Nem tudom megmondani mi történt pontosan, de érzem, hogy Daniel a napok múlásával egyre távolságtartóbb. Nem halnék bele, ha csak velem lenne ilyen, de sajnos a lányok is megszenvedik a dolgot.  Talán Bambit jobban, mint Prücsköt, de ez nem csoda. Isabella mindig is érzékenyebb volt.

Azt várom, hogy jobban megviselje őket, de igazából, nem. Valószínűleg az is segít, hogy akadnak új barátaik. Jocelynnel össze-összejárnak játszani, ami sokat segít nekem is. Akad több időm a saját dolgaimra, bár néha én vigyázok rájuk, s akkor Clarynek akad szabadideje.

Szeretnék Dannel beszélni, de valahogy mindig kitáncolja magát a dologból. Erőltetni se akarom, mert nem hiszem, hogy azzal bármit is elérnék. Azonban két hét után, hát csessze meg, már a türelmem vékony cérnáján táncolgat ezzel a hozzáállással. A lányokkal is beszélgettem már erről, hisz csak rákérdeztek mi történik. Őszintén megválaszoltam, hogy nem tudom, de utána fogok járni, s addig csak nézzük Dan bácsit megrovóan, hogy ilyen. Nem fog használni, de érezze, hogy látjuk mit művel.

A mai nappal kicsit elcsúsztam, ugyanis kontrolon voltam a kórházban. Amber szerencsére ráért egész nap, így még mindig ő vigyáz a lurkókra. Gondolom nem jöttek le bevásárolni, de nem is gond, úgyis kell eme nap után két sör. Jó, lehet csak egy lesz, attól függ, hogy mennyire üt ki az első. Meg ki tudja… hátha ma összefutok végre Daniellel.

Épp az állatmintás felvágottakat nézegetem, no meg a sonkákat és szalonnákat, mert az meg nekem kell, mikor ismerős érzés önt el. Figyelnek. A pult mögött foglalatoskodó leány tekintete átsiklik rólam mögém, s mikor én is odanézek, egy épp menekülő Danielt pillantok meg. Felsóhajtok, de nem csak azért, mert így le kell mondanom a szalonnáról, hanem azért is, mert ilyet nem néztem volna ki belőle.

- Köszönöm – dörmögöm oda a lánynak, majd indulok meg a bolond srác után. – Daniel? – szólítom meg, mire végre megáll. Nem néz hátra rám, olyan mint egy űzött vad, és ez nagyon nem tetszik. óvatosan érintem meg kezét, ha akarja, elránthatja, nem fogok megsértődni emiatt. – Elég a menekülésből.

Nem felel, de nem is menekül, így elengedem s elé sétálok. Nem akar rám nézni, szóval várok. És várok. S tovább várok. Nem vagyok én ilyen türelmes, és roppant mód bosszant, hogy nem tudom miért viselkedik így. Talán…? Nem, azt már tisztáztuk, tudja, hogy két kapura játszom. Esetleg mikor nálunk volt, és elaludt rajtam? Annak sincs sok értelme, de jobb ötletem tényleg nincs. Mindegy, itt az ideje annak, hogy beszéljünk, s úgy tűnik, hogy nekem kell a kezembe vennem az eseményeket. Így is teszek, újra hozzáérek, de most az arcára simítok, hogy arra késztessem, rám nézzen végre.

Riadt, s nem igen tudja mit csináljon. Száját szólásra nyitja, de egy hang se hagyja el ajkait. Jó, akkor beszélek én, ezen ne múljon.

– Beszélni szeretnék veled – közlöm, mire nyel egy nagyot, de beleegyezően bólint.

– Rendben – nyögi ki nagy nehezen, de ezzel a tekintetét is a földre szegezi. Fenébe.

– Vásárolj be, gondolom, azért jöttél. A bolt előtt megvárlak – tudatom vele, hogy nem fog ez alkalommal megszökni előlem. Ezt meg kell beszélnünk, ha tetszik neki, ha nem. Mivel nincs kedvem elhalasztani a találkát, mert hamarabb végez, így a közelben lévő polcokról összeszedem azt, ami kell, a többi pedig legközelebbre hagyom. Nincs sör, de van helyette extra sós ropi és cigi, s ezekkel is beérem. Fizetek, elpakolok, majd kimegyek a bolt elé. Direkt úgy állok, hogy véletlenül se tudjon elsietni mellettem, bár eme rövid ismeretségünk alatt annyira kiismertem, hogy ezek után ezt már nem próbálná megtenni. Én mégis inkább biztosra megyek.

Elég sokáig tart neki, így rágyújtok. Ideges vagyok, na. Hosszú nap volt, s még egy kellemetlen beszélgetés is előttem áll. Nem Daniellel, hanem Amberrel.

Ekkor jelenik meg Dan, én pedig sietősen nyomom el a cigimet, s dobom a kukába. Nem szólal meg, de itt van, rám se néz, de itt van… a fenébe is, mi történt?

– Figyelj, ha azért viselkedsz így, mert elaludtál rajtam… – kezdek bele, s igyekszem összeszedni az ezzel kapcsolatos gondolataimat, de ő közbevág.

– Nem, én… nem azért… – motyogja, amin bosszúsan felsóhajtok. Nem volt túl határozott ez a nem azért, s nem is fejezi be, nem segít, nem mondja el magától mi a gond. Komolyan, volt olyan időszak, mikor azt hittem, hogy a férfiakkal könnyebb? Komolyan? Hihetetlen, hajtúrósan hihetetlen.

– Akkor mi a gond? –érdeklődöm a lehető legnyugodtabb hangomon, amit ki tudok most magamból préselni. Eléggé idegesnek tűnik, amit végképp nem tudok hova rakni. Talán félreismert volna? Eddig is mindent meg tudott velem beszélni, bármi is történt. Hiszek a kommunikáció erejében, mert láttam nem egyszer, hogy az erőszak és a csend mire képes.  – Induljunk, úgyis egy irányba lakunk – intek a házaink felé, mert ez a közeg kicsit se segít egyikünknek se. – Közben bökd ki, mi bánt.

– Sa… sajnálom. Hol vannak a kicsik? – érdeklődik. Na, remek, az első épkézláb mondata a lányokra értetendő. Ez azért már valami.

– Amber vigyáz rájuk, megkértem, hogy jöjjön el egy késő délutáni bébicsőszködésre – felelem. Az okot nem teszem hozzá, nem akarom, hogy ez elterelje a beszélgetést.

– É-értem…

– Tudtam, hogy ma megtalállak itt – bukik ki a számon egy apró kis megjegyzés.

– Csak emiatt? – pillant rám döbbenten, mire én kínomban elmosolyodom. Csak? Csak?! Ugyan már.

– A lányok otthon sírva ugrottak az ölelésembe – kezdek bele. Igazából sírás nem volt, akkor tuti én sírtam volna. értetlenség, az volt, az ölemben való ülés is, és este sokat dumáltunk erről. – Azt mondták… Dan bácsi már nem szereti őket. Azt is mondták, próbáltak jobban viselkedni, de az sem volt elég. – Igen, mindenről beszéltünk, csak az elején kellett egy kis drámát hozzátennem. Látom rajta, hogy hat. Hu, de hat. Kicsit gonosznak érzem magam, de aztán beugrik, hogy ő kezdte, ő okozta, s menekült is az elől, hogy megbeszéljük.

– Sa… sajnálom – motyogja újra, majd szipog egyet, s kiejti kezéből a nejlonzacskót. Picsába, ő most… oh ne, ne, bőg. Ne. Valaki segítsen, én ehhez túlságosan érzelmi nyomorék vagyok. – Saj-ná-lom. – Oké, semmi pánik, menni fog. Ő is olyan, mint a lányok. Mármint… nem olyan, csak hasonló, sír. Na. Menni fog, s igaz körbe nem puszilgathatom, de azért megölelem, még ha a nyílt utcán is vagyunk. Ettől csak még jobban zokogni kezd, s ha nem kapaszkodna belém, talán még a fejembe is megfordult volna, hogy elengedjem. Így azonban hagyom, hogy sírjon. Azt hiszem sok minden gyűlhetett neki össze, s habár nem tetszett a kezelési módszere, meg tudom érteni. Azonban vannak dolgok, amiket neki is meg kell értenie.

– Amint a gyámságom alá kerültek, ők lettek életem értelmei – kezdek bele halkan.  – Nem akarom őket szomorúnak látni, megérted, ugye? – Még mindig sír, de bólint egy aprót, ez jó jel. – Nagyon mérges vagyok rád. Mondd el, mi a baj – parancsnak hathat ez, de én inkább kérem.

– Nem… nem… nem kerülhetek hozzájuk… közelebb. Túlságosan megszerettem őket…

– Az miért baj? – érdeklődöm, míg hol a hátát, hol a haját simogatom, hogy megnyugodjon. Ha most valaki kinéz az ablakon, ingyen tömbi drámát láthat. Érdekel e? Cseppet sem.

– A többiek… a többi gyerek… nem tisztességes velük szemben. Nem kivételezhetek velük… – böki ki, mire én megértően hümmögök egyet.

– Azt megértem, hogy miért próbáltál szakmaibb maradni velük az óvodában, de ez még nem magyarázat arra, hogy miért kerültél minket akkor is, ha csak magunk voltunk.

– Mert… én… mert… Félek… félek, hogy nem… nem tudnék szakmai maradni, ha túl sok időt töltök veletek… Én nem… nem tudom jól kordában tartani az érzelmeimet…

– Beszélned kell a lányokkal is – bököm ki. Na, nem azért, mert én nem tudnám ezt elmondani. Jó. Nem tudnám elmondani. Sok mindenre képes vagyok már, de továbbra is csak egy szerencsétlen nagybácsi vagyok, kezdő szülői ranggal, és örülök, ha a legkézenfekvőbb dolgokkal megbirkózom. Emellett, jobban örülnék, ha Dan megtenné az első lépést feléjük, hogy érezzék a lányok, hogy ezt így kell. Nem így lehet, ezt így kell. Ha valamit elrontottak, nekik kell helyrehozni, ahogy a hőn szeretett Dan bácsi is tette.

– Bocsánatot fogok kérni tőlük, de én nem… nem tudom, megértik-e a magyarázatot. – Nos, akkor már ketten vagyunk. Azonban ő az óvó bácsijuk, én meg a nagybátyjuk. Azt hiszem… ideje rangot lépnem, bele kell kerülnöm a haladó ligába, még ha ez sok-sok vereséggel is fog járni. Egye-fene.

– Azt bízd csak rám, megbeszélem velük a dolgokat – mondom ki a számára megnyugtató szavakat, míg én belül rettegek. Ez komoly menet lesz. Oh, de hát itt van Amber is! Remek, remek. – Az óvodában megértem, ha továbbra is így viselkedsz, de hiányzol nekünk, a lányoknak. Mit szólnál ahhoz, ha holnap, péntek lévén ovi után találkoznánk négyesben? – kérdezek rá, míg kicsit eltolom magamtól, hogy végre megnézhessem magamnak a sírástól aranyosan felpuffad arcát.

– Mit… mit csinálnánk? – érdeklődik félénken.

– Megmutathatnád azt a parkot, amiről már meséltél nekem – felelem széles vigyorral, míg törölgetni kezdem az arcát a könnyeitől. Na, tessék, megy ez a haladó liga is!

– Az… remek lenne – görbül mosolyra a szája, végre. Erre vártam már mióta, végre nem búslakodik, s nem a földet nézi, hanem engem és mosolyog!

– Na, ez az a mosoly, amit látni akarok – duruzsolom, míg a mosolygödröcskéibe simítom ujjaimat. Zavarában összerezzen, amin jót nevetek. Azt hiszem ideje, hogy tovább induljunk, így felkapom a szatyrát, majd átkarolom, s menetirányba fordítom.– Hiányzott a mosolyod és az édes, piruló pofid – pillantok le rá pilláim alól, ami láthatóan a szavaimmal együtt még jobban zavarba hozzák.

– Utállak – dünnyögi orra alatt, de azért felnéz rám. Igen, ez az a nézés, amitől a gyomrom érdekesen fordul egyet. Eszembe jut, hogy simán lehajolhatnék, s megcsókolhatnám, de inkább felnevetek. Huh, ez most furcsa volt, inkább élvezem a kuncogását.

Nem vagyunk messze már a házainktól, így elengedem a derekát. Igyekszem nem arra gondolni, hogy mennyire jól esett testének közelsége. Igen, megbeszéltük, mi volt a gond, de még el kell magyaráznom mindezt a lányoknak is.

- Szóval, holnap számíthatok a reggeli köszönésen kívül egy mosolyra is? – pillantok rá, mikor a lépcsőházhoz érünk, ahol ő lakik.

- Eddig is mosolyogtam – vág vissza, mire én elgondolkodva hümmögök egyet. – Mosolyogtam.

- Illedelmesen – egyezek bele.

- Az is mosoly.

- Tény, de nem a fültől-fülig Dan bácsi féle mosoly – felelem, majd illusztrálom is, hogy lássa a különbséget. Jót nevet rajtam, majd gyengéden meglök.

- Elég lesz, értem.

- Remek – egyenesedek ki, majd pillantok a házunk felé. Égnek a lámpák, akkor biztos fent vannak még.

- Holnap délelőttös vagyok – jegyzi meg halkan, mire visszanézek rá. – De ahogy megbeszéltük, az ovihoz megyek és…

- Ah, ha már végeztél, ne menj vissza – legyintek. – Felveszlek, aztán a lányokat, és mehetünk, ha neked is jó. – Válasza egy bólintás, majd megköszörüli a torkát.

- Négyesben?

- Ahogy mondtam, négyesben – bólintok, majd hirtelen szöget üt a fejemben valami. – Netán…? – méregetem, majd mikor értetlenül pillant rám, huncut módon felvonom a szemöldökömet. – Nos, netán szeretnél valakit bemutatni?

- Nem, nem, nem! – kezd el hadonászni, mire felnevetek. – Esetleg te…?

- Nem, oh, nem! – felelek hasonlóan. – Elegendő ama két boszorka palánta az életembe, legalábbis most – vallom be. – No de – adom oda neki a nejlon zacskóját. – Aludj jól, s álmodj csodálatosan szépeket. Semmi sírás! – fenyegetem meg játékosan a mutatóujjammal. – Holnap pedig találkozunk.

- Rendben van, Milo bácsi – kuncog, mire felhorkantok a megnevezésre. – Add át üdvözletemet a lányoknak! – szól még utánam, amire csak intek, miszerint hallottam és megteszem.

× M ×

Igyekszem a két lelkes lurkót úgy a kocsiba pakolni, hogy közben ne hagyjunk otthon semmit se. Hosszú beszélgetés volt az este, szerencsére Amber ellátott pár tippel – naná, hogy nem segített benne -, majd elindult haza. Fogalmam sincs mit beszéltem össze meg vissza, de végül a lányok felfogták, legalábbis Bambi tuti, hogy mi volt a gond. No, meg hogy megoldotta Milo, remekül.

A kocsiban végig faggatnak a játszótérről, és hogy Dan bácsi is tényleg jön e. Prücsök szerintem csak annyit fogott fel, hogy egy darabig nem voltak barátok, de most újra, szóval minden remek. Hihetetlenek a gyerekek, néha irigylem az élethez való hozzáállásukat. Vajon én is ilyen voltam? Ennyire könnyen vettem mindent, elfogadtam a helyzetet, és alkalmazkodtam? Mikor halt ez ki belőlem?

Dan már a folyosóról integet nekünk, a szokásos, általunk jól ismert mosolyával. A lányok lelkesen körbeugrálják, mindegyik kap egy buksi simit.

- Na, erről beszéltem – kacsintok a srácra, aki lesüti a szemeit, majd szégyenlős mosolyt küld felém, míg a lányokat leültetem a szekrényükhöz, hogy átvegyék a benti cipőjüket, s berakják az őszi kabátkájukat. Szerencsére mára nem mondanak esőt, s az idő is tökéletes egy kis kinti játékra.

- Legyetek jók, rendben? – méregetem a két rosszcsontot, mire mindkettő bólint. – Délután jövök értetetek. Addig is… ölelést – nyújtom ki két kezemet, majd egyszerre magamhoz ölelem őket. Elbúcsúzom tőlük, majd Danieltől is, s elindulok a kocsihoz.

Az előtérben összefutok Claryvel. Megkérdezem hogy vannak, majd hogy siet e ma, vagy sem.

- Nem, ma időben vagyok – feleli nevetve. – Ah, túl jól kiismertél már.

- Nos, te mondod mindig, hogy késésben vagy – húzom fel a vállaimat, majd elindulunk a kijárathoz.

- Uhm, Miles – szólít meg, míg az ujjaival babrál. Tuti szeretne kérdezni valamit, s remélem nem bútort kell cipelni, mert azt el kell utasítanom. Pedig szeretek segíteni.

- Tessék? – biztatom, hogy hallgatom, míg kilépünk az óvodából. Vesz egy mély levegőt, majd továbbra is a járdát kémlelve, megszólal.

- Lehet hirtelen jön ez, de mit szólnál, ha mondjuk holnap összeülnénk valahol? – Nem értem miért kellett ilyen nagy előkészület ehhez. – Kettesben.

Várjunk. Mi?

- Kettesben? – kérdezek vissza, mire ő végre rám néz. – Én és te?

- Ki más, te csacsi? – kérdezi zavartan.

- Oh, nos, jogos… - vallom be, majd zsebre vágom a kezeimet. Basszus, ez milyen helyzet már. Nem láttam, hogy közeledik egy randi vonat. – Őszinte leszek Clary. Nagyon kedves nő vagy, de nem érzem, hogy… bármi is lehetne közöttünk. Emellett, ahogy tudod, egyedül nevelem a lányokat, és nem érzem úgy, hogy képesek lennénk valakit, vagy éppen valakiket – mutatok rá, a lányára célozva – úgy az életünkbe fogadni, mint családtagokat. Emellett a lányok nagyon jóban vannak, és… nem akarom, hogy az esetleges gondunk – mutatok rá, majd magamra – kihasson a kapcsolatukra. Most nagyon beszarinak tűnhetek, és lehet kicsit az is vagyok, de szeretném, ha minden a helyére rázódna, s csak utána bővíteni ezt az egészet. Ne haragudj.

- Dehogy haragszom – rázza meg a fejét mosolyogva. – Köszönöm, hogy ezt így elmondtad.

- Én köszönöm a meghívást – simítok a mellkasomra halovány mosollyal. – Remélem attól még…

- Jaj, ne, ne butáskodj, bele ne kezdj – legyint, miközben félbeszakít. – Attól találhatlak vonzónak, hogy nemet mondtál, ahogy az anyukák nagy része is – kacsint rám, bár érzem, hogy ezt nem csak nekem, hanem magának is mondja, biztatásnak. – Akkor vasárnap átviszem Joce-t.

- Rendben, várunk titeket.

Elbúcsúzunk, majd a kocsinkhoz sétálunk. Mikor beülök a volán mögé, akkor esik le, hogy mi is történt. Felsóhajtva simítok végig az arcomon, majd indítom el a motort. Várjunk, azt mondta, hogy ahogy az anyukák nagy része? Milyen kiéhezett anyukák klubja működik itt? Kezdek félni.

Otthon elmatatok, megcsinálom a házimunkát, majd megírom a leveleket, amiket meg kell a munkához és az egészségbiztosításhoz. Oké, hogy a sereg áll mindent, de attól szeretném tudni hogy is állok velük. Emellett a lányokat is hozzáadtam az enyémhez, de nem kaptam róla még semmit. Basszus, szívás felnőttnek lenni.

Összekészülök a játszótérre is kisinnivalóval és ropival. Amber, légy rám újra büszke! Azonba a kocsi helyett Daniel lépcsőházához sétálok, s felcsengetek.

- Tessék? – szól bele.

- Itt a Mikulás, időpontot szeretnék egyeztetni egy elbeszélgetésről, hogy idén jó voltál e, vagy sem.

- Miles – neveti. – Jövök.

- Remek – támasztom a falat addig, míg meg nem hallom a bejárati ajtó kattanását. – Na, mi ez a kis táska? – méregetem, mire ő zavartan lesüti tekintetét.

- Keksz… - vallja be, mire én felnevetek.

- Remélem nem mogyorós – jegyzem meg, mire enyhén felhúzza az orrát, s kissé sértődötten néz rám. – Ha igen, s ennél belőle, szívesen vigyázok megint rád – kacsintok rá, majd indulok el a kocsimhoz. – Be is jöhetsz velem a lányokért, de ha nem szeretnéd, hogy a kollégáid rájöjjenek mennyire kivételezel szegény egyedülálló nagybácsi fejemmel, a kocsiban is maradhatsz.  

- Maradok a kocsiba – feleli, mire bólintok egy aprót, hogy felfogtam.

Az óvodához vezetve elbeszélgetünk arról, hogy milyen volt a napja, meg hogy milyen kekszet sütött gyorsan, munka után. Leparkolom a kocsit, majd besietek a lányokért, kik rögtön arról érdeklődnek, hol van a kedvenc Danieljük. Suttogva beavatom őket, hogy a kocsiban rejtőzik, szóval siessünk. Nem is kell nekik kétszer mondani, oly sebesen öltöznek, mint még soha.

- Látjátok? Itt van – nyitom ki a hátsó ülést, majd segítek Prücsöknek az ülésébe ülni. – Elvezet minket a játszótérre, amiről annyit mesélt már nekem.

- De jó! – lelkendezik a kisebbik, míg bekötöm. – Te is hintázol majd velünk, Dan bácsi?

- Azt hiszem én ahhoz túl nagy vagyok már – neveti az említett.

- Én azért libikókázom majd veletek – somolygok, és oh, de komolyan gondolom.

- És te nem vagy ahhoz túl nagy, Milo? – kérdezi Bambi, míg becsukom a kocsi ajtaját, s átmegyek a másik oldalra, hogy őt is bekössem.

- Ugyan, dehogy! – felelem rögvest. – Pontosan libikókaméretű vagyok.

- Hát… - szólal meg Daniel elől, mire ránézek.

- Shh ott az anyósülésben, fiatalember – csitítom, amin jót virul.

- Fiatalember? – kérdez rá az ismeretlen szóra Prücsök.

- Nos, Dan fiatal. Nem olyan fiatal, mint ti, de hozzám képest az – kezdek bele a magyarázatba, majd miután kattan Bambi biztonsági öve, bezárom az ajtót, s beülök a volán mögé. – Szóval, ember is, így együtt fiatalember. S eme fiatalember mondhatja innentől merre menjek – nézek Danielre, kinek szemei szórakozottan csillognak, és oh, de boldog mosoly ül ajkain. Nincs mit tagadni, én is örülök, hogy z összejött, és meg tudtuk oldani a helyzetet.

A fejem alatt ritmikus dobogást hallok, megrebbennek a szempilláim, az alattam lévő ágy pedig megmozdul. Hm? Egy puha kezet érzek meg a derekamon, mire megdermedek. Hirtelen azt hiszem, Mark az, de amikor rásimítok a kezekre, csak gyengédséget érzek. Felkapom a fejemet, ahogy eszembe jut, nem rég még Miles mellett ültem és filmeztünk. Kék szemei pajkosan csillognak, ahogy ténykedésemet figyeli, azonnal elpirulok, főleg amikor rájövök, hogy a kezeink még mindig egymáson vannak.

– Talán jó reggelt puszira vársz ennyire kétségbeesetten? – vigyorogja, mire még vörösebb leszek. Gyorsan elkapom a kezemet az övétől, majd felpattanok róla.

– Én… én annyira sajnálom, komolyan, én…– próbálok elnézést kérni, de nagyon zavarba jöttem, amin ő persze remekül szórakozik.

– Én nem sajnálom – intézi el a dolgot egy vállrándítással. – Nem történt semmi, elaludtál rajtam, úgy tűnt, hogy fázol, de felkelteni nem akartalak, mert olyan aranyosan szuszogtál, mint egy angyal, így se a takaró, se a fűtés nem jöhetett szóba, csak a papamaci ölelés – magyarázza nyugodtan, próbálva viccesen elsimítani a helyzetet, de végül nem hazudtolja meg önmagát. – Szóval ezer nyugodtan vissza is ülhetsz, sőt, mivel kezdek fázni, vissza is bújhatsz – teszi hozzá a mellkasára paskolva, amitől ismét visszajön a pirulásom.

– Miles…! – szusszantom megrovón a nevét. – Egyszer ki fogsz készíteni – motyogom halkabban fejcsóválva.

– Oh, remek. Megvan a közös hang a szüleimmel, mert őket már egészen kicsi korom óta, folyamatos kikészítéssel örvendeztetem meg – mondja felállva, és amikor mellém ér, folytatja. – Hozok sütit – mosolyog rám. – Tej jó lesz hozzá? – kérdezi rekedtes hangján, amitől megborzongok. Imádom a kedvességet és nyugalmat sugárzó hangját. Még ha zavarba is hoz, a legtöbbször megnyugtatóan hat rám. – Van vizem is – teszi hozzá, mivel nem válaszoltam neki.

– Jó a… a tej jó – préselem ki magamból lesütött tekintettel, majd lerogyok a kanapéra. Istenem, csak ne haljak bele a szégyenbe. Eddig olyan jól palástoltam azt, mennyire kezdem megkedvelni őt, de most úgy érzem, legszívesebben a karjaiba omolnék. Nem aludhattam túl, sokat, mégis… olyan biztonságban éreztem magam a karjaiban, mint már rég nem, egyáltalán nem volt egy picinyke rémálmom sem.

Sütivel és két pohár tejjel jön vissza, majd a dohányzóasztalt közelebb húzva rárak mindent. Arról mesél, a film melyik részét aludtam át, amitől csak még rosszabbul érzem magam. Végre ki tudott volna egy kicsit kapcsolódni a lányok mellett, de ehelyett velem kellett törődnie, még a filmet sem tudta nyugalomban nézni.

Hirtelen megérzem egyik kezét a térdemen, mire megdermedek. Nem tudom, mit akar, azt sem tudom, miért riadok meg egy kicsit az érintésétől. Persze, tudom, de eddig nem igazán gondoltam abba bele, hogy képes lenne engem bántani. Félve nézek a szemeibe, de ő csak kedvesen mosolyog felém.

– Nekem is vannak nehéz estéim, szóval egy kicsit se zavarjon, hogy bealudtál rajtam. – Próbálja oldani a helyzetet, de nem tudok elsiklani a történtek felett. Mosolyt erőltetek magamra, nem akarom, hogy rosszra gondoljon vagy aggódni kezdjen. – Majd legközelebb én használlak párnának, de szörnyen kapálózom álmomban szóval, te fogsz rosszabbul járni – fenyeget meg a mutatóujjával szórakozottan, miközben elvesz egy sütit a tányérról.

Idegesen túrok a hajamba, semmiségekről kezdünk beszélni. Vagyis inkább ő, mert én még mindig zavart és ideges vagyok. Mennem kellene, de illetlen sem akarok lenni, ezért elveszek egy sütit a tányérról és a tejet is megiszom. Csak ezután hozakodok elő azzal, hogy indulnom kellene. Rosszul érzem magam, hogy a vacsorára és a lányokra hivatkozom, habár félig-meddig igaz, hogy ha fent lennének, akkor sokkal nehezebben menne a búcsúzkodás. Miles azonnal felajánlja, hogy vihetek az ő vacsorájukból haza, de én nem akarom kihasználni a kedvességét.

– Jaj, nem kell, majd főzök magamnak – ellenkeznék rögtön, viszont ő nem adja fel egykönnyen.

– Daniel – néz rám komolyan, mire megriadok. Nem most akar előhozakodni a történtekkel, ugye? – Én ezeket a dinoszauruszokat hidegvérrel megöltem, hogy ma te megsüthesd őket. Azt hiszem az a legkevesebb, ha a munkádért cserébe kapsz tőlem dino husit. Igazi ritkaság – mondja a szokásos stílusában, amitől felnevetek, hiányzott már a bohóckodása. Végül fejcsóválva, de beleegyezem, hogy viszek magammal egy keveset. Jól megpakolja az ételhordót, majd az ajtóban a kezembe nyomja azt.

A búcsú után zakatoló szívvel megyek át az úton, egyenesen a lakásomba, ahol hatalmas sóhajjal vetem le magam a kanapéra. Ma is jó nagy idiótát csináltam magamból… Remélem, Miles tényleg nem haragszik azért, mert rajta szundítottam egyet. Ismét elpirulok, pedig most nincs is mellettem. Fejcsóválva pakolom el az ételt a hűtőbe, majd az egyik kedvenc könyvemet veszem elő, hogy elüssem valamivel az időt.

A dinohusi elfogyasztása után jóllakottam fürdök meg és fekszem le. Mint mostanában mindig, a két kislányon és Mileson jár az eszem, egészen biztos, hogy mosollyal az ajkaimon alszom el.

××× D ×××

Az elkövetkező napok gyorsan telnek. Próbálok úgy tenni, mintha a Mileson való alvás meg sem történt volna, szerencsére ő ezt elnézően hagyja nekem. Nem viccelődik többet vele, talán érzi, hogy mennyire zavarban vagyok, és nem erőlteti a dolgot. Jó tudni, hogy ennyire empatikus is tud lenni.

Ma délutános vagyok, így kiélvezem a délelőtti szabadságot. Fel is hívom Leót, nem akarom, hogy megint ideges legyen, mint legutóbb. Na meg kíváncsi vagyok arra is, hogy mi van velük. Jamie nagyon kedvesnek és aranyosnak tűnt, miután szertefoszlott a féltékenysége.

Tárcsázok, majd várok, hogy kapcsoljon a vonal.

– Tessék? Dan, te vagy az? – kérdezi vidáman barátom, mire rögtön mosoly költözik az arcomra.

– Talán van még más exed is, aki hívogatni szokott? – viccelődök vele, mire ő is felnevet. – És, hogy vagytok Jamie-vel? – kérdem, mire lelkes mesélésbe kezd.

Úgy tűnik, minden rendben van velük. Örülök, hogy sikerült megbékélniük, azt hiszem, Leo végre megtalálta azt, aki igazán hozzávaló.

– Na és a szex… hát az fenomenális volt – mondja, mire köhécselni kezdek. Ezek szerint végre teljesen megnyíltak egymásnak. – Meg ne fulladj itt nekem. – Hallom a hangján, hogy vigyorog.

– Eszednél vagy? – nevetek fel én is. – Biztos, hogy jó ötlet erről beszélned? Nem fog az angyalkád megharagudni? – incselkedem vele, mire fennkölt hangon szól bele a telefonba.

– Az angyalkám itt ül az ölemben, és nem haragszik. Nem igaz, kicsim?

– Hát nem is tudom… – hallom meg a lágyabb hangot a vonal túloldalán, amitől megint mosolyogni kezdek.

– Szia, Jamie – köszönök neki is, mire lelkes sziázást kapok válaszul.

– Daniel? – kérdezi, szinte látom, ahogy elveszi Leo kezéből a telefont.

– Valami baj van? – kezdek aggodalmaskodni, de rögtön ellenkezni kezd.

– Csak… szerettem volna megköszönni… mindent – motyogja. Édes, tökéletesen illik az exbarátomhoz.

– Ugyan, örülök, hogy rendeződtek köztetek a dolgok.

– Most mesélj te, kedvesem – szól bele ismét Leo a telefonba, de rögtön utána nyöszörögni kezd. Azt hiszem, kapott egy öklöst az igazi kedvesétől.

Mesélek nekik az oviról, a gyerekekről, majd észre sem veszem, de már Milesról, Michelle-ről és Belláról áradozok. Csak akkor kapcsolok, amikor Leo felszisszenve szólal meg.

– Te teljesen belehabarodtál abba a katonába, nem igaz? – kérdezi. Szinte magam előtt látom, ahogy felvonja a szemöldökét. Idegesen felnevetek.

– De… dehogy… én nem…

– Daniel, tudod, hogy nekem nem tudsz hazudni… Szóval ki vele, mi van köztetek?

– Semmi – motyogom halkan. – Ő nem… mármint, ott vannak neki a lányok, és én nem… Anyára van szükségük, nem rám, és… – össze-vissza hebegek-habogok, utálom Leót…

– Elég súlyos, mi? – vigyorogja a telefonba.

– Te ezt nem érted… Én nem… Mark után én nem… nem… – Nyelek egyet, úgy érzem a sírás kerülget, de megrázom a fejemet. – És amúgy sem akarok a boldogságuk útjába állni. Milesnak egy nőre van szüksége, ahogy a lányoknak is – magyarázom, és azt hiszem, barátom is érzi, hogy ettől nem tud eltántorítani.

– Csak nem akarom, hogy megint összetörjön a szíved – mondja őszintén.

– Nem fog, tudom… hol a helyem – suttogom, majd a karórámra pillantok. Lassan mennem kell. – Indulnom kell az óvodába, örülök, hogy beszéltünk – mondom végül, majd gyorsan elköszönök tőlük.

A termembe lépve köszönök a délelőttös társamnak, elmeséli, hogy mi történt, volt-e valami említésre méltó, majd elköszön a gyerekektől.

– Dan bácsiii – visítja Bella, ahogy a karjaimba ugrik. Kacagva ölelem magamhoz, majd megsimogatom a buksiját, ahogy visszateszem a földre.

