Egy borzalmas szakítás után, egy percre sem gondoltam arra, hogy ismét szerelmes leszek. Féltem bevallani magamnak, hiszen nem szeretnék újra csalódni, de tudom, hogy az vagyok. Bár… Rebeca apjáról van szó, de nem szeretném folyton ostorozni magam, ennek a tudatával. Csupán boldog szeretnék lenni és tudom, hogy vele az lehetek.

Barátnõm szülinapján már túl vagyunk. Az a boldogság, ami aznap az arcán volt látható, mindent megért. Sok esetben kellett titkolóznom, de szerencsére nem jött rá semmire sem. A szülinapján meséltem el neki, hogy mit csináltunk én, meg az apja. Természetesen csak az elõkészületekrõl volt szó. A tortát imádta és a hegedûjátékomtól oda és vissza volt. A barátja is meg volt elégedve. Csináltunk képeket is, amin ketten vagyunk, a telefonomban díszeleg. Darien és én nem tettünk semmit azon idõ alatt, amíg el nem döntöttük, hogy Japánban együtt nem leszünk. Nem volt egyszerû, sokszor hiányzott az érintése, de ha valamit megígérek, nem szeretem azt felborítani.

A szüleim nehezen, de az én érdekemben belementek abba, hogy Japánban folytassam tanulmányaimat. Emiatt izgulok, de foglalkoztam a nyelvvel, így talán nem lesz gond. Ráadásul, az igazgató rendes volt és egy tanár segítségét kérte, hogy ne legyen problémám, amíg Japánban tartózkodom. Négy hosszú év… Vajon mi fog történni ez idõ alatt? Ami biztos, hogy vele lehetek, ráadásul hegedülhetek is. Ami legjobb barátnõmet illeti… talán õ volt az, aki a legnehezebben engedett el otthonról. Még szerencse, hogy nem kell egyedül lennie, hiszen ott van a barátja.

A repülõn való utazás nem lesz a kedvenc tevékenységeim egyike, de kibírom, hiszen nemsokára leszállunk és legalább láthatom õt. El sem tudom mondani, hogy mennyire hiányzik. Még indulás elõtt, eltettem a naplómat is, mert nem lenne szerencsés, ha bárki ráakadna és beleolvasna. Nem szeretném, ha kiderülne mindez, ami eddig történt.

Ahogy a gép leszáll, sietve hagyom el azt és kiérve a nagy tömegbe, keresem a szemeimmel. Nem kell sokáig kutakodnom utána. Gondolkodás nélkül sietek karjai közé, amire már egy ideje vártam. Persze õ sem teketóriázik, ugyanis egy csókkal üdvözöl. Azt hiszem, ehhez még mindig nem vagyok eléggé hozzászokva, így bután viszonzom, de õ határozottan cselekszik. Ahogy eltávolodunk egymástól kimondom azt, ami eddig a fejemben motoszkált.

-          Nagyon hiányoztál, Darien. – ennyi idõ elég volt ahhoz, hogy ennyire zavarban legyek? Remélem, hogy hamar elmúlik ez a buta viselkedés. Szeretnék normálisan mutatkozni elõtte. De végül is… nem olyan nagy baj, ha így viselkedem azelõtt, akibe szerelmes vagyok.

-          Nekem is hiányoztál, Melissa! – ahogy ezt kimondja, hirtelen kap fel és pördít meg, amivel kiváltja belõlem a nevetést. Ahogy letesz, bõröndjeimet megfogva megyünk a kocsijához.

-          Haragudtak a szüleid, hogy velem kell élned? – rögtön válaszolok kérdésére. Csodálom, hogy nem Rebeca részérõl érdeklõdik ilyen téren. Barátnõm, a szüleimmel ellentétben, nehezen engedett el.

A kocsihoz érve, betuszkoljuk bõröndjeimet. Nem egy könnyû dolog, de sikerül és ez számít. Amint beül, én is szeretnék, de pár dolog nem enged, amik az ülésben vannak. Meglepetten nézem az ajándékaimat, hiszen nekem szánja õket. Mindegyiket megfogva beülök és az ölembe helyezem. Egy rózsa az elsõ, amivel foglalkozom. Nem tagadom, a jól ismert pírt az arcomon nem tudom elrejteni. Pironkodásomat mosoly váltja fel a maci miatt. Igazán aranyos! A harmadik ajándékom láttán, elakad a lélegzetem. Egy ékszer, ráadásul nem is akármilyen. Darienre nézek és hirtelen azt sem tudom, hogy örömömben sírjak, vagy csókoljam meg.

-          Nem tetszik? Szereted a hegedûdet, ezért gondoltam e… - egy csókkal fojtom belé szavainak végét. Igazán boldog vagyok! Egy egyszerû köszönöm, egy ilyen meglepetés után, kevés lenne. Csókomat viszonozza és édessé teszi. Amint elválunk, mindketten bekötjük a biztonsági övünket.

Az út alatt a kinti életet nézem, vagy inkább csodálom. Ennyi japánt eddig csak képeken láttam, most pedig elõttem van egy egész országnyi. Egy pillanatra elgondolkodom, ugyanis mi van, ha nem fogadnak el az iskolában? Nem lesz egyszerû egy külföldinek ennyi hazai ember között. Kicsit félek, de nem hátrálok meg ennyi miatt, ráadásul a hegedülés hozott ide. Biztos vagyok benne, hogy élvezni fogom minden percét, az itt létemnek.

-          Nem tudom mennyire ismered japánt, de lenne kedved elmenni valahová? – ránézek és elgondolkodom. Tény és való, nem ismerem eléggé, de van egy hely, ahova szívesen benéznék.

-          Onsen. – elmosolyodik és a vezetésre figyel. – Jártál már ilyen helyen?

-          Persze és szívesen elviszlek. Akár most is! – elnevetem magam és õt figyelem. Szívem gyors tempóban kezd verni és furcsa érzések halmaza motoszkál bennem. Még nem mondhatom ki. Úgy érzem, hogy túl hamar lenne. Bár lehet, hogy csak bebeszélem magamnak ezt. Nem lenne szép tõlem, ha mindezért Tomyt tekinteném felelõsnek, de lehet, hogy tényleg õ a hibás. – Valami baj van? – aggódó tekintete térít észhez.

-          Nincs. Ne aggódj! – rámosolygok, hogy megnyugtassam. – Inkább menjünk hozzád! Pihennék kicsit.

-          Rendben!

