khm... – köszörülöm meg a torkomat. - Nem akarsz esetleg felöltözni?

- Hogy mi?! – kérdi szórakozott hangon Dominick, mint aki nincs is jelen, majd felém fordul, én pedig azonnal elkapom róla a tekintetem. Ó, édes istenem! Most biztos ostobának néz!

- Arra gondoltam, hogy esetleg felöltözhetnél! - mondom zavartan. Az arcom most biztos olyan piros, mint egy túlérett paradicsom. Vagy akármi.

Úgy tûnik, pár másodperc kell neki, mire rájön, mire is gondoltam.

- Ó, basszus! – nyögi, és a hangján hallom, hogy zavarban van. Ettõl némileg megnyugszom, legalább nemcsak én pirultam el.

- A szekrényben találsz ruhát – intek az említett bútordarab felé. Már bekészítették a méretére igazított ruhákat, szóval emiatt sem kell aggódnom.

- Ne haragudj! – motyogja halkan, miközben hallom, hogy elindul. - Csak, olyan izgatott voltam...

- Semmi gond! – mondom, és még némi kajánságot is sikerül a hangomba csempésznem. Valljuk be, azért nem volt rossz, amit láttam belõle, még akkor sem, ha teljesen zavarba hozott. - Fõleg, hogy van mit nézni rajtad...

Nem jön válasz, csak a szekrényajtót hallom, ahogy félresiklik. Gondolom Dominick megtalálta a ruhákat, és várok pár pillanatig, mire felé fordulnék. A nadrág és a csizma már rajta van, és pontosan passzolnak rá. Ahogy a felsõ is, amit magára ölt. Nem csoda, méret után csinálták, és a nanoszövetnek amúgy is van egy érdekes tulajdonsága, hogy képes a viselõje alkatához igazodni. Nem is értem, hogy annak idején mit szerettek az emberek azokon szûk, kényelmetlen ruhákon, amikben úgy kellett belepréselniük magukat. Szépnek szépek voltak, de én biztos nem hordanék olyasmit, ami mindenhol szorít és meg lehet fulladni benne. A ruhák jól állnak Dominicknak, kiemelik a bõre, haja és a szeme színét. Nem hiába, értek a divathoz.

- Nanoszövet – magyarázom Dominicknak. - Ma harmincegy fok van odakint, augusztusban negyvenöt körül szokott lenni, ezért a szöveteink nagy légáteresztõ képességûek. A ruha, ami rajtad van, térfogatának csupán huszonöt százalékában anyag, a többi, ha szabad így mondani, lyuk!

- Hm... – hümmögi halkan, majd mintha valami eszébe jutna. – Negyvenöt fok?!?! Moszkvában?!?! Viccelsz! – fordul felém meglepetten.

- New Yorkban vagyunk, a Phillip Larsson Reanimációs Központban – felelem nyugodt hangon. – A KrioRus ma is létezik, de negyven évvel ezelõtt minden kriosztázisban lévõ pácienst a lefagyasztását megelõzõ idõszakban érvényes lakóhelyéhez legközelebb esõ reanimációs központba szállítottak. Te eredetileg long beachi lakos voltál, így téged idehoztak, mert a volt USA területén ez az egyetlen reanimációs központ van.

Látom, hogy egy pillanatra ledermed, de aztán vállat von, és a tükör felé fordulva kezdi méregetni magát. Szerintem kifejezetten jól néz ki, a ruha kihangsúlyozza a testi adottságait, ezen kívül nem túl feltûnõek a színei, így talán még tetszik is neki. Egyébként is, neki nem állnának jól a harsány színek.

- Nem tetszik? – kérdem kissé aggodalmasan.

- Inkább azt mondanám, hogy szokatlan – feleli elgondolkodva. - Az én koromban azt mondanák, hogy kicsit... kicsit homoki...

- Homoki?! – lepõdöm meg. Ez a kifejezés nem szerepel a szótáramban. - Nem értem...

- Öhm... – ráncolja a homlokát. - Homoki... meleg... Ezeket a szavakat olyan pasikra használtuk, akik pasikkal kavartak...

- Kavartak?!

- Jártak. Szeretkeztek...

- Ja! – bólintok, mert végre értem, mit akar mondani. - Értem! A kifejezést, legalábbis... – teszem hozzá, hiszen a homoszexualitás most is létezik. - Akkoriban másképp kellett öltözniük?

- Nem kellett! Csak... általában olyan módon öltözködtek... – látom, hogy próbálja megmagyarázni úgy, hogy megértsem - túl kifinomultan... kicsikét nõiesen... meg lehetett különböztetni, hetero férfi nem szokott úgy öltözni!

- Értem – bólintok. - Manapság nem lehet az öltözködés alapján ilyen következtetést levonni, szinte bárhogy öltözhetsz. Hozassak másik ruhát?

- Nem kell – feleli elgondolkodva. Valószínûleg észrevette, hogy ideges vagyok. - Szokatlan. De szép... és nagyon kényelmes! Aki választotta, nagyon tudta, hogy mi áll nekem jól...

- Hát, egyedileg, méretre készült, a tested háromdimenziós virtuális modellje alapján, mint minden ruha manapság – magyarázom, miközben érzem, hogy újra melegem van. - A stílusát én választottam... Arra gondoltam, hogy ha már annyit edzettél, hogy ekkora izmaid legyenek, akkor biztosan nem akarod elrejteni õket, inkább szívesen megmutatod mindenkinek...

- Hát, ennyire nem szoktam kivetkõzni magamból, de ez nem azt jelenti, hogy nem lehet ezen változtatni – feleli mosolyogva. - Kimehetünk? – biccent fejével az ajtó felé.

- Az intézet területét nem hagyhatjuk el, de persze, kimehetünk! – mosolygok én is.

- Az jó, mert nagyon éhes vagyok! Csak van itt egy büfé valahol, ahol lehet enni egy jó hamburgert!!!

- Persze, tudom, mi az a hamburger – mosolygok rá. – Bár a fõzés… hogy is mondjam csak… ma már nem igazán divat.

- Akkor hogy készítitek az ételeket? – kérdi döbbenten Dominick, miközben felállok a székrõl, és intek, hogy kövessen. Az ajtó elhúzódik, és kilépünk a folyosóra.

A benti természetes fény után a folyosó mesterséges fénye kissé furcsán hat, nekem is eltart pár pillanatig, mire eligazodom. Dominick egy ideig csak áll, és nézeget körbe. Azt hiszem, még sosem látott ilyesmit, nekem azonban teljesen természetesek az acélhuzalból való falak, a hófehér padló, amely márványnak tûnik, de igazából nem az. A folyosó mindkét oldalán ajtók nyílnak, rajtuk számokkal.

-     -  Kórtermek – magyarázom -, mint a tiéd is. Legalábbis a legtöbb, de néhányat raktárnak, vagy sürgõsségi ellátónak használnak. A sztázisba tett embereknél néha elõfordulnak nem várt komplikációk.

-       - Értem – biccent, majd elindulunk.

-     - Ó, ami a fõzést illeti, mi már replikáljuk az ételeket – térek vissza az elõbbi gondolatmenethez. – Replikátorok mindenhol vannak, a kórházakban, az iskolákban, az otthonokban. Sokkal egyszerûbb és gyorsabb megmondani a gépnek, mit szeretnél, és elkészíti.

-     -  Mint a Star Trekben? – jön a kérdés, én pedig bólintok. – Nehogy azt mondd, hogy ismered a Star Treket!

