Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Karácsonyi novellapályázat
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Hentai)

Andro2017. 07. 17. 19:02:24#35177
Karakter: Sawada Azusa
Megjegyzés: (Dominicknek) VÉGE!


Közös megegyezéssel.


gab2872017. 05. 17. 18:35:38#35093
Karakter: Dominick Cassar (kitalált)



- Persze, tudom, mi az a hamburger – mosolyog rám. Nagyon jól áll neki a mosoly! – Bár a főzés… hogy is mondjam csak… ma már nem igazán divat.

- Akkor hogy készítitek az ételeket? – kérdezem meglepetten, miközben feláll a székről, és int, hogy kövessem.

Nem vagyok egy csajozó gép – habár mások szerint ilyen testtel, és ezzel az arccal nyugodtan lehetnék, minden napra újíthatnék másik csajt! – de a jelen helyzetben sem tudom nem észrevenni, hogy Azusa milyen jó csaj! Nem túl magas, kb. 165 centi lehet, és nagyon karcsú, de nagyon nőies alkatú lány. Nekem a koreai lánybandák csodaszép, lehetetlenül karcsú, szexi kis csajait juttatja az eszembe, bár a neve alapján Azusa japán származású. Ahogy az ajtó felé lép, észrevétlenül csodálhatom meg apró popsiját, ami olyan kerek, hogy körzővel sem lehet tökéletesebbet rajzolni! Na, igen! Ebben leveri a koreai babákat, az ő lapos popsijuk a fasorban sincs Azusa izgalmas domborulataihoz képest! És a haja! Szinte tükörfényű, valószerűtlenül sűrű, hátközépig érő, éjfekete hajzuhatag! Nem fogok rányomulni, de ha őszinte akarok lenni magamhoz, Azusa nagyon is az ízlésemnek megfelelő, kedves, nagyon helyes lány, épp az ilyen kis babás lányok tetszenek a legjobban!

Már meg sem lepődök azon, hogy a közeledtére az ajtó nesztelenül félresiklik.

A folyosón ugyanazt, a számomra futurisztikusnak tűnő környezetet találom, amit a szobában. A falak itt kicsit sötétebb színűek, világos szürkék, kicsit olyan hatásúnak tűnnek, mintha valamiféle fémszövetből lennének, a padló vakító fehér, tükör sima. Zavaróan tiszta, és valóban tükör felületű, mert amikor lepillantok, szinte hibátlanul látom benne magam. A fény itt nyilvánvalóan mesterséges, de nem annyira mesterséges hatású, mint anno, az én koromban, sokkal természetesebbnek tűnik.

A folyosó mindkét oldalán ajtók nyílnak, rajtuk számokkal.

-  Kórtermek – magyarázza – mint a tiéd is. Legalábbis a legtöbb, de néhányat raktárnak, vagy sürgősségi ellátónak használnak. A sztázisba tett embereknél néha előfordulnak nem várt komplikációk.

- Értem – biccentek szórakozottan, és elmosolyodok magamban. Kb. minden másodpercben bele fogok botlani valamibe, ami nekem teljesen ismeretlen, de a kórterem az nem ilyen dolog!

- Ó, ami a főzést illeti, mi már replikáljuk az ételeket – tér vissza Azusa az előbbi gondolatmenetéhez – Replikátorok mindenhol vannak, a kórházakban, az iskolákban, az otthonokban. Sokkal egyszerűbb és gyorsabb megmondani a gépnek, mit szeretnél, és elkészíti.

- Mint a Star Trekben? – kérdezem önkéntelenül, mire legnagyobb meglepetésemre Azusa egyetértően bólint.  – Nehogy azt mondd, hogy ismered a Star Treket?!

- Felkészültem belőled – mosolyog fel rám. Fél fejjel magasabb vagyok nála, nem visel magas sarkút, úgyhogy jócskán felfelé kell néznie – Megnéztem a kedvenc filmjeidet, sorozataidat, meghallgattam a kedvenc zenéidet, még a kedvenc képregényeidbe is beleolvastam. Némelyik igen muris, de a tervezők rengeteg ötletet vettek át különféle sci-fi filmekből és használhatóvá alakították őket. Van replikátorunk, turbóliftünk – mutat az előttünk lévő ajtóra, amiről gyanítottam, hogy valamiféle lift lesz.

Mintha csak megérezte volna, hogy róla van szó, a liftajtó ki is nyílik, mi pedig beszállunk, s hangtalanul, ám nagyon is érezhető, korábban sosem tapasztalt gyorsulással indul meg velünk a szerkezet.

- ... meg egy rakás minden – fejezi be a mondatot, és a gondolatot – Az egyetlen, ami még kísérleti stádiumban van, az a holofedélzet. Bár mi nem így hívjuk.

- Ez komoly?! – nem tudom elrejteni az őszinte döbbenetet az arcomon, és látom rajta, hogy komoly erőfeszítésébe kerül, nehogy hangosan felnevessen. De nem szégyellem. Százhetvenkét évvel vagyok lemaradva, ősember vagyok az ipari forradalom idején! – Nehogy azt mondd nekem, hogy Csillagflottátok is van! – fűzöm hozzá önkéntelenül.

- Az még nincs – ingatja a fejét nevetve – Sőt, intelligens idegen létformát sem fedeztünk még fel. De vannak kolóniák a Marson, a Holdon, a Szaturnuszon és a Plútón is. Többnyire nyaralni mennek oda az emberek, de vannak, akik ott laknak. Ma már elruccanni a Marsra olyan, mint annak idején lemenni a tengerpartra. Persze, nem a legolcsóbb mulatság, de igen szórakoztató egy marsi nyaralás, amíg betartod az előírásokat.

Kolónia a Plútón! Döbbenet! Azt gondoltam, hogy a Holdon, esetleg a Marson is lesznek emberi kolóniák, de a Plútón?!?! Mennyit álmodoztam róla, miközben a sci-fi filmeket néztem, és a regényeket olvastam, hogy milyen jó lenne megélni, hogy az ember eljut a Marsra, és tessék, ha úgy hozza úri kedvem, akár én magam is elutazhatok oda!!! Hát, azt hiszem, van mit behoznom! Tényleg nagyot változott a világ!

A lift közben megáll, az ajtó kinyílik, és egy jókora terembe lépünk. Felismerem, hogy ez étkező kell, hogy legyen. A padló itt bézs színű, a falak pedig halvány barackszínűek, zöld, sárga, és lila színű geometriai formákkal díszítve. Ízléses, letisztult, az én koromban minimál dizájnnak mondtuk volna. Ez a bútorokra, az asztalokra, és székekre, fotelekre is áll, ezek is egyszerű, ízléses, de szemmel láthatóan rendkívül ergonomikus kialakításúak. Az egyik fal mentén – pontosabban a falba építve – egy csomó szerkezet van. Felismerem őket, a Star Trek filmekben láttam hasonlóakat, ezek kellenek, hogy a replikátorok legyenek!

Az étkezőben két huszonéves lány van csak. Wow! Ez egy jó hely lesz, ha ilyen dögös csajokkal van tele, mint Azusa, meg az a két, idősebb csaj! Na, pont én mondom ezt, aki még szűz?!?!

Azusa odaint a két lánynak, akik mosolyogva visszaintenek.

- Ismered őket? – kérdezem, ártatlannak szánt hangon.

- Csak látásból – feleli – Mentorok, de idősebbek nálam. Nekem te vagy az első reanimáltam, de ők valószínűleg már túl vannak páron.

-  Az első? – kérdezek vissza – Valakinek több is van?

-  Hát persze – bólint aprót, közben odaérünk az egyik replikátorhoz – De egyszerre mindenki csak egy emberrel foglalkozik. Ha a reanimált már be tud illeszkedni a társadalomba, akkor a mentor igényelhet valaki mást, vagy őt kérik fel. Mentornak lenni kiváltság, és hatalmas felelősség, nem választanak ám ki mindenkit – magyarázza, nem kis büszkeséggel a hangjában. Nem tudom elítélni érte, hisz´ a saját bőrömön érzem, hogy mennyire fontos, hogy egy ember van mellettem, aki segít megtenni az első lépéseket a szép, új világban – Rengeteget kell tanulni és kemény vizsgákat kell letenni hozzá. De a vizsgákat csak tizenhat éves kortól engedélyezik.

- Értem – felelem, közben a replikátort tanulmányozom. Azt hiszem, hogy képes lennék használni. Elég részletesen ki van írva rá, hogy mit, és hogy is kell csinálni, mint anno az étel, és ital automatákra. Csak ez egy jóval bonyolultabb szerkezet, és szinte mindent képes előállítani. Eléggé hasonlít azokra, amiket a Star Trek filmekben láttunk. Hangot is adok a felismerésemnek – Ez a szerkezet pont olyan, mint a Star Trekben!

Bár úgy érzem, hogy megbirkóznék a feladattal, első alkalommal mégis inkább Azusa-ra hagyom a "rendelést". Ő gondolati úton irányítja az eszközt – annak ellenére, hogy megvannak a fizikai perifériák is. Meg kell majd kérdeznem, hogy mikor, és hogyan kaphatok én is egy ilyen kütyüt!

Hiába láttam a filmekben, még is megdöbbenést kelt bennem, ahogy látom a kiadónyílást takaró üvegszerű fedél mögött, a semmiből megjelenni az ételeket: egy-egy hamburger, egy-egy adag sült krumpli, és egy-egy nagy pohár kóla. A készülék az energia megmaradás törvényén alapulva működik, mely szerint anyag nem vész el, csak átalakul. Ez az én időmben még irreverzibilis folyamat volt, ezt sikerült azóta reverzibilissé tenni, vagyis energiát anyaggá alakítani. Legalábbis, úgy gondolom, hogy erről lehet szó. De, majd apránként megismerem a mai világ, és kütyüinek működését!

Az ételek elkészülnek, a berendezés pedig egy kellemes, diszkrét hangjelzéssel adja ezt tudtunkra. Én mégis, mint egy kisgyerek az állatkertben, a terrárium lakóit, előrehajolva bámulom őket, és nem térek napirendre afölött, amit az imént láttam! Hiába vezettem le az imént, hogy miként működhet, a legnagyobb valószínűség szerint, mégsem vagyok képes felfogni!!!

- Vedd ki! – hallom Azusa-t – Ne félj, nem fog megharapni.

- Ha te mondod, akkor biztosan úgy van – bólintok, és kiveszem a tálcát. Azonnal megcsapja az orromat az ismerős illat! De még milyen illat! Éppen olyan, amit akkor éreztem, amikor édesapám az utolsó kertipartink alkalmával hamburgert készített, a világ legjobb hamburgerét, amit valaha ettem. Egy pillanatra fájdalom hasít a lelkembe, és elérzékenyülök, de csak egy pillanatra, amit Azusa talán észre sem vett. Nem szeretnék előtte túl puhánynak tűnni, bár nem tudnék rá választ adni, hogy miért nem? – Pont úgy néz ki, mint az igazi – terelem el a gyanút is.

-  Mert igazi – feleli magabiztosan – Minden alapanyag és íz bele van programozva a gépbe, ami képes legyártani bármit, amit kérsz. A Központban levőket kifejezetten a reanimáltak számára hozták létre, hogy könnyebben menjen nekik a beilleszkedés.

Bólintok, és elindulunk az egyik asztal felé. Tényleg nagyon ínycsiklandozónak tűnnek, valahogy mégis olyan fura idegenkedést érzek. Valahogy nem hiszem el, hogy tényleg olyan jó, mint amilyennek látszik, hisz´ csak az imént láttam, hogy a semmiből jelentek meg!

Amikor leülünk, Azusa elveszi a tálcáról az egyik tányért, meg poharat, és maga elé teszi. Én még mindig az ételekkel vagyok elfoglalva, és próbálom meggyőzni magam, hogy nem, ezek nem fröccsöntött műanyagból vannak, vagy ami még rosszabb, nem tudom, hogy miből, hanem valódi, marhahúsból, lisztből, stb.-ből.

Azusa nem teketóriázik, jóízűt harap a hamburgerből. Szemmel látszik, hogy ízlik neki, és ez azért mindenesetre megnyugvással tölt el. Visszatérek a saját ételemhez, kézbe veszem, és én is beleharapok – kicsit ugyan tartózkodóbban, mint Azusa, de azért egy rendes falattal.

Egy pillanatra megint megrohannak az emlékek!

Ez a hamburger éppen olyan, mint apumé! Mintha csak frissen vágott argentin Angus-marhából darált húsból, apu keverte volna be, és sütötte volna épp olyan szaftosra, és ízletesre, ahogy azt az utolsó kertipartinkon tette!

- Ennyire rossz? – kérdezi, hangjából némi aggodalmat vélek kihallani.

Nehezen szakítom el magam az emléktől, és szedem rendbe magam annyira, hogy meg tudok szólalni, eltart egy kis ideig:

- Dehogy! – felelem halkan – Épp ellenkezőleg! Túl jó...

- Túl jó?! – lepődik meg picit, majd vidáman mosolyogva kérdezi – Az meg hogy lehet? Hogy lehet egy hamburger túl jó?!

Keser-édes érzéssel, halványan elmosolyodok, mert sikerül meglátnom a humort a fonák helyzetben. Végül is, igaza van, egy hamburger nem lehet túl jó!

- Csak... – harapok ismét, most már sokkal bátrabban – Ez a hamburger éppen olyan, amilyet édesapám szokott készíteni, otthon... akkor...

- Ó! – szeppen meg kicsit.

- Nyugi! – sietek megnyugtatni – Valószínűleg még sokszor eszembe fognak jutni, és persze, nem lesz tőle jókedvem. De, ezzel nem tudsz kezdeni semmit, ez egy helyzet, amit el kell fogadnom...

- Azért – pillant rám kedvesen – Majd igyekszem, hogy ne érezd magad annyira egyedül...

- Köszi, kedves vagy! – küldök felé egy biztató félmosolyt.

- A testépítő életmóddal hogy egyeztethető össze a hamburger evés?! – kérdezi egy meredek kanyarral, incselkedő hangon – Akkoriban ez szemét kajának számított, nem?

- Hát, alapvetően igen – vonom meg a vállam – főleg, ha valamelyik nagy lánc hamburgerét etted, az nem feltétlenül az egészséges életmód szimbóluma volt!

- Na, és akkor? Ha jól tudom, a fitnesz sportolók, és, vagy testépítők élete épp az étkezés körül forgott! Rengeteg fehérje, kevés szénhidrát...

