Mindegy is, inkább megetetem õket, majd felviszem a két dobozt a pincébõl, hogy átnézzük, mi van s mi nincs. Isabella felveti, hogy ki kéne húznunk, ami van, ahogy anyukája is csinálta, mire én ráöltöm a nyelvemet.

- Anya szerint ez gyerekes! – rikkantja rám mutatva, mire én elvigyorodom. Mellettünk Michelle öltögeti lelkese aprócska nyelvét Mr. Bajuszra, aki csak tûri eme inzultálást.

- Akkor helyben vagyok – közlöm vele. – Emellett kettõnk közül ki tud olvasni? – kérdezem, mire õ rám mutat. – Akkor ki nézi a listát? – Újra rám mutat. Remek, ezt tisztáztuk.

Neki is látunk, sok mindent akad a csodadobozokban, de akad olyan is, ami nem. Például színes ceruza, ami nincs még apróra hegyezve, benti fogkefe, meg igazából szinten minden a kisebb terminátornak, aki épp a nyuszinak magyarázza, hogy holnap már ovi lesz, egy alvás csak, ne izguljon. Miután felhívom a nagynénjüket, hogy most mit csináljak, honnan szerezzem be a dolgokat, közli velem, hogy a legtöbbet a közeli nagyobb szupermarketben fel lehet lelni, szóval kapjam össze a veterán golyóimat, öltöztessem fel a kicsiket, és indulás.

Mivel közel van a bolt, gyalog esünk neki az útnak. Közben eszembe jut, hogy anyám mekkora hõs, hogy két fiút is felnevelt. Oké, velem kisebb kudarcot könyvelhetett el, de na, kikupálódtam. Szerintem senki nem gondolta volna, hogy majd két kislányt fogok nevelni. Én se.

A boltba elkötök egy kocsit, majd a kisebbet beleültetem a gyerekülésbe. Szerencsére nem veszekednek rajta, így elég jól haladunk. Hoztam a listát is, így elég jól haladunk. Fogkefék, kell benti fésû, új hajgumik, cuki csattok, mûanyag pohár, színes ceruza, sõt, vagyok olyan bátor, hogy vízfestéket és színes gyurmát is készítek a kosárba. Kell még lap is, legalábbis otthonra tuti, hogy legyen mire firkálni, sõt, választhatnak egy-egy színezõt is maguknak. Koldussá fognak tenni, istenem, hamar kell egy új munka.

Ha már itt vagyunk, megveszem a vacsorához valót is. A lurkók színeznek majd, én meg fõzök valami finomat. Igen, ez jó lesz. Az majd kikapcsol. Kezdem érteni anyám miért lógott annyit a konyhában három férfival a háta mögött.

A gondolataim s a hús szavatosságának nézése közben tényleg csak pár pillanatra nem nézek rá a nagyobbik lányra, azonban mikor észbe kapok, már nincs sehol se. A szívem megáll, szinte érzem, ahogy az izmok elernyednek… eltûnt. Isabella eltûnt.

- Michelle, hol van a nõvéred? – nézek a kicsire, aki elintézi az egészet egy vállrándítással. – Isabella! – szólok hangosan. – Ugye nem most bújócskázol? Bambi! – fordulok körbe, de nem látom sehol se. Visszasietek a kocsihoz, ami csak pár lépés, majd elkezdem tolni. A szívem eközben már életre kelt, s oly hevesen pumpálja a vért a testembe, szinte száguldoznak a vörös vérsejtek ereimben.

- Bella! Elnézést, ne haragudjon – szólok oda egy nõnek – nem látott egy ekkora, vörös hajú, barna szemû kislányt? Körülbelül ekkora és… Nem? Köszönöm azért.  – Tovább tolom a kocsit, vele együtt a kisebb leányzót, aki nagy zöldes-kék szemeivel a környezetét figyeli. Nem kérdez, felfogta, hogy nincsen a nagybátyja túl rózsás hangulatban se helyzetben. Néha a világosabb barna tincseit piszkálja, máskor meg a nyusziját ölelgeti.

- Elnézést, ne haragudjon… - szólok oda újra s újra, de mindenki csak rázza a fejét. Ezt nem hiszem el! Ugye nem rabolták el? Ugye nem? Nem voltam akkora szerencsétlen barom, hogy még ezt is összehozzam? Nem elég, hogy Charles elment, most… most õ is… nem! Csak eltévedt. Csak eltévedt!

- Miles – hallom meg a nevemet, legalábbis én rögtön a hang irányába kapom fejemet. Eláll a lélegzetem is, mikor meglátom a férfi kezében a kis Bambit, aki szipogva, rémülten pislog felém. Nekem se kell más, szinte futok feléjük.

- Soha többé ne tedd ezt velem – szalad ki a számon rögtön, míg átveszem, majd ahogy nálam van, gyengéden magamhoz ölelem. – Annyira megijesztettél – susogom neki, míg fejecskéjét a nyakamhoz szorítja.

- Sa-sajnálom – pityergi, mire kicsit szorosabbra fonom körülötte kezeimet. A szívem. Ki fognak csinálni. Addig is ölelem, majd ráérek késõbb belehalni az aggodalomba. Kicsit rázom is, hogy megnyugodjon, majd mikor a hüppögése alább hagy, lerakom a földre, majd lehajolok hozzá.

- Ígérd meg, hogy többé nem tûnsz el szó nélkül – közlöm vele, mire õ bólint egy aprót, s felmutatja, hogy mit szorongatott addig olyan kétségbeesetten. – Marcipángolyók? – pislogok a csomagolásra elsõnek értetlenül, de aztán a felismerés úgy hasít belem, mint egy villám. – Charles kedvence… – sóhajtom. Már mindent értek, kis buta! – Bambi, miért nem mondtad, hogy szeretnéd? Megvettem volna – szólok hozzá.

- Sajnálom, Milo bácsi – motyorássza orra alatt, mire én kedveskedve beleborzolok vörös, leengedett tincseibe. Most már van idõm s erõm arra, hogy megnézzem ki is találta meg õt. Kicsit meglepõdöm, hogy pont az óvó bácsi – hu, milyen véleménnyel lehet most rólam -, de nem is bánom. Nem ismeretlen, s biztos jól kezelte a helyzetet. Jobban, mint én.

- Köszönöm – nézek Danielre. - Azt tedd a kosárba – fordulok Bambihoz, aki rögvest a kocsi mellett terem.

- Semmiség – szólal meg Daniel is. – Minden rendben? – érdeklõdik, míg a kicsik felé bök fejével. Legszívesebben rávágnám, hogy ja, velük igen, de én este tuti nem alszom. Nincs bunkózás Miles de Jong, csak mert nem vagy apának való.

- Persze, csak… még sosem veszítettem el egyiküket sem. Jobban féltem, mint a csatatéren – vallom be egy zavart nevetéssel kísérve. Ott se vert úgy ki a víz, mint most…

- Katona voltál? – kérdez rá érdeklõdve, míg utunkat folytatjuk a két kislányhoz. Elsõnek bólintok, de azért kiegészítem a dolgot.

- Tûzszerész – ejtem ki számon a szót, amitõl rögtön jobb kedvem támad. Na, ki tudja mi van a madzagok elvágásával, s mibõl mennyi kell? Én. Azonban annak annyi, helyette van két unokahúgom, akiknek hála tuti hamar fogok õszülni. No nem baj, ez ezzel jár, ugye? Gyors puszit nyomok Michelle fejére, majd megfogom Bambi kezét.

Soha nem fogom a kezüket elengedni. Soha. Majd ha tizenkettõ évesek lesznek, csak akkor. Sõt, ha lehet inkább tizennégy. Igen, ez kielégítõ életkor arra, hogy ne fogjam már a kezüket. Addig is szigorúan belém kell csimpaszkodniuk, különben nincs se mese, se esti éneklés, se kívánságkosár, hogy mi legyen a vacsora.