-      -  Felkészültem belõled – mosolygok fel rá, miközben megállunk a turbólift elõtt. – Megnéztem a kedvenc filmjeidet, sorozataidat, meghallgattam a kedvenc zenéidet, még a kedvenc képregényeidbe is beleolvastam. Némelyik igen muris, de a tervezõk rengeteg ötletet vettek át különféle sci-fi filmekbõl és használhatóvá alakították õket. Van replikátorunk, turbóliftünk – mutatok az említett ajtóra, majd mikor megérkezik a lift, és nyílik az ajtó, beszállunk. Gondolattal megadom az étkezõt, mint célt, a lift pedig már robog is velünk lefelé -, meg egy rakás minden. Az egyetlen, ami még kísérleti stádiumban van, az a holofedélzet. Bár mi nem így hívjuk.

-       - Ez komoly?! – ámul el, én meg majdnem elnevetem magam. – Nehogy azt mondd nekem, hogy Csillagflottátok is van!

-      -  Az még nincs – rázom nevetve a fejem. – Sõt, intelligens idegen létformát sem fedeztünk még fel. De vannak kolóniák a Marson, a Holdon, a Szaturnuszon és a Plútón is. Többnyire nyaralni mennek oda az emberek, de vannak, akik ott laknak. Ma már elruccanni a Marsra olyan, mint annak idején lemenni a tengerpartra. Persze, nem a legolcsóbb mulatság, de igen szórakoztató egy marsi nyaralás, amíg betartod az elõírásokat.

Dominick nem szól egy szót sem, de látom, hogy teljesen ledöbbenti ez a sok információ. Hagyom, hadd eméssze meg õket, idõközben pedig meg is érkezünk. A lift ajtaja kitárul, és az étkezõben kötünk ki. Szép, nagy hely, és a legjobb, hogy nem fehér, meg szürke. A padló bézs színû, a falak kellemes, halvány barackszínûek itt-ott zöld, sárga és sötétlila színû geometriai ábrákkal. Mesterséges fény áraszt el mindent a magasan levõ plafon mögé rejtett lámpákból. Mindenhol halványkék színû székek és asztalok vannak, a falnál pedig több replikátor. Még nincs nagy tömeg, hiszen a legtöbb mentor csak délután, vagy estefelé érkezik. Sokuknak van másik munkája, vagy iskolába járnak, esetleg projekten dolgoznak. Jó érzés tizenhatnak lenni, amikor csak napi három órát kell az iskolában tölteni, és utána azt csinálhatok, amit akarok.

Összesen két mentort látok, de egyiküket sem ismerem, mindössze látásból. Jóval idõsebbek nálam, két huszonéves lány, de azért barátságosan odaintek nekik, õk pedig visszaintenek.

-       - Ismered õket? – kérdi Dominick.

-     -  Csak látásból – válaszolom. – Mentorok, de idõsebbek nálam. Nekem te van az elsõ reanimáltam, de õk valószínûleg már túl vannak páron.

-      -  Az elsõ? – kérdi a fiú. – Valakinek több is van?

-      -  Hát persze – biccentek, miközben odaérünk az egyik replikátor elé. – De egyszerre mindenki csak egy emberrel foglalkozik. Ha a reanimált már be tud illeszkedni a társadalomba, akkor a mentor igényelhet valaki mást, vagy õt kérik fel. Mentornak lenni kiváltság, és hatalmas felelõsség, nem választanak ám ki mindenkit – mondom egy kis büszkeséggel a hangomban, ami úgy tûnik, Dominicknek is feltûnik. – Rengeteget kell tanulni és kemény vizsgákat kell letenni hozzá. De a vizsgákat csak tizenhat éves kortól engedélyezik.

-      -  Értem – válaszolja, miközben a replikátort tanulmányozza. – Ez a szerkezet pont olyan, mint a Star Trekben! – csillannak fel a szemei.

Elnézõen mosolygok, miközben gondolatban utasítom a gépet, hogy készítsen két hamburgert, sült krumplit – ha jól emlékszem, ilyesmit szoktak enni hozzá – és innivalót. Mégpedig kólát. Már ittam ilyesmit, és nagyon finomnak találtam. Néhány másodperc kell, míg a gép feldolgozza az információt, majd lereplikálja az adagokat. Dominick elhûlve nézi, ahogy a fémbõl készült tálcán megjelennek az ételek és az italok. Nekem ez már olyan mindennapos, hogy meg sem lepõdöm.

-       - Vedd ki! – mondom mosolyogva. – Ne félj, nem fog megharapni.

-      -  Ha te mondod, akkor biztosan úgy van – bólint, majd kiveszi a tálcát. – Pont úgy néz ki, mint az igazi.

-     -  Mert igazi – mondom. – Minden alapanyag és íz bele van programozva a gépbe, ami képes legyártani bármit, amit kérsz. A Központban levõket kifejezetten a reanimáltak számára hozták létre, hogy könnyebben menjen nekik a beilleszkedés.

Dominick bólint, miközben elindulunk az egyik asztal felé. Miután elülünk, elveszem az egyik tányért és poharat, majd Dominickra nézek, aki az ételt mustrálja, mint aki azt akarja eldönteni, vajon ehetõ-e. Én nem vesztegetem az idõmet ilyesmire, hanem megfogom a hamburgert, és beleharapok. Finom, bár nem ez az elsõ eset, hogy hamburgert eszem. Bár igazából fogalmam sincs, hogy milyen az igazi húsból készült, nem replikált hamburger. Dominickra sandítok, aki úgy tûnik, elszánta magát, és végre úgy dönt, megkóstolja a hamburgert. Óvatosan beleharap, majd szótlanul rágni kezd. Az arckifejezésén nem látszik semmi, de kezdek aggódni, hiszen õ nem ilyen ételhez szokott.

-      - Ennyire rossz? – kérdem aggódva, miután hosszúnak tûnõ ideig nem szólal meg. 

A tükörbõl egy nagyon helyes, jóképû, tizenhat éves srác néz vissza rám. Szõke haja kissé borzas, amolyan rövidebb surfer-style, mosolya – amikor mosolyog, mert most éppen nem – kimondottan csibészes, szikrázó kék szemeinek pillantása bugyi nedvesítõ – legalábbis a lány ismerõseim szerint.

A teste pedig, mint egy iszonyú brutálisan felturbózott istené.

Magas, több, mint 180 centi, és ehhez 153 kg-os testsúly párosul, amibõl egy hajszállal több, mint 100 kg szín tiszta izom. A legtöbb, ami egy emberen valaha volt. Akkora izomkötegek gömbölyödnek a testén, amelyek mellett a 20-30 éve megszállottan gyúró testépítõ bajnokok szteroidokkal, növekedési hormonnal, és más szerekkel feltuningolt izmai eltörpülnek. A vállai emberfejnél nagyobb ágyúgolyók, karjai ellazítva, "hidegen" is nagyobbak, mint a bajnokok bicepszei "felpumpálva", befeszítve. Ha bedurrantja, és befeszíti õket, 72,5 centisek, rajta kívül még soha, senkinek sem voltak ekkora bicepszei. A háta szélesebb, mint felnõtt férfiak vállai, mellizmai olyan vaskosak, hogy egy rendes bicskával leszúrni sem lehetne, mert nem érne túl az izomkötegeken. Verseny állapotban - felpumpálva, hátát, mellizmait befeszítve - 175 centiig kell a mérõszalagot engedni, éppen két és félszer akkorára, mint amekkora megdöbbentõen karcsú, csupán 70 centis dereka. Elképesztõen széles vállaival, szinte törékenyem karcsú derekával felsõteste hihetetlen "V" alakot formáz, amelyet a világtörténelem bármely testépítõje csak irigykedve csodálna. Hasizmai így, teljesen ellazítva is brutálisan vaskos izomkockákként küzdenek a helyért a keskeny derékrészen, nem is három, hanem négy párban. Combjai vaskosak, a derekánál szélesebbek, éppen egy méter a körméretük, versenyállapotban. Az ágyékán, csupa izom combjai közt pedig akkora férfiasság nyugszik, aminek láttán egy szerényebb képességû ló elszégyellné magát. Bõre szolibarna - pedig nem is szoláriumozik - gyönyörû, sima, mint egy testápoló reklámban. A srácból vadállati erõ, vitalitás árad, õ maga a megtestesült életerõ, és - fiatal kora, kisfiús bája ellenére is - férfiasság, senkinek eszébe nem jutna, hogy beteg.

