Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2.

Chii2019. 07. 08. 14:04:09#35636
Karakter: Daniel Benen



 

A fejem alatt ritmikus dobogást hallok, megrebbennek a szempilláim, az alattam lévő ágy pedig megmozdul. Hm? Egy puha kezet érzek meg a derekamon, mire megdermedek. Hirtelen azt hiszem, Mark az, de amikor rásimítok a kezekre, csak gyengédséget érzek. Felkapom a fejemet, ahogy eszembe jut, nem rég még Miles mellett ültem és filmeztünk. Kék szemei pajkosan csillognak, ahogy ténykedésemet figyeli, azonnal elpirulok, főleg amikor rájövök, hogy a kezeink még mindig egymáson vannak.

– Talán jó reggelt puszira vársz ennyire kétségbeesetten? – vigyorogja, mire még vörösebb leszek. Gyorsan elkapom a kezemet az övétől, majd felpattanok róla.

– Én… én annyira sajnálom, komolyan, én…– próbálok elnézést kérni, de nagyon zavarba jöttem, amin ő persze remekül szórakozik.

– Én nem sajnálom – intézi el a dolgot egy vállrándítással. – Nem történt semmi, elaludtál rajtam, úgy tűnt, hogy fázol, de felkelteni nem akartalak, mert olyan aranyosan szuszogtál, mint egy angyal, így se a takaró, se a fűtés nem jöhetett szóba, csak a papamaci ölelés – magyarázza nyugodtan, próbálva viccesen elsimítani a helyzetet, de végül nem hazudtolja meg önmagát. – Szóval ezer nyugodtan vissza is ülhetsz, sőt, mivel kezdek fázni, vissza is bújhatsz – teszi hozzá a mellkasára paskolva, amitől ismét visszajön a pirulásom.

– Miles…! – szusszantom megrovón a nevét. – Egyszer ki fogsz készíteni – motyogom halkabban fejcsóválva.

– Oh, remek. Megvan a közös hang a szüleimmel, mert őket már egészen kicsi korom óta, folyamatos kikészítéssel örvendeztetem meg – mondja felállva, és amikor mellém ér, folytatja. – Hozok sütit – mosolyog rám. – Tej jó lesz hozzá? – kérdezi rekedtes hangján, amitől megborzongok. Imádom a kedvességet és nyugalmat sugárzó hangját. Még ha zavarba is hoz, a legtöbbször megnyugtatóan hat rám. – Van vizem is – teszi hozzá, mivel nem válaszoltam neki.

– Jó a… a tej jó – préselem ki magamból lesütött tekintettel, majd lerogyok a kanapéra. Istenem, csak ne haljak bele a szégyenbe. Eddig olyan jól palástoltam azt, mennyire kezdem megkedvelni őt, de most úgy érzem, legszívesebben a karjaiba omolnék. Nem aludhattam túl, sokat, mégis… olyan biztonságban éreztem magam a karjaiban, mint már rég nem, egyáltalán nem volt egy picinyke rémálmom sem.

Sütivel és két pohár tejjel jön vissza, majd a dohányzóasztalt közelebb húzva rárak mindent. Arról mesél, a film melyik részét aludtam át, amitől csak még rosszabbul érzem magam. Végre ki tudott volna egy kicsit kapcsolódni a lányok mellett, de ehelyett velem kellett törődnie, még a filmet sem tudta nyugalomban nézni.

Hirtelen megérzem egyik kezét a térdemen, mire megdermedek. Nem tudom, mit akar, azt sem tudom, miért riadok meg egy kicsit az érintésétől. Persze, tudom, de eddig nem igazán gondoltam abba bele, hogy képes lenne engem bántani. Félve nézek a szemeibe, de ő csak kedvesen mosolyog felém.

– Nekem is vannak nehéz estéim, szóval egy kicsit se zavarjon, hogy bealudtál rajtam. – Próbálja oldani a helyzetet, de nem tudok elsiklani a történtek felett. Mosolyt erőltetek magamra, nem akarom, hogy rosszra gondoljon vagy aggódni kezdjen. – Majd legközelebb én használlak párnának, de szörnyen kapálózom álmomban szóval, te fogsz rosszabbul járni – fenyeget meg a mutatóujjával szórakozottan, miközben elvesz egy sütit a tányérról.

Idegesen túrok a hajamba, semmiségekről kezdünk beszélni. Vagyis inkább ő, mert én még mindig zavart és ideges vagyok. Mennem kellene, de illetlen sem akarok lenni, ezért elveszek egy sütit a tányérról és a tejet is megiszom. Csak ezután hozakodok elő azzal, hogy indulnom kellene. Rosszul érzem magam, hogy a vacsorára és a lányokra hivatkozom, habár félig-meddig igaz, hogy ha fent lennének, akkor sokkal nehezebben menne a búcsúzkodás. Miles azonnal felajánlja, hogy vihetek az ő vacsorájukból haza, de én nem akarom kihasználni a kedvességét.

– Jaj, nem kell, majd főzök magamnak – ellenkeznék rögtön, viszont ő nem adja fel egykönnyen.

– Daniel – néz rám komolyan, mire megriadok. Nem most akar előhozakodni a történtekkel, ugye? – Én ezeket a dinoszauruszokat hidegvérrel megöltem, hogy ma te megsüthesd őket. Azt hiszem az a legkevesebb, ha a munkádért cserébe kapsz tőlem dino husit. Igazi ritkaság – mondja a szokásos stílusában, amitől felnevetek, hiányzott már a bohóckodása. Végül fejcsóválva, de beleegyezem, hogy viszek magammal egy keveset. Jól megpakolja az ételhordót, majd az ajtóban a kezembe nyomja azt.

A búcsú után zakatoló szívvel megyek át az úton, egyenesen a lakásomba, ahol hatalmas sóhajjal vetem le magam a kanapéra. Ma is jó nagy idiótát csináltam magamból… Remélem, Miles tényleg nem haragszik azért, mert rajta szundítottam egyet. Ismét elpirulok, pedig most nincs is mellettem. Fejcsóválva pakolom el az ételt a hűtőbe, majd az egyik kedvenc könyvemet veszem elő, hogy elüssem valamivel az időt.

A dinohusi elfogyasztása után jóllakottam fürdök meg és fekszem le. Mint mostanában mindig, a két kislányon és Mileson jár az eszem, egészen biztos, hogy mosollyal az ajkaimon alszom el.

××× D ×××

Az elkövetkező napok gyorsan telnek. Próbálok úgy tenni, mintha a Mileson való alvás meg sem történt volna, szerencsére ő ezt elnézően hagyja nekem. Nem viccelődik többet vele, talán érzi, hogy mennyire zavarban vagyok, és nem erőlteti a dolgot. Jó tudni, hogy ennyire empatikus is tud lenni.

Ma délutános vagyok, így kiélvezem a délelőtti szabadságot. Fel is hívom Leót, nem akarom, hogy megint ideges legyen, mint legutóbb. Na meg kíváncsi vagyok arra is, hogy mi van velük. Jamie nagyon kedvesnek és aranyosnak tűnt, miután szertefoszlott a féltékenysége.

Tárcsázok, majd várok, hogy kapcsoljon a vonal.

– Tessék? Dan, te vagy az? – kérdezi vidáman barátom, mire rögtön mosoly költözik az arcomra.

– Talán van még más exed is, aki hívogatni szokott? – viccelődök vele, mire ő is felnevet. – És, hogy vagytok Jamie-vel? – kérdem, mire lelkes mesélésbe kezd.

Úgy tűnik, minden rendben van velük. Örülök, hogy sikerült megbékélniük, azt hiszem, Leo végre megtalálta azt, aki igazán hozzávaló.

– Na és a szex… hát az fenomenális volt – mondja, mire köhécselni kezdek. Ezek szerint végre teljesen megnyíltak egymásnak. – Meg ne fulladj itt nekem. – Hallom a hangján, hogy vigyorog.

– Eszednél vagy? – nevetek fel én is. – Biztos, hogy jó ötlet erről beszélned? Nem fog az angyalkád megharagudni? – incselkedem vele, mire fennkölt hangon szól bele a telefonba.

– Az angyalkám itt ül az ölemben, és nem haragszik. Nem igaz, kicsim?

– Hát nem is tudom… – hallom meg a lágyabb hangot a vonal túloldalán, amitől megint mosolyogni kezdek.

– Szia, Jamie – köszönök neki is, mire lelkes sziázást kapok válaszul.

– Daniel? – kérdezi, szinte látom, ahogy elveszi Leo kezéből a telefont.

– Valami baj van? – kezdek aggodalmaskodni, de rögtön ellenkezni kezd.

– Csak… szerettem volna megköszönni… mindent – motyogja. Édes, tökéletesen illik az exbarátomhoz.

– Ugyan, örülök, hogy rendeződtek köztetek a dolgok.

– Most mesélj te, kedvesem – szól bele ismét Leo a telefonba, de rögtön utána nyöszörögni kezd. Azt hiszem, kapott egy öklöst az igazi kedvesétől.

Mesélek nekik az oviról, a gyerekekről, majd észre sem veszem, de már Milesról, Michelle-ről és Belláról áradozok. Csak akkor kapcsolok, amikor Leo felszisszenve szólal meg.

– Te teljesen belehabarodtál abba a katonába, nem igaz? – kérdezi. Szinte magam előtt látom, ahogy felvonja a szemöldökét. Idegesen felnevetek.

– De… dehogy… én nem…

– Daniel, tudod, hogy nekem nem tudsz hazudni… Szóval ki vele, mi van köztetek?

– Semmi – motyogom halkan. – Ő nem… mármint, ott vannak neki a lányok, és én nem… Anyára van szükségük, nem rám, és… – össze-vissza hebegek-habogok, utálom Leót…

– Elég súlyos, mi? – vigyorogja a telefonba.

– Te ezt nem érted… Én nem… Mark után én nem… nem… – Nyelek egyet, úgy érzem a sírás kerülget, de megrázom a fejemet. – És amúgy sem akarok a boldogságuk útjába állni. Milesnak egy nőre van szüksége, ahogy a lányoknak is – magyarázom, és azt hiszem, barátom is érzi, hogy ettől nem tud eltántorítani.

– Csak nem akarom, hogy megint összetörjön a szíved – mondja őszintén.

– Nem fog, tudom… hol a helyem – suttogom, majd a karórámra pillantok. Lassan mennem kell. – Indulnom kell az óvodába, örülök, hogy beszéltünk – mondom végül, majd gyorsan elköszönök tőlük.

A termembe lépve köszönök a délelőttös társamnak, elmeséli, hogy mi történt, volt-e valami említésre méltó, majd elköszön a gyerekektől.

– Dan bácsiii – visítja Bella, ahogy a karjaimba ugrik. Kacagva ölelem magamhoz, majd megsimogatom a buksiját, ahogy visszateszem a földre.

– Minden rendben, lurkó? – kérdezem mosolyogva, mire lelkes csacsogásba kezd arról, hogy mit csinált ma.

A többi gyerek azt hiszem, féltékeny lett, mert utána sorban jönnek oda hozzám, hogy ők is akarnak ölelést. Nevetve ölelgetem meg őket, amit lelkesen tűrnek, utána pedig kacarászva visszatérnek a játékhoz, amivel érkezésem előtt foglalatoskodtak.

Az uzsonna után összecsődítek mindenkit, hiszen a mai programunkat még el sem kezdtük. Mivel beköszöntött az ősz, összeszedtem jó pár szép levelet a parkban, amiket fel tudunk használni itt az óvodában. Ma színesekből és levelekből készíthetnek a gyerekek képet. Nagyon lelkes mindenki, ahogy látom, Michelle egy piros levelet választott, amiből épp Milest próbálja papírra vetni.

Mindenkit megdicsérek, hogy milyen ügyesek, hiszen tényleg azok. Aki végzett, annak szabadfoglalkozás van, hiszen nemsokára úgyis jönnek a szülők a gyerekeikért. Segítek azoknak, akik még el vannak maradva a feladattal, de közben ügyelek arra is, hogy ne legyen nagyobb veszekedés a csoportban.

Miles egészen korán érkezik meg, szólok a lányoknak, akik összeszedik a dolgaikat, és fürgén kiszaladnak a padhoz öltözködni. Megnyugtatom, hogy minden rendben volt, hogy mehessen is segíteni a kicsiknek. Nem sokkal azután, hogy visszajövök a terembe, észreveszem, hogy Bella itt hagyta a babáját. Mivel nem tudom, hogy a szülei elvesztése után mennyire ragaszkodik hozzá, gyors léptekkel utánuk viszem, még hátha nem mentek ki az épületből.

A lépcsőfordulónál azonban megtorpanok. Miles az egyik lenti csoportba tartozó kislány anyukájával beszélget. Remekül elvannak, mosolyognak egymásra, a kicsik is lelkesen beszélgetnek és mutatják egymásnak a játékaikat. Nyelek egyet, a gyomrom teljesen görcsbe rándult. Tudom… tudom, hogy ez az az idilli kép, amit mindannyian megérdemelnek, mégis fáj... Ennyit arról, hogy nem törik össze a szívem.

 – Csak nem otthagytam valamit? – hallom meg Miles hangját, ami visszaránt borús gondolataimból.

– De, de – kapok észbe, majd lesietek a lépcsőn. – Bella itt hagyta a babát, nem tudtam, hogy mennyire fontos… – magyarázom enyhe zavarral az arcomon, de csak egy hálás mosolyt kapok válaszul.

– Én se, szóval ezer hálám – vigyorog rám. – Jó munkát a továbbiakban.

– Köszönöm – felelem, próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, de félek, nem igazán sikerült. Megfogadtam, hogy nem állok a boldogságuk útjába és minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy megkapják azt, amit igazán megérdemelnek, de nem gondoltam volna, hogy ennyire fájni fog.

Csak néhány hónapja ismerkedtem meg velük, de azt hiszem, máris örökre a szívembe zártam őket. Mind a hármukat.

– Maguk is a parkolóba mennek, ugye? – kérdezi a nőtől, aki lelkesen bólint egyet.

– Igen.

Mehetünk együtt, ha már a kicsik így elvannak – ajánlja fel a gyerekek felé mutatva, akik kuncogva beszélgetnek valamiről. Mintha egy újabb tört szúrnának a szívembe.

– Remek ötlet – egyezik bele a nő, akit ha jól emlékszem, Clarynek hívnak. Miles még futólag int felém egyet, ahogy próbálok felfelé menekülni a lépcsőn, aztán előzékenyen kitárja az anyukának az ajtót, és az ötös csapat távozik az épületből.

Zakatoló szívvel megyek vissza a gyerekekhez. Próbálom nem kimutatni, mennyire fáj az, amit láttam, de nem tudom, mennyire sikerül. Remélem, jól tudom palástolni az érzelmeimet, legalább a kicsik előtt. Leo előtt már biztosan nem menne, sőt félek, hogy Miles előtt sem teljesen.

Otthon, az ágyban fekve azon gondolkodom, mit tegyek, hogyan viselkedjek, hogy ne szeressem meg még jobban őket, mert ha még több időt töltök velük, csak jobban fog fájni a végén. Sok mindent átgondolok, felsorakoztatok érveket, ellenérveket, de bármit is csinálok, bármilyen eshetőséget is veszek számba, mind egy dologra mutat. El kell távolodnom tőlük.

Bármennyire is fáj, sajnos egyet kell értenem ezzel a gondolattal. A többi gyerek apró féltékenysége rádöbbentett, hogy túlságosan is kivételezek a lányokkal, másképp bánok velük, sokkal közvetlenebb vagyok hozzájuk, és ők is teljesen másképp tekintenek rám. Én csak egy óvóbácsi vagyok… semmi több… Vissza kell térnem a szerepemhez, különben nemcsak nekem fog fájni az elválás, a lányoknak is.

Az elhatározásom megszületett, de vajon tudom majd tartani magam ehhez?

××× D ×××

Két hét… ennyi telt el az este óta, hogy megfogadtam, kicsit elhatárolódom a családtól, akik olyan fontossá váltak a számomra. Igyekszem ehhez mindig tartani magam. Ugyanúgy bánok a lányokkal, mint a többi gyerekkel. Nem ölelem meg őket, mint eddig mindig az érkezésükkor, Milesszal is csak néha-néha váltok pár szót. Azt hiszem, észrevette, hogy valami megváltozott, de egyelőre nem kérdezett rá. Legalábbis akárhányszor ráterelné a témát, gyorsan áttérek a lányokra, így kibújok a mustráló szemei alól.

Egyértelműen kerülöm őket, ami szemmel láthatóan egyre kevésbé tetszik Milesnak, és nemcsak neki, a lányoknak is. Tartani próbálom magam, de olyan nehéz…

Tudom, hogy nagyjából mikor mennek boltba, így a bevásárlásra is mindig olyan időpontot választok, amikor biztosan nem futhatok össze velük. Ma is nem sokkal zárás előtt lépek be az automata ajtón, felkapok egy kiskosarat és a húsok felé indulok, ám a pult előtt megdermedek.

A felvágottakat mérő és kiadó lány épp Milest szolgálja ki, riadtan fordulok meg, hogy átmenjek egy másik sorba, ám az ismerős, mély hang megállásra késztet.

– Daniel? – szólít meg a hátam mögül. Nem akarok megfordulni, a pénztárak felé pillantok, ám mintha megérezné, mit akarok, óvatosan rásimít a karomra. – Elég a menekülésből – morran fel, amitől lehajtom a fejemet. Elém sétál, de nem mond mást. Nem tudom, meddig állhatunk ott, de egyszer csak megérzem puha tenyerét az arcomon, ahogy óvatosan felemeli a fejemet.

Kék szemei rögtön rabul ejtenek, tátogni kezdek, de egy hang sem jön ki a torkomon. Elbuktam… most már biztos.

– Beszélni szeretnék veled – mondja komoly hangon, amitől idegesen nyelek egyet, de végül aprót bólintok.

– Rendben – makogom ismét a földet pásztázva.

– Vásárolj be, gondolom, azért jöttél. A bolt előtt megvárlak – mondja felvont szemöldökkel, mire ismét csak egy bólintással válaszolok.

Idegesen szedem össze a dolgokat, majd fizetés után remegő léptekkel indulok a kijárathoz.

Odakint Miles alakja fogad, nem is tudtam, hogy cigizik. Amint meglát, elnyomja a csikket, majd belehajítja a kukába. Egymás előtt állunk, de egyikünk sem szólal meg. Lesütött tekintettel bámulom a földet, nem tudok a szemébe nézni.

– Figyelj, ha azért viselkedsz így, mert elaludtál rajtam… – kezdene bele mondandójába, de gyorsan a szavaiba vágok.

– Nem, én… nem azért… – motyogom, mire egy enyhén bosszús sóhajt kapok válaszol. Felnézve látom, hogy gondterhelten túr bele a hajába, majd fejcsóválva néz rám.