– Minden rendben, lurkó? – kérdezem mosolyogva, mire lelkes csacsogásba kezd arról, hogy mit csinált ma.

A többi gyerek azt hiszem, féltékeny lett, mert utána sorban jönnek oda hozzám, hogy ők is akarnak ölelést. Nevetve ölelgetem meg őket, amit lelkesen tűrnek, utána pedig kacarászva visszatérnek a játékhoz, amivel érkezésem előtt foglalatoskodtak.

Az uzsonna után összecsődítek mindenkit, hiszen a mai programunkat még el sem kezdtük. Mivel beköszöntött az ősz, összeszedtem jó pár szép levelet a parkban, amiket fel tudunk használni itt az óvodában. Ma színesekből és levelekből készíthetnek a gyerekek képet. Nagyon lelkes mindenki, ahogy látom, Michelle egy piros levelet választott, amiből épp Milest próbálja papírra vetni.

Mindenkit megdicsérek, hogy milyen ügyesek, hiszen tényleg azok. Aki végzett, annak szabadfoglalkozás van, hiszen nemsokára úgyis jönnek a szülők a gyerekeikért. Segítek azoknak, akik még el vannak maradva a feladattal, de közben ügyelek arra is, hogy ne legyen nagyobb veszekedés a csoportban.

Miles egészen korán érkezik meg, szólok a lányoknak, akik összeszedik a dolgaikat, és fürgén kiszaladnak a padhoz öltözködni. Megnyugtatom, hogy minden rendben volt, hogy mehessen is segíteni a kicsiknek. Nem sokkal azután, hogy visszajövök a terembe, észreveszem, hogy Bella itt hagyta a babáját. Mivel nem tudom, hogy a szülei elvesztése után mennyire ragaszkodik hozzá, gyors léptekkel utánuk viszem, még hátha nem mentek ki az épületből.

A lépcsőfordulónál azonban megtorpanok. Miles az egyik lenti csoportba tartozó kislány anyukájával beszélget. Remekül elvannak, mosolyognak egymásra, a kicsik is lelkesen beszélgetnek és mutatják egymásnak a játékaikat. Nyelek egyet, a gyomrom teljesen görcsbe rándult. Tudom… tudom, hogy ez az az idilli kép, amit mindannyian megérdemelnek, mégis fáj... Ennyit arról, hogy nem törik össze a szívem.

 – Csak nem otthagytam valamit? – hallom meg Miles hangját, ami visszaránt borús gondolataimból.

– De, de – kapok észbe, majd lesietek a lépcsőn. – Bella itt hagyta a babát, nem tudtam, hogy mennyire fontos… – magyarázom enyhe zavarral az arcomon, de csak egy hálás mosolyt kapok válaszul.

– Én se, szóval ezer hálám – vigyorog rám. – Jó munkát a továbbiakban.

– Köszönöm – felelem, próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, de félek, nem igazán sikerült. Megfogadtam, hogy nem állok a boldogságuk útjába és minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy megkapják azt, amit igazán megérdemelnek, de nem gondoltam volna, hogy ennyire fájni fog.

Csak néhány hónapja ismerkedtem meg velük, de azt hiszem, máris örökre a szívembe zártam őket. Mind a hármukat.

– Maguk is a parkolóba mennek, ugye? – kérdezi a nőtől, aki lelkesen bólint egyet.

– Igen.

– Mehetünk együtt, ha már a kicsik így elvannak – ajánlja fel a gyerekek felé mutatva, akik kuncogva beszélgetnek valamiről. Mintha egy újabb tört szúrnának a szívembe.

– Remek ötlet – egyezik bele a nő, akit ha jól emlékszem, Clarynek hívnak. Miles még futólag int felém egyet, ahogy próbálok felfelé menekülni a lépcsőn, aztán előzékenyen kitárja az anyukának az ajtót, és az ötös csapat távozik az épületből.

Zakatoló szívvel megyek vissza a gyerekekhez. Próbálom nem kimutatni, mennyire fáj az, amit láttam, de nem tudom, mennyire sikerül. Remélem, jól tudom palástolni az érzelmeimet, legalább a kicsik előtt. Leo előtt már biztosan nem menne, sőt félek, hogy Miles előtt sem teljesen.

Otthon, az ágyban fekve azon gondolkodom, mit tegyek, hogyan viselkedjek, hogy ne szeressem meg még jobban őket, mert ha még több időt töltök velük, csak jobban fog fájni a végén. Sok mindent átgondolok, felsorakoztatok érveket, ellenérveket, de bármit is csinálok, bármilyen eshetőséget is veszek számba, mind egy dologra mutat. El kell távolodnom tőlük.

Bármennyire is fáj, sajnos egyet kell értenem ezzel a gondolattal. A többi gyerek apró féltékenysége rádöbbentett, hogy túlságosan is kivételezek a lányokkal, másképp bánok velük, sokkal közvetlenebb vagyok hozzájuk, és ők is teljesen másképp tekintenek rám. Én csak egy óvóbácsi vagyok… semmi több… Vissza kell térnem a szerepemhez, különben nemcsak nekem fog fájni az elválás, a lányoknak is.

Az elhatározásom megszületett, de vajon tudom majd tartani magam ehhez?

××× D ×××

Két hét… ennyi telt el az este óta, hogy megfogadtam, kicsit elhatárolódom a családtól, akik olyan fontossá váltak a számomra. Igyekszem ehhez mindig tartani magam. Ugyanúgy bánok a lányokkal, mint a többi gyerekkel. Nem ölelem meg őket, mint eddig mindig az érkezésükkor, Milesszal is csak néha-néha váltok pár szót. Azt hiszem, észrevette, hogy valami megváltozott, de egyelőre nem kérdezett rá. Legalábbis akárhányszor ráterelné a témát, gyorsan áttérek a lányokra, így kibújok a mustráló szemei alól.

Egyértelműen kerülöm őket, ami szemmel láthatóan egyre kevésbé tetszik Milesnak, és nemcsak neki, a lányoknak is. Tartani próbálom magam, de olyan nehéz…

Tudom, hogy nagyjából mikor mennek boltba, így a bevásárlásra is mindig olyan időpontot választok, amikor biztosan nem futhatok össze velük. Ma is nem sokkal zárás előtt lépek be az automata ajtón, felkapok egy kiskosarat és a húsok felé indulok, ám a pult előtt megdermedek.

A felvágottakat mérő és kiadó lány épp Milest szolgálja ki, riadtan fordulok meg, hogy átmenjek egy másik sorba, ám az ismerős, mély hang megállásra késztet.

– Daniel? – szólít meg a hátam mögül. Nem akarok megfordulni, a pénztárak felé pillantok, ám mintha megérezné, mit akarok, óvatosan rásimít a karomra. – Elég a menekülésből – morran fel, amitől lehajtom a fejemet. Elém sétál, de nem mond mást. Nem tudom, meddig állhatunk ott, de egyszer csak megérzem puha tenyerét az arcomon, ahogy óvatosan felemeli a fejemet.

Kék szemei rögtön rabul ejtenek, tátogni kezdek, de egy hang sem jön ki a torkomon. Elbuktam… most már biztos.

– Beszélni szeretnék veled – mondja komoly hangon, amitől idegesen nyelek egyet, de végül aprót bólintok.

– Rendben – makogom ismét a földet pásztázva.

– Vásárolj be, gondolom, azért jöttél. A bolt előtt megvárlak – mondja felvont szemöldökkel, mire ismét csak egy bólintással válaszolok.

Idegesen szedem össze a dolgokat, majd fizetés után remegő léptekkel indulok a kijárathoz.

Odakint Miles alakja fogad, nem is tudtam, hogy cigizik. Amint meglát, elnyomja a csikket, majd belehajítja a kukába. Egymás előtt állunk, de egyikünk sem szólal meg. Lesütött tekintettel bámulom a földet, nem tudok a szemébe nézni.

– Figyelj, ha azért viselkedsz így, mert elaludtál rajtam… – kezdene bele mondandójába, de gyorsan a szavaiba vágok.

– Nem, én… nem azért… – motyogom, mire egy enyhén bosszús sóhajt kapok válaszol. Felnézve látom, hogy gondterhelten túr bele a hajába, majd fejcsóválva néz rám.

– Akkor mi a gond? – kérdezi végül nyugodtságot erőltetve magára. Idegesen toporgok előtte, néhány vásárló nevetve halad el mellettünk, amitől megrezzenek. – Induljunk, úgyis egy irányba lakunk – int a házainkat rejtő utca felé. – Közben bökd ki, mi bánt – kér kedvesen. Nem tudok neki ellenállni… miért nem tudok?

– Sa… sajnálom – préselem végül ki magamból. Tudom, hogy csúnyán viselkedtem, de csak őket akarom védeni. Nem, ez hazugság, magamat akartam védeni… – Hol vannak a kicsik? – kérdezem meg azt, ami már a pultnál történt találkozásunk óta foglalkoztat.

– Amber vigyáz rájuk, megkértem, hogy jöjjön el egy késő délutáni bébicsőszködésre.

– É-értem… – Megint dadogok, ha ideges vagyok, mindig ezt teszem.

– Tudtam, hogy ma megtalállak itt – vallja be végül, mire meglepetten pillantok rá.

– Csak emiatt? – kérdezem döbbenten, mire kínos mosollyal az ajkain fordul felém. Én is megtorpanok mellette.

– A lányok otthon sírva ugrottak az ölelésembe – magyarázza, amitől rögtön elfog az aggodalom. Mi történhetett? Talán valamelyik gyerekkel összevesztek, csak nem vettem észre? – Azt mondták… Dan bácsi már nem szereti őket – magyarázza komoly hangon, amitől elfog a félelem. Miattam volt? Én… bántottam őket, pedig sosem állt szándékomban. – Azt is mondták, próbáltak jobban viselkedni, de az sem volt elég. – Eszembe jut, hogy ezen a héten egyáltalán nem kellett rájuk szólnom, mindig azt tették, amit mondtam, sose rosszalkodtak, nem veszekedtek senkivel… Istenem, mit tettem…

– Sa… sajnálom – motyogom, nem bírom tovább. Elejtem a kezemben tartott nejlontáskát, és zokogni kezdek. A tenyereimbe temetem az arcomat, nem tudok Miles szemébe nézni. – Saj-ná-lom – nyöszörgöm kapkodó lélegzettel. Azt várom, hogy majd Miles leszid vagy akár meg is üt, megérdemelném, de ehelyett csak egy ölelésbe von bele. Még jobban zokogni kezdek, a pulóverébe markolok, jelenleg ő az egyetlen biztos pont mellettem.

– Amint a gyámságom alá kerültek, ők lettek életem értelmei – mondja halk hangon. – Nem akarom őket szomorúnak látni, megérted, ugye? – kérdezi, mire két hüppögés között bólintok, de nem nézek fel rá. – Nagyon mérges vagyok rád – vallja be végül, de ahelyett, hogy ellökne, még szorosabban húz magához. – Mondd el, mi a baj – kér, aminek nem tudok nemet mondani.

– Nem… nem… nem kerülhetek hozzájuk… közelebb – motyogom a pulóverébe. – Túlságosan megszerettem őket… – vallom be rekedt hangon.

– Az miért baj? – kérdi a hajamba simítva, ami után a hátamat kezdi cirógatni.

– A többiek… a többi gyerek… nem tisztességes velük szemben – magyarázom viselkedésem egyik okát. – Nem kivételezhetek velük… – teszem hozzá, mire Miles hümmög egyet.

– Azt megértem, hogy miért próbáltál szakmaibb maradni velük az óvodában, de ez még nem magyarázat arra, hogy miért kerültél minket akkor is, ha csak magunk voltunk.

Tökéletes kérdés. Miért kell mindig rátapintania a lényegre?

– Mert… én… mert… – Semmi jó indok nem jut az eszembe. – Félek… félek, hogy nem… nem tudnék szakmai maradni, ha túl sok időt töltök veletek… Én nem… nem tudom jól kordában tartani az érzelmeimet… – mondom végül. Ez nem igazi magyarázat, ő is tudja, de úgy tűnik, nem fog tovább kérdezősködni.

– Beszélned kell a lányokkal is – mondja komoly hangon. Tudom, hogy igaza van, de rettentően szégyellem magam.

– Bocsánatot fogok kérni tőlük, de én nem… nem tudom, megértik-e a magyarázatot – mondom kételkedve.

– Azt bízd csak rám, megbeszélem velük a dolgokat – nyugtat meg, amitől tényleg megkönnyebbülök egy kicsit. – Az óvodában megértem, ha továbbra is így viselkedsz, de hiányzol nekünk, a lányoknak – teszi hozzá. – Mit szólnál ahhoz, ha holnap, péntek lévén ovi után találkoznánk négyesben? – kérdi mosolyogva, kissé eltolva magától, hogy végre végigpásztázhassa az arcomat.

– Mit… mit csinálnánk? – kérdezem félénken. Nekem is hiányoztak, eszméletlenül…

– Megmutathatnád azt a parkot, amiről már meséltél nekem – vigyorogja, miközben letörli azt a pár könnycseppet, mely ottmaradt az arcomon.

– Az… remek lenne – mosolygok végre rá én is, amitől mintha ő is megnyugodna.

– Na, ez az a mosoly, amit látni akarok – simít végig a kis gödröcskéimen, amitől rögtön zavarba jövök. Miles elneveti magát, majd felkapja a földre ejtett szatyromat, és a derekamra fogva terelgetni kezd hazafelé. – Hiányzott a mosolyod és az édes, piruló pofid – vigyorogja lepillantva rám, amitől még vörösebb leszek.

– Utállak – motyogom felnézve rá. Elneveti magát, én is kuncogni kezdek. Nekem is nagyon hiányzott a bohókás viselkedése és a mondatai, melyekkel bármikor képes zavarba hozni. A kis lurkókat pedig inkább nem is említem.

Alig várom, hogy holnap elvezessem őket arra a játszótérre. Szerencsére a héten nem terveztem hazalátogatni, így egész pénteken és hétvégén ráérek. A lányok biztosan imádni fogják a hintákat, csak Milest sajnálom, mert ezek után biztosan sokat fogják nyúzni azzal, hogy ők oda akarnak menni óvoda után.

- Ne félj, ez egy könnyű recept – adja át nekem. – Tessék, hogy következőre egyedül is menjen.

- Köszi, de azért örülök, hogy nem a város másik felén laksz – jegyzem meg, míg alaposan átnézem a receptet. Imádom, komolyan, mindent leírt benne, mintha egy kezdőnek adta volna. Várjunk csak, sütésben teljesen az vagyok. – Legalább ha nem tudok valamit, közel a segítség – teszem hozzá fülig érő vigyorral, amire ő nem visszabazsalyog, hanem megkomolyodik.

- Ha bármikor szükséged van valamire, én itt vagyok – feleli végül az ujjait tördelve, s a tekintetemet kerülve. Nem értem azt a hirtelen változást, s ha bár tényleg értékelem a segítőkészségét, eme komolyságot nem tudom hova tenni.

- Dan bácsiiiii – jelenik meg a lelkes Michelle. – Akkor sütünk sütit? – rángatja a pólója végét, ahogy az enyémet is szokta, hogy még több figyelmet kaphasson. A legtöbb itthoni felsőm ennek hála már eléggé megnyúlt pár helyen…

- Hát persze – guggol le Prücsökhöz, majd megcsikizi a kislányt. Én meg csak gondolkodom azon, vajon mibe akarna nekem annyira segíteni. Nem tudok sütni, ez pipa, nem vagyok minta apa, pipa, tapasztalatom sincs, pipa, egyedül is vagyok, pipa… nos, öhm, ja, van bőven miért azt hinnie, hogy segítségre szorulok. S azt hiszem néha így is van. A hisztik, úristen. Hogy hagyhattam ki őket a felsorolásból? Kikészítenek vele, pedig még tíz év alattiak… oh, csak a kamaszkort éljem túl.

Eme hatalmas nagy sötét jövőképből kirángatnak a többiek, ugyanis sütni fogunk, mi, így négyen. Már látom magam előtt a konyhát, lisztesen, cukrosan, tésztafoltosan… úristen, mennyit takaríthatok majd. Inkább beállok hozzájuk, hátha felfogok valamennyi koszt.

- Bella, Michelle, nagy feladatotok lesz. Milo bácsival mi kimérünk mindent ezen a mérlegen – mutatok az említett tárgy kezdi el a haditervet Daniel, miután kipakoltak a szükséges dolgokat a szekrényekből. – Jó lesz így?

- Igen! – rikkantják a kisasszonyok lelkesen, hogy aztán felvegyék a széken a sütésre kész pozíciójukat. Én Danielnek segítek a készülődésben, míg a picúrok már a kész sütiről álmodoznak. Oh, igen, én is szeretem a kemény sütiben az olvadó csokit… vagy ha átírjuk Milo bácsira, a kemény dolgon az olvadó krémet. Pont sikerül eme roppant felnőttes gondolatom közepette Dan tekintetét elkapni, s nos, azt hiszem, nem lenne ellenemre töltött nyalókázni vele. Szigorúan zárt ajtók mögött. Persze… cukrosan. Rendes nyalókával. Az unokahúgaim rendes óvó bácsija, aki meleg, nem, nem képzelhetek el vele mindenféle mocskos dolgot. Semmit. Sütünk, Miles, SÜTÜNK.

- Valami baj van? – kérdi halkan, míg végig a szemeimbe néz, enyhén kipirulva. Úúristen. Ő elég cukrosan édes, elnyalogatnám, komolyan. Oké. Ő egy rendes ember, aki fiatalabb tőlem, nem tudom mennyivel, de remek törpe felvigyázó. Erre kell gondolnom. Megrázom végül a fejemet, majd szólásra nyitom a számat.

- Csak elképesztő, milyen könnyedén bánsz a két kis boszival – vigyorgom, mert azt még szabad, abban nincs semmi provokatív, szexuális meg egyéb.

- Óvóbácsi vagyok, mit vártál? – kérdez vissza édesen csilingelő kuncogással. Férfitól nem hallottam még ilyet, s talán jobb is, mert valószínű, hogy a biszexuális mérlegem áthajlott volna szuper-truper melegbe.

- Igaz… Tény, hogy van még mit tanulnom – jegyzem meg egy enyhe szájhúzással.

- Ne izgulj, az ember holtáig tanul – vigasztal egy kis vállveregetéssel fűszerezve. – Kezdetben nekem sem ment minden ilyen jól, de idővel egyre könnyebb lesz – ecseteli tovább, mire én is elmosolyodom. Olyan rendes, hogy mindig próbál feldobni. Egy tündér. Egy angyali tündér. Egy szexin mosolygó angyali tündér…

- Sok mindent taníthatnánk egymásnak – bököm ki végül fülig érő vigyorral, mire újra lesüti zavartan a szemeit.

- Szemét vagy… – motyogja halkan, durcásan. Szerencse, hogy a lányok teljesen mással vannak elfoglalva, ugyanis épp nem a mintha szülő szerepében tetszelgem. Nagyon nem…

- Ne haragudj, nem tudtam kihagyni. Adta magát a helyzet.

- Nem is számítottam másra – vallja be egy fejrázás után, de láthatóan jókedvűen. Muszáj a beszélgetést valami kevésbé szexuális túlfűtött mederbe terelnem. Ah, meg is van!

- Na és a kötényedet hol hagytad? – érdeklődöm enyhén felvont szemöldökkel.

- Miből gondolod, hogy van? – kérdez vissza incselkedve, huncutul csillogó szemekkel, csibészi mosollyal, én pedig rögtön dobom a „no flirt” és „no sex before marriage” piros táblácskáimat a képzeletbeli kukámba.

- Olyan típusnak tűnsz – megyek bele elégedett vigyorral a játékba.

- Ah, kiismertél – neveti vidáman.. – Viccet félretéve, azt valóban otthon hagytam, de talán nem lesz harcmező a konyhádból, és túlélem valahogy a hiányát.

- Ha a csajokon múlik, nem biztos – közlöm vele a tényt, s habár tetettem a komolyságot, újra felvillan a konyha képe, amit majd Hamupipőkésen súrolhatok bőgve.

- Ne félts, megbirkózom a dolgokkal – nyugtat meg, miután megkapja a lisztet, s két részre választja a hozzávalókat. Michelle a száraz Bella pedig a maradék alapanyagokat kapja meg. Én is kapok egy fakanalat, s máris beugrik a seregbeli „pávián” játék, ahol az nyert, akinek a segge a legkevésbé vörösödött ki a sok fakanalas seggrepacsitól.  Oh, szegény anyám. Egyre jobban értem a kétségbeeséseit, ahogy cseperedtem. Vajon hány generációt ütöttem vissza? Biztos sokat. Mondanám, hogy a postás hozott, de külsőre igenis hasonlítottam mindig is apámra. Jó állású, izmos, de a csibészi mosoly, hajaj, azt csak én tudtam úgy produkálni, hogy a rokonok is elgondolkozzanak azon, hogy anyám füllent e a gondokról, vagy sem.

- Most hagyjuk, hogy Milo bácsi is dolgozzon egy kicsit, rendben? – szakít ki a nosztalgiázásból Dan hangja, s egy pillanatra elgondolkodom, hogy már megint mit kell csinálnom. Hozzák a széküket, felállnak két oldalamra, én pedig igazi reflektorfényben érzem magamat. Én, a fakanál, meg a maszlag a tálban, ami kicsit sem bizalomgerjesztő. Össze kéne kavarnom, ugye?  Akkor essünk is neki. Míg én dolgozom a ragadós csokimaszlaggal, Dan előkészít minden mást, hogy aztán csak bele kelljen öntenünk a tepsibe a kész sötét csodát. A kicsik roppant lelkesen, már saját Csoki szektát alkotnak ketten, s kántálják a mottójukat, miszerint: Csokis süti! Csokis süti!

- Dan bácsi, mikor lesz kész a süti? – érdeklődik Bambi, mire az említett az órára pillant gyorsan, mielőtt válaszolna.

-  Úgy 45 percig kell sütni, hogy teljesen elkészüljön, utána teszünk a tetejére tojáshabot, hogy még finomabb legyen. Ebéd után már ehettek belőle – felei, mire a kicsi szemekben a lelkesedés alábbhagy, s az ajkacskák is legörbülnek.

- Muszáj ebédelni? – kérdezi Prücsök, én pedig irgumburgum, házi papamacivá válok.

- Lányok, tudjátok, hogy aki nem eszik rendes ételt, az nem kap desszertet – emlékeztetem őket a tíz Milo parancsolatra. Persze, majd ahogy cseperednek, úgy fognak ezek változni. Tuti bekerül majd a „14 előtt fiú nevet kiejteni a lakásban, lelkesen, tilos” pont is.

- Igen, Milo bácsi – válaszolják engedelmesen kórusban, majd csibészien összenéznek. Tudom, hogy már megint kitaláltak valamit, fejben, s tudják, hogy mit akar a másik. Mint a fele más zokni napon. Lehet, hogy nekik tetszett, hogy én összekevertem a sajátjaimat, de értékeltem volna, ha nem csinálnak belőle kötelező szombati programot. S csakis azért akkor, mert akkor se ovi, se más, így senki fia vagy lánya nem látja se hallja a háttérsztorit.

- A szobánkban leszünk – kapja el Bambi a húga kezét, majd szépen elvonulnak.

- Terveznek valamit a törpék – közlöm Dannal a tényt egy fejcsóválás után. – Örülök, hogy átjöttél, a lányok nagyon élvezték a sütést, és én sem haltam bele – vallom be halvány mosollyal, míg nekiesem az ebédnek.

- Ugyan, szívesen tettem – toppan mellém lelkesen. – Kell segítség? – bök buksijával az edény felé, ami már tettre készen áll a gáztűzhelyen.

- Azt megköszönném – mosolygom.

- Mit főzöl?

- Már jó ideje rágják a fülemet egy különleges dínós rántott husiért… Ne tudd meg, hány boltot jártam végig, mire találtam ilyet – osztom meg vele hatalmas nagy kínomat egy drasztikus sóhajjal, de ő csak felkuncog nyomoromon.

- A húgaim is imádják, néha én szoktam hazavinni pár zacskóval, mert nálunk ritkán kapható.

- Szóval szakértő vagy te is – vetek felé egy gyors pillantást vigyorogva.

- Olyasmi – feleli komoly bólogatás közepette.

- Akkor rád hagyom a csoda husik kisütését, én addig felteszem a levest, szerencsére a tört krumplihoz már reggel megpucoltam a burgonyákat.

Míg a kezünk jár, a szánk is. Beszélünk mindenről, de inkább csak hétköznapi dolgokról, mintsem a világbékéről vagy annak megmentéséről. A seregben főztünk javarészt együtt, otthon egyáltalán nem volt szokás. Sőt, a családomban semmi családias dolog nem volt szokás. Ha leültünk együtt enni, akkor is csendben tettük, beszéd nélkül.

- Ha megcsinálod a tojáshabot, én szólok a lányoknak, hogy jöhetnek díszíteni a sütik tetejét – szól oda nekem Dan.

- Bízd csak rám –szalutálok viccesen, mire ő el is indul a lányokért én meg nyúlok a receptért, hogy ezalatt mire is jelentkeztem pontosan. Gyorsan átfutom, meg is találom a szükséges részt, majd neki is esem. Mire már olyan kemény, mint ahogy a recept is írja, megjelenik a hármas páros, s nekiesnek a sütinek. Dan felvágja, készülnek a díszítő habzsákok is, hogy aztán a kicsik kiélhessék a kreativitásukat… meg mi is Dannal. Miután készen vagyunk, jöhet az ebéd, direkt kevesebbet szedek a szokásosnál a kicsiknek, hogy a várva várt sütiből is férjen még a pocakba. Nem is csalódom az eddigi tapasztalataimban, alig fér már beléjük két-két szeletecske, s utána pislognak is laposakat.

- Prücsök, Bambi, ideje egy kis szunyókálásnak – közlöm velük, míg akár a kis barikat, terelgetem őket a szobájukba. Prücsök azonban megtorpan, s visszanéz a vendégre. terelgeti őket a szobájuk felé, de Michelle megtorpan.

- Milo bácsi… Mesélhet ma Dan bácsi? – pillog fel rám kérlelően.

- Hát persze – felelem, míg megsimogatom a buksiját. – Dan bácsi… – szólítom az említettet vigyorogva – a lányok téged akarnak.

Neki se kell kétszer mondani, máris pattan, s jön velünk. Sajnos a mese nem tart sokáig, ugyanis a tele pocak a legjobb pocak szundikáláshoz, így a kicsik hamar feladják. Mivel nem akarjuk őket felkelteni, bár szerintem ágyúval se lehetne, mesefigurákat megszégyenítve osonunk ki a szobából.

- Most, hogy a gyerekek alszanak… – nézek pajkosan Danra, majd egy kis hatásszünet után folytatom –, van kedved filmet nézni? – érdeklődöm, míg a kanapéra huppanok.

- Nem is tudom – tördeli újra a kezeit, ami valószínűleg rossz szokása, ha zavarban van. – Nem szeretnék zavarni.

- Ugyan, nem zavarsz, sőt… Már lassan minden mesét láttam –sóhajtom. - Végre van velem valaki, aki nem ragaszkodik a gyerekműsorokhoz.

- Hát… akkor rendben – egyezik végül bele, s telepszik mellém. Nem válogatok, berakom az első filmet, ami szembejön, mert már mindegy, csak ne mese legyen. Halkra veszem, mert Prücsök képes a zajra felkelni kíváncsiságból. Halkan beszélgetni kezdünk Dannal, de egyre lassabban válaszol, ő is biztosan elfáradt, így egy idő után hagyom, hogy bealudjon.

Úgy tűnik remek párna vagyok, mert a lányok után Dan is szívélyesen foglalja be a mellkasomat. Nem mintha bánnám, megkaptam már a volt partnereimtől is, hogy kényelmes papa maci vagyok, de olyan jó értelemben.

Dan már édesen szuszog rajtam, s valahogy már engem se érdekel a film. Óvatosan felemelem a szabad kezemet, s az orrom előtt kunkorodó hajzuhatagába fúrom ujjaimat. Selymes, dús, túrni való… s hihetetlenül jó illatú. Elkínzottan szusszanok fel, komolyan, ha nem lennének a lányok, már szégyentelenül ráhajtottam volna. Azonban áldom az eget, hogy ez nem olyan helyzet… mert tudom, hogy régen nem igen értékeltem volna az apróságokat benne, mint a gödrös mosolya, az édes anyajegyek az arcán, a csontos ujjai, vagy az édesen piruló orcája. Akkoriban csak hódítottam, s boldog voltam, ha bejutottam valaki alsójába vagy bugyijába. Daniel ettől ezerszer jobbat érdemel.

De azért, ha már így itt van, kicsit végigtapogatom. Ha felkel, majd azt mondom, hogy igyekeztem úgy arrébb rakni, hogy ne keljen fel, mert mondjuk, öhm, mosogatni akartam, vagy valami hasonló.  Szóval, óvatosan rásimítok a lábára, ami pont kedvemre való. Nem túl vékony, de a husi mellett akad ott kemény izom is. Kicsit feljebb simítok, a dereka jön, szusszanok is, keskeny, ahogy szeretem. Vajon fél kézzel átérném? Áh, nem olyan gizda ő, azonban két kézzel, no, úgy az igazi lenne. Óvatosan haladok feljebb, a kezére simítok, a felkarjára, majd óvatosan átölelem fél kézzel. Melegít, nem csak a testemet, hanem a lelkemet is. Jó ez így, élvezem.

Így nézem a filmet még egy jó darabig, kezdek itt-ott elzsibbadni, de eszem ágában sincs megmozdulni. Még a végén felkelne, s vége lenne ennek az isteni helyzetnek. Így is be kell ám osztanom ezt az érzést, jó sokáig.

Sajnos még bőven a film vége előtt mozgolódni kezd Dan, s mivel még fél kézzel átölelem, biztosan félálomba megzavarodik, hogy most mi is van. Rásimít a kezemre, majd hirtelen kapja fel a fejét, majdnem lefejelve. Döbbent arca szinte az arcomban, de a kezemet még mindig fogja, én pedig egyre szélesebben vigyorgok.

- Talán jó reggelt puszira vársz ennyire kétségbeesetten? - érdeklődöm, mire tuti két árnyalatot rögvest pirul. Gyorsan elengedi a kezemet, s már hallom,a hogy próbálja a sajnálom szót kidadogni zavarában, de én csak ökölbe szorított kezemmel próbálom élvezkedő vigyoromat eltakarni.

- Én… én annyira sajnálom, komolyan, én…

- Én nem sajnálom – tudom le egy vállrándítással, míg ő már a kanapé mellett áll. – Nem történt semmi, elaludtál rajtam, úgy tűnt, hogy fázol, de felkelteni nem akartalak, mert olyan aranyosan szuszogtál, mint egy angyal, így se a takaró, se a fűtés nem jöhetett szóba, csak a papamaci ölelés – tudom le a dolgot úgy, hogy véletlenül se kelljen magát még jobban zavarban éreznie. – Szóval ezer nyugodtan vissza is ülhetsz, sőt, mivel kezdek fázni, vissza is bújhatsz – paskolom meg a mellkasomat, ahol az előbb még olyan békésen szuszogott.

- Miles…! – szusszantja a nevemet tanácstalanul. – Egyszer ki fogsz készíteni.

- Oh, remek. Megvan a közös hang a szüleimmel, mert őket már egészen kicsi korom óta, folyamatos kikészítéssel örvendeztetem meg – vigyorgom, majd állok fel, vele szembe. – Hozok sütit – jegyzem meg halkan, halvány mosollyal. – Tej jó lesz hozzá? – kérdezem még halkabban, rekedtes hangon, ami azt hiszem sikeresen a torkára fagyasztja a szót. – Van vizem is – teszem hozzá.

- Jó a… a tej jó – susogja lesütött tekintettel, majd mikor elindulok, lerogyik a kanapéra. Én is legszívesebben kamasz fiúsan eltakarnám az arcomat két nagy tenyerem közé, ugyanis annyira felizgatott eme kis flört, hogy csak na. Istenem, miért ilyen édesre készítetted Daniel Benent, hm? Ezerszer vittél rosszba, csábítottál el, biztosan a pokolban kötök ki, de őt ne kelljen már magammal rántanom!

Sütivel és két pohár tejjel térek vissza, majd a dohányzóasztalt közelebb húzva rárakok mindent. Igyekszem a zavart helyzetet oldani, csacsogok a filmről, hogy mit aludt át rajtam, de úgy tűnik ezzel csak rontok a helyzeten. Úgy tűnik nagyon zavarja a dolog, én pedig már nem tudom mit mondhatnék neki, így óvatosan rárakom a kezemet a térdére. Megdermedve néz rám, én pedig kedvesen rámosolygok.

- Nekem is vannak nehéz estéim, szóval egy kicsit se zavarjon, hogy bealudtál rajtam. – Mosolyt erőltet az ajkaira, mire én megpaskolom a térdét. – Majd legközelebb én használlak párnának, de szörnyen kapálózom álmomban szóval, te fogsz rosszabbul járni – fenyegetem meg a mutatóujjammal szórakozottan, míg sütiéért nyúlok.