- Én… - hallom meg magam mögül az óvó bácsi hangját, ami kizökkent a gondolkodásból, így hátra nézek rá, mit szeretne.– Örülök, hogy találkoztunk, még ha nem is túl jó körülmények között. – Aha, sejtem. Leírtál mindennek, ugye? Jogosan, teszem hozzá.

- Igazán sokat segítettél, tartozom eggyel – köszönöm meg újra neki, majd folytatnám is, hogy innentõl jobban odafigyelek rájuk, s azért se akadok ki, ha Prücsök rám nyit pisilés közben, de pont õ megakadályoz ebben.

- Dan bácsi – látja meg a férfit, s rögvest a nyuszijával vonja magára a figyelmet.

- Szerbusz, Picúr – küld felé a srác egy széles mosolyt. Biztos ezzel kenyerezi le a lurkókat, meg a morcos anyukákat… meg majd engem is, attól tartok.

- Vettünk színes ceruzát – csacsogja Michelle.  – Majd rajzolok neked is valami szépet, Dan bácsi – jelenti ki, majd lenéz Bambira, hogy megvitassák ki-mit fog rajzolni.

- Hiányzott néhány dolog a listáról – kezdek bele, miért is vagyunk itt. – Gondoltam, még lefekvés elõtt bevásárolunk – teszem hozzá. Nos, legközelebb nem így fogok tenni.

- Nem lett volna olyan sürgõs – jegyzi meg, mire én majdnem felhorkantok… szóval inkább legyintek egyet, hogy hagyjuk.– Ti is errefelé laktok? – tereli át a témát másra, míg a sok lányos dolgot elkezdem a szalagra pakolni.

- Néhány utcára innen. Te is? – érdeklõdöm, míg felváltva a kicsiket s a kosár tartalmát figyelem, hogy mit-hova rakjak.

- Igen, a Saint Williams utcában – feleli, mire az ismerõs névre felkapom a fejemet.

- Nem mondod? – kérdezem széles mosollyal. – Mi is.

- Tényleg? Csak nem a 33-asban? – Hihetetlen, hogy beletrafált! Bár lehet látta a költöztetõ autót valamelyik nap.

- De, pontosan – felelem, míg arrébb tolom a kocsit, hogy a lehúzott dolgokat visszapakolhassam. Hoztam elég zacskót? Tuti nem…

- Akkor bemutatom az egyik szembe szomszédotokat – mosolyog rám.

Nem tudom mit kéne most éreznem, ami helyes is lenne. Elsõnek is, itt vagyok én, totál analfabétakánt a gyereknevelésbõl, õ pedig penge belõle. Tuti össze fogunk még pluszba futni, s tuti lesznek olyan helyzetek, mikor kiröhög. Én is ezt tenném. Aztán, ott van a tény, hogy örülök, mert hát, ki ért jobban a kölkökhöz, mint az, aki naponta foglalkozik velük? Bár azt hiszem, ha a lányok majd pubertás kor elõtt állnak, Amber fogja nekik elmagyarázni, mi jön. Nem én.

- Dan bácsi a szomszédunk? – szólal meg végül Isabella, míg töretlenül a bevásárlókocsiba kapaszkodik.

- Igen, mondhatjuk úgy is – feleli helyettem az említett mosolyogva.

- Mi az a szomszéd, Milo? – kérdezi tõlem a kislány.

- Az, aki a mellettünk, elõttünk, mögöttünk, felettünk vagy alattunk lévõ házban lakik – sorolom el neki.

- Oh! Dan bácsi melyik?

- Az elõttetek lévõ szomszéd – feleli helyettem mosolyogva az említett.

- Aztán nem átlógni hozzá – szúrom oda Prücsöknek, míg a lehúzott dolgokat pakolom a kocsiba. Majd errébb állunk s akkor belepakolom a szatyorba, nem akarom feltartani a sort. Bambi nem engedi el a nadrágomat, míg Prücsök lelkesen csacsog a plüssével. A szívem már megnyugodott, hogy meglett a leányzó, de félek, hogy ez nem az elsõ ilyen alkalom. Fõleg, hogy a kisebbik sokkal szeleburdibb, mint a nagyobbik… Végem lesz, mire felnevelem õket. Õsz leszek.

- Mindent elpakoltam, gyere – veszem ki Prücsköt a kocsiból, majd rakom le. – Fogjátok meg egymás kezét.

- Figyelek rájuk, míg elpakolsz – áll mellénk Daniel, mire én biccentek egy aprót, s a zacskókba pakolni kezdek gyorsan. A kicsik úgy tûnik megnyugodnak a srác mellett, ami egyszerre lep meg s nyûgöz le. Hihetetlen még mindig, hogy férfiak is lehetnek törpe felügyelõk.

Miután elpakolok, a kisebbiket felveszem a nyakamba, mert már laposakat pislog, s tuti az út közepén jut majd eszébe, hogy vegyem fel. Bellának a lábán kell jönnie, de õ már eléggé nagy ahhoz, hogy kibírja. Megfogom a kezét, de a szokásosnál sokkal csendesebb most. Meg kell majd beszélnünk ezt az eltûnõs dolgot, mert úgy tûnik, hogy nyomja a kis lelkét.

- Mivel úgyis szembe szomszédunk vagyunk, mehetnénk együtt – vetem fel az ötletet a mellettünk ácsingózó Danielnek, aki láthatóan megörül a felajánlásnak.

- Rendben van – biccent egy aprót, majd neki is vágunk az útnak. Inkább a lányokhoz beszél, akik kissé álmosan bár, de megtört lelkesedés nélkül válaszolgatnak. Ha úgy adódik én is közbeszólok, mint például, hogy mikor költöztünk ide, meg honnan. Másra nem tér ki, pedig látom rajta, hogy sejt valamit. Nem is baj, hogy nem most érdeklõdik, túl nyûgös és lelki sérült vagyok Bambi elvesztése után, hogy közöljem, csak béna nagybácsi vagyok, akire két kétségbeesett s immár halott szülõk a gyerekeit bízták.

A ház elõtt elbúcsúzunk, majd mi hárman megindulunk új otthonunk felé, hogy aztán vízengedés után a két leányzó elmehessen fürödni, míg én kipakolom a dolgokat gyorsan. Nem hagyom õket magukra, maximum három percig, s szerencsére nem is történik semmi. Mégis, ahogy elnézem õket, ahogy habocskáznak és a mûanyag lovacskáikkal játszadoznak a vízben, felrémlik a gondolat, hogy ez lehetett volna máshogy is, ha Isabella nem kerül elõ.

Ezért is döntök úgy, hogy mikor lefektetem õket vacsora után, elkapom a grabancát, s elbeszélgetek vele arról, hogy az anyukája és az apukája nem arra nevelte, hogy az engem, az ijedõs s könnyen eltévedõ, béna nagybácsiját elhagyja. Kuncog rajta egy darabig, de utána kitörnek a könnyei, hogy ne haragudjak rá.

- Eszem ágában sem volt haragudni rád, Bambi. Csak nagyon megijesztettél tudod?

- Jobban, mint az ágy alatt lakó Mumus? – kérdezi szipogva, mire én bólintok egyet.

- Majdnem sírtam! Pedig a fiúk nem sírnak – teszem hozzá, mire én nyom egy puszit az arcomra.

- Pedig szerintem szabad nekik. Neked is szabad, Milo.

Nem felelek semmit, csak betakarom, majd nyomok még egy puszit a homlokára, miután letöröltem könnyeit egy zsebkendõvel. Résnyire nyitva hagyom az ajtót, majd elmegyek én is letusolni, hogy aztán a gondolataimba mélyedve készítsem össze reggelre a dolgokat. Tudom, ha elhalasztom, a korai sietségbe elfelejtenék egy csomó mindent.