Mégis haldoklom.

Négy napja tudom. Sosem voltam egy macho srác, de azért bõven van tartásom, és elég fiús fiú vagyok, mégis átsírtam egy éjszakát. Na, jó, kettõt. A génhibám miatt benne volt a pakliban, hogy hamarabb elhasználódik a szervezetem, fõleg a szívem, mint a többieké, és talán már 20 évesen meghalok, végelgyengülés szerû szívelégtelenség tünetével kísérve, de ez is csak amolyan elvi lehetõségként. Ilyen, végleges, és ítéletszerû halálra egyáltalán nem voltam felkészülve – bár, persze, senki sem lett volna.

Merengésemet a telefonom csörgése szakítja félbe. Vetek még egy pillantást tükörképemre, aztán az ágyamhoz sétálok. Ashley, legjobb barátom - nem barátnõm, szigorúan barátom - stylist-om, és személyi pszichomókusom hív.

- Mondd! - veszem fel a telefont.

- Na! Most már nincs mellébeszélés! - mondja határozottan, köszönés nélkül - Négy hete nem voltál suliban, és nem tudok semmit, hogy mi van veled!?

- Gyere át, és elmondom!

Egy pillanatnyi, meglepett csend után:

- Negyed óra, és ott vagyok!

Felöltözök, és szólok anyuéknak, hogy Ashley hamarosan itt lesz. Nem nézek anyum kisírt szemeibe. Nem akarom a szomorúságot látni benne.

- Mondd már, mi van! - dobja le magát Ashley az ágyra, a szobámban, negyed órával késõbb. Kedves, aranyos csaj, együtt szoktunk lógni a haverokkal, és jó barátok vagyunk. Tényleg csak, és valóban, nagyon jó barátok, két okból is: egyrészt, Ashley-nek van fiúja, másrészt neki aztán végképp nem vagyok az esete, õ mindig is az olyan vékony, alter srácokra bukott, mint a lovagja, Garry. Az már csak hab a tortán, hogy igazándiból õ sem az ideálom, de ez most tényleg mellékes, és ezen, semmi nem múlna. Így aztán, mondhatom, hogy õ az egyik legjobb barátom, és a legjobb lánybarátom. Talán nem annyira pasis dolog, de nekem kell egy-két lánybarát is, felüdítõ a sok srác után.

Egy pár pillanatig tétovázok, nem tudom, hogy kezdjek bele. Aztán végül egyszerûen kibököm:

- Négy hónapom van.

Ash értetlenül ráncolja a homlokát, és türelmetlenül kérdez vissza:

- Mi az, hogy négy hónapod van?! Mire van négy hónapod?!

- Élni. Felnõni, megöregedni, és meghalni - felelem lassan - Négy hónapom van minderre... Négy hónap múlva halott leszek.

Ash ledermed, szemei kerekre tágulnak. Döbbenet, és iszonyat csillan a szemében. Aztán elneveti magát:

- Jó! Nagyon jó!!! Majdnem bevettem!!! - neveti. Aztán, ahogy észreveszi, hogy én nem nevetek vele, lassan lehiggad, és zavartan kérdez megint - Ne már! Ugye, viccelsz! Mondd, hogy vicc az egész! - kérlel halkan, aztán mivel nem szólalok meg, visszatér a szemébe a döbbenet, az iszonyat, a rettegés, a féltés, sajnálat, meg némi könny - Nem, basszus! Nem viccelsz... - suttogja.

- Nem - ingatom a fejem - Nem lenne rossz, de nem...

Ash arcán könnycseppek csorognak:

- De... De mi a fasz van?! Hogy lehet ez?!

- Agydaganat - vonom meg a vállam.

- Mikor? Hogy? Én ezt nem értem! - szipogja.

- Két hete - kezdem - edzés közben összecsuklottam, epilepsziás rohamot kaptam...

- Igen, tudom - feleli a lány, szipogva.

- Na! Persze, azonnal kórház, kivizsgálás, CT, MRI, aztán már PET is. Kontroll vizsgálatok, mindenféle labor, satöbbi - magyarázom - Négy napja megállapították, hogy egy glioblastoma multiforme nevû agydaganatom van.

- Baszki! - nyögi Ash - Hogy fogják kezelni?!

- Sehogy - vonom meg a vállam.

- Hogyhogy sehogy?! - akad ki - Há´ valahogy csak kezelni kell!!!

- Normál esetben a kezelés mûtétbõl áll, ami során eltávolítják a daganatból, amit csak tudnak. Utána kemoterápia, és sugárkezelés, párhuzamosan.

- Hát, szarul hangzik, de azért csak használna valamit, nem?!

- Valamit - hagyom helyben - A legtöbb beteg, ha sikerül a daganatot maradéktalanul eltávolítani, a lehetõ legagresszívabb kezelések ellenére, vagy éppen annak következtében, a diagnózist követõ 15 hónapban meghal. Az öt éves túlélés esélye négy százalék...

- Nebassz!!! - hüppögi.

- Nem ez a legrosszabb - legyintek - Az én esetemben még ez sem igaz. Nem mûthetõ. Az elhelyezkedése miatt nem lehet eltávolítani belõle semmit, és ugyanezért sugárkezelést sem kaphatok, mert súlyos agykárosodással járna...

- Marad a kemo...

- Igen - bólintok - Arra meg tulajdonképpen nem reagál. Kemoterápia nélkül négy-öt hónapig élnék, kemo-val talán hatig is elhúznám, de hétnél biztosan nem tovább. A hat hónapos túlélés esélye is legfeljebb fél százalék, az egy évesé nulla, és hibahatár sincs. Az öt éves szóba sem kerül...

*             *             *

Ash nagyon kiborult.

Majd´ egy óra kellett hozzá, mire összeszedte magát annyira, hogy haza tudott menni. Én már túl vagyok a legnagyobb traumán. Félek, persze, senki sem akar meghalni, de beletörõdtem, hogy nincs menekvés. Már átbõgtem pár éjszakát, így már csak afféle apatikus nyugalommal szemlélõdök, és teszem egyik lépést a másik után.

Az elkövetkezõ hetek másod-, és harmad vélemények beszerzésével telnek. Édesanyám neves plasztikai sebész, komoly kapcsolatrendszerrel rendelkezik az orvostársadalomban. Eljutott ennek a tumor típusnak a két legnagyobb szaktekintélyéhez, õk adták a további véleményeket.

Amelyek nem voltak ellenvélemények.

Õk sem tudtak mást mondani, mint amit már eddig is tudtunk. Dr. Philip Stieg, aki az idegsebészet egyik legkiemelkedõbb alakja, ugyanazt tudta csak megállapítani, hogy nem mûthetõ a daganat, és a sugárkezelés is kizárt. Ha túl is élném a kezelést, csak súlyos agykárosodással. A kemoterápia önmagában pedig semmit nem ér egy negyedik stádiumú glioblastoma esetén.