Innentől kicsit nehezebben megy a beszélgetés, mivel ő eléggé szűkszavúan válaszolgat. Úgy vagyok vele, ha felhozza, hogy haza szeretne menni, nem fogom visszatartani. Biztosan át kell gondolnia a dolgokat, mi történt most. Lehet van barátja is, s megijedt, hogy talán kitudódik, de ezt nem akarom felhozni, mert most biztosan nem tudna róla beszélni. Nem is kell sokat várnom, felhozza, hogy ideje lenne menni, mert még estére vacsorát kéne csinálnia magának, no meg mielőtt a lányok felkelnek, különben sosem sikerül majd hazamennie már. Az utóbbival nem tudok vitatkozni, a kis lókötők tényleg remekül tudnak könyörgő szemekkel az ember fiára nézni. A vacsora ellenben nem vitás, vihet tőlünk.

- Jaj, nem kell, majd főzök magamnak – igyekszik hárítani, de ebben nem vagyok hajlandó alább hagyni.

- Daniel – nézek rá komolyan, mire megszeppen. – Én ezeket a dinoszauruszokat hidegvérrel megöltem, hogy ma te megsüthesd őket. Azt hiszem az a legkevesebb, ha a munkádért cserébe kapsz tőlem dino husit. Igazi ritkaság. – Végre valahára sikerül belőle egy nevetést előcsalnom, majd egy kis hihetetlenkedő fejcsóválás után végül belemegy. Rakok neki bőven az ételhordóba, sütivel együtt, majd kikísérem az ajtóig, ahol gyorsan elbúcsúzunk, s már megy is.

Most van egy kis időm gondolkodni. Kísértés nélkül.

× M ×

Telnek s múlnak a napok, szerencsére Dan s köztem minden rendben van ama kis bealvás ellenére is. Olyan, mintha ő igyekezne kerülni a témát, én pedig ráhagyom. Végtére is, én taperoltam végig álmában, ugyan annyi jogom van kussolni róla. Az meg teljesen más, hogy aznap este olyan kamaszos, majdnem gatyába élvezős álmom volt vele, hogy értékelem, hogy nem beszélünk vele. Pedig én tényleg megakartam, de ezek után ha csak arra gondolok, hogy kanapé, beugrik, ahogy vadul szeretkeztem vele álmomban. A kanapémon. Egy dinos mesével a háttérben. S mocskosul élveztem.

Szóval a szexuális frusztrációt már diagnosztizáltam magamnál, s tudom jól, hogy nem igen tudok majd vele mit kezdeni, még jó pár évig. Úgy értem… még bele kell rázódnom ebbe a szülős dologba, hogy tudnék emellett randizni? Főleg, hogy nincs is kire bízni a lányokat. Emellett nem is választanék senkit se helyettük, s sok nő ezt nem nagyon tudja felfogni. Se férfi. De Dan, ő más. Ezt is megvitattam magammal, tőlem jobbat érdemel, nem tudom mit tudnék neki nyújtani pár remek estén kívül, szóval, sztornó.

Aztán egy lehetőség úgy pottyan az ölembe, mint még soha. Egyik reggel eléggé elalszunk, az ovi kezdete előtt tíz perccel kelünk. Előző este Micimackó maratont tartottunk, mert hát az Milos mese. Kelés után persze káromkodva kezdtem el készülődni, a lányokat felverni, akik nem értették, hogy miért vagyok ennyire durci maci, egészen addig, míg nem közöltem velük, hogy lekésnek a reggeli meséről. Na, akkor aztán volt dráma, s elkönyveltem magamban, hogy soha többé nem közlöm velük, ha késni fogunk, mert a hiszti miatt csak még jobban el fog a készülődés húzódni. Már fél órája tart az ovi, mikor berakom őket a kocsiba, majd elindulunk végre. Sietünk befelé, megtartom nekik az ajtót, majd már mennék is tovább, de meghallok a hátam mögül egy hasonlóan kétségbeesett hangot.

- Semmi baj, mindjárt ott vagyunk! – érdeklődve nézek hátra, mire egy zilált anyukát látok meg a kislányával, ahogy siet felénk. Megtartom nekik az ajtót, végtére is ama pár másodperc már nem oszt se szoroz. – Oh, maga egy angyal!

- Ezzel azért vitatkoznék – vigyorgok a nőre, aki zavartan süti le a szemeit, amitől rögtön Danra kell gondolnom. – Maguk is késésben?

- Igen, jaj, igen! – kap észbe, majd siet be az ajtón, amit utána el is engedek.

Mivel az enyémek az emeleten vannak, nekünk mindig lépcsőzni kell, viszont a földszinten is vannak termek, tele apró kis terminátorokkal s lelkes felvigyázójukkal. Úgy tűnik eme anyuka és lánya páros lentre váltott jegyet, így ők arra, mi pedig a lépcsők felé távozunk. Leadom a kicsiket, ezerszer bocsánatot kérek az aktuális dadustól, hogy elaludtunk, de ő csak legyint, hogy mi legalább nem direkt, sok anyuka fel se kelti időben a gyerekét, mert hát aludjon, ameddig akar, mielőtt iskolás lesz. nem szólok semmit, mert egy, nincs mit, kettő, a tüdőmet majd kiköpöm. Le kell szokni a cigiről, de tényleg.

Otthon főzök, takarítok, vasalok, közben nézem a szokásos dokumentumfilmjeimet, majd mire menni kell a lányokért, már háziasszonyosan büszkén kész vagyok mindennel. Begurulok az ovi parkolójába, dúdolva indulok a lányokért, vettem nekik színezőt, tuti én leszek a világ legjobb nagybácsija. Talán végre megbeszélhetnénk, hogy csak Milozzanak, mert a Milo bácsi az olyan, mintha elraboltam volna őket, vagy nem lennénk rokonok. Vagy csak én gondolom így?

Beköszönök a csoportba, Dan van bent, rögtön szól a csöppségeknek, hogy megjöttem. Szedelőzködnek, váltok pár szót a kedvenc felügyelőmmel, hogy volt e valami, de ő megnyugtat, hogy semmi. További szép napot kívánok neki, majd segítek a kicsiknek öltözni s pakolni, hogy aztán elinduljunk lefelé. Az aulában összefutunk a reggeli anyukával, aki a kislányán húzza éppen felfelé a pulóverének cipzárját. Rögtön felismer, újra megköszöni a reggelit, sőt, be is mutatkozik, amit én is viszonzok. A kislánya Prücsök és Bambi között lehet félúton, de úgy tűnik, hogy a Jégvarázsos cuccaiknak hála szinte rögtön megtalálják a közös hangot. Bevallja, hogy mióta elvált a férjétől, s korábban kell mennie dolgozni kicsit szét van csúszva, de annyira megnyugodott, hogy nem csak ő képes elaludni szülő létére. Már éppen kezdenék bele hogy hát, szülő vagyok, de máshogy mint ő, mikor kiszúrom a lépcsőn Dant.

- Csak nem otthagytam valamit? – szólok oda neki, mire ő mintha felébredne valamiféle gondolatmenetből.

- De, de – siet le a lépcsőn. – Bella itt hagyta a babát, nem tudtam, hogy mennyire fontos… - kezd bele zavartan, mire én hálásan rámosolygok.

- Én se, szóval ezer hálám – vigyorgok. – Jó munkát a továbbiakban.

- Köszönöm – feleli halovány mosollyal, ami nem oly ragyogó, mint szokott. Biztos fáradt.

- Maguk is a parkolóba mennek, ugye? – kérdezem a nőtől, akit Clarynek hívnak, a kislányát pedig Jocelynnek.

- Igen – bólint egy aprót.

- Mehetünk együtt, ha már a kicsik így elvannak – mutatok a gyerekek felé, akik kuncogva beszélgetnek valamiről.

- Remek ötlet - egyezik bele Clary, én pedig még futólag odaintek a lépcsőn felfelé menetelő Dannak, majd megtartom a hölgyeknek az ajtót, s utoljára én magam is kilépek. 

Egyre kétségbeesettebb leszek, többször is átfutja a levelet, de jó ideig nem szólal meg.

- Miles…? – szólítom meg idegesen, amikor már nem tudom tovább türtőztetni magam. Éreztem, hogy rossz ötlet ez az egész, de nem, nekem bele kellett kontárkodnom az életébe.

- Ahm… behívtak elbeszélgetésre – mondja erőltetett mosollyal az ajkain. – Bár, gondolom láttad – teszi hozzá, amitől elszégyellem magam.

- Én…

- Semmi baj, nincs benne semmi személyes. Helyszín, időpont, mit merre, meg egy kis apróság – simít végig a papíron.

- Haragszol? – kérdezem végül meg azt, amitől a leginkább félek jelen pillanatban.

- Nem… vagyis, nem tudom – vallja be rám pillantva. Szívem heves dobogásba kezd, haragszik rám... – Nem ismerlek régóta, de tudom így is, hogy egy piszok rendes srác vagy, Daniel. Tudom, hogy jót akartál, hogy segíteni szerettél volna. Ha nem is teljes mértékben nekem, de nekik igen – bök fejével a lányok felé. – És ez nagyon jól esik. Pontosan ezért nem vagyok most mérges. Azonban van pár… nem is, jó pár dolog, amit nem tudsz – folytatja, elszorul a torkom, tényleg egyre kétségbeesettebbnek érzem magam. – Na, ne nézz így – paskolja meg a felkaromat lágyan, kizökkentve mélabúmból. – Nem harapom le a fejedet.

- Ezt jó tudni – erőltetek újra mosolyt az ajkaimra. – S tényleg csak segíteni szerettem volna.

- Jól tudom – mosolyog végre rám. – Tudod, nagyon örülnék ennek. Mármint a munkának. Csak kicsit messze van. Persze, meg lehet oldani, van kocsim, van korai ügyelet a törpékhez, de… – felsóhajtva túr bele a hajába, tétovázik. – Ezt egyszer mondom el. Csak neked. Bár úgyse adod tovább – néz rám komolyan, mire megszeppentem bólintok egyet. Sose adnám ki a titkát másnak. – Említettem, miért szereltek le?

- Én azt hittem, hogy a bátyád halála miatt jöttél haza – vallom be döbbenten, de most így belegondolva rájövök, hogy sosem esett erről szó közöttünk. – Én…

- Semmi baj, semmi baj – próbál nyugtatni. – Nem mondtam, nem meséltem, nem kellett róla tudnod.

- Nem kellett volna beleütnöm az orromat ebbe az egészbe – ostromlom magamat a butaságom miatt, tenyerembe hajtom a fejem, hogy leplezzem, mennyire szégyenkezem. Nagyot sóhajtva áll fel, majd habozás nélkül leül mellém. – Nagyon sajnálom – kérek elnézést.

- Elég lesz, Dan – cirógatja meg a hátamat baráti gesztusból. – Mondtam, hogy nincs semmi baj. Most beszélgetünk, mint két felnőtt férfi. Bár, egyikünk se felel meg eme elvárásnak – vigyorogja, miközben óvatosan elhúzza egyik kezemet az arcomtól. – Én tuti nem.

- Hát, én se teljesen… – ismerem be zavartan, majd kíváncsian pillantok felé. Szerencsáre a szokásos milesos vigyor fogad, ami jelzi, hogy tényleg nem fogja leharapni a fejem azért, amiért olyan dolgokba ütöttem a buksimat, amibe nem kellett volna. Cinkosan kacsint rám, én sem bírom tovább, apró mosoly szökik az arcomra.

- Akkor térjünk a fránya tárgyra, hogy utána legyen időnk jobb dolgokhoz is – köszörüli meg a torkát, majd eltávolodik tőlem. Észre sem vettem, hogy végig fogta a kezemet, olyan… természetesnek tűnt. – Azért szereltek le, vagyis az ügyem még elbírálás alatt van, mert meglőttek.

- Mi…? – nézek rá döbbenten. Szemeimmel rögtön sérülés után kutatok, de kívülről nem látszik semmi.

- Azt mondtam már, hogy tűzszerész voltam. Kiküldetésen voltam épp, mindegy is merre, sejtheted, hogy nem békés területen. Ahm… a háttér sztori mindegy is igazából, a lényeg, hogy kaptam egyet a térdembe, meg a vállamba – mutatja is meg közben ezeket a részeket. Kerek szemekkel bámulom a helyet, ahol a lövedék befúródott. – A térdem nem vészes, de a vállam az más tészta – vallja be a bal vállát tapogatva, viszont nem néz rám, a sütőben sülő húst bámulja. – Azt mondták sose lesz a régi. Nem terhelhetem. Rohadtul nem.

- Miles…

- Emlékszel, mikor vagy másfél hete későn mentem a lányokért? – vág a szavamba. – A kórházból jöttem vissza, de az a nyamvadt dugó… utálom a dugókat. A doki azt mondta, hogy rosszabbodott – mondja, mire felszusszanok. – Nem vészesen. Pihentetnem kéne. Kevesebb lovacskázás a lányokkal, nem vehetném egyiket se a nyakamba, nem kéne edzenem se, se cipekednem, meg egyéb olyan dolgokat csinálnom, amitől az vagyok, aki – tárja szét felháborodva a kezeit. Megcsóválom a fejemet, el tudom képzelni, milyen nehéz lehet két kislány mellett pihenni, de ha nem figyel oda magára, akkor ki marad a kicsiknek?

- De az egészséged… – kezdenék vitatkozni, ám nem hagyja, hogy elmondjam a véleményemet.

- Tudom, hogy fontosabb – feleli. – Szóval itt az áll, hogy kellene egy egészségügyi vizsgálat. Ez rögtön kijönne, meg valljuk be, a legtöbb katona, aki volt már olyan helyzetben, hogy egy borsó se fért volna a seggébe, nem százas. Én se vagyok százas, Dan – néz rám komolyan. – Nem tudom, hogy viselném most el a sok kis pöcsöst, akik azt hiszik, ők ott a janik. Lehet, a lányokkal elvagyok, de az annyira más – pillant az említettek felé.

- Értem – felelem végül halkan, nincs jogom vitatkozni azzal, ahogy a helyzetet kezeli. Ha két kis gézengúzra kellene figyelnem, én is őket helyezném a saját egészségem elé. Halvány mosollyal pillantok felé, talán észre sem vette, de máris igazi apásan gondolkodik.

- Nem szeretem a meglepetéseket – vallja be, amivel eléri, hogy ismét elszégyelljem magam. – A két golyó is piszok nagy meglepetés volt. Aztán hazajöttem, közölték, hogy nem leszek a régi, meg hogy a lányok elárvultak. A meglepetések eddigi életemben nagy százalékban nem jók voltak, hanem borzalmasak. Persze, voltak kivételek, de… az utóbbi időben nem. Itt vannak a buktatók is a munkával kapcsolatban – nyúl megint a papírért. – Lehet, megértenék a helyzetemet, de vezetnem kéne, és kétlem, hogy az jót tenne a vállamnak.

- Tényleg nagyon sajnálom… – kezdenék szabadkozni, de leint.

- Nem kell. Én nagyon köszönöm, hogy gondoltál ránk. S nem fogom veszni hagyni, el fogok menni a megbeszélésre – feleli közelebb hajolva. – Aztán elmondom mi volt. Ha rohadtul beégek, azt is, és akkor neked kell megvigasztalni – bök mutatóujjával a mellkasomra vigyorogva. Zavartan sütöm le a szememet, de legalább feloldódott a kissé feszült légkör, amit végül is csak magamnak köszönhettem. – Komolyan mondom – teszi hozzá, pedig semmi szükség rá, azt hiszem, kezdem kicsit kiismerni.

- Igen, ettől tartottam – válaszolok kuncogva.

- Beérem sütivel, meg közös programokkal – dől hátra félmosollyal az ajkain. Szemeiben pajkosság csillan, enyhén elpirulok, de sikerül elég jól lepleznem a dolgot.

- Akkor jó – mosolyogok vissza rá.

- Tudom én, hogy a vigasztalásom ellen vagy ám, de ha sikerül is, akkor is kell valamit csinálnod velem. Mondjuk, elmegyünk inni… vagy átjössz inni, mert hát… – áll fel befejezetlenül hagyva a mondatot, de a nappali felé intő kezéből tudom, mire céloz.

- Nem szép példa – incselkedem vele fejcsóválva.

- Nem hát, azért csináljuk majd este, nem látják – forgatja meg játékosan a szemeit. – Tudod, mint ahogy a vallásosak is isznak. Sötétben, mert akkor az úr nem látja – vet keresztet gyorsan, amivel ismét nevetésre bír.

- Se a gyerekek – toldom meg a mi szituációnkra célozva.

- Pontosan! – helyesel lelkesen, de közben már a fagyasztóban kezd kutakodni. A burgonyakrokettet sütve a holnapi programot beszéljük át, természetesen nem felejt el szokásához híven cukkolni egy kicsit, de nem adom könnyen magam.

- Oh, és nem tudok esti altatókat se, szóval rock számokra alszanak a lányok – teszi hozzá a konyhapultnak támaszkodva. Jót kuncogok rajta, habár nem tudom, hogy el kellene-e hinnem, amit mond, vagy megint csak ugrat. – Figyeld csak – tűnik el az egyik ajtó mögött, és pár pillanattal később egy gitárral tér vissza a kezében. – Van egy kedvencünk, ez a pizsi fellövő zene – jegyzi meg, ahogy elkezdi pengetni a hangszert. Nem kell sok idő, hogy észrevegyem a lányok érdeklődő pillantását az irányunkba.

- Love me two times, baby – énekli, mire Michelle lelkesen fut át hozzánk. – Love me twice today.

- Bella! – visítja a testvére nevét, aki láthatóan vacillál a mese és a gitár között.

- Love me two times, girl – énekeli Miles tovább lelkesen, míg vigyorogva nézi a két apróságot, akik végül csatlakoznak hozzánk.

- Love me two times, I’m goin’ away – énekelik immár együtt, közben én a székről nézem édes hármasukat. Milesnak valóban nagyon szép hangja van, muszáj lesz meginvitálnom a csoportba egy kis gitározásra. – Rángassátok ide Dan bácsit is lányok, ne merjen ülni eme házban, míg mi jókedvűen rötyögünk – vigyorog a lányok felé, mire picit megszeppenek. Kétballábas vagyok, nagyon is… még soha senkinek sem sikerült rendes táncra bírnia, akik megpróbálták, azok minimum egy fájós lábbal gazdagodtak.

- Gyere, Dan bácsi! – terem előttem Isabella.

- Oh én… én nem tudok táncolni – vallom be motyogva.

- Semmi baj. Megtanítalak – mondja Bella komoly hangon, ennél édesebb dolgot el sem tudok képzelni. Nem kell Milesra néznem, hogy tudjam, remekül szórakozik rajtam, de mivel nem tudok a törpéknek nemet mondani, hagyom, hogy felrángassanak a székből.

- Na, akkor mehetünk tovább? – érdeklődik a családfő mosolyogva.

- Igen! – jön a két kislánytól a lelkes válasz, majd újra énekelni kezdenek. A kezembe kapaszkodva ugrabugrálnak, hol az egyiküket, hol a másikukat forgatom meg. Rég nevettem annyit, mint ezalatt a néhány perc alatt. A dal vége felé pillantásom Milesra esik, lágy tekintettel figyeli a kicsiket. Hirtelen szorul el a szívem, csak most jövök rá, hogy mennyire akarom ezt… őket…

Elszégyellem magam a gondolataim miatt, Milesnak egy anyára van szüksége, és biztos vagyok abban, hogy sosem választana engem erre a szerepre, még akkor sem, ha nő lennék. Imádja az apróságokat, mindent meg fog nekik adni, ez látszik abból, ahogyan bánik velük. Nem rám van szükségük…

Komor gondolataimtól nem tudok szabadulni, a család próbál marasztalni vacsorára, de úgy érzem, képtelen lennék most végigülni egy álmosollyal az étkezést. Haza akarok menni és belesírni a párnámba a bánatomat. Miután elköszönünk egymástól, valóban így is teszek. Megijeszt az, amit irántuk kezdek érezni. Az eszem tudja, hogy nem szabadna túlságosan beleavatkoznom az életükbe, de a szívemnek nem tudok parancsolni… El kell fogadnom a sorsomat, és kiélvezni minden pillanatot, amit még velük tölthetek, mert egyszer jön majd egy nő, aki elrabolja őket tőlem.

× D ×

Reggel korán ébredek, nem aludtam jól, de a napi programtól máris jobb kedvre derülök. Beslattyogok a konyhába, hogy előkészítsem a legfontosabb dolgokat, néhány alapvető felszerelést is elpakolok, nem tudom, hogy mi van Miles szekrényeiben, de jobb, ha mindenre felkészülök. Még gyorsan átszaladok a kisboltba, veszek csokit, amit majd a sütibe szórunk, és ezzel a lendülettel át is mászok az utca túloldalára.

Megnyomom a kaputelefont, amire szinte rögtön jön a válasz.

- Kérlek, légy Daniel – szól bele Miles, mire felnevetek, a lányok kuncogását is hallani lehet a háttérben. Csak elképzelni tudom, hogy milyen izgatottak lehetnek a törpék, biztosan már kikészítették a pótapukájukat.

- Az vagyok – válaszolom vidáman.

- Oh, köszönöm! – sóhajt fel megkönnyebbülten. Mindhárman az ajtóban fogadnak, mosolyogva köszönök nekik, a lányoktól alig tudok pár lépést tenni úgy körbeugrálnak. Miles előzékenyen elveszi a kezemből a szatyrot, hogy végigölelgethessen az apróságokat, akik láthatóan izgatottak a kilátásba helyezett csokis süti miatt.

- Akkor ma végre sütünk? – kérdezi lelkesen Isabella.

- Bizony – bólintok, közben Miles bepakol a konyhába. – Gyere, menjünk be a többiekhez – fogom meg Bella kezét.

- Soha nem sütöttem még, szóval készülj fel – figyelmeztet, amint belépünk a helyiségbe.

- Ugyan, mindenkinek el kell kezdenie valahol – vigasztalom. – Bár remélem, azért habverőd akad…

- Igen, de úgy látom, ettől beraktad ide a tiédet – emeli fel az említett tárgyat. – Fakanalam is van. Meg tepsim… bár… nem hinném, hogy sütéshez. Süti sütéshez.

- Ne aggódj, elhoztam az enyémet – kuncogom, miközben leveszem a hátizsákomat, amit szintén telepakoltam. – Szóval biztos nem menekülsz meg eme szörnyűség elől – incselkedem vele a szokásos módon, amit nem rest viszonozni.

- Egész éjszaka nem aludtam annyira izgultam. Kérlek, ne csigázz – vigyorog felém.

Halkan felkuncogok, majd előveszem a kinyomtatott receptet, amit tegnap lelkesen begépeltem, hogy tudjon majd valamiről lesni, ha következő alkalommal egyedül próbálna nekiállni a sütésnek.

- Ne félj, ez egy könnyű recept – nyújtom felé a papírt. – Tessék, hogy következőre egyedül is menjen – mosolygok rá szelíden.

- Köszi, de azért örülök, hogy nem a város másik felén laksz – mondja átfutva a receptet. – Legalább ha nem tudok valamit, közel a segítség – vigyorog, de én akaratlanul is elkomolyodom.

- Ha bármikor szükséged van valamire, én itt vagyok – motyogom az ujjaimat tördelve, de nem merek a szemébe nézni.

- Dan bácsiiiii – sivít fel mellettem Michelle. – Akkor sütünk sütit? – kérdezi a pólómat húzogatva.

- Hát persze – guggolok le hozzá, hogy megcsiklandozzam. Kacarászása engem is jobb kedvre derít. Örülök, hogy félbeszakított minket, nem biztos, hogy képes lettem volna állni Miles tekintetét, nem is akarom tudni, mire gondol most.

A lányokkal elővesszük az alapanyagokat, pár pillanattal később Miles is csatlakozik hozzánk. Kipakoljuk a szükséges edényeket, majd komolyan fordulok a csajszik felé.

- Bella, Michelle, nagy feladatotok lesz. Milo bácsival mi kimérünk mindent ezen a mérlegen – mutatok az említett tárgy irányába –, ti pedig szépen összekeveritek a fakanalatokkal – adok egy-egy gyerekméretűt a gézengúzok kezébe. – Jó lesz így? – kérdezek rá a biztonság kedvéért.

- Igen! – kiáltják egyszerre, majd felmásznak a székre, hogy jobban hozzáférjenek a két tálhoz. Míg mi a recept szerint minden előkészítünk, a lányok lelkesen csacsognak a csokis sütiről.

Észreveszem Miles égető pillantását, amitől enyhén elpirulok. Sose tudom, hogy épp mire gondol.

- Valami baj van? – kérdem a szemeibe nézve.

Megrázza a fejét. – Csak elképesztő, milyen könnyedén bánsz a két kis boszival – vigyorogja.

- Óvóbácsi vagyok, mit vártál? – kuncogok fel.

- Igaz… Tény, hogy van még mit tanulnom – húzza el a száját, pedig nincs oka rá, remekül halad ő is.

- Ne izgulj, az ember holtáig tanul – veregetem meg lágyan a vállát. – Kezdetben nekem sem ment minden ilyen jól, de idővel egyre könnyebb lesz – nyugtatom meg mosolyogva, amitől neki is fentebb ívelnek az ajkai.

- Sok mindent taníthatnánk egymásnak – vigyorogja pimaszul, amivel sikerül megint zavarba hoznia.

- Szemét vagy… – motyogom durcásan.

- Ne haragudj, nem tudtam kihagyni. Adta magát a helyzet. – Széles mosollyal figyel, így képtelenség rá haragudni.

Csak megrázom a fejemet. – Nem is számítottam másra.

- Na és a kötényedet hol hagytad? – kérdezi felvont szemöldökkel.

- Miből gondolod, hogy van? – incselkedem én is.

- Olyan típusnak tűnsz – vigyorogja.

- Ah, kiismertél – nevetek fel vidáman. – Viccet félretéve, azt valóban otthon hagytam, de talán nem lesz harcmező a konyhádból, és túlélem valahogy a hiányát.

- Ha a csajokon múlik, nem biztos – mondja tettetett komolysággal, miközben az utolsó hozzávalót, a kimért lisztet is leveszi a konyhamérlegről.

- Ne félts, megbirkózom a dolgokkal – teszem hozzá, miközben a hozzávalókat két részre választom. Michelle a száraz alapanyagokat, Bella pedig a maradékot kevergeti a táljában. Miután minden összeállt, Miles kezébe adok egy másik fakanalat, elé teszem a nagyobb tálat, és beleöntöm a lányok által összekevert masszákat. – Most hagyjuk, hogy Milo bácsi is dolgozzon egy kicsit, rendben? – pillantok feléjük, mire izgatott bólogatásokat kapok. Miles két oldalára állnak, és hatalmas szemekkel figyelik, ahogy az egész elkeveredik. Én közben felkapcsolom a sütőt és kivajazom a tepsit, hogy ne ragadjon bele a sütemény.

Miután beleöntöttük a kakaós masszát a tepsibe, a lányok izgatottan futkorásztak körülöttünk, közben azt kántálták, hogy „Csokis süti! Csokis süti!”.

- Dan bácsi, mikor lesz kész a süti? – kérdezi meg végül Bella.

Az órára pillantok. – Úgy 45 percig kell sütni, hogy teljesen elkészüljön, utána teszünk a tetejére tojáshabot, hogy még finomabb legyen. Ebéd után már ehettek belőle – magyarázom mosolyogva, de a lányok rögtön szomorúvá válnak.

- Muszáj ebédelni? – kérdezi Michelle könyörgő szemekkel.

Mielőtt megszólalhatnék, Miles toppan mellénk.

- Lányok, tudjátok, hogy aki nem eszik rendes ételt, az nem kap desszertet – feddi meg lágyan őket.

- Igen, Milo bácsi – felelik, utána mosolyogva összenéznek.

- A szobánkban leszünk – mondja Bella, majd kézen fogja a húgát, és beszaladnak a gyerekszobába. Miles elgondolkodva nézi a lányok hűlt helyét, aztán megcsóválja a fejét.

- Terveznek valamit a törpék – morogja vidáman, majd felém fordul. – Örülök, hogy átjöttél, a lányok nagyon élvezték a sütést, és én sem haltam bele – vallja be, miközben az ebédhez kezd készülődni.

- Ugyan, szívesen tettem – lépek mellé. – Kell segítség? – intek fejemmel a tűzhelyre tett fazék irányába.

- Azt megköszönném – néz rám mosolyogva.

- Mit főzöl? – kíváncsiskodom.

- Már jó ideje rágják a fülemet egy különleges dínós rántott husiért… Ne tudd meg, hány boltot jártam végig, mire találtam ilyet – sóhajt fel drasztikusan.

Felkuncogok. – A húgaim is imádják, néha én szoktam hazavinni pár zacskóval, mert nálunk ritkán kapható.

- Szóval szakértő vagy te is – pillant felém vigyorogva.

- Olyasmi – bólogatok komolyan.

- Akkor rád hagyom a csoda husik kisütését, én addig felteszem a levest, szerencsére a tört krumplihoz már reggel megpucoltam a burgonyákat.

Főzés közben semmiségekről beszélgetünk, ha épp csend van, az sem az a kínos fajta. Miles mellett nyugodtnak érzem magam, nem szabadna ilyenre gondolnom, de el tudnék egy ilyen életet képzelni. Együtt főzünk a párommal, miközben nevetve beszélgetünk, a gyerekek pedig a másik szobában játszanak…

Halkan felsóhajtok, ahogy az utolsó húst is kiemelem a serpenyőből. A leves már megfőtt, a tört krumpli elkészítésével épp végzett Miles. Két perc múlva a csokis süti is kész, így el lehet kezdeni a tojáshab felverését.

- Ha megcsinálod a tojáshabot, én szólok a lányoknak, hogy jöhetnek díszíteni a sütik tetejét – mondom a kék szemekbe nézve.

- Bízd csak rám – szalutál viccesen, ami kicsit jobb kedvre derít.

A lányok szobájába lépek, a gyerekek lelkesen rajzolnak a kisasztaluknál. Amikor észrevesznek, izgatottan hívnak oda magukhoz.

- Mit rajzoltok? – érdeklődöm melléjük ülve.

- Én a mamiékat rajzoltam le – motyogja Bella. A lapra pillantok, amelyen négy alak látható, gondolom a szüleik és ők.

- Nagyon szép lett – dicsérem meg a hátát cirógatva.

- Dan bácsiiii, az enyémet nézd meg – mutatja fel lelkesen Michelle a papírját. – Ez itt Milo bácsi, ez Bella, ez én vagyok, ez pedig te vagy, Dan bácsi – bök az utolsó alakra. Elérzékenyülök, miközben őt is megdicsérem.

- Kész a csokis süti? – szólal meg Isabella.

- Igen, segítetek feldíszíteni? – kérdezem felállva, amire heves bólogatásokat kapok válaszul.

A konyhában felszelem a sütiket, majd csinálok mindenkinek sütőpapírból habzsákot, amit megtöltök a Miles által felvert tojáshabbal. Mind a négyen lelkesen díszítgetünk, közben pedig jókat nevetgélünk. Amikor az összessel megvagyunk, bepakoljuk azokat a hűtőbe, és nekilátunk az ebédnek.

Olyan idilli ez az egész… Most valahogy minden… tökéletes.

A desszert után a lányok már nagyokat pislognak, amit Miles is rögtön észrevesz.

- Prücsök, Bambi, ideje egy kis szunyókálásnak – terelgeti őket a szobájuk felé, de Michelle megtorpan.

- Milo bácsi… – motyogja félénken. – Mesélhet ma Dan bácsi? – kérdezi hatalmas boci szemekkel a pótapukáját.

- Hát persze – paskolja meg a kicsi buksiját. – Dan bácsi… – vigyorog rám – a lányok téged akarnak.

Mosolyogva csatlakozom hozzájuk. Úgy tűnik, a sütés eléggé lefárasztotta őket, mert alig kell pár sort olvasnom ahhoz, hogy mindketten elaludjanak. Halkan kilopakodunk a szobából, Miles csendesen behúzza maga mögött az ajtót.

- Most, hogy a gyerekek alszanak… – pillant rám pajkosan –, van kedved filmet nézni? – kérdezi a kanapéra huppanva.

- Nem is tudom – tördelem a kezeimet. – Nem szeretnék zavarni.

- Ugyan, nem zavarsz, sőt… Már lassan minden mesét láttam – sóhajt fel halkan. – Végre van velem valaki, aki nem ragaszkodik a gyerekműsorokhoz – csóválja meg a fejét.

- Hát… akkor rendben – ülök le mellé a kanapéra. Betesz valami filmet, természetesen nagyon halkra állítja, hogy ne ébresszük fel a lányokat. Halkan beszélgetünk, de kezdek én is egyre laposabbakat pislogni. A tegnap esti nem alvás megteszi a hatását, alig tudok a filmre figyelni, egyre közelebbről érzem Miles finom illatát.

Nem tudom, mennyi idő telhet el, de egyszer csak puha melegséget, lágy szívdobogást érzek a fejem alatt, és elnyel a sötétség.

Szóval tévedtem. Hiába fekszem jól, a kanapé is kényelmes, minden tökéletes, egyszerûen nem tudok aludni. Kattog az agyam, mindenen. Az összes hibámon, amit életemben elkövettem, az elsõ intõtõl ama pillanatig, mikor felelõtlenül léptem ki a fedezékbõl, hogy elinduljak a bombához. Ama rohadt bombához, ami élesítve volt, de annyi robbanóanyag se volt benne, hogy kárt okozzon bennünk. A franc gondolta, hogy csapda. Mégis túléltem, valahogyan. A bal vállam kicsit gázos, de nem baj. Élek, megvagyok.