Miután végzek, megengedek magamnak egy cigi szünetet az apró erkélyen, egy kis elérzékenyüléssel. A fiúk is sírhatnak, azt mondta. Remek. Azért remélem a sírási mutatóm le fog korlátozódni az érettségikre, diplomaosztókra, házasságukra és a leendõ gyermekeik születésére. Annyival kiegyezem, s még férfiasnak is mondom utána majd magamat.

× M ×

Mindig is utáltam korán kelni, s azt hiszem ez a katonaság alatt se változott. S immár, hogy ellustultam, csak rosszabbodott a helyzet. Csörög a telefon, levágom, s aludnék is tovább, ha nem mocorogna valaki a takaróm alatt. Pontosítok, valakik.

- Szerinted ez azt jelenti, hogy megyünk az oviba? – érdeklõdik a nagyobbik.

- Nem tudom.

- Miért nem mozog akkor?

- Nem tudom.

- Ugye nem késünk el? – erre morogva lököm le magamról a takarót, mire mindkettõ riadalmában felsikkant. Nagyot szusszanva ülök fel, majd nyújtózkodásom után hátranézek rájuk. Nagy szemekkel pislognak rám, még akkor is, mikor lecsúszok az ágyról, s elindulok készülõdni.

- Na, mire vártok? – nézek hátra rájuk, míg a farmert húzom fel magamra. – Öltözzetek!

- Anya adta mindig a ruhát – kezd bele Isabella. – S Michelle nem éri el a csapot a fürdõben!

Nagyot sóhajtva indulok hát segíteni nekik, hogy megmosakodjanak, megfésülködjenek, s hiába nyaggatnak, csurit nem tudok csinálni. Csak farmer van még mindig rajtam, megmosakodni se volt idõm, így készítek nekik reggelit, majd míg eszik, benézek a ruháik közé, hogy kiválasszak valamit.

Eddig nem volt gond. Úgy értem, mindegy volt, mi volt rajtuk, emellett Michelle mindig kikövetelte, neki mi kell. Isabellát nem nagyon érdekli, ami újabb gázos dolog. Végtére is, férfi vagyok, fogalmam sincs mihez mi megy. Farmerban és egyszínû pólóban fognak temetni. Oké, van katonai egyenruhám meg egy öltönyöm, amit a temetésre csináltattam, de nem akarom felvenni, maximum majd a törpék ballagásain. Nem az ovison, az túlzás.

Szóval nehezen, hisztivel és kiakadással fûszerezve bár, de sikerül felöltözniük. Én csak magamra kapom a ruhaoszlop elsõ darabjait, de annyira sietek, hogy el ne késsünk, hogy zoknit elfelejtek venni. Kocsi kulcs a zsebembe, két táska a kezemben, amiket a lányok is fognak, hogy el ne hagyjam õket a lépcsõházban lefelé menet a kis városi autónkhoz. Bepakolom õket a gyerekülésbe, becsatolás, beülök én is majd indulunk is. Persze berakom az egyik zenei válogatásomat, hogy legyen mit énekelnem a két izgatott apróságnak, grimaszolva a visszapillantó tükörbe. Ennek hála lelkesen toporognak az oldalamon a kis táskáikkal a hátukon az óvoda nyüzsgõ parkolójában, míg elõszedem a dolgaikat.

- Na, tudjátok merre az út, kezeket megfogni, aztán elõre – indulok meg utánuk, míg a táskáikat hozom. Õk pedig elég engedelmesek s ügyesek ahhoz, hogy elõttem tipegjenek. Az ajtót én nyitom nekik, meg megtartom az utánunk jövõ anyukának, majd becélozzuk a csoportot. Úgy tûnik ma délelõtt nem Daniel van, hanem a váltós óvó néni, akinek szépen bemutatkozunk, s segít a szekrény választásban is. A kicsik választhatnak jelet is, igaz kicsit sokáig tart, mert én valami könnyen rajzolhatót akarok, õk azonban ilyenre nem figyelnek. Nem hoztam magammal mindent, döbbenek rá pakolás közben, de talán nem is baj. Mivel a szövet dolgokra nem tudok hímezni – anyám maga alá petézne, ha tudnék – s a mûanyagokhoz is filc kell, gondolom majd hazafele beugrok a boltba s szerzek.

Épp beterelgetem õket a csoportba, mikor Isabella lábai a földbe gyökereznek, míg a húga már a játékokat veszi célba. Felnéz rám, barna szemecskéi bizonytalanul méregetnek engem, mintha kételkedne valamiben.

- Ugye értünk jössz? – kérdi halkan, mire az arcomra fagy a mosoly.

- Ne butáskodj, naná! – vágom rá, miután észbe kapok. – Amint felkeltetek a délutáni szundiból – teszem hozzá. – Ami ma délután lesz. – Nem válaszol szavakkal, csak bólint egyet, immár megnyugodva, hogy nem fogom õket itt hagyni. Hogy juthatott az eszébe ilyen?

Végig ezen jár az eszem, míg hazafele vezetek. Nem vagyok apának való, tudom. Soha nem is voltam, de… ezt azért nem vártam. Szóval kicsit összepakolok otthon, meg ki is, hisz pár dolog még dobozban van. Gondolkodom mi kell egy gyerekes családnak, amire egy agglegény nem is gondolna. Mondjuk… étkészlet? Oké, vannak kanalak, kések meg villák, de mind különbözõ. Esetleg pohárkészlet. Nincs valamelyik dobozban a pincében? Egy rakat dolgot rám bízott Amber a bátyám cuccai közül, hogy úgyis kell majd, hisz már két kislányra kell vigyáznom. Mintha szülinapi zsúrral ijesztgetett volna. Igen, határozottan rémlik valami.

Mégis, a pincelátogatás helyett inkább a lányok dolgait kezdem el felcímkézni a jelükkel, ami még otthon maradt. Mikor végzek, lehet már tizenegy óra is. A gondolat, miszerint be is viszem a cuccokat hirtelen jön, s át se gondolom igazán, még vezetés közben se. Lehet nem kéne betoppannom csak úgy, azonban ha már itt vagyok, nem fogok csak úgy visszafordulni. Csendesen osonok be az épületbe, amit tompa gyermekzsivaj tölt meg mind a földszinten, mind az emeleten. Épp a lépcsõn megyek felfelé, mikor a szemem sarkából mozgásra leszek figyelmes.

- Miles! – lép a korláthoz az ismerõs óvó bácsi, mire én köszönésképpen biccentek. Francba. Lebuktam. – Valami baj van?

- Csak behoztam még pár dolgot – emelem fel a vászonszatyrot. – Gyors leszek és nesztelen.

- Ráért volna – mosolyog rám. – Gyere, sunnyogjunk együtt, én is túl korán jöttem – kuncogja, mire elmosolyodom. – A kicsik hogy viselték az elsõ napot?

- Szerintem jobban, mint én – vallom be. – Azt hittem a fejemet otthon hagyom. Zoknit se vettem, s idõm se volt pótolni – húzom fel kicsit a nadrágomat, ami alól kilóg a csupasz bokám, õ pedig az ajkához kap, hogy ne nevessen fel hangosan.

- Megesik - feleli egy nagy nyelés után, amivel valószínûleg a nevetést ûzte el. – Segítsek?

- Mivel magam sem tudom mit kéne csinálnom, azt hiszem igen – felelem, míg a nagyobbik leányzó szekrényéhez lépek. – Lehet gyorsan a fogmosós poharukra is rá kéne kanyarintanom a jelüket – gondolkozom hangosan, míg Dan mellém guggol.

- Megcsináljam én? Addig szépen elpakolhatsz a szekrényükben – ajánlja fel, mire én elvigyorodom.

- Sajnos csak agglegényesen tudok elpakolni.