– Akkor mi a gond? – kérdezi végül nyugodtságot erőltetve magára. Idegesen toporgok előtte, néhány vásárló nevetve halad el mellettünk, amitől megrezzenek. – Induljunk, úgyis egy irányba lakunk – int a házainkat rejtő utca felé. – Közben bökd ki, mi bánt – kér kedvesen. Nem tudok neki ellenállni… miért nem tudok?

– Sa… sajnálom – préselem végül ki magamból. Tudom, hogy csúnyán viselkedtem, de csak őket akarom védeni. Nem, ez hazugság, magamat akartam védeni… – Hol vannak a kicsik? – kérdezem meg azt, ami már a pultnál történt találkozásunk óta foglalkoztat.

– Amber vigyáz rájuk, megkértem, hogy jöjjön el egy késő délutáni bébicsőszködésre.

– É-értem… – Megint dadogok, ha ideges vagyok, mindig ezt teszem.

– Tudtam, hogy ma megtalállak itt – vallja be végül, mire meglepetten pillantok rá.

– Csak emiatt? – kérdezem döbbenten, mire kínos mosollyal az ajkain fordul felém. Én is megtorpanok mellette.

– A lányok otthon sírva ugrottak az ölelésembe – magyarázza, amitől rögtön elfog az aggodalom. Mi történhetett? Talán valamelyik gyerekkel összevesztek, csak nem vettem észre? – Azt mondták… Dan bácsi már nem szereti őket – magyarázza komoly hangon, amitől elfog a félelem. Miattam volt? Én… bántottam őket, pedig sosem állt szándékomban. – Azt is mondták, próbáltak jobban viselkedni, de az sem volt elég. – Eszembe jut, hogy ezen a héten egyáltalán nem kellett rájuk szólnom, mindig azt tették, amit mondtam, sose rosszalkodtak, nem veszekedtek senkivel… Istenem, mit tettem…

– Sa… sajnálom – motyogom, nem bírom tovább. Elejtem a kezemben tartott nejlontáskát, és zokogni kezdek. A tenyereimbe temetem az arcomat, nem tudok Miles szemébe nézni. – Saj-ná-lom – nyöszörgöm kapkodó lélegzettel. Azt várom, hogy majd Miles leszid vagy akár meg is üt, megérdemelném, de ehelyett csak egy ölelésbe von bele. Még jobban zokogni kezdek, a pulóverébe markolok, jelenleg ő az egyetlen biztos pont mellettem.

– Amint a gyámságom alá kerültek, ők lettek életem értelmei – mondja halk hangon. – Nem akarom őket szomorúnak látni, megérted, ugye? – kérdezi, mire két hüppögés között bólintok, de nem nézek fel rá. – Nagyon mérges vagyok rád – vallja be végül, de ahelyett, hogy ellökne, még szorosabban húz magához. – Mondd el, mi a baj – kér, aminek nem tudok nemet mondani.

– Nem… nem… nem kerülhetek hozzájuk… közelebb – motyogom a pulóverébe. – Túlságosan megszerettem őket… – vallom be rekedt hangon.

– Az miért baj? – kérdi a hajamba simítva, ami után a hátamat kezdi cirógatni.

– A többiek… a többi gyerek… nem tisztességes velük szemben – magyarázom viselkedésem egyik okát. – Nem kivételezhetek velük… – teszem hozzá, mire Miles hümmög egyet.

– Azt megértem, hogy miért próbáltál szakmaibb maradni velük az óvodában, de ez még nem magyarázat arra, hogy miért kerültél minket akkor is, ha csak magunk voltunk.

Tökéletes kérdés. Miért kell mindig rátapintania a lényegre?

– Mert… én… mert… – Semmi jó indok nem jut az eszembe. – Félek… félek, hogy nem… nem tudnék szakmai maradni, ha túl sok időt töltök veletek… Én nem… nem tudom jól kordában tartani az érzelmeimet… – mondom végül. Ez nem igazi magyarázat, ő is tudja, de úgy tűnik, nem fog tovább kérdezősködni.

– Beszélned kell a lányokkal is – mondja komoly hangon. Tudom, hogy igaza van, de rettentően szégyellem magam.

– Bocsánatot fogok kérni tőlük, de én nem… nem tudom, megértik-e a magyarázatot – mondom kételkedve.

– Azt bízd csak rám, megbeszélem velük a dolgokat – nyugtat meg, amitől tényleg megkönnyebbülök egy kicsit. – Az óvodában megértem, ha továbbra is így viselkedsz, de hiányzol nekünk, a lányoknak – teszi hozzá. – Mit szólnál ahhoz, ha holnap, péntek lévén ovi után találkoznánk négyesben? – kérdi mosolyogva, kissé eltolva magától, hogy végre végigpásztázhassa az arcomat.

– Mit… mit csinálnánk? – kérdezem félénken. Nekem is hiányoztak, eszméletlenül…

– Megmutathatnád azt a parkot, amiről már meséltél nekem – vigyorogja, miközben letörli azt a pár könnycseppet, mely ottmaradt az arcomon.

– Az… remek lenne – mosolygok végre rá én is, amitől mintha ő is megnyugodna.

– Na, ez az a mosoly, amit látni akarok – simít végig a kis gödröcskéimen, amitől rögtön zavarba jövök. Miles elneveti magát, majd felkapja a földre ejtett szatyromat, és a derekamra fogva terelgetni kezd hazafelé. – Hiányzott a mosolyod és az édes, piruló pofid – vigyorogja lepillantva rám, amitől még vörösebb leszek.

– Utállak – motyogom felnézve rá. Elneveti magát, én is kuncogni kezdek. Nekem is nagyon hiányzott a bohókás viselkedése és a mondatai, melyekkel bármikor képes zavarba hozni. A kis lurkókat pedig inkább nem is említem.

Alig várom, hogy holnap elvezessem őket arra a játszótérre. Szerencsére a héten nem terveztem hazalátogatni, így egész pénteken és hétvégén ráérek. A lányok biztosan imádni fogják a hintákat, csak Milest sajnálom, mert ezek után biztosan sokat fogják nyúzni azzal, hogy ők oda akarnak menni óvoda után.


Eshii2017. 12. 26. 21:51:33#35316
Karakter: Miles de Jong



 Daniel halkan felkuncog, majd egy kis kutatás után előkap egy lapot, amin biztos a recept van. Remek, ezzel megkönnyíti a dolgomat, az biztos.

- Ne félj, ez egy könnyű recept – adja át nekem. – Tessék, hogy következőre egyedül is menjen.

- Köszi, de azért örülök, hogy nem a város másik felén laksz – jegyzem meg, míg alaposan átnézem a receptet. Imádom, komolyan, mindent leírt benne, mintha egy kezdőnek adta volna. Várjunk csak, sütésben teljesen az vagyok. – Legalább ha nem tudok valamit, közel a segítség – teszem hozzá fülig érő vigyorral, amire ő nem visszabazsalyog, hanem megkomolyodik.

- Ha bármikor szükséged van valamire, én itt vagyok – feleli végül az ujjait tördelve, s a tekintetemet kerülve. Nem értem azt a hirtelen változást, s ha bár tényleg értékelem a segítőkészségét, eme komolyságot nem tudom hova tenni.

- Dan bácsiiiii – jelenik meg a lelkes Michelle. – Akkor sütünk sütit? – rángatja a pólója végét, ahogy az enyémet is szokta, hogy még több figyelmet kaphasson. A legtöbb itthoni felsőm ennek hála már eléggé megnyúlt pár helyen…

- Hát persze – guggol le Prücsökhöz, majd megcsikizi a kislányt. Én meg csak gondolkodom azon, vajon mibe akarna nekem annyira segíteni. Nem tudok sütni, ez pipa, nem vagyok minta apa, pipa, tapasztalatom sincs, pipa, egyedül is vagyok, pipa… nos, öhm, ja, van bőven miért azt hinnie, hogy segítségre szorulok. S azt hiszem néha így is van. A hisztik, úristen. Hogy hagyhattam ki őket a felsorolásból? Kikészítenek vele, pedig még tíz év alattiak… oh, csak a kamaszkort éljem túl.

Eme hatalmas nagy sötét jövőképből kirángatnak a többiek, ugyanis sütni fogunk, mi, így négyen. Már látom magam előtt a konyhát, lisztesen, cukrosan, tésztafoltosan… úristen, mennyit takaríthatok majd. Inkább beállok hozzájuk, hátha felfogok valamennyi koszt.

- Bella, Michelle, nagy feladatotok lesz. Milo bácsival mi kimérünk mindent ezen a mérlegen – mutatok az említett tárgy kezdi el a haditervet Daniel, miután kipakoltak a szükséges dolgokat a szekrényekből. – Jó lesz így?

- Igen! – rikkantják a kisasszonyok lelkesen, hogy aztán felvegyék a széken a sütésre kész pozíciójukat. Én Danielnek segítek a készülődésben, míg a picúrok már a kész sütiről álmodoznak. Oh, igen, én is szeretem a kemény sütiben az olvadó csokit… vagy ha átírjuk Milo bácsira, a kemény dolgon az olvadó krémet. Pont sikerül eme roppant felnőttes gondolatom közepette Dan tekintetét elkapni, s nos, azt hiszem, nem lenne ellenemre töltött nyalókázni vele. Szigorúan zárt ajtók mögött. Persze… cukrosan. Rendes nyalókával. Az unokahúgaim rendes óvó bácsija, aki meleg, nem, nem képzelhetek el vele mindenféle mocskos dolgot. Semmit. Sütünk, Miles, SÜTÜNK.

- Valami baj van? – kérdi halkan, míg végig a szemeimbe néz, enyhén kipirulva. Úúristen. Ő elég cukrosan édes, elnyalogatnám, komolyan. Oké. Ő egy rendes ember, aki fiatalabb tőlem, nem tudom mennyivel, de remek törpe felvigyázó. Erre kell gondolnom. Megrázom végül a fejemet, majd szólásra nyitom a számat.

- Csak elképesztő, milyen könnyedén bánsz a két kis boszival – vigyorgom, mert azt még szabad, abban nincs semmi provokatív, szexuális meg egyéb.

- Óvóbácsi vagyok, mit vártál? – kérdez vissza édesen csilingelő kuncogással. Férfitól nem hallottam még ilyet, s talán jobb is, mert valószínű, hogy a biszexuális mérlegem áthajlott volna szuper-truper melegbe.

- Igaz… Tény, hogy van még mit tanulnom – jegyzem meg egy enyhe szájhúzással.

- Ne izgulj, az ember holtáig tanul – vigasztal egy kis vállveregetéssel fűszerezve. – Kezdetben nekem sem ment minden ilyen jól, de idővel egyre könnyebb lesz – ecseteli tovább, mire én is elmosolyodom. Olyan rendes, hogy mindig próbál feldobni. Egy tündér. Egy angyali tündér. Egy szexin mosolygó angyali tündér…

- Sok mindent taníthatnánk egymásnak – bököm ki végül fülig érő vigyorral, mire újra lesüti zavartan a szemeit.

- Szemét vagy… – motyogja halkan, durcásan. Szerencse, hogy a lányok teljesen mással vannak elfoglalva, ugyanis épp nem a mintha szülő szerepében tetszelgem. Nagyon nem…

- Ne haragudj, nem tudtam kihagyni. Adta magát a helyzet.

- Nem is számítottam másra – vallja be egy fejrázás után, de láthatóan jókedvűen. Muszáj a beszélgetést valami kevésbé szexuális túlfűtött mederbe terelnem. Ah, meg is van!

- Na és a kötényedet hol hagytad? – érdeklődöm enyhén felvont szemöldökkel.

- Miből gondolod, hogy van? – kérdez vissza incselkedve, huncutul csillogó szemekkel, csibészi mosollyal, én pedig rögtön dobom a „no flirt” és „no sex before marriage” piros táblácskáimat a képzeletbeli kukámba.

- Olyan típusnak tűnsz – megyek bele elégedett vigyorral a játékba.

- Ah, kiismertél – neveti vidáman.. – Viccet félretéve, azt valóban otthon hagytam, de talán nem lesz harcmező a konyhádból, és túlélem valahogy a hiányát.

- Ha a csajokon múlik, nem biztos – közlöm vele a tényt, s habár tetettem a komolyságot, újra felvillan a konyha képe, amit majd Hamupipőkésen súrolhatok bőgve.

- Ne félts, megbirkózom a dolgokkal – nyugtat meg, miután megkapja a lisztet, s két részre választja a hozzávalókat. Michelle a száraz Bella pedig a maradék alapanyagokat kapja meg. Én is kapok egy fakanalat, s máris beugrik a seregbeli „pávián” játék, ahol az nyert, akinek a segge a legkevésbé vörösödött ki a sok fakanalas seggrepacsitól.  Oh, szegény anyám. Egyre jobban értem a kétségbeeséseit, ahogy cseperedtem. Vajon hány generációt ütöttem vissza? Biztos sokat. Mondanám, hogy a postás hozott, de külsőre igenis hasonlítottam mindig is apámra. Jó állású, izmos, de a csibészi mosoly, hajaj, azt csak én tudtam úgy produkálni, hogy a rokonok is elgondolkozzanak azon, hogy anyám füllent e a gondokról, vagy sem.

- Most hagyjuk, hogy Milo bácsi is dolgozzon egy kicsit, rendben? – szakít ki a nosztalgiázásból Dan hangja, s egy pillanatra elgondolkodom, hogy már megint mit kell csinálnom. Hozzák a széküket, felállnak két oldalamra, én pedig igazi reflektorfényben érzem magamat. Én, a fakanál, meg a maszlag a tálban, ami kicsit sem bizalomgerjesztő. Össze kéne kavarnom, ugye?  Akkor essünk is neki. Míg én dolgozom a ragadós csokimaszlaggal, Dan előkészít minden mást, hogy aztán csak bele kelljen öntenünk a tepsibe a kész sötét csodát. A kicsik roppant lelkesen, már saját Csoki szektát alkotnak ketten, s kántálják a mottójukat, miszerint: Csokis süti! Csokis süti!

- Dan bácsi, mikor lesz kész a süti? – érdeklődik Bambi, mire az említett az órára pillant gyorsan, mielőtt válaszolna.

-  Úgy 45 percig kell sütni, hogy teljesen elkészüljön, utána teszünk a tetejére tojáshabot, hogy még finomabb legyen. Ebéd után már ehettek belőle – felei, mire a kicsi szemekben a lelkesedés alábbhagy, s az ajkacskák is legörbülnek.

- Muszáj ebédelni? – kérdezi Prücsök, én pedig irgumburgum, házi papamacivá válok.

- Lányok, tudjátok, hogy aki nem eszik rendes ételt, az nem kap desszertet – emlékeztetem őket a tíz Milo parancsolatra. Persze, majd ahogy cseperednek, úgy fognak ezek változni. Tuti bekerül majd a „14 előtt fiú nevet kiejteni a lakásban, lelkesen, tilos” pont is.

- Igen, Milo bácsi – válaszolják engedelmesen kórusban, majd csibészien összenéznek. Tudom, hogy már megint kitaláltak valamit, fejben, s tudják, hogy mit akar a másik. Mint a fele más zokni napon. Lehet, hogy nekik tetszett, hogy én összekevertem a sajátjaimat, de értékeltem volna, ha nem csinálnak belőle kötelező szombati programot. S csakis azért akkor, mert akkor se ovi, se más, így senki fia vagy lánya nem látja se hallja a háttérsztorit.

- A szobánkban leszünk – kapja el Bambi a húga kezét, majd szépen elvonulnak.

- Terveznek valamit a törpék – közlöm Dannal a tényt egy fejcsóválás után. – Örülök, hogy átjöttél, a lányok nagyon élvezték a sütést, és én sem haltam bele – vallom be halvány mosollyal, míg nekiesem az ebédnek.

- Ugyan, szívesen tettem – toppan mellém lelkesen. – Kell segítség? – bök buksijával az edény felé, ami már tettre készen áll a gáztűzhelyen.

- Azt megköszönném – mosolygom.

- Mit főzöl?

- Már jó ideje rágják a fülemet egy különleges dínós rántott husiért… Ne tudd meg, hány boltot jártam végig, mire találtam ilyet – osztom meg vele hatalmas nagy kínomat egy drasztikus sóhajjal, de ő csak felkuncog nyomoromon.

- A húgaim is imádják, néha én szoktam hazavinni pár zacskóval, mert nálunk ritkán kapható.

- Szóval szakértő vagy te is – vetek felé egy gyors pillantást vigyorogva.

- Olyasmi – feleli komoly bólogatás közepette.

- Akkor rád hagyom a csoda husik kisütését, én addig felteszem a levest, szerencsére a tört krumplihoz már reggel megpucoltam a burgonyákat.

Míg a kezünk jár, a szánk is. Beszélünk mindenről, de inkább csak hétköznapi dolgokról, mintsem a világbékéről vagy annak megmentéséről. A seregben főztünk javarészt együtt, otthon egyáltalán nem volt szokás. Sőt, a családomban semmi családias dolog nem volt szokás. Ha leültünk együtt enni, akkor is csendben tettük, beszéd nélkül.

- Ha megcsinálod a tojáshabot, én szólok a lányoknak, hogy jöhetnek díszíteni a sütik tetejét – szól oda nekem Dan.

- Bízd csak rám –szalutálok viccesen, mire ő el is indul a lányokért én meg nyúlok a receptért, hogy ezalatt mire is jelentkeztem pontosan. Gyorsan átfutom, meg is találom a szükséges részt, majd neki is esem. Mire már olyan kemény, mint ahogy a recept is írja, megjelenik a hármas páros, s nekiesnek a sütinek. Dan felvágja, készülnek a díszítő habzsákok is, hogy aztán a kicsik kiélhessék a kreativitásukat… meg mi is Dannal. Miután készen vagyunk, jöhet az ebéd, direkt kevesebbet szedek a szokásosnál a kicsiknek, hogy a várva várt sütiből is férjen még a pocakba. Nem is csalódom az eddigi tapasztalataimban, alig fér már beléjük két-két szeletecske, s utána pislognak is laposakat.

- Prücsök, Bambi, ideje egy kis szunyókálásnak – közlöm velük, míg akár a kis barikat, terelgetem őket a szobájukba. Prücsök azonban megtorpan, s visszanéz a vendégre. terelgeti őket a szobájuk felé, de Michelle megtorpan.

- Milo bácsi… Mesélhet ma Dan bácsi? – pillog fel rám kérlelően.

- Hát persze – felelem, míg megsimogatom a buksiját. – Dan bácsi… – szólítom az említettet vigyorogva – a lányok téged akarnak.

Neki se kell kétszer mondani, máris pattan, s jön velünk. Sajnos a mese nem tart sokáig, ugyanis a tele pocak a legjobb pocak szundikáláshoz, így a kicsik hamar feladják. Mivel nem akarjuk őket felkelteni, bár szerintem ágyúval se lehetne, mesefigurákat megszégyenítve osonunk ki a szobából.

- Most, hogy a gyerekek alszanak… – nézek pajkosan Danra, majd egy kis hatásszünet után folytatom –, van kedved filmet nézni? – érdeklődöm, míg a kanapéra huppanok.