- Hát, ja! – nevetem el magam – Végül is, igen, grammra kiszámolva minden, napi hat-hétszeri étkezés, és hasonlók. Egy versenyző élete igen, állandóan ekörül forgott. Én viszont szerencsés vagyok! Mások, hogy ennyire szárazak legyenek, mint én, kemény versenydiétát kell nyomniuk, hónapokig. Nekem elég, ha egy kicsit fegyelmezettebben eszek, belefér, hogy egyszer-egyszer hamburgert, pizzát, ilyesmit egyek. Meg... én nem voltam versenyző – vonom meg a vállam – Valahogy sosem vonzott, hogy egy színpadon, sok ember előtt mutogassam magam...

- Nem sokat tudok erről, csak amennyit utána olvastam, amikor kiderült számomra, hogy ezzel foglalkoztál – mondja – de akkor miért csináltad, ha nem volt benned vágy, hogy versenyezz? Azért az, amilyen intenzitással te edzettél, valószínűleg túlmutat azon, hogy csak a mozgás öröméért edzettél, nem?

- Igen, ezzel az erőfeszítéssel már profi sportolók szoktak edzeni, ezt jól látod – magyarázom – Kisfiú koromban kezdtem edzeni, amikor felfedeztem, hogy én sokkal erősebb, sokkal izmosabb vagyok, mint a többi fiú. Tudod, mesék, fantasy filmek hatása, a nagy, és erős hős, aki megmenti a fél világot – nevetem el magam – Én is olyan akartam lenni, mint ők! Aztán beszippantott a sport... Ráéreztem az ízére, és ráadásul, a génhibám miatt piszkos gyorsan fejlődtek az izmaim. Kíváncsi voltam, mit lehet kihozni a testemből?

- Hát, eléggé látványos az eredmény – fúj egyet, elkerekedett szemekkel – Láttam képeket, filmeket abból az időből, hát, elbújhatnak mögötted az akkori versenyzők... És ők ráadásul nem is olyan szépek! – fűzi még hozzá, halványan elpirulva.

Nocsak! Csak nem mégis inkább tetszik neki, mint nem?! De nem mutatom jelét – vagy legalábbis, remélem, hogy nem! – hogy lehet a kijelentésének egy ilyen olvasata is, mert nem akarom zavarba hozni! Meg, elég meredek lenne, ha mindjárt, a XXII-ik században töltött első napomon becsajoznék! Főleg úgy, hogy még nem is volt barátnőm, és szűz vagyok...

- Tudnék mesélni, hogy miért, de gyanítom ennyire azért nem érdekel téged a dolog! – nevetem el magam – Legyen elég annyi, hogy én természetes úton, csak edzéssel értem ezt el, a génhibámnak köszönhetően, míg ők nem, és ezt a természetellenességet láttad rajtuk!

- Hát, ezt most nem biztos, hogy értettem! – mosolyodik el.

- Nem baj! – legyintek – Majd egyszer elmesélem, ha már nincs más, amiről beszélgessünk! De azt akartam kérdezni, hogy nem láttam, hogy fizettél volna az ételért! Létezik még pénz?

- Persze, van – bólint – Azért nem fizettem, mert itt nem kell fizetni. A reanimációs központ területén nem tartózkodhatnak illetéktelenek, tehát itt csak olyanok ehetnek, akiknek vagy egyáltalán nincs pénzük, mert most reanimálták őket, vagy azért vannak itt, mert a munkájukat végzik, számukra pedig ezért ingyenes az étkezés. Amúgy már vagy száz éve egyetlen, globális fizetőeszközt használunk, a mondial-t, aminek a váltója a centimes. De készpénz már nagyon rég nincs, csak elektronikus fizetőeszközök léteznek. Ez a menü, a hamburgerrel, sült krumplival, meg a kólával hét-ötvenötbe kerülne, amúgy.

- Hm... – mérlegelem. Egy nagyon finom sajtburger, kb. 15 dkg-os marhahússal, úgy 20 deka sült krumplival, meg egy félliteres kólával – Hát, ez nálunk olyan kilenc dollár lett volna, kábé...

- Van róla egy statisztikai adat, ha érdekel – néz rám komolyan – hogy egy mondial körülbelül egy dollár huszonhét centtel lett volna egyenértékű kettőezer-huszonegyben.

- Nem mondod, hogy ennek is utánanéztél?! – döbbenek meg.

- Nekem mindenben segítenem kell neked, amiben csak tudok! – feleli halvány, magabiztos mosollyal. Érzem rajta, hogy jól esett neki, hogy meg tudott lepni a felkészültségével – Ebben benne vannak azok is, hogy utánanézek mindenféle adatnak, ami csak szóba kerülhet!

- Hm… te aztán tényleg nagyon alapos vagy! – ismerem el – Örülök, hogy te vagy a mentorom!

Erre halványan elpirul, de azt hiszem, hogy jól esett neki a dicséret.

- Tényleg – jut eszembe valami – Miből fogok megélni? Nincs keresetem, gondolom, még egy darabig tanulnom kellene, hisz´ még csak középiskolás vagyok... voltam...

- Efelől nem kell aggódnod – mosolyodik el – Egyrészt, az állam gondoskodik rólad, mint minden polgáráról. Minden állampolgár kap egy meghatározott összeget az államtól, ami elegendő ahhoz, hogy valaki alapszinten eléldegéljen. A munkáért kapott fizetés az arra jó, hogy többet elérjen az ember: el tudjon menni nyaralni, nagyobb lakása lehessen, ilyesmi...

- Hm! Nem semmi! – pillogok meglepetten – Volt ilyen az én időmben is, a gazdag arab államokban, mint Kuwait, meg Dubai, például...

- Igen, mintha olvastam volna valamit erről... – ráncolja a homlokát, aztán elengedi a témát – Na, a lényeg, hogy nem fogsz éhen halni! A másik, ami miatt nem, mert elvileg, van egy bankszámlád, és egy széfed a Bank Of New York-ban...

Egy pillanatra lemerevedek, és apám arca bukkan fel az emlékek közül, az utolsó estén.

- És megcsinálta! – suttogom döbbenten.

- Ki, és mit? – kérdezi Azusa óvatosan, talán érzi, hogy megint egy fájó emlékre tapint.

- Édesapám – felelem neki megrendülten – Azt ígérte, hogy gondoskodik rólam, megoldja, hogy ne maradjak pénz nélkül!

- Hát, valamit lépett ebben az ügyben – bólint – Természetesen, nem tudom, hogy mennyi pénz van a számlán, vagy, hogy mit őriznek abban a széfben, de gondolom, hogy valamilyen olyan tárgyat, ami értékálló, talán...

- Hogy fogok tudni hozzájutni? – kérdezem.

- Hát, gondolom, majd el kell menned, és igazolnod magad DNS vizsgálattal, és akkor megkapod a rendelkezési jogokat – magyarázza – vagyis, inkább a gyámod...

- A gyámom? – nézek nagyot, de a következő pillanatban leesik, hogy másképp nem is lehetne. Nem vagyok még nagykorú, így kell, hogy legyen egy gyámom – Ki lesz az?

- Ő egy hivatalnok lesz – érkezik a válasz – Lakni pedig a tőlünk néhány perc sétára lévő ifjúsági otthonban fogsz…

- Ó! – lepődök meg ismét, ma már sokadszorra, és biztos, nem utoljára – Ifjúsági otthon?!

- Igen – magyarázza – A mai világ eléggé biztonságos a tiétekhez képest, nagyon ritkák a halálesetek. Mégis megesik, hogy valaki árván marad. New Yorkban jelenleg összesen tizenhárman élnek, akik még nem nagykorúak, és nincsenek már szüleik. Az ő szállójukban kapsz te is lakrészt.

- Logikus – bólintok fanyar mosollyal – Hisz´ én is árva vagyok...

- Igen – bólint Azusa kelletlenül – Sajnos ez így van...

- És aztán? – kérdezem felhorgadó kíváncsisággal – Aztán mi lesz velem? Hogy fogok tanulni?

- Eleinte speciális oktatást kapsz, hogy eltalálj a mai világban, tudd használni az eszközöket, ilyesmi – magyarázza – Ez nagyjából két-három hét lesz. Aztán kell tenned egy szintfelmérő vizsgát, ez alapján fogják majd meghatározni, hogy honnan kell folytatnod a tanulmányaidat. Ne lepődj meg, ha esetleg alacsonyabb szintről fogsz indulni, mint ahol eredetileg abbahagytad! – figyelmeztet.

- Nem fogok! – mosolyodok el – Százhetvenkét évvel vagyok lemaradva! Lehet, hogy ma egy általános iskolás elsős többet tud, mint én!

 

                                                        *                 *                 *

 

Azusa néhány órát tölt velem.

Az intézet területét nem hagyjuk el, de szinte mindent körbejárunk. Ami engem igazán érdekelt, az a könyvtár. Ez tulajdonképpen egy olvasóterem, ami olyan számítógépekkel van felszerelve, amelyek nem csak gondolati úton irányíthatóak, hanem hagyományos módon is, habár azért ez sem annyira hagyományos! A megjelenítő egy 3 dimenziós hologramot vetít a térbe, az instrukciókat pedig mozdulatokkal, gesztusokkal lehet a gépnek adni, olyasféleképpen, mint például az Expanse tévésorozatban. De a lényeg, hogy így a reanimált páciensek némi információhoz juthatnak a világról. El is határozom, hogy a másnapomat, Azusa érkezéséig a könyvtárban fogom majd tölteni!

A másik a park, ami nagyon teszik. A kinti levegő meglepően tisztának bizonyul, és bár, még csak április van, máris nyári kánikula, több, mint 30 fok van! Egyszerűen nem tudom felfogni! Tudtam, hogy létezik a globális felmelegedés, de sosem hittem, igazán, hogy ez ennyire komoly ügy tud lenni! Azusa azt mondja, hogy itt 40-45 fok van nyáron, de előfordult már az 50 fok is, ha igazán meleg van! Döbbenet, ez a klíma az én időmben Las Vegas-ra, és Phoenix-re volt jellemző! Állítólag ezek a városok mostanra teljesen elnéptelenedtek, mert élhetetlenül forró a klíma.

Amikor visszatérünk a kórterembe, Azusa megmutatja, hogy tudom elsötétíteni az ablakokat – neuro-transzmitter nélkül – hogy tudom használni a fürdőt, és reggel hová dobjam a használt ágyneműt. Minden nap újat húznak fel – magyarázza Azusa – és amikor azt kérdezem, hogy ez nem pazarlás-e, megnyugtat, hogy minden ilyen dolog újrahasznosításra kerül. Azusa-nak eszébe jut, hogy meg kellene mutatnia, miként tudom majd az étel replikátorokat használni az étkezőben, hogy tudjak majd reggelit szerezni magamnak, így visszamegyünk az étkezőbe is.

Zsong a fejem, amikor magamra hagy a kórtermemben. Nem csináltam semmit, mégis halálosan fáradtnak érzem magam, de aludni nem tudok! Végtelenül izgatott vagyok, ugyanakkor aggódok is, hisz´ itt állok, egyedül, a XXII-ik század végén!

Ha őszinte akarok lenni magamhoz, arra nem voltam felkészülve, hogy sikerülni fog a tervem! Jó ötletnek tűnt, mert csinálok valamit, nem halok meg küzdelem nélkül, de tulajdonképpen eszembe sem jutott, hogy sikerrel is járhatok! És erre a helyzetre tulajdonképpen nincs tervem, valójában, most sodródok az árral! De, végül is, Azusa azért van velem, mert erre a helyzetre nem is lehetett tervem! – nyugtatom magam – Majd ő segít, hogy ne csak sodródjak, hanem valamerre haladjak is majd!

Késő délután vizit is van, néhány orvos érkezik, és vizsgálnak meg számomra ismeretlen műszerekkel, és kérdezgetnek a közérzetemről, hogy érzem magam. Azt mondják, hogy még három napot kell itt töltenem, utána elhagyhatom az intézetet!

Nem is tudom, hogy ennek most éppen örüljek, vagy ne?

 

                                                        *                 *                 *

 

Az éjszakám zavartalanul, de nyugtalan álommal telik.

Ritkán emlékszem az álmaimra, de most olyan idegállapotban vagyok, hogy reggel, amikor felébredek, ha nem is részletesen, de nagy vonalakban emlékszem rá, hogy mit álmodtam. Zömében, ha nem is rémálom, de zaklatott, zavaros, és nyomasztó álomképek, amelyekben megjelentek a szüleim is. Nem tudnám felidézni, hogy pontosan miről is álmodtam, de nem jó érzés marad utána.

Próbálok az előző nap kellemes pillanataiból erőt meríteni, hogy jobb hangulatba kerüljek. Azusa mosolya kúszik az előtérbe, ahogy kedvesen magyaráz, és visszafogott gondoskodással vesz körbe. Ismét megállapítom, hogy nagyon tetszik nekem ez a lányt, és ha nem ilyen körülmények között találkoztunk volna, biztosan megpróbálnék udvarolni neki! De, azt hiszem, ez nem lenne jó ötlet! Ő a mentorom, ő az, akivel még valószínűleg nagyon hosszú ideig a legszorosabb kapcsolatom lesz a XXII-ik században, és akitől valamilyen módon mégis csak függök. Ha esetleg balul sülne el valami, az nagyon megnehezítené az ő munkáját, és az én helyzetemet, úgyhogy, fájó szívvel, de marad a sóvárgás!

Felkelek, és megmosakszom, majd magamra öltöm a tegnapihoz hasonló ruhámat. Hosszan szemlélem magam a tükörben. Az én koromban ez a ruha nem kicsit lett volna kihívó. Semmit sem bíz a képzeletre, nemcsak megmutatja, sokkal inkább kihangsúlyozza a testi adottságaimat, izmaimat, sőt a férfiasságomat is! Én nem vagyok genetikus, de azt tudom, hogy a myostatin-deaktivitás az izomzat gyarapodására van jelentős hatással. Hogy a barlangos testre hogy hat? Szerintem sehogy, a férfiasságom mégis arányban áll a testem többi részének a méreteivel, és ez a nadrág ezt a legkisebb mértékben sem rejti, sőt! Ami a legmeglepőbb, ez a látvány amellett, hogy zavarba ejtő a számomra, kis büszkeséggel is eltölt! Én ennél sokkal visszafogottabb, szégyenlősebb voltam anno, zavarba jöttem a túl sok figyelemtől, ezért igyekeztem úgy öltözni, ami nem annyira emeli ki az izmaimat, és főleg nem a férfiasságomat. De most, hogy tulajdonképpen új lappal indulok, és senki sem ismer itt, azon kapom magam, hogy akár még meztelenül is mutatkozni mernék bárki előtt, és büszkeséggel tölt el az, ahogy kinézek, amilyen adottságokkal rendelkezem!