Úgyhogy a kör bezárult.

Nyilatkoztam róla, hogy nem kívánok a kemoterápiában részt venni. Nem érzem úgy, hogy nekem a hátralévõ három-négy hónapomat abban a legyengült, beteges állapotban kellene töltenem, amivel a kemo járna. Akkor inkább nem próbálom kitolni azt a kevés kis idõt, de amennyire lehet, próbálom jól érezni magam. Ez persze nem annyira könnyû, mert állandósult a fejfájás, és a hányinger, ahogy növekszik a nyomás az agyban - merthogy növekszik a daganat - és idõközben volt egy újabb epilepsziás rohamom is. Az orvosok szerint ez utóbbi egyre gyakoribb lesz, és valószínûleg más tünetek is jelentkezni fognak, mint például gyengeség, mozgáskoordinációs panaszok.

- Úgyhogy, ez van srácok - bejezem be a kis beszámolómat.

Barátaim döbbenten bámulnak rám. Eddig csak Ashley tudta, hogy mi a szitu, és megkértem, hogy ne nagyon szellõztesse a dolgot. De, most összehívtam õket, és elmeséltem nekik, tövirõl hegyire. Ashley, a pasija, Garry, Kate, Bobby, meg a csaja, Vicky. Õk öten a baráti társaságom - persze, vannak még a konditeremben, meg a boxklubban, de õk a legjobb barátaim, akikkel rendszeresen lõgok.

Vicky és Kate sírni kezdenek, a három fiú csak bámul maga elé, mint aki fel sem tudja fogni, amit hallott.

- Baszki! - sóhajt fel Garry - Éreztem, hogy valami gáz van, de azért erre nem gondoltam...

- A kurva életbe! - fúj nagyot Bobby - Mi a faszért van az, hogy az ilyen srácokkal történik ez, mint te, míg a sok gyökér a suliban meg éli az életét?!?!

- Nyugi srácok - mondom halkan - Ez ilyen... Dühöngtem eleget. A garázsban szétvertem apám bokszzsákját, és nem változott semmi. Nyavalyogtam rajta, elmélkedtem, nem változott semmit. Próbáltam kiutat keresni, de nincs... Törõdjetek bele. Én már megtettem.

Sajnálkoznak, hitetlenkednek, próbálnak valami kapaszkodót keresni, de nem megy. Nagyon nehéz ilyenkor bármit is mondani, õk sem tudnak semmit bíztatót. De, érzem a szeretetüket, és érzem a bánatukat, hogy nem tudnak tenni semmit, nem tudnak megmenteni. Azért ez ad némi erõt.

- A picsába, hogy még a rohadék hibernáció sem mûködik! - csap a levegõbe Bobby megint - Itt vagyunk, 2021-et írunk, és még erre sem vagyunk képesek! Ekkora már az összes sci-fi regény szerint van hibernáció!!!

- Aztán, mire mennének vele, tökfej?! - szipogja Vicky.

- Akkor eltehetnék a srácot a jobb idõkre, amikor már tudják gyógyítani ezt a nyavalyát!

*             *             *

Bobby elültette a bogarat a fülemben.

Igazándiból nem vártam semmilyen eredményt, csak kíváncsiságból kezdtem a neten kutakodni a témában. Három teljes napot lógtam a neten, és minden fellelhetõ írást elolvastam a témában.

A technológia létezik.

A felélesztés az jelenleg nem megy. Legalábbis, emberekkel nem. De, úgy tûnik, hogy a világ vezetõ tudósai elfogadják azt a tényt, hogy a nullától eltérõ az esélye annak, hogy a jövõben lehetséges lesz.

Ez nekem tulajdonképpen elég is. Jelenleg nulla az esélyem arra, hogy egy év múlva életben legyek. Ha ettõl eltérõ esélyem van arra, hogy a jövõben valamikor fel tudnak éleszteni a fagyasztásból, akkor már jobb helyzetben vagyok, nem?

Mindössze három céget találtam, akik ezzel foglalkoznak: az ALCOR Scottsdale-ben, Arizona-ban, a Cryonics Institute Clinton Township-ben, Michigan-ben, és a KrioRus Moszkvában. Ez utóbbi valószínûleg nem jöhet szóba, így marad kettõ. Ahogy elnéztem, mindkettõ ugyanazt a technológiát alkalmazza, a különbség a finanszírozásban van: a CI-nál valamilyen alapítványi finanszírozás áll a háttérben, míg az ALCOR-nál a páciensek maguk finanszírozzák a teljes költséget. Emiatt a CI sokkal olcsóbb, mindössze $28.000, míg az ALCOR-nál ugyanazért $200.000-t kérnek.

- Hát, ez eléggé meredek ötlet! - fúj egyet apám, amikor elõvezetem neki a dolgot.

- Az nem az, hogy két-három, de legfeljebb négy hónap múlva halott leszek? - kérdezek vissza csendesen.

Erre nem felel semmit, csak anyámra néz. Anyámon látom, hogy nagyon jár az agya. Apám nem szólal meg, tudja, hogy ilyenkor hagyni kell, hogy õ szólaljon meg elõször.

- Járjuk körbe, Pete! - pillanat aztán az apámra - Körbetelefonáltam a fél világot! Még japán orvosokkal is beszéltem, hátha van valamilyen kísérleti eljárás, de semmi! Senki nem tudott mást mondani, mint amit eddig tudtunk: kemo nélkül négy-öt hónap. Ez a maximum, és abból már eltelt másfél hónap. Akkor más módszert kell választanunk, ha ki akarjuk cselezni ezt a nyavalyás rákot! Én egyetértek a fiaddal! Ha ennek nagyobb az esélye, mint nulla, akkor meg kellene próbálni!

- OK, de ki, és milyen alapon mondja meg, hogy mekkora az esély?! - kérdezi apám gondterhelten - Egy elvi lehetõségrõl beszélünk, és egy fiktív technológiáról, amit a sci-fi írók találtak ki!

- A replikátor a Star Trek-bõl! - felelem - Azt is sci-fi írók találták ki, és ma van 3D nyomtató! Még olyan is van, ami ételt is tud nyomtatni! Vagy a tablet! Az is a Star Trek-ben volt elõször!

Apám feszülten gondolkodik, majd felteszi a kezét:

- OK, igazatok van! Mindennek utána kell menni, ami bármilyen esélyt is ad!

- Én két céget találtam, az ALCOR-t, és a Cryonics Institute-t - mondom - Meg, még egy harmadikat, Oroszországban, de gondolom az nem játszik...

- Nem biztos - feleli anyám - Nekem nincs bajom az oroszokkal! Ha õk a legjobbak, akkor velük kell dolgozni!

És õk a legjobbak.

Mint kiderült, van egy vadonatúj, saját fejlesztésük, amit még embereken sosem próbáltak ki. Már kipróbálták majmokon, és disznón is, minden esetben kiváló eredményekkel, nem tudtak kimutatni sejtroncsolódást! A kriogenikus megõrzéssel az a baj, hogy a lehûtés során, mindenféle módon tudnak roncsolódni a sejtek, ami a vissza hozatalt nehezíti. De úgy tûnik, hogy az oroszok új módszerével ez a károsodás minimálisra, a jelenlegi mûszerekkel kimutathatatlan mértékûre csökken, és így a jövõ orvosainak legalább ezzel nem kell megküzdeniük.