- Nem is tudom – tördeli újra a kezeit, ami valószínűleg rossz szokása, ha zavarban van. – Nem szeretnék zavarni.

- Ugyan, nem zavarsz, sőt… Már lassan minden mesét láttam –sóhajtom. - Végre van velem valaki, aki nem ragaszkodik a gyerekműsorokhoz.

- Hát… akkor rendben – egyezik végül bele, s telepszik mellém. Nem válogatok, berakom az első filmet, ami szembejön, mert már mindegy, csak ne mese legyen. Halkra veszem, mert Prücsök képes a zajra felkelni kíváncsiságból. Halkan beszélgetni kezdünk Dannal, de egyre lassabban válaszol, ő is biztosan elfáradt, így egy idő után hagyom, hogy bealudjon.

Úgy tűnik remek párna vagyok, mert a lányok után Dan is szívélyesen foglalja be a mellkasomat. Nem mintha bánnám, megkaptam már a volt partnereimtől is, hogy kényelmes papa maci vagyok, de olyan jó értelemben.

Dan már édesen szuszog rajtam, s valahogy már engem se érdekel a film. Óvatosan felemelem a szabad kezemet, s az orrom előtt kunkorodó hajzuhatagába fúrom ujjaimat. Selymes, dús, túrni való… s hihetetlenül jó illatú. Elkínzottan szusszanok fel, komolyan, ha nem lennének a lányok, már szégyentelenül ráhajtottam volna. Azonban áldom az eget, hogy ez nem olyan helyzet… mert tudom, hogy régen nem igen értékeltem volna az apróságokat benne, mint a gödrös mosolya, az édes anyajegyek az arcán, a csontos ujjai, vagy az édesen piruló orcája. Akkoriban csak hódítottam, s boldog voltam, ha bejutottam valaki alsójába vagy bugyijába. Daniel ettől ezerszer jobbat érdemel.

De azért, ha már így itt van, kicsit végigtapogatom. Ha felkel, majd azt mondom, hogy igyekeztem úgy arrébb rakni, hogy ne keljen fel, mert mondjuk, öhm, mosogatni akartam, vagy valami hasonló.  Szóval, óvatosan rásimítok a lábára, ami pont kedvemre való. Nem túl vékony, de a husi mellett akad ott kemény izom is. Kicsit feljebb simítok, a dereka jön, szusszanok is, keskeny, ahogy szeretem. Vajon fél kézzel átérném? Áh, nem olyan gizda ő, azonban két kézzel, no, úgy az igazi lenne. Óvatosan haladok feljebb, a kezére simítok, a felkarjára, majd óvatosan átölelem fél kézzel. Melegít, nem csak a testemet, hanem a lelkemet is. Jó ez így, élvezem.

Így nézem a filmet még egy jó darabig, kezdek itt-ott elzsibbadni, de eszem ágában sincs megmozdulni. Még a végén felkelne, s vége lenne ennek az isteni helyzetnek. Így is be kell ám osztanom ezt az érzést, jó sokáig.

Sajnos még bőven a film vége előtt mozgolódni kezd Dan, s mivel még fél kézzel átölelem, biztosan félálomba megzavarodik, hogy most mi is van. Rásimít a kezemre, majd hirtelen kapja fel a fejét, majdnem lefejelve. Döbbent arca szinte az arcomban, de a kezemet még mindig fogja, én pedig egyre szélesebben vigyorgok.

- Talán jó reggelt puszira vársz ennyire kétségbeesetten? - érdeklődöm, mire tuti két árnyalatot rögvest pirul. Gyorsan elengedi a kezemet, s már hallom,a hogy próbálja a sajnálom szót kidadogni zavarában, de én csak ökölbe szorított kezemmel próbálom élvezkedő vigyoromat eltakarni.

- Én… én annyira sajnálom, komolyan, én…

- Én nem sajnálom – tudom le egy vállrándítással, míg ő már a kanapé mellett áll. – Nem történt semmi, elaludtál rajtam, úgy tűnt, hogy fázol, de felkelteni nem akartalak, mert olyan aranyosan szuszogtál, mint egy angyal, így se a takaró, se a fűtés nem jöhetett szóba, csak a papamaci ölelés – tudom le a dolgot úgy, hogy véletlenül se kelljen magát még jobban zavarban éreznie. – Szóval ezer nyugodtan vissza is ülhetsz, sőt, mivel kezdek fázni, vissza is bújhatsz – paskolom meg a mellkasomat, ahol az előbb még olyan békésen szuszogott.

- Miles…! – szusszantja a nevemet tanácstalanul. – Egyszer ki fogsz készíteni.

- Oh, remek. Megvan a közös hang a szüleimmel, mert őket már egészen kicsi korom óta, folyamatos kikészítéssel örvendeztetem meg – vigyorgom, majd állok fel, vele szembe. – Hozok sütit – jegyzem meg halkan, halvány mosollyal. – Tej jó lesz hozzá? – kérdezem még halkabban, rekedtes hangon, ami azt hiszem sikeresen a torkára fagyasztja a szót. – Van vizem is – teszem hozzá.

- Jó a… a tej jó – susogja lesütött tekintettel, majd mikor elindulok, lerogyik a kanapéra. Én is legszívesebben kamasz fiúsan eltakarnám az arcomat két nagy tenyerem közé, ugyanis annyira felizgatott eme kis flört, hogy csak na. Istenem, miért ilyen édesre készítetted Daniel Benent, hm? Ezerszer vittél rosszba, csábítottál el, biztosan a pokolban kötök ki, de őt ne kelljen már magammal rántanom!

Sütivel és két pohár tejjel térek vissza, majd a dohányzóasztalt közelebb húzva rárakok mindent. Igyekszem a zavart helyzetet oldani, csacsogok a filmről, hogy mit aludt át rajtam, de úgy tűnik ezzel csak rontok a helyzeten. Úgy tűnik nagyon zavarja a dolog, én pedig már nem tudom mit mondhatnék neki, így óvatosan rárakom a kezemet a térdére. Megdermedve néz rám, én pedig kedvesen rámosolygok.

- Nekem is vannak nehéz estéim, szóval egy kicsit se zavarjon, hogy bealudtál rajtam. – Mosolyt erőltet az ajkaira, mire én megpaskolom a térdét. – Majd legközelebb én használlak párnának, de szörnyen kapálózom álmomban szóval, te fogsz rosszabbul járni – fenyegetem meg a mutatóujjammal szórakozottan, míg sütiéért nyúlok.

Innentől kicsit nehezebben megy a beszélgetés, mivel ő eléggé szűkszavúan válaszolgat. Úgy vagyok vele, ha felhozza, hogy haza szeretne menni, nem fogom visszatartani. Biztosan át kell gondolnia a dolgokat, mi történt most. Lehet van barátja is, s megijedt, hogy talán kitudódik, de ezt nem akarom felhozni, mert most biztosan nem tudna róla beszélni. Nem is kell sokat várnom, felhozza, hogy ideje lenne menni, mert még estére vacsorát kéne csinálnia magának, no meg mielőtt a lányok felkelnek, különben sosem sikerül majd hazamennie már. Az utóbbival nem tudok vitatkozni, a kis lókötők tényleg remekül tudnak könyörgő szemekkel az ember fiára nézni. A vacsora ellenben nem vitás, vihet tőlünk.

- Jaj, nem kell, majd főzök magamnak – igyekszik hárítani, de ebben nem vagyok hajlandó alább hagyni.

- Daniel – nézek rá komolyan, mire megszeppen. – Én ezeket a dinoszauruszokat hidegvérrel megöltem, hogy ma te megsüthesd őket. Azt hiszem az a legkevesebb, ha a munkádért cserébe kapsz tőlem dino husit. Igazi ritkaság. – Végre valahára sikerül belőle egy nevetést előcsalnom, majd egy kis hihetetlenkedő fejcsóválás után végül belemegy. Rakok neki bőven az ételhordóba, sütivel együtt, majd kikísérem az ajtóig, ahol gyorsan elbúcsúzunk, s már megy is.

Most van egy kis időm gondolkodni. Kísértés nélkül.

× M ×

Telnek s múlnak a napok, szerencsére Dan s köztem minden rendben van ama kis bealvás ellenére is. Olyan, mintha ő igyekezne kerülni a témát, én pedig ráhagyom. Végtére is, én taperoltam végig álmában, ugyan annyi jogom van kussolni róla. Az meg teljesen más, hogy aznap este olyan kamaszos, majdnem gatyába élvezős álmom volt vele, hogy értékelem, hogy nem beszélünk vele. Pedig én tényleg megakartam, de ezek után ha csak arra gondolok, hogy kanapé, beugrik, ahogy vadul szeretkeztem vele álmomban. A kanapémon. Egy dinos mesével a háttérben. S mocskosul élveztem.

Szóval a szexuális frusztrációt már diagnosztizáltam magamnál, s tudom jól, hogy nem igen tudok majd vele mit kezdeni, még jó pár évig. Úgy értem… még bele kell rázódnom ebbe a szülős dologba, hogy tudnék emellett randizni? Főleg, hogy nincs is kire bízni a lányokat. Emellett nem is választanék senkit se helyettük, s sok nő ezt nem nagyon tudja felfogni. Se férfi. De Dan, ő más. Ezt is megvitattam magammal, tőlem jobbat érdemel, nem tudom mit tudnék neki nyújtani pár remek estén kívül, szóval, sztornó.

Aztán egy lehetőség úgy pottyan az ölembe, mint még soha. Egyik reggel eléggé elalszunk, az ovi kezdete előtt tíz perccel kelünk. Előző este Micimackó maratont tartottunk, mert hát az Milos mese. Kelés után persze káromkodva kezdtem el készülődni, a lányokat felverni, akik nem értették, hogy miért vagyok ennyire durci maci, egészen addig, míg nem közöltem velük, hogy lekésnek a reggeli meséről. Na, akkor aztán volt dráma, s elkönyveltem magamban, hogy soha többé nem közlöm velük, ha késni fogunk, mert a hiszti miatt csak még jobban el fog a készülődés húzódni. Már fél órája tart az ovi, mikor berakom őket a kocsiba, majd elindulunk végre. Sietünk befelé, megtartom nekik az ajtót, majd már mennék is tovább, de meghallok a hátam mögül egy hasonlóan kétségbeesett hangot.

- Semmi baj, mindjárt ott vagyunk! – érdeklődve nézek hátra, mire egy zilált anyukát látok meg a kislányával, ahogy siet felénk. Megtartom nekik az ajtót, végtére is ama pár másodperc már nem oszt se szoroz. – Oh, maga egy angyal!

- Ezzel azért vitatkoznék – vigyorgok a nőre, aki zavartan süti le a szemeit, amitől rögtön Danra kell gondolnom. – Maguk is késésben?

- Igen, jaj, igen! – kap észbe, majd siet be az ajtón, amit utána el is engedek.

Mivel az enyémek az emeleten vannak, nekünk mindig lépcsőzni kell, viszont a földszinten is vannak termek, tele apró kis terminátorokkal s lelkes felvigyázójukkal. Úgy tűnik eme anyuka és lánya páros lentre váltott jegyet, így ők arra, mi pedig a lépcsők felé távozunk. Leadom a kicsiket, ezerszer bocsánatot kérek az aktuális dadustól, hogy elaludtunk, de ő csak legyint, hogy mi legalább nem direkt, sok anyuka fel se kelti időben a gyerekét, mert hát aludjon, ameddig akar, mielőtt iskolás lesz. nem szólok semmit, mert egy, nincs mit, kettő, a tüdőmet majd kiköpöm. Le kell szokni a cigiről, de tényleg.

Otthon főzök, takarítok, vasalok, közben nézem a szokásos dokumentumfilmjeimet, majd mire menni kell a lányokért, már háziasszonyosan büszkén kész vagyok mindennel. Begurulok az ovi parkolójába, dúdolva indulok a lányokért, vettem nekik színezőt, tuti én leszek a világ legjobb nagybácsija. Talán végre megbeszélhetnénk, hogy csak Milozzanak, mert a Milo bácsi az olyan, mintha elraboltam volna őket, vagy nem lennénk rokonok. Vagy csak én gondolom így?

Beköszönök a csoportba, Dan van bent, rögtön szól a csöppségeknek, hogy megjöttem. Szedelőzködnek, váltok pár szót a kedvenc felügyelőmmel, hogy volt e valami, de ő megnyugtat, hogy semmi. További szép napot kívánok neki, majd segítek a kicsiknek öltözni s pakolni, hogy aztán elinduljunk lefelé. Az aulában összefutunk a reggeli anyukával, aki a kislányán húzza éppen felfelé a pulóverének cipzárját. Rögtön felismer, újra megköszöni a reggelit, sőt, be is mutatkozik, amit én is viszonzok. A kislánya Prücsök és Bambi között lehet félúton, de úgy tűnik, hogy a Jégvarázsos cuccaiknak hála szinte rögtön megtalálják a közös hangot. Bevallja, hogy mióta elvált a férjétől, s korábban kell mennie dolgozni kicsit szét van csúszva, de annyira megnyugodott, hogy nem csak ő képes elaludni szülő létére. Már éppen kezdenék bele hogy hát, szülő vagyok, de máshogy mint ő, mikor kiszúrom a lépcsőn Dant.

- Csak nem otthagytam valamit? – szólok oda neki, mire ő mintha felébredne valamiféle gondolatmenetből.

- De, de – siet le a lépcsőn. – Bella itt hagyta a babát, nem tudtam, hogy mennyire fontos… - kezd bele zavartan, mire én hálásan rámosolygok.

- Én se, szóval ezer hálám – vigyorgok. – Jó munkát a továbbiakban.

- Köszönöm – feleli halovány mosollyal, ami nem oly ragyogó, mint szokott. Biztos fáradt.

- Maguk is a parkolóba mennek, ugye? – kérdezem a nőtől, akit Clarynek hívnak, a kislányát pedig Jocelynnek.

- Igen – bólint egy aprót.

- Mehetünk együtt, ha már a kicsik így elvannak – mutatok a gyerekek felé, akik kuncogva beszélgetnek valamiről.

- Remek ötlet - egyezik bele Clary, én pedig még futólag odaintek a lépcsőn felfelé menetelő Dannak, majd megtartom a hölgyeknek az ajtót, s utoljára én magam is kilépek. 



Szerkesztve Eshii által @ 2018. 01. 12. 16:22:17


Chii2017. 12. 24. 02:20:17#35308
Karakter: Daniel Benen



Egyre kétségbeesettebb leszek, többször is átfutja a levelet, de jó ideig nem szólal meg.

- Miles…? – szólítom meg idegesen, amikor már nem tudom tovább türtőztetni magam. Éreztem, hogy rossz ötlet ez az egész, de nem, nekem bele kellett kontárkodnom az életébe.

- Ahm… behívtak elbeszélgetésre – mondja erőltetett mosollyal az ajkain. – Bár, gondolom láttad – teszi hozzá, amitől elszégyellem magam.

- Én…

- Semmi baj, nincs benne semmi személyes. Helyszín, időpont, mit merre, meg egy kis apróság – simít végig a papíron.

- Haragszol? – kérdezem végül meg azt, amitől a leginkább félek jelen pillanatban.

- Nem… vagyis, nem tudom – vallja be rám pillantva. Szívem heves dobogásba kezd, haragszik rám... – Nem ismerlek régóta, de tudom így is, hogy egy piszok rendes srác vagy, Daniel. Tudom, hogy jót akartál, hogy segíteni szerettél volna. Ha nem is teljes mértékben nekem, de nekik igen – bök fejével a lányok felé. – És ez nagyon jól esik. Pontosan ezért nem vagyok most mérges. Azonban van pár… nem is, jó pár dolog, amit nem tudsz – folytatja, elszorul a torkom, tényleg egyre kétségbeesettebbnek érzem magam. – Na, ne nézz így – paskolja meg a felkaromat lágyan, kizökkentve mélabúmból. – Nem harapom le a fejedet.

- Ezt jó tudni – erőltetek újra mosolyt az ajkaimra. – S tényleg csak segíteni szerettem volna.

- Jól tudom – mosolyog végre rám. – Tudod, nagyon örülnék ennek. Mármint a munkának. Csak kicsit messze van. Persze, meg lehet oldani, van kocsim, van korai ügyelet a törpékhez, de… – felsóhajtva túr bele a hajába, tétovázik. – Ezt egyszer mondom el. Csak neked. Bár úgyse adod tovább – néz rám komolyan, mire megszeppentem bólintok egyet. Sose adnám ki a titkát másnak. – Említettem, miért szereltek le?

- Én azt hittem, hogy a bátyád halála miatt jöttél haza – vallom be döbbenten, de most így belegondolva rájövök, hogy sosem esett erről szó közöttünk. – Én…

- Semmi baj, semmi baj – próbál nyugtatni. – Nem mondtam, nem meséltem, nem kellett róla tudnod.

- Nem kellett volna beleütnöm az orromat ebbe az egészbe – ostromlom magamat a butaságom miatt, tenyerembe hajtom a fejem, hogy leplezzem, mennyire szégyenkezem. Nagyot sóhajtva áll fel, majd habozás nélkül leül mellém. – Nagyon sajnálom – kérek elnézést.

- Elég lesz, Dan – cirógatja meg a hátamat baráti gesztusból. – Mondtam, hogy nincs semmi baj. Most beszélgetünk, mint két felnőtt férfi. Bár, egyikünk se felel meg eme elvárásnak – vigyorogja, miközben óvatosan elhúzza egyik kezemet az arcomtól. – Én tuti nem.

- Hát, én se teljesen… – ismerem be zavartan, majd kíváncsian pillantok felé. Szerencsáre a szokásos milesos vigyor fogad, ami jelzi, hogy tényleg nem fogja leharapni a fejem azért, amiért olyan dolgokba ütöttem a buksimat, amibe nem kellett volna. Cinkosan kacsint rám, én sem bírom tovább, apró mosoly szökik az arcomra.

- Akkor térjünk a fránya tárgyra, hogy utána legyen időnk jobb dolgokhoz is – köszörüli meg a torkát, majd eltávolodik tőlem. Észre sem vettem, hogy végig fogta a kezemet, olyan… természetesnek tűnt. – Azért szereltek le, vagyis az ügyem még elbírálás alatt van, mert meglőttek.

- Mi…? – nézek rá döbbenten. Szemeimmel rögtön sérülés után kutatok, de kívülről nem látszik semmi.

- Azt mondtam már, hogy tűzszerész voltam. Kiküldetésen voltam épp, mindegy is merre, sejtheted, hogy nem békés területen. Ahm… a háttér sztori mindegy is igazából, a lényeg, hogy kaptam egyet a térdembe, meg a vállamba – mutatja is meg közben ezeket a részeket. Kerek szemekkel bámulom a helyet, ahol a lövedék befúródott. – A térdem nem vészes, de a vállam az más tészta – vallja be a bal vállát tapogatva, viszont nem néz rám, a sütőben sülő húst bámulja. – Azt mondták sose lesz a régi. Nem terhelhetem. Rohadtul nem.