Amikor kilépek a folyosóra, a kettővel odébb lévő kórteremből szintén kilép valaki. Egy fiatal nő, talán huszonöt lehet, inkább még annyi sem. Magas, nagyon jó alakú, csinos csaj, platinaszőke haj, modell-szép arc. Erre szokták mondani, bitang jó nő!

Elkerekedett szemekkel bámul rám.

- Jó reggelt! – köszönök neki. Még anno megszoktam a döbbent tekinteteket, ezek voltak azok, amik zavarba hoztak. Nem mondom, hogy most egyáltalán nem, de közel sem olyan mértékben, mint akkoriban.

- Neked is! – ocsúdik fel, aztán elismerően füttyent egyet. Elég vagány csajnak tűnik – Te aztán brutálisan ki vagy pattintva!

- Köszi! – fogadom, és csak egészen halványan pirulok el. Nagyon jó nő, és minimum öt-hat évvel idősebb, mint én! Az lenne a meglepő, ha nem jönnék zavarba a figyelmétől!

- De elképesztően kölyökképű vagy! – teszi még hozzá, még mindig a meglepetés hatása alatt – Ezzel a testtel nem lehetsz annyi idős, mint amennyinek látszol!!!

- Tizenhat vagyok – erősítem meg.

- Huh!!! – kerekednek el megint a szemei – Hát, nem tudom, hogy milyen kokszot toltál, de valami nagyon durva cucc lehetett – majd egy, az ágyékomra irányuló, hosszú, csodálattal, és némi sóvárgással teli kacér pillantást követően még hozzáteszi – és ahogy elnézem, bőven jutott belőle a szerszámodba is!!!

Egy pillanatra elakad a levegő, és eltart egy darabig, míg összeszedem magam. Némi vívódás után úgy döntök, hogy figyelmen kívül hagyom a megjegyzést, ami amúgy hízelgő.

- Reggelizni indultam – felelem neki kitérően – Te is?

- Aha! – bólint, és úgy tűnik, elengedi a témát ő is.

- Akkor, ha gondolod, reggelizhetünk együtt – nyújtom felé a kezem, kicsit talán felnőttesen – Dominick vagyok.

- Reyna – rázunk kezet – Te mikor indultál?

- Hm?! – kérdezek vissza értetlenül.

- Mikor fagyasztottak le?

- Ja! Kettőezer-huszonegyben – felelem.

- Huh, akkor én még meg sem születtem! – mosolyodik el – Egy évvel később születtem, és negyvenötben fagyasztattam le magam.

- Mi volt a bajod? – kérdezem. Most rajta az értetlenkedés sora, így értetlen pillantását látva kis magyarázattal toldom meg – Milyen betegség, amit nem tudtak gyógyítani? Rák?

- Ja, nem – vonja meg a vállát, és kicsit elfelhősödik a tekintete – Lelki okok...

- Lelki okok?! – hökkenek meg.

- Aha... Kétezer-negyvenhárom nem az én évem volt – feleli.

Reggeli közben megismerem a történetet. Sikeres modell volt, jól menő családból, gazdag pasival, aki eljegyezte. Aztán, az egyik fotózás után lent maradt Miami-ban, és a családja utána indult egy magángéppel. A gép lezuhant, a balesetet senki sem élte túl. Apa, anya, két testvér, meg a vőlegény, mind odavesztek. Reyna egyedül maradt. Eleinte a munkába temetkezett, de nem lett jobb. Két évvel később találkozott egy fickóval, aki egy ilyen kriogenikus cégnél dolgozott, így ismerte meg ezt a lehetőséget. Mivel semmi nem kötötte már oda, úgy döntött, hogy maga mögött hagyja azt a kort, és az emlékeket. Találomra kiszúrta, hogy 2193-ban akar felébredni, és elindult a nagy útra.

Elég hosszúra nyúlik a reggelink, aztán pedig a délelőttöt is együtt töltjük Reyna-val. Jó vele beszélgetni, értelmes, kedves lány, bár kicsit szabad szájú, és eléggé laza, kissé talán flegmatikusnak tűnhet. Amolyan igazi menő csaj, vagy, inkább csak ezt a szerepet vette fel, mint talán a modellek közül sokan. Meglep, hogy ilyen hosszú időt tölt velem, hisz´ hét évvel idősebb nálam, huszonéves csajok nemigen dumcsiznak tizenhat éves srácokkal, ráadásul többször is tesz a reggelihez hasonló, kacér megjegyzéseket! Talán csak élvezi, hogy zavarba hoz vele, de amúgy nem tudom mire vélni...

Fél tizenkettő körül lehet, amikor megérkezik Azusa. Mi épp a parkban vagyunk Reyna-val, egy padon ücsörgünk, és beszélgetünk.

- Látom, nem unatkoztál! – mosolyog, amikor odaér hozzánk, de valahogy olyan furcsának érzem ezt a mosolyt, kicsit kényszeredettnek! Épp elkapom a tekintetének egy különös villanását, amivel Reyna-t méri végig, de olyan gyorsan, hogy az idősebb lány szerintem ebből semmit nem vesz észre. Nocsak! – döbbenek meg, de igyekszem nem mutatni – Csak nem féltékeny?!?! Gyorsan el is hessegetem ezt a gondolatot, mert eléggé abszurdnak tűnik. Egyrészt, több világ választ el egymástól bennünket Azusa-val, másrészt csupán egyetlen napot töltöttünk eddig együtt, kizárt, hogy bármi is kialakult benne! Harmadrészt, a döbbent csodálaton kívül semmiféle érdeklődést nem mutatott az irányomba, úgyhogy tuti, valami más van a háttérben!

- Szia Azusa! – igyekszem leplezni zavaromat, ami talán érthető: Reyna, dacára a hét év korkülönbségnek, egy egész délelőttöt velem tölt, Azusa pedig úgy viselkedik, mintha féltékeny lenne. Még csak egy napja vagyok itt, és máris két csaj között találom magam, vagy legalábbis, úgy érzem, és ez bizony zavarba ejtő a számomra!!! – Ő itt Reyna, kétezer-negyvenötből! – mutatom be őket egymásnak – Reyna, ő Azusa, a mentorom!

A lányok eléggé visszafogottan köszönnek egymásnak, így Reyna-val elköszönünk egymástól, és Azusa-val az épület felé indulunk. Lopva végig stírölöm, és megállapítom, hogy ma ő is kihívóbban öltözködött, mint tegnap! Mai ruhája is egy nadrágból, és egy felsőből áll, de mindegyik csinosabb, testhez simulóbb, mint a tegnapi, szépen megmutatja gyönyörű, karcsú alakját. Igazán csajos, és szexi!

- Tegnap korábban ide értél... – próbálok társalgást kezdeményezni.

- Most számon kérsz?! – kérdezi élesen, és nem is pillant rám.

- Dehogyis! – rázom a fejem kissé meglepetten. Nem tudom mire vélni, hogy ilyen harapós – Csak... nem is tudom... Beszélgetni próbáltam...

Nagyon hosszú a csönd, nekem perceknek tűnik, de valószínűleg csak másodpercek.

- Jól van, ne haragudj! – pillant felém. Tekintetében némi zavarodottságot vélek látni – Csak... Kicsit zűrösen indult a napom!

Nem tudom, hogy ez így igaz-e, és nem csak egy terelő duma, mindenesetre én elfogadom ezt tőle, és nem forszírozom tovább a dolgot, így némileg - de talán nem észrevehetően - megjátszott lelkesedéssel kérdezek tőle:

- Mit fogunk ma csinálni?

- Hm, mihez lenne kedved? – kérdez vissza.

- Nem is tudom – vonom meg a vállam, majd egy hirtelen ötlet villan be – Mi lenne, ha elmennénk egy múzeumba? Van New York-ban történeti múzeum? Vicces lenne egy múzeumból megismerni a jövőt, ami neked a múlt!

Azusa egy pillanatra meghökken a javaslaton:

- Hát, második napon nem szokták még kivinni az érkezőket a városba... De, amúgy azt hiszem, hogy kimehetünk! Amúgy érdekes ötlet! – mosolyog rám.

- Akkor nézz utána, hogy kimehetünk-e, mert nem akarom, hogy utána meg leszúrjanak miatta! – felelem neki aggodalmasan.

- Nem lesz gond, ne aggódj! – neveti el magát – Nagy hóhányó vagy te, Dominck Cassar, kétezer-huszonegyből! Az előbb még egy huszonéves szexbombának csapod a szelet, most meg már engem féltesz!

- Te most féltékeny vagy?! – szúrom neki a kérdést merészen incselkedve. 


Andro2017. 05. 06. 08:43:25#35084
Karakter: Sawada Azusa
Megjegyzés: (Dominicknak)


El sem hiszem, hogy végre ma van a napja! Már hónapok óta várok rá, hogy a rám bízott, ma felébresztendő fiú, aki mellé mentornak jelöltek ki, felébredjen. Az orvosok, köztük apám is úgy érzik, hogy itt az ideje, hogy Dominick Cassar, egy velem egyidős fiú megismerje a huszonkettedik századot. Annyira izgatott vagyok, hogy kis híján kiugrom a bőrömből, miközben a computer segítségével kiválasztom a mai ruházatomat. Külön engedélyem van, hogy ne a védőruhát, hanem utcait viselhessek a mai nap, hiszen nem akarom egyből a szívrohamot hozni szegény fiúra. Így is elég nagy sokk lesz neki, biztos vagyok benne, legalábbis azok után, amit Maggie-től, és a többi mentortól hallottam. Olyan jó nekik, valaki már évek óta ezt csinálja és túl van a harmadik, vagy negyedik feladatán is, de én még csak az elsőre készülök. Hiába, tizenhat éves kora alatt nem engednek senkit mentorkodni. Így is nehezen kerültem be a programba, hiszen nem mindenkit választanak be.

Már többször végigolvastam Dominick egész aktáját, mindent tudok róla, hogy mik a kedvenc filmjei, sorozatai, zenéi, öltözködési stílusa, mit szeret enni, mit nem szeret. Én magam is felkészültem ezekből a dolgokból, bár a sok film és zene ma már ódivatúnak tűnik. Sokuk, főleg a sci-fi filmek igazán megmosolyogtatóak, de a legtöbbet élvezem. Láttam a fiú háromdimenziós képét, amely miatt már nem fogom eltéveszteni. Hihetetlenek azok az izmok, még sosem láttam ekkorákat, de persze tudom, hogy ezek genetikai rendellenességek. Talán ezeken is lehet segíteni, de meg kell kérdeznem apát, vagy Dr. Andersont a géntechnikai részlegről. Végül sikerül kiválasztanom az öltözetemet egy egyszerű kék nadrág és egy élénk narancsszínű felső személyében, amelyet ezüstszínű geometriai formák díszítenek. Finom, visszafogott ruházat, ami nem szúr szemet senkinek. Persze vannak merészebb ruháim is.

Mikor végre kész vagyok az öltözködéssel, ideje megmosakodnom, megfésülködnöm és még a neuro-traszmittermet is a hajamba tűzöm. Úgy néz ki, mint egy is ékszer, és végső esetben annak is megfelel. Kár, hogy még nem beültetett, de még nem vagyok hozzá elég idős. Még nyolc évet várhatok a beültetésre, de az már semmi.

-     -  Azusa! – hallom meg anyám hangját a szobám előtt. – Ideje lenne lassan indulnod, ha nem akarsz elkésni!

-     - Igen, anyu! – kiáltom vissza. – Sok sikert az előadáson! – teszem még hozzá, ahogy kilépek a szobából, miután elhúzódik a fal. Anya gyakran tart történelmi előadásokat a New York Egyetem Történelem Tanszékén, amelyeken mindig nagy az érdeklődés. Nem csoda, anya remek előadó és kiváló kutató.

-     -  Köszönöm, és neked is, kincsem! – mosolyog rám, majd igyekszik is. – Aztán légy udvarias azzal a fiúval, rendben?

-       - Mindig udvarias vagyok – mondom egyszerűen, de anya már nem is hallja. Elment.

Mostanában mindig siet, és nekem is indulnom kell. Ha minden igaz, úgy két óra múlva ébresztik fel Dominickot, az elég idő, hogy beérjek a Központba és elintézzem a szükséges elintéznivalókat.

~*~

A tömegközlekedés még mindig a legkényelmesebb és leggyorsabb módja a helyváltoztatásnak, bár mióta az égi sztrádán is lehet menni, a forgalom már nem akkora. A gyorsmetró hamar bevisz a városközpontba, onnan pedig már csak egy ugrás a Reanimációs Központ, ahol Dominick fekszik. Már régen áthozták Oroszországból, hogy legyen elég idő mindenre. A daganatot is eltávolították a fejéből, ami a múltban, ha nem fagyasztatja le magát, pár éven belül végzett volna vele. Apa nem engedte, hogy ott legyek a beavatkozásnál, pedig nagyon szerettem volna, de elmondta, hogy a műtét, ami alig tartott két percig, sikeres volt. Ma már egy agyműtét is olyan, mint a foghúzás, vagy a hajvágás. Akaratlanul is beletúrok a hajamba, ahogy belépek a Központ ajtaján. Sosem vágatnám le ez a loboncot. Odabenn makulátlan tisztaság fogad, tágas előcsarnok, amelynek padlója olyan tiszta, hogy látni benne a tükörképem. A hatalmas ablakokon árad be a napfény. Április van, de a hőmérséklet máris olyan meleg, mint annak idején, nyár derekán. Olvastam róla, hogy száz-kétszáz éve tavasszal még hűvös volt, és csak nyáron volt kánikula. Az időjárás teljesen megváltozott, de az ózonlyuk már kezd kisebb lenni hála annak, hogy azok a büdös, szennyező gyárak eltűntek. És persze sokat segít, hogy ma már benzin és gázolaj helyett a vizet, szelet, napot használjuk energiaforrásként. Bolygónk lassan kezd magára találni. Talán még éppen az utolsó pillanatban.

Sóhajtok egyet, majd a regisztrációs pulthoz lépek. Mint szinte mindent, ezt is számítógép vezérli, csak meg kell adnom az adataimat, és a gép már ki is adja az információt. Erre nem is kell sokat várnom, gépi hang szólal meg.

Adatokat kérek!

-      - Azusa Sawada – mondom tisztán és érthetően a nevem, természetesen angol sorrendben. – Tizenhat éves, diák, mentor.

Hangazonosítás kész! Mi a jövetele célja?

-      -  Dominick Cassar meglátogatása a C-szint hatszázhármas szobájában – mondom.

Engedély megadva, a pácienst sikeresen felébresztették. Fáradjon be!