- Az is lehet szép elpakolás – feleli, majd elveszi a filctollat, amit felé nyújtok. – Michelle-nek mi a jele?

- Gomba – felelem. – Bambinak meg katicabogár.

- Nem a legkönnyebbek - jegyzi meg Dan, majd távozik is. Nekem mondja? Még az interneten is megnéztem pár videót arról, hogyan rajzoljak normális gombát és katicabogarat. Így se lettek mûvésziek, sõt…

Míg én pakolászom, Dan is felkarcolja a lányok dolgaira a jeleket, amiket egy kis segítséggel meg is talál. Csendben dolgozunk egymás mellett, míg bentrõl boldog gyerekzsivaj hallatszódik. Épp a fogkefés poharat teszem vissza Prücsök szekrényébe, mikor Dan az elõttük lévõ kis padra ül, s megköszörüli a torkát.

- Elsõnek is szeretném közölni, hogy… nos, szóval nem kell válaszolnod a kérdésre, ha úgy érzed – szólal meg hirtelen mire én nagyot pislantok felé. – Tegnap mondott valamit Isabella, mikor megtaláltam. – Nem felelek semmit, csak ráereszkedem a térdeimre, s úgy nézek fel rá. – Mikor kérdeztem hol az apukája, keserves sírás közepette közölte, hogy, nos… meghalt.

Ezért ijedt akkor meg a mai nap folyamán? Eltévedt, emlékeztették arra, hogy nincsen se anyukája, se apukája, én pedig másnap bedobtam idegenek közé, méghozzá a kishúgával. Túl sokat aggódnék, és megérzi? Nem csalódnék benne, annak idején én is éreztem, ha anyáméknak gondja volt, s mindig azt hittem velem van gáz. Jó, tegyük hozzá, általában így is volt.

- Nem raboltam õket, ha erre vagy kíváncsi – csukom be a szekrény ajtaját, ami láthatóan meglepi, sõt, mintha kicsit elszégyellné magát. Pedig itt nekem kéne, nem neki. – Nem mondta beiratkozásnál, mert tudom milyen kis mocskok tudnak lenni a gyerekek egymással, s a fülük is jó, ha a felnõttek pletykálnak. A bátyám s felesége autóbalesetet szenvedtek, míg engem lõtt sebbel a kórházban kezeltek.

- Részvétem – süti le egy pillanatra tekintetét. – Sajnálom, hogy felhoztam.

- Jogos. Közölnöm kellett volna, de… lehet magam miatt se akartam – állok fel végül. – Sajnos nem épp a jó modoromról s nyugodt természetemrõl vagyok híres. Nem vagyok az apjuk, de nem tudnám elviselni, ha valamelyik elkényeztetett apróság azzal piszkálná õket, hol vannak a szüleik.

- Ígérem, hogy oda fogok erre figyelni, s ha úgy adódna, mert biztosat nem ígérhetek, elbeszélgetek majd a gyerekekkel – szólal meg komolyan. – Emellett, ha segítség kellene, bármiben…

- Ah, köszönöm – simítok végig az arcomon. – A nagynénjüktõl kapom azért az ötleteket meg ilyenek, de férfi szemmel csak másabb.

- Igen, ez igaz – mosolyodik el. – Lassan ebédeltetés, elõtte kivisszük õket sétálni. Ha akarod, s a lelkednek is jobb, elbújhatsz az óvoda mögötti bokrokban – teszi hozzá vigyorogva, mire én nagy szemekkel pislogok rá. – Lehet nem vagy az édesapjuk, de aggódsz értük, ezt pedig õk is érzik. Emellett, láthatod majd, hogy jól elvannak. Mikor benéztem rájuk, mivel én is hamarabb jöttem, remekül eljátszottak.

- Nem vagyok kukkoló – motyogom, majd a tarkómra simítok. – Bár öt perc annak számít?

- Szerintem nincs olyan szülõ, aki ne nézett volna így rá a gyerekére – feleli. – Azonban sietned kell, mielõtt kijönnek a folyosóra.

- Oh, soha nem mosom le magamról a kérdéseiket – szisszenek fel, majd kapom fel az üres szövettáskát. – Akkor további szép napot – indulok el, míg Dan utánam int.

- Majd délután találkozunk.

Kapkodó lélegzettel ülök fel az ágyamban, rég álmodtam már vele, szerencsére egyre kevesebbszer fordul elõ, hogy kísértenek az emlékei. Letörlöm az izzadtságtól csillogó homlokomat, majd bemegyek a fürdõbe, hogy felfrissítsem magam egy gyors zuhannyal. Ahogy a gyerekekre gondolok, boldog mosoly kúszik az arcomra. Olyan ártatlanok még, bár mind ilyenek maradhatnánk… Egyetlen kacagásukkal képesek eltörölni a rosszkedvemet.

Kicsivel korábban érek be a szokásosnál, így pakolászok még a csoportomnak kijelölt teremben, majd úgy döntök, járok egyet, hátha más is itt van már. Éppen csak kilépek az ajtón, amikor az igazgatónõvel futok össze.

- Áh, Danny, korán bent van – mosolyodik el szélesen.

- Igen, nem tudtam aludni – mondom nemtörõdöm stílusban, mintha ez olyan megszokott dolog lenne.

- Maguk fiatalok tele vannak energiával, de örülök, hogy összefutottunk. Nem rég beszéltem egy férfivel telefonon, úgy tûnik, új lurkók jönnek az ovinkba – meséli vidáman.

- Ennek örülök – mosolygok én is, majd elköszönünk egymástól, a nap folyamán úgyis lesz még lehetõségünk beszélni.

Mindjárt megérkeznek azok a gyerekek, akiknek a szüleik korán járnak munkába, úgyhogy eléjük megyek, és nem is csalódom. Pont ekkor nyitódik a kapu, Lucas vigyorogva rohan hozzám.

- Dan bácsiii – kiáltja boldogan, miközben a lábamba kapaszkodik. Lágyan elmosolyodva borzolok bele a hajába.

- Szerbusz, Lucas. Jól aludtál? – kérdezem kedvesen, mire hevesen bólogatni kezd, és azt ecseteli, hogy az álmában ûrhajót vezetett. Bárcsak nekem is ilyen gyermeki álmaim lennének még… Felnézek a fiú édesanyjára, aki szelíd tekintettel figyel minket. Intek neki, hogy innen átveszem a kölyköt, ezért csak visszaint, majd sietve távozik.

Bemegyünk a terembe, lassan a többiek is megérkeznek. Ma mindenkinek meglepõen jó kedve van, még Sammy sem sírt, amikor itt hagyta az apukája, ez az elsõ ilyen alkalom. Sarah az egyetlen, aki kissé aggasztóan viselkedik, picit ki is van pirulva, remélem, nem lesz beteg, odacsüccsenek mellé a babákhoz.

- Jól vagy, kincsem? – kérdezem aggodalmaskodva, de válasz helyett csak hozzám bújik. Átölelem, és egyik kezemet a homlokára teszem. Gondterhelten ráncolom össze a szemöldökömet, lázasnak érzõdik, de az a biztos, ha megmérjük. – Gyere, lefekszel egy kicsit, megnézzük, hogy beteg vagy-e.

Az ölembe mászik, ezért felkapom a karjaimba, elõveszem az egyik kiságyat, majd óvatosan belefektetem és betakargatom. – Mindjárt jövök, addig maradj itt szépen, oké? – Bólogatni kezd, ezért lesietek az igazgatói irodába.

- Asszonyom? – kopogok be.

- Gyere csak – hív be azonnal. – Valami gond van?

- Azt hiszem, Sarah belázasodott, elvinném a lázmérõt meg egy lázcsillapítót.

- Persze – adja a kezembe a kért dolgokat. – Ha beteg, szóljon, én pedig értesítem az édesanyját.