- Miles…

- Emlékszel, mikor vagy másfél hete későn mentem a lányokért? – vág a szavamba. – A kórházból jöttem vissza, de az a nyamvadt dugó… utálom a dugókat. A doki azt mondta, hogy rosszabbodott – mondja, mire felszusszanok. – Nem vészesen. Pihentetnem kéne. Kevesebb lovacskázás a lányokkal, nem vehetném egyiket se a nyakamba, nem kéne edzenem se, se cipekednem, meg egyéb olyan dolgokat csinálnom, amitől az vagyok, aki – tárja szét felháborodva a kezeit. Megcsóválom a fejemet, el tudom képzelni, milyen nehéz lehet két kislány mellett pihenni, de ha nem figyel oda magára, akkor ki marad a kicsiknek?

- De az egészséged… – kezdenék vitatkozni, ám nem hagyja, hogy elmondjam a véleményemet.

- Tudom, hogy fontosabb – feleli. – Szóval itt az áll, hogy kellene egy egészségügyi vizsgálat. Ez rögtön kijönne, meg valljuk be, a legtöbb katona, aki volt már olyan helyzetben, hogy egy borsó se fért volna a seggébe, nem százas. Én se vagyok százas, Dan – néz rám komolyan. – Nem tudom, hogy viselném most el a sok kis pöcsöst, akik azt hiszik, ők ott a janik. Lehet, a lányokkal elvagyok, de az annyira más – pillant az említettek felé.

- Értem – felelem végül halkan, nincs jogom vitatkozni azzal, ahogy a helyzetet kezeli. Ha két kis gézengúzra kellene figyelnem, én is őket helyezném a saját egészségem elé. Halvány mosollyal pillantok felé, talán észre sem vette, de máris igazi apásan gondolkodik.

- Nem szeretem a meglepetéseket – vallja be, amivel eléri, hogy ismét elszégyelljem magam. – A két golyó is piszok nagy meglepetés volt. Aztán hazajöttem, közölték, hogy nem leszek a régi, meg hogy a lányok elárvultak. A meglepetések eddigi életemben nagy százalékban nem jók voltak, hanem borzalmasak. Persze, voltak kivételek, de… az utóbbi időben nem. Itt vannak a buktatók is a munkával kapcsolatban – nyúl megint a papírért. – Lehet, megértenék a helyzetemet, de vezetnem kéne, és kétlem, hogy az jót tenne a vállamnak.

- Tényleg nagyon sajnálom… – kezdenék szabadkozni, de leint.

- Nem kell. Én nagyon köszönöm, hogy gondoltál ránk. S nem fogom veszni hagyni, el fogok menni a megbeszélésre – feleli közelebb hajolva. – Aztán elmondom mi volt. Ha rohadtul beégek, azt is, és akkor neked kell megvigasztalni – bök mutatóujjával a mellkasomra vigyorogva. Zavartan sütöm le a szememet, de legalább feloldódott a kissé feszült légkör, amit végül is csak magamnak köszönhettem. – Komolyan mondom – teszi hozzá, pedig semmi szükség rá, azt hiszem, kezdem kicsit kiismerni.

- Igen, ettől tartottam – válaszolok kuncogva.

- Beérem sütivel, meg közös programokkal – dől hátra félmosollyal az ajkain. Szemeiben pajkosság csillan, enyhén elpirulok, de sikerül elég jól lepleznem a dolgot.

- Akkor jó – mosolyogok vissza rá.

- Tudom én, hogy a vigasztalásom ellen vagy ám, de ha sikerül is, akkor is kell valamit csinálnod velem. Mondjuk, elmegyünk inni… vagy átjössz inni, mert hát… – áll fel befejezetlenül hagyva a mondatot, de a nappali felé intő kezéből tudom, mire céloz.

- Nem szép példa – incselkedem vele fejcsóválva.

- Nem hát, azért csináljuk majd este, nem látják – forgatja meg játékosan a szemeit. – Tudod, mint ahogy a vallásosak is isznak. Sötétben, mert akkor az úr nem látja – vet keresztet gyorsan, amivel ismét nevetésre bír.

- Se a gyerekek – toldom meg a mi szituációnkra célozva.

- Pontosan! – helyesel lelkesen, de közben már a fagyasztóban kezd kutakodni. A burgonyakrokettet sütve a holnapi programot beszéljük át, természetesen nem felejt el szokásához híven cukkolni egy kicsit, de nem adom könnyen magam.

- Oh, és nem tudok esti altatókat se, szóval rock számokra alszanak a lányok – teszi hozzá a konyhapultnak támaszkodva. Jót kuncogok rajta, habár nem tudom, hogy el kellene-e hinnem, amit mond, vagy megint csak ugrat. – Figyeld csak – tűnik el az egyik ajtó mögött, és pár pillanattal később egy gitárral tér vissza a kezében. – Van egy kedvencünk, ez a pizsi fellövő zene – jegyzi meg, ahogy elkezdi pengetni a hangszert. Nem kell sok idő, hogy észrevegyem a lányok érdeklődő pillantását az irányunkba.

- Love me two times, baby – énekli, mire Michelle lelkesen fut át hozzánk. – Love me twice today.

- Bella! – visítja a testvére nevét, aki láthatóan vacillál a mese és a gitár között.

- Love me two times, girl – énekeli Miles tovább lelkesen, míg vigyorogva nézi a két apróságot, akik végül csatlakoznak hozzánk.

- Love me two times, I’m goin’ away – énekelik immár együtt, közben én a székről nézem édes hármasukat. Milesnak valóban nagyon szép hangja van, muszáj lesz meginvitálnom a csoportba egy kis gitározásra. – Rángassátok ide Dan bácsit is lányok, ne merjen ülni eme házban, míg mi jókedvűen rötyögünk – vigyorog a lányok felé, mire picit megszeppenek. Kétballábas vagyok, nagyon is… még soha senkinek sem sikerült rendes táncra bírnia, akik megpróbálták, azok minimum egy fájós lábbal gazdagodtak.

- Gyere, Dan bácsi! – terem előttem Isabella.

- Oh én… én nem tudok táncolni – vallom be motyogva.

- Semmi baj. Megtanítalak – mondja Bella komoly hangon, ennél édesebb dolgot el sem tudok képzelni. Nem kell Milesra néznem, hogy tudjam, remekül szórakozik rajtam, de mivel nem tudok a törpéknek nemet mondani, hagyom, hogy felrángassanak a székből.

- Na, akkor mehetünk tovább? – érdeklődik a családfő mosolyogva.

- Igen! – jön a két kislánytól a lelkes válasz, majd újra énekelni kezdenek. A kezembe kapaszkodva ugrabugrálnak, hol az egyiküket, hol a másikukat forgatom meg. Rég nevettem annyit, mint ezalatt a néhány perc alatt. A dal vége felé pillantásom Milesra esik, lágy tekintettel figyeli a kicsiket. Hirtelen szorul el a szívem, csak most jövök rá, hogy mennyire akarom ezt… őket…

Elszégyellem magam a gondolataim miatt, Milesnak egy anyára van szüksége, és biztos vagyok abban, hogy sosem választana engem erre a szerepre, még akkor sem, ha nő lennék. Imádja az apróságokat, mindent meg fog nekik adni, ez látszik abból, ahogyan bánik velük. Nem rám van szükségük…

Komor gondolataimtól nem tudok szabadulni, a család próbál marasztalni vacsorára, de úgy érzem, képtelen lennék most végigülni egy álmosollyal az étkezést. Haza akarok menni és belesírni a párnámba a bánatomat. Miután elköszönünk egymástól, valóban így is teszek. Megijeszt az, amit irántuk kezdek érezni. Az eszem tudja, hogy nem szabadna túlságosan beleavatkoznom az életükbe, de a szívemnek nem tudok parancsolni… El kell fogadnom a sorsomat, és kiélvezni minden pillanatot, amit még velük tölthetek, mert egyszer jön majd egy nő, aki elrabolja őket tőlem.

× D ×

Reggel korán ébredek, nem aludtam jól, de a napi programtól máris jobb kedvre derülök. Beslattyogok a konyhába, hogy előkészítsem a legfontosabb dolgokat, néhány alapvető felszerelést is elpakolok, nem tudom, hogy mi van Miles szekrényeiben, de jobb, ha mindenre felkészülök. Még gyorsan átszaladok a kisboltba, veszek csokit, amit majd a sütibe szórunk, és ezzel a lendülettel át is mászok az utca túloldalára.

Megnyomom a kaputelefont, amire szinte rögtön jön a válasz.

- Kérlek, légy Daniel – szól bele Miles, mire felnevetek, a lányok kuncogását is hallani lehet a háttérben. Csak elképzelni tudom, hogy milyen izgatottak lehetnek a törpék, biztosan már kikészítették a pótapukájukat.

- Az vagyok – válaszolom vidáman.

- Oh, köszönöm! – sóhajt fel megkönnyebbülten. Mindhárman az ajtóban fogadnak, mosolyogva köszönök nekik, a lányoktól alig tudok pár lépést tenni úgy körbeugrálnak. Miles előzékenyen elveszi a kezemből a szatyrot, hogy végigölelgethessen az apróságokat, akik láthatóan izgatottak a kilátásba helyezett csokis süti miatt.

- Akkor ma végre sütünk? – kérdezi lelkesen Isabella.

- Bizony – bólintok, közben Miles bepakol a konyhába. – Gyere, menjünk be a többiekhez – fogom meg Bella kezét.

- Soha nem sütöttem még, szóval készülj fel – figyelmeztet, amint belépünk a helyiségbe.

- Ugyan, mindenkinek el kell kezdenie valahol – vigasztalom. – Bár remélem, azért habverőd akad…

- Igen, de úgy látom, ettől beraktad ide a tiédet – emeli fel az említett tárgyat. – Fakanalam is van. Meg tepsim… bár… nem hinném, hogy sütéshez. Süti sütéshez.

- Ne aggódj, elhoztam az enyémet – kuncogom, miközben leveszem a hátizsákomat, amit szintén telepakoltam. – Szóval biztos nem menekülsz meg eme szörnyűség elől – incselkedem vele a szokásos módon, amit nem rest viszonozni.

- Egész éjszaka nem aludtam annyira izgultam. Kérlek, ne csigázz – vigyorog felém.

Halkan felkuncogok, majd előveszem a kinyomtatott receptet, amit tegnap lelkesen begépeltem, hogy tudjon majd valamiről lesni, ha következő alkalommal egyedül próbálna nekiállni a sütésnek.

- Ne félj, ez egy könnyű recept – nyújtom felé a papírt. – Tessék, hogy következőre egyedül is menjen – mosolygok rá szelíden.

- Köszi, de azért örülök, hogy nem a város másik felén laksz – mondja átfutva a receptet. – Legalább ha nem tudok valamit, közel a segítség – vigyorog, de én akaratlanul is elkomolyodom.

- Ha bármikor szükséged van valamire, én itt vagyok – motyogom az ujjaimat tördelve, de nem merek a szemébe nézni.

- Dan bácsiiiii – sivít fel mellettem Michelle. – Akkor sütünk sütit? – kérdezi a pólómat húzogatva.

- Hát persze – guggolok le hozzá, hogy megcsiklandozzam. Kacarászása engem is jobb kedvre derít. Örülök, hogy félbeszakított minket, nem biztos, hogy képes lettem volna állni Miles tekintetét, nem is akarom tudni, mire gondol most.

A lányokkal elővesszük az alapanyagokat, pár pillanattal később Miles is csatlakozik hozzánk. Kipakoljuk a szükséges edényeket, majd komolyan fordulok a csajszik felé.

- Bella, Michelle, nagy feladatotok lesz. Milo bácsival mi kimérünk mindent ezen a mérlegen – mutatok az említett tárgy irányába –, ti pedig szépen összekeveritek a fakanalatokkal – adok egy-egy gyerekméretűt a gézengúzok kezébe. – Jó lesz így? – kérdezek rá a biztonság kedvéért.

- Igen! – kiáltják egyszerre, majd felmásznak a székre, hogy jobban hozzáférjenek a két tálhoz. Míg mi a recept szerint minden előkészítünk, a lányok lelkesen csacsognak a csokis sütiről.

Észreveszem Miles égető pillantását, amitől enyhén elpirulok. Sose tudom, hogy épp mire gondol.

- Valami baj van? – kérdem a szemeibe nézve.

Megrázza a fejét. – Csak elképesztő, milyen könnyedén bánsz a két kis boszival – vigyorogja.

- Óvóbácsi vagyok, mit vártál? – kuncogok fel.

- Igaz… Tény, hogy van még mit tanulnom – húzza el a száját, pedig nincs oka rá, remekül halad ő is.

- Ne izgulj, az ember holtáig tanul – veregetem meg lágyan a vállát. – Kezdetben nekem sem ment minden ilyen jól, de idővel egyre könnyebb lesz – nyugtatom meg mosolyogva, amitől neki is fentebb ívelnek az ajkai.

- Sok mindent taníthatnánk egymásnak – vigyorogja pimaszul, amivel sikerül megint zavarba hoznia.

- Szemét vagy… – motyogom durcásan.

- Ne haragudj, nem tudtam kihagyni. Adta magát a helyzet. – Széles mosollyal figyel, így képtelenség rá haragudni.

Csak megrázom a fejemet. – Nem is számítottam másra.

- Na és a kötényedet hol hagytad? – kérdezi felvont szemöldökkel.

- Miből gondolod, hogy van? – incselkedem én is.

- Olyan típusnak tűnsz – vigyorogja.

- Ah, kiismertél – nevetek fel vidáman. – Viccet félretéve, azt valóban otthon hagytam, de talán nem lesz harcmező a konyhádból, és túlélem valahogy a hiányát.

- Ha a csajokon múlik, nem biztos – mondja tettetett komolysággal, miközben az utolsó hozzávalót, a kimért lisztet is leveszi a konyhamérlegről.

- Ne félts, megbirkózom a dolgokkal – teszem hozzá, miközben a hozzávalókat két részre választom. Michelle a száraz alapanyagokat, Bella pedig a maradékot kevergeti a táljában. Miután minden összeállt, Miles kezébe adok egy másik fakanalat, elé teszem a nagyobb tálat, és beleöntöm a lányok által összekevert masszákat. – Most hagyjuk, hogy Milo bácsi is dolgozzon egy kicsit, rendben? – pillantok feléjük, mire izgatott bólogatásokat kapok. Miles két oldalára állnak, és hatalmas szemekkel figyelik, ahogy az egész elkeveredik. Én közben felkapcsolom a sütőt és kivajazom a tepsit, hogy ne ragadjon bele a sütemény.

Miután beleöntöttük a kakaós masszát a tepsibe, a lányok izgatottan futkorásztak körülöttünk, közben azt kántálták, hogy „Csokis süti! Csokis süti!”.

- Dan bácsi, mikor lesz kész a süti? – kérdezi meg végül Bella.

Az órára pillantok. – Úgy 45 percig kell sütni, hogy teljesen elkészüljön, utána teszünk a tetejére tojáshabot, hogy még finomabb legyen. Ebéd után már ehettek belőle – magyarázom mosolyogva, de a lányok rögtön szomorúvá válnak.

- Muszáj ebédelni? – kérdezi Michelle könyörgő szemekkel.

Mielőtt megszólalhatnék, Miles toppan mellénk.

- Lányok, tudjátok, hogy aki nem eszik rendes ételt, az nem kap desszertet – feddi meg lágyan őket.

- Igen, Milo bácsi – felelik, utána mosolyogva összenéznek.

- A szobánkban leszünk – mondja Bella, majd kézen fogja a húgát, és beszaladnak a gyerekszobába. Miles elgondolkodva nézi a lányok hűlt helyét, aztán megcsóválja a fejét.

- Terveznek valamit a törpék – morogja vidáman, majd felém fordul. – Örülök, hogy átjöttél, a lányok nagyon élvezték a sütést, és én sem haltam bele – vallja be, miközben az ebédhez kezd készülődni.

- Ugyan, szívesen tettem – lépek mellé. – Kell segítség? – intek fejemmel a tűzhelyre tett fazék irányába.

- Azt megköszönném – néz rám mosolyogva.

- Mit főzöl? – kíváncsiskodom.

- Már jó ideje rágják a fülemet egy különleges dínós rántott husiért… Ne tudd meg, hány boltot jártam végig, mire találtam ilyet – sóhajt fel drasztikusan.

Felkuncogok. – A húgaim is imádják, néha én szoktam hazavinni pár zacskóval, mert nálunk ritkán kapható.

- Szóval szakértő vagy te is – pillant felém vigyorogva.

- Olyasmi – bólogatok komolyan.

- Akkor rád hagyom a csoda husik kisütését, én addig felteszem a levest, szerencsére a tört krumplihoz már reggel megpucoltam a burgonyákat.

Főzés közben semmiségekről beszélgetünk, ha épp csend van, az sem az a kínos fajta. Miles mellett nyugodtnak érzem magam, nem szabadna ilyenre gondolnom, de el tudnék egy ilyen életet képzelni. Együtt főzünk a párommal, miközben nevetve beszélgetünk, a gyerekek pedig a másik szobában játszanak…

Halkan felsóhajtok, ahogy az utolsó húst is kiemelem a serpenyőből. A leves már megfőtt, a tört krumpli elkészítésével épp végzett Miles. Két perc múlva a csokis süti is kész, így el lehet kezdeni a tojáshab felverését.

- Ha megcsinálod a tojáshabot, én szólok a lányoknak, hogy jöhetnek díszíteni a sütik tetejét – mondom a kék szemekbe nézve.

- Bízd csak rám – szalutál viccesen, ami kicsit jobb kedvre derít.

A lányok szobájába lépek, a gyerekek lelkesen rajzolnak a kisasztaluknál. Amikor észrevesznek, izgatottan hívnak oda magukhoz.

- Mit rajzoltok? – érdeklődöm melléjük ülve.

- Én a mamiékat rajzoltam le – motyogja Bella. A lapra pillantok, amelyen négy alak látható, gondolom a szüleik és ők.

- Nagyon szép lett – dicsérem meg a hátát cirógatva.

- Dan bácsiiii, az enyémet nézd meg – mutatja fel lelkesen Michelle a papírját. – Ez itt Milo bácsi, ez Bella, ez én vagyok, ez pedig te vagy, Dan bácsi – bök az utolsó alakra. Elérzékenyülök, miközben őt is megdicsérem.

- Kész a csokis süti? – szólal meg Isabella.

- Igen, segítetek feldíszíteni? – kérdezem felállva, amire heves bólogatásokat kapok válaszul.

A konyhában felszelem a sütiket, majd csinálok mindenkinek sütőpapírból habzsákot, amit megtöltök a Miles által felvert tojáshabbal. Mind a négyen lelkesen díszítgetünk, közben pedig jókat nevetgélünk. Amikor az összessel megvagyunk, bepakoljuk azokat a hűtőbe, és nekilátunk az ebédnek.

Olyan idilli ez az egész… Most valahogy minden… tökéletes.

A desszert után a lányok már nagyokat pislognak, amit Miles is rögtön észrevesz.