Elindulok a folyosón, egészen a liftig. Ismerősökkel is találkozom, osztálytársakkal, mentorkollégákkal, akiknek odaintegetek. Néhányan mentoráltakkal vannak, őket könnyű felismerni az egyszerű, homokszínű ruhájuk alapján. Néhány hétig senki sem hagyhatja el a Központot, mert nem tudni, hogy fogadnák az új világot. Előfordul, hogy van, aki nem tudja feldolgozni, hogy a szerettei már nem élnek, van, aki megőrül és öngyilkosságot követ el. Szörnyű lehet, de remélem, Dominick nem jut erre a sorsra. Lifttel felmegyek a C-szintre amely az egyik magasban levő emelet, ahová a súlyos esetek kerülnek. És Dominick esete elég súlyos volt az agydaganat miatt. Örülök, hogy magához tért, de egy kis idegességet érzek. Vajon mi lesz az első reakciója? Vajon elégedett lesz velem? Mi lesz, ha nem fogok tetszeni neki? Megrázom a fejem, nem szabad erre gondolnom!

-     -  Szedd össze magad, Azusa! – suttogom magam elé, miközben megállok a hatszázhármas szoba előtt. Észre sem vettem, mikor léptem ki a liftből és indultam el a folyosón.

Minden csendes, és nyugodt, úgy tűnik, vagy mindenki odalenn van, vagy most én vagyok itt az egyetlen mentor. Még apát sem láttam ma, bár az is igaz, hogy van, hogy napokig nem jön haza. Talán fel kéne majd keresnem, ha lesz egy kis időm. Egyébként is szeretnék tőle kérdezni pár dolgot. Koncentrálok, mire a neuro-transzmitternek hála az ajtó félrecsúszik, én pedig belépek a tágas betegszobába. Úgy néz ki, mint mindegyik reanimált betegszobája, egy ágy, szekrény, asztal és székek. Az egyik az ágy jobb oldalán van, oda ülök le és várok. 

Dominick valóban lenyűgöző, sokkal másabb, mint a háromdimenziós kivetítésen. Tudom, hogy észrevett, mert rám néz, de nem szól semmit, hanem végigmustrál. Nem szólalok meg, hagyom, hadd nézzen, gondolom, idő kell neki, hogy felfogja, hogy már magánál van. Nekem is van időm így szemrevételezni az arcát, ami feltűnően csinos, szőke haját, kék szemét, hibátlan bőrét, ami kissé bronzosan csillog.

- Sikerült – sóhajt fel. - Mi a mai dátum?

- Ezek szerint emlékszel! – mosolyodom el halványan. Előfordul, hogy a hibernáltak néha elfelejtik, hogy kicsodák, vagy hogy mi történt velük. - Meg tudod mondani, a nevedet?

- Persze – ráncolja a homlokát, amitől igazán aranyosnak tűnik. - Dominick Cassar vagyok. És te?

- Engem Sawada Azusának hívnak – felelem válaszként, majd egy újabb kérdést teszek fel. - El tudod mondani, hogy mi az utolsó emléked, és mikori dátummal?

- Igen – ül fel, miközben lecsúszik róla a takaró, láttatni engedi hatalmas izmait, mire köpni-nyelni nem tudok. - Moszkvában, a KrioRus intézetben voltam, a szüleimmel, kettőezer-huszonegy, október kilencedikén, reggel tíz órakor. Azért mentünk oda, hogy kriosztázisba tegyenek.

Csak félig hallom, amit mond, a figyelmem teljesen leköti az, amit látok. Tényleg nagy izmai vannak, amelyek formásak, nem olyanok, mint amiket a régi magazinképeken lát az ember. Érzem, hogy kezdek vörösödni, de nem tudom elszakítani róla a tekintetem. Teljesen más, mint a kivetítéseken. Eszméletlen!

- Hahó! – int felém halvány mosollyal.

- Ne haragudj!!! – kapom el a tekintetem, és érzem, hogy ég az arcom. Istenem, most mit gondolhat rólam?! És még érettnek hittem magam, most meg úgy viselkedem, mint valami ostoba kislány. - Bocsánat! Nagyon illetlen voltam! Csak...

- Csak mi? – kérdi kíváncsian, és a hangjából nem hallok bosszúságot. Inkább kíváncsiságot.

- Csak még képeken sem láttam soha ekkora izmokat! – bököm ki zavartan, miközben lassan újra ránézek. – Hiába láttam rólad háromdimenziós modellt, nem adja vissza! A való élet döbbenetes…

- Mostanában nem divat a testépítés? – kérdi kíváncsian Dominick.

- Most is van testkultusz - felelem -, de kicsit nyúlánkabb alkat a divat manapság, bár tény, hogy vannak, akik hozzád hasonlóan a minél nagyobb izmokra hajtanak.

- Nálam ez nem csak... – kezd bele, de félbeszakítom.

- ...az edzés eredménye, hanem egy génhibának is köszönhető – fejezem be helyette a mondatot. - Igen, tudom.

Úgy tűnik, ez határozottan meglepi. Igaz, nem tudhatja, hogy mindent tudok róla. Vagyis, amit csak tudni lehet.

- Honnan? Ki vagy te?! – kérdi, és a hangjából mintha némi gyanakvást hallanék ki. Nem is hibáztatom, elvégre itt van egy idegen csaj, aki egyszerűen mindent tud róla, és nem csoda, hogy ez kényelmetlenül érinti.

- Én vagyok a mentorod, aki segít beilleszkedni majd! – felelem büszkén mosolyogva, és még ki is húzom magam egy kicsit.

- Mentorom?! – kérdi meglepetten.

- Igen! – felelem határozott hangon. - Minden reanimált embernek segítséget nyújtunk, hogy be tudjon illeszkedni a mai társadalmunkba.

- Mikori az a mai? – kérdi gondterhelten, ami egy pillanat alatt véget vet a vidám csevejnek. Igaz, ezt én is elfeledtem közölni vele. - Mi a mai dátum?

Egy pillanatig nem válaszolok, csak figyelem őt. Nos, akárhogy is szépíthetnénk, de muszáj kimondanom, nem? Jobb előbb sokkolni, mint később.

- Kettőezer-százkilencvenhárom, április huszonhét – közlöm a pontos dátumot.

Látom, hogy kissé ledermed, aztán a szemei elkerekednek. Igen, végülis százhetvenkét évig aludt, nem csoda, ha ez az információ kissé… hogy is mondták annak idején? Valami volt a fejjel, meg valami vágással, vagy késsel. Nem jut eszembe. Mindenesetre meglepettnek tűnik, de hagyok neki időt, míg feldolgozza az információt. Minek siettessem? Azzal nem érnék el semmit.

- Kicsit elaludtam – motyogja végül zavartan.

- Százhetvenkét évig voltál lefagyasztva – jegyzem meg halkan, csak úgy mellékesen.

- Azt hittem - mondja elgondolkodva -, hogy hamarabb megtalálják majd a daganat ellenszerét...

- Az már több, mint száz éve megvan – felelem egyszerűen.

- Akkor... – kezdi tétován, de nem kell megkérdeznie a dolgot, hiszen anélkül is tudom, mit akar tudni.

- Igen – bólintok mosolyogva. - A reanimáció után altatásban tartottak két napig, és kezelték a daganatot. Nyom nélkül eltűnt.

- Istenem!!! – sóhajt fel boldogan, és látom, hogy a szemei könnyesek. Azt hittem, a fiúk nem szoktak sírni, szóval ez meglep, de nem mondok semmit. Azt tanították, hogy legyünk tapintatosak, de nálam ez azt hiszem alap. - Sikerült! – mondja, majd újabb kérdést tesz fel. - Ha már száz éve megvolt az ellenszer, mi tartott ennyi ideig?!

- Csak húsz éve sikerült kidolgozni a technológiát, amivel vissza tudtak hozni a kriosztázisból – magyarázom türelmesen. - Bár a testedet sejt-szinten szinte hibátlan állapotban meg tudták őrizni azzal a módszerrel, amivel kriosztázisba helyeztek, de neuron-szinten bizony szenvedtél bizonyos károsodásokat. Ezeknek a korrigálására csak húsz évvel ezelőtt sikerült kidolgozni a megfelelő módszert.

- Hát, ilyen az én formám – vonja meg a vállát, majd az ajtó felé néz. Szinte ki sem kell mondania, tudom, mit szeretne kérdezni. - Nagyon más, igaz? – biccent az ajtó felé, majd újra felém fordul, várva a válaszomat.

- Nem fogsz ráismerni – ingatom a fejem, de azért mosolygok. Nem szabad sajnálatot mutatni, az nem jó. A sajnálat csak… rossz. - De, én segítek neked! Ne aggódj, nem leszel egyedül!

- Anyu? Apu?

A fejem rázom. A szülei már régen meghaltak, minek hazudjak neki?

- Édesapád a lefagyasztásod után tizenhárom évvel, hatvan évesen, egy autóbalesetben vesztette az életét. Édesanyád ötvenkét évvel később, százhárom éves korában, ágyban párnák közt hunyt el.

Nem szabad hazudni, de látom, hogy ez sokként éri, bár valószínűleg számított erre. Mégis nagyon szomorúnak tűnik, hiszen elvesztette a szüleit, és egyedül van egy idegen, ijesztő világban. Na jó, nem ijesztő, mert bűnözés nagyjából nincs, de akkor is. Nem tudom, én mit éreznék, ha anyuék nem lennének mellettem. Türelmesen várok, míg összeszedi magát, mást nem tehetek. Muszáj megemésztenie az információkat, bár igazából pár dolgot csak később akartam neki adagolni. Viszont, ha egy reanimált kérdez valamit, akkor nem hazudhatunk. Végtére is, úgyis rájönne az igazságra, nem?

- Hát... – sóhajt végül Dominick. - Azért ez várható volt... Százhetvenkét év az nagyon hosszú idő... Már senki sem él azok közül, akiket ismertem...

- Hát – felelem lassan. - Nem sokan... Egy másod unokatestvéred, aki két éves volt akkor.

- Micsoda?! – kérdi meglepetten. - Még él?! Akkor ő... Százhetvennégy éves!!! Ez hogy lehet?!?!

- Nagyon fejlett az orvostudomány – mosolyodom el. - És kiválóak az életkörülmények. Az emberek születéskor várható élete százhúsz-százharminc év. Ráadásul, az orvostudomány ehhez még negyven-hatvan évet hozzá tud tenni! Persze, ha van rá pénzed…

- Azta! – kiált meglepetten Dominick. - Akár százkilencven év!

- Több tucatnyian is élnek a földön, aki már több mint kétszáz évesek!

- Nem semmi! – ámul el, amin nem tudok nem mosolyogni. Hiába, az ő idejében a várható életkor nagyjából 75-88 év volt és kevesen éltek 90 évnél tovább.

- Még egy másik ember is él – folytatom a megkezdett gondolatmenetet. - akit ismersz, egy bizonyos Ashley Lehmann, született Jenkinns... Ő, a másod unokatestvéreddel ellentétben – folytatom türelmesen, bár nem kerüli el a figyelmem, hogy Dominick szinte levegőt is alig kap a döbbenettől - szívesen találkozna veled!

- Mikor lehet?! – kérdi izgatottan, ami teljesen természetes, de még nem engedhetem ki innen.

- Még két napot itt kell lenned – felelem szomorúan. - Te vagy az első, akit az ezzel a technológiával lefagyasztott emberek közül visszahoztak, és egyben a legrégebben kriosztázisban lévő ember, és a legfiatalabb is, akit valaha reanimáltak! Az orvosok fontosnak tartják, hogy még egy kicsit megfigyelés alatt tarthassanak.

- Hogy tudsz te ilyen sokat rólam?! – kérdi értetlenül Dominick.

- Két hónapja tudom, hogy jössz – vonom meg a vállam egyszerűen. Már felkészültem erre a kérdésre, nem esik nehezemre válaszolni. - Volt időm felkészülni. A reanimációs központ minden információt átadott nekem, hisz´ én leszek az, akivel először, és akivel a legtöbbet találkozol, amikor, és miután felébredsz...

- Értem – feleli elgondolkodva. Attól tartok, talán túl sok információt zúdítottam hirtelen rá, és úgy tűnik, ő is úgy érzi. Végül körbenéz a szobában. - Miért nincs ablak? – jön az újabb kérdés.

- De van, csak el van sötétítve – válaszolom nyugodtan.

- Kinézhetek? – kérdi izgatottan.

- Persze! – felelem, majd a neuro-transzmitter segítségével széthúzom a paneleket, amelyek eltakarják a kilátást. Kinn ragyogó napsütés van, amely zavartalanul áramlik a szobába. Kinn már harminc fok fölé kúszott a hőmérséklet, pedig még csak tavasz van. Még jó, hogy a ruhám kellőképpen hűt, különben megfőnék.

- Ezt hogy csináltad?! – kérdi ámulva Dominick, miközben hunyorogni kezd az erős fényben. Engem nem zavar, már megszoktam, és amúgy is háttal ülök az ablaknak.

- Neuro-transzmitter – húzom kissé félre a hajam, hogy láthatóvá váljon a kis ékszernek tűnő tárgy. - Csak külső, mivel bármilyen neuro-implant tilos huszonnégy év alatt. Ma már nem nagyon használunk kapcsolókat, távirányítókat, szinte mindent gondolati úton irányítunk. Sokan még beszélgetnek is így, a neuro-transzmittereken keresztül, mint valami techno-telepátiával.

- Azta! – feleli döbbenten Dominick, majd kiugrik az ágyból, és úgy ahogy van, anyaszült meztelen siet oda az ablakhoz.

Zavartan félrenézek, de nem szólok, pedig még sosem láttam fiút meztelenül. Jó, Robertet, de ő nem számít, mert csak két éves és rokon. Érzem, hogy ég az arcom, pedig idebenn kellemes a hőmérséklet, de akkor is. Valószínűleg ilyen az, amikor az ember zavarban van. De egy ideig hagyom, hogy Dominick hadd nézze meg a kinti világot. Két nap múlva már a parkba is kivihetem, és időközben elintézhetem a szállását is. Végül nem bírom tovább, muszáj megszólalnom.

- Khm... – köszörülöm meg a torkomat. - Nem akarsz esetleg felöltözni?

- Hogy mi?! – kérdi szórakozott hangon Dominick, mint aki nincs is jelen, majd felém fordul, én pedig azonnal elkapom róla a tekintetem. Ó, édes istenem! Most biztos ostobának néz!

- Arra gondoltam, hogy esetleg felöltözhetnél! - mondom zavartan. Az arcom most biztos olyan piros, mint egy túlérett paradicsom. Vagy akármi.

Úgy tűnik, pár másodperc kell neki, mire rájön, mire is gondoltam.

- Ó, basszus! – nyögi, és a hangján hallom, hogy zavarban van. Ettől némileg megnyugszom, legalább nemcsak én pirultam el.