- Természetesen. – Azzal megyek is vissza a gyerekekhez, szerencsére nem okoztak semmi problémát, míg nem voltam itt, így leülök a kislány mellé. Nagy nehezen veszem csak rá, hogy hagyja megmérni a lázát, de amikor sikerül, a sejtésem beigazolódik. Vívok megint egy kis harcot, hogy bevegye a gyógyszert, de utána az ki is üti, így gyorsan elszenderedik. Az igazgatónõ szólt a szüleinek, elvileg nemsokára érte jön valamelyikük.

Zajosan, de megebédelünk, Sarah nem ébred fel, nem is zavarom, hagyom pihenni. Éppen leszedtem az asztalokat és elküldtem a gyerekeket játszani, amikor megérkezik a kislány édesanyja.

- Jó napot – köszöntöm kedvesen.

- Üdvözlöm – lép be a terembe aggodalmas tekintettel.

- Sarah alszik – mutatok az irányába. – Belázasodott, adtam neki egy lázcsillapítót, de nagyon nyûgös volt. Remélem, hamarosan jobban lesz.

- Köszönöm, hogy gondoskodott róla – mondja hálásan, miközben elkezdi felöltöztetni a kiságyban alvó lányát.

- Ugyan, ezért vagyok – pillantok rá egy mosollyal az arcomon.

Kikísérem õket, megvárom, míg elhajtanak az autóval, ám ekkor egy másik érkezik a helyére. Egy elképesztõen férfias pasi száll ki belõle, vörösesbarna hajú, szakállas. Mindig is a szakáll volt a gyengém, nyelek egy nagyot. Pár pillanattal késõbb két kicsi lány követi õt, feltûnõen hasonlítanak egymásra. Hát persze, hogy házas… A jó pasik mind azok. Szemei jégkékek, mégis olyan szelídséggel tekint a lányaira, hogy ha nem lenne foglalt, ezzel megnyert volna magának. Árad belõle a kedvesség, melyet a két kicsi irányába mutat.

- Elnézést, segíthetek valamiben? – szólalok meg mosolyogva, ezzel felhívva magamra a figyelmüket, három kíváncsi szempár fordul felém.

- Öhm… Lehet – feleli elengedve a lányok kezét. – A két kis boszit akarom beíratni – mutat rájuk, majd megigazítja a válltáskáját.

- Sziasztok! – guggolok le a kicsikhez, akik megszeppenten bámulnak rám.

- Köszönni? – szól a férfi, mire a két kislány elmotyog egy csókolomot. Édesek.

- Az elsõ emeleten, ha balra fordul, megtalálja az igazgatói irodát – nézek fel az apukára, mutatva a helyes irányt. – Ha akarja, addig körbevezetem a kicsiket. Ne lábatlankodjanak. S ne aggódjon, itt dolgozom, mint óvó bácsi, nem lesz semmi bajuk – magyarázom, amitõl jól láthatóan ledöbben. Hát igen, az elsõ találkozás, hozzászoktam már, nem nagyon nézik ki belõlem, hogy itt dolgozom.

- Az jó lenne – bólint, de azért bizalmatlanul végigmér. – Oké, Prücsök, nem szaladgálsz, Bambi nincs felesleges kérdezõsködés – mondja, mire mindketten durcásan felfújják az arcukat. – Sietek vissza – teszi hozzá elindulva, de ekkor a kisebbik odaszalad hozzá.

- Várj, Mr. Bajusz! – kiáltja hatalmas szemekkel. A férfi egy plüssnyuszit vesz elõ a táskájából, amitõl széles mosolyra húzódnak az ajkaim. Amint visszaér a kicsi, beszélni kezdek.

- Én Dan bácsi vagytok – mosolygok rájuk. – Eláruljátok nekem a neveteket? – kérdezem kíváncsian, amire végre a nagyobbik is megszólal.

- Izabella a nevem, de az oviban Bellának szoktak hívni – motyogja szégyenlõsen.

- Értem, akkor hívhatlak Bellának, ugye? – kérdezem, egy bólintás a válasza.

- Én Michelle vagyok – hadarja lelkesen a kisebbik. – Õ pedig itt Mr. Bajusz – mutat a plüssére.

- Nagyon szép a nyuszid, megnézhetem? – Vidám mosollyal mutatja felém, majd ismét magához öleli. – Mit szólnátok, ha megmutatnám, milyen játékok vannak nálunk? – érdeklõdöm, amire lelkes igeneket kapok. Megfogom a kezüket, és bevezetem õket a többiekhez, akik kíváncsian pillantanak a jövevényekre. A csoport gyorsan befogadja õket, mindenfélét kérdezgetnek egymástól, és vidáman mutogatnak minden játékot nekik. Ahogy látom, a kedvencük a sarokban álló babaház lesz, mert ott idõznek a legtöbbet.

- Itt az ideje a közös éneknek – csõdítem össze a gyerekeket, vidáman ugrabugrálnak, majd helyet foglalnak a szõnyeg közepén. Félkörívbe ülünk le, a két kislány is helyet foglal, és épp azt próbáljuk eldönteni, hogy melyik dallal kezdjünk, amikor az igazgatónõ pillant be hozzánk.

- Danny, itt vagy?

- Igazgatóasszony! Épp énekelni készültünk, csatlakoznak? – kérdezem széles mosollyal rájuk nézve.

- Ugyan… – legyint egyet, erre a férfira pillantok.

- És maga? – kérdem, ami meglephette, mert értetlenül bámul rám.

- Gyere, Milo, énekeld megint azt a cicás dalt! – rikkantja Michelle lelkesen. Ezen aztán mindenki nevetni kezd, engem is megmosolyogtat a szituáció, de ekkor fogom csak fel, hogy mit mondott a kislány. Milo?

- Majd máskor, jó? – mondja zavartan, próbálja csillapítani a kedélyeket. – Menjünk szépen haza.

- Mi? Már?

- Most jöttünk... – tiltakoznának. – S Dan bácsi nagyon kedves! – teszi hozzá mellékesen, gyengéden tekintek rájuk.

- Ennek örülök, ugyanis õ lesz majd az óvóbácsitok – szólal meg az igazgatóasszony is.

- Tényleg? De jó! – kapom fel a fejemet. – Gyerekek, addig énekeljetek kicsit együtt, jó? Mindjárt jövök – adom ki az utasításomat a csoportnak, és ahogy bólogatni kezdenek, felállok, hogy rendesen be tudjak mutatkozni a férfinak. Ezek szerint mostantól jó sokszor fogunk még találkozni.

- Magatokra hagylak titeket, ide én már nem nagyon kellek – mosolyog az igazgatónõ, majd elbúcsúzik.

- Daniel Benen vagyok – nyújtom a kezem, miután ketten maradtunk felnõttek a teremben.

- Miles de Jong – mutatkozik be megfogva a kezemet. Milyen érdes a tenyere, biztosan kemény fizikai munkát végez. – Jók voltak? – bök a lányok a felé.

- Igen, ügyes kislányok – bólintok. – Szófogadóak.

- Azok – mondja büszkén, halvány mosollyal az ajkain.

- S mikor kezdenek? –érdeklõdöm. Pár pillanatig gondolkodik, mielõtt beszélni kezdene.

- Az igazgatóasszony azt mondta, hogy már holnap is hozhatom õket – kezd bele. – Elsõnek gondolkodtam rajta, hogy kicsit várok még vele, de elnézve õket, kell nekik a társaság. Én nem vagyok jó annak – teszi hozzá kissé bánatosan. Valami itt nincs rendben, de nincs jogom ahhoz, hogy a magánéletében kutassak, így nem is kérdezõsködöm.

- Minden kellékük megvan a kezdéshez? – terelem át szakmaira a témát, mire idegesen a hajába túr.