Aztán jönnek a gondok, hogy meddig elég a pénzem, mit kezdjek magammal, meddig élvezem még az otthonlétet. Nem erre teremtett az Isten, nem erre csináltak meg anyámék. Mindig is örökmozgó voltam, s a lányok mellett tudok eleget mozogni, de az nem ugyanaz. Nem fáraszt le mindig úgy, mint a munka tette, hogy már levetkõzni sincs erõm és úgy zuhanok az ágyba. Bár, az kész csoda, hogy már egy jó ideje nem volt rémálmom. A két kisasszony úgy tûnik nekem is gyógyír. A költözés is segített, annak ellenére is, hogy jó pár dolgot a bátyám házából hoztunk el. Remélem a lányok is úgy érzik, így jobb… ha nem is most, majd késõbb.

Fogalmam sincs mennyi idõt töltök azzal, hogy agyalok. Az viszont biztos, hogy egy igen komoly, hulla fáradtan levezetett taktikai folyamat közben nyom el az álom. Mintha a mókusok gerillák elleni bevetése lett volna a témám… Esõerdõkben.

Reggel végül a helyzethez képest hamar kelek. Nem kipihenten, de nem baj, úgy hallottam azt a fázist a kisgyerekes szülõk és nevelõk maximum a gyerekek tizenhatodik életéve után tapasztalhatják meg elsõnek.

Utam rögtön a lányok szobájába vezet, ahol két kicsi, üres ágy köszön vissza rám. Azonban nem ijedek nem, oh, Miles de Jongot nem olyan fából faragták. Megyek is tovább az én szobámba, ahol rögtön megtalálok mindenkit. Egy kupacban. Az ágyamban. Széles mosollyal az ajkamon támaszkodom az ajtófélfának, s úgy figyelem õket. Isabella és Michelle úgy alszik Daniel mellett, mintha nem is tudom, évek óta ismernék egymást. Õ meg olyan boldogan fekszik a két apróság között… persze, hisz vannak fiatalabb testvérei is. Emellett imádja a munkáját is, látni rajta. Nem, nem az ágyamban feküdve, hanem munka közben. Inkább megyek reggelit csinálni, mert érzem az esti mókus kommandó utóhatását. Ellököm magam az ajtófélfától, óvatosan visszazárom az ajtót, majd indulok is reggelit kotyvasztani.

Pirítós, zöldségek viccesre vágva, különben Prücsök rájuk se néz, aztán a híres de Jong rántotta és buggyantott tojás. Bizony, mikre nem vagyok képes. Mondhatnám, hogy a biszexuális énemnek hála bármilyen tojásból csodát varázsolok, de azt hiszem az egy teljesen más korosztálynak szánt mese lenne.

- Jó reggelt – kotyog bele gondolataimba egy álomtól rekedt hangú Dan, míg odalépdel mellém, hogy megnézze a csodás tojásimat. A serpenyõben.

- Szép jó reggelt – köszönök vissza neki vigyorogva. – Ahogy láttam, ti jót buliztatok az éjszaka, csak engem hagytatok ki a mókából.

- Mi csak… - kezdene bele teljesen kipirulva zavarában, ami roppant édes az elaludt hajával. Rögtön le is intem, nehogy szabadkozni kezdjen itt nekem.

- Ha most megpróbálsz beinvitálni negyediknek abba az ágyba, akkor nemet kell mondanom – világosítom fel roppant szomorúan, legalábbis látszólag. – Kétlem, hogy elférnénk mindannyian, habár ha szorosan összebújunk… – vetem fel az ötletet egy kacsintással, mire még több vér szökik az arcába. Imádom a könnyen piruló srácokat. A lányokat is, persze. Imádok mindenkit, aki könnyen pirul, és nem a napon. Dant pedig ritka könnyû zavarba hozni, és piszok jól áll neki.

- Imádsz zavarba hozni – jegyzi meg, míg játékosan a vállamba bokszol. Ennek ellenére mosolyog, ami roppant jó jel.

- Ne ítélj el – kérem a fejemet csóválva. – Imádom az édes, vörös pofidat nézni – teszem hozzá az igazságot széles vigyorral, míg a kész rántottát leveszem a tûzrõl. S azt hiszem ekkor üt be a felismerés, hogy mit is mondtam. No meg kinek. Ránézek, õ is engem bámul, látom rajta, hogy meglepõdött a szavaimon, biztosan nem tudja õket hova tenni. Én se. Tény, hogy édes egy srác, de ezen kívül van még valami, amiért így ugratom és flörtölgetek vele? Hozzátartozik a jellememhez, ez tény, de nem csinálom én ezt mindenkivel. Ugye?

- Reggeliii – robbannak be a feszült légkörbe a törpék. Hála az égnek, hogy az ilyen helyzetekre még nincsen kifejlõdött szenzorjuk. Odacaplatnak az étkezõasztalhoz, majd le is ülnek.

- Megteríteni ki segít? – kérdezem tõlük, mire rögtön jönnek is, hogy segítsenek. Prücsöknek kicsit nehezebben megy az apró lábain, de nincs ezzel semmi gond, ráérünk. Mindenki megkapja a saját kis szettjét, én a szokásos papamacisat, majd leülünk enni. Már kicsit jobb a hangulat, legalábbis a szenzorjaim ezt közvetítik agyamnak. A lányok továbbra se vesznek észre semmit se, továbbra is igénylik a kõkemény figyelmet és szeretetet.

Gyorsan szalad az idõ, hamar az utcán vagyunk már s a lányok a kedvenc felügyelõjüktõl búcsúznak éppen. Szoros ölelések, szomorúan lebiggyedt ajkak, de végül csak elindulunk a kocsihoz.

- Milo bácsi? – szólít meg Bambi, míg óvatosan megrángatja a nadrágomat.– Ugye Dan bácsi máskor is itt aludhat? – Eme kérdésére rögtön az említett felé nézek, ki úgy tûnik ugyan úgy hallotta a kérdést. Találkozik a tekintetünk, a reggeli élmény még eléggé frissen él bennünk, én azonban nem vagyok borúlátó.

- Ha lesz ideje, szívesen látjuk õt – felelem a nagyobbik leányzónak, de mindvégig Dant nézem. Ajkait elhagyja egy néma köszönöm, majd lehajtott fejjel megy tovább. Nekünk is dolgunk van, nem illik késni. Utána úgyis lesz idõm gondolkodni a dolgokon. Bõven.

× M ×

A napok hol gyorsabban, hol lassabban telnek.  Általában a lányokkal töltött idõ gyorsít a napszakokon, azonban mikor egyedül vagyok, az másabb. Egyre jobban frusztrál a tudat, hogy semmi hír a katonaságtól. Pluszba újra mennem kell kontrolra, s megkapom, hogy a vállamat többet kéne pihentetni. Majdnem ki is csúszik a számon egy alapos panaszáradat, hogy mégis mikor, de inkább befogom. Panaszkodás, kitörés, katona vagyok, betudják valami agybajnak… dilidoki, mondjam még tovább? Nem kell egy fazon, legyen nõ vagy férfi, aki elmondja nekem mit kéne tennem. Beszélni mindenki tud, de ki lenne hajlandó ezt az egészet utánam csinálni? Így is érzem, hogy sokat változtam eme rövid idõ alatt is.

Szeretném azt hinni, hogy a bátyámra kezdek el hasonlítani. Charles mindig is követendõ példa volt a közösségben, több szempontból is: tanulmányok, feleség, család, a jelleme. Azt hiszem minden jót õ örökölt a szüleinktõl, nekem pedig már csak a retek maradt. Esetleg benne volt elég erõ, hogy változtasson a magatartásán és a világnézetén. Talán, nem tudom. Piszkosul zavar, hogy ilyenekrõl sosem beszélgettünk. Arról szó esett, hogy nem értette sose, miért is vállaltak a szüleink két gyereket is, hisz láthatóan küszködött apánk a létünkkel. A sok veszekedés, a sérelmek, a szívbe markoló szavak… és javarészt én kaptam õket. Charles sokkal többre vitte, mint én valaha, de õ is kapott mindig kritikát. Egyszer megjegyezte – emlékszem, karácsony volt -, hogy nem érti, hogy tudok még hazamenni széles, idióta vigyorral a képemen.

Belegondolva, lehet nem is minden jó dolgot õ örökölt. Enyém lett a lehengerlõ mosoly a szar helyzetekben is. Nincs utánpótlás? Vigyorogni. Nem jön a váltás, tovább kell maradni? Vigyorogni! Lehet fel fogunk robbanni? Vigyorogni! Lõnek ránk? Futni. Gyorsan. Cikk-cakkba.

Azonban a lányokhoz is jól jön ez a képességem. Nem vagyok türelmes, eléggé lobbanékony vagyok, és a gyereknevelés se az erõsségem. Szerencsére Amber mindig segít, ha felhívom, de amúgy igyekszem magamtól helytállni – jó, néha felnézek olyan honlapokra, amiket letagadnék. Nõi honlapokra. Gyereknevelési tanácsokért, meg ilyenekért. Legutóbb még egy videó tutorialt is megnéztem a fonásról, mert Isabella nagyon fonott hajat akart hétvégére is. Viszont végig mosolyogtam, mint egy bárdolatlan, bugyuta barbár bohóc.

Sõt, meséket kezdtem el letölteni – jó, csúnya dolog, tudom, de a lányok meséitõl már a hátamon lévõ összes szõr az égnek állt -, fõleg a régebbieket. A katonaság alatt néha leültünk a fiúkkal is mesét nézni, voltak kedvencek, mint a Szörny Rt. meg a Lilo& Stich. Persze az örök klasszikus Micimackó is elõkerül, Tom és Jerry meg még sorolhatnám. Nehezen sikerül bevallanom magamnak, de azt hiszem a sok mese a lányokkal segít abban, hogy kicsit nyugodtabb maradjak a helyzethez képest. Pluszba esténként Michelle elõszeretettel mászik be mellém az ágyba, hogy aztán lerúgja a vesémet. Ha nincs szerencsém, Isabella is követi, hasonló hátsó szándékkal. Bár legalább, ha nem tudok este aludni, hallgathatom nyugodt szuszogásukat. Igazából sosem gondoltam volna, hogy így fogom végezni. Férfias pizsiben, egy esti mesével, kakaó elfogyasztásával lezárt nappal. Két kislány között, akiket én nevelek.

Kicsit hiányzik az esti bárokba és kocsmákba járás, meg egyéb más dolog, amit a lányok mellett nem tudok megtenni. Valamiért beugrik Daniel is, aki az utóbbi idõben láthatóan került engem. Megértettem, és most is megértem. Furcsa dolgot mondtam neki, még én is meglepõdtem a szavaimon. Azt azonban be kell magamnak vallanom, ha más körülmények között találkoztunk volna, mondjuk nem a lányokkal élnék, és nem lenne az óvó bácsijuk, azt hiszem kikezdtem volna vele. Így azonban se idõm, se lehetõségem, se másom nincs. Lehetünk barátok, szerencsére remekül el tudom nyomni az érzése… ah, kit áltatok? Mindig is rossz voltam az érzelmeim elnyomásában, egyedül a robbanó anyagok közelében voltam mindig hidegvérû, nyugodt, érzelemmentes. Igazi katona.

Viszont a tény, hogy a lányok rajonganak érte, nem könnyíti meg a dolgomat. Sokat mesélnek róla, ha nem is látom annyit, Isabella fõleg. Prücsök jobban ragaszkodik hozzám, de Amber szerint azért, mert mindig is apásabb volt. Én meg soha nem tagadhattam volna le Charlie-t, bár õ inkább a könyvmoly alkat volt, én meg a katona. Bambi ellenben anyás volt, s mindig is érzékenyebb. Én meg eléggé pokróc vagyok… szóval vele már akadnak sírósabb összezörrenésünk. Nem lehetek a cukorral közeledõ nagybácsijuk, ebben Ambernek is igaza volt legutóbb. Nevelnem kell mindkettõt, igazi kis hölgyek lesznek, de Jong hölgyek, mert olyanok még nem voltak ezen a világon. A mi családunkban meg tuti.

Noha az igen érdekelne, hogy mikor ülhetek le velük végre dokumentumfilmeket nézni, esetleg sportolni meg hasonlóak. Azt mondják a kislányok hamarabb érnek… de milyen értelemben?

Hasonló kérdések közepette hallom meg a kaputelefon fülsértõ visítását. Nagyot sóhajtok, az órára nézek, ami a nappalit és a konyhát összekötõ ajtó felett van – mert hát vacsorát készítek, míg a lányok mesét néznek -, s megállapítom, hogy se csomag nem lehet, se rokon. Remélem nem jehova tanú, mert most még képes lennék behívni, hogy meséljen már, van e gyereke, vagy vele mikor kezdtek el a szülei úgy a világ dolgairól beszélgetni? Vagy arról nem kell? Vele nem beszéltek ilyenekrõl, de hova jutottam… Mindegy is, szóval a kaputelefon, válaszolnom kell rá.

- Tessék? – szólalok meg, miután felveszem a telefont.

- Szia, itt Daniel, beszélhetnénk? – érkezik a megdöbbentõ válasz. Kicsit zavart és tartózkodó a hangja… vagy nem is tudom, inkább zavarban lenne? Fogalmam sincs, de majd kiderül, ha feljött és elmondta miért jött át. Az se zavar, ha csak idõt elütni, bár péntek délután lévén nem a szüleihez kéne mennie?

- Gyere csak – felelem, majd nyomom is meg az ajtónyitó gombot. – Lányok, Dan bácsi átjön hozzánk – emelem fel a hangomat, hogy a nappaliban ücsörgõ apróságok is hallják a mesétõl. Naná, hogy ez rögtön átjut minden zajon, lelkes kurjongatással indulnak meg felém. – Még nincs itt, de ki lehet nyitni az ajtót, nem, nem mentek ki, megvárjátok a küszöbön belül. Aki kilép, azt elviszi a… hát, majd én. Az ágyam alá! – fenyegetem meg õket az ujjammal is, mire Prücsök tátott szájjal borzong meg, én pedig majdnem fel is nevetek. Ott állnék én velük, de a vacsora, ugyebár, nem éghet oda.

- Dan bácsiiii – hallom a boldog rikkantásukat a bejárati ajtóból, no meg az említett boldog kuncogását is.

- Szia – bukkan fel a borzos kobakja a konyhában, ajkán zavart mosollyal. Én csak biccentek egyet, mert tuti valami abszurd csúszna ki megint a számon. Például, hogy szia neked is cukorpofa, vagy angyalbogár, meg ilyenek… kezdenem kellene valamit a felgyülemlett hormonjaimmal.

- Most akkor megtanítod Milo bácsit sütni, ugye? – érdeklõdik Bambi lelkesen, én pedig nem tudom hova tenni a dolgot. mit beszéltek ezek meg a széles hátam mögött? Daniel azonban szomorú mosollyal csóválja a fejét, mire a kislány ajkra rögtön lebiggyed.

- De ne izgulj – simogatja a buksiját kedvesen. – Ha valamikor ráértek, szívesen megtanítom neki – küld felém egy széles vigyort Dan, mire felvonom szemöldökömet. Igen, szívesen? Akkor szaván fogom, mert a lányok már kikészítenek a sütéssel. Nem tudom feltûnt e nekik, de húsevõ férfiállat vagyok. Jó… ehhez még kicsik. Ezt is mutatja a lelkes sikkantásuk, hogy egyszer valaha, a távoli jövõben egyetlen nagybátyjuk sütit fog nekik sütni. Azonban addig is leülnek mesézni.

- Mit szólnál a holnaphoz? – érdeklõdöm Dantól, míg eltörlöm az utolsó vizes tányért. A hús még sül, nem lesz baja, úgyis elõbb raktam be, mert pont jó volt már a hõfok a sütõben. – Ha menned kell a családodhoz, azt is megértem – teszem gyorsan hozzá, hisz beugrik az érkezésekor való dilemmám. Õ ennek ellenére csak rázza a fejét tagadóan.

- A hétvégén nélkülem buliznak – jegyzi meg halovány mosollyal, amit én viszonzok is.

A konyhaasztalhoz telepedünk, hogy megvitassuk a dolgokat. Délelõttre tippelek, de olyan késõ délelõttre, hogy legyen idõm ebédet is csinálni. Rögtön ellenkezne, de a szavába vágok, és máris csinálok neki programot: velünk is fog enni. Elosztjuk a munkát, õ szerzi be az alapanyagokat, meg majd tanít is. Várjunk, ez nem teljesen fair, de õ akarta. Néha neki is kell sikerélmény, nem? Oh, és ha már itt tartunk…

- A lányok nem rég azzal kezdtek nyaggatni, hogy játszótérre szeretnének menni. Nem tudsz esetleg valami jót, ami nincs végtelenül messze tõlünk? – érdeklõdöm, mire õ rögtön bólogat mindentudóan. Tudtam, hogy õt kell megkérdeznem.

- Van egy szuper park két utcával lentebb, amihez tartozik egy nagy játszótér is, a lányok biztosan imádnák – világosít fel kedves mosollyal az ajkain. Hihetetlenül vonzó ama kis gödröcskékkel ilyenkor. Nem, Miles, nem. Nem.

- Remek, akkor a holnapi ebéd után megmutathatnád nekünk a helyet. Michelle valószínûleg szundítani fog egy kicsit, de ha délután is ráérsz, eljöhetnél velünk – vetem fel neki az ötletet, mire láthatóan a torkán akad a szó. Nos, meglepõdik, de úgy veszem le a mimikájából és a tekintetébõl, hogy igazából nincs ez ellenére. Aztán hirtelen mintha zavarba jönne, újra bekúszik közénk az a furcsa, zavaró feszültség, én pedig leszûröm mirõl van szó.

- Ha nincs kedved, természetesen nem kell, és ne izgulj, ez nem randi – világosítom fel vigyorogva, mire ajkára erõltet egy se õszinte, se boldog mosolyt. Nos,

- Nem izgulok… - susogja. – Szívesen elmegyek veletek, de igazából nem ezért jöttem… – bújik ki a szög a zsákból, amire rögtön rossz elõérzetem támad. A zsebébõl elõhúz egy papírt, majd az asztalra teszi és elém tolja.– Édesapám gyerekkori barátja is katona volt, én… kérlek, ne haragudj rám, de meséltem neki rólad – ecseteli, mire én szemöldök ráncolva nézek rá, majd a papírért nyúlok. Mi a szent szösz…?

Míg kibontom a papírt, õ dalolni kezd. Megkérte a család barátját, hogy nézzen már utána az ügyemnek, és ma végre felhívta az ürge. Nem tudom ezt az egészet hova tenni. Miért beszélt rólam a családjának? Miért kért miattam bármit az apjától? Ez az egész annyira furcsa. Az apja… ilyen jóban lenne vele? Francba, hogy most ugrik be minden. Francba az egész nyamvadt helyzettel…

Feszült vagyok, rég voltam ennyire az. Figyelem a szöveget, próbálom értelmezni, de vagy el kell háromszor olvasnom, mire teljesen felfogom. Oké, szóval orvosi vizsgálat… nem kommunikálnak a kórházzal, vagy mi van? Esetleg a lelkiállapotomra kíváncsiak? Hát, egyik se fasza. Emellett egy messzebbi táborban tudnának hirtelen állást adni… sokat kéne oda vezetni, a lányokat is korán le kéne passzolnom az oviba, a hajnali ügyeletre.

- Miles…? – hallom meg Daniel halk, kissé kétségbeesett hangját. Veszek egy nagy levegõt, végigsimítok az államon, majd végül ránézek.

- Ahm… behívtak elbeszélgetésre – erõltetek egy mosolyt a képemre. – Bár, gondolom láttad.

- Én…

- Semmi baj, nincs benne semmi személyes. Helyszín, idõpont, mit merre, meg egy kis apróság – simítok végig a papíron ujjbeggyel.

- Haragszol? – kérdez rá végül, ami valószínûleg addig nagyon aggaszthatta.

- Nem… vagyis, nem tudom – vallom be, majd nézek rá. – Nem ismerlek rég óta, de tudom így is, hogy egy piszok rendes srác vagy, Daniel. Tudom, hogy jót akartál, hogy segíteni szerettél volna. Ha nem is teljes mértékben nekem, de nekik igen – bökök fejemmel a nappali felé. – És ez nagyon jól esik. Pontosan ezért nem vagyok most mérges. Azonban van pár… nem is, jó pár dolog, amit nem tudsz – kezdek bele, míg õ továbbra is megszeppenve pislog rám. – Na, ne nézz így – nyúlok át az asztalon, s paskolom meg a felkarját. – Nem harapom le a fejedet.

- Ezt jó tudni – erõltet újra mosolyt az ajkaira. – S tényleg csak segíteni szerettem volna.

- Jól tudom – mosolygok együtt érzõen. – Tudod, nagyon örülnék ennek. Mármint a munkának. Csak kicsit messze van. Persze, meg lehet oldani, van kocsim, van korai ügyelet a törpékhez, de… - sóhajtok fel, míg beletúrok a hajamba. – Ezt egyszer mondom el. Csak neked. Bár úgyse adod tovább – nézek rá komolyan, mire láthatóan megszeppen. – Említettem miért szereltek le?

- Én azt hittem, hogy a bátyád halála miatt jöttél haza – bukik ki belõle teljesen döbbenten. – Én…

- Semmi baj, semmi baj – nyugtatom nyugodtan. – Nem mondtam, nem meséltem, nem kellett róla tudnod.

- Nem kellett volna beleütnöm az orromat ebbe az egészbe – bukik ki belõle, míg két tenyerébe rejti arcát. nagyot sóhajtva állok fel, majd habozás nélkül ülök az oldalára. – Nagyon sajnálom.

- Elég lesz, Dan – paskolom meg kedveskedve a hátát. – Mondtam, hogy nincs semmi baj. Most beszélgetünk, mint két felnõtt férfi. Bár, egyikünk se felel meg eme elvárásnak – vigyorgom, míg óvatosan elhúzom a jobb kezét az arcától. – Én tuti nem.

- Hát, én se teljesen… - vallja be zavartan, majd les felém. Elégedett vigyorral vizslatom, majd cinkosan rákacsintok, õ pedig nem bírja ki, hogy ne mosolyodjon el, végre õszintén.

- Akkor térjünk a fránya tárgyra, hogy utána legyen idõnk jobb dolgokhoz is – köszörülöm meg a torkomat, majd engedem el a kezét, amit addig is fogtam. – Azért szereltek le, vagyis az ügyem még elbírálás alatt van, mert meglõttek.

- Mi…? – néz rám nagyokat pislogva.

- Azt mondtam már, hogy tûzszerész voltam. Kiküldetésen voltam épp, mindegy is merre, sejtheted, hogy nem békés területen. Ahm… a háttér sztori mindegy is igazából, a lényeg, hogy kaptam egyet a térdembe, meg a vállamba – mutatom neki a sérült részeket.  – A térdem nem vészes, de a vállam az más tészta – tapogatom meg a bal vállamat, de nem nézek rá, inkább a sütõben világító húst bámulom. Remélem jó lesz. – Azt mondták sose lesz a régi. Nem terhelhetem. Rohadtul nem.

- Miles…

- Emlékszel, mikor vagy másfél hete késõn mentem a lányokért? – nézek rá mosolyogva. – A kórházból jöttem vissza, de az a nyamvadt dugó… utálom a dugókat. – Csak egy pillanatra látom a sajnálkozó tekintetét, de nekem ennyi elég is. Utálom. Nem kell sajnálni, tudtam mivel jár a munkám. – A doki azt mondta, hogy rosszabbodott – hallom, hogy halkan felszusszan. – Nem vészesen. Pihentetnem kéne. Kevesebb lovacskázás a lányokkal, nem vehetném egyiket se a nyakamba, nem kéne edzenem se, se cipekednem, meg egyéb olyan dolgokat csinálnom, amitõl az vagyok, aki – tárom ki kissé felháborodva a kezeimet.

- De az egészséged… - kezdene bele.

- Tudom, hogy fontosabb – felelem. – Szóval itt az áll, hogy kellene egy egészségügyi vizsgálat. Ez rögtön kijönne, meg valljuk be, a legtöbb katona, aki volt már olyan helyzetben, hogy egy borsó se fért volna a seggébe, nem százas. Én se vagyok százas, Dan – nézek rá komolyan. – Nem tudom hogy viselném most el a sok kis pöcsöst, akik azt hiszik, õk ott a janik. Lehet a lányokkal elvagyok, de az annyira más – nézek a nappali felé.

- Értem – feleli halkan, mire odanézek rá. Ajkán halovány, együttérzõ mosoly csücsül, zöld szemeivel pedig melegséggel teli pillantásokkal illet. Nem vet meg. Ez már valami.

- Nem szeretem a meglepetéseket – vallom be egy újabb kis titkomat. – A két golyó is piszok nagy meglepetés volt. Aztán hazajöttem, közölték, hogy nem leszek a régi, meg hogy a lányok elárvultak – látom rajta, hogy újra bánja ezt az egészet. -  A meglepetések eddigi életemben nagy százalékban nem jók voltak, hanem borzalmasak. Persze, voltak kivételek, de… az utóbbi idõben nem. Itt vannak a buktatók is a munkával kapcsolatban – nyúlok a papírért. – Lehet megértenék a helyzetemet, de vezetnem kéne, és kétlem, hogy az jót tenne a vállamnak.

- Tényleg nagyon sajnálom… - kezdene bele, de én leintem.

- Nem kell. Én nagyon köszönöm, hogy gondoltál ránk. S nem fogom veszni hagyni, el fogok menni a megbeszélésre – felelem, míg óvatosan közelebb hajolok hozzá. – Aztán elmondom mi volt. Ha rohadtul beégek, azt is, és akkor neked kell megvigasztalni – vigyorgom, míg jobb kezem mutatóujjával a mellkasára bökök. Lesüti mosolyogva a szemét, boci pillái sûrûn ölelik körbe zavarba jött zöld tekintetét. – Komolyan mondom.

- Igen, ettõl tartottam – kuncogja.

- Beérem sütivel, meg közös programokkal – dõlök vissza félmosollyal az ajkamon. Lehet kicsit sikerült ebbe a mozdulatba egy kis flörtölést is vinnem, de fene vigye el, oldani kell ezt a halott hangulatot. Emellett nem akarok visszakanyarodni a témára. Rám.

- Akkor jó – mosolyogja.

- Tudom én, hogy a vigasztalásom ellen vagy ám, de ha sikerül is, akkor is kell valamit csinálnod velem. Mondjuk elmegyünk inni… vagy átjössz inni, mert hát – állok fel, majd mutatok két kézzel a nappali felé, a lányokra célozva, kik tátott szájjal nézik éppen a Charlie – Minden kutya a mennybe jut címû mesét.

- Nem szép példa – sóhajtja a fejét csóválva, de látom rajta, hogy õ is csak incselkedik velem.

- Nem hát, azért csináljuk majd este, nem látják – forgatom a szememet, mintha nem értene ezekhez. – Tudom, mint ahogy a vallásosak is isznak. Sötétben, mert akkor az úr nem látja – vetem a keresztet gyorsan, míg õ halkan felnevet.

- Se a gyerekek.

- Pontosan! – helyeselek.

Elõkerítem a burgonyakrokettet a fagyóból, majd míg megbeszéljük a másnapi programot, elkezdem sütni. Közben cukkolom szegény srácot, hogy jól nézze meg, hogy milyen lelkesen fõzök a családra, mint valami minta apuka, mire megkapom, hogy talán az is vagyok, csak nem tudok róla. Erre inkább elkezdem sorolni mennyire nem értek a lányos dolgokhoz, meg hogy legutóbb a fonás is kudarccal végzõdött.

- Oh, és nem tudok esti altatókat se, szóval rock számokra alszanak a lányok – teszem még hozzá, míg a konyhapultnak támaszkodom. Jót kuncog rajta, mintha nem hinné el a dolgot. – Figyeld csak – ugrik be valami, majd indulok el a szobámba a gitárért.

- Van egy kedvencünk – térek vele vissza a hangszerrel, míg õ már láthatóan izgatottan és érdeklõdve várja mi lesz ebbõl. – Ez a pizsi fellövõ zene – jegyzem meg, majd el is kezdem pengetni a The Doors – Love me two times címû szám elsõ akkordjait. Elsõnek halkabban, majd egyre hangosabban, mire a lányok érdeklõdve néznek felénk.

- Love me two times, baby – kezdek el énekelni, mire Michelle már lelkesen mászik is lefele a kanapéról, hogy jöhessen rötyögni. – Love me twice today.

- Bella! – visítja a nõvére nevét, aki nem tudja eldönteni, hogy most a mesét nézze, vagy jöjjön oda hozzánk.

- Love me two times, girl – énekelek tovább lelkesen, míg vigyorogva nézem a két apróságot, ahogy próbálják egymást meggyõzni arról, hogy még nincs pizsi idõ, mert nem ettünk még. Már eléggé elõre haladok, mire elõkerülnek az étkezõben, hogy táncolhassanak.

- Love me two times, I’m goin’ away – énekeljük immár együtt hárman, míg a fejemmel intek a minket széles mosollyal nézõ Danielnek, hogy jöjjön ide hozzánk õ is. Õ azonban nagyon el van foglalva az idillinek tûnõ képpel, ami épp szeme elé tárul. Ezért inkább kicsit átváltok az alap akkordokra. – Rángassátok ide Dan bácsit is lányok, ne merjen ülni eme házban, míg mi jókedvûen rötyögünk.

- Gyere Dan bácsi! – csap le rá rögtön Isabella.

- Oh én… - kap észbe a srác, míg próbálja menteni az irháját. – Én nem tudok táncolni.

- Semmi baj – nyugtatja meg a nagyobbik leányzó. – Megtanítalak. – Majdnem felnevetek Dan arcán, de inkább csak pengetem tovább a gitárt lelkesen.

- Na, akkor mehetünk tovább? – érdeklõdöm, mikor a negyedik fõ is csatlakozik a kis magán fesztiválunkhoz.

- Igen! – jön a két kislánytól a lelkes válasz, majd újra énekelni kezdünk.  Végigdaloljuk az egészet, Danielnek is táncolnia kell velük egy kicsit, s én se vagyok rest rötyögni egy kicsit gitározás közben velük. Azt hiszem ez is egy olyan pillanat, amit fel-felfogok eleveníteni az évek folyamán. Nem tudom miért döntök így, de mindegy is.

Miután befejezzük a nótázást, gyorsan megnézem a burgonyakrokettet, ami éppen menthetõ még. Elénekeltem már megint az idõt, ahelyett, hogy a kajára néztem volna… de legalább jól éreztük magunkat. Igyekszünk meggyõzni Dant, hogy maradjon vacsorára, de azt mondja, hogy úgyis jön másnap, akkor majd eszünk együtt. Én fel is adom a nógatását, s inkább a lányokat csitítom meg biztatom, hogy másnap majd bepótoljuk a dolgot. Talán csak ezért tud távozni tõlünk, bár ki tudja. lehet a kishercegnõk aznap kegyes hangulatban voltak.

× M ×

A lányokkal együtt izgulom végig az idõt, amit Daniel nélkül töltünk el. Én életemben nem sütöttem még, s nem tudom, hogy ezt meg kéne e bárkinek is említenem. Végtére is… elnézést, de rám tetszett nézni bárki is, aki ért a sütéshez? Úgy nézek én ki, mint aki tudja mit-merre? Férfinek tûnök, ugye? Olyan mackós apusnak, aki tudja a kedvenceit olajosan fõzni meg sütni, de a sütemény… hajaj, ez más téma. Messzi téma. Nagyon messzi.

Persze a lányok folyton kérdezõsködnek a korai kelésük után, hogy mikor jön végre a kedvenc törpevigyázójuk. Nem gyõzöm az órát nézni és mondani nekik az idõt, amit Bella még meg is ért valamennyire, de Prücsök… no õ nem.

Aztán mikor megszólal a kaputelefon, elszabadul a pokol. Sikongatnak lelkesen, a ketyere alatt lelkendeznek, alig férek oda tõlük. Pisszegek nekik, hogy így nem fogjuk egymást hallani a Daniellel, mire végre egymásnak pisszegnek, nem pedig lelkendeznek.

- Kérlek, légy Daniel – szólok bele a telefonba, mire a vonal másik végén felnevet a vendég.

- Az vagyok.

- Oh, köszönöm! – sóhajtom, majd engedem is be. Most a lányokkal együtt állok az ajtóban, s várom a leendõ tanáromat. Hihetetlen, vigyáz a kicsikre, meg még engem is bevállal, mint tanoncot. Nem tudja még mire vállalkozott. Ezt erõsíti meg az is, hogy boldogan mosolyog, akkor is, mikor elveszem tõle a nem épp nehéz zacskót, s bentebb tessékelem a lányokhoz, kik lelkesen ölelgetik.

- Akkor ma végre sütünk? – érdeklõdik Isabella.

- Bizony – bólint Dan, míg én bepakolok a konyhába. Michelle is velem jön, a nadrágomba kapaszkodik, nehogy túl gyorsan merészeljek közlekedni házon belül.