Ráadásul, mint kiderült, a KrioRus vezetõ fõorvosa Dr. Yuri Pichugin, akit anyám jól ismer, az egyetemen tanította õt, és kicsit szorosabb barátság szövõdött kettejük között, mint az megszokott. Amikor felvette vele a kapcsolatot, biztosította felõle, hogy ezt a folyamatot õ személyesen fogja irányítani, és elvégezni. Dr. Pichugin nagyon szívéjes, és segítõkész, sok órát rám szán, és válaszol a kérdéseimre, illetve próbálja eloszlatni a kétségeimet.

Mindent elõkészítünk, rengeteg levelezés, és Skype konferencia során, és megszületik a megállapodás. Dátum ugyan nem kerül kijelölésre, hisz´ nem tudjuk, hogy mikor lesz szükség a folyamatra. A kriogenikus megõrzés tulajdonképpen a halott testek megõrzése. Tehát, elõbb meg kell halnom, és csak utána látnak neki a folyamatnak, amely során a testemet elõkészítik a mélyhûtésre, majd eltárolják egy ilyen tartájban, -147˚C-on. És persze, természetes halállal kell meghalnom, vagyis, meg kell várnom, amíg elvisz a rák. De, az a legjobb, akkor van a legnagyobb esély a károsodás mentes megõrzésre, ha ott, Moszkvában, a KiroRus mûtõjében kerül erre sor. Vagyis, Moszkvába kell utaznom, és ott kell meghalnom.

Az út elõtti este ismét áthívom a barátaimat, hogy elköszönjek tõlük.

- Az a helyzet, hogy Bobby adott egy ötletet - kezdem, amikor mindannyian megérkeztek - Eleinte nagyon vadnak tûnt, de aztán utána olvastam, és rájöttem, hogy semmi veszítenivalóm nincs.

- Mirõl beszélsz, haver?! - ráncolja a homlokát Bobby.

- A hibernációról - felelem - Ezt ma nem így hívják, hanem úgy, hogy kriogenikus megõrzés, vagy kriosztázis.

- Viccelsz - jelenti ki Garry, de kevés meggyõzõdéssel.

- Persze - vonom meg a vállam - Az utóbbi két és fél hónapban csupa vicc az életem, nem gyõzök röhögni!

- Ne haragudj! - süti le a szemeit Garry - Csak...

- Meredek, tudom - bólintok - De, ha nem teszek valamit, akkor egy, legfeljebb két hónapon belül halott leszek, és vége a dalnak. Így viszont, van valamennyi esélye, hogy folytathatom... valamikor...

- Mennyi? - kérdezi Kate.

- Senki nem tudja megmondani - vonom meg a vállam - Mindenki azt mondja, hogy a nullánál határozottan több. Jelenleg csak halvány elképzelések vannak arra vonatkozóan, hogy is lehetne valakit ebbõl az állapotból ismét élõvé varázsolni, de a megvalósítás a jelenlegi technikai színvonalon nem lehetséges.

- Bátor vagy! - böki ki Vicky.

- Dehogy - pillantok rá - Félek. Soha még ennyire nem féltem! Félek tõle, hogy nem fog sikerülni, és akkor ugyanúgy halott vagyok, vagy maradok, nézõpont kérdése, csak apumék elköltöttek egy jelentõsebb vagyont. De attól még jobban félek, hogy esetleg sikerül...

*             *             *

A Moszkvába tartó repülõúton végig egy valami jár az agyamban: nem akarom megvárni, amíg meghalok az agydaganattól.

Ez innentõl egy nagyon veszélyes terep. Ha természetes halállal megyek el, akkor minden egyértelmû, a halott testemet megõrzik az utókor számára, hogy milyen céllal, az mindegy is. Ha viszont én nem akarom megvárni, hogy természetes halállal haljak meg, akkor az onnantól kezdve vagy öngyilkosság, vagy gyilkosság. De én akkor sem akarom megvárni, mert maximalizálni akarom az esélyt, hogy valamikor, a jövõben esetleg újraélesszenek. Ha megvárom, míg kinyír a daganat, akkor nem egy életképes testet õriznek meg, hanem egy életképtelent, mert a daganat már olyan méretû, és hatású, ami az élettel nem összeegyeztethetõ. Míg, ha csak egy nappal is korábban tartósítanak, minthogy a daganattól meghalnék, akkor még egy életképes testet õriznek meg.

Ezt a gondolatomat már az intézetben osztom meg anyumékkal.

Nem lepõdtek meg. Ezen viszont én meglepõdök. Kiderül, hogy minden rajtam múlik. Az oroszok mindenre fel vannak készülve, és mindent megfelelõen le fognak papírozni, hogy nehogy gond legyen. Ha a páciens úgy dönt, hogy nem akarja megvárni, míg természetes úton megy el, erre is van lehetõség. Ez, és a teljes diszkréció része a szolgáltatásnak, és még csak nem is feláras! Tulajdonképpen segédkeznek az öngyilkosságom elkövetésében, és még ráadásul minden papírt meg is hamisítanak, hogy minden valóságosnak, és természetes folyamatnak tûnjön!

A diagnózis óta éppen három hónap telt el. Kb. egy hónappal többet jósoltak, de legfeljebb kettõvel. Érezhetõen rosszabbul vagyok már. A fejfájásomat már nem enyhítik a fájdalomcsillapítók, az epilepsziás rohamok már kétszer is elõfordulnak egy héten, állandó a kettõs látásom, és a bal oldalam teljesen erõtlen, és tompa. Innentõl kezdõdik a rákos betegek szar, szenvedõs élete. Nem akarok benne túl sokáig részt venni, és végtelenül hálás vagyok Dr. Pichugin-nak, és csapatának, hogy segítenek nekem ebben.

Az elkövetkezendõ napok interjúkkal telnek. Tulajdonképpen készül rólam egy életrajzi könyv, amiben mindent rögzítenek rólam, amit csak lehet: az összes orvosi lelet, amit valaha felvettek rólam, az összes hivatalos adat, iskolai eredmény, riport, és jelentés, az összes rokonom, ismerõsöm, barátom, tanárom, bárki, akihez valaha, valamilyen közöm volt. A hobbijaim, szokásaim, kedvenc filmjeim, zenéim, minden, ami én vagyok. Azt mondják, hogy erre azért van szükség, mert ezzel is megkönnyítik a jövõben azoknak a munkáját, akik majd a beilleszkedésemet próbálják segíteni. Igyekszem olyan pontos és részletes lenni, amennyire csak tudok. Állítólag egy több száz oldalas könyv lett az eredmény.

Az utolsó napon, este, elalvás elõtt apu még bejön a szobámba:

- Van itt még valami – mondja halkan.

- Még épp idõben jutott eszedbe – felelem.

Halvány mosolyra húzza az ajkait.

- Kemény srác vagy – mondja – Nem tudom, hogy ezt így végig tudtam volna-e csinálni?

- Mit szerettél volna mondani? – terelek. Nem bírom, ha dicsérnek.

- Pontosan még nem tudom, hogy milyen formában, de anyáddal gondoskodunk róla, hogy ne maradj pénz nélkül…

Meglepetten vonom fel a szemöldökömet:

- Nocsak! Feltaláltad az idõgépet?

- Már tárgyaltam egy ügyvédi irodával, vállalják az ügyet – hagyja figyelmen kívül a gyenge viccet – Arra gondoltam, hogy ha már mindketten elmentünk, és addig te még nem tértél vissza – folytatja – ez az ügyvédi iroda értékesíti a házunkat, és a befolyt összeget mûkincsbe fektetve a te nevedre letétbe helyezi egy patinás, Svájci bankban. Minden szükséges adatot eljuttatnak a KrioRus-nak, és ezt az aktádhoz csatolják.