A házába érve arra számítok, hogy japán bel tér fogad, de hasonló, mint ami otthon van, csak nagyobb. Bõröndjeimet a nappaliba toljuk, majd felviszem leendõ szobámba. Kabátomat leveszem, így a rajtam lévõ felsõ megmutatja, eddig elrejtett vállaimat. Kicsit zavarba jövök, hogy ennyire ki vagyok öltözve, de ugyanakkor, nem is bánom. Szemeinek ragyogása tetszik és szeretném még így látni. A kanapéra ülök, õ pedig mellém és elég közel van ahhoz, hogy megérezzem kellemes illatát. Ahogy egymásra nézünk a megszokott érzéseim lesznek úrrá rajtam, ami a közelében mindig szokott, de most nem kell titkolóznunk. Most a nélkül érhetek hozzá, hogy aggódnom kelljen, ki mikor kerül a hátunk mögé. Tudom, hogy õ is erre gondol, így bátran érintem meg arcát. Egyik kezem végighúzom száján, amit megpuszil és a sajátjával megfog. Közelebb hajol és már arra számítok, hogy megcsókol, de a vállamat kezdi el puszilgatni, majd a nyakam irányába halad, mindeközben, kellemes borzongás járja át a testem, majd azt veszem észre, hogy fekvõ pozícióban vagyok. Kissé rám nehezedik, de nem zavar, bár meglep, de nem akarom, hogy most hagyjon itt. Nyakamat kényezteti apró puszikkal én pedig szaporábban veszem a levegõt és lehunyom szemeimet. A nyakamról az arcomra tér, majd megtalálja ajkaimat és a sajátját rátapasztja. Ruhájába markolok mindkét kezemmel és közelebb húzom magamhoz. Hirtelen szólal meg a ház csengõje és látom rajta, hogy bosszússá válik. Leszáll rólam és az ajtóhoz lép. Lassan ülök fel és azon jár az eszem, hogy ha nem zavar meg senki, meddig megyünk el? Még nem hiszem, hogy képes vagyok arra, hogy lefeküdjek vele. Pláne, hogy az lenne nekem az elsõ. Próbálom megnyugtatni magam, ami nem lesz egyszerû, hiszen még mindig az iméntieknek a hatása alatt vagyok. Olyan jó volt ennyire közel érezni magamhoz. Vendégünk hangja egyre közelebb ér, majd egymásra nézünk. Nem csak õ lepõdik meg, én magam is. Ráadásul most tûnik fel, hogy felsõm egy része lejjebb van, mint kellene, így zavartan igazítom meg. Ahogy elnézem, fiatalabb lehet, mint Darien és alacsonyabb is nála. Szõke hajú, ráadásul az övé eléggé rövid, kétoldalt pedig rövidebb, ugyanis fel van nyírva. Persze nem igazán vagyok kíváncsi rá, de kissé kitûnik, fõleg itt. Nem zavartatja magát, rögtön mellém huppan és hátradõl.

-          Miért is jöttél? – Darien idegesnek látszik, ami zavar. – Tudod, hogy a házamban nem fogadok senkit sem a cégtõl!

-          Tudom, de unatkozom, így idejöttem. – hirtelen néz rám és elmosolyodik. – Örvendek a szerencsének! – alig láthatóan bólintok. – James vagyok!

-          Melissa. – mivel nem közli a családnevét, így úgy gondolom, nekem sem kötelességem.

-          Menjünk máshova beszélni, James! – feláll és mindketten magamra hagynak.

Felsóhajtok és az ablak irányába nézek. Tágas és sok mindent enged láttatni, a kilátás pedig egészen szép. Itt fogok élni, ráadásul négy évig. Hirtelen jut eszembe hegedûm, amirõl meg is feledkeztem. A csomagjaimhoz megyek és leveszem az egyik bõröndöm tetejérõl. Kinyitom a tokot és végig simítok a hangszeren. Kiveszem, majd a vonót is és elkezdem az egyik kedvenc dalomat játszani, ami az Ave Maria. Játékom közben nem gondolok semmire, csak a kottára, amit már régen megtanultam. Amikor ezt játszom, valahogy úgy érzem, hogy egyenesen a szívembõl szól. Megmagyarázni nem tudom, de csodálatos érzés.

Az utolsó dallamok befejeztével, tapsolást hallok, majd a hang irányába nézek. James az, persze mellette Darien áll, akinek tekintetére ellágyulok. Szeretném, ha többet játszhatnék neki. Bár bõven lesz rá lehetõségem.

-          Igazán tehetséges vagy! – James elégedett arcot vág. – Játssz még valamit! – kérése meglep és egy pillanatra megrökönyödöm, de végül is, miért ne?

-          Mit szeretnél? – kérdésemre szelíd mosollyal figyel, kissé megdönti fejét.

-          Szomorú hegedû. – bólintok és nekikezdek. Ez a dal számomra azért különleges, mert szomorú ugyan, de mégis gyönyörû és szívbemarkoló. Miután befejezem, ránézek és igen elégedett arcot vág. – Igazán… inkább nagy tehetséged van a hegedûhöz! – Darien felé fordul. – Büszke lehetsz a párodra! – ahogy ezt kiejti száján, érzem, hogy elpirulok.

-          Az vagyok! – tekintetünk találkozik. A párja vagyok. Örülök ennek és boldog is vagyok!

Remegve állok Mashida-san oldalán, ugyanis ma kezdem el az iskolát. Hegedûm a hátamon pihen és készen áll arra, hogy megismerjék hangját. Mashida Nobuhiro, sikerült megtudnom a teljes nevét Darien által, ráadásul az is kiderült, hogy ismeri. Bár nekem Mashida-san marad. Bár ezt most lényegtelen, lassan indulunk el az egyik terem felé, ahova õ megy be elõször én pedig utána, majd behúzom az ajtót és az osztály elõtt állok. Mindegyikük japán, ami nem igazán lep meg. Az egyenruhákról olvastam már, így tudom, hogy az ilyen öltözék kötelezõ náluk. Nekem még nincs, de ha minden igaz, a következõ héten már viselhetem. Mashida-san bemutat, majd meghajlok és japánul köszöntöm õket.

-          Segítsetek neki, mutassátok meg a helyet és mondjatok el mindent, amit tudnia kell iskolánkról! – igaz, már mindent elmondott, de nem lesz gondom abból, ha más is elárulja. – Az ablak mellett, az utolsó elõtti sorban foglalj helyet! – eleget teszek kérésének és leülök oda, ahová mondta.

Egy mély levegõt veszek és felkészülök az elõttem álló idõszakra. Talán kemény lesz, de bátran fogom venni mindegyik akadályt. Szerelmemmel az oldalamon nem lesz nehéz és biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog.

-          Melissa vagy, ugye? – egy fiú áll meg a padom elõtt. Kinézetre hasonlít Jamesre, de neki fekete haja van. Az iskolai ruhájában kissé vadul fest.

-          Igen! – az elõttem lévõ padnál lévõ széket megfordítja és szembe ül velem.

-          Egy hónap múlva lesz egy verseny, amin zongorázom, de szükségem lenne valakire, aki tud hegedülni. – hangszeremre néz, majd vissza rám. – Érdekelne, hogy hogyan játszol!

-          Nem tudom, hogy mikor lenne…

-          Most! – egy pillanatra magamba tartom a levegõt, majd kiengedem. Váratlanul ér a viselkedése. Bólintok és kiveszem hegedûmet tartójából. Találomra választok egy Bach mûvet. Érzem tekintetét magamon, de nem gondolhatok erre. Nem igazán tudom, hogy miért pont engem akar, hiszen sokan hegedülhetnek itt. Talán ez valami szívatás lenne, az új diákkal szemben? Bármi is legyen, le kell nyûgöznöm! Mielõtt a dal végére érhetnék, lefogja kezem és komoly tekintettel néz rám, aminek hatására nyelek egyet. – Az utolsó óra után, gyere a zeneterembe! Megmutatom hogyan zongorázom.

Kerek szemekkel figyelem õt és leesik, hogy mirõl is van szó. Ezek szerint… tetszett neki, amit hallott. Elpakolom hangszerem és visszaülök helyemre. Egy pár lány vesz körbe és tetszésüket közlik velem, aminek örülök. Kíváncsi vagyok, hogy Darien mit fog erre mondani.

Csak egy pillanatra ér össze a kezünk és máris az ismerõs érzés járja át testem. Az ajándéka egy csodaszép karperec, ami tökéletesen tükrözi az ízlésemet. Szeretek zenélni és a karkötõ is visszaadja ezt. De… megérdemlem vajon?

-          Köszönöm, de nem kellett volna rám költened, biztos egy vagyonba kerülhetett a karperec.

-          Ugyan, semmiség, ha már kijöttél elém a reptérre. Más talán nem jött volna. – segít feltenni, majd rám néz. – Gyönyörû karperec, akárcsak a gazdája. – egy puszit nyom kézfejemre, amitõl ismét pirossá válok. Ahogy Rebeca visszajön, eltávolodik. Barátnõm gyümölcslével kínál, amit elveszek és bele is iszom.