- A szekrényben találsz ruhát – intek az említett bútordarab felé. Már bekészítették a méretére igazított ruhákat, szóval emiatt sem kell aggódnom.

- Ne haragudj! – motyogja halkan, miközben hallom, hogy elindul. - Csak, olyan izgatott voltam...

- Semmi gond! – mondom, és még némi kajánságot is sikerül a hangomba csempésznem. Valljuk be, azért nem volt rossz, amit láttam belőle, még akkor sem, ha teljesen zavarba hozott. - Főleg, hogy van mit nézni rajtad...

Nem jön válasz, csak a szekrényajtót hallom, ahogy félresiklik. Gondolom Dominick megtalálta a ruhákat, és várok pár pillanatig, mire felé fordulnék. A nadrág és a csizma már rajta van, és pontosan passzolnak rá. Ahogy a felső is, amit magára ölt. Nem csoda, méret után csinálták, és a nanoszövetnek amúgy is van egy érdekes tulajdonsága, hogy képes a viselője alkatához igazodni. Nem is értem, hogy annak idején mit szerettek az emberek azokon szűk, kényelmetlen ruhákon, amikben úgy kellett belepréselniük magukat. Szépnek szépek voltak, de én biztos nem hordanék olyasmit, ami mindenhol szorít és meg lehet fulladni benne. A ruhák jól állnak Dominicknak, kiemelik a bőre, haja és a szeme színét. Nem hiába, értek a divathoz.

- Nanoszövet – magyarázom Dominicknak. - Ma harmincegy fok van odakint, augusztusban negyvenöt körül szokott lenni, ezért a szöveteink nagy légáteresztő képességűek. A ruha, ami rajtad van, térfogatának csupán huszonöt százalékában anyag, a többi, ha szabad így mondani, lyuk!

- Hm... – hümmögi halkan, majd mintha valami eszébe jutna. – Negyvenöt fok?!?! Moszkvában?!?! Viccelsz! – fordul felém meglepetten.

- New Yorkban vagyunk, a Phillip Larsson Reanimációs Központban – felelem nyugodt hangon. – A KrioRus ma is létezik, de negyven évvel ezelőtt minden kriosztázisban lévő pácienst a lefagyasztását megelőző időszakban érvényes lakóhelyéhez legközelebb eső reanimációs központba szállítottak. Te eredetileg long beachi lakos voltál, így téged idehoztak, mert a volt USA területén ez az egyetlen reanimációs központ van.

Látom, hogy egy pillanatra ledermed, de aztán vállat von, és a tükör felé fordulva kezdi méregetni magát. Szerintem kifejezetten jól néz ki, a ruha kihangsúlyozza a testi adottságait, ezen kívül nem túl feltűnőek a színei, így talán még tetszik is neki. Egyébként is, neki nem állnának jól a harsány színek.

- Nem tetszik? – kérdem kissé aggodalmasan.

- Inkább azt mondanám, hogy szokatlan – feleli elgondolkodva. - Az én koromban azt mondanák, hogy kicsit... kicsit homoki...

- Homoki?! – lepődöm meg. Ez a kifejezés nem szerepel a szótáramban. - Nem értem...

- Öhm... – ráncolja a homlokát. - Homoki... meleg... Ezeket a szavakat olyan pasikra használtuk, akik pasikkal kavartak...

- Kavartak?!

- Jártak. Szeretkeztek...

- Ja! – bólintok, mert végre értem, mit akar mondani. - Értem! A kifejezést, legalábbis... – teszem hozzá, hiszen a homoszexualitás most is létezik. - Akkoriban másképp kellett öltözniük?

- Nem kellett! Csak... általában olyan módon öltözködtek... – látom, hogy próbálja megmagyarázni úgy, hogy megértsem - túl kifinomultan... kicsikét nőiesen... meg lehetett különböztetni, hetero férfi nem szokott úgy öltözni!

- Értem – bólintok. - Manapság nem lehet az öltözködés alapján ilyen következtetést levonni, szinte bárhogy öltözhetsz. Hozassak másik ruhát?

- Nem kell – feleli elgondolkodva. Valószínűleg észrevette, hogy ideges vagyok. - Szokatlan. De szép... és nagyon kényelmes! Aki választotta, nagyon tudta, hogy mi áll nekem jól...

- Hát, egyedileg, méretre készült, a tested háromdimenziós virtuális modellje alapján, mint minden ruha manapság – magyarázom, miközben érzem, hogy újra melegem van. - A stílusát én választottam... Arra gondoltam, hogy ha már annyit edzettél, hogy ekkora izmaid legyenek, akkor biztosan nem akarod elrejteni őket, inkább szívesen megmutatod mindenkinek...

- Hát, ennyire nem szoktam kivetkőzni magamból, de ez nem azt jelenti, hogy nem lehet ezen változtatni – feleli mosolyogva. - Kimehetünk? – biccent fejével az ajtó felé.

- Az intézet területét nem hagyhatjuk el, de persze, kimehetünk! – mosolygok én is.

- Az jó, mert nagyon éhes vagyok! Csak van itt egy büfé valahol, ahol lehet enni egy jó hamburgert!!!

- Persze, tudom, mi az a hamburger – mosolygok rá. – Bár a főzés… hogy is mondjam csak… ma már nem igazán divat.

- Akkor hogy készítitek az ételeket? – kérdi döbbenten Dominick, miközben felállok a székről, és intek, hogy kövessen. Az ajtó elhúzódik, és kilépünk a folyosóra.

A benti természetes fény után a folyosó mesterséges fénye kissé furcsán hat, nekem is eltart pár pillanatig, mire eligazodom. Dominick egy ideig csak áll, és nézeget körbe. Azt hiszem, még sosem látott ilyesmit, nekem azonban teljesen természetesek az acélhuzalból való falak, a hófehér padló, amely márványnak tűnik, de igazából nem az. A folyosó mindkét oldalán ajtók nyílnak, rajtuk számokkal.

-     -  Kórtermek – magyarázom -, mint a tiéd is. Legalábbis a legtöbb, de néhányat raktárnak, vagy sürgősségi ellátónak használnak. A sztázisba tett embereknél néha előfordulnak nem várt komplikációk.

-       - Értem – biccent, majd elindulunk.

-     - Ó, ami a főzést illeti, mi már replikáljuk az ételeket – térek vissza az előbbi gondolatmenethez. – Replikátorok mindenhol vannak, a kórházakban, az iskolákban, az otthonokban. Sokkal egyszerűbb és gyorsabb megmondani a gépnek, mit szeretnél, és elkészíti.

-     -  Mint a Star Trekben? – jön a kérdés, én pedig bólintok. – Nehogy azt mondd, hogy ismered a Star Treket!

-      -  Felkészültem belőled – mosolygok fel rá, miközben megállunk a turbólift előtt. – Megnéztem a kedvenc filmjeidet, sorozataidat, meghallgattam a kedvenc zenéidet, még a kedvenc képregényeidbe is beleolvastam. Némelyik igen muris, de a tervezők rengeteg ötletet vettek át különféle sci-fi filmekből és használhatóvá alakították őket. Van replikátorunk, turbóliftünk – mutatok az említett ajtóra, majd mikor megérkezik a lift, és nyílik az ajtó, beszállunk. Gondolattal megadom az étkezőt, mint célt, a lift pedig már robog is velünk lefelé -, meg egy rakás minden. Az egyetlen, ami még kísérleti stádiumban van, az a holofedélzet. Bár mi nem így hívjuk.

-       - Ez komoly?! – ámul el, én meg majdnem elnevetem magam. – Nehogy azt mondd nekem, hogy Csillagflottátok is van!

-      -  Az még nincs – rázom nevetve a fejem. – Sőt, intelligens idegen létformát sem fedeztünk még fel. De vannak kolóniák a Marson, a Holdon, a Szaturnuszon és a Plútón is. Többnyire nyaralni mennek oda az emberek, de vannak, akik ott laknak. Ma már elruccanni a Marsra olyan, mint annak idején lemenni a tengerpartra. Persze, nem a legolcsóbb mulatság, de igen szórakoztató egy marsi nyaralás, amíg betartod az előírásokat.

Dominick nem szól egy szót sem, de látom, hogy teljesen ledöbbenti ez a sok információ. Hagyom, hadd eméssze meg őket, időközben pedig meg is érkezünk. A lift ajtaja kitárul, és az étkezőben kötünk ki. Szép, nagy hely, és a legjobb, hogy nem fehér, meg szürke. A padló bézs színű, a falak kellemes, halvány barackszínűek itt-ott zöld, sárga és sötétlila színű geometriai ábrákkal. Mesterséges fény áraszt el mindent a magasan levő plafon mögé rejtett lámpákból. Mindenhol halványkék színű székek és asztalok vannak, a falnál pedig több replikátor. Még nincs nagy tömeg, hiszen a legtöbb mentor csak délután, vagy estefelé érkezik. Sokuknak van másik munkája, vagy iskolába járnak, esetleg projekten dolgoznak. Jó érzés tizenhatnak lenni, amikor csak napi három órát kell az iskolában tölteni, és utána azt csinálhatok, amit akarok.

Összesen két mentort látok, de egyiküket sem ismerem, mindössze látásból. Jóval idősebbek nálam, két huszonéves lány, de azért barátságosan odaintek nekik, ők pedig visszaintenek.

-       - Ismered őket? – kérdi Dominick.

-     -  Csak látásból – válaszolom. – Mentorok, de idősebbek nálam. Nekem te van az első reanimáltam, de ők valószínűleg már túl vannak páron.

-      -  Az első? – kérdi a fiú. – Valakinek több is van?

-      -  Hát persze – biccentek, miközben odaérünk az egyik replikátor elé. – De egyszerre mindenki csak egy emberrel foglalkozik. Ha a reanimált már be tud illeszkedni a társadalomba, akkor a mentor igényelhet valaki mást, vagy őt kérik fel. Mentornak lenni kiváltság, és hatalmas felelősség, nem választanak ám ki mindenkit – mondom egy kis büszkeséggel a hangomban, ami úgy tűnik, Dominicknek is feltűnik. – Rengeteget kell tanulni és kemény vizsgákat kell letenni hozzá. De a vizsgákat csak tizenhat éves kortól engedélyezik.

-      -  Értem – válaszolja, miközben a replikátort tanulmányozza. – Ez a szerkezet pont olyan, mint a Star Trekben! – csillannak fel a szemei.

Elnézően mosolygok, miközben gondolatban utasítom a gépet, hogy készítsen két hamburgert, sült krumplit – ha jól emlékszem, ilyesmit szoktak enni hozzá – és innivalót. Mégpedig kólát. Már ittam ilyesmit, és nagyon finomnak találtam. Néhány másodperc kell, míg a gép feldolgozza az információt, majd lereplikálja az adagokat. Dominick elhűlve nézi, ahogy a fémből készült tálcán megjelennek az ételek és az italok. Nekem ez már olyan mindennapos, hogy meg sem lepődöm.

-       - Vedd ki! – mondom mosolyogva. – Ne félj, nem fog megharapni.

-      -  Ha te mondod, akkor biztosan úgy van – bólint, majd kiveszi a tálcát. – Pont úgy néz ki, mint az igazi.

-     -  Mert igazi – mondom. – Minden alapanyag és íz bele van programozva a gépbe, ami képes legyártani bármit, amit kérsz. A Központban levőket kifejezetten a reanimáltak számára hozták létre, hogy könnyebben menjen nekik a beilleszkedés.

Dominick bólint, miközben elindulunk az egyik asztal felé. Miután elülünk, elveszem az egyik tányért és poharat, majd Dominickra nézek, aki az ételt mustrálja, mint aki azt akarja eldönteni, vajon ehető-e. Én nem vesztegetem az időmet ilyesmire, hanem megfogom a hamburgert, és beleharapok. Finom, bár nem ez az első eset, hogy hamburgert eszem. Bár igazából fogalmam sincs, hogy milyen az igazi húsból készült, nem replikált hamburger. Dominickra sandítok, aki úgy tűnik, elszánta magát, és végre úgy dönt, megkóstolja a hamburgert. Óvatosan beleharap, majd szótlanul rágni kezd. Az arckifejezésén nem látszik semmi, de kezdek aggódni, hiszen ő nem ilyen ételhez szokott.

-      - Ennyire rossz? – kérdem aggódva, miután hosszúnak tűnő ideig nem szólal meg. 


gab2872017. 02. 13. 21:01:59#35025
Karakter: Dominick Cassar (kitalált)



A tükörből egy nagyon helyes, jóképű, tizenhat éves srác néz vissza rám. Szőke haja kissé borzas, amolyan rövidebb surfer-style, mosolya – amikor mosolyog, mert most éppen nem – kimondottan csibészes, szikrázó kék szemeinek pillantása bugyi nedvesítő – legalábbis a lány ismerőseim szerint.

A teste pedig, mint egy iszonyú brutálisan felturbózott istené.

Magas, több, mint 180 centi, és ehhez 153 kg-os testsúly párosul, amiből egy hajszállal több, mint 100 kg szín tiszta izom. A legtöbb, ami egy emberen valaha volt. Akkora izomkötegek gömbölyödnek a testén, amelyek mellett a 20-30 éve megszállottan gyúró testépítő bajnokok szteroidokkal, növekedési hormonnal, és más szerekkel feltuningolt izmai eltörpülnek. A vállai emberfejnél nagyobb ágyúgolyók, karjai ellazítva, "hidegen" is nagyobbak, mint a bajnokok bicepszei "felpumpálva", befeszítve. Ha bedurrantja, és befeszíti őket, 72,5 centisek, rajta kívül még soha, senkinek sem voltak ekkora bicepszei. A háta szélesebb, mint felnőtt férfiak vállai, mellizmai olyan vaskosak, hogy egy rendes bicskával leszúrni sem lehetne, mert nem érne túl az izomkötegeken. Verseny állapotban - felpumpálva, hátát, mellizmait befeszítve - 175 centiig kell a mérőszalagot engedni, éppen két és félszer akkorára, mint amekkora megdöbbentően karcsú, csupán 70 centis dereka. Elképesztően széles vállaival, szinte törékenyem karcsú derekával felsőteste hihetetlen "V" alakot formáz, amelyet a világtörténelem bármely testépítője csak irigykedve csodálna. Hasizmai így, teljesen ellazítva is brutálisan vaskos izomkockákként küzdenek a helyért a keskeny derékrészen, nem is három, hanem négy párban. Combjai vaskosak, a derekánál szélesebbek, éppen egy méter a körméretük, versenyállapotban. Az ágyékán, csupa izom combjai közt pedig akkora férfiasság nyugszik, aminek láttán egy szerényebb képességű ló elszégyellné magát. Bőre szolibarna - pedig nem is szoláriumozik - gyönyörű, sima, mint egy testápoló reklámban. A srácból vadállati erő, vitalitás árad, ő maga a megtestesült életerő, és - fiatal kora, kisfiús bája ellenére is - férfiasság, senkinek eszébe nem jutna, hogy beteg.