- Soha nem sütöttem még, szóval készülj fel – szólok oda a srácnak, ki épp belép a konyhába, kézen fogva Bambival.

- Ugyan, mindenkinek el kell kezdenie valahol – vigasztal. – Bár remélem azért habverõd akad…

- Igen, de úgy látom ettõl beraktad ide a tiédet – emelem fel az említett tárgyat. – Fakanalam is van. Meg tepsim… bár…nem hinném, hogy sütéshez. Süti sütéshez.

- Ne aggódj, elhoztam az enyémet – kuncogja, míg leveszi a hátizsákját. – Szóval biztos nem menekülsz meg eme szörnyûség elõl.

- Egész éjszaka nem aludtam – simítok a mellkasomra -, annyira izgultam. Kérlek, ne csigázz.

A válasza egy édes kuncogás, amit én széles mosollyal fogadok. Nem tudom mi fog ebbõl a napból kisülni, de úgy érzem, hogy nem csak finom lesz, hanem isteni is. Legalábbis a szenzorjaim ezt jelzik, annak ellenére is, hogy még piskótát se tudok sütni. Azt se tudom mi kell bele, meg mi a különbség a kelt tészta és a piskóta között. No, Daniel, kösd fel a nadrágodat. 

- Ugye kibírod legalább az ügyeletig? – pillant felém aggodalmasan, de már csak biccenteni vagyok képes. – Ha meg mersz nekem fulladni, kinyírlak – morogja, a szokásos stílusától pedig nevethetnékem támad, de ez ebben a helyzetben nem a legjobb ötlet, így is nehezemre esik a levegõvétel. Még nagyobb gázra tapos, valószínûleg szóvá tenném a sebességet, amivel száguldozunk, ha nem épp megfulladni készülnék.

Néha észreveszem, hogy felém pillantgatva gyõzõdik meg arról, hogy még bizony élek. Szerencse, hogy kocsival ment a boltba, enélkül elég nagy bajban lennénk, a mentõk nem érnének ilyen hamar a helyszínre, az szent. Nagy fékcsikorgással parkol le a sürgõsségi elõtt, segít kiszállni a kocsiból, és utána sem ereszti el a kezem és a derekam. Ha nem lennék egyre sápadtabb a levegõhiánytól, most bizony vörösen pirulnék a karjaiban. Egész szép halál…

- Oké, most szépen bemegyünk, megkapod a gyógyszeredet és minden rendben lesz – hajtogatja, mintha saját magát próbálná meggyõzni arról, hogy nem lesz semmi baj. Beérve a filmekbõl ismert zsémbes recepciós fogad minket, aki egyáltalán nem könnyíti meg a dolgunkat.

- Jó estét, allergiás rohammal hoztam be a fiatalembert, sürgõs lenne és… – kezd magyarázkodni Miles, de a nõ csak unottan kezdi mondani a sablonszövegét.

- Foglaljanak helyet, majd szó…

- Na, ne szarakodjon, melyik része nem volt érthetõ? – csattan fel indulatosan, mire ijedten rezzenek össze. Hát nem kell félteni, ha a helyzet megoldásáról van szó, az tuti. Érzem, hogy még nagyobbra dagad a nyelvem, de igyekszem higgadt maradni. – Pont úgy néz ki, mint akinek le kell ülnie, ugye?

- Uram, ha megkérhetném, nyugodjon le… – próbál elhajtani minket az asztaltól, de Miles nem hagyja magát.

- Talán rám tetszik hívni a biztonságiakat, mert nem végzi a dolgát? De tudja mit, megkeressük egyedül a sürgõsségit, ott talán értelmesebb emberi lényekre találunk. Gyere Daniel, gyere – mondja, miközben az ismeretlen folyosókon kezd terelgetni. Pár forduló, és meg is érkezünk a sürgõsségi osztályra, ahol már sokkal szakszerûbben viselkednek. Azonnal hívják az ügyeletes orvost, látják, mennyire komoly a helyzet, ezért meg sem próbálnak minket lerázni, mint a kinti nõ.

Bevezetnek az egyik terembe, ahol rögtön megkapom az injektort, aminek köszönhetõen egyre könnyebben kapok levegõt. Csak ekkor tudatosul bennem, hogy Miles végig velem volt, még most is a hátamat cirógatja, mintha attól tartana, hogy visszatér az allergiás rohamom. Az orvos arról kezd beszélni, hogy mire ügyeljek, miután hazaengedett, de hirtelen megcsörren a kedves megmentõm telefonja, amire rápillantva egy gyors elnézés kíséretében elhagyja a szobát. Mond még néhány szót az orvos, mire Miles visszatér, biztosan hiányzott már a lányoknak, bele sem gondoltam, hogy neki sokkal jobb dolga is lenne, mint velem kuksolni a kórházban.

- Valami történt? – kérdezem, mire idegesen a tarkóját kezdi vakargatni.

- Amber menne vissza a gyerekekkel, így a lányokat erre hozza… te jobban vagy? – vált témát, és az enyhe aggodalom, mely a szemében csücsül, egészen szívmelengetõ látvány. Csak néhány hete ismerjük egymást, mégis… egyre közelebb érzem magamhoz, és nem tudom, hogy ennek most örülnöm kellene-e vagy sem… Van elég baja nélkülem is.

- Igen, bár még itt kell maradnom fél órát. Azonban nyugodtan hazamehetsz Miles, én megleszek – mondom halvány mosollyal az ajkaimon, nem szeretném a szükségesnél tovább fenntartani, ám a tekintetében ülõ enyhe felháborodást nem tudom hová tenni. Értetlenül pislogok felé, valami rosszat mondtam vagy megbántottam?

- Felejtsd el. Miattam lettél rosszul, szóval szépen megvárom veled, míg a doki azt mondja, hogy hazamehetsz – jelenti ki ellenkezést nem tûrõ hangnemben. – Nem kell még odafigyelni arra, hogy van? – pillant most az orvosra, esélyt sem adva arra, hogy tiltakozzak a döntése ellen. – Mintha elõfordulhatna, hogy a gyógyszer nem elég és újra elõjön az allergiás roham.

- Nos, benne van a pakliban. Négy óra a kritikus idõszak, de addig nem fogom benntartani, nyugodjon meg – mosolyog most rám a doktor. – Van valaki, aki odafigyelhet önre? – teszi fel a nagy kérdést, amitõl elhúzom a számat.

- Nos, a családom messze lakik, és a barátaim sincsenek a közelben… – felelem, de Miles torokköszörülése félbeszakít. Kíváncsian pillantok rá a legrosszabbtól tartva.

- A szembe szomszédja vagyok… szóval Dan, ha akarod, odafigyelek rád.

- Nem várhatom el ezt tõled, Miles – ellenkezem elszántan. – Ott vannak neked a lányok.

- Miért, eggyel több apróságra vigyázni… szerinted nem menne? – kérdezi felvont szemöldökkel, keresztbetett kézzel. Pár pillanatig farkasszemet nézünk, de végül nem bírom tovább, mondatától kissé pirulva mosolyodok el. Rég neveztek már gyereknek, apróságnak meg végképp.

- Én vagyok az óvó bácsi, nem kell a gyerekekhez besorolni – jegyzem meg enyhe duzzogást imitálva, de õ is tudja, hogy hálás vagyok neki.

Az orvos végül ad még egy injektort baj esetére, és megígérteti velem, hogy hívom, amint rosszabbul érzem magam. Miles türelmesen áll mellettem, csak akkor terelget ki, amikor Amber megcsörgeti, jelezve, hogy ideértek a lányokkal. Megvárom, míg mindenki elbúcsúzik mindenkitõl, végül beülök az anyósülésre, Michelle és Isabella hátul foglalnak helyet a gyerekülésükben.

- Dan bácsi ma nálunk alszik – közli a gyerekekkel, mire Bella lelkesen felemeli a kezeit.

- Ott alvós buli!

- Nem, én nem, én… – kezdenék ismét tiltakozni, de Miles ismét figyelmen kívül hagyja ebbéli tervemet.

- Nem, Isabella, nem. Dan bácsi nincs jól, így oda kell rá figyelni.

- Beteg? – kérdezi a kicsi ijedten. – Mid fáj, Dan bácsi? – pillant rám hatalmas szemeivel vizslatva.

- Nos, ez nem teljesen betegség, hanem allergia. Tudod mi az, Isabella? – fordul felé, mire rögtön rázni kezdi a fejét. Sejtettem. – Az olyan, mikor valami olyat fogsz meg, vagy eszel meg, amit a tested nem kedvel. Nekem ilyen a mogyoró. Ilyenkor a testem beteg lesz miatta, különféle dolgok történnek velem, például bedagad a nyelvem és nehezen tudok levegõt venni – magyarázom úgy, hogy õ is megértse.

- Jaj, az de rossz! – kap a szájához. – Akkor azért alszol nálunk, hogy Milo odafigyeljen rád? Mint mikor Michelle pocakja fáj, és mellette kell ülni?

- Igen, pontosan – feleli Miles beindítva a motort.

- Dan bácsi ágya mellett is ülni fogsz? – kérdezi a kislány érdeklõdve, mire tekintetem összeakad Mileséval. Vidám mosolyából pontosan tudom, épp elképzelte a helyzetet… pirulva fordítom félre a fejemet.

- Természetesen. Ha szeretné, a kezét is fogom ám – incselkedik velem.

- Azt hiszem, anélkül is el tudok már aludni, Miles – felelem folytatva a játszadozást. Az út további része nyugalomban telik el. Hazaérve hiába próbálom meggyõzni, hogy minden rendben lesz velem és nincs szükségem arra, hogy bébiszitterkedjenek felettem, hajthatatlan marad, így néma beleegyezéssel elfogadom a sorsomat. Felkapom a legszükségesebb dolgaimat otthonról, majd átmegyek hozzájuk. Idegesen toporgok a szokatlan helyzettõl, kínosan érzem magam, és ez addig így is marad, míg a kicsik el nem kezdenek velem játszani.

Segítek a fürdetésben és az öltöztetésben is, még arra is rávesznek hogy befonjam a vizes hajukat, amit örömmel teljesítek. Az alvás elõtti mesétõl végre megnyugszanak, Michelle elég korán elalszik, de ahogy látom, Isabella még csak álmosakat pislog. Annyira idilli és családias ez a hangulat, az ilyen helyzetek mindig keserûen emlékeztetnek arra, hogy nekem sosem lesz részem ebben. Soha nem lesz igazi családom… Ahogy magukra hagyjuk a lányokat, én is elmegyek fürdeni.

- Aludhatsz az ágyamban. Amber aludt ott a fiával, de ágynemût húztak, szóval a frissbe pocolhatod be magadat – mondja Miles kedvesen, miután kilépek a fürdõszobából.

- Ugyan, jó nekem a kanapé is.

- Nem, nem adom – vigyorog rám. – Totál megszoktam már, szóval nem lesz gond. Holnap mész dolgozni? – érdeklõdik, mire bólintok egyet.

- Délutános leszek, de reggel korán hazamegyek. Össze kell szednem pár dolgot, meg nem akarok sokáig maradni.

- Azért remélem, reggelizni maradsz – néz rám megint úgy, mint aki nem fogad el nemet válaszként. – Lehet, sütni nem tudok, de isteni a rántottám.

- Rendben, maradok. Ha nem bánod – felelek mosolyogva.

- Ha bánnám, nem ragaszkodtam volna ahhoz, hogy itt aludj. Na de megyek én is tusolni, mert lassan olyan szagom lesz, hogy csak na. Ha szomjas lennél, vagy éhes, nézz be a hûtõbe, szolgáld ki magad. Aztán ha nem érzed magad jól, addig üss, míg fel nem kelek! Megértetted? – fenyeget meg játékosan az ujjával, aminek köszönhetõen vissza kell nyelnem a kuncogásomat.

- Meg, Miles bácsi – vigyorgok rá játékosan, amitõl neki is pajkos mosoly jelenik meg az arcán.

- Ha visszajöttem, eszünk valamit? – fordul még vissza a fürdõajtóból.

- Jó, benne vagyok – mosolyogok rá szelíden, majd a gondolataimba burkolózok, míg õ zuhanyozik.

Nem tudom kiverni a fejembõl a mai napot, annyi minden történt. Leóék helyzetét legalább sikerült rendbe hoznom, és Miles sem akadt ki attól, hogy kiderült, a férfiak vonzanak, sõt… Mióta bevallotta, hogy õ is játszik ezen a térfélen, folyamatosan az jár a fejemben, hogy vajon milyen lenne mellette lenni. A lányokat máris imádom, õ is egyre nagyobb hatással van rám, de félek belekezdeni egy kapcsolatba, még így is, hogy tudom, nem teljesen reménytelen a helyzet. Mark túlságosan is rányomta a bélyeget az érzéseimre, nem tudom, mikor leszek képes elfeledni azt, amit velem mûvelt. Ráadásul Miles is biztosan inkább egy nõt szeretne párjának, fõleg most, hogy itt van a két kislány, akiknek szüksége lesz egy anyafigurára.

Végül készítünk pár szendvicset, és kellemes beszélgetés mellett töltjük el a vacsorát. Az allergiámról kérdez, majd vicces ovis történeteket mesélek, ezekbõl sosem lehet kifogyni, a gyerekek képzelete határtalan. Miután jó éjszakát kívántunk egymásnak, én elvonulok a hálószobába, de alig jön álom a szememre. Rengeteget forgolódom, mire el tudok aludni, és tudom, nem hazudhatok sokáig magamnak. Túlságosan is kezdem Milest megkedvelni, félek, hogy ebbõl semmi jó nem fog kisülni…

Puha érintést érzek a karomon, felrebbennek a szempilláim, próbálok fókuszálni a környezetemre, ekkor veszem észre Michelle apró alakját az ágy mellett, ahogy a plüssét szorongatja.

- Baj van, tökmag? – nyöszörgöm álmos hangon, mire fogja magát, átmászik rajtam, és odabújik az oldalamhoz. Gyengédem átölelem, a hátát cirógatom.

- Rosszat álmodtam – cincogja kicsit ijedten. – Milo bácsit nem tudtam felkelteni – teszi még hozzá szomorúan.

- Semmi baj, az csak egy csúnya álom volt.

- Ugye te is megvédesz, Dan bácsi? – pillog rám hatalmas szemekkel. Lágy mosollyal húzom magamhoz közelebb.

- Hát persze, Prücsök – válaszolok szelíden, ami úgy tûnik eléggé megnyugtatta, mert nem telik el sok idõ, hogy ismét édesen szunyókáljon mellettem. Én is visszaalhattam, mert ismételten mozgolódásra riadok.

A sötétségbõl ítélve még az éjszaka közepén járhatunk, ezúttal Isabella az, aki odakucorodik a másik oldalamra. Nem mond semmit, csak a mellkasomra hajtja a fejét. Gyengéden megsimogatom a haját, majd védelmezõn a hátán nyugtatom a kezem.

Halk ajtónyitódást hallok, pár napsugár már beszökik a függöny mögül, fordulnék egyet, de a két puha kis test, ami hozzám nyomódik, meggátol ebben. Végül ismét elszenderedhetek, mert csak a telefonom rezgésére ébredek meg. A lányokra nézek, akik békésen pihennek mellettem, áldom az eszem, hogy még este levettem a mobilom hangját, és csak a rezgést hagytam meg. Szerencsére sikerül kisurrannom az ölelõ karok közül, habár nemsokára nekik is kelniük kell, egy kicsit talán még pihenhetnek, kocsival úgyis hamar bent vannak az óvodában.

Álmosan lépek ki a nappaliba, meglepetésemre Miles már a konyhában serénykedik, pedig azt hallottam, nem tartozik a korán kelõk közé.

- Jó reggelt – motyogom ásítva, miközben odamegyek mellé, hogy megkukkantsam, mi jót ügyködik.

- Szép jó reggelt – vigyorog rám. – Ahogy láttam, ti jót buliztatok az éjszaka, csak engem hagytatok ki a mókából – fedd meg viccesen. Hirtelen azt sem tudom, mire gondol, majd beugrik, hogy biztosan a lányokra céloz.

- Mi csak… - kezdek szabadkozni pirulva, de nevetve int le.

- Ha most megpróbálsz beinvitálni negyediknek abba az ágyba, akkor nemet kell mondanom – vág közbe álszomorú hangon. – Kétlem, hogy elférnénk mindannyian, habár ha szorosan összebújunk… – kacsint rám nyitva hagyva a mondatot, és igen, ettõl csak még vörösebb leszek, pedig tudom, hogy csak komédiázik.

- Imádsz zavarba hozni – bokszolok bele lágyan a vállába, a mosoly most már az én arcomon is ott ül.

- Ne ítélj el – csóválja a fejét. – Imádom az édes, vörös pofidat nézni – vallja be vigyorogva, amikor leemeli a rántottát a tûzhelyrõl, ám a kicsúszott szavakon mindketten ledermedünk. Zavartan nézünk össze, mielõtt azonban egyszerre szabadkozni kezdenénk, apró lábdobogások szakítanak félbe minket.

- Reggeliii – kiáltják a lányok, és csacsogva ülnek le az asztalhoz.

- Megteríteni ki segít? – szól a kicsikhez Miles, akik rögtön elkezdik nekem mutogatni, hogy hol tartják a tányérokat és az evõeszközöket. Nekem kiválasztanak egy csodaszép, rózsaszín, egyszarvús tányért, pótapukájuknak pedig egy mackósat, mert szerintük õ olyan, mint egy nagy maci. Kuncogni kezdek a megjegyzésükön, legalább valamennyire oldódott a levegõben lévõ feszültség, amit csak magunknak köszönhetünk.

A reggeli a lányok körül forog, végül maradok még és segítek felöltöztetni õket, amikor viszont elválunk az utcán, a kicsik szomorúan ölelgetnek meg.

- Milo bácsi? – rángatja meg Isabella az említett nadrágját. – Ugye Dan bácsi máskor is itt aludhat? – kérdezi kiscica szemekkel. Meglepetten kapom fel a fejemet, tekintetünk összetalálkozik, miközben lágyan beleborzol a lány hajába.

- Ha lesz ideje, szívesen látjuk õt – válaszol, de közben végig engem néz. Zavartan hajtom le a fejemet, de elõtte még eltátogok egy köszönömöt.

× × D × ×

Három hét telt el azóta, hogy ott aludtam Mileséknál, én kínosan kerültem azt, hogy kettesben maradjak vele, és õ sem küzdött ez ellen. Még most is az a mondat jár a fejemben, ami kicsúszott a száján, nem tudom, hogy tényleg édesnek tart-e vagy csak megint viccelõdött.

A lányok még jobban ragaszkodnak hozzám, folyamatosan azért nyüstölnek, hogy aludjak ott náluk vagy hogy tanítsam meg Milest a finom sütim elkészítésére, hogy bármikor meg tudja nekik csinálni. Egy óvatlan pillanatomban egyeztem ebbe bele, na nem mintha bánnám, hogy együtt kell sütnünk, egyszerûen csak nem akarok kínos helyzetbe kerülni, ismét…

Péntek lévén alapesetben ilyenkor már anyáék felé vonatoznék, de elutaznak a hétvégére valahova, így ezúttal itt töltöm a városban a szabadidõmet. Épp kilépek az óvoda kapuján, amikor megcsörren a telefonom, ismeretlen szám, de végül úgy döntök, inkább felveszem, sosem lehet tudni, hogy nem egy szülõ cserélte-e le a telefonját.

- Tessék? – szólok bele, miközben elindulok a buszmegálló felé.

- Daniel? Itt Marcus Bradford – szól bele egy mély hang a telefonba, rögtön izgatott leszek.

- Mr. Bradford, üdvözlöm. Tehetek valamit önért? – érdeklõdöm udvariasan, mire egy sor hümmögést kapok válaszul.

- Az édesapja mesélt a barátja helyzetérõl, gondoltam, tájékoztatom, hogy sikerült meggyorsítanom az ügyét – kezd magyarázkodásba. – A katonai akadémián emlékeztek a nevére, úgy tûnik, lenne egy állás a számára – folytatja nyugodt hangnemben.

- Igazán? – lelkesülök fel teljesen. – Ez csodálatos, nagyon szépen köszönöm – hálálkodom, de ciccegése rögtön csendre késztet.

- Még ne köszönjön semmit, csak egy interjút intéztem el neki, a többi már rajta múlik.

- Köszönjük a lehetõséget – mondom picit higgadtabban, de a mosolyt nem tudom levakarni az arcomról.

- Minden információt átküldtem az édesapja által megadott e-mail címére, továbbítsa a barátjának, kérem.

- Igen, persze, átadom neki – lelkesedek, majd még egy köszönöm után lerakom a telefont. Az egész buszúton vigyorgok az örömtõl, örülök, hogy segíthetek neki, habár nem tudom, hogyan fog reagálni. Szinte el is felejtettem az apámhoz intézett kérésemet, de most minden ismét elõtérbe került.

Hazaérve gyorsan kinyomtatom a levelet, amelyben a megbeszélés helyszíne, idõpontja és a munkaköri leírás is szerepel. Remélem, Miles nem lesz mérges, aggodalmaskodom egy kicsit, de az öröm nagyobb. Mire a kapucsengõjükhöz érek, kicsit idegesebb leszek, de végül bátorságot veszek magamon, és benyomom a gombot. Pár dallam után sípolás hallatszódik, majd Miles reszelõs hangja.

- Tessék?

- Szia, itt Daniel, beszélhetnénk? – kérdezem félénkebben, mint terveztem, épp magyarázkodásba kezdenék, de úgy tûnik, nincs rá szüksége.

- Gyere csak – válaszol, majd megszólal a tipikus hang, amely jelzi, hogy ellenállás nélkül bejuthatok az ajtón.

A papírt gondosan a zsebembe hajtottam, nehogy baja legyen, azt hittem, Miles fog ajtót nyitni, de helyette a lányok vigyorgó arcával találom szembe magam.

- Dan bácsiiii – kiáltják kórusban, ahogy a kezemnél fogva kezdenek a konyhába húzni, sejtéseim szerint a családfõhöz.

- Szia – köszönök zavartan Milesnak, ahogy beérünk a helyiségbe, mosolyogva biccent egyet.

- Most akkor megtanítod Milo bácsit sütni, ugye? – kérdezi hatalmasra táguló szemekkel Isabella, de a fejcsóválásomra lehervad a mosolya.

- De ne izgulj – simogatom meg a fejét. – Ha valamikor ráértek, szívesen megtanítom neki – nézek az említettre vigyorogva, sokkal felszabadultabb a légkör, mint amire számítottam.

A lányok éljeneznek, majd visszaülnek a tv elé, ahol épp megállítva pihen az egyik kedvenc meséjük.

- Mit szólnál a holnaphoz? – pillant rám kérdõn Miles, ahogy az utolsó vizes tányért is eltörölgetve a helyére teszi. – Ha menned kell a családodhoz, azt is megértem – teszi hozzá, mintha megadná a lehetõséget a dolog kibújása alól, de csak megcsóválom a fejemet.

- A hétvégén nélkülem buliznak – idézem a szavait, mire mindkettõnk ajkaira mosoly ül. A konyhaasztalhoz ülve kezdünk beszélgetni a részletekrõl, szerinte tíz és tizenegy között lenne célszerû beiktatni a sütés tanítását, mert így még lesz ideje ebédet is fõzni mindannyiunkra. Ellenkeznék, de hallani sem akar róla, így megbeszéljük, hogy holnap bizony együtt töltjük a délelõttöt, majd az ebédet is. Én bevállalom, hogy reggel beszerzem az alapanyagokat, a nagy részük amúgy is fellelhetõ nálam. Már éppen elõhozakodnék azzal, amiért valójában jöttem, amikor még egy témát felvet.

- A lányok nem rég azzal kezdtek nyaggatni, hogy játszótérre szeretnének menni. Nem tudsz esetleg valami jót, ami nincs végtelenül messze tõlünk? – kérdezõsködik, mire én serényen bólogatni kezdek.

- Van egy szuper park két utcával lentebb, amihez tartozik egy nagy játszótér is, a lányok biztosan imádnák – mondom mosolyogva. Gondolom azért nem látta még, mert nem az óvoda irányába kell menni, hanem teljesen az ellentétesbe.

- Remek, akkor a holnapi ebéd után megmutathatnád nekünk a helyet. Michelle valószínûleg szundítani fog egy kicsit, de ha délután is ráérsz, eljöhetnél velünk – ajánlja fel, amitõl hirtelen nem tudok szóhoz jutni. Ezzel szinte az egész napot velük tölteném, ha belegondolok, hogy együtt készítünk ebédet, majd a parkba is együtt megyünk, akkor ez már szinte egy randinak is beillene.

Rosszat feltételezhet a döbbent képemrõl, mert gyorsan magyarázkodni kezd.

- Ha nincs kedved, természetesen nem kell, és ne izgulj, ez nem randi – vigyorog rám, kínosan elmosolyodom. Tudom én, hogy nem lehet köztünk semmi, de sikerült elég gyorsan szétzúznia a fantáziámat.

- Nem izgulok… - motyogom. – Szívesen elmegyek veletek, de igazából nem ezért jöttem… – Kíváncsian pillant rám, így hát elõhúzom a zsebembõl a kinyomtatott e-mailt, és áttolom elé az asztalon. – Édesapám gyerekkori barátja is katona volt, én… kérlek, ne haragudj rám, de meséltem neki rólad – mondom, mire összeráncolt szemöldökkel néz rám, majd az összehajtott lapot kezdi kibontani.

A kezemet tördelve vallom be neki, hogy megkértem a férfit, hogy nézzen utána az ügyének. Utána rátérek a mai telefonhívásomra, mire felkapja a fejét, a tekintetébõl semmit sem tudok kiolvasni, ezért még zavartabb leszek. Egyelõre nem szól semmit, az e-mailt kezdi olvasni, én pedig idegesen várom, hogy most megdicsérve vagy megszidva leszek-e azért, amiért belekontárkodtam a magánéletébe, pedig nem igazán lett volna jogom hozzá.

Szinte megkönnyebbülten felsírok, mikor vaskos ujjam kitapintja a beejtett kulcs hideg fémét. Igen. Férfiként élhetek tovább, köszönöm viseltes Ford, köszönöm. A nagy aggódásba kimelegedtem, így amint beindítom a motort, elsõ dolgom kiélvezni az elektromos ablakot. Már épp egyesbe raknám a váltót, hisz ha az üresben van, nehezen megyek bármerre, mikor a szellõ mintha az én nevemet kiabálná Daniel hangján.

- Miles! – A hang irányába fordulok, s lám, nem a szellõ játszott csalafinta játékot a képzeletemmel. Egy kifulladt Dan szalad felém mögötte a bõröndjével, s igen mulatságosan fest. Azonban maga a tény, hogy visszajött, jobban meglep annál, minthogy ezen mosolyogjak. Talán itt hagyott valamit?

- Örülök, hogy még itt vagy – ér oda a kocsihoz, míg kotorászni kezd a cuccai között. Elõkerül egy csinos kis ételhordó dobozka, amit nemes egyszerûséggel benyújt az ablakon keresztül, és a kezembe nyomja. – Ajándék süti a lányoknak meg a vendégeknek, amiért elfuvaroztál az állomásra – küld felém egy édes mosolyt, de olvadozni sincs idõm, csacsog tovább. – Én csináltam, de ne izgulj, ehetõ. Akkor hétfõn találkozunk – hadarja le, majd a lendület viszi is tovább, vagyis vissza az állomásra.

Csak figyelem a távozó alakját, majd a kezemben tartott dobozra emelem tekintetem, s egy hatalmas vigyor terül el a képemen. Tud sütni! Nem elég, hogy úgy fonja a kislányok haját, mint egy hatgyerekes anyuka, de még sütni is tud. Egy ilyen pofás asszonyt nekem, azonnal. Jó, igazából az se zavar, ha épp nem asszonyka, a család már úgyis dilisnek tart. Apámnak meg végre lenne egy igazán nyomós oka arra, hogy megtiltsa a házának kapujának átlépését.

Inkább lerakom a dobozt az anyósülésre, s elindulok. Nem akarok a szüleimre gondolni, vicces hétvégének nézünk elébe a lányokkal, nem akarom, hogy érezzék rajtam, hogy frusztrált vagyok. Így is láttam Amber cuccai között egy boros üveget, tuti este azzal akarja majd belõlem kiszedni a lelkiállapotomat. Most eléggé pozitív, de nem tudom, hogy két pohár után merre fog a mérleg libbenni.

× M ×

Remekül telik a hétvége, annak ellenére is, hogy péntek este Prücsök kiköltözik mellém a kanapéra, mert állítása szerint a két nagy túl sokat csacsog a szobában. Amber a fiával alszik az én ágyamban – Sam szerint ez inkább volt felvállalható és feldolgozható, mint hogy egy nem rokon pasival aludjon egy ágyban –, így a matrac megmarad a legidõsebb leányzónak, Marynek. A csokis süti pillanatok alatt elfogy, és még én is belátom, hogy piszok jó. A gond ott kezdõdik, mikor jön a nyekergés, hogy kell még nekik. Szombat este. Persze a két kicsi nehezen érti meg, hogy a süti Dan bácsitól van, hogy a boltok zárva vannak, és hogy nincs itthon hozzá semmi hozzávaló. Emellett Amber se fog nekiállni este sütni, ez csúnya elvárás lenne. Tõlem meg végképp. Szóval végül elérem, hogy ne akarjanak este már sütit, érjék be a kakaóval, ami után az alvás jön. Prücsök persze újra befészkeli magát mellém, amit szó nélkül hagyok neki. Ha már nincs csokis süti, használhat nagy, alvós macinak. Dúdolunk együtt egy kis dalocskát, egészen addig, míg õ már ki-kihagyja a dallamokat s végül el nem alszik. Akkor nagyot sóhajtva takargatom be jobban, hogy aztán az éppen kisunnyogó Amberre pillantsak.

- A francba Miles, azt hittem már alszol, lesi fotót akartam készíteni a kolléganõimnek.

- Értékelném, ha nem rám csorgatnátok a nyálatokat, ti elvált boszorkányok – dörmögöm.

- Van közöttük olyan is, aki nem vált el – tudja le ennyivel, míg rám nyomja a vakut. – Ez is jó lesz, bár igazán mosolyoghattál volna.

- Pózolni ne pózoljak? – kérdezek vissza.

- Ne, az olyan… természetellenes. Ez így cuki. Majd ha Michelle férjhez megy, megmutatjuk neki hogy aludt a kedvenc nagybácsijával. Na, jó éjt nagyfiú – sunnyog vissza a szobába.

- Jó éjt neked is – felelem, míg újra cirógatni kezdem Prücsök hátát. Kegyetlen ez az Amber, komolyan. – Majd kaptok egy pótanyukát, ha a nagybácsitok kész rá – susogom a kicsinek, majd a hátamra fordulva próbálok aludni.

Jót is tesz a pihenés, másnap a délelõtti kis séta után elküldenek egy olyan boltot vadászni, ami nyitva van vasárnap és kapható bármilyen csokis keksz. Ennyi, Miles hadnagy elhalálozott a betonúton vásárlás közben. Mivel voltam olyan okos, hogy kocsival essek ennek neki, azért vállon veregetem magamat. Talán még élhetek. Bár csak akkor, ha csokis sütivel állítok vissza. Nehéz küldetés, tudom, de nem adom fel. S voálá, sikerrel veszek is két kis zacskóval, hogy mindenki boldog lehessen végre. Amberék úgyis este indulnak vissza, hogy ne legyen akkora forgalom. Ha visszaértem pakolhatunk is, vacsorakészítés, majd egy film, s indulhatnak. Furcsa lesz újra hármasban lenni a lányokkal, de nem fogom egyáltalán bánni.

Mivel kicsit messzebb sikerült leparkolnom a bolttól, ezért sétálok. S jobb dolgom nem akad, így hát benézek minden üvegfelületen, ami az utamba kerül. Így pillantok meg egy ismerõs buksit az egyik kávézóban, ahogy egy vörös srácot ölelget szolidan. Hoppá. Maga felé fordítja, mond a srácnak valamit, aki mintha jobb kedvre derülne. Búcsúzkodnak, a kis vörös még elkapja egy alapos ölelésre, majd szalad is tovább. Nem tudom mit láttam, de ez tuti jó pletyka anyag lenne az óvodában. Legalábbis ezt szûröm le a rémült és döbbent tekintetébõl mikor kiszúr az utcán. Menjek, ne menjek? Tegyek úgy, mintha nem láttam volna semmit se? Végtére is engem nem zavar, ha saját kapura játszik. Bár meglepõ, hogy pont egy kis vöröst szúrt ki magának, hisz õ maga és eléggé édes… francba, miken gondolkodom?

- Szia – toppan mellém, mire én biccentek egyet. – Szép napunk van. – Elsõnek azt hiszem, hogy rosszul hallottam, de az ideges arcát elnézve, nem.

- Valóban, a Nap süt, a madarak csicseregnek – vigyorgok rá, miután visszanyerem a csipkelõdõ kedvemet. Megy lefelé a nap, jön az este, sietnem kéne, de hát pont most botlottunk egymásba. Kíváncsi vagyok felhozza e a témát. Engem érdekelne, tényleg.

- Ne haragudj – nevet fel zavartan, ami egyszerre melengeti a szívemet és szórakoztat. Milyen könnyen elpirul, ez tetszik. Elõhozza a kisördögöt belõlem.