- Merész terv – bólintok – Talán mûködni fog…

- Mint ahogy a te terved – vonja meg apám a vállát.

- Köszönöm, apa – nyögöm ki nagy nehezen, anélkül, hogy elsírnám magam. Sikerül ezzel megvárnom, mi kilép a szobából.

Aztán eljön a nap.

A mûtõ vár, hogy eltávolítsák a testembõl az összes testnedvet, és egy speciális folyadékkal töltsék fel, valamint tizenvalahány különleges szerrel, amely mind azt a célt szolgálja, hogy a testemet, és legfõképp az agyamat, a lehetõ legtökéletesebb állapotban megõrizzék a szükséges ideig.

Amikor betolnak a mûtõbe, félek. Jobban, mint valaha.

Félek megtenni a végsõ lépést. Félek nem megtenni. Félek megvárni, míg a rák végleg tönkretesz. Félek nem megvárni. Félek nekiindulni ennek a kalandnak, ami ki tudja, hogy mikor, és hol fog folytatódni, ha egyáltalán fog. Olyannyira félek, hogy alig vagyok képes gondolkodni, mozogni. Pedig muszáj lesz, mert én akarom megtenni azt a bizonyos mozdulatot. Ezt semmiképpen sem akarom apura, vagy anyura hagyni. Ezt nekem kell megtennem. Nem háríthatom át másra a felelõsséget.

Nem búcsúzkodunk. Csak megöleljük egymást. Anyám sír, apám sincs túl messze tõle. Mindketten fal fehérek, ami a kék mûtõs cuccban csak még szembeötlõbb. Szerintem én sem vagyok jobb színben, remeg a kezem, és nem csak a daganatnak köszönhetõen. Mindketten leülnek az ágyamhoz, egyikõjük az egyik oldalra, másikuk a másik oldalra. A stáb kicsit odébb várakozik, a falnál. Az egyik nõvér beköti az infúziót, és visszalép a többiekhez. Én pedig átkattintom a kapcsolót, majd elfekszem az ágyon.

Egyik kezem anyám kezében, a másik apáméban...

*             *             *

Nagyon mély álomból ébredek.

Az elsõ, ami azonnal feltûnik, hogy hosszú idõ óta elõször nem fáj a fejem! Ezen el is elmélkedek kicsit, hogy miért is szokott nekem fájni a fejem?! Aztán megrohannak az emlékek: egy fájdalmas nyilallás az agyamban, majd kiesett pár óra. Kórház, vizsgálatok. Gondterhelt orvosok, a szüleim rettegõ tekintete. Agydaganat. Újabb vizsgálatok, szomorúság, félelem, letargia. Repülõút.

Moszkvában vagyok!

Igen, ide utaztunk, hogy megpróbáljunk valamit, ami talán csak egy hiú ábránd! Dr. Pichugin, és csapata megpróbál segíteni, úgy, hogy megpróbálnak megõrizni az utókornak, remélve, hogy a jövõben hátha kitalálják, hogy lehet az embereket ebbõl az állapotból visszahozni, és az agydaganatot meggyógyítani.

Önkéntelenül is anyu, és apu keze után nyúlok, de ujjaimmal nem találok rájuk egyik oldalon sem. Bár nem lepõdök meg, elszomorít. Ugyanakkor remény is költözik a szívembe, mert ez lehet, hogy azt jelenti, sikerrel jártunk!

Ajtó nyitódást, majd csukódást hallok, aztán halk léptek kopognak. Valamit odébb húznak, majd elül a neszezés. Lassan kinyitom a szemeimet, s jobbra pillantok, ahol az imént még anyu ült, aztán balra, ahol apu.

Egyikõjüket sem látom. Van ellenben egy lány a szobában.

Zavartan pillantok körbe. Nem ismerõs a szoba, ahol most vagyok, úgyhogy zavarom nem csökken. Ahogy körbe nézek a helyiségben, kezdem felfedezni a részelteket: a falakat olyasféle panelek alkotják, amilyeneket sci-fi filmekben szoktam látni, és nem látok ablakot. A mennyezet halvány, természetesnek ható fénnyel világít, körülbelül olyan fényviszonyokat teremtve a szobában, mintha napnyugta lenne.

Fejemet kissé megemelve pillantok a lányra. Nekem az ágyamtól balra ül, egy széken. Nagyon szép, ázsiai lány, velem egyidõs lehet, vagy esetleg egy-két évvel fiatalabb nálam. Hosszú, fekete haja fényes, ébenszín zuhatagként omlik a háta közepéig, sötét szemeivel kíváncsian méreget. Ruházata egy farmer szabású nadrág, vagy legalábbis arra hasonlít leginkább, és egy hosszú ujjú felsõ. A ruhák fazonja nem nagyon tér el attól, amit megszoktam, inkább a színei, és a díszítése az, ami azt sugallja, hogy nem a 2021-ben megszokott divatot követi. Élénk színek, geometrikus motívumok, és szemmel láthatóan nem szövetbõl vannak. Egy pillantás a székre, még egy a szobára, a falakat borító panelekre, és eléggé biztosan érzem, hogy nem 2021-ben vagyok.

- Sikerült - sóhajtom, majd a lányra pillantok - Mi a mai dátum?

- Ezek szerint emlékszel! - mosolyodik el halványan - Meg tudod mondani, a nevedet?

- Persze - ráncolom a homlokom - Dominick Cassar vagyok. És te?

- Engem Sawada Azusa-nak hívnak - feleli, majd egy újabb kérdéssel folytatja - El tudod mondani, hogy mi az utolsó emléked, és mikori dátummal?

- Igen - ülök fel - Moszkvában, a KrioRus intézetben voltam, a szüleimmel, kettõezer-huszonegy, október kilencedikén, reggel tíz órakor. Azért mentünk oda, hogy kriosztázisba tegyenek.

Miközben ezt mondom, Azusa szemei elkerekednek, szája kissé elnyílik, és némi csodálattal vegyes döbbent tekintettel bámul rám. Elõször meglepõdök, aztán rájövök az okára, amit egyébként már jól ismerek, és megszoktam. Ahogy felültem, a könnyû takaró lecsúszott a felsõtestemrõl, és most félmeztelenül ülök elõtte az ágyon. Alaposan végigmér, tekintetében továbbra is ott csillog a csodálat, a döbbenet, és az érdeklõdés. Azt nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e neki, amit lát, de szerintem azt õ sem tudná megmondani.

- Hahó! - intek feléje halvány mosollyal.

- Ne haragudj!!! - kapja el a tekintetét, és látványosan elpirul - Bocsánat! Nagyon illetlen voltam! Csak...

- Csak mi? - kérdezem kíváncsian. Tényleg érdekel, hogy vajon most mi jár a fejében.

- Csak még képeken sem láttam soha ekkora izmokat! - böki ki zavartan, miközben pillantásával visszatér hozzám – Hiába láttam rólad három dimenziós modellt, nem adja vissza! A való élet döbbenetes…

- Mostanában nem divat a testépítés? - kérdezem.

- Most is van testkultusz - feleli - de kicsit nyúlánkabb alkat a divat manapság, bár tény, hogy vannak, akik hozzád hasonlóan a minél nagyobb izmokra hajtanak.

- Nálam ez nem csak... - magyaráznám, de félbeszakít.

- ...az edzés eredménye, hanem egy génhibának is köszönhetõ - fejezi be helyettem - Igen, tudom.