-          Neki kezdesz hegedülni? – megtörlöm szám és elõveszem a hangszeremet. Egy kis hangolás után elkezdem a Paganini darabot, amit elõzõ este találtam ki, hogy elõadom számukra. Észrevettem, hogy amikor játszom, nem foglalkozom semmi mással. Csak a hegedûm és én. Aki eddig hallott, biztos felfigyelt erre. Legalábbis a szüleim mindenképp. Paganini darabjai gyönyörûek, egytõl-egyig, legalábbis én így gondolom. Az utolsó apró dallam után hallom meg a tapsot, amit nekem szánnak. Jól esik.

-          Köszönöm ezt a csodát. – mintha apámat hallanám.

-          Látod apa? Én megmondtam, csodálatosan tud hegedülni. – szerencsére idõben rakom el hangszeremet, ugyanis Rebeca úgy ölel át, hogy a kanapén kötünk ki. Ezen csak mosolygok.

Egy kisebb közös beszélgetés után Rebeca a szobájába húz és pasikról kezdünk beszélgetni. Bár nem említette, de kapott újabb szerelmi vallomást, méghozzá Tomy egyik haverjától, de azonnal visszautasította. Nem hajlandó egy olyan fiúval kavarni, akinek az egyik barátja megbántotta az õ legjobb barátnõjét. Kicsit sajnálom szegény fiút, de talán így a legjobb. Igaz, túl vagyok már rajta, de attól függetlenül kényelmetlen lenne, ha Tomy egyik ismerõsét kellene sokszor látni. Mindenesetre boldog lennék, ha Rebeca találna valakit, akit szerethet, és õt is viszont szereti majd, barátnõmet. Miközben egy könyvet lapozgat, a karperecre pillantok. Furcsa érzéseim vannak, így inkább Rebeca felé irányítom figyelmem. Hamar váltunk témát, így a zenélésnél kötünk ki, amirõl én tudok órákat mesélni. Csak az idõ viszont rohan, így mennem kéne, de egy étkezés erejéig még maradok. A búcsúzás ideje is hamar eljött, de az apjától kapott ölelés teljesen váratlanul ért.

-          Várunk majd vissza. – kellemes illata van. – Nyugodtan gyere, bármikor, ha akarsz. Kérdezned sem kell. – kijelentésének köszönhetõen zavarba jövök, de hamar észhez térítem magam.

-          Köszönöm, hálás vagyok. – távolabb lép. Igazán tetszik a mosolya.

-          Ne köszönd, ez természetes.

Ott hagyva õket, a buszhoz indulok. Amint megérkezik, nem feledkezem meg az integetésrõl és felszállok, majd helyet is foglalok. Hangszeremet az ölembe helyezem. Ahogy hazaérek, elrakom hegedûmet és a szüleimhez megyek. Igazán jól elbeszélgetünk.

-          Melissa… - anya néz rám. – Talán nem vetted észre, de sokat sóhajtozol, mióta hazajöttél.

-          Tényleg? – meglepetten nézek rá, õ viszont egy nagy mosolyt enged el.

-          Tudod, ez annak a jele, hogy szerelmes vagy! – szemeim kikerekednek és azonnal Darien arca van elõttem. Nem lehetek szerelmes! – Nahát, milyen piros az arcod! – anya elkuncogja magát, én pedig eltûnnék jó messzire, ha tehetném.

~¤~

Hiányzik… Igaz még csak pár nap telt el, de jó lenne újra látni. Észrevettem, hogy elég sokat gondolok rá, ami nem helyes, hiszen mégis csak a legjobb barátnõm apja. A naplómba sem írtam egy szót sem, az utolsó bejegyzés óta. Nem mintha, olyan sok mindent tudnék leírni. Hirtelen rohan felém valaki és már a földön kötnék ki, de elkap, és kissé magához húz. Az illata elárulja, hogy ki is az, pedig a hirtelen ütközésben lecsuktam szemeimet, így nem láthattam.

-          Ne haragudj, nem szándékos volt. – elkuncogom magam és ránézek.

-          Nem haragszom, bár bevallom, nem igazán futottak eddig belém. – mindketten elmosolyodunk, ami hamar változik nevetéssé. Ez igazán jól esik most.

-          Meghívhatlak reggelire? – kérdése váratlanul ér és nem adok rögtön választ. Túl feltûnõ lenne, ha azonnal igent mondanék. Viszont, vele akarok lenni. Itt a lehetõségem, mégis hezitálok.

-          Hát… nem is tudom… - nem érdekel, ha helytelen úton megyek, csak vele akarok lenni. - …de legyen. – mosolygásom közepette veszem észre, hogy haja nincs kiengedve, hanem be van fonva. Gondolom így kényelmesebb számára.

Lassú léptekkel indulunk el, közben Rebeca közelgõ szülinapjáról kezdünk el beszélgetni. Nagyon jól tudom, hogy mi az, amit szeretne, hiszen sokszor említette már, hogy imádja a pillangókat. Minden formában. Egy kávézóba invitál, ahol elõre enged, én pedig az ablak melletti helyre ülök, õ pedig velem szemben. Mielõtt rendelnénk, úgy döntök, hogy közvetlenül mellette szeretnék ülni, így változtatok helyemen, ami egy kicsit meglepi, de nem szól érte semmit. A pincér ki is jön, aki egy fiatal nõ és nem felejti el jól megnézni Darient. Nyílván tetszik neki, amit meg is értek, de ugyanakkor zavar is, hogy ilyen szemekkel néz rá. Amint a pillantásom találkozik a nõével, mogorvává válik. Ez kicsit felbosszant. Darien kávét kér, mellé sonkás rántottát, én pedig tejes kávét és egy muffint. Amint elhagyja asztalunkat, halkan kuncog egyet.

-          Tetszettél neki. – igyekszem nem durcás lenni. Nincs okom rá, hiszen nincs köztünk semmi, de akkor miért zavar ennyire? – Miért nem beszélsz vele?

-          Nem tartom jó ötletnek. Egyébként sem érdekelnek az ilyen nõk! – felsóhajtok, mintha egy hatalmas kõ esett le volna a szívemrõl. Csak egy pár perc telik el és már meg is kapjuk, amint rendeltünk. A muffin csoki darabokkal van tele és a közepén eperlekvárral van töltve. A tejeskávé kissé hideg, de van egy olyan érzésem, hogy ez szándékos a nõ részérõl. Ha úgy vesszük, ez eléggé gyerekes viselkedés tõle. Pedig a sütemény finom. Darien is nekikezd a sajátjának.

Karunk párszor összeér, és kellemes borzongás fut végig testemen. Nem feszengek mellette, ahogy eddig és ennek kivételesen örülök. Bár még zavarban vagyok, ha a közelemben van, de ugyanakkor örülök is neki. A tejeskávémra pillantok, ami már semmi meleget sem tart magában, ennek ellenére is megiszom és egy szalvétával megtörlöm szám. Darien befejezi az étkezést és a kávéját is megissza, majd egymásra nézünk.

-          Megyünk? – kérdezem, teljesen nyugodt hangnemben.

-          Megyünk! – egymásra mosolygunk és ott hagyjuk a helyet. Ugyanúgy sétálunk, ahogy a kávézóba érkezésünk elõtt tettük.

-          Most jut eszembe, hogy Rebeca szeretne egy puncsos tortát és ha már imádja a pillangókat, lehetne olyan formájú. – nem tagadom, szívesen csinálnám meg saját kezûleg, hiszen tudok sütni. – De, ha gondolod, megcsinálom én magam és biztos, hogy õ is örülni fog ennek. Nem túlzottan rajong a bolti édességekért.

-          Akkor a tortát rád bízom. – bólintok és a zebra elõtt megállunk, ugyanis piros lámpát kapunk. Kissé elkalandozok, hiszen eszembe jut, hogy hegedülhetnék is a szülinapján. Minden bizonnyal a nyakamba ugrana örömében. Gondolataimból Darien éleszt fel, ugyanis hirtelen fogja meg egyik kezem és húz maga után. Ekkor tûnik fel, hogy zöld lámpánk van én pedig igyekszem beérni õt. Amint átérünk elengedne, de én nem akarom, így kissé megszorítom.