- Prücsök, Bambi, ideje egy kis szunyókálásnak – terelgeti őket a szobájuk felé, de Michelle megtorpan.

- Milo bácsi… – motyogja félénken. – Mesélhet ma Dan bácsi? – kérdezi hatalmas boci szemekkel a pótapukáját.

- Hát persze – paskolja meg a kicsi buksiját. – Dan bácsi… – vigyorog rám – a lányok téged akarnak.

Mosolyogva csatlakozom hozzájuk. Úgy tűnik, a sütés eléggé lefárasztotta őket, mert alig kell pár sort olvasnom ahhoz, hogy mindketten elaludjanak. Halkan kilopakodunk a szobából, Miles csendesen behúzza maga mögött az ajtót.

- Most, hogy a gyerekek alszanak… – pillant rám pajkosan –, van kedved filmet nézni? – kérdezi a kanapéra huppanva.

- Nem is tudom – tördelem a kezeimet. – Nem szeretnék zavarni.

- Ugyan, nem zavarsz, sőt… Már lassan minden mesét láttam – sóhajt fel halkan. – Végre van velem valaki, aki nem ragaszkodik a gyerekműsorokhoz – csóválja meg a fejét.

- Hát… akkor rendben – ülök le mellé a kanapéra. Betesz valami filmet, természetesen nagyon halkra állítja, hogy ne ébresszük fel a lányokat. Halkan beszélgetünk, de kezdek én is egyre laposabbakat pislogni. A tegnap esti nem alvás megteszi a hatását, alig tudok a filmre figyelni, egyre közelebbről érzem Miles finom illatát.

Nem tudom, mennyi idő telhet el, de egyszer csak puha melegséget, lágy szívdobogást érzek a fejem alatt, és elnyel a sötétség.


Eshii2017. 09. 03. 23:29:41#35231
Karakter: Miles de Jong



 Azt hittem, hogy a hosszú nap majd elnyom. Úgy fogok aludni, mint a tej, amiről elfelejtkeztem mindig, míg egyedül voltam. Hisz felnőtt férfi nem eszik müzlit, csak ha már fél éve szingli, és nincs kedve se főzni, se rendelni.

Szóval tévedtem. Hiába fekszem jól, a kanapé is kényelmes, minden tökéletes, egyszerűen nem tudok aludni. Kattog az agyam, mindenen. Az összes hibámon, amit életemben elkövettem, az első intőtől ama pillanatig, mikor felelőtlenül léptem ki a fedezékből, hogy elinduljak a bombához. Ama rohadt bombához, ami élesítve volt, de annyi robbanóanyag se volt benne, hogy kárt okozzon bennünk. A franc gondolta, hogy csapda. Mégis túléltem, valahogyan. A bal vállam kicsit gázos, de nem baj. Élek, megvagyok.

Aztán jönnek a gondok, hogy meddig elég a pénzem, mit kezdjek magammal, meddig élvezem még az otthonlétet. Nem erre teremtett az Isten, nem erre csináltak meg anyámék. Mindig is örökmozgó voltam, s a lányok mellett tudok eleget mozogni, de az nem ugyanaz. Nem fáraszt le mindig úgy, mint a munka tette, hogy már levetkőzni sincs erőm és úgy zuhanok az ágyba. Bár, az kész csoda, hogy már egy jó ideje nem volt rémálmom. A két kisasszony úgy tűnik nekem is gyógyír. A költözés is segített, annak ellenére is, hogy jó pár dolgot a bátyám házából hoztunk el. Remélem a lányok is úgy érzik, így jobb… ha nem is most, majd később.

Fogalmam sincs mennyi időt töltök azzal, hogy agyalok. Az viszont biztos, hogy egy igen komoly, hulla fáradtan levezetett taktikai folyamat közben nyom el az álom. Mintha a mókusok gerillák elleni bevetése lett volna a témám… Esőerdőkben.

Reggel végül a helyzethez képest hamar kelek. Nem kipihenten, de nem baj, úgy hallottam azt a fázist a kisgyerekes szülők és nevelők maximum a gyerekek tizenhatodik életéve után tapasztalhatják meg elsőnek.

Utam rögtön a lányok szobájába vezet, ahol két kicsi, üres ágy köszön vissza rám. Azonban nem ijedek nem, oh, Miles de Jongot nem olyan fából faragták. Megyek is tovább az én szobámba, ahol rögtön megtalálok mindenkit. Egy kupacban. Az ágyamban. Széles mosollyal az ajkamon támaszkodom az ajtófélfának, s úgy figyelem őket. Isabella és Michelle úgy alszik Daniel mellett, mintha nem is tudom, évek óta ismernék egymást. Ő meg olyan boldogan fekszik a két apróság között… persze, hisz vannak fiatalabb testvérei is. Emellett imádja a munkáját is, látni rajta. Nem, nem az ágyamban feküdve, hanem munka közben. Inkább megyek reggelit csinálni, mert érzem az esti mókus kommandó utóhatását. Ellököm magam az ajtófélfától, óvatosan visszazárom az ajtót, majd indulok is reggelit kotyvasztani.

Pirítós, zöldségek viccesre vágva, különben Prücsök rájuk se néz, aztán a híres de Jong rántotta és buggyantott tojás. Bizony, mikre nem vagyok képes. Mondhatnám, hogy a biszexuális énemnek hála bármilyen tojásból csodát varázsolok, de azt hiszem az egy teljesen más korosztálynak szánt mese lenne.

- Jó reggelt – kotyog bele gondolataimba egy álomtól rekedt hangú Dan, míg odalépdel mellém, hogy megnézze a csodás tojásimat. A serpenyőben.

- Szép jó reggelt – köszönök vissza neki vigyorogva. – Ahogy láttam, ti jót buliztatok az éjszaka, csak engem hagytatok ki a mókából.

- Mi csak… - kezdene bele teljesen kipirulva zavarában, ami roppant édes az elaludt hajával. Rögtön le is intem, nehogy szabadkozni kezdjen itt nekem.

- Ha most megpróbálsz beinvitálni negyediknek abba az ágyba, akkor nemet kell mondanom – világosítom fel roppant szomorúan, legalábbis látszólag. – Kétlem, hogy elférnénk mindannyian, habár ha szorosan összebújunk… – vetem fel az ötletet egy kacsintással, mire még több vér szökik az arcába. Imádom a könnyen piruló srácokat. A lányokat is, persze. Imádok mindenkit, aki könnyen pirul, és nem a napon. Dant pedig ritka könnyű zavarba hozni, és piszok jól áll neki.

- Imádsz zavarba hozni – jegyzi meg, míg játékosan a vállamba bokszol. Ennek ellenére mosolyog, ami roppant jó jel.

- Ne ítélj el – kérem a fejemet csóválva. – Imádom az édes, vörös pofidat nézni – teszem hozzá az igazságot széles vigyorral, míg a kész rántottát leveszem a tűzről. S azt hiszem ekkor üt be a felismerés, hogy mit is mondtam. No meg kinek. Ránézek, ő is engem bámul, látom rajta, hogy meglepődött a szavaimon, biztosan nem tudja őket hova tenni. Én se. Tény, hogy édes egy srác, de ezen kívül van még valami, amiért így ugratom és flörtölgetek vele? Hozzátartozik a jellememhez, ez tény, de nem csinálom én ezt mindenkivel. Ugye?

- Reggeliii – robbannak be a feszült légkörbe a törpék. Hála az égnek, hogy az ilyen helyzetekre még nincsen kifejlődött szenzorjuk. Odacaplatnak az étkezőasztalhoz, majd le is ülnek.

- Megteríteni ki segít? – kérdezem tőlük, mire rögtön jönnek is, hogy segítsenek. Prücsöknek kicsit nehezebben megy az apró lábain, de nincs ezzel semmi gond, ráérünk. Mindenki megkapja a saját kis szettjét, én a szokásos papamacisat, majd leülünk enni. Már kicsit jobb a hangulat, legalábbis a szenzorjaim ezt közvetítik agyamnak. A lányok továbbra se vesznek észre semmit se, továbbra is igénylik a kőkemény figyelmet és szeretetet.

Gyorsan szalad az idő, hamar az utcán vagyunk már s a lányok a kedvenc felügyelőjüktől búcsúznak éppen. Szoros ölelések, szomorúan lebiggyedt ajkak, de végül csak elindulunk a kocsihoz.

- Milo bácsi? – szólít meg Bambi, míg óvatosan megrángatja a nadrágomat.– Ugye Dan bácsi máskor is itt aludhat? – Eme kérdésére rögtön az említett felé nézek, ki úgy tűnik ugyan úgy hallotta a kérdést. Találkozik a tekintetünk, a reggeli élmény még eléggé frissen él bennünk, én azonban nem vagyok borúlátó.

- Ha lesz ideje, szívesen látjuk őt – felelem a nagyobbik leányzónak, de mindvégig Dant nézem. Ajkait elhagyja egy néma köszönöm, majd lehajtott fejjel megy tovább. Nekünk is dolgunk van, nem illik késni. Utána úgyis lesz időm gondolkodni a dolgokon. Bőven.

× M ×

A napok hol gyorsabban, hol lassabban telnek.  Általában a lányokkal töltött idő gyorsít a napszakokon, azonban mikor egyedül vagyok, az másabb. Egyre jobban frusztrál a tudat, hogy semmi hír a katonaságtól. Pluszba újra mennem kell kontrolra, s megkapom, hogy a vállamat többet kéne pihentetni. Majdnem ki is csúszik a számon egy alapos panaszáradat, hogy mégis mikor, de inkább befogom. Panaszkodás, kitörés, katona vagyok, betudják valami agybajnak… dilidoki, mondjam még tovább? Nem kell egy fazon, legyen nő vagy férfi, aki elmondja nekem mit kéne tennem. Beszélni mindenki tud, de ki lenne hajlandó ezt az egészet utánam csinálni? Így is érzem, hogy sokat változtam eme rövid idő alatt is.

Szeretném azt hinni, hogy a bátyámra kezdek el hasonlítani. Charles mindig is követendő példa volt a közösségben, több szempontból is: tanulmányok, feleség, család, a jelleme. Azt hiszem minden jót ő örökölt a szüleinktől, nekem pedig már csak a retek maradt. Esetleg benne volt elég erő, hogy változtasson a magatartásán és a világnézetén. Talán, nem tudom. Piszkosul zavar, hogy ilyenekről sosem beszélgettünk. Arról szó esett, hogy nem értette sose, miért is vállaltak a szüleink két gyereket is, hisz láthatóan küszködött apánk a létünkkel. A sok veszekedés, a sérelmek, a szívbe markoló szavak… és javarészt én kaptam őket. Charles sokkal többre vitte, mint én valaha, de ő is kapott mindig kritikát. Egyszer megjegyezte – emlékszem, karácsony volt -, hogy nem érti, hogy tudok még hazamenni széles, idióta vigyorral a képemen.

Belegondolva, lehet nem is minden jó dolgot ő örökölt. Enyém lett a lehengerlő mosoly a szar helyzetekben is. Nincs utánpótlás? Vigyorogni. Nem jön a váltás, tovább kell maradni? Vigyorogni! Lehet fel fogunk robbanni? Vigyorogni! Lőnek ránk? Futni. Gyorsan. Cikk-cakkba.

Azonban a lányokhoz is jól jön ez a képességem. Nem vagyok türelmes, eléggé lobbanékony vagyok, és a gyereknevelés se az erősségem. Szerencsére Amber mindig segít, ha felhívom, de amúgy igyekszem magamtól helytállni – jó, néha felnézek olyan honlapokra, amiket letagadnék. Női honlapokra. Gyereknevelési tanácsokért, meg ilyenekért. Legutóbb még egy videó tutorialt is megnéztem a fonásról, mert Isabella nagyon fonott hajat akart hétvégére is. Viszont végig mosolyogtam, mint egy bárdolatlan, bugyuta barbár bohóc.

Sőt, meséket kezdtem el letölteni – jó, csúnya dolog, tudom, de a lányok meséitől már a hátamon lévő összes szőr az égnek állt -, főleg a régebbieket. A katonaság alatt néha leültünk a fiúkkal is mesét nézni, voltak kedvencek, mint a Szörny Rt. meg a Lilo& Stich. Persze az örök klasszikus Micimackó is előkerül, Tom és Jerry meg még sorolhatnám. Nehezen sikerül bevallanom magamnak, de azt hiszem a sok mese a lányokkal segít abban, hogy kicsit nyugodtabb maradjak a helyzethez képest. Pluszba esténként Michelle előszeretettel mászik be mellém az ágyba, hogy aztán lerúgja a vesémet. Ha nincs szerencsém, Isabella is követi, hasonló hátsó szándékkal. Bár legalább, ha nem tudok este aludni, hallgathatom nyugodt szuszogásukat. Igazából sosem gondoltam volna, hogy így fogom végezni. Férfias pizsiben, egy esti mesével, kakaó elfogyasztásával lezárt nappal. Két kislány között, akiket én nevelek.

Kicsit hiányzik az esti bárokba és kocsmákba járás, meg egyéb más dolog, amit a lányok mellett nem tudok megtenni. Valamiért beugrik Daniel is, aki az utóbbi időben láthatóan került engem. Megértettem, és most is megértem. Furcsa dolgot mondtam neki, még én is meglepődtem a szavaimon. Azt azonban be kell magamnak vallanom, ha más körülmények között találkoztunk volna, mondjuk nem a lányokkal élnék, és nem lenne az óvó bácsijuk, azt hiszem kikezdtem volna vele. Így azonban se időm, se lehetőségem, se másom nincs. Lehetünk barátok, szerencsére remekül el tudom nyomni az érzése… ah, kit áltatok? Mindig is rossz voltam az érzelmeim elnyomásában, egyedül a robbanó anyagok közelében voltam mindig hidegvérű, nyugodt, érzelemmentes. Igazi katona.

Viszont a tény, hogy a lányok rajonganak érte, nem könnyíti meg a dolgomat. Sokat mesélnek róla, ha nem is látom annyit, Isabella főleg. Prücsök jobban ragaszkodik hozzám, de Amber szerint azért, mert mindig is apásabb volt. Én meg soha nem tagadhattam volna le Charlie-t, bár ő inkább a könyvmoly alkat volt, én meg a katona. Bambi ellenben anyás volt, s mindig is érzékenyebb. Én meg eléggé pokróc vagyok… szóval vele már akadnak sírósabb összezörrenésünk. Nem lehetek a cukorral közeledő nagybácsijuk, ebben Ambernek is igaza volt legutóbb. Nevelnem kell mindkettőt, igazi kis hölgyek lesznek, de Jong hölgyek, mert olyanok még nem voltak ezen a világon. A mi családunkban meg tuti.

Noha az igen érdekelne, hogy mikor ülhetek le velük végre dokumentumfilmeket nézni, esetleg sportolni meg hasonlóak. Azt mondják a kislányok hamarabb érnek… de milyen értelemben?

Hasonló kérdések közepette hallom meg a kaputelefon fülsértő visítását. Nagyot sóhajtok, az órára nézek, ami a nappalit és a konyhát összekötő ajtó felett van – mert hát vacsorát készítek, míg a lányok mesét néznek -, s megállapítom, hogy se csomag nem lehet, se rokon. Remélem nem jehova tanú, mert most még képes lennék behívni, hogy meséljen már, van e gyereke, vagy vele mikor kezdtek el a szülei úgy a világ dolgairól beszélgetni? Vagy arról nem kell? Vele nem beszéltek ilyenekről, de hova jutottam… Mindegy is, szóval a kaputelefon, válaszolnom kell rá.

- Tessék? – szólalok meg, miután felveszem a telefont.

- Szia, itt Daniel, beszélhetnénk? – érkezik a megdöbbentő válasz. Kicsit zavart és tartózkodó a hangja… vagy nem is tudom, inkább zavarban lenne? Fogalmam sincs, de majd kiderül, ha feljött és elmondta miért jött át. Az se zavar, ha csak időt elütni, bár péntek délután lévén nem a szüleihez kéne mennie?

- Gyere csak – felelem, majd nyomom is meg az ajtónyitó gombot. – Lányok, Dan bácsi átjön hozzánk – emelem fel a hangomat, hogy a nappaliban ücsörgő apróságok is hallják a mesétől. Naná, hogy ez rögtön átjut minden zajon, lelkes kurjongatással indulnak meg felém. – Még nincs itt, de ki lehet nyitni az ajtót, nem, nem mentek ki, megvárjátok a küszöbön belül. Aki kilép, azt elviszi a… hát, majd én. Az ágyam alá! – fenyegetem meg őket az ujjammal is, mire Prücsök tátott szájjal borzong meg, én pedig majdnem fel is nevetek. Ott állnék én velük, de a vacsora, ugyebár, nem éghet oda.

- Dan bácsiiii – hallom a boldog rikkantásukat a bejárati ajtóból, no meg az említett boldog kuncogását is.

- Szia – bukkan fel a borzos kobakja a konyhában, ajkán zavart mosollyal. Én csak biccentek egyet, mert tuti valami abszurd csúszna ki megint a számon. Például, hogy szia neked is cukorpofa, vagy angyalbogár, meg ilyenek… kezdenem kellene valamit a felgyülemlett hormonjaimmal.

- Most akkor megtanítod Milo bácsit sütni, ugye? – érdeklődik Bambi lelkesen, én pedig nem tudom hova tenni a dolgot. mit beszéltek ezek meg a széles hátam mögött? Daniel azonban szomorú mosollyal csóválja a fejét, mire a kislány ajkra rögtön lebiggyed.

- De ne izgulj – simogatja a buksiját kedvesen. – Ha valamikor ráértek, szívesen megtanítom neki – küld felém egy széles vigyort Dan, mire felvonom szemöldökömet. Igen, szívesen? Akkor szaván fogom, mert a lányok már kikészítenek a sütéssel. Nem tudom feltűnt e nekik, de húsevő férfiállat vagyok. Jó… ehhez még kicsik. Ezt is mutatja a lelkes sikkantásuk, hogy egyszer valaha, a távoli jövőben egyetlen nagybátyjuk sütit fog nekik sütni. Azonban addig is leülnek mesézni.

- Mit szólnál a holnaphoz? – érdeklődöm Dantól, míg eltörlöm az utolsó vizes tányért. A hús még sül, nem lesz baja, úgyis előbb raktam be, mert pont jó volt már a hőfok a sütőben. – Ha menned kell a családodhoz, azt is megértem – teszem gyorsan hozzá, hisz beugrik az érkezésekor való dilemmám. Ő ennek ellenére csak rázza a fejét tagadóan.

- A hétvégén nélkülem buliznak – jegyzi meg halovány mosollyal, amit én viszonzok is.

A konyhaasztalhoz telepedünk, hogy megvitassuk a dolgokat. Délelőttre tippelek, de olyan késő délelőttre, hogy legyen időm ebédet is csinálni. Rögtön ellenkezne, de a szavába vágok, és máris csinálok neki programot: velünk is fog enni. Elosztjuk a munkát, ő szerzi be az alapanyagokat, meg majd tanít is. Várjunk, ez nem teljesen fair, de ő akarta. Néha neki is kell sikerélmény, nem? Oh, és ha már itt tartunk…

- A lányok nem rég azzal kezdtek nyaggatni, hogy játszótérre szeretnének menni. Nem tudsz esetleg valami jót, ami nincs végtelenül messze tőlünk? – érdeklődöm, mire ő rögtön bólogat mindentudóan. Tudtam, hogy őt kell megkérdeznem.