Mégis haldoklom.

Négy napja tudom. Sosem voltam egy macho srác, de azért bőven van tartásom, és elég fiús fiú vagyok, mégis átsírtam egy éjszakát. Na, jó, kettőt. A génhibám miatt benne volt a pakliban, hogy hamarabb elhasználódik a szervezetem, főleg a szívem, mint a többieké, és talán már 20 évesen meghalok, végelgyengülés szerű szívelégtelenség tünetével kísérve, de ez is csak amolyan elvi lehetőségként. Ilyen, végleges, és ítéletszerű halálra egyáltalán nem voltam felkészülve – bár, persze, senki sem lett volna.

Merengésemet a telefonom csörgése szakítja félbe. Vetek még egy pillantást tükörképemre, aztán az ágyamhoz sétálok. Ashley, legjobb barátom - nem barátnőm, szigorúan barátom - stylist-om, és személyi pszichomókusom hív.

- Mondd! - veszem fel a telefont.

- Na! Most már nincs mellébeszélés! - mondja határozottan, köszönés nélkül - Négy hete nem voltál suliban, és nem tudok semmit, hogy mi van veled!?

- Gyere át, és elmondom!

Egy pillanatnyi, meglepett csend után:

- Negyed óra, és ott vagyok!

Felöltözök, és szólok anyuéknak, hogy Ashley hamarosan itt lesz. Nem nézek anyum kisírt szemeibe. Nem akarom a szomorúságot látni benne.

- Mondd már, mi van! - dobja le magát Ashley az ágyra, a szobámban, negyed órával később. Kedves, aranyos csaj, együtt szoktunk lógni a haverokkal, és jó barátok vagyunk. Tényleg csak, és valóban, nagyon jó barátok, két okból is: egyrészt, Ashley-nek van fiúja, másrészt neki aztán végképp nem vagyok az esete, ő mindig is az olyan vékony, alter srácokra bukott, mint a lovagja, Garry. Az már csak hab a tortán, hogy igazándiból ő sem az ideálom, de ez most tényleg mellékes, és ezen, semmi nem múlna. Így aztán, mondhatom, hogy ő az egyik legjobb barátom, és a legjobb lánybarátom. Talán nem annyira pasis dolog, de nekem kell egy-két lánybarát is, felüdítő a sok srác után.

Egy pár pillanatig tétovázok, nem tudom, hogy kezdjek bele. Aztán végül egyszerűen kibököm:

- Négy hónapom van.

Ash értetlenül ráncolja a homlokát, és türelmetlenül kérdez vissza:

- Mi az, hogy négy hónapod van?! Mire van négy hónapod?!

- Élni. Felnőni, megöregedni, és meghalni - felelem lassan - Négy hónapom van minderre... Négy hónap múlva halott leszek.

Ash ledermed, szemei kerekre tágulnak. Döbbenet, és iszonyat csillan a szemében. Aztán elneveti magát:

- Jó! Nagyon jó!!! Majdnem bevettem!!! - neveti. Aztán, ahogy észreveszi, hogy én nem nevetek vele, lassan lehiggad, és zavartan kérdez megint - Ne már! Ugye, viccelsz! Mondd, hogy vicc az egész! - kérlel halkan, aztán mivel nem szólalok meg, visszatér a szemébe a döbbenet, az iszonyat, a rettegés, a féltés, sajnálat, meg némi könny - Nem, basszus! Nem viccelsz... - suttogja.

- Nem - ingatom a fejem - Nem lenne rossz, de nem...

Ash arcán könnycseppek csorognak:

- De... De mi a fasz van?! Hogy lehet ez?!

- Agydaganat - vonom meg a vállam.

- Mikor? Hogy? Én ezt nem értem! - szipogja.

- Két hete - kezdem - edzés közben összecsuklottam, epilepsziás rohamot kaptam...

- Igen, tudom - feleli a lány, szipogva.

- Na! Persze, azonnal kórház, kivizsgálás, CT, MRI, aztán már PET is. Kontroll vizsgálatok, mindenféle labor, satöbbi - magyarázom - Négy napja megállapították, hogy egy glioblastoma multiforme nevű agydaganatom van.

- Baszki! - nyögi Ash - Hogy fogják kezelni?!

- Sehogy - vonom meg a vállam.

- Hogyhogy sehogy?! - akad ki - Há´ valahogy csak kezelni kell!!!

- Normál esetben a kezelés műtétből áll, ami során eltávolítják a daganatból, amit csak tudnak. Utána kemoterápia, és sugárkezelés, párhuzamosan.

- Hát, szarul hangzik, de azért csak használna valamit, nem?!

- Valamit - hagyom helyben - A legtöbb beteg, ha sikerül a daganatot maradéktalanul eltávolítani, a lehető legagresszívabb kezelések ellenére, vagy éppen annak következtében, a diagnózist követő 15 hónapban meghal. Az öt éves túlélés esélye négy százalék...

- Nebassz!!! - hüppögi.

- Nem ez a legrosszabb - legyintek - Az én esetemben még ez sem igaz. Nem műthető. Az elhelyezkedése miatt nem lehet eltávolítani belőle semmit, és ugyanezért sugárkezelést sem kaphatok, mert súlyos agykárosodással járna...

- Marad a kemo...

- Igen - bólintok - Arra meg tulajdonképpen nem reagál. Kemoterápia nélkül négy-öt hónapig élnék, kemo-val talán hatig is elhúznám, de hétnél biztosan nem tovább. A hat hónapos túlélés esélye is legfeljebb fél százalék, az egy évesé nulla, és hibahatár sincs. Az öt éves szóba sem kerül...

 

*             *             *

 

Ash nagyon kiborult.

Majd´ egy óra kellett hozzá, mire összeszedte magát annyira, hogy haza tudott menni. Én már túl vagyok a legnagyobb traumán. Félek, persze, senki sem akar meghalni, de beletörődtem, hogy nincs menekvés. Már átbőgtem pár éjszakát, így már csak afféle apatikus nyugalommal szemlélődök, és teszem egyik lépést a másik után.

Az elkövetkező hetek másod-, és harmad vélemények beszerzésével telnek. Édesanyám neves plasztikai sebész, komoly kapcsolatrendszerrel rendelkezik az orvostársadalomban. Eljutott ennek a tumor típusnak a két legnagyobb szaktekintélyéhez, ők adták a további véleményeket.

Amelyek nem voltak ellenvélemények.

Ők sem tudtak mást mondani, mint amit már eddig is tudtunk. Dr. Philip Stieg, aki az idegsebészet egyik legkiemelkedőbb alakja, ugyanazt tudta csak megállapítani, hogy nem műthető a daganat, és a sugárkezelés is kizárt. Ha túl is élném a kezelést, csak súlyos agykárosodással. A kemoterápia önmagában pedig semmit nem ér egy negyedik stádiumú glioblastoma esetén.

Úgyhogy a kör bezárult.

Nyilatkoztam róla, hogy nem kívánok a kemoterápiában részt venni. Nem érzem úgy, hogy nekem a hátralévő három-négy hónapomat abban a legyengült, beteges állapotban kellene töltenem, amivel a kemo járna. Akkor inkább nem próbálom kitolni azt a kevés kis időt, de amennyire lehet, próbálom jól érezni magam. Ez persze nem annyira könnyű, mert állandósult a fejfájás, és a hányinger, ahogy növekszik a nyomás az agyban - merthogy növekszik a daganat - és időközben volt egy újabb epilepsziás rohamom is. Az orvosok szerint ez utóbbi egyre gyakoribb lesz, és valószínűleg más tünetek is jelentkezni fognak, mint például gyengeség, mozgáskoordinációs panaszok.

- Úgyhogy, ez van srácok - bejezem be a kis beszámolómat.

Barátaim döbbenten bámulnak rám. Eddig csak Ashley tudta, hogy mi a szitu, és megkértem, hogy ne nagyon szellőztesse a dolgot. De, most összehívtam őket, és elmeséltem nekik, töviről hegyire. Ashley, a pasija, Garry, Kate, Bobby, meg a csaja, Vicky. Ők öten a baráti társaságom - persze, vannak még a konditeremben, meg a boxklubban, de ők a legjobb barátaim, akikkel rendszeresen lőgok.

Vicky és Kate sírni kezdenek, a három fiú csak bámul maga elé, mint aki fel sem tudja fogni, amit hallott.

- Baszki! - sóhajt fel Garry - Éreztem, hogy valami gáz van, de azért erre nem gondoltam...

- A kurva életbe! - fúj nagyot Bobby - Mi a faszért van az, hogy az ilyen srácokkal történik ez, mint te, míg a sok gyökér a suliban meg éli az életét?!?!

- Nyugi srácok - mondom halkan - Ez ilyen... Dühöngtem eleget. A garázsban szétvertem apám bokszzsákját, és nem változott semmi. Nyavalyogtam rajta, elmélkedtem, nem változott semmit. Próbáltam kiutat keresni, de nincs... Törődjetek bele. Én már megtettem.

Sajnálkoznak, hitetlenkednek, próbálnak valami kapaszkodót keresni, de nem megy. Nagyon nehéz ilyenkor bármit is mondani, ők sem tudnak semmit bíztatót. De, érzem a szeretetüket, és érzem a bánatukat, hogy nem tudnak tenni semmit, nem tudnak megmenteni. Azért ez ad némi erőt.

- A picsába, hogy még a rohadék hibernáció sem működik! - csap a levegőbe Bobby megint - Itt vagyunk, 2021-et írunk, és még erre sem vagyunk képesek! Ekkora már az összes sci-fi regény szerint van hibernáció!!!

- Aztán, mire mennének vele, tökfej?! - szipogja Vicky.

- Akkor eltehetnék a srácot a jobb időkre, amikor már tudják gyógyítani ezt a nyavalyát!

 

*             *             *

 

Bobby elültette a bogarat a fülemben.

Igazándiból nem vártam semmilyen eredményt, csak kíváncsiságból kezdtem a neten kutakodni a témában. Három teljes napot lógtam a neten, és minden fellelhető írást elolvastam a témában.

A technológia létezik.

A felélesztés az jelenleg nem megy. Legalábbis, emberekkel nem. De, úgy tűnik, hogy a világ vezető tudósai elfogadják azt a tényt, hogy a nullától eltérő az esélye annak, hogy a jövőben lehetséges lesz.

Ez nekem tulajdonképpen elég is. Jelenleg nulla az esélyem arra, hogy egy év múlva életben legyek. Ha ettől eltérő esélyem van arra, hogy a jövőben valamikor fel tudnak éleszteni a fagyasztásból, akkor már jobb helyzetben vagyok, nem?

Mindössze három céget találtam, akik ezzel foglalkoznak: az ALCOR Scottsdale-ben, Arizona-ban, a Cryonics Institute Clinton Township-ben, Michigan-ben, és a KrioRus Moszkvában. Ez utóbbi valószínűleg nem jöhet szóba, így marad kettő. Ahogy elnéztem, mindkettő ugyanazt a technológiát alkalmazza, a különbség a finanszírozásban van: a CI-nál valamilyen alapítványi finanszírozás áll a háttérben, míg az ALCOR-nál a páciensek maguk finanszírozzák a teljes költséget. Emiatt a CI sokkal olcsóbb, mindössze $28.000, míg az ALCOR-nál ugyanazért $200.000-t kérnek.

- Hát, ez eléggé meredek ötlet! - fúj egyet apám, amikor elővezetem neki a dolgot.

- Az nem az, hogy két-három, de legfeljebb négy hónap múlva halott leszek? - kérdezek vissza csendesen.

Erre nem felel semmit, csak anyámra néz. Anyámon látom, hogy nagyon jár az agya. Apám nem szólal meg, tudja, hogy ilyenkor hagyni kell, hogy ő szólaljon meg először.

- Járjuk körbe, Pete! - pillanat aztán az apámra - Körbetelefonáltam a fél világot! Még japán orvosokkal is beszéltem, hátha van valamilyen kísérleti eljárás, de semmi! Senki nem tudott mást mondani, mint amit eddig tudtunk: kemo nélkül négy-öt hónap. Ez a maximum, és abból már eltelt másfél hónap. Akkor más módszert kell választanunk, ha ki akarjuk cselezni ezt a nyavalyás rákot! Én egyetértek a fiaddal! Ha ennek nagyobb az esélye, mint nulla, akkor meg kellene próbálni!

- OK, de ki, és milyen alapon mondja meg, hogy mekkora az esély?! - kérdezi apám gondterhelten - Egy elvi lehetőségről beszélünk, és egy fiktív technológiáról, amit a sci-fi írók találtak ki!

- A replikátor a Star Trek-ből! - felelem - Azt is sci-fi írók találták ki, és ma van 3D nyomtató! Még olyan is van, ami ételt is tud nyomtatni! Vagy a tablet! Az is a Star Trek-ben volt először!

Apám feszülten gondolkodik, majd felteszi a kezét:

- OK, igazatok van! Mindennek utána kell menni, ami bármilyen esélyt is ad!

- Én két céget találtam, az ALCOR-t, és a Cryonics Institute-t - mondom - Meg, még egy harmadikat, Oroszországban, de gondolom az nem játszik...

- Nem biztos - feleli anyám - Nekem nincs bajom az oroszokkal! Ha ők a legjobbak, akkor velük kell dolgozni!

És ők a legjobbak.

Mint kiderült, van egy vadonatúj, saját fejlesztésük, amit még embereken sosem próbáltak ki. Már kipróbálták majmokon, és disznón is, minden esetben kiváló eredményekkel, nem tudtak kimutatni sejtroncsolódást! A kriogenikus megőrzéssel az a baj, hogy a lehűtés során, mindenféle módon tudnak roncsolódni a sejtek, ami a vissza hozatalt nehezíti. De úgy tűnik, hogy az oroszok új módszerével ez a károsodás minimálisra, a jelenlegi műszerekkel kimutathatatlan mértékűre csökken, és így a jövő orvosainak legalább ezzel nem kell megküzdeniük.

Ráadásul, mint kiderült, a KrioRus vezető főorvosa Dr. Yuri Pichugin, akit anyám jól ismer, az egyetemen tanította őt, és kicsit szorosabb barátság szövődött kettejük között, mint az megszokott. Amikor felvette vele a kapcsolatot, biztosította felőle, hogy ezt a folyamatot ő személyesen fogja irányítani, és elvégezni. Dr. Pichugin nagyon szívéjes, és segítőkész, sok órát rám szán, és válaszol a kérdéseimre, illetve próbálja eloszlatni a kétségeimet.