-          Ugye nem baj? – kezeinkre pillantok és nem merek ránézni, viszont szabadon lévõ kezével megérinti államat és így emeli fel fejem, hogy ránézzek. Ahogy tekintetünk találkozik, furcsán kezdem érezni magam. Az ajkaira pillantok, majd újra a szemeibe. Az államat fogó keze a hajamba markol lágyan én pedig a kabátjába kapaszkodom. Mielõtt bármi történhetne, gyorsan távolodik el.

-          A lányom… - nyelek egyet és megfordulok. Már arra számítok, hogy Rebeca mindent látott, amit az imént tettünk, de háttal van nekünk és egy fiúval beszél. Teljes testemmel remegek és a földre bámulok. Ha az a fiú nincs ott, lebukunk. Ajkamba harapok és érzem, hogy egy könnyem utat enged magának és végig folyik arcomon.

-          Ne haragudj! – Darien felé fordulok. – Nem tudom, hogy mi ütött belém hirtelen. – elfutok, amilyen gyorsan csak tudok.

Pár háztömb után álok meg és szaporán veszem a levegõt, miközben az egyik háznak dõlök. Ha… ha Rebeca nincs a közelben, megcsókolt volna. Ugyanakkor, ha az a fiú nincs a barátnõmmel, látta volna, hogy mit teszek az apjával. Lassan lenyugtatom magam, szemeimet kicsit lehunyom és próbálok nem gondolni semmire. Nem tudom, hogy kivel volt Rebeca, de hálás vagyok neki. Darien nem jött utánam, ami nem baj, hiszen nem tudnék neki mondani semmit. Veszek egy mély levegõt és lassan indulok el az iskola felé. Nem keveset kell gyalogolnom, de most jól esik egy kis séta. Ahogy elérek a kapuhoz, egy idõsebb férfi állít meg.

-          Melissa Fellington? – hangja erõteljes, mégis nyugodt. Ha a korát kellene megállapítanom, 50 környékén lehet, bár a haja festett és le sem tagadhatná, hogy Japán. Kérdésére bólintok. – Japánból jöttem, ugyanis szerettem volna mindenképp egy külföldi tehetséget keresni, aki remekül játszik egy hangszeren. – szemeim kikerekednek. Csak nem… - Ez az iskola az egyik legjobbakhoz tartozik, és úgy gondoltam, hogy akad itt valaki, aki játszik valamin. Az ön nevét mondták, illetve egy személyleírást is kaptam. – hirtelen azt sem tudom, hogy mit mondhatnék. A szívem gyors tempóban ver. – Mindenesetre jobb lenne, ha az igazgatói irodában beszélnénk meg ezt!

-          Jöjjön utánam! – csak ennyit bírok kinyögni. Elindulok, õ pedig követ. Elég hamar érünk az igazgatói iroda ajtajához, pedig máskor sokáig tart az út. Bekopogok és benyitok. Egy kedves köszönéssel fogad minket, mi pedig belépünk és az ajtót bezárom.

-          Mashida-san! – az igazgató egy hatalmas mosollyal fog kezet a japánnal, aki japánul köszön vissza. – Miss Fellington! – biccentek a fejemmel – Mashida-san, beszéltünk telefonon és Melissa lenne az a hölgy, akirõl szó volt.

-          Pontosan mirõl is van szó? – enyhe pírrel arcomon szólok közbe, de nem haragszanak meg érte, hiszen ha rólam van szó, nekem is van bele szólásom.

Kábultan lépek ki az irodából és azt sem tudom, hogy mire gondoljak. Nem olyan rég még Darien és köztem elcsattanhatott volna egy csók, vagy gondolom, hogy az akart lenni. Most pedig lehetõséget kaptam arra, hogy zenei karriert építsek magamnak, méghozzá Japánban. Ugyanúgy hegedülnöm kellene, de nem iskola mellett, hanem iskolában. És ha ott végzek, hegedûmûvész lehetek, amennyiben akarom ezt az egészet. Négy évrõl lenne szó, ami nem kevés idõ… Mit tegyek?

Rebeca áthívott magához, így az ajtó elõtt állok, ami egész hamar nyílik ki. Dariennel találom szemben magam. Hatalmasat dobban a szívem, de igyekszem megnyugtatni. Félreáll kissé, én pedig belépek.

-          A fürdõben van. – bólintok és valami nem hagy nyugodni, így rá kell kérdeznem.

-          Megcsókoltál volna? – halkan beszélek, hogy csak õ hallja. – Ha Rebeca nem lett volna ott, megcsókoltál volna?

-          Igen! – válasza határozott és õszinte. Muszáj vagyok a kezembe csípni, de megállom. Helyette közelebb lépek hozzá és ajkamat az övéhez nyomom, szemeimet lehunyom. Nem lök el magától, egyik karját derekamra teszi és magához húz, másikkal arcomat fogja meg. Gyengéden viszonozza buta puszimat, majd beveti nyelvét és lágyan változtatja csókká. Nem tart sokáig, ugyanis a fürdõ ajtaja kinyílik, és elenged, de még a homlokomra hint egy apró puszit. A konyhába megy én pedig remegõ lábakkal állok ott és szinte már arra várnék, hogy összerogyjak, de helyette barátnõm örömmel teli hangját hallom.

-          Gyere fel a szobámba! – elege téve kérésének, felmegyek és próbálom össze szedni magam.

Rebeca szobájában szóba kerül a japán férfi érkezése, így el kell mesélnem neki mindent. Örül is, meg nem is, ugyanis, ha belemegyek, akkor négy évre hagyom itt. Ha viszont itt maradok, egy hatalmas lehetõséget dobok el magamtól. Ha úgy vesszük, kell még nekem idõ, hogy átgondoljam ezt a dolgot. Szeretnék menni, ugyanakkor mégsem. Barátnõm ágyára dõlök, aki ugyanúgy tesz. Egyszerre sóhajtunk fel, majd eszembe jut az a fiú, de ha rákérdezek, talán rájön, hogy én is ott voltam. Igaz, nem lenne benne semmi sem, de inkább magamban tartom a kérdésem.

-          Még nem mondtam, de van valaki, aki érdekel. – felé fordulok, ahogy õ is felém. – Igaz, hogy a napokban utasítottam vissza Tomy egyik haverját, de nem sokkal utána más is bevallotta, hogy érdeklem õt. – minden bizonnyal vele láttam. – Nos… nem tagadom, engem is érdekel, de nem tudom, hogy mit tegyek.

-          Miért nem beszélsz vele? Ismerd meg és kitudja, még a végén lesz egy komoly kapcsolatod! – rámosolygok, amit viszonoz.

-          De neked is kell valaki! Nem lennék teljesen boldog, ha egyedül kullognál mellettünk. Persze, ha összejövök vele. – elszomorodom, hiszen van valaki, aki érdekel, de nem beszélhetek róla. Legfõképpen, legjobb barátnõmnek. Bele sem merek gondolni, hogy mit tenne akkor. Hirtelen fogja meg egyik kezem. – Ne legyél lehangolt, különben megharagszom! – elnevetem magam.

-          Ne aggódj! Majd lesz valaki, ha a sors is úgy akarja! – ismét egymásra mosolygunk.

Beszélgetésünk alatt a hegedûrõl esik szó, a szerelem is újra szóba kerül, majd japánról is ejtünk pár szót, végül elalszunk mind a ketten.