Határozottan meglep.

- Honnan? Ki vagy te?! - kérdezem.

- Én vagyok a mentorod, aki segít beilleszkedni majd! - feleli mosolyogva, és némi büszkeséget vélek kihallani a hangjából.

- Mentorom?! - kérdezem meglepetten.

- Igen! - feleli határozottan - Minden reanimált embernek segítséget nyújtunk, hogy be tudjon illeszkedni a mai társadalmunkba.

- Mikori az a mai? - kérdezem gondterhelten, mert az eddigi könnyed csevej ugyan egy pillanatra feledtette velem, hogy már rég nem a megszokott világomban vagyok, és ez most ismét aggodalommal tölt el - Mi a mai dátum?

Azusa egy pillanatig merõen figyel engem. Nem a testemet, hanem a tekintetemet fürkészi. Aztán kiböki:

- Kettõezer-százkilencvenhárom, április huszonhét.

2193! Aztakurvamindenségit! - döbbenek meg - 172 évet aludtam! Pontosabban, voltam halott, lefagyasztva… 172 év!!! Azért ez kicsit több annál, mint amire számítottam. Azt gondoltam, hogy ha egyáltalán lehetséges lesz, akkor sem töltök kriosztázisban 80-100 évnél többet. De 172?! Mi minden történhetett ez alatt a 172 év alatt!

- Kicsit elaludtam - motyogom zavartan.

- Százhetvenkét évig voltál lefagyasztva - mondja halkan.

- Azt hittem - mondom elgondolkodva - hogy hamarabb megtalálják majd a daganat ellenszerét...

- Az már több, mint száz éve megvan - feleli.

- Akkor... - kezdem tétován, de nem kell befejeznem.

- Igen - bólint mosolyogva - A reanimáció után altatásban tartottak két napig, és kezelték a daganatot. Nyom nélkül eltûnt.

- Istenem!!! - sóhajtok nagyot, és egy pillanatra könnyek lepik el a szemem - Sikerült! - aztán újabb kérdést teszek fel, igyekszem erõvel tovább lépni, ráérek majd még érzelgõsködni - Ha már száz éve megvolt az ellenszer, mi tartott ennyi ideig?!

- Csak húsz éve sikerült kidolgozni a technológiát, amivel vissza tudtak hozni a kriosztázisból - magyarázza - Bár a testedet sejt-szinten szinte hibátlan állapotban meg tudták õrizni azzal a módszerrel, amivel kriosztázisba helyeztek, de neuron-szinten bizony szenvedtél bizonyos károsodásokat. Ezeknek a korrigálására csak húsz évvel ezelõtt sikerült kidolgozni a megfelelõ módszert.

- Hát, ilyen az én formám - vonom meg a vállam, és az ajtóra pillantok. Amögött ott van a "szép-új-világ". Vajon milyen a világ most? 172 év elteltével? - Nagyon más, igaz? - biccentek az ajtó felé, ismét Azusa-ra pillantva. Nem kell tovább magyaráznom, elérti, mire gondolok:

- Nem fogsz ráismerni - ingatja a fejét együtt érzõen, majd halvány mosollyal még hozzáteszi - De, én segítek neked! Ne aggódj, nem leszel egyedül!

Ez a mondat újabb gondolatokat kelt bennem:

- Anyu? Apu?

Csak apró mozdulattal megrázza a fejét:

- Édesapád a lefagyasztásod után tizenhárom évvel, hatvan évesen, egy autóbalesetben vesztette az életét. Édesanyád ötvenkét évvel késõbb, százhárom éves korában, ágyban párnák közt hunyt el.

Tulajdonképpen nem ért meglepetésként, hogy már nem lesznek velem, amikor felélesztenek, de most valahogy mégis a sírás fojtogat. Az elõbb még itt voltak velem, fogták a kezem. Most pedig, szinte egy pillanattal késõbb, már anya is százhét éve halott, apa pedig már százötvenkilenc éve. Hát, erre azért számíthattam! - próbálom megnyugtatni magam - Még, ha hatvan-hetven évig lettem volna lefagyasztva, akkor sem valószínû, hogy találkozhattam volna velük újra...

- Hát... - sóhajtom - Azért ez várható volt... Százhetvenkét év az nagyon hosszú idõ... Már senki sem él azok közül, akiket ismertem...

- Hát - feleli Azusa - Nem sokan... Egy másod unokatestvéred, aki két éves volt akkor.

- Micsoda?! - lepõdök meg - Még él?! Akkor õ... Százhetvennégy éves!!! Ez hogy lehet?!?!

- Nagyon fejlett az orvostudomány - mosolyog Azusa - És kiválóak az életkörülmények. Az emberek születéskor várható élete százhúsz-százharminc év. Ráadásul, az orvostudomány ehhez még negyven-hatvan évet hozzá tud tenni! Persze, ha van rá pénzed…

- Azta! - lepõdök meg - Akár százkilencven év!

- Több tucatnyian is élnek a földön, aki már több, mint kétszáz évesek!

- Nem semmi! - ámulok.

- Még egy másik ember is él - folytatja a korábban kezdett gondolatot - akit ismersz, egy bizonyos Ashley Lehmann, született Jenkinns...

Megszédülök. Ashley?!?! Uramisten!!! Életben van még?! - gondolom döbbenten.

- Õ, a másod unokatestvéreddel ellentétben - folytatja Azusa, szemmel láthatóan nem veszi észre, hogy egy kisebb szívinfarktuson vagyok túl - szívesen találkozna veled!

- Mikor lehet?! - kérdezem azonnal, izgatottan. Annyira szeretnék találkozni vele, szinte fizikai fájdalmat érzek!

- Még két napot itt kell lenned - feleli sajnálkozva - Te vagy az elsõ, akit az ezzel a technológiával lefagyasztott emberek közül visszahoztak, és egyben a legrégebben kriosztázisban lévõ ember, és a legfiatalabb is, akit valaha reanimáltak! Az orvosok fontosnak tartják, hogy még egy kicsit megfigyelés alatt tarthassanak.

- Hogy tudsz te ilyen sokat rólam?! - kérdezem értetlenül.

- Két hónapja tudom, hogy jössz - vonja meg a vállát - Volt idõm felkészülni. A reanimációs központ minden információt átadott nekem, hisz´ én leszek az, akivel elõször, és akivel a legtöbbet találkozol, amikor, és miután felébredsz...

- Értem - felelem elgondolkodva. Nagyon sok az info, az inger, pedig még ki sem léptem a szobából. Tényleg! Ki kellene menni! Csak kicsit... Vagy, elõször, ha lenne ablak, kinézhetnék...

- Miért nincs ablak? - kérdezem körbepillantva.

- De van, csak el van sötétítve - érkezik a válasz.

- Kinézhetek? - kérdezem, kicsit talán mohón.

- Persze! - feleli, és a következõ pillanatban, a szoba Azusa háta mögötti sarkánál a sarokél mindkét oldalán lévõ kábé egy-egy méter széles panel padlótól plafonig átlátszóvá válik, illetve mellettük egy-egy másik, nagyjából egy méter magasságtól plafonig szintén. A kinti szikrázó napsütés zavartalanul áramlik be a szobába.

- Ezt hogy csináltad?! - kérdezem ámulva, hunyorogva a kinti, erõs fénytõl elvakulva. Azusa meg sem moccant, nem volt a kezében távirányító, semmi, amivel bármire is bármiféle hatással lehetett volna.