- Van egy szuper park két utcával lentebb, amihez tartozik egy nagy játszótér is, a lányok biztosan imádnák – világosít fel kedves mosollyal az ajkain. Hihetetlenül vonzó ama kis gödröcskékkel ilyenkor. Nem, Miles, nem. Nem.

- Remek, akkor a holnapi ebéd után megmutathatnád nekünk a helyet. Michelle valószínűleg szundítani fog egy kicsit, de ha délután is ráérsz, eljöhetnél velünk – vetem fel neki az ötletet, mire láthatóan a torkán akad a szó. Nos, meglepődik, de úgy veszem le a mimikájából és a tekintetéből, hogy igazából nincs ez ellenére. Aztán hirtelen mintha zavarba jönne, újra bekúszik közénk az a furcsa, zavaró feszültség, én pedig leszűröm miről van szó.

- Ha nincs kedved, természetesen nem kell, és ne izgulj, ez nem randi – világosítom fel vigyorogva, mire ajkára erőltet egy se őszinte, se boldog mosolyt. Nos,

- Nem izgulok… - susogja. – Szívesen elmegyek veletek, de igazából nem ezért jöttem… – bújik ki a szög a zsákból, amire rögtön rossz előérzetem támad. A zsebéből előhúz egy papírt, majd az asztalra teszi és elém tolja.– Édesapám gyerekkori barátja is katona volt, én… kérlek, ne haragudj rám, de meséltem neki rólad – ecseteli, mire én szemöldök ráncolva nézek rá, majd a papírért nyúlok. Mi a szent szösz…?

Míg kibontom a papírt, ő dalolni kezd. Megkérte a család barátját, hogy nézzen már utána az ügyemnek, és ma végre felhívta az ürge. Nem tudom ezt az egészet hova tenni. Miért beszélt rólam a családjának? Miért kért miattam bármit az apjától? Ez az egész annyira furcsa. Az apja… ilyen jóban lenne vele? Francba, hogy most ugrik be minden. Francba az egész nyamvadt helyzettel…

Feszült vagyok, rég voltam ennyire az. Figyelem a szöveget, próbálom értelmezni, de vagy el kell háromszor olvasnom, mire teljesen felfogom. Oké, szóval orvosi vizsgálat… nem kommunikálnak a kórházzal, vagy mi van? Esetleg a lelkiállapotomra kíváncsiak? Hát, egyik se fasza. Emellett egy messzebbi táborban tudnának hirtelen állást adni… sokat kéne oda vezetni, a lányokat is korán le kéne passzolnom az oviba, a hajnali ügyeletre.

- Miles…? – hallom meg Daniel halk, kissé kétségbeesett hangját. Veszek egy nagy levegőt, végigsimítok az államon, majd végül ránézek.

- Ahm… behívtak elbeszélgetésre – erőltetek egy mosolyt a képemre. – Bár, gondolom láttad.

- Én…

- Semmi baj, nincs benne semmi személyes. Helyszín, időpont, mit merre, meg egy kis apróság – simítok végig a papíron ujjbeggyel.

- Haragszol? – kérdez rá végül, ami valószínűleg addig nagyon aggaszthatta.

- Nem… vagyis, nem tudom – vallom be, majd nézek rá. – Nem ismerlek rég óta, de tudom így is, hogy egy piszok rendes srác vagy, Daniel. Tudom, hogy jót akartál, hogy segíteni szerettél volna. Ha nem is teljes mértékben nekem, de nekik igen – bökök fejemmel a nappali felé. – És ez nagyon jól esik. Pontosan ezért nem vagyok most mérges. Azonban van pár… nem is, jó pár dolog, amit nem tudsz – kezdek bele, míg ő továbbra is megszeppenve pislog rám. – Na, ne nézz így – nyúlok át az asztalon, s paskolom meg a felkarját. – Nem harapom le a fejedet.

- Ezt jó tudni – erőltet újra mosolyt az ajkaira. – S tényleg csak segíteni szerettem volna.

- Jól tudom – mosolygok együtt érzően. – Tudod, nagyon örülnék ennek. Mármint a munkának. Csak kicsit messze van. Persze, meg lehet oldani, van kocsim, van korai ügyelet a törpékhez, de… - sóhajtok fel, míg beletúrok a hajamba. – Ezt egyszer mondom el. Csak neked. Bár úgyse adod tovább – nézek rá komolyan, mire láthatóan megszeppen. – Említettem miért szereltek le?

- Én azt hittem, hogy a bátyád halála miatt jöttél haza – bukik ki belőle teljesen döbbenten. – Én…

- Semmi baj, semmi baj – nyugtatom nyugodtan. – Nem mondtam, nem meséltem, nem kellett róla tudnod.

- Nem kellett volna beleütnöm az orromat ebbe az egészbe – bukik ki belőle, míg két tenyerébe rejti arcát. nagyot sóhajtva állok fel, majd habozás nélkül ülök az oldalára. – Nagyon sajnálom.

- Elég lesz, Dan – paskolom meg kedveskedve a hátát. – Mondtam, hogy nincs semmi baj. Most beszélgetünk, mint két felnőtt férfi. Bár, egyikünk se felel meg eme elvárásnak – vigyorgom, míg óvatosan elhúzom a jobb kezét az arcától. – Én tuti nem.

- Hát, én se teljesen… - vallja be zavartan, majd les felém. Elégedett vigyorral vizslatom, majd cinkosan rákacsintok, ő pedig nem bírja ki, hogy ne mosolyodjon el, végre őszintén.

- Akkor térjünk a fránya tárgyra, hogy utána legyen időnk jobb dolgokhoz is – köszörülöm meg a torkomat, majd engedem el a kezét, amit addig is fogtam. – Azért szereltek le, vagyis az ügyem még elbírálás alatt van, mert meglőttek.

- Mi…? – néz rám nagyokat pislogva.

- Azt mondtam már, hogy tűzszerész voltam. Kiküldetésen voltam épp, mindegy is merre, sejtheted, hogy nem békés területen. Ahm… a háttér sztori mindegy is igazából, a lényeg, hogy kaptam egyet a térdembe, meg a vállamba – mutatom neki a sérült részeket.  – A térdem nem vészes, de a vállam az más tészta – tapogatom meg a bal vállamat, de nem nézek rá, inkább a sütőben világító húst bámulom. Remélem jó lesz. – Azt mondták sose lesz a régi. Nem terhelhetem. Rohadtul nem.

- Miles…

- Emlékszel, mikor vagy másfél hete későn mentem a lányokért? – nézek rá mosolyogva. – A kórházból jöttem vissza, de az a nyamvadt dugó… utálom a dugókat. – Csak egy pillanatra látom a sajnálkozó tekintetét, de nekem ennyi elég is. Utálom. Nem kell sajnálni, tudtam mivel jár a munkám. – A doki azt mondta, hogy rosszabbodott – hallom, hogy halkan felszusszan. – Nem vészesen. Pihentetnem kéne. Kevesebb lovacskázás a lányokkal, nem vehetném egyiket se a nyakamba, nem kéne edzenem se, se cipekednem, meg egyéb olyan dolgokat csinálnom, amitől az vagyok, aki – tárom ki kissé felháborodva a kezeimet.

- De az egészséged… - kezdene bele.

- Tudom, hogy fontosabb – felelem. – Szóval itt az áll, hogy kellene egy egészségügyi vizsgálat. Ez rögtön kijönne, meg valljuk be, a legtöbb katona, aki volt már olyan helyzetben, hogy egy borsó se fért volna a seggébe, nem százas. Én se vagyok százas, Dan – nézek rá komolyan. – Nem tudom hogy viselném most el a sok kis pöcsöst, akik azt hiszik, ők ott a janik. Lehet a lányokkal elvagyok, de az annyira más – nézek a nappali felé.

- Értem – feleli halkan, mire odanézek rá. Ajkán halovány, együttérző mosoly csücsül, zöld szemeivel pedig melegséggel teli pillantásokkal illet. Nem vet meg. Ez már valami.

- Nem szeretem a meglepetéseket – vallom be egy újabb kis titkomat. – A két golyó is piszok nagy meglepetés volt. Aztán hazajöttem, közölték, hogy nem leszek a régi, meg hogy a lányok elárvultak – látom rajta, hogy újra bánja ezt az egészet. -  A meglepetések eddigi életemben nagy százalékban nem jók voltak, hanem borzalmasak. Persze, voltak kivételek, de… az utóbbi időben nem. Itt vannak a buktatók is a munkával kapcsolatban – nyúlok a papírért. – Lehet megértenék a helyzetemet, de vezetnem kéne, és kétlem, hogy az jót tenne a vállamnak.

- Tényleg nagyon sajnálom… - kezdene bele, de én leintem.

- Nem kell. Én nagyon köszönöm, hogy gondoltál ránk. S nem fogom veszni hagyni, el fogok menni a megbeszélésre – felelem, míg óvatosan közelebb hajolok hozzá. – Aztán elmondom mi volt. Ha rohadtul beégek, azt is, és akkor neked kell megvigasztalni – vigyorgom, míg jobb kezem mutatóujjával a mellkasára bökök. Lesüti mosolyogva a szemét, boci pillái sűrűn ölelik körbe zavarba jött zöld tekintetét. – Komolyan mondom.

- Igen, ettől tartottam – kuncogja.

- Beérem sütivel, meg közös programokkal – dőlök vissza félmosollyal az ajkamon. Lehet kicsit sikerült ebbe a mozdulatba egy kis flörtölést is vinnem, de fene vigye el, oldani kell ezt a halott hangulatot. Emellett nem akarok visszakanyarodni a témára. Rám.

- Akkor jó – mosolyogja.

- Tudom én, hogy a vigasztalásom ellen vagy ám, de ha sikerül is, akkor is kell valamit csinálnod velem. Mondjuk elmegyünk inni… vagy átjössz inni, mert hát – állok fel, majd mutatok két kézzel a nappali felé, a lányokra célozva, kik tátott szájjal nézik éppen a Charlie – Minden kutya a mennybe jut című mesét.

- Nem szép példa – sóhajtja a fejét csóválva, de látom rajta, hogy ő is csak incselkedik velem.

- Nem hát, azért csináljuk majd este, nem látják – forgatom a szememet, mintha nem értene ezekhez. – Tudom, mint ahogy a vallásosak is isznak. Sötétben, mert akkor az úr nem látja – vetem a keresztet gyorsan, míg ő halkan felnevet.

- Se a gyerekek.

- Pontosan! – helyeselek.

Előkerítem a burgonyakrokettet a fagyóból, majd míg megbeszéljük a másnapi programot, elkezdem sütni. Közben cukkolom szegény srácot, hogy jól nézze meg, hogy milyen lelkesen főzök a családra, mint valami minta apuka, mire megkapom, hogy talán az is vagyok, csak nem tudok róla. Erre inkább elkezdem sorolni mennyire nem értek a lányos dolgokhoz, meg hogy legutóbb a fonás is kudarccal végződött.

- Oh, és nem tudok esti altatókat se, szóval rock számokra alszanak a lányok – teszem még hozzá, míg a konyhapultnak támaszkodom. Jót kuncog rajta, mintha nem hinné el a dolgot. – Figyeld csak – ugrik be valami, majd indulok el a szobámba a gitárért.

- Van egy kedvencünk – térek vele vissza a hangszerrel, míg ő már láthatóan izgatottan és érdeklődve várja mi lesz ebből. – Ez a pizsi fellövő zene – jegyzem meg, majd el is kezdem pengetni a The Doors – Love me two times című szám első akkordjait. Elsőnek halkabban, majd egyre hangosabban, mire a lányok érdeklődve néznek felénk.

- Love me two times, baby – kezdek el énekelni, mire Michelle már lelkesen mászik is lefele a kanapéról, hogy jöhessen rötyögni. – Love me twice today.

- Bella! – visítja a nővére nevét, aki nem tudja eldönteni, hogy most a mesét nézze, vagy jöjjön oda hozzánk.

- Love me two times, girl – énekelek tovább lelkesen, míg vigyorogva nézem a két apróságot, ahogy próbálják egymást meggyőzni arról, hogy még nincs pizsi idő, mert nem ettünk még. Már eléggé előre haladok, mire előkerülnek az étkezőben, hogy táncolhassanak.

- Love me two times, I’m goin’ away – énekeljük immár együtt hárman, míg a fejemmel intek a minket széles mosollyal néző Danielnek, hogy jöjjön ide hozzánk ő is. Ő azonban nagyon el van foglalva az idillinek tűnő képpel, ami épp szeme elé tárul. Ezért inkább kicsit átváltok az alap akkordokra. – Rángassátok ide Dan bácsit is lányok, ne merjen ülni eme házban, míg mi jókedvűen rötyögünk.

- Gyere Dan bácsi! – csap le rá rögtön Isabella.

- Oh én… - kap észbe a srác, míg próbálja menteni az irháját. – Én nem tudok táncolni.

- Semmi baj – nyugtatja meg a nagyobbik leányzó. – Megtanítalak. – Majdnem felnevetek Dan arcán, de inkább csak pengetem tovább a gitárt lelkesen.

- Na, akkor mehetünk tovább? – érdeklődöm, mikor a negyedik fő is csatlakozik a kis magán fesztiválunkhoz.

- Igen! – jön a két kislánytól a lelkes válasz, majd újra énekelni kezdünk.  Végigdaloljuk az egészet, Danielnek is táncolnia kell velük egy kicsit, s én se vagyok rest rötyögni egy kicsit gitározás közben velük. Azt hiszem ez is egy olyan pillanat, amit fel-felfogok eleveníteni az évek folyamán. Nem tudom miért döntök így, de mindegy is.

Miután befejezzük a nótázást, gyorsan megnézem a burgonyakrokettet, ami éppen menthető még. Elénekeltem már megint az időt, ahelyett, hogy a kajára néztem volna… de legalább jól éreztük magunkat. Igyekszünk meggyőzni Dant, hogy maradjon vacsorára, de azt mondja, hogy úgyis jön másnap, akkor majd eszünk együtt. Én fel is adom a nógatását, s inkább a lányokat csitítom meg biztatom, hogy másnap majd bepótoljuk a dolgot. Talán csak ezért tud távozni tőlünk, bár ki tudja. lehet a kishercegnők aznap kegyes hangulatban voltak.

× M ×

A lányokkal együtt izgulom végig az időt, amit Daniel nélkül töltünk el. Én életemben nem sütöttem még, s nem tudom, hogy ezt meg kéne e bárkinek is említenem. Végtére is… elnézést, de rám tetszett nézni bárki is, aki ért a sütéshez? Úgy nézek én ki, mint aki tudja mit-merre? Férfinek tűnök, ugye? Olyan mackós apusnak, aki tudja a kedvenceit olajosan főzni meg sütni, de a sütemény… hajaj, ez más téma. Messzi téma. Nagyon messzi.

Persze a lányok folyton kérdezősködnek a korai kelésük után, hogy mikor jön végre a kedvenc törpevigyázójuk. Nem győzöm az órát nézni és mondani nekik az időt, amit Bella még meg is ért valamennyire, de Prücsök… no ő nem.

Aztán mikor megszólal a kaputelefon, elszabadul a pokol. Sikongatnak lelkesen, a ketyere alatt lelkendeznek, alig férek oda tőlük. Pisszegek nekik, hogy így nem fogjuk egymást hallani a Daniellel, mire végre egymásnak pisszegnek, nem pedig lelkendeznek.

- Kérlek, légy Daniel – szólok bele a telefonba, mire a vonal másik végén felnevet a vendég.

- Az vagyok.

- Oh, köszönöm! – sóhajtom, majd engedem is be. Most a lányokkal együtt állok az ajtóban, s várom a leendő tanáromat. Hihetetlen, vigyáz a kicsikre, meg még engem is bevállal, mint tanoncot. Nem tudja még mire vállalkozott. Ezt erősíti meg az is, hogy boldogan mosolyog, akkor is, mikor elveszem tőle a nem épp nehéz zacskót, s bentebb tessékelem a lányokhoz, kik lelkesen ölelgetik.

- Akkor ma végre sütünk? – érdeklődik Isabella.

- Bizony – bólint Dan, míg én bepakolok a konyhába. Michelle is velem jön, a nadrágomba kapaszkodik, nehogy túl gyorsan merészeljek közlekedni házon belül.

- Soha nem sütöttem még, szóval készülj fel – szólok oda a srácnak, ki épp belép a konyhába, kézen fogva Bambival.

- Ugyan, mindenkinek el kell kezdenie valahol – vigasztal. – Bár remélem azért habverőd akad…

- Igen, de úgy látom ettől beraktad ide a tiédet – emelem fel az említett tárgyat. – Fakanalam is van. Meg tepsim… bár…nem hinném, hogy sütéshez. Süti sütéshez.

- Ne aggódj, elhoztam az enyémet – kuncogja, míg leveszi a hátizsákját. – Szóval biztos nem menekülsz meg eme szörnyűség elől.

- Egész éjszaka nem aludtam – simítok a mellkasomra -, annyira izgultam. Kérlek, ne csigázz.

A válasza egy édes kuncogás, amit én széles mosollyal fogadok. Nem tudom mi fog ebből a napból kisülni, de úgy érzem, hogy nem csak finom lesz, hanem isteni is. Legalábbis a szenzorjaim ezt jelzik, annak ellenére is, hogy még piskótát se tudok sütni. Azt se tudom mi kell bele, meg mi a különbség a kelt tészta és a piskóta között. No, Daniel, kösd fel a nadrágodat. 




Chii2017. 08. 31. 17:26:23#35223
Karakter: Daniel Benen



Egyre nehezebben kapok levegőt, de próbálok nyugodt maradni, Miles is kicsit kétségbeesettnek tűnik, gondolom nem volt még ilyenben része.

- Ugye kibírod legalább az ügyeletig? – pillant felém aggodalmasan, de már csak biccenteni vagyok képes. – Ha meg mersz nekem fulladni, kinyírlak – morogja, a szokásos stílusától pedig nevethetnékem támad, de ez ebben a helyzetben nem a legjobb ötlet, így is nehezemre esik a levegővétel. Még nagyobb gázra tapos, valószínűleg szóvá tenném a sebességet, amivel száguldozunk, ha nem épp megfulladni készülnék.