- Ugyan – legyintek. –Mmindenkivel megesik, hogy nem tudja, milyen napszak van épp. Barát? – kérdezek rá hirtelen, míg a kocsimhoz indulok. Látom a kis drágát, ott áll türelmetlenül.

- Az exbarátom pasija – jön a meglepõ válasz, ami csak egy röpke pillanatra hervasztja le a vigyoromat. Ez aztán komplikált, kérem szépen! Nem csodálom, ha a törpékre kéne vigyáznom fõállásban, tuti csinálnék magamnak párkapcsolati gubancokat. Ehm, végtére is kölykök nélkül is megtettem. Bár egyik exem pasijával se beszéltem még – legyen szó nõrõl vagy férfiról. Azonban úgy tûnik, hogy Daniel nem viseli olyan jól ezt a kiderült titkot. Mintha fojtogatná, és attól félne, hogy majd itt leköpöm. Ne már, nem vagyok én ilyen vadállat. Bár, az tény, hogy piszok aranyos, ahogy pirulva szorong.

- Mondanám, hogy segítõ jobbost nyújtok, hogy kimássz ebbõl a helyzetbõl, de túlságosan élvezem a zavart az arcodon. Ne haragudj, tudom, nem kellene – bólogatok magamnak, majd ránézek. – Az megvigasztal, ha közlöm, én két kapura játszom? – érdeklõdöm, mire úgy pislog rám, mintha megkértem volna a kezét. – Amúgy is… kitõl kérdezném meg, hogy kell hajat fonni, ha elriasztanálak a környékrõl? – kérdezem, mire végre felszabadultabban felkuncog.

- Köszönöm… azt hiszem. És mi járatban errefelé? – érdeklõdik. Áhá, tématerelés, ügyes! Emellett õ kérdezett rá, szóval vállalja a következményét annak, hogy mit tett velünk a sütije.

- Mindenki csokis sütit akart még, de mivel nem volt, elküldtek a boltba – kezdek bele a panaszáradatba. – Túl finomat sütöttél, ezek után nem fogok bírni a törpékkel – dicsérem meg vigyorogva.

- Bármikor sütök, ha szeretnéd – feleli szuper gyorsan, lelkesen, majd mikor leesik neki mit mondott elpirul, és a földet kezdi el bámulni. Kár, piszkosul élvezem a zavarba jött pofiját.

- Csak óvatosan, még megárt az alakomnak – figyelmeztetem, míg megcirógatom a kissé megnõtt hasamat. Kicsit többet kéne edzenem. Persze Daniel ezen csak jót nevet, de csak mert nem látott még pucé… öhm, nem Miles, nem kívánhatod szegénynek, hogy meglesse a habtestedet. Fõleg, egy elõtte és utána fotóval. Nem. Jó ez így.

- Valóban, arra vigyázni kell – nyugtázza mosolyogva. Örülök, hogy oda a tekintetébõl a félelem, sokkal megkapóbb, ha huncut fény csillog helyettük. Eközben a kocsimhoz érünk, õ is beszáll meg én is, s ekkor beugrik, hogy ha már itt van, lenne neki egy fontos küldetésem. Mint férfi a férfinak, úgy kell ezt elõadnom!

- Lennél a… csokis keksz tesztelõm? Nem akarok csalódást okozni a lányoknak – kapom elõ az egyik szépen becsomagolt darabot. Látom rajta, hogy benne van, így felbontom, õ pedig kuncogva elfogad egy darabot. Rágja, rágja, de arca egyre jobban eltorzul. Fuh, ennyire rossz lenne? Nem jó jel.

- Miles – szólít meg félelemmel a hangjában. – Volt ebben a sütiben mogyoró? – Mi? Mogyoró? Nem kérdezek vissza, csak megnézem a csomagoláson, majd rábólintok. Szinte kifehéredik a rémülettõl.

- Nem szereted? – érdeklõdöm. Ha az a baja, hogy ki kell köpnie, nem fogok megbotránkozni. Katona voltam, nem kiscserkész.

- Allergiás vagyok rá – csúszik ki nehezen a száján, ami rögtön ráébreszt, hogy nem csak úgy lazán allergiás rá, hanem durván. Rögtön indítom is a motort, nem maradhatunk itt, az elsõsegélytudásomban nincs benne az, hogyan mentsem meg ettõl.

- Van nálad gyógyszer? – kérdezem, de letudja egy tagadó fejrázással. Basszus!– Akkor irány a kórház – tudom le ennyivel.

Arra se gondolok, hogy gyorshajtásért megfognak. Ha így is tesznek, komolyan, elég lesz a zsarunak ránéznie a mellettem ülõ kölyökre, s küld is tovább. Ha meg cuki borítékot küldenek, lekéretem a képet, hogy ott nézzék meg a képet. Komolyan ilyeneken kell gondolkodnom, míg Daniel egyre kétségbeesettebben próbál levegõhöz jutni? Úristen… hogy mondom el a lányoknak, hogy kinyírtam a kedvenc felvigyázójukat?

- Ugye kibírod legalább az ügyeletig? – pillantok felé, mire õ biccent egy aprót. – Ha meg mersz nekem fulladni, kinyírlak. – Csukló hangot hallat, nem tudom, hogy a helyzeten próbált e kínjában nevetni, vagy elképzelte a dolgot. Kicsit jobban rákapcsolok, s igyekszem senki se elcsapni, vagy balesetet okozni.

A szívem hevesen ver, olyan, mintha megint egy bomba elõtt állnék: melyik vezetéket kell elvágni? Hogy mozgassam, hogy ne aktiválódjon? Most azonban egy sebességváltó van az egyik kezemben, a másikkal kormányzok, a lábaim pedig a fék – gáz - kuplung között járnak felváltva. Párszor a szemem sarkából a sápadt srácra nézek, de inkább az útra koncentrálok. Férfi vagyok, kész csoda, hogy ennyi mindenre oda tudok sikeresen figyelni.

Igazából a kórházat azért tudom hol van, mert valamelyik nap elment a mellette lévõ háziorvosokhoz, hogy beírattassam magunkat. Nem igazi nagy kórház, de a helyiek annak hívják, mert igaz nagy mûtéteket nem végeznek, de például ha jól tudom, szülészet van benne, meg kisebb, nem bent fekvéssel járó sebészeti dolgokat is elvégeznek. Már bekanyarodom az útra, s szinte megkönnyebbülten szusszanok fel, mikor sikerül a sürgõségi részen leparkolni. Segítek Danielnek kiszállni a kocsiból, de utána se eresztem el.

- Oké, most szépen bemegyünk, megkapod a gyógyszeredet és minden rendben lesz – hajtogatom újra és újra, míg be nem érünk végre a recepcióhoz. Ott aztán az elsõ gondba ütközünk: a mogorva banyába. Szinte látom a képén mennyire kiégette a munka, de a francba, hogy csak õ ül bent.

- Jó estét, allergiás rohammal hoztam be a fiatalembert, sürgõs lenne és… - kezdek bele, mire õ érdektelenül rám pillant, majd Danielre, akibe karolva állok a pultja elõtt.

- Foglaljanak helyet, majd szó…

- Na, ne szarakodjon, melyik része nem volt érthetõ? – csattanok fel, mire a mellettem álló srác is összerezzen, a banya meg feltolja a szemüvegét az orrán. – Pont úgy néz ki, mint akinek le kell ülnie, ugye?

- Uram, ha megkérhetném, nyugodjon le… - kezdene újra bele, de a gúnyos vigyorom láttán abbahagyja.

- Talán rám tetszik hívni a biztonságiakat, mert nem végzi a dolgát? De tudja mit, megkeressük egyedül a sürgõsségit, ott talán értelmesebb emberi lényekre találunk. Gyere Daniel, gyere – kezdem el terelgetni a srácot, míg a kiírásokat figyelem. Hamar meglesz a keresett hely, s nagy szerencsémre ott is van egy pult, sokkal kedvesebb középkorú hölggyel, aki rögvest segít is nekünk.

A doki is rögtön ugrik, hozza az anapen injektort, s fel se merül senkiben se, hogy ki kéne mennem. Bennem se. Sõt, végig ott állok Daniel mellett, és ha nem a vállát szorongatom, a hátát simogatom meg óvatosan. Már a doktor épp ecseteli mi lesz ezután, mikor elkezd a zsebemben csörögni a telefonom. Amber az, ezért gyorsan elnézést kérek és kimegyek a folyosóra. A beszélgetést gyorsan lezavarom, ami kész csoda a vonal másik végén aggódó nõ miatt. Indulnának, s meg is értem, így arra kérem, hogy forduljon a kórház felé s passzolja le a lányokat, mert én biza nem megyek el innen Dan nélkül. Nem tiltakozik, rögtön belemegy, s megegyezünk abban, hogyha itt van, felhív. Visszasietek hát a kórterembe, ahol Daniel már sokkal jobban fest.

- Valami történt? – kérdezi, mire én zavartan megvakarom a tarkómat.

- Amber menne vissza a gyerekekkel, így a lányokat erre hozza… te jobban vagy?

- Igen, bár még itt kell maradnom fél órát. Azonban nyugodtan hazamehetsz Miles, én megleszek – jegyzi meg halvány mosollyal, mire én felháborodva ránézek. Láthatóan érzékeli a változást, mert nagyokat pislog rám gyönyörû szemeivel, de nem hat meg. Bambi még jobban elõtudja adni ezt, ha akar valamit. Sajnos Prücsök még a „lefekszem és a földhöz verem magam” módszer híve.

- Felejtsd el. Miattam lettél rosszul, szóval szépen megvárom veled, míg a doki azt mondja, hogy hazamehetsz – közlöm vele nemes egyszerûséggel. – Nem kell még odafigyelni arra, hogy van? – nézek a dokira. – Mintha elõfordulhatna, hogy a gyógyszer nem elég és újra elõjön az allergiás roham.

- Nos, benne van a pakliban – feleli az orvos. – Négy óra a kritikus idõszak, de addig nem fogok benntartani, nyugodjon meg – mosolyog Danielre. – Van valaki, aki odafigyelhet önre?

- Nos, a családom messze lakik, és a barátaim sincsenek a közelben… - kezd bele az elszenvedett, mire én megköszörülöm a torkomat.

- A szembe szomszédja vagyok… szóval Dan, ha akarod, odafigyelek rá.

- Nem várhatom el ezt tõled, Miles – néz rám komolyan. – Ott vannak neked a lányok.

- Miért, eggyel több apróságra vigyázni… szerinted nem menne? – kérdezem keresztbetett kézzel, felvont szemöldökkel, õt szuggerálva. Farkasszemet nézünk, egészen addig, míg enyhe pírral az arcán el nem mosolyodik.

- Én vagyok az óvó bácsi, nem kell a gyerekekhez besorolni – jegyzi meg, míg ajkai továbbra is halovány mosolyra húzódnak. Jobban fest már, ezerszer. Ez azonban nem változtat a helyzeten, miszerint még gond lehet.

A doki Daniel kezébe nyom egy másik injektort, meg meggyõzõdik arról, hogy tuti felhívja Dan, ha rosszabbul lesz, majd utunkra enged, mikor Amber megcsörget. Egy kis pakolászás után újra mindenki a helyére kerül, elbúcsúzunk a rokonoktól, majd beülünk a lányokkal és Dannal a kocsimba, hogy végre hazamehessünk. Prücsök már félig alszik az ülésében, elfáradt biztos a nagy játékban.

- Dan bácsi ma nálunk alszik - jelentem be, mire Bambi lelkesen felemeli a kezeit.

- Ott alvós buli!

- Nem, én nem, én… - kezdene bele az érintett, de széles mosollyal közbevágok.

- Nem, Isabella, nem. Dan bácsi nincs jól, így oda kell rá figyelni.

- Beteg? – kérdi a kislány rémülten. – Mid fáj, Dan bácsi?

- Nos, ez nem teljesen betegség, hanem allergia. Tudod mi az, Isabella? – fordul hátra a kislányhoz, aki rögtön csóválja a fejét. – Az olyan, mikor valami olyat fogsz meg, vagy eszel meg, amit a tested nem kedvel. Nekem ilyen a mogyoró. Ilyenkor a testem beteg lesz miatta, különféle dolgok történnek velem, például bedagad a nyelvem és nehezen tudok levegõt venni.

- Jaj, az de rossz! – kap a szájához Bambi. – Akkor azért alszol nálunk, hogy Milo odafigyeljen rád? Mint mikor Michelle pocakja fáj, és mellette kell ülni?

- Igen – felelem. – Pontosan.

- Dan bácsi ágya mellett is ülni fogsz? – kérdezi Bambi érdeklõdve, mire én összenézek az említettel. Ajkamra csibészes mosoly költözik, szinte látom magam elõtt a helyzetet, ami roppant szórakoztató.

- Természetesen. Ha szeretné, a kezét is fogom ám.

- Azt hiszem anélkül is el tudok már aludni, Miles – feleli hasonló stílusban, mint ahogy én is tettem.

Mikor megérkezünk még kell egy kicsit ösztökélni arra, hogy nálunk aludjon, de végül beadja a derekát. Míg én felviszem a lányokat, õ összeszedi a lakásából a kellõ dolgokat, majd felcsenget, hogy engedjem be. Láthatóan zavarban van, nem tudja hova tenni a helyzetet, míg én tök nyugisan kezelem a dolgot. Annak idején rengeteg havernál aludtam, meg õk is nálam, nem egy részeg vagy másnapos bajtársra vigyáztam eltávon. Persze, ez teljesen más, hisz itt inkább én tettem szegénynek keresztbe.

Mikor azonban a lányok bevonják a pancsolásukba, s mindketten kikövetelik, hogy a vizes hajukat fonja be, kezd megnyugodni. Úgy tûnik, hogy az apró emberi lények megnyugvást hoznak a lelkének, ami csak megkönnyíti a dolgunkat. Segít nekem felöltöztetni a lányokat – Bambi inkább hozzá áll oda, de Prücsök marad a kedvenc Milójánál -, majd együtt kísérjük õket az ágyukba. Mesélni kell nekik, de szerencsére ennyi elég. Lehet most nem menne a gitározás nekik, fõleg, hogy legutóbb Daniel közölte, be kéne néznem eme rejtett tudásommal a csoportba is.

- Aludhatsz az ágyamban. Amber aludt ott a fiával, de ágynemût húztak, szóval a frissbe pocolhatod be magadat – jegyzem meg neki, mikor visszajön a fürdésbõl.

- Ugyan, jó nekem a kanapé is – feleli halkan.

- Nem, nem adom – vigyorgok rá. – Totál megszoktam már, szóval nem lesz gond. Holnap mész dolgozni? – pillantok felé, mire õ bólint egyet.

- Délutános leszek, de reggel korán hazamegyek. Össze kell szednem pár dolgot, meg nem akarok sokáig maradni.

- Azért remélem reggelizni maradsz – nézek rá felvont szemöldökkel. – Lehet sütni nem tudok, de isteni a rántottám.

- Rendben, maradok – mosolyogja. – Ha nem bánod.

- Ha bánnám, nem ragaszkodtam volna ahhoz, hogy itt aludj – felelem õszintén. – Na de megyek én is tusolni, mert lassan olyan szagom lesz, hogy csak na. Ha szomjas lennél, vagy éhes, nézz be a hûtõbe, szolgáld ki magad. Aztán ha nem érzed magad jól, addig üss, míg fel nem kelek! - fenyegetem meg az ujjammal. – Megértetted?

- Meg Miles bácsi – vigyorogja, míg én elindulok a fürdõ felé, de félúton beugrik valami.

- Ha visszajöttem, eszünk valamit? – érdeklõdöm, míg Dan elgondolkodva néz rám a fotelben ücsörögve.

- Jó, benne vagyok – mosolyogja.

Hamar letusolok, majd visszasietek egy boxerben és atlétában, hogy hûtõt fosszunk. Elõkerül pár zsemle, sajt, felvágott, paradicsom és paprika, majd leülünk az asztalhoz enni. Nem beszélgetünk komoly dolgokról, csak az allergiájáról, hogy járt e már hasonlóan. Én elmondom, hogy nekem nincs tapasztalatom ilyen téren, és tudtommal a lányok se allergiások még semmire, majd áttér pár vicces óvodai történetre, amin halkan nevetgélünk. Miután beettünk, én megiszom az esti tejadagomat, majd jó éjszakát kívánunk egymásnak, s lefekszünk aludni.

Valóban én sem hiszem, hogy ezt ilyen könnyen el lehet intézni, de már a pillanatnyi megnyugvás is jobb szerintem, mintha folyamatosan ezen aggódna szegény.

- A környezetet is meg kell szoknia. Egy… – Nem tudom, hogy fejezzem szépen ki magam úgy, hogy ne tépjem fel a sebeket,.. Mikor rám pillant, rájövök, hogy rosszabb, ha nem mondok semmit, idegesen hadarni kezdek. – Egy kétszülõs kicsi gyereket is megvisel a költözés. A válás is nehéz nekik. Azonban az odafigyelés és szeretet mindenre megoldás. Szóval kétlem, hogy tartósan nagy gondok lesznek – biztatom mosolyogva, amit egy apró bólintással hálál meg.

- Gondolom, holnap látjuk egymást – szólal meg a lányok felé fordulva.

- Igen, délelõttös leszek, szóval, ha reggel hozod õket, itt leszek – felelem összefont kezekkel, közben én is a két lurkót vizslatom.

- Készülõdjetek lányok, otthon vár a spagetti – ösztönzi a kicsiket, mire Isabella rögtön ott terem mellette, maga után húzva húgát is. – Azért óvatosan, megvár – teszi hozzá óvón, egyértelmû, hogy az idõsebbik lányka még mindig tart attól, hogy a Milo bácsija itt felejti az oviban. Remélem, minél hamarabb túl lesznek ezen a nehéz idõszakon, habár pár hét alatt nem gyógyulnak be a szíven ejtett sebek.

- Nézhetünk majd Jégvarázst? – érdeklõdik lelkesen Michelle, válaszul pedig csak egy beleegyezõ bólintást kap. Ha elképzelem, ahogy Miles ott ül a tv elõtt és meséket kényszerül nézni a csajszikkal, mosolyognom kell. Úgy tûnik, bármit megadna nekik, hogy felvidítsa õket, vajon be is öltözne velük aranyos hercegnõnek? Elhessegetem a képet, mielõtt hangosan is felkuncognék.

- Köszönjetek szépen el Dan bácsitól, aztán öltözés – figyelmezteti õket, mire kapok tõlük két édes „Szia, Dan bácsi”-t, Miles pedig mosollyal az ajkain búcsúzik. Miután eltûnt az alakjuk a folyosón, visszatérek munkámhoz, és elszórakoztatom a két kicsit, míg értük nem jönnek a szüleik. Szerencsére nem sokat kell várnom rájuk, így egészen hamar végzek, természetesen azért még elmegyek a boltba, mert legutóbb kifelejtettem az édességet. A tesóim imádják a csokis sütimet, meg is vásárolom hozzá az alapanyagokat, még holnap el kell készítenem néhány doboznyit.

Már lefekvéshez készülõdöm, mivel holnap délelõttös leszek, ám a telefonom csörögni kezd, és természetesen ki más hívna, mint az én drága jó barátom.

- Leo? Mi a baj? – kérdem, hisz nem szokása ilyenkor hívni.

- Mindent elrontottam, Dan – mondja szinte sírva, mire fel-alá kezdek járkálni a nappalimban.

- Mi történt?

- Elmondtam Jamie-nek, hogy régen egy pár voltunk, és teljesen kiakadt – panaszkodik, a hangján érzem, hogy õ is teljesen kivan. – Megemlítettem neki a találkát, aztán bevallottam mindent, de azt mondta, nem akar többé látni, és elviharzott… Dan… mi lesz most? Én szeretem õt… - motyogja a telefonba, mire egy halk sóhaj hagyja el ajkaimat.

- Figyelj, elõször is nyugodj meg, rendben? Kicsit dühös lett, adj neki idõt, biztosan meglágyul majd…

- Te nem láttad a szemeit – vág közbe vehemensen. – Elárultságtól csillogtak… szerintem azt hiszi, hogy még érzünk valamit egymás iránt…

- Leo, én nem tudom megoldani ezt helyetted – mondom neki a kemény igazságot, hiszen nem is ismerem a srácot, akivel együtt van.

- Tudom, de… szóval… nem mondta, hogy elmegy a találkára, de azt sem, hogy nem… - kezdi, és tudom, mire akar célozni.

- Nyugodj meg, ott leszek a megbeszélt helyen, ha mégis felbukkanna, de nem ígérem, hogy órákon át várni fogok rá.

- Nem is kell, csak… legyél ott, kérlek – könyörög nekem, mire megrázom a fejemet.

- Ott leszek, te meg addig próbálj beszélni vele.

- Rendben… és köszönöm – halkul el a hangja, majd bontja a vonalat. Ahh, Leóval is csak a gondok vannak, remélem, Jamie mellett végre felnõ majd. Van egy olyan érzésem, hogy a kölyök el fog jönni, még ha haragszik is a szerelmére, az egyik legerõsebb érzelem – a szerelem mellett természetesen – a kíváncsiság és a féltékenység, benne pedig mindkettõ ott bujkál.

× D ×

A hét gyorsan és eseménytelenül telik el, szerencsére Livy általában elvállalja a péntek délutánt az óvodában, így még aznap este le tudok utazni a szüleimhez, és ez most sincs másképp. Elcsomagolom az öt doboznyi csokis sütit, ez egy ideig ki fog tartani otthon, habár az öcsémet, édesapámat és a húgaimat ismerve, ebben mégsem vagyok olyan biztos. Az órára pillantva viszont rájövök, hogy kicsit késésben vagyok, így sietõsen robogok le a lépcsõn, csakhogy kiérve rögtön Milest pillantom meg egy gyönyörû nõ társaságában.

Intését mosolyogva viszonzom. – Nem tudom, hová mész, de legyen jó utad – kiált át, amitõl még szélesebb lesz a vigyorom.

- Köszönöm szépen! A családomhoz igyekszem – válaszolom, miközben úgy döntök, pár perc kitérõ még belefér a busz indulásáig, így hát gyorsan át is szlalomozok Milesékhoz.

- Akkor biztosan jó hétvége lesz. Messze kell menned? – érdeklõdik, amint odaérek hozzájuk.

- Nem nagyon – válaszolom, majd a nõhöz lépek. – Nagyon örülök, Daniel Benen vagyok – mutatkozok be udvariasan.

- Én meg Amber Dungen – mondja elfogadva a kinyújtott kezemet. – Mi is családlátogatóba jöttünk a lányokhoz, köszönöm, hogy figyel rájuk – hálálkodik, mire zavartan vörösödök el. Ezek szerint akkor nem egy barátnõ jelölt. – Miles még kezdõ családfõ – teszi hozzá vigyorogva.

- Igen, mesélte – biccentek az említett felé pillantva. – Azonban jól halad – jegyzem meg biztatóan, bárki láthatja, mennyire igyekszik, és ahogy a lányokon tapasztalom, egyre jobban megy neki az apuka szerep.

- Egy hét alatt ezt ilyen jól megállapítottad? – mutat viccelõdve önmagára. – Hu, a kiképzõtisztem el lenne ájulva.

Sokan nem hiszik, de ha valaki nem való szülõnek, az nagyon gyorsan ki tud bukni, pont, ahogyan az is, ha valakit arra teremtettek. Miles talán nem így képzelte el az életét, talán nem is a legtökéletesebb a szerepre, de nála odaadóbb és feláldozóbb emberrel még sosem találkoztam, már ha hihetek a lányok meséinek.

- Apádék is – szól közbe csípõsen Ms vagy talán Mrs Dungen, majd rám pillant. – Mivel megy? Busszal, vonattal?

- Busszal az állomásra, onnan meg vonattal – sorolom a választ.

- Milyen messze van az állomás, Miles? – néz ezúttal a férfira, aki csak zavartan vonogatja a vállát. – Mindjárt magam alá csinálok… azért ezt illene tudni – emelkedik fel a hangja, egészen félelmetes tud lenni ez a nõ, és az sem zavarja, hogy Miles katona volt.

- Tudod kedves sógornõm, van kocsim – jegyzi meg epésen a megrótt fél, mire a nõ a kezébe nyomja kocsijának kulcsait.

 - Vidd el a fiatalembert az állomásra – utasítja Milest, ami ellen rögtön szabadkozni kezdek.

- Oh, igazán nem kell, menni fog egyedül is, mint eddig – ellenkeznék, de a villanó szemei elhallgattatnak.

- Drágám, elég gondot fog neked okozni eme túl nagyra nõtt óriás, szóval csak tessék beszállni az anyósülésre. Jó?

- Igen, köszönöm, persze – egyezek bele rögtön bólogatva, úgy érzem, neki nem szabad ellent mondani. Amint beszállunk a járgányba, Miles felé fordulok. – Ne haragudj, hogy el kell vinned én… - kezdeném, de nem hagyja, hogy bocsánatot kérjek a kellemetlenségekért.

- Tudom, totál be lehet tõle rezelni – mondja megértõen, miközben induláshoz készülõdik. – Képzelheted, mikor a bátyám bemutatott neki, hogy hé, öcsi, õ a barátnõm nõvére. S akkor még nagyon nem csipázta a suhanc képemet. Most azonban igénybe venném a segítségedet, mert tényleg halvány lila gõzöm sincs, hol van az állomás – fordul felém, miután bekötötte magát, és én is így tettem.

- Akkor én leszek az élõ GPS – kuncogom kissé gyerekesen. – Haladjon elõre öhm… mondjuk ötszáz métert, majd ott forduljon balra – utánzom a navigáló rendszer hangját.

- Elég lesz, ha idõben szólsz, hogy forduljak – vigyorogja jókedvûen, majd bekapcsolja a rádiót. Mint általában, ha zavarban vagyok, elkezdek mindenfélérõl fecsegni, leginkább a családomról. Azt hiszem, eléggé megleptem azzal, hogy ilyen sok testvérem van, mert meglepetten füttyent egyet.

- Szeretem a gyerekeket. Nem is tudom, mi lenne velem, ha nem lennének körülöttem sokszor – vallom be lágy mosollyal az ajkaimon.

- Oh, hát én nem voltam soha nagy lurkó fanatikus. Biztos nem indultak még be azon hormonok nálam, ami nem lenne csoda, a katonaságnál más dolgozik kõkeményen – magyarázza, majd enyhe kínos csend áll be közénk, de semmi jó téma nem jut az eszembe.

- Uh! Ezt muszáj bömböltetnem és kornyikálnom – tekeri fel a hangerõt megtörve a csendet, és elkezdi dúdolni, énekelni a számot az elõadóval egyszerre. Mosolyogva figyelem a mellettem ülõ alakját, meglepõen szép hangja van, nem csoda, hogy annyit áradoztak a lányok róla az oviban, talán meghívhatnám az éneklõs délutánjainkra. Egy kis frissítés nem árt, a gyerekek pedig biztosan imádnák õt.

Amikor elérjük az állomást, kipattanok a kocsiból, habár meglep, hogy Miles ki akart segíteni, de errõl lemaradtam, nem hagytam neki. Mosolyogva köszönöm meg a fuvart, majd még odafordulok hozzá.

- Oh, és Miles…

- Hm? – kérdez vissza az ajtó zárása közben.

- Néha napján bejöhetnél a gyerekekhez énekelni – vigyorgok rá, mire enyhe zavar jelenik meg az arcán, ilyet se nagyon láttam még rajta. Nem tûnik olyan férfinak, akit könnyen zavarba lehet hozni.

- Úgy nézek én ki, mint egy törpékre szakosodott elõadó? – kérdezi döbbenten a szokásos humorával megfûszerezve, amitõl hangosan felnevetek.

- Nem, de szerintem a lányok nagyon értékelnék – felelem mosolyogva, majd a karórámra pillantva elhúzom a számat, még jegyet is kell vennem, ideje lesz mennem. – Most azonban sietek. Jó hétvégét és nagyon szépen köszönöm a fuvart! – hálálkodom még egyszer, és sietve indulok meg a csarnok bejáratához.

Ahogy belépek a hatalmas ajtón, megcsörrennek az utazótáskámban a fémdobozok, amelyekbe a tegnap elkészített csokis sütiket pakoltam, errõl pedig eszembe jut, hogyan hálálhatnám meg Milesnak, hogy elhozott idáig. Sietve megfordulok, habár nem biztos, hogy még itt van, azért megpróbálom elérni. Szerencsére csak most indította be a kocsit, az ablaka le van, húzva, így hangosan felkiáltok.

- Miles! – futok felé idegesen, nevét meghallva felkapja a fejét, és igen meglepõdött arcot vág, de legalább nem hajt el. Kifulladva érek mellé. – Örülök, hogy még itt vagy – vallom be, miközben elõhalászom az egyik dobozt, és gyorsan a kezébe nyomom, hogy ellenkezni se legyen ideje. – Ajándék süti a lányoknak meg a vendégeknek, amiért elfuvaroztál az állomásra – mosolygok rá. – Én csináltam, de ne izgulj, ehetõ – hadarom vigyorogva, szegényt megszólalni sem hagyom, nem szeretném, ha visszautasítaná az édességet. – Akkor hétfõn találkozunk – köszönök el, és amilyen hirtelen bukkantam fel, olyan gyorsan iszkolok át a pályaudvarhoz vezetõ ajtókon.

Már a jegypénztárnál állok sorba, és kezembe temetett arccal csóválom a fejemet. Vajon nagyon idiótán viselkedtem? Mit gondolhat most rólam? Ám a legfontosabb kérdés… Ugye a futás miatt vagyok ennyire kivörösödve, és nem azért, mert zavarban vagyok?

Szerencsére idõben ki tudom váltani a jegyemet, így elérem a szokásos vonatot, amivel általában hazalátogatok. Az út két órás, ami alatt van idõm gondolkodni. Michelle, Isabella és Miles jár a fejemben, mint mostanság mindig. Ha rájuk gondolok, egyszerre tudnék mosolyogni és sírni, hiszen ami velük történt, az borzalmas, viszont az, ahogyan Miles kezeli a helyzetet, nagyon dicséretreméltó.

Otthon természetesen mindenrõl kifaggatnak, így szóba kerülnek az újdonsült szembe szomszédaim is, legnagyobb meglepetésemre, apám nagyon kíváncsi lesz, fõleg amikor megemlítem, hogy Miles katona volt.

- Nehéz lehet neki, Marcusnak sem volt könnyû a balesete után, de õ szerencsés volt, mert a harminc év szolgálat alatt sok kapcsolatot szerzett – mondja maga elé hümmögve. Marcus apa legjobb haverja, aki szintén katona volt, ám néhány évvel ezelõtt bombára lépett, és elveszítette az egyik lábát. Jelenleg innen másfél órára dolgozik kiképzõ tisztként, a lakásomtól nagyjából fél órára lévõ katonatiszti iskolában.

Nem tudom, hogy Miles hogyan áll anyagilag és munkaügyileg, de azután, amit apa még mesélt a rendszerükrõl, kicsit aggódom.

- Mit gondolsz… Marcus utána tudna nézni, hogy hogyan áll az ügye Milesnak? – kérdezem ujjaimmal dobolva a térdemen, apám tekintetétõl pedig csak még jobban elvörösödök.

- Fiam, csak nem egy partnerjelölt ez a fickó? – néz rám felhúzott szemöldökkel, és hiába tiltakozom, nem hisz nekem teljesen. – Nos, majd megkérem Marcust, hogy lapozzon bele a fiú papírjaiba, ha ez megnyugtat.

- Köszönöm – bólintok hálásan, többet viszont nincs lehetõségünk beszélni, mert befutnak imádott testvéreim, és lefekvésig el sem engednek. Persze felróják nekem, hogy kevés sütit hoztam, durcás képükön pedig képtelenség nem nevetni.

A hétvége hatalmas sebességgel száguld el mellettem, nagyon jól éreztem magam, habár egy perc nyugtom sem volt. Néha úgy érzem, a családom jobban kifáraszt, mint a lurkók az oviban, de ezt a fáradtságot semmiért se cserélném el.

× D ×

Végre ez is elérkezett, itt ülök a kedvenc kávézómban Jamie-re várva, közben pedig a világ legfinomabb Mocaccinóját szürcsölgetem. A karórámra pillantok, negyed öt, még tizenöt percet várok, és ha nem jelenik meg a srác, elhúzok innen haza, így is eléggé elfáradtam, nem sok kedvem van ehhez a találkozóhoz, de Leóért megteszem, õ is rengeteget segített a nehéz idõszakomban.

Megszólal a vendéget jelzõ ajtócsengõ, és ahogy felnézek, rögtön felismerem, hogy õrá vártam. Hosszú, vörös, göndör haja van a kölyöknek, hófehér bõre, babaarca, a villódzó zöld szemei pedig csak megspékelik ezt a látványt. Valóban olyan, mint egy kisangyal – hogy Leo szavaival éljek, nem is értem, hogy tudott megfogni magának egy ilyen aranyos fiút az a léhûtõ.

Tekintetünk összeakad, amitõl szemei egy pillanatra dühösen felszikráznak, majd inkább csak szomorúság jelenik meg bennük, arcát pedig enyhe pír lepi el a zavartól. Úgy sétál hozzám, mintha egy láthatatlan ember lökdösné errefelé, illedelmesen felállok, hogy köszönteni tudjam.