Amikor kinyitom szemeimet, barátnõm alvó arcára pillantok, kicsit megsimogatom, majd felkelek és halkan hagyom magára. A falon lévõ órára pillantok, ami pontosan kilencet mutat. Eléggé elbeszélgettük az idõt, ráadásul el is aludtunk. Haza kell mennem, különben anyuék haragudni fognak. Nem is igazán tudom, hogy szóltam-e nekik, meddig leszek. Bár, ha Rebeca esik szóba, akkor nem nyugtalanok, hiszen tudják, hogy tisztességes lány. A cipõmet veszem magamra, amikor Darien megjelenik.

-          Hazavihetlek?

-          Örülnék neki! – õ is felveszi cipõjét. Egy papírra ír egy üzenetet és az autójához megyünk. Amint beülünk beindítja és elindulunk. – Jövõre, ha úgy akarom, akkor Japánba mehetek és tanulhatom ott a hegedülést. Viszont nem tudom, hogy érdemes lenne-e elmenni. Illetve… - rá nézek, amit viszonoz, de mivel vezet, így ez nem tart sokáig, így az utat nézem. – nem tudom, hogy hol élhetnék ott, ráadásul még a nyelvet sem beszélem.

-          Õsszel kezdõdik a tanév, nem? – a japánoknál ez nem másképp van?

-          Még nem tudom, hiszen idõt kértem, így Mashida-san még nem mondott semmit.

-          Azért kérdezem, mert akkor kell visszamennem. – rögtön rájövök, hogy mit akar, de inkább õ mondja ki. – Amennyiben a szüleid beleegyeznek és szeretnél ott tanulni, lakhatsz ott, ahol én is. Persze ez attól függ, hogy az iskola hol van.

-          Nem bánnád? – reményekkel teli szemekkel nézek rá, nem is gondolva semmire. Csak megrázza a fejét, közben a piros lámpánál megáll. Lágy tekintettel néz rám, amitõl az a jól esõ és már-már hiányzó forróság járja át a testem. A lámpára figyel, viszont én továbbra is õt nézem. – Jó lenne, de egyelõre gondolkodom még. Négy évrõl van szó és az nem kevés idõ. Ráadásul itt hagyni a legjobb barátnõmet… - de négy évig veled lenni… Körbenézek és szomorúan jövök rá, hogy közel vagyunk a házamhoz, de meglep, hogy tudja, hogy merre kell menni.

-          Rebeca mondta el a pontos utat. – anélkül válaszol, hogy rákérdeztem volna, mintha a fejembe látna.

-          Értem. Akkor szinte az egész életemet elmesélte. – elnevetem magam, közben fejemet a fejtámasznak döntöm. Mikor az autó megáll, egymásra nézünk. – Köszönöm, hogy elhoztál! – a biztonsági övet kicsatolom, de mielõtt kiszállhatnék, megfogja a felé esõ kezem és magához húz, majd megcsókol, de már hosszabban. Bátortalanul viszonzom, de tisztán érzem, hogy hozzám igazodik és gyengéden csókol, amibe beleremegek. Végül én távolodom el, persze lassan. Kipirult arccal nézek rá, de szerintem a sötétben nem látja. – Most megyek!

-          Szia! – elenged én pedig kiszállok.

Az ajtó elõtt megállok és integetek neki, õ pedig elhajt. Veszek pár mély levegõt, ami ebben a kellemesen hideg levegõben jól esik, végül belépek a lakásba. Az elsõ dolog, ami eszembe jut, hogy fürödnöm kell. Aztán anyuékkal beszélek a japán utazásról, pontosabban iskoláról. És aludni. Pihennem kell, egy ilyen nap után mindenképp.

-          Hegedülni szeretsz, igaz? – kérdése meglep, és már arra gondolnék, hogy kutakodott utánam, de ez butaság, hiszen barátnõm árulkodott rólam.

-          Rebeca ezt is elmondta?

-          Persze, szinte mindent elmondott rólad, amit meg nem, azt holnap fogja. – na igen, ha egyszer elkezd beszélni, nem hagyja abba. Legalábbis egy jó darabig

Ahogy elkészül a tea, teszek bele némi cukrot és helyet foglalok az asztalnál, persze enyhe pírrel arcomon. Képzelem, mennyire festhetek bután. De mégis ki ne jönne zavarba ilyenkor? Persze Rebeca egyik tulajdonsága, hogy szeret túlozni, fõleg, ha rólam van szó. Túlságosan is szeret és jónak tart ahhoz, hogy olyan dolgokat mondjon, melyekkel a magasba emel.

-          Azért ne tessék mindent elhinni neki, szeret túlozni rólam.

-          Na! Tegezz nyugodtan. – ahogy megérinti kezem, kissé ledermedek. Persze nem csak tette lep meg, hanem az is, amit mond. Rámosolygok.

Észre sem veszem, hogy mennyire telik az idõ, miközben beszélgetünk egymással. Jó társaságban telik az idõ, ahogy szokták mondani. Ilyen társaságban talán száguld is, nem tudom. Telefonom csörgése kissé meglep. Anyukám hív, így fel kell vegyem. Ahogy beleszólok, rögtön bocsánatot kér, hiszen azt hiszi, hogy randin vagyok. Miközben anyukámmal beszélek, ránézek, de gyorsan fordulok el és kicsit messzebb megyek. Haza kell menjek, amit nem igazán szeretnék, de nem maradhatok itt ilyen hosszú ideig. Igent mondok és elköszönünk egymástól. Visszamegyek a konyhába.

-          Haza kell mennem, de majd még biztos látjuk egymást.

-          Hazavigyelek? Elég késõ van már. Bocsánat, hogy eddig raboltam az idõdet. – ahogy ajka érinti kezemet, elfog a melegség, mosolya csak hab a tortán, persze igyekszem nem mutatni az érzéseimet.

-          N… nem köszönöm, busszal megyek és nem, nem raboltad az idõmet. Jól éreztem magamat. – õszintén mosolygok rá, ahogy barátnõmre szoktam, amikor igazán boldog vagyok. Rebeca egyik pulcsiját adja rám, ami elég meleg és kinyitja az ajtót.

-          A kapuig sem kísérjelek ki?

-          De! Azt elfogadnám, köszönöm. – kisétálunk és elköszönök tõle, ahogy õ is tõlem. A buszmegállóhoz érve, rögtön meg is érkezik a jármû, amire mire felszállnék, még integetek neki és felszállok.

Le kell ülnöm, mert kissé remegnek a lábaim. Mit mûveltünk? Remélem, nem érti félre a szándékaimat, bár… nem tagadhatom, tetszik. És talán én is… Kissé megrázom fejem. Nem gondolhatok ilyesmire! A legjobb barátnõm apja tabu!

Ahogy hazaérek anya fogad nagy mosollyal. Sejtem, hogy mire gondol, de nem mondok neki semmit, csak a szobámba megyek, ahol egy nagy sóhajtással ülök le ágyamra. Leveszem a pulcsit, összehajtom és elteszem a szekrénybe. Telefonom csengeni kezd. Rebeca írt. Szombaton szeretne elmenni vacsorázni, ahol Darien is ott lenne. Engem is ott akar látni. Belemenjek? Úgy döntök, hogy nem válaszolok, majd holnap. Addig átgondolom. A fürdõbe megyek, hogy tisztán feküdjek ágyamba. Ahogy ott végzek, már csak az alvás gondolata motoszkál bennem, így bebújok és hamar sikerül álomba szenderülnöm.

Ahogy szemeim kinyílnak, anya az elsõ, akit észreveszek. Lágy mosolya mindig jó kedvre derít. Azért jött, hogy felkeltsen, ráadásul barátnõm a konyhában vár, ami meglep. Gyorsan szedem össze magam és megyek hozzá. Egy öleléssel üdvözöl és leül a konyha asztalhoz. Anyával elkezdenek beszélgetni és kitérnek a tegnapi napomra is. Randim volt, vagyis csak anya hiszi ezt, de Rebeca tudja, hogy ez nem igaz, így csak nagyokat vigyorog. Mikor anya magunkra hagy kicsit, rögtön felém fordul, hiszen egymás mellett ülünk.