Néha észreveszem, hogy felém pillantgatva győződik meg arról, hogy még bizony élek. Szerencse, hogy kocsival ment a boltba, enélkül elég nagy bajban lennénk, a mentők nem érnének ilyen hamar a helyszínre, az szent. Nagy fékcsikorgással parkol le a sürgősségi előtt, segít kiszállni a kocsiból, és utána sem ereszti el a kezem és a derekam. Ha nem lennék egyre sápadtabb a levegőhiánytól, most bizony vörösen pirulnék a karjaiban. Egész szép halál…

- Oké, most szépen bemegyünk, megkapod a gyógyszeredet és minden rendben lesz – hajtogatja, mintha saját magát próbálná meggyőzni arról, hogy nem lesz semmi baj. Beérve a filmekből ismert zsémbes recepciós fogad minket, aki egyáltalán nem könnyíti meg a dolgunkat.

- Jó estét, allergiás rohammal hoztam be a fiatalembert, sürgős lenne és… – kezd magyarázkodni Miles, de a nő csak unottan kezdi mondani a sablonszövegét.

- Foglaljanak helyet, majd szó…

- Na, ne szarakodjon, melyik része nem volt érthető? – csattan fel indulatosan, mire ijedten rezzenek össze. Hát nem kell félteni, ha a helyzet megoldásáról van szó, az tuti. Érzem, hogy még nagyobbra dagad a nyelvem, de igyekszem higgadt maradni. – Pont úgy néz ki, mint akinek le kell ülnie, ugye?

- Uram, ha megkérhetném, nyugodjon le… – próbál elhajtani minket az asztaltól, de Miles nem hagyja magát.

- Talán rám tetszik hívni a biztonságiakat, mert nem végzi a dolgát? De tudja mit, megkeressük egyedül a sürgősségit, ott talán értelmesebb emberi lényekre találunk. Gyere Daniel, gyere – mondja, miközben az ismeretlen folyosókon kezd terelgetni. Pár forduló, és meg is érkezünk a sürgősségi osztályra, ahol már sokkal szakszerűbben viselkednek. Azonnal hívják az ügyeletes orvost, látják, mennyire komoly a helyzet, ezért meg sem próbálnak minket lerázni, mint a kinti nő.

Bevezetnek az egyik terembe, ahol rögtön megkapom az injektort, aminek köszönhetően egyre könnyebben kapok levegőt. Csak ekkor tudatosul bennem, hogy Miles végig velem volt, még most is a hátamat cirógatja, mintha attól tartana, hogy visszatér az allergiás rohamom. Az orvos arról kezd beszélni, hogy mire ügyeljek, miután hazaengedett, de hirtelen megcsörren a kedves megmentőm telefonja, amire rápillantva egy gyors elnézés kíséretében elhagyja a szobát. Mond még néhány szót az orvos, mire Miles visszatér, biztosan hiányzott már a lányoknak, bele sem gondoltam, hogy neki sokkal jobb dolga is lenne, mint velem kuksolni a kórházban.

- Valami történt? – kérdezem, mire idegesen a tarkóját kezdi vakargatni.

- Amber menne vissza a gyerekekkel, így a lányokat erre hozza… te jobban vagy? – vált témát, és az enyhe aggodalom, mely a szemében csücsül, egészen szívmelengető látvány. Csak néhány hete ismerjük egymást, mégis… egyre közelebb érzem magamhoz, és nem tudom, hogy ennek most örülnöm kellene-e vagy sem… Van elég baja nélkülem is.

- Igen, bár még itt kell maradnom fél órát. Azonban nyugodtan hazamehetsz Miles, én megleszek – mondom halvány mosollyal az ajkaimon, nem szeretném a szükségesnél tovább fenntartani, ám a tekintetében ülő enyhe felháborodást nem tudom hová tenni. Értetlenül pislogok felé, valami rosszat mondtam vagy megbántottam?

- Felejtsd el. Miattam lettél rosszul, szóval szépen megvárom veled, míg a doki azt mondja, hogy hazamehetsz – jelenti ki ellenkezést nem tűrő hangnemben. – Nem kell még odafigyelni arra, hogy van? – pillant most az orvosra, esélyt sem adva arra, hogy tiltakozzak a döntése ellen. – Mintha előfordulhatna, hogy a gyógyszer nem elég és újra előjön az allergiás roham.

- Nos, benne van a pakliban. Négy óra a kritikus időszak, de addig nem fogom benntartani, nyugodjon meg – mosolyog most rám a doktor. – Van valaki, aki odafigyelhet önre? – teszi fel a nagy kérdést, amitől elhúzom a számat.

- Nos, a családom messze lakik, és a barátaim sincsenek a közelben… – felelem, de Miles torokköszörülése félbeszakít. Kíváncsian pillantok rá a legrosszabbtól tartva.

- A szembe szomszédja vagyok… szóval Dan, ha akarod, odafigyelek rád.

- Nem várhatom el ezt tőled, Miles – ellenkezem elszántan. – Ott vannak neked a lányok.

- Miért, eggyel több apróságra vigyázni… szerinted nem menne? – kérdezi felvont szemöldökkel, keresztbetett kézzel. Pár pillanatig farkasszemet nézünk, de végül nem bírom tovább, mondatától kissé pirulva mosolyodok el. Rég neveztek már gyereknek, apróságnak meg végképp.

- Én vagyok az óvó bácsi, nem kell a gyerekekhez besorolni – jegyzem meg enyhe duzzogást imitálva, de ő is tudja, hogy hálás vagyok neki.

Az orvos végül ad még egy injektort baj esetére, és megígérteti velem, hogy hívom, amint rosszabbul érzem magam. Miles türelmesen áll mellettem, csak akkor terelget ki, amikor Amber megcsörgeti, jelezve, hogy ideértek a lányokkal. Megvárom, míg mindenki elbúcsúzik mindenkitől, végül beülök az anyósülésre, Michelle és Isabella hátul foglalnak helyet a gyerekülésükben.

- Dan bácsi ma nálunk alszik – közli a gyerekekkel, mire Bella lelkesen felemeli a kezeit.

- Ott alvós buli!

- Nem, én nem, én… – kezdenék ismét tiltakozni, de Miles ismét figyelmen kívül hagyja ebbéli tervemet.

- Nem, Isabella, nem. Dan bácsi nincs jól, így oda kell rá figyelni.

- Beteg? – kérdezi a kicsi ijedten. – Mid fáj, Dan bácsi? – pillant rám hatalmas szemeivel vizslatva.

- Nos, ez nem teljesen betegség, hanem allergia. Tudod mi az, Isabella? – fordul felé, mire rögtön rázni kezdi a fejét. Sejtettem. – Az olyan, mikor valami olyat fogsz meg, vagy eszel meg, amit a tested nem kedvel. Nekem ilyen a mogyoró. Ilyenkor a testem beteg lesz miatta, különféle dolgok történnek velem, például bedagad a nyelvem és nehezen tudok levegőt venni – magyarázom úgy, hogy ő is megértse.

- Jaj, az de rossz! – kap a szájához. – Akkor azért alszol nálunk, hogy Milo odafigyeljen rád? Mint mikor Michelle pocakja fáj, és mellette kell ülni?

- Igen, pontosan – feleli Miles beindítva a motort.

- Dan bácsi ágya mellett is ülni fogsz? – kérdezi a kislány érdeklődve, mire tekintetem összeakad Mileséval. Vidám mosolyából pontosan tudom, épp elképzelte a helyzetet… pirulva fordítom félre a fejemet.

- Természetesen. Ha szeretné, a kezét is fogom ám – incselkedik velem.

- Azt hiszem, anélkül is el tudok már aludni, Miles – felelem folytatva a játszadozást. Az út további része nyugalomban telik el. Hazaérve hiába próbálom meggyőzni, hogy minden rendben lesz velem és nincs szükségem arra, hogy bébiszitterkedjenek felettem, hajthatatlan marad, így néma beleegyezéssel elfogadom a sorsomat. Felkapom a legszükségesebb dolgaimat otthonról, majd átmegyek hozzájuk. Idegesen toporgok a szokatlan helyzettől, kínosan érzem magam, és ez addig így is marad, míg a kicsik el nem kezdenek velem játszani.

Segítek a fürdetésben és az öltöztetésben is, még arra is rávesznek hogy befonjam a vizes hajukat, amit örömmel teljesítek. Az alvás előtti mesétől végre megnyugszanak, Michelle elég korán elalszik, de ahogy látom, Isabella még csak álmosakat pislog. Annyira idilli és családias ez a hangulat, az ilyen helyzetek mindig keserűen emlékeztetnek arra, hogy nekem sosem lesz részem ebben. Soha nem lesz igazi családom… Ahogy magukra hagyjuk a lányokat, én is elmegyek fürdeni.

- Aludhatsz az ágyamban. Amber aludt ott a fiával, de ágyneműt húztak, szóval a frissbe pocolhatod be magadat – mondja Miles kedvesen, miután kilépek a fürdőszobából.

- Ugyan, jó nekem a kanapé is.

- Nem, nem adom – vigyorog rám. – Totál megszoktam már, szóval nem lesz gond. Holnap mész dolgozni? – érdeklődik, mire bólintok egyet.

- Délutános leszek, de reggel korán hazamegyek. Össze kell szednem pár dolgot, meg nem akarok sokáig maradni.

- Azért remélem, reggelizni maradsz – néz rám megint úgy, mint aki nem fogad el nemet válaszként. – Lehet, sütni nem tudok, de isteni a rántottám.

- Rendben, maradok. Ha nem bánod – felelek mosolyogva.

- Ha bánnám, nem ragaszkodtam volna ahhoz, hogy itt aludj. Na de megyek én is tusolni, mert lassan olyan szagom lesz, hogy csak na. Ha szomjas lennél, vagy éhes, nézz be a hűtőbe, szolgáld ki magad. Aztán ha nem érzed magad jól, addig üss, míg fel nem kelek! Megértetted? – fenyeget meg játékosan az ujjával, aminek köszönhetően vissza kell nyelnem a kuncogásomat.

- Meg, Miles bácsi – vigyorgok rá játékosan, amitől neki is pajkos mosoly jelenik meg az arcán.

- Ha visszajöttem, eszünk valamit? – fordul még vissza a fürdőajtóból.

- Jó, benne vagyok – mosolyogok rá szelíden, majd a gondolataimba burkolózok, míg ő zuhanyozik.

Nem tudom kiverni a fejemből a mai napot, annyi minden történt. Leóék helyzetét legalább sikerült rendbe hoznom, és Miles sem akadt ki attól, hogy kiderült, a férfiak vonzanak, sőt… Mióta bevallotta, hogy ő is játszik ezen a térfélen, folyamatosan az jár a fejemben, hogy vajon milyen lenne mellette lenni. A lányokat máris imádom, ő is egyre nagyobb hatással van rám, de félek belekezdeni egy kapcsolatba, még így is, hogy tudom, nem teljesen reménytelen a helyzet. Mark túlságosan is rányomta a bélyeget az érzéseimre, nem tudom, mikor leszek képes elfeledni azt, amit velem művelt. Ráadásul Miles is biztosan inkább egy nőt szeretne párjának, főleg most, hogy itt van a két kislány, akiknek szüksége lesz egy anyafigurára.

Végül készítünk pár szendvicset, és kellemes beszélgetés mellett töltjük el a vacsorát. Az allergiámról kérdez, majd vicces ovis történeteket mesélek, ezekből sosem lehet kifogyni, a gyerekek képzelete határtalan. Miután jó éjszakát kívántunk egymásnak, én elvonulok a hálószobába, de alig jön álom a szememre. Rengeteget forgolódom, mire el tudok aludni, és tudom, nem hazudhatok sokáig magamnak. Túlságosan is kezdem Milest megkedvelni, félek, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni…

Puha érintést érzek a karomon, felrebbennek a szempilláim, próbálok fókuszálni a környezetemre, ekkor veszem észre Michelle apró alakját az ágy mellett, ahogy a plüssét szorongatja.

- Baj van, tökmag? – nyöszörgöm álmos hangon, mire fogja magát, átmászik rajtam, és odabújik az oldalamhoz. Gyengédem átölelem, a hátát cirógatom.

- Rosszat álmodtam – cincogja kicsit ijedten. – Milo bácsit nem tudtam felkelteni – teszi még hozzá szomorúan.

- Semmi baj, az csak egy csúnya álom volt.

- Ugye te is megvédesz, Dan bácsi? – pillog rám hatalmas szemekkel. Lágy mosollyal húzom magamhoz közelebb.

- Hát persze, Prücsök – válaszolok szelíden, ami úgy tűnik eléggé megnyugtatta, mert nem telik el sok idő, hogy ismét édesen szunyókáljon mellettem. Én is visszaalhattam, mert ismételten mozgolódásra riadok.

A sötétségből ítélve még az éjszaka közepén járhatunk, ezúttal Isabella az, aki odakucorodik a másik oldalamra. Nem mond semmit, csak a mellkasomra hajtja a fejét. Gyengéden megsimogatom a haját, majd védelmezőn a hátán nyugtatom a kezem.

Halk ajtónyitódást hallok, pár napsugár már beszökik a függöny mögül, fordulnék egyet, de a két puha kis test, ami hozzám nyomódik, meggátol ebben. Végül ismét elszenderedhetek, mert csak a telefonom rezgésére ébredek meg. A lányokra nézek, akik békésen pihennek mellettem, áldom az eszem, hogy még este levettem a mobilom hangját, és csak a rezgést hagytam meg. Szerencsére sikerül kisurrannom az ölelő karok közül, habár nemsokára nekik is kelniük kell, egy kicsit talán még pihenhetnek, kocsival úgyis hamar bent vannak az óvodában.

Álmosan lépek ki a nappaliba, meglepetésemre Miles már a konyhában serénykedik, pedig azt hallottam, nem tartozik a korán kelők közé.

- Jó reggelt – motyogom ásítva, miközben odamegyek mellé, hogy megkukkantsam, mi jót ügyködik.

- Szép jó reggelt – vigyorog rám. – Ahogy láttam, ti jót buliztatok az éjszaka, csak engem hagytatok ki a mókából – fedd meg viccesen. Hirtelen azt sem tudom, mire gondol, majd beugrik, hogy biztosan a lányokra céloz.

- Mi csak… - kezdek szabadkozni pirulva, de nevetve int le.

- Ha most megpróbálsz beinvitálni negyediknek abba az ágyba, akkor nemet kell mondanom – vág közbe álszomorú hangon. – Kétlem, hogy elférnénk mindannyian, habár ha szorosan összebújunk… – kacsint rám nyitva hagyva a mondatot, és igen, ettől csak még vörösebb leszek, pedig tudom, hogy csak komédiázik.

- Imádsz zavarba hozni – bokszolok bele lágyan a vállába, a mosoly most már az én arcomon is ott ül.

- Ne ítélj el – csóválja a fejét. – Imádom az édes, vörös pofidat nézni – vallja be vigyorogva, amikor leemeli a rántottát a tűzhelyről, ám a kicsúszott szavakon mindketten ledermedünk. Zavartan nézünk össze, mielőtt azonban egyszerre szabadkozni kezdenénk, apró lábdobogások szakítanak félbe minket.

- Reggeliii – kiáltják a lányok, és csacsogva ülnek le az asztalhoz.

- Megteríteni ki segít? – szól a kicsikhez Miles, akik rögtön elkezdik nekem mutogatni, hogy hol tartják a tányérokat és az evőeszközöket. Nekem kiválasztanak egy csodaszép, rózsaszín, egyszarvús tányért, pótapukájuknak pedig egy mackósat, mert szerintük ő olyan, mint egy nagy maci. Kuncogni kezdek a megjegyzésükön, legalább valamennyire oldódott a levegőben lévő feszültség, amit csak magunknak köszönhetünk.

A reggeli a lányok körül forog, végül maradok még és segítek felöltöztetni őket, amikor viszont elválunk az utcán, a kicsik szomorúan ölelgetnek meg.

- Milo bácsi? – rángatja meg Isabella az említett nadrágját. – Ugye Dan bácsi máskor is itt aludhat? – kérdezi kiscica szemekkel. Meglepetten kapom fel a fejemet, tekintetünk összetalálkozik, miközben lágyan beleborzol a lány hajába.

- Ha lesz ideje, szívesen látjuk őt – válaszol, de közben végig engem néz. Zavartan hajtom le a fejemet, de előtte még eltátogok egy köszönömöt.

× × D × ×

Három hét telt el azóta, hogy ott aludtam Mileséknál, én kínosan kerültem azt, hogy kettesben maradjak vele, és ő sem küzdött ez ellen. Még most is az a mondat jár a fejemben, ami kicsúszott a száján, nem tudom, hogy tényleg édesnek tart-e vagy csak megint viccelődött.

A lányok még jobban ragaszkodnak hozzám, folyamatosan azért nyüstölnek, hogy aludjak ott náluk vagy hogy tanítsam meg Milest a finom sütim elkészítésére, hogy bármikor meg tudja nekik csinálni. Egy óvatlan pillanatomban egyeztem ebbe bele, na nem mintha bánnám, hogy együtt kell sütnünk, egyszerűen csak nem akarok kínos helyzetbe kerülni, ismét…

Péntek lévén alapesetben ilyenkor már anyáék felé vonatoznék, de elutaznak a hétvégére valahova, így ezúttal itt töltöm a városban a szabadidőmet. Épp kilépek az óvoda kapuján, amikor megcsörren a telefonom, ismeretlen szám, de végül úgy döntök, inkább felveszem, sosem lehet tudni, hogy nem egy szülő cserélte-e le a telefonját.

- Tessék? – szólok bele, miközben elindulok a buszmegálló felé.

- Daniel? Itt Marcus Bradford – szól bele egy mély hang a telefonba, rögtön izgatott leszek.

- Mr. Bradford, üdvözlöm. Tehetek valamit önért? – érdeklődöm udvariasan, mire egy sor hümmögést kapok válaszul.

- Az édesapja mesélt a barátja helyzetéről, gondoltam, tájékoztatom, hogy sikerült meggyorsítanom az ügyét – kezd magyarázkodásba. – A katonai akadémián emlékeztek a nevére, úgy tűnik, lenne egy állás a számára – folytatja nyugodt hangnemben.

- Igazán? – lelkesülök fel teljesen. – Ez csodálatos, nagyon szépen köszönöm – hálálkodom, de ciccegése rögtön csendre késztet.

- Még ne köszönjön semmit, csak egy interjút intéztem el neki, a többi már rajta múlik.

- Köszönjük a lehetőséget – mondom picit higgadtabban, de a mosolyt nem tudom levakarni az arcomról.

- Minden információt átküldtem az édesapja által megadott e-mail címére, továbbítsa a barátjának, kérem.

- Igen, persze, átadom neki – lelkesedek, majd még egy köszönöm után lerakom a telefont. Az egész buszúton vigyorgok az örömtől, örülök, hogy segíthetek neki, habár nem tudom, hogyan fog reagálni. Szinte el is felejtettem az apámhoz intézett kérésemet, de most minden ismét előtérbe került.

Hazaérve gyorsan kinyomtatom a levelet, amelyben a megbeszélés helyszíne, időpontja és a munkaköri leírás is szerepel. Remélem, Miles nem lesz mérges, aggodalmaskodom egy kicsit, de az öröm nagyobb. Mire a kapucsengőjükhöz érek, kicsit idegesebb leszek, de végül bátorságot veszek magamon, és benyomom a gombot. Pár dallam után sípolás hallatszódik, majd Miles reszelős hangja.