- Tényleg… mintha az egyik dobozra azt írtam volna, hogy ovis izék – mondja szétszórtan. Biztosan most költöztek ide. – Kaptam listát is. Megoldjuk – folytatja, de mintha inkább saját magát próbálná nyugtatni.

- Biztos minden rendben lesz. A gyerekek hamar alkalmazkodnak – mosolygok rá nyugtatásképp.

- Jó nekik, én nem – jegyzi meg inkább csak magának. – Prücsök, Bambi, tényleg menjünk! Holnap jöhettek – teszi hozzá, mire a lányok felpattannak, és megindulnak felénk.

- Már holnap? Akkor csak egyet kell aludni? – faggatózik a nagyobbik, Miles egy bólintással válaszol.

- Csak elõtte még elõ kell szednünk az ovis dolgaitokat. Köszönöm a segítséget – fordul most hozzám. – S mivel kezdõ törpe felügyelõ vagyok, elõre is bocsánat, ha valamit nagyon nem szokványosan oldok meg.

- Ugyan – mosolyogok rá kedvesen, biztosan minden rendben lesz. Mi történhetett vele? Velük? Ahogy elköszönünk egymástól, egy ideig még elgondolkodva figyelem a távolodó alakjukat, majd megrázom a fejemet.

- Akkor énekeljünk! – ülök le mosolyogva a gyerekekhez.

x D x

Fárasztó egy nap volt a mai, hihetetlen, hogy mennyire le tudják szívni az ember energiáit a kis ördögfiókák. Már majdnem hét óra van, de muszáj volt tovább itt maradnom. Az egyik anyuka beszólt, hogy túlóráznia kell, és senki más nem tud a fiáért jönni, valakinek vigyáznia kellett Leóra. Mivel a többieknek családja van, a legtöbb esetben én maradok itt azokkal a gyerekekkel, akikért csak késõn jönnek.

Szívesen teszem, hiszen tudom, hogy milyen fontos a család, nem szeretném elválasztani a többi dolgozót a sajátjuktól. Én amúgy is egyedül élek, nincs jobb dolgom, hétvégente pedig úgyis sokat idõzöm otthon a testvéreimmel.

Kilépve az ajtón egy mosollyal köszönök el Joe bácsitól a portásunktól, aki az épületet felügyeli. Nincs kocsim, így busszal vagy biciklivel járok be minden nap, mivel nem lakom túl messze, de ma gyalog jöttem. Hirtelen hangosat kordul a gyomrom, eddig észre sem vettem, hogy megéheztem. A buszra várva azon tûnõdöm, mi van a hûtõmben, de emlékeim szerint már tegnap is siralmas állapotban volt, szóval ideje lesz bevásárolni.

Két megállóval hamarabb szállok le, így be tudok menni a nagyobb szupermarketbe, ami este tízig nyitva van. Felkapok egy kosarat, és a sorokat kezdem járni. Mit is vegyek, mit is vegyek… Áh igen, tojás, tej az alap, veszek gabonapelyhet is, az sosem hiányozhat, a testvéreim is imádják. Pakolok még zöldségeket, gyümölcsöket és még néhány apróságot a kosaramba, amikor rájövök, hogy valami nasit is vehetnék. Nem tehetek róla… imádom a csokit, mázli, hogy nem látszik meg rajtam, milyen édesszájú vagyok.

Az édességosztályra bekanyarodva, összeráncolt szemöldökkel torpanok meg.

- Isabella? – kérdezem meglepõdve, mire a kicsi lány egy csomagot szorongatva fordul felém. Körbenézek, de sehol sem látom Milest. – Hol van az apukád? – kérdezem meggondolatlanul, mire a kicsi könnyekben tör ki.

- Apa meghalt – nyöszörgi potyogó könnyekkel. Odasietek mellé, leguggolok és szorosan megölelem.

- Sh, semmi baj – simogatom a hátát. – Sajnálom… – mondom bûntudatosan. A pulóverembe fúrja a fejét, de nem szól többet, ezért óvatosan a karjaimba emelem. Felveszem a földre tett kosaramat, majd Milest kezdem keresni a sorok közt. Bella közben a nyakamba kapaszkodik, és a vállamra hajtja a fejét, szuszogása a nyakamat csiklandozza.

A bolt túloldalán találok csak rá az ideges Milesra, aki mindenkit megállít, hogy megkérdezze nem láttak-e egy vörös hajú, barna szemû kislányt. Egy bevásárlókocsit tol maga elõtt, aminek a gyerekek számára kialakított ülésében ott van Michelle is a plüssét szorongatva.

- Miles – kiáltom a nevét, mire felém néz, és ahogy meglátja a karjaimban a lányt, egy szempillantás alatt terem mellettünk.

- Soha többé ne tedd ezt velem – mondja idegesen, miközben kiveszi a kezeimbõl Bellát, és magához öleli. A kislány zokogva bújik hozzá. – Annyira megijesztettél – suttogja, látszik rajta, hogy mennyire megrémült.

- Sa-sajnálom – hüppögi a kicsi, mire még szorosabban öleli magához a férfi.

Csak bámulom a kettõsüket, szóval õ nem az édesapja, pedig annyira hasonlítanak, biztosan rokonok, és ahogy elnézem, rettentõen szereti a kicsiket. Csodás apa lesz belõle, elmosolyodom a jelenetet nézve. Miután egy kicsit lecsillapodtak mindketten, Miles leteszi a földre a kislányt, majd komoly tekintettel néz a szemébe.

- Ígérd meg, hogy többé nem tûnsz el szó nélkül – mondja ellenkezést nem tûrõ hangon. Bella bólint, majd szégyenlõsen felmutatja az eddig kezében szorongatott zacskót. – Marcipángolyók? – kérdezi összeráncolt szemöldökkel, majd mintha felismerés csillanna a szemében. – Charles kedvence… – sóhajtja maga elé. Elnézõen pillant a kislányra. – Bambi, miért nem mondtad, hogy szeretnéd? Megvettem volna.

- Sajnálom, Milo bácsi – motyogja szégyenkezve. A férfi beleborzol a hajába, majd egy megkönnyebbült sóhaj után rám néz, mintha most tudatosulna benne, hogy ki áll elõtte.

- Köszönöm – hálálkodik mosolyogva. – Azt tedd a kosárba – szól a kislánynak, aki szó nélkül engedelmeskedik, majd a húgánál marad, nem mozdul a bevásárlókocsi mellõl.

- Semmiség – mosolygok rá. – Minden rendben? – kérdezem a lányok felé bökve.

- Persze, csak… még sosem veszítettem el egyiküket sem. Jobban féltem, mint a csatatéren – neveti idegesen. Végigpillantok rajta, akkor ezért néz ki olyan férfiasan.

- Katona voltál? – kérdezem érdeklõdve, miközben a lányok felé sétálunk.

Bólint. – Tûzszerész – mondja büszkén, majd múltba révedõ tekintettel néz pár pillanatig. A kocsihoz érve egy puszit nyom Michelle feje búbára, majd megfogva Isabella kezét a pénztár felé indulnak. Csendben követem õket, nem akarom az idilli családi légkört megzavarni. Lehet, hogy fel kellene szívódnom? De az illetlenség lenne, jobb, ha elbúcsúzom tõlük.

Beállok mögéjük a sorba.

- Én… - szólalok meg, mire Miles hátra pillant. – Örülök, hogy találkoztunk, még ha nem is túl jó körülmények között – motyogom a szokásos mosollyal az ajkaimon.

- Igazán sokat segítettél, tartozom eggyel – hálálkodik ismét. Épp beszélni kezdene, amikor Michelle rúgkapálni kezd a kocsiban.

- Dan bácsi – integet nekem a nyusziját mutogatva.

- Szerbusz, Picúr – mosolygok rá szélesen. A kosárba pillantva látom, hogy néhány élelmiszert leszámítva mindenféle ovis dologgal van tele a kocsi.