-          Benne vagy a szombatban? – tudtam, hogy ezt fogja mondani. Kissé elmélázok. Belemenjek? Mi lesz, ha olyasmi történik, mint tegnap? Rebeca elõtt nem tehetek ilyet. – Ne mondj nemet!

-          Nos… rendben! – ismét átölel, amit viszonzok. Csak ne tegyünk semmi félreérthetõ dolgot!

Az iskolába érve Rebeca elköszön, mivel nem azonos osztályban vagyunk. Kissé sajnálom ezt, de mégsem vagyunk összeragasztva. Leülök helyemre, miközben a többiek lassan lépnek befelé. Ahogy a tanár is megérkezik, elkezdõdik az óra. Az ablak mellett, majdnem leghátul ülök. Azért jó itt, mert nem mindig veszik észre, ha az ablakon nézek kifelé. Ha ezt teszem, akkor gondolkodom. Jól emlékszem, hogy nemrég a szakításomon agyaltam. Azóta eltelt némi idõ. Nem is igazán tudom, hogy bánom-e, hogy véget ért az a kapcsolatom. Talán nem is baj, hogy úgy alakultak a dolgok. Alig észrevehetõen elmosolyodom és a tanárra figyelek.

-          Kitaláltam, hogy hova menjünk szombaton. – a szünetben Rebeca rögtön letámadott. – A házatok közelében van egy igazán hangulatos étterem, biztos jártál már ott.

-          Az nem japán? – kérdezem meglepetten. Azt hiszem, jártam már ott.

-          De igen. Ugye megfelel? – bólintok. – Apa már tud róla és mivel Japánban járt, így könnyen belement.

-          De nem fogok zavarni? Úgy értem… - rögtön félbeszakít, enyhe dühvel hangjában.

-          Ilyen eszedbe se jusson! A legjobb barátnõmet nem akarom elhanyagolni! – amint megenyhül, egymásra nevetünk. Hirtelen veszem észre õt, és õ is meglát. Tekintetünk csak egy pillanat erejéig találkozik, majd a vele szemben álló lányt átöleli. – Ne bánkódj miatta! Tomy egy idióta! – arcon csípem, amire rögtön magához kap.

-          Ne aggódj! Már nem érdekel!

A szívem eléggé hevesen ver mellkasomban, de nem csoda, hiszen szombat van már és én itt vagyok a Japán étteremben és rájuk várok. Rebeca megmondta, hogy öltözzek fel elfogadhatóan, így azt a ruhát vettem magamra, amit pár nappal ezelõtt akartam volna. Ideális… legalábbis gondolom. Egy kardigánt azért magamra vettem, hogy mégse tûnjek feltûnõnek. A hajamat leengedve hagytam, ráadásul anya sem akart most semmit sem tenni vele. Az ajtóval szemben lévõ asztalhoz ültem le. Maga a hely olyan, mint egy japán lakás. Ugyanúgy tolni kell az ajtókat, japán írásjelek vannak a falakon, valamint különbözõ japán ételek képei díszelegnek egyes lámpák mellett. A színvilága az étteremnek a fekete és piros kettõse, ami igazán két összeillõ szín. Az ajtó kinyílik és Rebeca lép be elõször, utána az apja, aki hamar észrevesz. Az asztalhoz érnek én pedig felállok, köszönésképpen, illetve hangosan is ezt teszem. Mindegyikünk helyet foglal. Rebeca pedig kifejezi örömét, hogy mindhárman itt vagyunk. Kissé feszélyezetten érzem magam és bevallom, elmennék most, de azzal megsérteném barátnõmet, amit a legkevésbé sem szeretnék. Az asztal alá helyezem kezeimet, így nem veszik észre, hogy magamba csípek. Általában ezt teszem akkor, ha észhez akarom magam téríteni. Most is használ, így mosolyogni kezdek.

A pincér lép asztalunkhoz és étlapot ad kezeinkbe. Gondolkodás nélkül választom a mizo levest és curryt másodiknak. Szeretem az étel különlegességeket és a japán konyha tele van érdekes ételekkel. Igaz, a szüleim nem rajonganak ezért. Rebeca rólam kezd el mesélni, amit csak nevetéssel hallgatok végig, persze nem bugyuta módon teszem ezt és nem is egyfolytában.

-          Meg kell hallgatnod, amikor hegedül! Elképesztõen jól játszik rajta! – mielõtt válaszolhatnék, megkapjuk az ételeinket és lassan neki is látunk.

-          Azért ne túlozz, vannak nálam sokkal jobbak. – hümmög, majd apjára tekint. Sejtem, hogy mit tervez. – Szívesen játszom, ha te is szeretnéd! – mondandómat nem barátnõmnek szánom, bár Darien helyett õ válaszol.

-          Természetesen! – apjára nézek, aki viszonozza tekintetem. Ugyanazt a forróságot érzem, mint amikor puszit nyomott kezemre. Gyorsan nézek másfelé, közben mély levegõt veszek. Miért pont az apjának kell lennie? Miért nem lehet a testvére? Levesemre nézek és tudom, hogy az étvágyam már elment. – Most ki kell mennem a mosdóba! Rögtön jövök. – Rebeca kettesben hagy minket. Félve nézek szemeibe, miközben a szívem ismét gyors ütemben kezd el dobogni.

-          Örömömre szolgálna, ha játszanál a hegedûdön! – mosolyra húzom szám.

-          Szívesen játszom neked. – ahogy ezt kimondom, rögtön eszembe jut, hogy ez félreérthetõ is lehet. – Úgy értem… ha nem zavarlak ilyenekkel. – nem éppen ezt akartam mondani.

-          Nem zavarsz, ne aggódj emiatt! – egyik keze az asztalon pihen, amit megérintek. Magam sem tudom, hogy miért. Viszont ahogy meghallom barátnõm hangját, el is húzom. Csak reménykedni tudok benne, hogy nem vette észre.

Ahogy beérek szobámba, az ajtónak dõlök és lassan csúszok le, így a földön ülve helyezkedem el. Mégis mit csinálok? Mi volt az a kéz érintés? Rebeca viselkedésébõl ítélve, semmit sem vett észre, még azt sem, hogy hogyan viselkedtem utána. Ennek kifejezetten örülök. Belegondolni sem merek abba, hogy mit gondolna arról, amit mûvelek. Nem akarom elveszíteni õt… Arcomhoz nyúlok, ugyanis melegség borítja be. Sírok… Anya kopogása miatt megdermedek és felállok. Gyorsan törlöm meg arcom és kinyitom az ajtót. Szerencsémre csak közli velem, hogy apa megjött. Gyorsan öltözöm át itthoni ruhába és lemegyek hozzájuk. Öleléssel köszönök apunak, aki viszonozza. A kanapéra ülve elgondolkodom, hogy mit tennék, ha megtudnám, Rebeca kikezdene az apámmal. Hát nem repesnék az örömtõl, sõt! Eldõlök, így apa térdén helyezem el fejem, aki megsimogatja arcom. Ez jól esik. Ránézek és úgy érzem, hogy mosolyognom kell, amit viszonoz. Szeretem õt, nagyon is, persze anyámat is, hiszen mégis csak a szüleim. Hirtelen ülök fel. Írnom kell a naplómba!

„Furcsa érzéseim vannak. Persze szerelmes nem vagyok, hiszen az nem lehetséges egyik percrõl a másikra. Õ nem olyan, mint Tomy. Õ más. Közelebb szeretnék hozzá kerülni, de… ez lehetetlen. A legjobb barátnõm apja… tabu!”