- Szia, te vagy a híres Jamie, ha nem tévedek – mosolygok rá kedvesen, miközben kinyújtom a kezem.

- Te pedig, Dan, az ex – mondja az utolsó szót sértõdötten, de azért megrázza a kezem.

- Inkább legjobb barátnak mondanám magam, de az ex is megteszi – próbálom oldani a feszültséget, de õ csak mereven leül a szemközti székre, lehuppanok hát én is. – Úgy tudom, beszélni szerettél volna velem…

- Így volt, de azóta fény derült néhány dologra – motyogja az asztalt bámulva. Mielõtt válaszolhatnék, megjelenik egy pincér, aki felveszi a rendelését, majd gyorsan el is tûnik.

- Figyelj… Leóval különleges a kapcsolatunk – vallom be, mire szemei még szomorúbbak lesznek, száját pedig idegesen összeszorítja. – De nem úgy, ahogy azt te gondolod.

Mondatomra felkapja a fejét. – Ezt hogy érted?

Halkan felsóhajtok, tudom, kénytelen leszek mesélni a múltamról, hogy bebizonyítsam, téved, amikor azt hiszi, több van köztünk barátságnál.

- Mi voltunk egymás elsõi… ha érted, mire gondolok – mivel bólint, folytatom. – Ez már alapból is különleges, emellett elég sokáig együtt voltunk… habár végül rájöttünk, hogy mégsem vagyunk annyira egymáshoz valóak. Közös megegyezéssel váltunk el, mindenki ment a maga útjára, de a barátságunkat sosem szakítottuk meg. Nekem… - veszek egy mély levegõt. – Belekerültem egy nagyon rossz kapcsolatba, a barátom a végén már jó párszor megütött – mesélem egyre halkuló hangon, Jamie szemei pedig döbbenten kerekednek el, de örülök, hogy nem szól közbe. – Leo húzott ki a bajból… elég rossz állapotban voltam akkoriban, azóta is elvárja, hogy úgymond jelentsek neki hetente, hogy minden rendben van. – Jamie figyelmesen hallgat, összehúzott szemöldöke árulkodik arról, hogy valamin erõteljesen gondolkodik.

 - Szóval ezért telefonáltok annyit? – böki ki végül a kérdését, melyre a leginkább kíváncsi.

- Igen, csakis ezért – mondom mosolyogva, és mintha egy kis megkönnyebbülés járná át a testét. A pincér leteszi elé a cappucinóját, amibe zavartan iszik bele.

- Sajnálom, hogy olyan gyorsan ítélkeztem felettetek – nyögi ki nagy nehezen. – Én nem tudtam… Leo sosem mesélt errõl… - kezd habogni, de csak elnézõen legyintek egyet.

- Leo sosem adná ki a titkaimat, még ha a kapcsolata is megy rá – mosolygok az említettre gondolva. – Nála jobb barátot senki se kívánhatna magának, és hidd el – nézek rá komolyan – imád téged az a mamlasz – mondom, mire még vörösebb lesz a kölyök. – Folyamatosan csak arról beszél, hogy Jamie így… Jamie úgy… már néha fájdalmas hallgatni – vigyorgok rá, és õ is kuncogni kezd.

- Tényleg? – Bólintok, hogy így van. – Szerinted… mindent elrontottam? – kérdezi enyhe idegességgel a hangjában. – Csúnya dolgokat vágtam a fejéhez…

Látom, hogy szeme kezd könnyesedni, ezért rásimítok a kezére. Meglepõdve néz rám. – Ne félj, te vagy a mindene. Néhány nappal ezelõtt sírva hívott fel, ugyanazért aggódott, mint te. De ne mondd el neki, hogy elárultam, oké? – kacsintok rá, mire halvány mosolyra húzódnak az ajkai.

- Köszönöm – szólal meg lágyan, megrázom a fejemet, hogy semmiség.

Most, hogy ezen túl vagyunk, jöhet egy kínosabb téma.

- Tudom, még nem ismerjük egymást túlzottan – kezdek bele, mire kíváncsian pillant rám. – Azonban szeretném, ha elmondanád, mi bánt igazán – kérem, de teste megmerevedik, szemei pedig bezárkóznak.

- Ezt hogy érted? – próbál úgy tenni, mintha nem tudná, mirõl beszélek.

- Te is tudod, mire célzok – mondom, de õ céltudatosan az asztallapot bámulja.

- Nem szeretnék errõl beszélni – cincogja olyan halkan, hogy alig hallom meg.

- Te már tudod a titkomat, nem érdemlek meg én is valami hasonlót? – kérdezem megbántottságot színlelve, mire legnagyobb meglepetésemre remegõ hangon mesélni kezd, azt hittem, nehezebb lesz beszédre bírnom.

Elmondja, hogy Leót leszámítva csak két kapcsolata volt, de mindkettõ borzalmasan végzõdött. Az elsõ barátja miután elvette a szüzességét, kinevette õt. Bénának és ügyetlennek hívta, ráadásul azt ecsetelte, alig tudott felizgulni a csúnya arca miatt. Jó ideig nem kezdett ezután senkivel, a következõ fiúja pedig amint megkapta, eldobta õt. Késõbb meghallotta, ahogy a haverjaival rajta szórakoztak, szintén az ügyetlenkedésén és a csúnyaságán, ezért retteg attól, hogy Leóval is ilyen lesz, és õ is így fog gondolni rá.

- Félek, ha megtesszük… megint minden ugyanígy történik – motyogja könnyes szemekkel. Rettentõen megsajnálom a fiút, ezért mellé ülök, és magamhoz ölelve próbálom nyugtatni.

- Ne izgulj, Leo sosem tenne ilyet veled – cirógatom a hátát. – Mindennél jobban szeret téged, és aggódik miattad… Nem azért, mert még nem kapott meg – teszem hozzá, szinte hallva, mire gondol. – Bántja, hogy nem tudsz megnyílni neki, szeretné, ha megbíznál benne – tolom el kicsit, hogy komolyan tudjak a szemébe nézni. Szipogva törölgeti a könnyeit. – Most pedig menj szépen haza – mosolygok rá. – A pasid már biztosan halálra aggódja magát – mondom vidámabb hangnemben, amitõl õ is elmosolyodik.

- Köszönöm – mondja felállva, az asztalra téve a kávéjának az árát, majd még egyszer megölel, és kirohan az ajtón. Megcsóválom a fejemet… gyerekek… Nos, ezen is túl vagyunk, könnyebbülök meg, ám az ablak felé fordulva egy egészen döbbent Milest pillantok meg. Kínos… Mennyit láthatott ebbõl a jelenetbõl? Biccentek neki, rendezem a számlám, majd kisietek hozzá. Hogy mit fogok neki mondani, azt még magam sem tudom.

- Szia – köszönök mellé érve, amire szokásos biccentésével válaszol. – Szép napunk van – makogom idegesen, és még én is érzem, ez milyen idiótán hangzott.

- Valóban, a Nap süt, a madarak csicseregnek – vigyorog rám nézve, amitõl csak még vörösebb leszek, fõleg mert sötétedik és madarakat se látni a közelben.

- Ne haragudj – nevetek fel zavartan.

- Ugyan – legyint egyet – mindenkivel megesik, hogy nem tudja, milyen napszak van épp. – Szavaitól még inkább ellep a pír. – Barát? – kérdezi végül Jamie-re célozva, ahogy elindulunk valamerre, hazafelé-e vagy a kocsijához, azt nem merem megkérdezni.

- Az exbarátom pasija – nyögöm ki idegességemben, majd gondolatban jó nagyot csapok a fejemre. Gratulálok, Dan, ennél szebben be sem vallhattad volna neki, hogy meleg vagy. Elönt a pánik, mi van, ha undorítónak fog tartani? Riadtan nézek fel rá, de ott csak a szokásos milesos vigyor fogad.

- Mondanám, hogy segítõ jobbost nyújtok, hogy kimássz ebbõl a helyzetbõl, de túlságosan élvezem a zavart az arcodon. Ne haragudj, tudom, nem kellene – bólogat maga elé, majd felém fordul. – Az megvigasztal, ha közlöm, én két kapura játszom? – kérdezi, mire kerek szemekkel bámulom alakját. Miles most vallotta be, hogy biszexuális, csak így simán… Miért dobog ettõl hevesebben a szívem? És miért reménykedtem titkon abban, hogy a férfiak is vonzzák? – Amúgy is… kitõl kérdezném meg, hogy kell hajat fonni, ha elriasztanálak a környékrõl? – Nem tudom, hogy viccelõdik-e utóbbi mondatával vagy komolyan gondolja, de sikerült feloldania a bennem levõ feszültséget, hangosan felkuncogok.

- Köszönöm… azt hiszem – teszem hozzá bizonytalanul. – És mi járatban errefelé? – terelem más vizekre a témát, jobb ezt egyelõre nem bolygatni.

- Mindenki csokis sütit akart még, de mivel nem volt, elküldtek a boltba – panaszkodik. – Túl finomat sütöttél, ezek után nem fogok bírni a törpékkel – vigyorog rám, és örülök, hogy ejtettük az elõzõ kínos szituációt.

- Bármikor sütök, ha szeretnéd – vágom rá, majd elpirulok, a földet kezdem pásztázni.

- Csak óvatosan, még megárt az alakomnak – simogatja meg a hasát, mintha pocakja lenne, amin ismét felnevetek.

- Valóban, arra vigyázni kell – mosolygok rá, amit õ is ugyanígy viszonoz. A kocsijához érve veszem csak észre, hogy egyik kezében egy nagy szatyrot tartott. Beülök az anyósülésre, õ pedig beszáll a kormány mögé, majd nagyon komolyan pillant rám. Nyelek egyet, nem tudom, mit szeretne.

- Lennél a… csokis keksz tesztelõm? Nem akarok csalódást okozni a lányoknak – mondja elõvéve az egyik dobozt, amit vett.

Kuncogva veszek el egy darabot a felnyitott zacskó alól, nagyon finom… Ám pár pillanat múlva, megdermedek. Érzem, hogy a nyelvem dagadni kezd. Basszus…

- Miles – nézek rá rémülten, mire zavartan tekint vissza. – Volt ebben a sütiben mogyoró? – kérdezem sietõsen. Nem ért engem, de gyorsan elolvassa a feliratot, és a bólintását látva ismét elönt a pánik.

- Nem szereted? – kérdezi összeráncolt szemöldökkel, de csak a fejemet rázom.

- Allergiás vagyok rá – ismerem be, de egyre nehézkesebben tudok beszélni. Jól ráijesztettem, mert kapkodva beindítja a motort.

- Van nálad gyógyszer? – kérdezi reménykedve, de már csak fejrázásra vagyok képes, a torkomhoz kapok, próbálok rendesen lélegezni. – Akkor irány a kórház – mondja, és a gázra tapos.

A levegõt is bent tartom, mikor megjelennek az apróságok. Árgus szemekkel figyelem õket, keresem a két unokahúgomat. Mikor végre megvannak, s egyik se tûnik túlságosan elkenõdve, halovány mosoly kúszik az ajkaimra, majd nagyot sóhajtva kitolatok a bokrok közül. Boldog szusszanással egyenesedem fel, majd kotrom elõ a zsebembõl a cigarettát. Most már visszamehetek a kocsihoz, amit nem messze parkoltam le. Bevásárlás, aztán majd elütöm az idõt valamivel. Mondjuk… öhm. Anyám mit is csinált otthon? Takarított meg fõzött, ez oké. Mosni, teregetni, kivasalni. Lyukas dolgokat megvarrni. Szerencse, hogy a seregben ezt megtanultam, bár eléggé katonásan. Úristen, tuti nem fogom ezt sokáig bírni. Bele lehet szokni az egyedülálló nagybácsi szerepbe?

Délután már rötyög a vacsora, én pedig leteszem a hátsómat egy kicsit. Azon gondolkodom édesanyám hogy tudott három fiú mellett – apámat is beleszámítva – háztartást vezetni. Volt, hogy velem házit írt és fõzött. Én erre tuti nem leszek képes. Felállok, hogy újra megkavarjam az edény tartalmát, s megnézzem hogy áll, mikor megcsörren a telefon. Amber az, ami meglep, hisz dolgoznia kellene.

- Szia – köszön bele, amit én viszonzok is. – Hogy vannak a lányok?

- Mikor legutóbb megnéztem õket, az óvoda udvarán játszottak – jegyzem meg, mire halk kuncogást hallok a vonal végén. Francba, elárultam magamat. – Nem mintha leskelõdtem volna utánuk…

- Ne aggódj Miles, minden szülõ túlesik ezen.

- Miért jön mindenki ezzel? – kérdezek vissza felháborodottan, mire újabb nevetés csendül fel. – Neked véletlenül nem dolgoznod kéne?

- Szünetem van. Tudod, egy jó munkahelyen akad – incselkedik velem, ami bizonyos szinten fel is dob. Nem néz le, ez már valami.

- Bocs, a katonasághoz vagyok szokva – morgom, míg kavarok egyet a fõztömön. – Akkor a hétvégén átugrotok?

- Igen. Én vezetek majd, szóval alkoholmentes sör elég lesz.

- Apakóla rendel – lépek a kis jegyzettömbhöz és felírom rá.

- Szüleid hívtak? – tér rá egy kényesebb témára, mire én csak felhorkantok. – Édesanyád se?

- Fater nem is ragad a kezébe telefont miattam, ne viccelj már, hogy külön kiemeled anyámat – rakom át a másik fülemre a telefont, majd félrerakom a tollat. – Költözés elõtt beszéltem anyámmal utoljára. Akkor is nagyon elfoglalt volt. Ne kérdezd mivel, nem tudom. – Nem mond semmit se, csak felsóhajt. Szinte látom magam elõtt az arcát, ahogy ráncolja a szemöldökét. – Nem mindenki jó szülõ.

- Persze, ez van. Ha van valami, bármi, nyugodtan hívj csak. Jó?

- Oké. Elég, ha a lányok felett anyáskodsz, felettem már nem kell.

- Oh, Miles de Jong, én ebben nem vagyok teljesen biztos. Kezed?

- Szarul, de büszkén. Nem tart fel semmiben, s igen, pihentetem. Igen, amint érzem, hogy gáz van, megállok pihenni vezetés közben. Nem, nem hurcolom a lányokat a nyakamban se – füllentem. – Elégedett, asszonyom?

- Igen, hadnagy.  Viszont lassan lejár a szünetem, szóval el is búcsúzom. De ha bármi van…

- Hívlak, menj már – mosolygom jókedvûen a telefonba, majd egy gyors búcsúzás után le is tesszük. Charlesnak még a sógornõje is ezerszer jobb fej, mint amit én magamnak merni reméltem volna.

× M ×

Sikerült elszundítanom a fotelben, miután kész a vacsora, így kicsit késve indulok el a lányokért. Remélem nem csináltak drámát a késésembõl még, nem viselem túl jól a hisztit. Azért még zoknit húzok, mielõtt felvenném a cipõmet, majd beülök a kocsiba. Csúcsforgalom van, mindenki hazafelé tart, így ez is elvesz az idõbõl. Miért nem volt közelebb óvoda? Mondjuk gyalog hamarabb odaérnék, s akkor nem törném a fejemet azon, hogy vajon melyik fruskás kisasszony sírja épp el az aktuális bent lévõnek, hogy Milo bácsi nem megy értük.

Hanyagul leparkolok, kipattanok a kocsiból, majd katonás lépésekkel megindulok az épület felé. A lépcsõfokokat szokás szerint kettesével – ha nem hármasával – szedem, majd halovány mosollyal az ajkamon lépek be csoportba. Négy lurkó van még bent, amibõl kettõ hozzám tartozik. Azonban ahogy sietnek felém apró kis lábaikon, feltûnik, hogy valami nem stimmel. Azt nem tudom megmondani mi nem, de mikor Michelle elkezdi ecsetelni, hogy a Jégvarázsból ki Anna meg ki Elza, csak még jobban elvesztem a fonalat. Aztán végül kiböki, hogy be lett fonva a hajuk, s lám, így máris feltûnik. Miért nem ezzel kezdte? Nem értek én az ilyen lányos dolgokhoz. Isabella meg még a nadrágomba kapaszkodik, de annyira, hogy érzem, megindul lefelé. Ez is rájátszott arra, hogy nem a hajukat figyeltem.

- Bambi, ne húzd úgy a nadrágomat, mert sírni fogok, ha leesik.  Mindjárt megyünk, ne aggódj. – Láthatóan ez hat, mert elenged végre, én pedig egy gyors mozdulattal hátul felhúzom a leráncigált anyagot. Egy pillanatra megijedtem, hogy a bokámig lehúzza. Legközelebb övet is kell vennem, nincs mese. – Beszélek kicsit Dan bácsival, addig foglaljátok el magatokat. – Nincs válasz, csak Bella karon fogja a húgát, majd arrébb is vonulnak.

- Szia – lép oda hozzám az említett.

- Nem is tudtam, hogy a törpe felügyelõk ilyen szakavatottak a fodrászatban is – jegyzem meg neki egy üdvözlõ biccentés után.

- Remélem, nem gond, hogy… - kezdene bele egy kis szünet után. Mintha zavarban lenne, de nem vagyok benne biztos. Emellett szabadkozni, mikor befonta a két kisasszony haját? Azzal zargattak már reggel, tuti nem engedik majd kibontani.

- Á, dehogyis. Még hálás is vagyok, nekem nem mennek ezek a lányos dolgok – vallom be egy zavart nevetéssel, majd mikor visszahallom szavaimat, legszívesebben felszisszennék. – Ne haragudj, nem úgy értettem, hogy te lányos lennél, egyértelmûen fiú vagy – nézek végig rajta sietõsen. – Mármint, persze, hogy fiú vagy, te jó ég… Miért hagysz még mindig beszélni… - tör ki belõlem egy újabb nevetés, pedig legszívesebben úgy pofán vágnám magamat, hogy csattanna. Szerencsére nem sértõdik meg, sõt, szerencsétlenkedésemen jót kuncog. Ez megnyugtató.

- Ne félj, nem haragszom – kacsint rám, mire a szívem dobban egyet. Hú. Ilyet is tud? Ezzel veszi le az anyukákat a lábukról? A törpéket tuti nem. Ez olyan felnõttes dolog. – És igen, egyértelmûen fiú vagyok – feszít büszkén, amitõl elmosolyodom. Az, de engem ez se zavar. – Viszont valami komoly dologról kellene beszélnünk – vált át egy kellemetlenebb témára egy sóhajjal, ami semmi jót nem ígér.

- Történt valami? – kérdezek rá rögtön, mire õ egy újabb sóhaj után belekezd. Nem nagyon tetszik, amit hallok, szinte végig Isabellát figyelem a távolból. Ilyeneken járna az esze? Erre miért is nem gondoltam? Beszélgettünk mi, de… nem hittem, hogy ilyen súlyos a gond. Ez pedig nagyon bánt.

- Remélem nem tettem semmi rosszat… - hallom meg Daniel hangját. Engem néz, úgy tûnik már befejezte a magyarázást, én pedig csak csendben álltam ott.

- Nem, egyáltalán – erõltetek ajkaimra egy halovány mosolyt. – Köszönöm, hogy odafigyelsz rájuk. A fentrõl figyelõs dolog meg… aranyos – teszem hozzá halkan. – Azonban nem hinném, hogy ennyi megnyugvást okozna neki. Jobban oda kell tennem magamat.

- A környezetet is meg kell szoknia. Egy… - keresi a szavakat, de mikor ránézek, sietõsen folytatja. - egy kétszülõs kicsi gyereket is megvisel a költözés. A válás is nehéz nekik. Azonban az odafigyelés és szeretet mindenre megoldás. Szóval kétlem, hogy tartósan nagy gondok lesznek – küld felém egy biztató mosolyt, amit egy biccentéssel meg is köszönök.

- Gondolom holnap látjuk egymást – jegyzem meg, míg a lányok felé fordulok. Lassan ideje, hogy induljunk.

- Igen, délelõttös leszek, szóval, ha reggel hozod õket, itt leszek – feleli, míg a háta mögött összefonja kezeit.

- Készülõdjetek lányok, otthon vár a spagetti – szólok oda a két lurkónak, mire Isabella rögtön felpattan s húzza maga után a húgát. – Azért óvatosan, megvár.

- Nézhetünk majd Jégvarázst? – érdeklõdik a kisebbik, mire én bólintok egy aprót. Azt hiszem ott van a DVD kupacban, majd ráböknek szokás szerint.

- Köszönjetek szépen el Dan bácsitól, aztán öltözés.

Nem tudom mit mondhatnék még, így megvárom míg elköszönnek a sráctól, majd lelkesen megindulnak a folyosóra öltözni. Halvány mosollyal köszönök el is Danieltõl, majd követem az apróságokat. Isabella ügyesen öltözik egyedül, de Michelle egy kis segítségre szorul. Miután megvan mindenük, a kis táskájuk benne a magukkal hozott játékokkal, kézen fogom õket s elindulunk a kocsihoz.

Otthon jöhet a vacsora, ami alatt már megy a mese is. Nem láttam még, de azt hiszem nagyon sokkal így vagyok, s hála a lányoknak ez meg fog változni. A délutáni játszás alatt újraindítjuk újra, majd a fürdés után is. Harmadjára kell velük megnézni, én meg nem tudom elhinni, hogy ilyenre vesznek rá. A hajukat, ahogy sejtettem, nem szabad kibontani, mert reggel is így akarnak menni, én pedig nem vagyok képes hasonló hajzuhatagok megformázására.

Este még igyekszem a felpörgött apróságokat egy mesével elcsitítani, ami Prücsök esetében sikerül is, de Bambi még ébren marad. Nehézkesen bár, de szóbahozom a szüleit, no meg a Dan bácsinak felvetett kérdést, hogy értük fogok e menni. Elmagyarázom neki, hogy az óvoda nem egy gyerek megõrzõ hely, hanem olyan, mint a munkahely. Jobb esetben azért járunk oda, hogy elüssük az idõt, hogy aztán otthon együtt lehessünk a szeretteinkkel.

- Akkor szeretsz minket Milo? – kérdi meg a végén halkan, könnyes szemekkel, mire én felsóhajtva az ágyára ülök.

- Egy nõszemély se vett még úgy le a lábamról, mint ti ketten a húgoddal. – Értetlen pillantásai ráébresztenek, hogy talán túl felnõttesen fogalmaztam, az elõbb. – Igen, szeretlek titeket. Téged is, a húgod is.

- És minden nap el fogsz értünk jönni?

- El – bólintok helyeslõen. – Sõt! Míg odavagytok, addig én takarítok, mosok, vasalok, fõzök, pakolok… - sorolom, míg az ujjaimon is számolom õket.

- Mint anya? – kérdezi érdeklõdve.

- Bizony! Milo bácsi kettõ az egyben. Szõrös külsõ, mint egy apuka, de itt bent – simítok a kis mellkasára a takarón keresztül -, egy igazi nutellás csupor, mint egy anyuka. Édes meg minden.

- Szeretem a nutellát – susogja láthatóan álmosan. Megnyugodott, hogy minden rendben van. Ennek örülök, de vajon hányszor fogjuk még ezt eljátszani? Persze, tudom magamról, hogy nem vagyok mintaszülõ, így ha rosszabbodna a helyzet, felveszem a fapofát és kérek segítséget. Szakmai segítséget.

Mielõtt még én magam is lefeküdnék aludni, elmosogatok, elpakolom a megmaradt kaját, majd letusolok. Ezernyi gondolat cikázik a fejemben, így kiállok a kis erkélyre, ami az utcára néz, hogy elszívjak egy cigit. Figyelem az elhaladó autók fényeit, no meg a szembe házban lévõk mozgását. Valahol van sötétítõ, de valahol nem, vagy esetleg még nem húzták be a tulajok. Így kötök ki egy emelettel lentebb lévõ háznál, ahol egy ismerõs alak járkál épp a nappalijában a telefonján csüngve. Nocsak, Dan bácsi ilyenkor telefonálgat? Bár, még csak kilenc múlt, nincs olyan késõ.

Miután elszívom azt a szál cigit, bemegyek a házba. Leülök kicsit a géphez, átnézem az e-maileket, megnézem a bankszámlámat, mennyi pénzem van még, fejben számolok, elõre aggódok mindenért. Kezdem unni az otthon ülést, pedig csak nem rég lettem egyedülálló szülõ. Azonban a katonasággal való hercehurca megvisel a maga módján. Végtére is nem egy évet húztam le már, most pedig sérültként az ügyemmel is alig akarnak foglalkozni. Felvilágosítást is olyan nehezen adtak, pedig azt várná az ember, ha a „hazája védelmezése” közben megsérül, legalább közlik vele mik a lehetõségei. Biztos nekik se volt szimpatikus a képem.

× M ×

Az elkövetkezõ napok olyan téren könnyebbek csak, hogy a lányok nagyon várják már, hogy az oviban lehessenek. Nekem persze minden porcikám ellenkezik a koránkelés ellen, fõleg, hogy az estéket nem pihentetõ alvással töltöm. Ahogy kezd lecsengeni a stressz egyik fele, úgy jönnek a rémálmaim is. Van benne vegyesen minden, a katonaságból, a családi viszályokról, a bátyámról, a balesetükrõl… a lényeg, hogy péntekig nem igazán alszom jól este, amit a lányok leadása után igyekszem pótolni. Úgy vagyok vele, hogyha nem foglalkozom vele, majd elmúlik.

A hétvége elõtti utolsó napon kicsit jobban összepakolok, úgy, ahogy azt a katonaságnál is elvárták. Érdekes, anyám nem tudott rendre és tisztaságra tanítani, de a sereg ezt marha gyorsan és hatékonyan belém verte. Egy életre. Idõben végzem, s mivel Amber a lelkemre kötötte, hogy ne fõzzek, mert majd õ hoz süteményt meg más egyéb finomságot, inkább hamarabb elindulok a lányokért. Nem Daniel van bent, hanem Livy néni. Gond nélkül küldi ki hozzám a két apróságot, akik lelkesen öltöznek, hogy hazajöhessenek velem.

Ambernek van egy tizenhárom éves fia és egy nyolc éves kislánya, s mivel nálunk aludnak, gondolkozom hova rakjam õket. Mondjuk Amber és a lánya megkaphatja a szobámat, a fia meg én pedig férfiasan kivonulunk a nappaliba. Igen, ez jó ötletnek tûnik, csak nekik is legyen jó.

Fél hat körül csengetnek, így a két kislánnyal le is megyünk, hogy üdvözöljük az elsõ vendégeinket. Prücsök nagyon örül, míg Bambi inkább úgy dönt, hogy mellettem marad. Persze, mindenkinek ad ölelést, de nem megy messzire tõlem. Elsõnek felkísérem a vendégeket a lakásba, majd Amberrel az oldalamon leszaladunk a ház elõtt parkoló kocsijához. Sam, a fia, vigyáz addig a lányokra, úgyis nagy tapasztalata van már ebben.

Amber két ételhordót is elõhalászik a kocsija csomagtartójából egy matrac mellõl – gondolom ezen fog Sam aludni, mert nekem kicsi lenne -, miközben azt ecseteli, hogy lehet a volt férje lehordta mindennek, de a fõztjét soha nem kritizálta. Épp válaszolnék neki, mikor meglátom, hogy a szembe házból Dan lép ki egy utazótáskával. Nem vagyok rest rögtön odainteni neki, amit Amber is kiszúr.

- Cukorpofa.

- Óvó bácsi. A lányoké – susmorgom oda a nõnek, aki mindentudóan felhümmög.

- Nem tudom hová mész, de legyen jó utad – rikkantok át Dannek az út másik oldalára, mire egy széles mosolyt küld felénk.

- Köszönöm szépen! A családomhoz igyekszem.

- Akkor biztosan jó hétvége lesz – jegyzem meg, míg õ gyorsan szétnéz az úton és átsiet hozzánk. – Messze kell menned?

- Nem nagyon – feleli mosolyogva, míg rögvest Amberhez lép. – Nagyon örülök, Daniel Benen vagyok.

- Én meg Amber Dungen – ráznak kezet mosolyogva. – Mi is családlátogatóba jöttünk a lányokhoz. Köszönöm, hogy figyel rájuk – teszi még hozzá anyukás mosollyal. – Miles még kezdõ családfõ.

- Igen, mesélte – biccent aprót Dan, miközben felém néz. – Azonban jól halad.

- Egy hét alatt ezt ilyen jól megállapítottad? – mutatok magamra csodálkozva. – Hu, a kiképzõtisztem el lenne ájulva.

- Apádék is – jegyzi meg Amber, mire én felszusszanok. Direkt szívja a véremet, érzem. – Mivel megy? Busszal, vonattal? – érdeklõdik újra a fiatal sráctól.

- Busszal az állomásra, onnan meg vonattal.

- Milyen messze van az állomás, Miles? – veti fel a kérdést a nõ, mire én zavartan vállat vonok. -  Mindjárt magam alá csinálok… azért ezt illene tudni.

- Tudod kedves sógornõm, van kocsim – emlékeztetem, mire õ legyint egyet, majd nagy meglepetésemre a kezembe nyomja a kocsijának a kulcsát. – Vidd el a fiatalembert az állomásra.

- Oh, igazán nem kell, menni fog egyedül is, mint eddig – ellenkezne Dan, mire én az ajkamba harapva pillantok a nõre.

- Drágám, elég gondot fog neked okozni eme túl nagyra nõtt óriás – mutat rám – szóval csak tessék beszállni az anyósülésre. Jó?

- Igen, köszönöm, persze – bólogat zavartan, majd velem együtt megindul a kocsihoz. Amber lezárja a kocsi csomagtartóját, majd a két ételhordóval megáll a lépcsõház ajtajában, s figyeli, ahogy beszállunk.

- Ne haragudj, hogy el kell vinned én… - kezdene bele Dan, de csak rávigyorgok.

- Tudom, totál be lehet tõle rezelni – indítom el a kocsit. – Képzelheted, mikor a bátyám bemutatott neki, hogy hé öcsi, õ a barátnõm nõvére. S akkor még nagyon nem csipázta a suhanc képemet – kötöm be magamat. – Most azonban igénybe venném a segítségedet, mert tényleg halvány lila gõzöm csin hol van az állomás.

- Akkor én leszek az élõ GPS – kuncogja. – Haladjon elõre öhm… mondjuk ötszáz métert, majd ott forduljon balra.

- Elég lesz, ha idõben szólsz, hogy forduljak – vigyorgom szórakozottan, míg kifordulok az útra, s fél kézzel bekapcsolom a rádiót is.

Beszélünk egy keveset, de inkább róla, mint rólam. Kiderül, hogy a szüleihez és testvéreihez igyekszik lelkesen, mint minden hétvégén. Három húga van meg egy öccse,a  szülei éttermet vezetnek, én pedig nem gyõzök meglepetten fütyülgetni neki. Így már értem miért viseli olyan jól a mini kommandósok sunyi támadásait.

- Szeretem a gyerekeket. Nem is tudom mi lenne velem, ha nem lennének körülöttem sokszor – mosolyogja halványan.

- Oh, hát én nem voltam soha nagy lurkó fanatikus. Biztos nem indultak még be azon hormonok nálam, ami nem lenne csoda, a katonaságnál más dolgozik kõkeményen – fordulok be jobbra, ahogy az elõbb mondta. Mondanom kéne még valamit, érzem és tudom is, de nem tudom mit. Hogy a két kislány megváltoztatott mindent? Ez tény. Azonban nem tudom, hogy akarok e több gyereket, vagy hogy kiakadnék, ha tíz év múlva nem lenne zsivaj a házban. Szerencsére nem tart sokáig a kínos csend közöttünk, ugyanis a rádióban beadnak egy számomra kedves számot.

- Uh! Ezt muszáj bömböltetnem és kornyikálnom – tekerem fel a hangerõt, amin Dan jót mosolyog. Egészen az állomásig lelkesen dobolok a kormányon, dúdolok, énekelek, de igyekszem figyelni arra is, hogy merre kell mennem.

Mikor lerakom Danielt az állomásnál, szélesen mosolyogva köszöni meg nekem.

- Oh, és Miles…

- Hm? – kérdezek vissza, míg bezárom utána az anyósülést ajtaját. Mert hát kiszálltam, hogy segítsek neki, de visszakézbõl visszautasított. Nem is tudom mit hittem, végtére õ is férfi.

- Néha napján bejöhetnél a gyerekekhez énekelni – vigyorogja, mire én enyhe zavarral az arcomon fordulok felé.

- Úgy nézek én ki, mint egy törpékre szakosodott elõadó? – szegezem neki a kérdést döbbenten, amire édesen felnevet.

- Nem, de szerintem a lányok nagyon értékelnék – feleli mosolyogva, majd a karórájára pillant. – Most azonban sietek. Jó hétvégét és nagyon szépen köszönöm a fuvart!

Elköszönök én is tõle, majd figyelem az alakját, ahogy az állomásra siet, s eltûnik a nagy ajtók mögött. Én meg az éneklés a kölykök elõtt… oké, hogy Prücsök és Bambi élvezni szokta, de annyi gyerekkel együtt? Sokat gondol rólam ez a kölyök. A bombákra vagyok szakosodva, nem a két lábon járó pusztító gépekre.  