- Vettünk színes ceruzát – magyarázza a kisebbik a kocsiba mutogatva. – Majd rajzolok neked is valami szépet, Dan bácsi – kacarászik, majd nõvérével kezdi megvitatni, hogy mit is rajzoljanak holnap.

- Hiányzott néhány dolog a listáról – szólal meg mellõlem Miles. – Gondoltam, még lefekvés elõtt bevásárolunk.

- Nem lett volna olyan sürgõs – nyugtatom mosolyogva, de csak legyint egyet. Hát igen, már mindegy. – Ti is errefelé laktok? – érdeklõdöm kíváncsian, miközben õ a szalagra kezd pakolni.

- Néhány utcára innen – mondja rám sem nézve, a lányokat figyeli. – Te is? – kérdezi udvariasan.

- Igen, a Saint Williams utcában – válaszolok, mire felkapja a fejét.

- Nem mondod? – vigyorog rám. – Mi is.

- Tényleg? – ámulok el. – Csak nem a 33-asban?

- De, pontosan – mondja mosolyogva, majd arrébb tolja a kocsit, hogy a lehúzott termékeket bele tudja rakni, én közben már felpakoltam mögé a szalagra.

- Akkor bemutatom az egyik szembe szomszédotokat – pillantok rá vigyorogva.

Csak addig húzzam ki valahogy… nem vagyok apának való, de nincs más választás. Amber, Suzanna sógornõm nõvére, két éve vált el, s a saját gyerekeit is nehézkesen neveli. Az anyja, aki betegségekkel küzd, s már özvegy, neki se tud besegíteni, nem hogy két kicsire vigyázzon. Az én szüleim meg… ah, Charles hallani se akart arról, hogy õk neveljék fel esetleg a gyerekeit. Bár õszintén, én se vagyok jobb választás, fõleg, hogy az állásom is kérdéses. Pénzem az van, valahogy soha nem sikerült elköltenem az összest, míg itthon voltam. Anyáméknál lógtam, keveset kellett befizetnem nekik, s nem volt annyi pia a világon, amennyit én a fizetésembõl le tudtam volna a torkomon nyomni, hogy életben is maradjak. Szóval félreraktam egy keveset, ha netán lenne valami. S lám csak, lett. Charles nyüstölt mindig, hogy gondoljak a jövõmre, s most meg se tudom neki köszönni.

Elõszedek egy cigit a pulcsim zsebébõl, majd kimegyek a hátsó erkélyre, hogy rágyújtsak. Félek? Nem, azt ismerem, ez az érzés új. Inkább bizonytalan vagyok, nem tudom menni fog e ez nekem, s ha igen, hogyan. Van bennem egy adagnyi elképzelés, hogy kéne csinálni, de én nem Charles vagyok.

A költözés az én ötletem volt, a kicsiknek nehéz lenne ott lenni, ahol az anyuék laktak mindig, s az üres szobájukba tévedni egy rossz álom után, ami mint kiderülne, nem is álom volt. Én legalábbis így láttam jónak. Amber nem volt benne biztos, hogy a kicsiknek jó a változás, de nem volt mit tenni. A környéken nem volt nekem munka, kocsit vezetni pedig nem nagyon tudtam még a rossz karom miatt, legalábbis hosszútávon. S ha a bátyám házában maradunk, a bázis s a katonai kórház minimum négy órányi útra lenne… Nem, azt nem vállalhatom be.

- Milo bácsi… - hallok meg egy hangocskát, mire érdeklõdve hátrafordulok.

- Mondjad prücsök – nézek le a kisebbik unokahúgomra, aki a nyúzott plüss nyusziját ölelgeti.

- Nem tudok aludni – böki ki, mire én nagyot sóhajtva veszem ki számból a cigit, dobom a földre, majd taposom el. Kezdek kifogyni a gyerekdalokból, a mesélésbe pocsék vagyok. Talán ha régi rockot énekelnék neki, arra is bealudna?

- Jövök – tudom le ennyivel, majd megyek be vele. Nem akarom neki mondani, hogy én se nagyon, s valószínûleg ez így is fog maradni, míg be nem tölti minimum a tizennyolcat. Sõt, akkor lehet meg egyetemre akar menni, aztán meg kampusz, esetleg albérletkeresés, utazás, könyvek, tandíj… Na, azt hiszem ez már eléggé apukás gondolkodás, nem? Egyelõre annak is örülök azért, ha elalszik s hagy kicsit még bolyongani a házban.

× M ×

Az albérlet a városka mondhatni közepének szélén van, így közel vannak a boltok, az önkormányzat, az orvos, és azt hiszem láttam óvodát is a közelben. A lányoknak közös szobája van, nekem is akad egy kisebb, van egy nappalink, egy kisebb konyhánk és egy fürdõnk. Nem nagy ház, jóval kisebb, mint amihez hozzászoktak, de sajnálom, ez van. Így is annyi elintézni valóm van, hogy vacsorára is pizzát eszünk, vagy kínait. Mivel ovit még nem intéztem a törpéknek, hisz a papírjaikat még nem tisztáztam le, viszem magammal õket. Kényelmetlen, sok nyûggel jár, és a nap végére olyan, mintha felfalta volna az agyamat két gyilkos manó, de nincs mit tenni.

Az ovival kapcsolatban elsõnek Ambert hívom fel, hogy most akkor mit s merre, aki elsõnek lecsesz, hogy ideiglenes oviról nem hallottam e még. Eltalálta, nem. Fogalmam sem volt arról, hogy léteznek ilyenek, szóval ezért utána sem néztem. Így is örültem, hogy megkaptam a papírokat arról, hogy én vagyok a lányok gyámja, hogy be tudtunk jelentkezni, elintéztem az egészségbiztosítást… basszus, szívás felnõttnek lenni. Emellett a lányok is eléggé ingadozó kedvvel vannak ellátva, amiért nem szabad mérgesnek lennem rájuk. Elvesztették a szüleiket, a dilis nagybátyjukhoz kerültek és még el is költöztek. Kell nekik más gyerekek társasága, így amint minden papírt összeszedek, s Amber kioktat arról, hogyan mûködik az óvoda rendszere, megkeresem a legközelebbit.

Prücsök, vagyis Michelle a jobb, Bambi pedig, alias Isabella, a bal kezemet fogja lelkesen, míg arról csacsognak, hogy vajon milyen lesz az új óvoda. Én csak remélem, hogy vállalnak esti mûszakot is, mert ha nincs más, akkor el kell mennem egy közeli gyárba szalagmellé, tizenkét órázni. A pénz sajna egyszer el fog fogyni, s de utálom érte. Ha a sereg nem akarja, hogy toborozzak, gázban leszek. Sõt, akkor is. Hogyan jussak el a közeli városba? Idõben hazaérek majd, hogy összeszedjem a lurkókat?

- Elnézést, segíthetek valamiben? – szólal meg mellõlem egy fiatal férfi, mire mind a hárman felé fordulunk. Borzos barna haja után a széles mosolya s zöld szemei azok, amik megfogják tekintetemet.

- Öhm… Lehet – felelem, míg elengedem a lányok kezét. – A két kis boszit akarom beíratni – mutatok rájuk, majd megigazítom a válltáskámat. Abban van minden irat, Mr. Bajusz, keksz és két gyümölcslé is. Nem, nem magamtól ugrott be, Amber mondta, hogy vigyem ezeket magammal, ha netán a csajoknak kéne valami.

- Sziasztok! – guggol le rögtön a srác a kicsikhez, amit én felvont szemöldökkel figyelek. itt dolgozna? Konyhás, takarító, szerelõ…? Áh, nem úgy néz ki, mintha ebbõl bármelyik pozíciót betöltené.

- Köszönni? – kérdezek rá, mire mind a két kislány rögtön észbe kapva elmotyog egy csókolomot.