A naplómat lecsukom és le is lakatolom. Nem lenne jó, ha bárki meglátná, ami bele került. Lehunyva szemeimet, sóhajtok egyet és elhatározom magam, hogy lefürdöm. Gyorsan megyek be, megengedem a csapot, némi tusfürdõt nyomok bele és leöltözöm. Beülök, bár még nincs tele vízzel, de szükségem van arra, hogy forróságot érezzek, amit most a víz tud nyújtani számomra. Kopogás szakítja félbe lassan kezdõdõ nyugalmamat, majd nyílik az ajtó, anya lép be hozzám.

-          Rebeca hívott, azt mondta, hogy holnap menj át hozzájuk. Az apja hozott ajándékot, amit õ már megkapott. – ajándékot? Nekem? – Azt is mondta, hogy örülni fogsz neki.

-          Köszönöm, hogy szóltál! Akkor holnap. – anya rám mosolyog és magamra hagy. Minden bizonnyal akkor vehette, amikor még nem is találkoztunk. Rendes tõle, de akkor is… Úgy érzem, túl sokat agyalok. Egyszerûbb lenne, ha csak önmagamat adnám. Elzárom a csapot és hátradõlök. Szemeimet lehunyom és élvezem a csendet, ami körbevesz. Hirtelen jut eszembe, hogy vihetném a hegedûmet is, hiszen ígértem, hogy játszani fogok. A legalkalmasabb idõ lesz erre. Azt hiszem, Paganini egyik darabja tökéletes választás lesz.

Apa úgy döntött, hogy társasjátékozni akar, így mind a hárman az elõszobában helyezzük el magunkat. Ki nevet a végén? Gyerekkoromban mutatták meg elõször és általában mindig én gyõztem benne. Szeretem, ha együtt vagyunk, így biztosan tudom, hogy sokat fogunk nevetni, ahogy mindig. Apa kezd és rögtön hatost dob a kockával, ismételt dobása már csak egy lépést adott neki. Utána anya következik, viszont nem jár sikerrel, így én jövök, de én sem megyek többre, mint anya.

Elég hamar eltelt a tegnap este, és igen jó is volt a szüleimmel játszani, viszont… most a barátnõm háza elõtt állok és várom, hogy ajtót nyisson. Hegedûmmel együtt jöttem és a fejemben lejátszom a dallamot, miközben a kotta sorai vannak elõttem, persze csak gondolati szinten. Az ajtó kinyílik és Rebeca ujjongva fogad majd rögtön behúz maga után. Darien is megjelenik, így udvariasan köszönök, amit viszonoz. Hangszeremet a falnak támasztom, természetesen a tokjában van, hiszen nem szeretném, ha bármi baja esne. Túl drága ahhoz, hogy könnyelmûen bánjak vele. Még apámtól kaptam, ezért is fontos a szívemnek.

-          Anya mondta, hogy ajándékról van szó, ezért kérted, hogy jöjjek. – mondom barátnõmre nézve. – És persze eszembe jutott, hogy akkor játszhatnék is.

-          Annak nagyon örülnék! – Rebeca megragadja egyik kezem és a nappaliba húz, ahol leültet. – Apa! Készülj fel, mert nagyon szép elõadásban lesz részed!

-          Elõbb átadnám a meglepetésemet! – kissé feszengek, hiszen nem tartom túl jó ötletnek ezt az ajándékozást, de nem vagyok bunkó, így természetesen el fogom fogadni.

„A szerelem utáni fájdalom a legrosszabb, de túl vagyok rajta, és ez az, ami számít. Nem volt hosszú életû a kapcsolatunk, ami talán nem akkora baj. Legalább nem követtem el semmiféle hibát. A jövõmet akarom szem elõtt tartani. A jövõmet, amelyben nem szerepel a múltam és egyetlen egy hibám sem, amit átéltem.”

Egy újabb bejegyzés a naplómba, ami már a sokadik, mióta megvan. Még apámtól kaptam ajándékba, a szülinapomra. Akkor voltam 10 éves. Az elsõ bejegyzések a hegedûrõl szóltak, amit még a mai napig is szeretek. Tegnap játszottam rajta, bár egy jó darabig nem fogom elõvenni. Nem azért, mert nem akarom, sokkal inkább azért, mert nem lesz idõm rá. A tanulmányaimra szeretnék figyelni, ugyanis lassan befejezem a középiskolát, ami számomra igen fontos, hiszen a jövõmet határozom meg vele. Bár egy félév még hátra van, ami nem rövid idõ, de biztos vagyok benne, hogy hamar el fog telni.

Anyám kopog az ajtómon, de nem õ nyit be, hanem barátnõm. Rebeca az egyetlen olyan személy, akinek bármit elmondok és teljesen megbízom benne. Szerencsére õ is ugyanígy van velem. Ahogy belép, helyet foglal az egyik székemen. Én az ágyamon ülök. Valahogy olyan érzésem van, hogy nyomasztja valami, de nem kérdezek rá, hagyom, hogy õ mondja ki. Középiskolában találkoztunk elõször, õ volt az, aki leszólított és nem sokkal utána, igazán jó barátokká váltunk.

-          Szeretnék kérni valamit! – egy lágy mosollyal nézek rá és várom, hogy folytassa. – Az apám hazautazik a holnapi nap, de nem tudok elé menni, bár nagyon szeretne engem ott látni.

-          Azt szeretnéd, ha elmennék én helyetted? – aggodalmasan bólint. Egy kissé elgondolkodom. Még egy alkalommal sem láttam az apját, illetve õ se engem. Ha én várom õt, mennyire lesz lehangolt? – Nos…

-          Kérlek, Melissa! Hidd el, hogy én mennék, de nem érek rá! Aznap semmiképp. – elfordítom arcomat és egy képre nézek, amin a szüleimmel vagyok. Vajon fordított esetben én is kérnék ilyet? A legjobb barátnõmrõl van szó, nem kellene hezitálnom! Leveszem a képrõl tekintetem és ránézek Rebeca arcára, aki még mindig aggodalmasan figyel.

-          Jól van! Kimegyek elé! De most mesélj el mindent, amit érdemes lenne tudnom! – egy nagy mosollyal reagál, és lassan mesélésbe kezd.

Rebeca nem sok mindent mesélt, de amit tudnom kell, azokat elmondta. Az apja 35 éves, a neve Darien. Még mindig azt gondolom, hogy igen különleges neve van. Ahogy barátnõm állította, igazán jóképû, de úgy vélem, hogy azért mondja, mert az apjáról van szó. Én is ugyanígy vélekedem a sajátomról. Visszatérve az övére, üzletemberként dolgozik, így eléggé fontos személy. Jótékonykodni is szokott, ami igazán szép gesztus. Nem tagadom, már várom, hogy megismerhessem, bár kicsit félek, hiszen mégis egy idegenrõl van szó, még akkor is, ha tudom, hogy õ Rebeca apja.

Ahogy a telefonom ébreszt, rögtön felnyitom szemeimet. Kinyomom az értesítõt és nehezen, de kiszállok ágyamból. Ahogy minden reggel, úgy most is a fürdõbe megyek elõször. Ahogy ott végzek, ismét a szobámban vagyok és a ruháim között turkálok. Természetesen rend van, de nem igazán tudom, hogy mit is kellene felvennem. Ekkor jut eszembe, hogy van egy fehér ruhám, ami nem túl kirívó, de vajon érdemes lenne abban mennem? Kiveszem és megnézem, hiszen csak így tudom eldönteni. Ahogy felveszem, a tükör elé állok. Mindig is szerettem ezt a ruhát, így talán nem baj, ha ebben mutatkozom. Felsóhajtok, és buta gondolataim támadnak, így inkább mást veszek fel. Egy térdig érõ szoknya mellett döntök, ami fehér színben pompázik és bal oldalán szürkés virágminta van. Ehhez egy laza, pántos fekete felsõt választok, aminek vége csipkés és testhez simuló. Ismét megnézem magam és ez már jobban tetszik. Ha a ruhámban megyek, nem is tudom… nem randira készülök… Arcomba csípek, hiszen a randi gondolata miatt kissé elpirultam. Csak a legjobb barátnõm apjával fogok találkozni. Fogadom õt, mivel Rebeca nem ér rá. Kicsit elbeszélgetünk, amíg a házukhoz nem érünk és ennyi. Semmi több! De ha ezt tudom, akkor miért érzem magam furcsán?