- Igen, mondhatjuk úgy is – mosolygok rá kedvesen, hiszen a riadalom még picit látszik az arcán. Közben fél szemmel Milest vizslatom, egyértelmû, hogy mennyire szereti a két kis lánykát, mintahogyan az is, hogy mennyire tapasztalatlan még, ám nem hinném, hogy ez probléma lesz. A szülõségbe nagyon gyorsan bele lehet rázódni, csak egy kis türelem kell hozzá és szeretet, az pedig ahogy látom, megvan.

- Mi az a szomszéd, Milo? – kérdezi a férfire bámulva.

- Az, aki a mellettünk, elõttünk, mögöttünk, felettünk vagy alattunk lévõ házban lakik – magyarázza Miles a kicsiknek.

- Oh! Dan bácsi melyik? – Izgatottsága kihallatszódik a hangjából, mintha valami nagyon fontos dologra várna választ.

- Az elõttetek lévõ szomszéd – felelem mosolyogva. A kisebbik szemei felcsillannak, mire Miles rögtön közbeszól.

- Aztán nem átlógni hozzá – mondja a bevásárlókocsiba pakolás közben, mintha pontosan tudná, hogy mi jár a kislány agyában. Egybõl azon kezdek gondolkodni, hogy hogyan segíthetnék majd nekik, nem értem, miért érzem õket annyira különlegesnek. Bárkinek segítek, ha szüksége van rá, de ahogy végigpillantok rajtuk, szívemet jólesõ melegség önti el. Mekkora véletlen, hogy pont a szomszédságomba költöztek… Így legalább, ha gondja akad az újdonsült apukának, lesz kitõl plusz véleményt vagy segítséget kérnie, már ha eléggé megbízik majd bennem. Remélem a fiatal kinézetem ellenére nem tart attól, hogy gondatlan lennék vagy ilyesmi…

Csak néhány dolgot vettem végül, amelyet a pénztáros gyorsan le is húz, egy csippenés, és már ki is fizettem a dolgokat. Gyorsan belevágok mindent a szatyromba, majd odasietek Milesék mellé.

- Mindent elpakoltam, gyere – veszi ki Michelle-t a kocsiból. – Fogjátok meg egymás kezét – utasítja a lányokat, akik rögtön így is tesznek.

- Figyelek rájuk, míg elpakolsz – ajánlom fel, mire köszönetképp egy bólintással válaszol, és miközben a rengeteg megvásárolt holmit kezdi zacskókba dobálni, én a kicsik mellé megyek.

Szorosan kapaszkodnak egymásba, de amikor odalépek hozzájuk, felcsillan a mosolyuk. Michelle ásítások közepette kezd motyogni a plüssérõl, biztosan fáradt lehet már, Bella viszont csendesen a földet pásztázza. Lágyan végigsimítok a haján, mire hatalmas szemekkel pillant felém, majd szabad kezét felém nyújtja. A szokásos mosollyal az arcomon szorítom meg gyengéden apró mancsocskáját, amitõl picit megnyugszik, de gyorsan el is húzódik tõlem, ahogy Miles mellénk ér.

Michelle-t a nyakába kapja, majd indulásra készen megfogja Isabella kezét. Kívülállónak érzem magam, kínosan toporgok mellettük, nem tudva, mitévõ legyek, ám ekkor kapok egy felajánlást, amitõl boldog mosoly kúszik az arcomra.

- Mivel úgyis szembe szomszédok vagyunk, mehetnénk együtt.

- Rendben van – biccentek azonnal, és nekiveselkedünk az útnak. Habár azon jár az eszem, amit Bella mondott, sosem hoznám fel a gyerekek elõtt ezt a témát. Próbálom õket szóval tartani, így sokkal rövidebbnek hat az út, ráadásul nem kezdenek el unatkozni. Miles néha kiegészíti a lányok mondandóját, de amúgy nem szól közbe, hagyja, hogy õk válaszoljanak a kérdéseimre.

Amikor hazaérünk, elköszönünk egymástól, õk a szemközti épület felé veszik az irányt, én pedig a ház elõtt álldogálok egy ideig. Csak azután megyek fel a lakásomhoz, hogy láttam az alakjukat eltûnni az ajtó mögött. Máris a szívemhez nõttek a kis lurkók, pedig tudom, nem szabadna ennyire kötõdnöm a csoportomhoz, mert egyszer mindenkit el kell engednem, de hát nem tehetek róla, imádom a kicsiket, na.

A hûtõbe pakoláskor veszem csak észre, hogy az édességvásárlás végül elmaradt. Nem baj, egy napot talán kibírok a kedvenc csokis kekszem nélkül.

Zuhanyzás közben felrémlik elõttem Isabella szomorú alakja, folyton Milesékon gondolkodom, érdekes kis család, az biztos. A kislány szavaiból ítélve meghalhattak a szüleik, ami megmagyarázza, hogy miért tûnik olyan tapasztalatlannak még a férfi ezen a téren. Megjelenik elõttem Bella kissé félregumizott haja, és ahogy elképzelem, Miles hogyan próbál megbirkózni a lány hosszú hajával, kuncognom kell. Érdekes látvány lehet. Még emlékszem, hogy nekem is mennyi gyakorlásba telt, hogy a húgaim haját meg tudjam csinálni, persze amint belerázódtam, jöttek az extrábbnál extrább kérések, így mondhatni elég jól boldogulok a hajakkal, fõként ha fonásokról és kontyokról van szó.

A vacsorámat a tv elõtt töltöm el, de mivel nincs kedvem a híradó szörnyûségeit bámulni, inkább beteszek valami jó kis csöpögõs, romantikus filmet, a horroroktól irtózom, a drámákon pedig képes vagyok sírni, így általában az akciófilmek és a romantikusak maradnak, de persze a mesékbõl sem lehetek lemaradva, hiszen a gyerekeknek mindig van valami új hóbortja ezekbõl a rajzfilmekbõl, így muszáj otthon lennem mindben.

× D ×

Reggel kipihenten kelek, és annak ellenére, hogy ma csak dél körülre kell bemennem, elég korán felébredek. Nem baj, úgyis esedékes volt már egy kis takarítás, így ezt most szépen el is intézem. Hamarabb végzek, mint hittem, és mivel nincs már semmi dolgom, unatkozni pedig nem szeretek, úgy döntök, inkább bemegyek az óvodába, hátha segítségére lehetek valakinek. Amúgy is megszokták már, hogy akkor is ott sertepertélek, amikor nem az én mûszakom van.

Bent biccentek az óvónéniknek, akik szelíd mosollyal integetnek vissza, szeretem a munkahelyemet, ennél jobbat nem is találhattam volna, mindenki a szívén viseli a gyerekek sorsát. Elsõ utam a csoportomhoz vezet, óvatosan bekukkantok hozzájuk, és amikor látom, hogy minden rendben van, Michelle és Bella pedig lelkesen babáznak a sarokban, megnyugodva hagyom õket a társamra.

Váltok pár szót az igazgatóval a tegnap lebetegedett kislányról, úgy tûnik, a héten már nem jön oviba, remélem, hamar felgyógyul szegény. Szinte végszóra, amint kilépek az igazgatóiból, megcsörren a telefonom, elõvéve azt a zsebembõl a képernyõn Leo neve villog. Az legelsõ barátommal mai napig nagyon jó a viszonyom, ha egy héten nem hívom fel legalább háromszor, akkor aggódni kezd, fõleg a hónapokkal ezelõtti események miatt. Egy sóhajjal veszem fel a hívást, miközben kisétálok az udvarra az épület mögé, hogy nyugodt körülmények között tudjunk beszélgetni.

- Szia, Leo. Mi újság? – kérdezem nemtörõdöm módon, mire kapom is a leszidást.

- Dan, ne miújságozz itt nekem, jó ideje nem hívtál… Kezdtem aggódni…

- Jaj, ugyan már… Mark már nem bánthat – motyogom, de a nevétõl még mindig a hideg ráz.

- Ezt majd akkor hiszem el, ha végre tényleg túl leszel azon, amit az a rohadék mûvelt…

Mielõtt még nagyon belemerülhetne a szidásába, gyorsan közbeszólok. – Figyelj, én… értékelem, amit értem teszel, esküszöm… De mindjárt mennem kell dolgozni, és…

- Jó-jó, vettem... De nem is ezért hívtalak.

- Akkor miben állhatok a szolgálatodra? – kérdezem vigyorogva, amitõl õ is kuncogni kezd, majd komollyá válik a hangja.

- Hétvégén a családodhoz mész, ugye? – kérdi, pedig pontosan tudja, hogy minden szabadnapomon ezt teszem, így nem is vár választ. – Arra gondoltam… - kezd hebegni. – Izé… szóval szeretném, ha vasárnap délután találkoznál valakivel…

Na, ne, már megint próbál valakivel összeboronálni, de az általában katasztrófával szokott végzõdni, és most amúgy sincs senkire szükségem. Tökéletesen megvagyok én egyedül is.

- Nincs szükségem…

- Nem úgy – vág közbe, mielõtt még ecsetelni tudnám, hogy leállhatna már azzal, hogy próbál valakivel összehozni. – Õ az én… párom – nyögi ki, mire én is zavarttá válok.

- Miért kellene nekem a barátoddal találkoznom? – kérdezem értetlenkedve, mire csak egy fújtatást hallok a telefonban.

- Szerinte túl sokat beszélek veled, és… meg szeretne ismerni, kettesben akar veled találkozni – mondja idegesen. Egyértelmû, hogy odavan a jelenlegi társáért, meg lehet ijedve attól, hogy elveszíti, ha képes ilyenre megkérni engem.

- Szóval Jamie – használom az általa hajtogatott becenevet –, féltékeny rám… Elmondtad neki, hogy mi volt köztünk? – érdeklõdöm, de csak kínos csend a válasz. – Leo! – háborodok fel teljesen. – Nem mondtad el neki?!

- Nem tudtam, oké? Féltem, hogy akkor nem állna szóba velem…

- El kell mondanod, nem csoda, hogy nem bízik benned, ha ilyen fontos dolgokat elhallgatsz elõle…

- De most mit kellett volna tennem, ha? Azt csak nem mondhattam, hogy igen, drágám, heti háromszor beszélek a volt pasimmal… Tuti, hogy kiborult volna – vált át nyavalygásba, amitõl kacagni kezdek. – Hé, ne nevess ki, ez komoly!

- Leo, mikor fogsz már végre felnõni? – kérdezem egy sóhajjal, de a mosolyom megmarad. – Figyelj, mondd neki, hogy szereted, és nincs oka féltékenykedni, már amúgy sem vagyunk egymás esetei… Egy jó kis békülõs szex, és minden meg van oldva.

- Dan… – hallom meg Leo bánatos hangját.

- Mi az, valami rosszat mondtam? – hagyom abba a viccelõdést.

- Nem – sóhajt fel szomorúan. – Csak… mi még nem… érted…

- Ó… – Rögtön megértem, mire utal, ám kell pár pillanat, hogy felfogjam. – Hogy mi? De hát már négy hónapja együtt vagytok, nem? – kérdezem elkerekedõ szemekkel. Nem mintha kötelezõ lenne négy hónap együttlét után szexelni, de Leót ismerve azt hittem, már rég túl vannak rajta. – Errõl sosem meséltél.

- Nem hittem volna, hogy érdekel a szexuális életem – vigyorogja, de végül csak egy újabb sóhajtást hallok. – Nem tudom, hogy mi lehet a baj… Már többször eljutottunk egy bizonyos szintig, de akárhányszor tovább próbálok menni, eltol magától, hogy nem akarja…

- Talán csak még nem áll készen rá – motyogom. – Volt már korábban mással?

- Nem tudom – hallom meg Leo frusztrált hangját. – Nem hajlandó errõl beszélni…

- Gondolod, hogy… bánthatták? – kérdezem meg óvatosan. Ha valakit ilyesfajta trauma ér, sok idõre van szüksége, hogy túllépjen azon.

- Lehetséges, én is gondoltam erre, ahogy arra is, hogy szûz, de most már nem tudom, mit tegyek… Mindent megpróbáltam, de nem tud megnyílni nekem…

Azon jár az agyam, amiket mondott, és hogy vajon miért nem beszél Jamie vele errõl. – Valójában azért is szeretnéd, hogy találkozzak vele, hátha utána megnyílik neked, ugye?

Ismerem már annyira Leót, hogy tudjam, nem kérne ilyenre engem, ha nem tartaná nagyon fontosnak a találkát, talán azt reméli, hogy megoldódnak a gondjaik.

- Mindig átláttál rajtam, Dan – mondja, és hallom a hangján, hogy mosolyog.

- Figyelj, beleegyezem, hogy találkozom vele, de csak egy feltétellel…

- És mi lenne az? – kérdezi meg félve, tudom, sejti, mit akarok.

- Elõtte el kell neki mondanod a múltunkat. – Így lesz a legjobb mindenkinek, ha késõbb vagy esetleg mástól tudná meg a srác, biztosan jobban kiborulna.

- Dan…

- Leo, ez komoly dolog, oké? Ígérd meg, hogy megteszed.

- Rendben – sóhajt fel. – Ígérem.

- Remek, akkor vasárnap négykor a szokásos helyünkön várni fogom Jamie-t. Most viszont mennem kell, legyen szép napod.

- Köszönök mindent. Szia.

- Szió – köszönök el én is, majd elindulok vissza az épületbe, hihetetlen egy alak a volt barátom. Ma már el se tudnám képzelni, hogy kapcsolatban éljek vele, habár tény, hogy barátnak nagyon jól funkcionálunk.

A hátsó ajtón megyek vissza, és amint a lépcsõkhöz érek, egy vörös hajú alakot látok felfelé osonni.

- Miles! – lépek hozzá egy mosollyal az arcomon, mire köszönésképp egy biccentést kapok. – Valami baj van? – Remélem, nem történt semmi gond, és csak ellenõrizni szeretné a csemetéket az oviban. Nem õ lenne az elsõ aggódó szülõ, aki visszajön, hogy megnézze, minden rendben van-e.

- Csak behoztam még pár dolgot – emel fel egy vászonszatyrot. – Gyors leszek és nesztelen – teszi hozzá.

- Ráért volna – mosolygok rá. – Gyere, sunnyogjunk együtt, én is túl korán jöttem – mondom kuncogva, amivel sikerül neki is mosolyt csalnom az arcára. – A kicsik hogy viselték az elsõ napot? – érdeklõdöm, sok gyerek sír, amikor elõször el kell szakadniuk az otthoni környezettõl. Bellának már ismerõs volt a helyzet, Michelle viszont most éli át elõször az ovit, remélem, jó élményei lesznek, habár az elõbb úgy tûnt, remekül eljátszanak. A szüleik elvesztésénél nagyobb tragédia már nem igazán értheti õket, az ovi egészen bagatell dolognak tûnik amellett.

- Szerintem jobban, mint én – vallja be Miles, miközben a szekrények felé sétálunk. – Azt hittem a fejemet otthon hagyom. Zoknit se vettem, s idõm se volt pótolni – húzza fel kicsit a nadrágját, hogy én is jól lássam, mezítláb bújt bele a cipõjébe. Csak nehezen sikerül visszafojtanom a nevetésemet, nem szeretném megsérteni a büszkeségét, de ahogy elképzelem a történteket, a számhoz kell kapnom a kezemet.

- Megesik – nyögöm ki végül. – Segítsek? – ajánlom fel, hisz még van egy jó pár percem kezdésig, épp úgyis ráértem.

- Mivel magam sem tudom, mit kéne csinálnom, azt hiszem igen – feleli elfogadva a segítségemet. – Lehet gyorsan a fogmosós poharukra is rá kéne kanyarintanom a jelüket – mormogja maga elé, miközben leguggol a szekrényhez, én is követem a példáját.

- Megcsináljam én? Addig szépen elpakolhatsz a szekrényükben – mondom kedvesen, mire Miles elvigyorodik.

- Sajnos csak agglegényesen tudok elpakolni.

- Az is lehet szép elpakolás – felelem mosolyogva, miközben elveszem a filctollat, amit felém nyújt. Akkor vágjunk bele a rajzolásba. – Michelle-nek mi a jele?

- Gomba, Bambinak meg katicabogár.

- Nem a legkönnyebbek – jegyzem meg, majd odamegyek a kisebbik lány szekrényéhez. Szépen felrajzolom a gomba jelet mindenére, utána helyet cserélve Milesszal felkanyarintom a katicabogarakat Bella dolgaira is, míg õ Michelle dolgait pakolja be a szekrénybe.

Leo után a gondolataim most ismét az új kis családra terelõdnek. Ahogy a fésûjét jelölöm meg Bellának, észreveszem a pótapuka által rajzolt bizonytalan vonalú katicabogarakat. Látszik rajtuk, hogy mennyire próbálta szépen megcsinálni, és minden tõle telhetõt megtett. Nem is lettek olyan borzalmasak, mint amire számítottam.

Amint végzek, leülök a gyerekek átöltözéséhez szánt kispadra, majd egy torokköszörülés kíséretében beszélni kezdek.

- Elsõnek is szeretném közölni, hogy… nos, szóval nem kell válaszolnod a kérdésre, ha úgy érzed – mondom, és kérdõ tekintetét látva rögtön zavarba jövök. Lehet, hogy nem lenne jogom a magánéletükben kutakodni, de kicsit úgy érzem, mint a tanítójuknak, tudnom kell nagyvonalakban, hogy mi történt velük, így jobban oda tudok ügyelni rájuk. – Tegnap mondott valamit Isabella, mikor megtaláltam – folytatom, mire Miles a térdeire ereszkedve néz most már a szemembe. – Mikor kérdeztem hol az apukája, keserves sírás közepette közölte, hogy, nos… meghalt – motyogom halkan az utolsó szót.

- Nem raboltam õket, ha erre vagy kíváncsi – csukja be a szekrény ajtaját, amitõl rögtön elszégyellem magam. Eszemben sem volt ilyet feltételezni... – Nem mondtam beiratkozásnál, mert tudom, milyen kis mocskok tudnak lenni a gyerekek egymással, s a fülük is jó, ha a felnõttek pletykálnak. A bátyám s felesége autóbalesetet szenvedtek, míg engem lõtt sebbel a kórházban kezeltek.

- Részvétem – mondom lesütött szemekkel, máris megbántam, hogy rákérdeztem a dologra, pedig csak a jó szándék vezérelt. – Sajnálom, hogy felhoztam.

- Jogos. Közölnöm kellett volna, de… lehet magam miatt se akartam – vallja be felállva. – Sajnos nem épp a jó modoromról s nyugodt természetemrõl vagyok híres. Nem vagyok az apjuk, de nem tudnám elviselni, ha valamelyik elkényeztetett apróság azzal piszkálná õket, hol vannak a szüleik.

- Ígérem, hogy oda fogok erre figyelni, s ha úgy adódna, mert biztosat nem ígérhetek, elbeszélgetek majd a gyerekekkel – szólalok meg komoly hangon. Sosem hagynám, hogy bántsák egymást a csoportomban vagy más csoportjában lévõ gyerekek. – Emellett, ha segítség kellene, bármiben… – hagyom nyitva a mondatot.

- Ah, köszönöm. A nagynénjüktõl kapom azért az ötleteket meg ilyenek, de férfi szemmel csak másabb.

- Igen, ez igaz – mosolygok rá. A bátyó szerep elõször nekem is furcsa volt, de gyorsan belerázódtam a dolgokba. Emlékszem arra is, mennyire izgultam, amikor megkaptam az elsõ csoportomat, habár volt egy-két bakim, de szerencsére minden rendben ment. Õ is tökéletesen hozzá fog szokni a helyzethez, csak idõ kérdése. – Lassan ebédeltetés, elõtte kivisszük õket sétálni – sorolom fel neki az elõttük álló dolgokat. – Ha akarod, s a lelkednek is jobb, elbújhatsz az óvoda mögötti bokrokban – teszem hozzá vigyorogva, mire kerek szemekkel bámul rám. – Lehet nem vagy az édesapjuk, de aggódsz értük, ezt pedig õk is érzik. Emellett, láthatod majd, hogy jól elvannak. Mikor benéztem rájuk, mivel én is hamarabb jöttem, remekül eljátszottak.

- Nem vagyok kukkoló – motyogja a tarkójára simítva. – Bár öt perc annak számít? – pillant rám kérdõn, mire ismét nevethetnékem támad, de ezúttal sikerül megemberelnem magam.

- Szerintem nincs olyan szülõ, aki ne nézett volna így rá a gyerekére. Azonban sietned kell, mielõtt kijönnek a folyosóra.

- Oh, soha nem mosom le magamról a kérdéseiket – lesz drámai, miközben felkapja a szövettáskát. – Akkor további szép napot – indul el a kijárat fel.

- Majd délután találkozunk – intek neki egyet, és ezúttal tényleg a csoportom felé veszem az irányt.

A gyerekek mosolyogva üdvözölnek, Livy, a társam pedig boldogan integet a terem másik végébõl.

- Szia! Minden rendben ment? – kérdezem a gyerekekre pillantva.

- Persze, mindannyian tündériek voltak – bólogat helyeslõn, felnevetek, mert azt kétlem, hogy kisangyalok lettek volna mindannyian.

- Talán volt egy-két kisebb veszekedés, de ez megszokott gyerekek közt – motyogja, amitõl megint kuncoghatnékom támad. Mindig is tiszteltem, hogy mekkora türelme van Livynek a kicsikhez, ráadásul még a legrosszabban viselkedõ huncutságokra sem tud haragudni.

- Ezúttal mit tett Damien? – kérdezem felsóhajtva. A kisfiú a csoport fekete báránya, a szülei válófélben vannak, és elõtte sem éltek túl jól. Próbálunk odafigyelni rá, de az otthoni gondok itt is tükrözõdnek, mostanában elég sokszor bajba kerül.

- El akarta venni Michelle plüssét, de Isabella nem engedte, és ellökte, majd mindhárman sírni kezdtek – meséli a történteket. Ez valószínûleg még kora délelõtt történhetett, mert amikor benéztem rájuk, rendben voltak. – Sikerült megbékítenem õket, de azóta nem szóltak egymáshoz – teszi hozzá, mire bólogatni kezdek. Jobb lesz, ha ma kifejezetten figyelek rájuk, nem szeretném, ha bajba kerülne Damien a szülei elõtt, vagy gondot okoznánk Milesnak.

- Most nyugodtnak látszanak, remélem ez így is marad.

- Sok szerencsét hozzájuk, akkor ki tudod õket vinni egyedül az udvarra, ugye? – kérdezi reménykedve. Csak ekkor jut eszembe, hogy ma kivételesen hamarabb kell elmennie egy családi ügy miatt, még jó, hogy szokás szerint korábban itt voltam, teljesen kiment a fejembõl a dolog.

- Persze – mosolygok rá, amitõl felcsillannak a szemei. Elköszön a gyerekektõl, és már rohan is tovább, én pedig szépen kiterelgetem a csoportot az udvarra. Jót tesz nekik a levegõ, ráadásul, ha kifutkározzák magukat, akkor éhesebbek lesznek, majd gyorsabban el is alszanak a délutáni szundizás idején.

Az udvar azon pontjára állok, ahol minden kis lurkót szemmel tudok tartani, ahogy nézem az önfeledten nevetõ, kergetõzõ gyerekeket, nekem is boldogság költözik a szívembe. Egészen addig, míg észre nem veszem a padon magányosan ücsörgõ Bellát. A húgát nézi, aki egy másik kislánnyal épít épp várat a homokozóban, a szemébõl áradó szomorúság pedig mellbe vág. Oda kell mennem hozzá…

- Szia – ülök le mellé mosolyogva, amitõl kizökken a kis világából, ahol járt, és hatalmas szemekkel pillant rám.

- Dan bácsi? – szipogja törölgetve a szemeit.

- Tessék, kicsim? – simogatom a fejét, mire hozzám bújik.

- Ugye Milo értünk jön? – motyogja a ruhámba, és ha nem lenne ilyen jó a hallásom, biztosan nem értettem volna, mit mondott.

- Hát persze – próbálom nyugtatgatni. – Szundiztok egy jót, és nem sokkal azután, hogy felkeltetek, már itt is lesz.

- Õ… nem hal meg, mint anyáék, ugye? – A hangjában lévõ félelemtõl majd’ megszakad a szívem.

- Nem, itt lesz délután, majd azután és azután is, hogy felnõttetek. Mindig vigyázni fog rátok, mint ahogy a mamátok és a papátok is.

Kérdõn bámul rám, enyhíteni akarok a fájdalmán, de nem tudom, Miles mit mondott nekik.

- Tudod, attól, hogy már nincs veletek valaki, még onnan – mutatok az ég felé – figyel és vigyáz rátok.

- Az égbõl? – kérdezi összeráncolt szemöldökkel.

- Igen, aki meghal, az felkerül a Mennybe, és onnan néz le a földre.

- De akkor mi miért nem láthatjuk õket? – lesz ismét könnyes a szeme, én pedig nem bírom tovább, magamhoz ölelem a kis testét, és a hátát cirógatom, hogy megnyugodjon.

- Ti nem láthatjátok õket, csak érezhetitek. Tudod hol? – kérdem, mire fejrázást kapok. – Idebent – mutatok a szívére.

- Ez biztos? – hüppögi, és olyan reményteli szemekkel néz rám, hogy alig bírom visszafojtani a sírásomat.

- Esküszöm – motyogom könnyes szemekkel, mire ismét hozzám bújik, majd felpattan, és odaszalad Michelle-hez. Félek, hogy rosszat tettem, de úgy éreztem, ez a helyes… Remélem, Miles nem lesz rám dühös…

Látom, amint Bella az égre majd a szívére mutogatva magyaráz, amin Michelle kacagni kezd, végül együtt folytatják a homokozást. Tekintetemmel a többi gyereket kémlelem körbe, és amikor rájövök, hogy minden rendben van, kicsit megnyugszom.

Fél óra múlva összecsõdítem a csoportot és együtt bemegyünk ebédelni, vidám zsivaj tölti be a termet, miközben mindenki tömi magába a finom falatokat. Miután végeztek, a délutáni alváshoz kezdünk készülõdni, itt már vannak, akik ellenkezni próbálnak. A szokásos „nem vagyok álmos”, „nem szeretnék aludni”, „játszani akarok még” megszokott dolog, de végül sikerül mindenkit a paplanja alá terelnem.

Kiválasztják a Hófehérkét esti mesének, és mire végzek a felolvasással, a gyerekek többsége már mélyen álomba is szenderült. Michelle a plüssét szorongatva durmol, Lucas a hüvelykujját szopogatja álmában, és a többiek is édesen alszanak, két lurkót leszámítva, Damient és Bellát.

Damient csak ritkán sikerül rábírnom az alvásra, ezt már megszoktam, de azt hittem, Bella szundítani fog, mint a húga. Várok húsz percet, de a helyzet változatlan marad, így intek Damiennek, hogy csendesen felkelhet játszani, mire elõ is veszi a kedvenc autóját, és a szõnyegen, mely úgy néz ki, mintha egy város lenne, kezd vele furikázni. Bella is felül, majd kérdõn néz rám, magamhoz hívom, mire a Disneys paplanját szorongatva ül az ölembe.

- Nem tudsz aludni? – kérdezem, egy fejrázás a válasz. – El tudod mondani, hogy miért? – kérem kedvesen, de ismét heves fejrázást kapok. – Rendben, semmi gond – suttogom. – Játszhatsz, ha szeretnél, de csak csendben – figyelmeztetem. Bólint, majd ideadja a takaróját, és a babaházhoz megy. Ahogy látom, ez lesz a lányok kedvenc játéka.

Jó sok idõ eltelik, mire a gyerekek kezdenek ébredezni, a reggeli itt maradás mellett ez a másik legkritikusabb pillanat. Sokan az álmukban érzik még magukat, kell pár perc nekik, hogy kizökkenjenek abból, van, hogy ilyenkor az anyukájukat követelik, és nehéz õket megnyugtatni. Általában ez csak a legkisebbekre érvényes, az idõsebbek hozzászoktak már. Várom, hogy Michelle felkeljen, és amint ez megtörténik pont, ahogy sejtettem, a szája kezd sírásra görbülni, ám meglepetésemre Bella rögtön ott terem mellette, és megnyugtatja. Próbál erõsnek tûnni a húga miatt, pedig pont olyan vagy még törékenyebb, mint a kistestvére, aki nem igazán tudja még felfogni, hogy miért nincs vele a papája és a mamája, sõt valószínûleg nem is igazán fog rájuk emlékezni, hiszen nagyon pici még. Ellenben Bella… már érti nagyjából, hogy sosem fogja látni a két embert, akit a világon a legjobban szeretett, mégis ilyen felnõttesen próbál viselkedni.

Aggódom értük…

Szerencsére a délután eseménytelenül telik, már majdnem négy óra, amikor Bella szégyenlõsen elém áll, a hajgumiját szorongatva.

- Dan bácsi – motyogja édesen. – Meg tudod csinálni a hajam? – pillant rám csillogó szemekkel.

- Persze, milyet szeretnél? – kérdezem, miközben kiveszem a kezébõl a hajgumit.

- Választhatok? – kérdezi meglepetten, majd boldog mosoly terül el az arcán. – Be tudod fonni? Olyan szépre… Milo nem tudja, hogyan kell – vallja be, majd toporogni kezd, mint aki rosszat mondott. – De attól még szeretem – teszi hozzá komoly hangon, mire felkuncogok.

- Hát persze – mosolygok rá. – Fordulj meg szépen – mondom, és már eleget is tesz a kérésemnek.

Gyakorlott mozdulatokkal teljesítem a kívánságát, majd ahogy végzek, megmutatom neki a tükörben. Kacagva öleli át a lábamat, utána odafut Michelle-hez, aki óvatosan megtapogatja a haját, majd felemeli az egyik mesekönyvet, és mutogatni kezd benne valamit. Pár pillanattal késõbb mindketten ott állnak elõttem, Michelle még mindig a könyvet szorongatja.

Bella picit meglöki Michelle-t, aki idegesen felmutatja a könyvet, most látom csak, hogy az új Disney mese, a Jégvarázs van a kezében.

- Dan bácsi… – mondja idegesen a kisebbik. – Az én hajamat meg tudod ilyenre csinálni? – mutat rá Annára a könyvbõl, akinek két fonata van, nem úgy, mint a testvérének, Elzának, akinek csak egy. Egyértelmû, hogy õket szeretnék imitálni, ilyen édes dolgot is régen láttam már.

- Igen, csak hozd ide te is a fésûdet a szekrénybõl, rendben? – mondom kedvesen, mire egy sikkantás kíséretében el is tûnik. Két perc sem telik el, futva jön vissza hozzám, a gomba rajzzal megjelölt fésût pedig a kezembe nyomja.

Szépen elválasztom a haját kétfelé, majd befonom azokat. Izgatottan futnak a tükörhöz, amikor végzek, és amikor megcsodálják benne magukat, hangos nevetésük visszhangzik a teremben. Természetesen erre a többiek is felkapják a fejüket, így a délután további részében fodrászosdit kell játszanom a lányokkal, na, nem mintha ezt annyira bánnám, igazából még élvezem is, hogy örömöt okozhatok nekik egy ilyen csekély dologgal.

Gyorsan elrepül az idõ, már csak négy gyerekért nem jöttek a csoportomból, Isabellán látom, hogy egyre idegesebb lesz, épp oda akarnék menni hozzá, amikor végre befut Miles. A kicsik pedig két másodpercen belül már rajta is csüngenek. Michelle hevesen magyaráz a saját és a testvére hajára mutogatva, de Bella csak a férfi nadrágját szorongatja. Mondd nekik valamit, mire Bella nagy nehezen, de elengedi õt, majd a testvérét kézen fogva a könyvek felé mennek, épp ekkor érek oda Mileshoz.

- Szia – köszönök, és próbálom a zavaromat leplezni. El kell mondanom a történteket, de nem tudom, hogyan kezdjek neki.

- Nem is tudtam, hogy a törpe felügyelõk ilyen szakavatottak a fodrászatban is – vigyorogja egy biccentést követõen, amitõl érzem, hogy pír kúszik az arcomra.

- Remélem, nem gond, hogy…

- Á, dehogyis – vág a szavamba, mintha tudná, mi járt épp a fejemben. – Még hálás is vagyok, nekem nem mennek ezek a lányos dolgok – neveti zavartan, majd amint rájön, ez hogyan hangzott, rögtön szabadkozni kezd. – Ne haragudj, nem úgy értettem, hogy te lányos lennél, egyértelmûen fiú vagy – néz végig rajtam. – Mármint, persze, hogy fiú vagy, te jó ég… Miért hagysz még mindig beszélni… - nevet fel kínosan, és én nem bírom tovább elfojtani a kuncogásomat.

- Ne félj, nem haragszom – kacsintok rá. – És igen, egyértelmûen fiú vagyok – húzom ki magam vigyorogva, amitõl neki is mosolyra rándulnak az ajkai. – Viszont valami komoly dologról kellene beszélnünk – teszem hozzá egy sóhaj kíséretében.

- Történt valami? – kérdezi összeráncolt szemöldökkel, aggodalommal a hangjában.

Veszek egy mély sóhajt, majd elmesélem neki a mai történéseket, nem igazán merek ránézni, inkább vörösen a földet bámulom, és amint végzek, kicsit félve várom, mit fog reagálni.