- Neuro-transzmitter - húzza félre kicsit a haját a halántékán, ahol egy apró, ékszernek látszó kis fém rombuszt látok - Csak külsõ, mivel bármilyen neuro-implant tilos huszonnégy év alatt. Ma már nem nagyon használunk kapcsolókat, távirányítókat, szinte mindent gondolati úton irányítunk. Sokan még beszélgetnek is így, a neuro-transzmittereken keresztül, mint valami techno-telepátiával.

- Azta! - felelem döbbenten. Közben kikelek az ágyból, és tekintetemet az ablakra szegezve, pár gyors lépéssel ott is termek.

Sci-fi rajongó vagyok - vagy, pontosabban voltam, még akkor, mert mától a sci-fi-ben élek! - így volt bizonyos elképzelésem arról, hogy milyen lesz majd a jövõ. Ezzel együtt is megdöbbentõ, és lenyûgözõ, amit látok. Az ablakból kinézve egy kis parkra látok rá, ami önmagában nem tartogat nagy meglepetéseket. Azonban, a fák felett elnézve, távolabb egy hatalmas metropolisz látszik, égbe szökõ, tûszerû felhõkarcolókkal, futurisztikus épületekkel. A távolban egy hatalmas, elképesztõ méretû, többé-kevésbé kúp alakú épület emelkedik az égbe, messze magasabbra nyúlik, mint a többi épület. Innen nézve akár 5 kilométer is lehet!

- Khm... - köszörüli meg a torkát Azusa - Nem akarsz esetleg felöltözni?

- Hogy mi?! - kérdezek vissza szórakozottan, agyamat teljesen kitölti az elõbb elém táruló látvány. Ahogy felé pillantok, elkapja rólam a tekintetét, mintha rajtakaptam volna valamin,

- Arra gondoltam, hogy esetleg felöltözhetnél! - mondja zavartan. Profilján látom, hogy piros az arca.

Eltart egy pár másodpercig, mire leesik, hogy mire gondol.

- Ó, basszus! - nyögöm zavartan, és most rajtam az elvörösödés sora. Anyaszült meztelenül állok az ablaknál!

- A szekrényben találsz ruhát - int a megfelelõ irányba.

- Ne haragudj! - motyogom zavartan, miközben a jelzett irányba sietek - Csak, olyan izgatott voltam...

- Semmi gond! - hallom, és némi kajánságot vélek kihallani a hangjából. Majd, szinte alig hallhatóan, talán arra számítva, hogy meg sem hallom, hozzáteszi még - Fõleg, hogy van mit nézni rajtad...

Közeledtemre kinyílik a szekrény, én pedig gyorsan magamra öltöm az ott található ruhákat.

Meglep, hogy alsónemû nincs. Mindössze egy nadrág, és egy tunika-szerû felsõt találok ott, meg egy bokacsizma szerûséget. A nadrág egy anyagból van, sehol sem látok rajta varrást. A fazon leginkább a pantallóéra hajaz, és bár annyira nem szûk, mint egy leggings, szépen rásimul a fenekemre, combomra, lábszáramra, nemigen hagy a képzeletre semmit. Elöl meglepõen tágasra szabták, de kell is: nagyjából, mintha két kisebb almát, és egy fél kilós krinolint kellene elhelyezni elöl. Egyébként, ott ahol az alsónemû takarná a testemet, a nadrág anyaga valamivel vastagabb, így adja meg a szükséges tartást.

A felsõ egy ujjatlan tunika, ami körülbelül az ágyékomig ér. Ez is szûkebb fazonú, de nem testre simuló, mély "V"kivágással, ami némi bepillantást enged mellizmaimra, és felsõhasizmaimra. A színek világosak, enyhén fémes hatásúak, a díszítést leginkább ultramodern nonfiguratív motívumokként tudnám meghatározni. Az anyag szerintem nem szövet. Nagyon sima tapintású, sokkal simább, mint a legfinomabb selyem.

- Nanoszövet - hallom Azusa-t - Ma harmincegy fok van odakint, augusztusban negyvenöt körül szokott lenni, ezért a szöveteink nagy légáteresztõ képességûek. A ruha, ami rajtad van, térfogatának csupán huszonöt százalékában anyag, a többi, ha szabad így mondani, lyuk!

- Hm... - hümmögöm a hallottakra, aztán szöget üt a fejemben egy fél mondat, amit az imént hallottam – Negyvenöt fok?!?! Moszkvában?!?! Viccelsz! – fordulok felé meglepetten.

- New York- ban vagyunk, a Phillip Larsson Reanimációs Központban – feleli nyugodtan – A KrioRus ma is létezik, de negyven évvel ezelõtt minden kriosztázisban lévõ pácienst a lefagyasztását megelõzõ idõszakban érvényes lakóhelyéhez legközelebb esõ reanimációs központba szállítottak. Te eredetileg long beach-i lakos voltál, így téged idehoztak, mert a volt USA területén ez az egyetlen reanimációs központ van.

Egy pillanatra ledermedek, de aztán belátom, hogy teljesen mindegy, hogy hol élesztettek fel, nem befolyásol semmit. Bárhol is lennék, ugyanazokkal a nehézségekkel kellene megküzdenem a beilleszkedés során, mint itt.

Megvonom a vállam, és visszafordulok a tükörhöz, és magamat kezdem méregetni.

Az egész ruha olyan fazonú, hogy kihangsúlyozza az adottságaimat: méternyi széles vállaimat, szinte törékenyen keskeny derekamat, irdatlan izmaimat. Összességében tetszetõs, amit látok, habár, 2021-ben ennek a szettnek lett volna némi meleg felhangja.

- Nem tetszik? - kérdezi Azusa érdeklõdve, talán kicsit aggódva.

- Inkább azt mondanám, hogy szokatlan - felelem elgondolkodva - Az én koromban azt mondanák, hogy kicsit... kicsit homoki...

- Homoki?! - lepõdik meg - Nem értem...

- Öhm... - ráncolom a homlokom - Homoki... meleg... Ezeket a szavakat olyan pasikra használtuk, akik pasikkal kavartak...

- Kavartak?!

- Jártak. Szeretkeztek...

- Ja! - világosodik meg - Értem! A kifejezést, legalábbis... - teszi hozzá - Akkoriban másképp kellett öltözniük?

- Nem kellett! Csak... általában olyan módon öltözködtek... - próbálom magyarázni - túl kifinomultan... kicsikét nõiesen... meg lehetett különböztetni, hetero férfi nem szokott úgy öltözni!

- Értem - bólint - Manapság nem lehet az öltözködés alapján ilyen következtetést levonni, szinte bárhogy öltözhetsz. Hozassak másik ruhát?

- Nem kell - felelem elgondolkodva - Szokatlan. De szép... és nagyon kényelmes! Aki választotta, nagyon tudta, hogy mi áll nekem jól...

- Hát, egyedileg, méretre készült, a tested három dimenziós virtuális modellje alapján, mint minden ruha manapság - magyarázza, aztán halványan elpirul - A stílusát én választottam... Arra gondoltam, hogy ha már annyit edzettél, hogy ekkora izmaid legyenek, akkor biztosan nem akarod elrejteni õket, inkább szívesen megmutatod mindenkinek...

- Hát, ennyire nem szoktam kivetkõzni magamból, de ez nem azt jelenti, hogy nem lehet ezen változtatni - felelem mosolyogva - Kimehetünk? - biccentek a fejemmel az ajtó felé.

- Az intézet területét nem hagyhatjuk el, de persze, kimehetünk! - mosolyodik el õ is.

- Az jó, mert nagyon éhes vagyok! Csak van itt egy büfé valahol, ahol lehet enni egy jó hamburgert!!!