A telefonom csipog. Üzenetem jött, méghozzá barátnõmtõl. Egy képet küldött, amin az apja van, illetve mellé egy rövidebb mondatot.

„Így nem kell aggódnod, hogy kit is kell várnod. :) És köszönöm!”

Az ágyamra huppanok és megnézem a képet. Mennyire hasonlítanak egymásra, de ez nem meglepõ, hiszen apa és lánya. Elmosolyodom és megnézem mennyi az idõ. Lassan 9 óra, így el kellene indulnom. Ahogy szobámból kilépek, anya igyekszik a fürdõszobába, de megáll, amikor meglát és nagy mosolyra húzza a száját.

-          Csak nem randira készülsz kicsim? – meglepõdöm, így reagálni sem tudok. – Viszont a hajaddal kezdened kellene valamit! – megragadja kezem és visszahúz szobámba. Egy rövid idõre hagy magamra, hogy fésûvel és néhány csattal térjen vissza. – Csinálok neked egy szép frizurát!

-          Nem kell! – ellenkezni nem tudok, így hagyom, hogy tegye, amit szeretne. Nem mondom el neki, hogy pontosan kivel is találkozom, hiszen akkor nem így reagálna. Az ígéretemet meg nem szeretném semmivé tenni.

-          Mond csak, milyen fiúval is találkozol? – kicsit hevesebb lesz a szívverésem. Mégis mit mondjak? Nem szeretek hazudni, pláne nem a szüleimnek. Valamit mégis ki kell nyögnöm.

-          Nem ismered, így nem tudok róla mit mondani. – nos, ez nem is hazugság. Ahogy anya a hajam csinálja, halkan dúdol valamit, aminek hála, elmosolyodom. Az utolsó csat után szembe áll velem és elégedett arcot vág.

-          Annyira büszke vagyok rád! – kérdõn nézek rá. – Nem csak hogy okos vagy, hanem szép is! Biztos vagyok benne, hogy nem csak én gondolom így.

-          Ne hozz zavarba! – elneveti magát, ahogy én is. Felállok és ismét az órát nézem. 9:15… Mennem kell, különben nem érek oda. – Majd jövök!

Egy puszit adok anyám arcára és cipõmet felhúzva indulok el. A házunkhoz közeli buszmegállóban várakozom. Szerencsére csak pár percet kell álldogálnom. A busz ajtajai kinyílnak, én pedig az elsõnél szállok fel. Nem ülök le, hiszen nem kell sok megállót mennem. Az út alatt anya szavai járnak a fejemben. Mit mondott volna akkor, ha a fehér ruhámban indulok el? Jó döntés volt átöltözni, még a végén egy teljes félreértésbe keveredtem volna. Ahogy egyre közelebb érek a reptérhez, egyre jobban izgulok és félek is. Kissé az ajkamba harapok és érzem, enyhén melegem is van. Egy mély levegõt veszek, hogy lenyugtassam magam. Nem igazán jön össze.

Telefonomat a kezemben tartom, bár a képet nem felejtettem el, amin Rebeca apja szerepel. Tudom, hogy kit kell keressek, csupán figyelnem kell, hiszen rengeteg ember igyekszik egyik helyrõl a másikra. Most jut eszembe, vajon Darien tudja, hogy ki várja õt? Minden bizonnyal igen. A hangosbemondóra nem figyelek, hiszen jól tudom, hogy lassan özönleni fognak az emberek, ugyanis egy gép most szállt le. Õ is rajta kell legyen. Egyre több ember vett körbe, így kapkodtam a szemem ide-oda, végül megpillantottam õt. Elindultam felé, de még nem vett észre, hiszen telefonált. Ahogy egyre közelebb értem, tekintetünk találkozott, amikor pedig megálltam elõtte, gyorsan elköszönt a telefon túloldalán lévõ személytõl és üdvözölt.

-          Szép napot! – a képen teljesen máshogy néz ki az ember, mint a való életben. – Te vagy a lányom legjobb barátnõje, ha nem tévedek.

-          Igen! Melissa Fellington vagyok! – kinyújtom bal kezem felé, amit viszonoz. Erõteljes a fogása, de mégis gyengéd. – Azért vagyok itt, mert…

-          A lányom nem ér rá, így téged küldött. Tudom! – kicsit meglepõdöm, de aztán elmosolyodom. – Mindenesetre, örülök, hogy ilyen szép kísérõt kaptam! – elengedjük egymás kezét, aminek örülök. Kissé zavarba hozott ezzel a kijelentéssel. – Jobb lenne innen távozni, már fáradt vagyok! – bólintok és egymás mellett kezdünk el sétálni. Félszemmel ránézek, amit remélem, hogy õ nem vesz észre. Elmélázom kicsit és tényleg jó döntés volt a részemrõl, hogy ebben az öltözékben jöttem. Nem áll szándékomban elcsábítani a legjobb barátnõm apját, még akkor sem, ha tetszik.

Kiérünk a reptérrõl, ahol fogunk egy taxit. Darien a cím elmondása után kényelembe helyezi magát, csak én érzem magam kényelmetlenül. A már jól ismert házakat és boltokat nézem, amikor telefoncsörgésre leszek figyelmes. Az övé szól, rögtön fel is veszi. Felé fordulok, de persze csak a fejemmel. Határozottnak tûnik, aki mindig tudja, hogy mit és hogyan kell csináljon. Alig észrevehetõen sóhajtok, amire pont rám néz. Más esetben elfordulnék, de most nem. Tisztán érzem, sõt mintha hallanám, ahogy szaporábban kezd verni a szívem. Ahogy a kocsi megáll, elfordulok és feltûnik, hogy a házuknál vagyunk. Darien még mindig beszél, így gondolom, hogy üzleti dologról van szó. Kifizeti az utat és kiszállunk az autóból, ami gyorsan el is hajt. A ház elõtt elköszön a másik személytõl és rám néz.

-          Lenne kedved meginni egy teát? – igazán kedves, de nem tudom, hogy helyes lenne-e? Bár nem akarok ilyen hamar hazaérni, hiszen anya azt hiszi, hogy randizom valakivel.

-          Ha nem baj… akkor igen! – kinyitja az ajtót és elõreenged, majd követve engem belép õ is, és bezárja maga után az ajtót. A konyhába invitál, ahol leülök, õ pedig nekiáll a teának. Ahogy õt figyelem elgondolkodom. Érdekelne, hogy miért is ért véget a kapcsolata Rebeca anyjával, de semmi közöm hozzá. Barátnõm sem mondott errõl egy szót sem.

-          A lányom sokat mesél rólad. – ezen mosolyognom kell. Nem lep meg, hiszen mindig ezt csinálja. Nem arról van szó, hogy Rebeca az égig magasztal, de sokaknak dicsér, illetve csak jókat mond rólam. Ez igazán jól tud esni. – Bevallom, nem bánom, hogy nem kellett egyedül eljönnöm idáig! Legalább társaságom van.

-          Engem sem zavar, hogy itt vagyok. – hirtelen állok fel és mellé lépek. – Segíthetek? – arra számítottam, hogy meglepõdik, de nem, teljesen természetesnek veszi a segítségemet. A kezembe nyomja az egyik bögrét, amibe vizet öntök, õ pedig egy tea filtert helyez bele. Teljesen természetesen mozgok mellette, akárcsak õ.