Mindent előkészítünk, rengeteg levelezés, és Skype konferencia során, és megszületik a megállapodás. Dátum ugyan nem kerül kijelölésre, hisz´ nem tudjuk, hogy mikor lesz szükség a folyamatra. A kriogenikus megőrzés tulajdonképpen a halott testek megőrzése. Tehát, előbb meg kell halnom, és csak utána látnak neki a folyamatnak, amely során a testemet előkészítik a mélyhűtésre, majd eltárolják egy ilyen tartájban, -147˚C-on. És persze, természetes halállal kell meghalnom, vagyis, meg kell várnom, amíg elvisz a rák. De, az a legjobb, akkor van a legnagyobb esély a károsodás mentes megőrzésre, ha ott, Moszkvában, a KiroRus műtőjében kerül erre sor. Vagyis, Moszkvába kell utaznom, és ott kell meghalnom.

Az út előtti este ismét áthívom a barátaimat, hogy elköszönjek tőlük.

- Az a helyzet, hogy Bobby adott egy ötletet - kezdem, amikor mindannyian megérkeztek - Eleinte nagyon vadnak tűnt, de aztán utána olvastam, és rájöttem, hogy semmi veszítenivalóm nincs.

- Miről beszélsz, haver?! - ráncolja a homlokát Bobby.

- A hibernációról - felelem - Ezt ma nem így hívják, hanem úgy, hogy kriogenikus megőrzés, vagy kriosztázis.

- Viccelsz - jelenti ki Garry, de kevés meggyőződéssel.

- Persze - vonom meg a vállam - Az utóbbi két és fél hónapban csupa vicc az életem, nem győzök röhögni!

- Ne haragudj! - süti le a szemeit Garry - Csak...

- Meredek, tudom - bólintok - De, ha nem teszek valamit, akkor egy, legfeljebb két hónapon belül halott leszek, és vége a dalnak. Így viszont, van valamennyi esélye, hogy folytathatom... valamikor...

- Mennyi? - kérdezi Kate.

- Senki nem tudja megmondani - vonom meg a vállam - Mindenki azt mondja, hogy a nullánál határozottan több. Jelenleg csak halvány elképzelések vannak arra vonatkozóan, hogy is lehetne valakit ebből az állapotból ismét élővé varázsolni, de a megvalósítás a jelenlegi technikai színvonalon nem lehetséges.

- Bátor vagy! - böki ki Vicky.

- Dehogy - pillantok rá - Félek. Soha még ennyire nem féltem! Félek tőle, hogy nem fog sikerülni, és akkor ugyanúgy halott vagyok, vagy maradok, nézőpont kérdése, csak apumék elköltöttek egy jelentősebb vagyont. De attól még jobban félek, hogy esetleg sikerül...

 

*             *             *

 

A Moszkvába tartó repülőúton végig egy valami jár az agyamban: nem akarom megvárni, amíg meghalok az agydaganattól.

Ez innentől egy nagyon veszélyes terep. Ha természetes halállal megyek el, akkor minden egyértelmű, a halott testemet megőrzik az utókor számára, hogy milyen céllal, az mindegy is. Ha viszont én nem akarom megvárni, hogy természetes halállal haljak meg, akkor az onnantól kezdve vagy öngyilkosság, vagy gyilkosság. De én akkor sem akarom megvárni, mert maximalizálni akarom az esélyt, hogy valamikor, a jövőben esetleg újraélesszenek. Ha megvárom, míg kinyír a daganat, akkor nem egy életképes testet őriznek meg, hanem egy életképtelent, mert a daganat már olyan méretű, és hatású, ami az élettel nem összeegyeztethető. Míg, ha csak egy nappal is korábban tartósítanak, minthogy a daganattól meghalnék, akkor még egy életképes testet őriznek meg.

Ezt a gondolatomat már az intézetben osztom meg anyumékkal.

Nem lepődtek meg. Ezen viszont én meglepődök. Kiderül, hogy minden rajtam múlik. Az oroszok mindenre fel vannak készülve, és mindent megfelelően le fognak papírozni, hogy nehogy gond legyen. Ha a páciens úgy dönt, hogy nem akarja megvárni, míg természetes úton megy el, erre is van lehetőség. Ez, és a teljes diszkréció része a szolgáltatásnak, és még csak nem is feláras! Tulajdonképpen segédkeznek az öngyilkosságom elkövetésében, és még ráadásul minden papírt meg is hamisítanak, hogy minden valóságosnak, és természetes folyamatnak tűnjön!

A diagnózis óta éppen három hónap telt el. Kb. egy hónappal többet jósoltak, de legfeljebb kettővel. Érezhetően rosszabbul vagyok már. A fejfájásomat már nem enyhítik a fájdalomcsillapítók, az epilepsziás rohamok már kétszer is előfordulnak egy héten, állandó a kettős látásom, és a bal oldalam teljesen erőtlen, és tompa. Innentől kezdődik a rákos betegek szar, szenvedős élete. Nem akarok benne túl sokáig részt venni, és végtelenül hálás vagyok Dr. Pichugin-nak, és csapatának, hogy segítenek nekem ebben.

Az elkövetkezendő napok interjúkkal telnek. Tulajdonképpen készül rólam egy életrajzi könyv, amiben mindent rögzítenek rólam, amit csak lehet: az összes orvosi lelet, amit valaha felvettek rólam, az összes hivatalos adat, iskolai eredmény, riport, és jelentés, az összes rokonom, ismerősöm, barátom, tanárom, bárki, akihez valaha, valamilyen közöm volt. A hobbijaim, szokásaim, kedvenc filmjeim, zenéim, minden, ami én vagyok. Azt mondják, hogy erre azért van szükség, mert ezzel is megkönnyítik a jövőben azoknak a munkáját, akik majd a beilleszkedésemet próbálják segíteni. Igyekszem olyan pontos és részletes lenni, amennyire csak tudok. Állítólag egy több száz oldalas könyv lett az eredmény.

Az utolsó napon, este, elalvás előtt apu még bejön a szobámba:

- Van itt még valami – mondja halkan.

- Még épp időben jutott eszedbe – felelem.

Halvány mosolyra húzza az ajkait.

- Kemény srác vagy – mondja – Nem tudom, hogy ezt így végig tudtam volna-e csinálni?

- Mit szerettél volna mondani? – terelek. Nem bírom, ha dicsérnek.

- Pontosan még nem tudom, hogy milyen formában, de anyáddal gondoskodunk róla, hogy ne maradj pénz nélkül…

Meglepetten vonom fel a szemöldökömet:

- Nocsak! Feltaláltad az időgépet?

- Már tárgyaltam egy ügyvédi irodával, vállalják az ügyet – hagyja figyelmen kívül a gyenge viccet – Arra gondoltam, hogy ha már mindketten elmentünk, és addig te még nem tértél vissza – folytatja – ez az ügyvédi iroda értékesíti a házunkat, és a befolyt összeget műkincsbe fektetve a te nevedre letétbe helyezi egy patinás, Svájci bankban. Minden szükséges adatot eljuttatnak a KrioRus-nak, és ezt az aktádhoz csatolják.

- Merész terv – bólintok – Talán működni fog…

- Mint ahogy a te terved – vonja meg apám a vállát.

- Köszönöm, apa – nyögöm ki nagy nehezen, anélkül, hogy elsírnám magam. Sikerül ezzel megvárnom, mi kilép a szobából.

Aztán eljön a nap.

A műtő vár, hogy eltávolítsák a testemből az összes testnedvet, és egy speciális folyadékkal töltsék fel, valamint tizenvalahány különleges szerrel, amely mind azt a célt szolgálja, hogy a testemet, és legfőképp az agyamat, a lehető legtökéletesebb állapotban megőrizzék a szükséges ideig.

Amikor betolnak a műtőbe, félek. Jobban, mint valaha.

Félek megtenni a végső lépést. Félek nem megtenni. Félek megvárni, míg a rák végleg tönkretesz. Félek nem megvárni. Félek nekiindulni ennek a kalandnak, ami ki tudja, hogy mikor, és hol fog folytatódni, ha egyáltalán fog. Olyannyira félek, hogy alig vagyok képes gondolkodni, mozogni. Pedig muszáj lesz, mert én akarom megtenni azt a bizonyos mozdulatot. Ezt semmiképpen sem akarom apura, vagy anyura hagyni. Ezt nekem kell megtennem. Nem háríthatom át másra a felelősséget.

Nem búcsúzkodunk. Csak megöleljük egymást. Anyám sír, apám sincs túl messze tőle. Mindketten fal fehérek, ami a kék műtős cuccban csak még szembeötlőbb. Szerintem én sem vagyok jobb színben, remeg a kezem, és nem csak a daganatnak köszönhetően. Mindketten leülnek az ágyamhoz, egyikőjük az egyik oldalra, másikuk a másik oldalra. A stáb kicsit odébb várakozik, a falnál. Az egyik nővér beköti az infúziót, és visszalép a többiekhez. Én pedig átkattintom a kapcsolót, majd elfekszem az ágyon.

Egyik kezem anyám kezében, a másik apáméban...

 

*             *             *

 

Nagyon mély álomból ébredek.

Az első, ami azonnal feltűnik, hogy hosszú idő óta először nem fáj a fejem! Ezen el is elmélkedek kicsit, hogy miért is szokott nekem fájni a fejem?! Aztán megrohannak az emlékek: egy fájdalmas nyilallás az agyamban, majd kiesett pár óra. Kórház, vizsgálatok. Gondterhelt orvosok, a szüleim rettegő tekintete. Agydaganat. Újabb vizsgálatok, szomorúság, félelem, letargia. Repülőút.

Moszkvában vagyok!

Igen, ide utaztunk, hogy megpróbáljunk valamit, ami talán csak egy hiú ábránd! Dr. Pichugin, és csapata megpróbál segíteni, úgy, hogy megpróbálnak megőrizni az utókornak, remélve, hogy a jövőben hátha kitalálják, hogy lehet az embereket ebből az állapotból visszahozni, és az agydaganatot meggyógyítani.

Önkéntelenül is anyu, és apu keze után nyúlok, de ujjaimmal nem találok rájuk egyik oldalon sem. Bár nem lepődök meg, elszomorít. Ugyanakkor remény is költözik a szívembe, mert ez lehet, hogy azt jelenti, sikerrel jártunk!

Ajtó nyitódást, majd csukódást hallok, aztán halk léptek kopognak. Valamit odébb húznak, majd elül a neszezés. Lassan kinyitom a szemeimet, s jobbra pillantok, ahol az imént még anyu ült, aztán balra, ahol apu.

Egyikőjüket sem látom. Van ellenben egy lány a szobában.

Zavartan pillantok körbe. Nem ismerős a szoba, ahol most vagyok, úgyhogy zavarom nem csökken. Ahogy körbe nézek a helyiségben, kezdem felfedezni a részelteket: a falakat olyasféle panelek alkotják, amilyeneket sci-fi filmekben szoktam látni, és nem látok ablakot. A mennyezet halvány, természetesnek ható fénnyel világít, körülbelül olyan fényviszonyokat teremtve a szobában, mintha napnyugta lenne.

Fejemet kissé megemelve pillantok a lányra. Nekem az ágyamtól balra ül, egy széken. Nagyon szép, ázsiai lány, velem egyidős lehet, vagy esetleg egy-két évvel fiatalabb nálam. Hosszú, fekete haja fényes, ébenszín zuhatagként omlik a háta közepéig, sötét szemeivel kíváncsian méreget. Ruházata egy farmer szabású nadrág, vagy legalábbis arra hasonlít leginkább, és egy hosszú ujjú felső. A ruhák fazonja nem nagyon tér el attól, amit megszoktam, inkább a színei, és a díszítése az, ami azt sugallja, hogy nem a 2021-ben megszokott divatot követi. Élénk színek, geometrikus motívumok, és szemmel láthatóan nem szövetből vannak. Egy pillantás a székre, még egy a szobára, a falakat borító panelekre, és eléggé biztosan érzem, hogy nem 2021-ben vagyok.

- Sikerült - sóhajtom, majd a lányra pillantok - Mi a mai dátum?

- Ezek szerint emlékszel! - mosolyodik el halványan - Meg tudod mondani, a nevedet?

- Persze - ráncolom a homlokom - Dominick Cassar vagyok. És te?

- Engem Sawada Azusa-nak hívnak - feleli, majd egy újabb kérdéssel folytatja - El tudod mondani, hogy mi az utolsó emléked, és mikori dátummal?

- Igen - ülök fel - Moszkvában, a KrioRus intézetben voltam, a szüleimmel, kettőezer-huszonegy, október kilencedikén, reggel tíz órakor. Azért mentünk oda, hogy kriosztázisba tegyenek.

Miközben ezt mondom, Azusa szemei elkerekednek, szája kissé elnyílik, és némi csodálattal vegyes döbbent tekintettel bámul rám. Először meglepődök, aztán rájövök az okára, amit egyébként már jól ismerek, és megszoktam. Ahogy felültem, a könnyű takaró lecsúszott a felsőtestemről, és most félmeztelenül ülök előtte az ágyon. Alaposan végigmér, tekintetében továbbra is ott csillog a csodálat, a döbbenet, és az érdeklődés. Azt nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e neki, amit lát, de szerintem azt ő sem tudná megmondani.

- Hahó! - intek feléje halvány mosollyal.

- Ne haragudj!!! - kapja el a tekintetét, és látványosan elpirul - Bocsánat! Nagyon illetlen voltam! Csak...

- Csak mi? - kérdezem kíváncsian. Tényleg érdekel, hogy vajon most mi jár a fejében.

- Csak még képeken sem láttam soha ekkora izmokat! - böki ki zavartan, miközben pillantásával visszatér hozzám – Hiába láttam rólad három dimenziós modellt, nem adja vissza! A való élet döbbenetes…

- Mostanában nem divat a testépítés? - kérdezem.

- Most is van testkultusz - feleli - de kicsit nyúlánkabb alkat a divat manapság, bár tény, hogy vannak, akik hozzád hasonlóan a minél nagyobb izmokra hajtanak.

- Nálam ez nem csak... - magyaráznám, de félbeszakít.

- ...az edzés eredménye, hanem egy génhibának is köszönhető - fejezi be helyettem - Igen, tudom.

Határozottan meglep.

- Honnan? Ki vagy te?! - kérdezem.

- Én vagyok a mentorod, aki segít beilleszkedni majd! - feleli mosolyogva, és némi büszkeséget vélek kihallani a hangjából.