- Az elsõ emeleten, ha balra fordul, megtalálja az igazgatói irodát – néz fel rám széles mosollyal a srác, míg a kezével is mutatja merre is kell lennie az említett helynek. – Ha akarja, addig körbevezetem a kicsiket. Ne lábatlankodjanak. S ne aggódjon, itt dolgozom, mint óvó bácsi, nem lesz semmi bajok. – Hogy mint mi?

- Az jó lenne – bólintok egy aprót, de azért még jól megnézem magamnak a kölyköt. Szóval már srácoknak is mehetnek mini pankrátor felvigyázónak? Jó tudni. – Oké, Prücsök, nem szaladgálsz, Bambi nincs felesleges kérdezõsködés – adom ki nekik a parancsot, amire mindkettõ durcás képet vág. – Sietek vissza.

- Várj, Mr. Bajusz! – siet utánam a kisebbik, mikor már a lépcsõ felé indulok. Miután megkapja a nyálas nyusziját, visszasiet a nõvéréhez és a sráchoz, de azért még int nekem egyet búcsúzóul. Azért még figyelem õket, míg felmegyek a lépcsõn, de láthatóan a srác máris az ujjai köré csavarta mind a két fruskát.

Az igazgató már vár, elõzõ délután sikeresen betelefonáltam, hogy mi kín gyötör, s tudna e segíteni. Idõsebb nõ, kedves mosollyal. Úgy látom itt mindenki valami kedvjavító szert szedhet, legalábbis az eddigiek alapján. Eldarálom, hogy most költöztünk ide, egyedül nevelem a két lányt, de oviban a helyük, minden papír nálam van, megoldhatjuk e már ma a beiratkozást, nem szeretnék túl sokat szaladgálni emiatt. Szerencsére segítõkész az öreglány, beszkennel mindent, s szerintem fel se tûnik neki, hogy nem az új ovisok apjával beszélget. Nem tudom elmondjam e, hogy nagybácsi vagyok, mert akkor jönnek a kérdések. Mi lesz a kérdésekbõl? Pletyka. Fiúként sokat verekedtem azért, mert apám zsaru volt, s csesztettek miatta. Azonban Prücsök és Bambi lány, s nekik már szüleik sincsenek. Nem kell nekik extra stressz, s ha ebben tudok segíteni, megteszem.

Mindegy, gondviselõjük vagyok, a gyámjuk, szóval nem hazudok, csak teljes igazságot nem mondok. Emellett hasonlítanak is rám – naná, rokonok vagyunk -, így a kérdés se merül fel. Egyelõre. Jó lenne, ha sokáig így maradna, majd a lányok elmondják maguktól, ha akarják.

Miután végzünk az adminisztrációs munkával, az igazgatónõ felajánlja, hogy elkísér a Katica csoportba, ahol több mint valószínû, hogy a lányok is vannak, ugyanis az óvó bácsi, akivel összefutottam, oda tartozik. Ja, és mellékesen mind a két kislány oda fog majd járni, mert ott van még hely. Éljenek a vegyes csoportok!

- Danny, itt vagy? – néz be a csoportba, ahol a gyerekek, köztük a hozzám tartozó rosszcsontok is, egy félkörbe körbeülik az említett srácot. Szóval Danny a neve, oké.

- Igazgató asszony! Épp énekelni készültünk, csatlakoznak? – kérdezi széles mosollyal.

- Ugyan… - legyint az említett.

- És maga? – mutat rám érdeklõdve, mire én értetlen fél mosollyal a képemen visszanézek rá.

- Gyere Milo, énekeld megint azt a cicás dalt! – rikkantja Prücsök lelkesen, mire nem csak a két felnõtt, de a gyerekek is kiröhögnek. Remek, köszönöm Michelle, igazán.

- Majd máskor, jó? – kérdezek vissza, míg a nadrágom zsebeibe süllyesztem kezeimet. – Menjünk szépen haza.

- Mi? Már?

- Most jöttünk – csatlakozik Isabella is. – S Dan bácsi nagyon kedves!

- Ennek örülök, ugyanis õ lesz majd az óvó bácsitok – szólal meg az igazgatóasszony is.

- Tényleg? De jó! – lelkesedik a srác is. – Gyerekek, addig énekeljetek kicsit együtt, jó? Mindjárt jövök – szól oda a csoportjának, majd áll fel a körükbõl, hogy odajöjjön hozzánk. Alacsonyabb tõlem, de ez nem újdonság, elég magasra sikerült a természetnek gyártania.

- Magatokra hagylak titeket, ide én már nem nagyon kellek – mosolyog az asszony, röviden elbúcsúzunk, majd szavához íven vissza is vonul az irodájába.

- Daniel Benen vagyok – nyújtja a kezét a srác, amit én el is fogadok.

- Miles de Jong – mutatkozom be én is, majd rögtön fejemmel a kicsik felé bökök. – Jók voltak?

- Igen, ügyes kislányok – bólint egy aprót. – Szófogadóak.

- Azok – helyeselek halvány mosollyal az ajkamon. Mint a bátyám meg a neje, rendes emberek, rendes gyerekneveléssel, tele szeretettel.

 - S mikor kezdenek? – kérdezi érdeklõdve, mire én hümmögve jelzem, hogy gondolkodom.

- Az igazgatóasszony azt mondta, hogy már holnap is hozhatom õket – kezdek bele. – Elsõnek gondolkodtam rajta, hogy kicsit várok még vele, de elnézve õket, kell nekik a társaság. Én nem vagyok jó annak – teszem hozzá, de közben le nem veszem tekintetemet az egyhelyben ülõ, énekelõ s tapsikoló csajszikról. A mesét se ülték így végig, de komolyan. Oké, lehet a tragédia is rátesz egy lapáttal a dologra. Vajon mennyi gondjuk lesz belõle? Nem kéne mégis elmondani, hogy mi a szitu? Tudják a szakemberek, õk jobban tudják kezelni.

- Minden kellékük megvan a kezdéshez? – érdeklõdik kedvesen, mire én beletúrok a hajamba.

- Tényleg… mintha az egyik dobozra azt írtam volna, hogy ovis izék – döbbenek rá. Amiket nem bontottunk ki, levittem az albérlethez tartozó pincébe, biztos ez is ott lesz. – Kaptam listát is. Megoldjuk – nyugtatom inkább magamat.

- Biztos minden rendben lesz – nyugtat Daniel is. – A gyerekek hamar alkalmazkodnak.

- Jó nekik, én nem – lököm el magamat az ajtófélfától, aminek addig támaszkodtam. – Prücsök, Bambi, tényleg menjünk! Holnap jöhettek – teszem hozzá a varázsmondatot, mire mindkettõ felpattan s megindul felénk.

- Már holnap? Akkor csak egyet kell aludni? – faggat rögtön Isabella, amire én csak duplán bólintok.

- Csak elõtte még elõ kell szednünk az ovis dolgaitokat. Köszönöm a segítséget – fordulok a sráchoz. – S mivel kezdõ törpe felügyelõ vagyok, elõre is bocsánat, ha valamit nagyon nem szokványosan oldok meg.

- Ugyan – mosolyog, de értékelem, hogy nem kérdez rá a dologra. Okos fiú, nem faggatózunk.

Elköszönünk, majd ahogy jöttünk, úgy távozunk, hogy aztán otthon átnézhessem velük az ovis doboz tartalmát, s kihúzhassuk a listán a dolgokat.  Nem is bánom, hogy már másnap mehetnek, pihenek egyet, mert mellettük nem lehet. Azonban már így is jobban bírom, mint eleinte. Büszke vagyok magamra, komolyan. Emellett erõt ad, hogy ha a kölyöknek az óvodában ment, akkor nekem is fog. Nincs ebben semmi boszorkányság, legalábbis nagyon remélem. Gyakorlatias ember vagyok, két lábbal a földön állva, nem felette lebegve.