- Mentorom?! - kérdezem meglepetten.

- Igen! - feleli határozottan - Minden reanimált embernek segítséget nyújtunk, hogy be tudjon illeszkedni a mai társadalmunkba.

- Mikori az a mai? - kérdezem gondterhelten, mert az eddigi könnyed csevej ugyan egy pillanatra feledtette velem, hogy már rég nem a megszokott világomban vagyok, és ez most ismét aggodalommal tölt el - Mi a mai dátum?

Azusa egy pillanatig merően figyel engem. Nem a testemet, hanem a tekintetemet fürkészi. Aztán kiböki:

- Kettőezer-százkilencvenhárom, április huszonhét.

2193! Aztakurvamindenségit! - döbbenek meg - 172 évet aludtam! Pontosabban, voltam halott, lefagyasztva… 172 év!!! Azért ez kicsit több annál, mint amire számítottam. Azt gondoltam, hogy ha egyáltalán lehetséges lesz, akkor sem töltök kriosztázisban 80-100 évnél többet. De 172?! Mi minden történhetett ez alatt a 172 év alatt!

- Kicsit elaludtam - motyogom zavartan.

- Százhetvenkét évig voltál lefagyasztva - mondja halkan.

- Azt hittem - mondom elgondolkodva - hogy hamarabb megtalálják majd a daganat ellenszerét...

- Az már több, mint száz éve megvan - feleli.

- Akkor... - kezdem tétován, de nem kell befejeznem.

- Igen - bólint mosolyogva - A reanimáció után altatásban tartottak két napig, és kezelték a daganatot. Nyom nélkül eltűnt.

- Istenem!!! - sóhajtok nagyot, és egy pillanatra könnyek lepik el a szemem - Sikerült! - aztán újabb kérdést teszek fel, igyekszem erővel tovább lépni, ráérek majd még érzelgősködni - Ha már száz éve megvolt az ellenszer, mi tartott ennyi ideig?!

- Csak húsz éve sikerült kidolgozni a technológiát, amivel vissza tudtak hozni a kriosztázisból - magyarázza - Bár a testedet sejt-szinten szinte hibátlan állapotban meg tudták őrizni azzal a módszerrel, amivel kriosztázisba helyeztek, de neuron-szinten bizony szenvedtél bizonyos károsodásokat. Ezeknek a korrigálására csak húsz évvel ezelőtt sikerült kidolgozni a megfelelő módszert.

- Hát, ilyen az én formám - vonom meg a vállam, és az ajtóra pillantok. Amögött ott van a "szép-új-világ". Vajon milyen a világ most? 172 év elteltével? - Nagyon más, igaz? - biccentek az ajtó felé, ismét Azusa-ra pillantva. Nem kell tovább magyaráznom, elérti, mire gondolok:

- Nem fogsz ráismerni - ingatja a fejét együtt érzően, majd halvány mosollyal még hozzáteszi - De, én segítek neked! Ne aggódj, nem leszel egyedül!

Ez a mondat újabb gondolatokat kelt bennem:

- Anyu? Apu?

Csak apró mozdulattal megrázza a fejét:

- Édesapád a lefagyasztásod után tizenhárom évvel, hatvan évesen, egy autóbalesetben vesztette az életét. Édesanyád ötvenkét évvel később, százhárom éves korában, ágyban párnák közt hunyt el.

Tulajdonképpen nem ért meglepetésként, hogy már nem lesznek velem, amikor felélesztenek, de most valahogy mégis a sírás fojtogat. Az előbb még itt voltak velem, fogták a kezem. Most pedig, szinte egy pillanattal később, már anya is százhét éve halott, apa pedig már százötvenkilenc éve. Hát, erre azért számíthattam! - próbálom megnyugtatni magam - Még, ha hatvan-hetven évig lettem volna lefagyasztva, akkor sem valószínű, hogy találkozhattam volna velük újra...

- Hát... - sóhajtom - Azért ez várható volt... Százhetvenkét év az nagyon hosszú idő... Már senki sem él azok közül, akiket ismertem...

- Hát - feleli Azusa - Nem sokan... Egy másod unokatestvéred, aki két éves volt akkor.

- Micsoda?! - lepődök meg - Még él?! Akkor ő... Százhetvennégy éves!!! Ez hogy lehet?!?!

- Nagyon fejlett az orvostudomány - mosolyog Azusa - És kiválóak az életkörülmények. Az emberek születéskor várható élete százhúsz-százharminc év. Ráadásul, az orvostudomány ehhez még negyven-hatvan évet hozzá tud tenni! Persze, ha van rá pénzed…

- Azta! - lepődök meg - Akár százkilencven év!

- Több tucatnyian is élnek a földön, aki már több, mint kétszáz évesek!

- Nem semmi! - ámulok.

- Még egy másik ember is él - folytatja a korábban kezdett gondolatot - akit ismersz, egy bizonyos Ashley Lehmann, született Jenkinns...

Megszédülök. Ashley?!?! Uramisten!!! Életben van még?! - gondolom döbbenten.

- Ő, a másod unokatestvéreddel ellentétben - folytatja Azusa, szemmel láthatóan nem veszi észre, hogy egy kisebb szívinfarktuson vagyok túl - szívesen találkozna veled!

- Mikor lehet?! - kérdezem azonnal, izgatottan. Annyira szeretnék találkozni vele, szinte fizikai fájdalmat érzek!

- Még két napot itt kell lenned - feleli sajnálkozva - Te vagy az első, akit az ezzel a technológiával lefagyasztott emberek közül visszahoztak, és egyben a legrégebben kriosztázisban lévő ember, és a legfiatalabb is, akit valaha reanimáltak! Az orvosok fontosnak tartják, hogy még egy kicsit megfigyelés alatt tarthassanak.

- Hogy tudsz te ilyen sokat rólam?! - kérdezem értetlenül.

- Két hónapja tudom, hogy jössz - vonja meg a vállát - Volt időm felkészülni. A reanimációs központ minden információt átadott nekem, hisz´ én leszek az, akivel először, és akivel a legtöbbet találkozol, amikor, és miután felébredsz...

- Értem - felelem elgondolkodva. Nagyon sok az info, az inger, pedig még ki sem léptem a szobából. Tényleg! Ki kellene menni! Csak kicsit... Vagy, először, ha lenne ablak, kinézhetnék...

- Miért nincs ablak? - kérdezem körbepillantva.

- De van, csak el van sötétítve - érkezik a válasz.

- Kinézhetek? - kérdezem, kicsit talán mohón.

- Persze! - feleli, és a következő pillanatban, a szoba Azusa háta mögötti sarkánál a sarokél mindkét oldalán lévő kábé egy-egy méter széles panel padlótól plafonig átlátszóvá válik, illetve mellettük egy-egy másik, nagyjából egy méter magasságtól plafonig szintén. A kinti szikrázó napsütés zavartalanul áramlik be a szobába.

- Ezt hogy csináltad?! - kérdezem ámulva, hunyorogva a kinti, erős fénytől elvakulva. Azusa meg sem moccant, nem volt a kezében távirányító, semmi, amivel bármire is bármiféle hatással lehetett volna.

- Neuro-transzmitter - húzza félre kicsit a haját a halántékán, ahol egy apró, ékszernek látszó kis fém rombuszt látok - Csak külső, mivel bármilyen neuro-implant tilos huszonnégy év alatt. Ma már nem nagyon használunk kapcsolókat, távirányítókat, szinte mindent gondolati úton irányítunk. Sokan még beszélgetnek is így, a neuro-transzmittereken keresztül, mint valami techno-telepátiával.

- Azta! - felelem döbbenten. Közben kikelek az ágyból, és tekintetemet az ablakra szegezve, pár gyors lépéssel ott is termek.

Sci-fi rajongó vagyok - vagy, pontosabban voltam, még akkor, mert mától a sci-fi-ben élek! - így volt bizonyos elképzelésem arról, hogy milyen lesz majd a jövő. Ezzel együtt is megdöbbentő, és lenyűgöző, amit látok. Az ablakból kinézve egy kis parkra látok rá, ami önmagában nem tartogat nagy meglepetéseket. Azonban, a fák felett elnézve, távolabb egy hatalmas metropolisz látszik, égbe szökő, tűszerű felhőkarcolókkal, futurisztikus épületekkel. A távolban egy hatalmas, elképesztő méretű, többé-kevésbé kúp alakú épület emelkedik az égbe, messze magasabbra nyúlik, mint a többi épület. Innen nézve akár 5 kilométer is lehet!

- Khm... - köszörüli meg a torkát Azusa - Nem akarsz esetleg felöltözni?

- Hogy mi?! - kérdezek vissza szórakozottan, agyamat teljesen kitölti az előbb elém táruló látvány. Ahogy felé pillantok, elkapja rólam a tekintetét, mintha rajtakaptam volna valamin,

- Arra gondoltam, hogy esetleg felöltözhetnél! - mondja zavartan. Profilján látom, hogy piros az arca.

Eltart egy pár másodpercig, mire leesik, hogy mire gondol.

- Ó, basszus! - nyögöm zavartan, és most rajtam az elvörösödés sora. Anyaszült meztelenül állok az ablaknál!

- A szekrényben találsz ruhát - int a megfelelő irányba.

- Ne haragudj! - motyogom zavartan, miközben a jelzett irányba sietek - Csak, olyan izgatott voltam...

- Semmi gond! - hallom, és némi kajánságot vélek kihallani a hangjából. Majd, szinte alig hallhatóan, talán arra számítva, hogy meg sem hallom, hozzáteszi még - Főleg, hogy van mit nézni rajtad...

Közeledtemre kinyílik a szekrény, én pedig gyorsan magamra öltöm az ott található ruhákat.

Meglep, hogy alsónemű nincs. Mindössze egy nadrág, és egy tunika-szerű felsőt találok ott, meg egy bokacsizma szerűséget. A nadrág egy anyagból van, sehol sem látok rajta varrást. A fazon leginkább a pantallóéra hajaz, és bár annyira nem szűk, mint egy leggings, szépen rásimul a fenekemre, combomra, lábszáramra, nemigen hagy a képzeletre semmit. Elöl meglepően tágasra szabták, de kell is: nagyjából, mintha két kisebb almát, és egy fél kilós krinolint kellene elhelyezni elöl. Egyébként, ott ahol az alsónemű takarná a testemet, a nadrág anyaga valamivel vastagabb, így adja meg a szükséges tartást.

A felső egy ujjatlan tunika, ami körülbelül az ágyékomig ér. Ez is szűkebb fazonú, de nem testre simuló, mély "V"kivágással, ami némi bepillantást enged mellizmaimra, és felsőhasizmaimra. A színek világosak, enyhén fémes hatásúak, a díszítést leginkább ultramodern nonfiguratív motívumokként tudnám meghatározni. Az anyag szerintem nem szövet. Nagyon sima tapintású, sokkal simább, mint a legfinomabb selyem.

- Nanoszövet - hallom Azusa-t - Ma harmincegy fok van odakint, augusztusban negyvenöt körül szokott lenni, ezért a szöveteink nagy légáteresztő képességűek. A ruha, ami rajtad van, térfogatának csupán huszonöt százalékában anyag, a többi, ha szabad így mondani, lyuk!

- Hm... - hümmögöm a hallottakra, aztán szöget üt a fejemben egy fél mondat, amit az imént hallottam – Negyvenöt fok?!?! Moszkvában?!?! Viccelsz! – fordulok felé meglepetten.

- New York- ban vagyunk, a Phillip Larsson Reanimációs Központban – feleli nyugodtan – A KrioRus ma is létezik, de negyven évvel ezelőtt minden kriosztázisban lévő pácienst a lefagyasztását megelőző időszakban érvényes lakóhelyéhez legközelebb eső reanimációs központba szállítottak. Te eredetileg long beach-i lakos voltál, így téged idehoztak, mert a volt USA területén ez az egyetlen reanimációs központ van.

Egy pillanatra ledermedek, de aztán belátom, hogy teljesen mindegy, hogy hol élesztettek fel, nem befolyásol semmit. Bárhol is lennék, ugyanazokkal a nehézségekkel kellene megküzdenem a beilleszkedés során, mint itt.

Megvonom a vállam, és visszafordulok a tükörhöz, és magamat kezdem méregetni.

Az egész ruha olyan fazonú, hogy kihangsúlyozza az adottságaimat: méternyi széles vállaimat, szinte törékenyen keskeny derekamat, irdatlan izmaimat. Összességében tetszetős, amit látok, habár, 2021-ben ennek a szettnek lett volna némi meleg felhangja.

- Nem tetszik? - kérdezi Azusa érdeklődve, talán kicsit aggódva.

- Inkább azt mondanám, hogy szokatlan - felelem elgondolkodva - Az én koromban azt mondanák, hogy kicsit... kicsit homoki...

- Homoki?! - lepődik meg - Nem értem...

- Öhm... - ráncolom a homlokom - Homoki... meleg... Ezeket a szavakat olyan pasikra használtuk, akik pasikkal kavartak...

- Kavartak?!

- Jártak. Szeretkeztek...

- Ja! - világosodik meg - Értem! A kifejezést, legalábbis... - teszi hozzá - Akkoriban másképp kellett öltözniük?

- Nem kellett! Csak... általában olyan módon öltözködtek... - próbálom magyarázni - túl kifinomultan... kicsikét nőiesen... meg lehetett különböztetni, hetero férfi nem szokott úgy öltözni!

- Értem - bólint - Manapság nem lehet az öltözködés alapján ilyen következtetést levonni, szinte bárhogy öltözhetsz. Hozassak másik ruhát?

- Nem kell - felelem elgondolkodva - Szokatlan. De szép... és nagyon kényelmes! Aki választotta, nagyon tudta, hogy mi áll nekem jól...

- Hát, egyedileg, méretre készült, a tested három dimenziós virtuális modellje alapján, mint minden ruha manapság - magyarázza, aztán halványan elpirul - A stílusát én választottam... Arra gondoltam, hogy ha már annyit edzettél, hogy ekkora izmaid legyenek, akkor biztosan nem akarod elrejteni őket, inkább szívesen megmutatod mindenkinek...

- Hát, ennyire nem szoktam kivetkőzni magamból, de ez nem azt jelenti, hogy nem lehet ezen változtatni - felelem mosolyogva - Kimehetünk? - biccentek a fejemmel az ajtó felé.

- Az intézet területét nem hagyhatjuk el, de persze, kimehetünk! - mosolyodik el ő is.

- Az jó, mert nagyon éhes vagyok! Csak van itt egy büfé valahol, ahol lehet enni egy jó hamburgert!!!



Szerkesztve gab287 által @ 2017. 03. 10. 19:16:13


© Copyright 2009-2017. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).