- Tessék?

- Szia, itt Daniel, beszélhetnénk? – kérdezem félénkebben, mint terveztem, épp magyarázkodásba kezdenék, de úgy tűnik, nincs rá szüksége.

- Gyere csak – válaszol, majd megszólal a tipikus hang, amely jelzi, hogy ellenállás nélkül bejuthatok az ajtón.

A papírt gondosan a zsebembe hajtottam, nehogy baja legyen, azt hittem, Miles fog ajtót nyitni, de helyette a lányok vigyorgó arcával találom szembe magam.

- Dan bácsiiii – kiáltják kórusban, ahogy a kezemnél fogva kezdenek a konyhába húzni, sejtéseim szerint a családfőhöz.

- Szia – köszönök zavartan Milesnak, ahogy beérünk a helyiségbe, mosolyogva biccent egyet.

- Most akkor megtanítod Milo bácsit sütni, ugye? – kérdezi hatalmasra táguló szemekkel Isabella, de a fejcsóválásomra lehervad a mosolya.

- De ne izgulj – simogatom meg a fejét. – Ha valamikor ráértek, szívesen megtanítom neki – nézek az említettre vigyorogva, sokkal felszabadultabb a légkör, mint amire számítottam.

A lányok éljeneznek, majd visszaülnek a tv elé, ahol épp megállítva pihen az egyik kedvenc meséjük.

- Mit szólnál a holnaphoz? – pillant rám kérdőn Miles, ahogy az utolsó vizes tányért is eltörölgetve a helyére teszi. – Ha menned kell a családodhoz, azt is megértem – teszi hozzá, mintha megadná a lehetőséget a dolog kibújása alól, de csak megcsóválom a fejemet.

- A hétvégén nélkülem buliznak – idézem a szavait, mire mindkettőnk ajkaira mosoly ül. A konyhaasztalhoz ülve kezdünk beszélgetni a részletekről, szerinte tíz és tizenegy között lenne célszerű beiktatni a sütés tanítását, mert így még lesz ideje ebédet is főzni mindannyiunkra. Ellenkeznék, de hallani sem akar róla, így megbeszéljük, hogy holnap bizony együtt töltjük a délelőttöt, majd az ebédet is. Én bevállalom, hogy reggel beszerzem az alapanyagokat, a nagy részük amúgy is fellelhető nálam. Már éppen előhozakodnék azzal, amiért valójában jöttem, amikor még egy témát felvet.

- A lányok nem rég azzal kezdtek nyaggatni, hogy játszótérre szeretnének menni. Nem tudsz esetleg valami jót, ami nincs végtelenül messze tőlünk? – kérdezősködik, mire én serényen bólogatni kezdek.

- Van egy szuper park két utcával lentebb, amihez tartozik egy nagy játszótér is, a lányok biztosan imádnák – mondom mosolyogva. Gondolom azért nem látta még, mert nem az óvoda irányába kell menni, hanem teljesen az ellentétesbe.

- Remek, akkor a holnapi ebéd után megmutathatnád nekünk a helyet. Michelle valószínűleg szundítani fog egy kicsit, de ha délután is ráérsz, eljöhetnél velünk – ajánlja fel, amitől hirtelen nem tudok szóhoz jutni. Ezzel szinte az egész napot velük tölteném, ha belegondolok, hogy együtt készítünk ebédet, majd a parkba is együtt megyünk, akkor ez már szinte egy randinak is beillene.

Rosszat feltételezhet a döbbent képemről, mert gyorsan magyarázkodni kezd.

- Ha nincs kedved, természetesen nem kell, és ne izgulj, ez nem randi – vigyorog rám, kínosan elmosolyodom. Tudom én, hogy nem lehet köztünk semmi, de sikerült elég gyorsan szétzúznia a fantáziámat.

- Nem izgulok… - motyogom. – Szívesen elmegyek veletek, de igazából nem ezért jöttem… – Kíváncsian pillant rám, így hát előhúzom a zsebemből a kinyomtatott e-mailt, és áttolom elé az asztalon. – Édesapám gyerekkori barátja is katona volt, én… kérlek, ne haragudj rám, de meséltem neki rólad – mondom, mire összeráncolt szemöldökkel néz rám, majd az összehajtott lapot kezdi kibontani.

A kezemet tördelve vallom be neki, hogy megkértem a férfit, hogy nézzen utána az ügyének. Utána rátérek a mai telefonhívásomra, mire felkapja a fejét, a tekintetéből semmit sem tudok kiolvasni, ezért még zavartabb leszek. Egyelőre nem szól semmit, az e-mailt kezdi olvasni, én pedig idegesen várom, hogy most megdicsérve vagy megszidva leszek-e azért, amiért belekontárkodtam a magánéletébe, pedig nem igazán lett volna jogom hozzá.



Szerkesztve Chii által @ 2017. 08. 31. 17:32:22


Eshii2017. 07. 10. 00:04:45#35163
Karakter: Miles de Jong



 Még nem indulok el, mert sikeresen beejtem az ülés alá a kulcsot, mikor behuppanok a gondolataimba mélyedve a kocsiba. Ama cifra káromkodást, ami elhagyja számat, még a jóistennek se mondanám vissza, de utána neki is esem megkeresni az emblémás kulcstartót. Amber ki fog nyírni. A nyakamba köti a golyóimat, ez tuti.

Szinte megkönnyebbülten felsírok, mikor vaskos ujjam kitapintja a beejtett kulcs hideg fémét. Igen. Férfiként élhetek tovább, köszönöm viseltes Ford, köszönöm. A nagy aggódásba kimelegedtem, így amint beindítom a motort, első dolgom kiélvezni az elektromos ablakot. Már épp egyesbe raknám a váltót, hisz ha az üresben van, nehezen megyek bármerre, mikor a szellő mintha az én nevemet kiabálná Daniel hangján.

- Miles! – A hang irányába fordulok, s lám, nem a szellő játszott csalafinta játékot a képzeletemmel. Egy kifulladt Dan szalad felém mögötte a bőröndjével, s igen mulatságosan fest. Azonban maga a tény, hogy visszajött, jobban meglep annál, minthogy ezen mosolyogjak. Talán itt hagyott valamit?

- Örülök, hogy még itt vagy – ér oda a kocsihoz, míg kotorászni kezd a cuccai között. Előkerül egy csinos kis ételhordó dobozka, amit nemes egyszerűséggel benyújt az ablakon keresztül, és a kezembe nyomja. – Ajándék süti a lányoknak meg a vendégeknek, amiért elfuvaroztál az állomásra – küld felém egy édes mosolyt, de olvadozni sincs időm, csacsog tovább. – Én csináltam, de ne izgulj, ehető. Akkor hétfőn találkozunk – hadarja le, majd a lendület viszi is tovább, vagyis vissza az állomásra.

Csak figyelem a távozó alakját, majd a kezemben tartott dobozra emelem tekintetem, s egy hatalmas vigyor terül el a képemen. Tud sütni! Nem elég, hogy úgy fonja a kislányok haját, mint egy hatgyerekes anyuka, de még sütni is tud. Egy ilyen pofás asszonyt nekem, azonnal. Jó, igazából az se zavar, ha épp nem asszonyka, a család már úgyis dilisnek tart. Apámnak meg végre lenne egy igazán nyomós oka arra, hogy megtiltsa a házának kapujának átlépését.

Inkább lerakom a dobozt az anyósülésre, s elindulok. Nem akarok a szüleimre gondolni, vicces hétvégének nézünk elébe a lányokkal, nem akarom, hogy érezzék rajtam, hogy frusztrált vagyok. Így is láttam Amber cuccai között egy boros üveget, tuti este azzal akarja majd belőlem kiszedni a lelkiállapotomat. Most eléggé pozitív, de nem tudom, hogy két pohár után merre fog a mérleg libbenni.

× M ×

Remekül telik a hétvége, annak ellenére is, hogy péntek este Prücsök kiköltözik mellém a kanapéra, mert állítása szerint a két nagy túl sokat csacsog a szobában. Amber a fiával alszik az én ágyamban – Sam szerint ez inkább volt felvállalható és feldolgozható, mint hogy egy nem rokon pasival aludjon egy ágyban –, így a matrac megmarad a legidősebb leányzónak, Marynek. A csokis süti pillanatok alatt elfogy, és még én is belátom, hogy piszok jó. A gond ott kezdődik, mikor jön a nyekergés, hogy kell még nekik. Szombat este. Persze a két kicsi nehezen érti meg, hogy a süti Dan bácsitól van, hogy a boltok zárva vannak, és hogy nincs itthon hozzá semmi hozzávaló. Emellett Amber se fog nekiállni este sütni, ez csúnya elvárás lenne. Tőlem meg végképp. Szóval végül elérem, hogy ne akarjanak este már sütit, érjék be a kakaóval, ami után az alvás jön. Prücsök persze újra befészkeli magát mellém, amit szó nélkül hagyok neki. Ha már nincs csokis süti, használhat nagy, alvós macinak. Dúdolunk együtt egy kis dalocskát, egészen addig, míg ő már ki-kihagyja a dallamokat s végül el nem alszik. Akkor nagyot sóhajtva takargatom be jobban, hogy aztán az éppen kisunnyogó Amberre pillantsak.

- A francba Miles, azt hittem már alszol, lesi fotót akartam készíteni a kolléganőimnek.

- Értékelném, ha nem rám csorgatnátok a nyálatokat, ti elvált boszorkányok – dörmögöm.

- Van közöttük olyan is, aki nem vált el – tudja le ennyivel, míg rám nyomja a vakut. – Ez is jó lesz, bár igazán mosolyoghattál volna.

- Pózolni ne pózoljak? – kérdezek vissza.

- Ne, az olyan… természetellenes. Ez így cuki. Majd ha Michelle férjhez megy, megmutatjuk neki hogy aludt a kedvenc nagybácsijával. Na, jó éjt nagyfiú – sunnyog vissza a szobába.

- Jó éjt neked is – felelem, míg újra cirógatni kezdem Prücsök hátát. Kegyetlen ez az Amber, komolyan. – Majd kaptok egy pótanyukát, ha a nagybácsitok kész rá – susogom a kicsinek, majd a hátamra fordulva próbálok aludni.

Jót is tesz a pihenés, másnap a délelőtti kis séta után elküldenek egy olyan boltot vadászni, ami nyitva van vasárnap és kapható bármilyen csokis keksz. Ennyi, Miles hadnagy elhalálozott a betonúton vásárlás közben. Mivel voltam olyan okos, hogy kocsival essek ennek neki, azért vállon veregetem magamat. Talán még élhetek. Bár csak akkor, ha csokis sütivel állítok vissza. Nehéz küldetés, tudom, de nem adom fel. S voálá, sikerrel veszek is két kis zacskóval, hogy mindenki boldog lehessen végre. Amberék úgyis este indulnak vissza, hogy ne legyen akkora forgalom. Ha visszaértem pakolhatunk is, vacsorakészítés, majd egy film, s indulhatnak. Furcsa lesz újra hármasban lenni a lányokkal, de nem fogom egyáltalán bánni.

Mivel kicsit messzebb sikerült leparkolnom a bolttól, ezért sétálok. S jobb dolgom nem akad, így hát benézek minden üvegfelületen, ami az utamba kerül. Így pillantok meg egy ismerős buksit az egyik kávézóban, ahogy egy vörös srácot ölelget szolidan. Hoppá. Maga felé fordítja, mond a srácnak valamit, aki mintha jobb kedvre derülne. Búcsúzkodnak, a kis vörös még elkapja egy alapos ölelésre, majd szalad is tovább. Nem tudom mit láttam, de ez tuti jó pletyka anyag lenne az óvodában. Legalábbis ezt szűröm le a rémült és döbbent tekintetéből mikor kiszúr az utcán. Menjek, ne menjek? Tegyek úgy, mintha nem láttam volna semmit se? Végtére is engem nem zavar, ha saját kapura játszik. Bár meglepő, hogy pont egy kis vöröst szúrt ki magának, hisz ő maga és eléggé édes… francba, miken gondolkodom?

- Szia – toppan mellém, mire én biccentek egyet. – Szép napunk van. – Elsőnek azt hiszem, hogy rosszul hallottam, de az ideges arcát elnézve, nem.

- Valóban, a Nap süt, a madarak csicseregnek – vigyorgok rá, miután visszanyerem a csipkelődő kedvemet. Megy lefelé a nap, jön az este, sietnem kéne, de hát pont most botlottunk egymásba. Kíváncsi vagyok felhozza e a témát. Engem érdekelne, tényleg.

- Ne haragudj – nevet fel zavartan, ami egyszerre melengeti a szívemet és szórakoztat. Milyen könnyen elpirul, ez tetszik. Előhozza a kisördögöt belőlem.

- Ugyan – legyintek. –Mmindenkivel megesik, hogy nem tudja, milyen napszak van épp. Barát? – kérdezek rá hirtelen, míg a kocsimhoz indulok. Látom a kis drágát, ott áll türelmetlenül.

- Az exbarátom pasija – jön a meglepő válasz, ami csak egy röpke pillanatra hervasztja le a vigyoromat. Ez aztán komplikált, kérem szépen! Nem csodálom, ha a törpékre kéne vigyáznom főállásban, tuti csinálnék magamnak párkapcsolati gubancokat. Ehm, végtére is kölykök nélkül is megtettem. Bár egyik exem pasijával se beszéltem még – legyen szó nőről vagy férfiról. Azonban úgy tűnik, hogy Daniel nem viseli olyan jól ezt a kiderült titkot. Mintha fojtogatná, és attól félne, hogy majd itt leköpöm. Ne már, nem vagyok én ilyen vadállat. Bár, az tény, hogy piszok aranyos, ahogy pirulva szorong.

- Mondanám, hogy segítő jobbost nyújtok, hogy kimássz ebből a helyzetből, de túlságosan élvezem a zavart az arcodon. Ne haragudj, tudom, nem kellene – bólogatok magamnak, majd ránézek. – Az megvigasztal, ha közlöm, én két kapura játszom? – érdeklődöm, mire úgy pislog rám, mintha megkértem volna a kezét. – Amúgy is… kitől kérdezném meg, hogy kell hajat fonni, ha elriasztanálak a környékről? – kérdezem, mire végre felszabadultabban felkuncog.

- Köszönöm… azt hiszem. És mi járatban errefelé? – érdeklődik. Áhá, tématerelés, ügyes! Emellett ő kérdezett rá, szóval vállalja a következményét annak, hogy mit tett velünk a sütije.

- Mindenki csokis sütit akart még, de mivel nem volt, elküldtek a boltba – kezdek bele a panaszáradatba. – Túl finomat sütöttél, ezek után nem fogok bírni a törpékkel – dicsérem meg vigyorogva.

- Bármikor sütök, ha szeretnéd – feleli szuper gyorsan, lelkesen, majd mikor leesik neki mit mondott elpirul, és a földet kezdi el bámulni. Kár, piszkosul élvezem a zavarba jött pofiját.

- Csak óvatosan, még megárt az alakomnak – figyelmeztetem, míg megcirógatom a kissé megnőtt hasamat. Kicsit többet kéne edzenem. Persze Daniel ezen csak jót nevet, de csak mert nem látott még pucé… öhm, nem Miles, nem kívánhatod szegénynek, hogy meglesse a habtestedet. Főleg, egy előtte és utána fotóval. Nem. Jó ez így.

- Valóban, arra vigyázni kell – nyugtázza mosolyogva. Örülök, hogy oda a tekintetéből a félelem, sokkal megkapóbb, ha huncut fény csillog helyettük. Eközben a kocsimhoz érünk, ő is beszáll meg én is, s ekkor beugrik, hogy ha már itt van, lenne neki egy fontos küldetésem. Mint férfi a férfinak, úgy kell ezt előadnom!

- Lennél a… csokis keksz tesztelőm? Nem akarok csalódást okozni a lányoknak – kapom elő az egyik szépen becsomagolt darabot. Látom rajta, hogy benne van, így felbontom, ő pedig kuncogva elfogad egy darabot. Rágja, rágja, de arca egyre jobban eltorzul. Fuh, ennyire rossz lenne? Nem jó jel.

- Miles – szólít meg félelemmel a hangjában. – Volt ebben a sütiben mogyoró? – Mi? Mogyoró? Nem kérdezek vissza, csak megnézem a csomagoláson, majd rábólintok. Szinte kifehéredik a rémülettől.

- Nem szereted? – érdeklődöm. Ha az a baja, hogy ki kell köpnie, nem fogok megbotránkozni. Katona voltam, nem kiscserkész.

- Allergiás vagyok rá – csúszik ki nehezen a száján, ami rögtön ráébreszt, hogy nem csak úgy lazán allergiás rá, hanem durván. Rögtön indítom is a motort, nem maradhatunk itt, az elsősegélytudásomban nincs benne az, hogyan mentsem meg ettől.

- Van nálad gyógyszer? – kérdezem, de letudja egy tagadó fejrázással. Basszus!– Akkor irány a kórház – tudom le ennyivel.

Arra se gondolok, hogy gyorshajtásért megfognak. Ha így is tesznek, komolyan, elég lesz a zsarunak ránéznie a mellettem ülő kölyökre, s küld is tovább. Ha meg cuki borítékot küldenek, lekéretem a képet, hogy ott nézzék meg a képet. Komolyan ilyeneken kell gondolkodnom, míg Daniel egyre kétségbeesettebben próbál levegőhöz jutni? Úristen… hogy mondom el a lányoknak, hogy kinyírtam a kedvenc felvigyázójukat?

- Ugye kibírod legalább az ügyeletig? – pillantok felé, mire ő biccent egy aprót. – Ha meg mersz nekem fulladni, kinyírlak. – Csukló hangot hallat, nem tudom, hogy a helyzeten próbált e kínjában nevetni, vagy elképzelte a dolgot. Kicsit jobban rákapcsolok, s igyekszem senki se elcsapni, vagy balesetet okozni.

A szívem hevesen ver, olyan, mintha megint egy bomba előtt állnék: melyik vezetéket kell elvágni? Hogy mozgassam, hogy ne aktiválódjon? Most azonban egy sebességváltó van az egyik kezemben, a másikkal kormányzok, a lábaim pedig a fék – gáz - kuplung között járnak felváltva. Párszor a szemem sarkából a sápadt srácra nézek, de inkább az útra koncentrálok. Férfi vagyok, kész csoda, hogy ennyi mindenre oda tudok sikeresen figyelni.

Igazából a kórházat azért tudom hol van, mert valamelyik nap elment a mellette lévő háziorvosokhoz, hogy beírattassam magunkat. Nem igazi nagy kórház, de a helyiek annak hívják, mert igaz nagy műtéteket nem végeznek, de például ha jól tudom, szülészet van benne, meg kisebb, nem bent fekvéssel járó sebészeti dolgokat is elvégeznek. Már bekanyarodom az útra, s szinte megkönnyebbülten szusszanok fel, mikor sikerül a sürgőségi részen leparkolni. Segítek Danielnek kiszállni a kocsiból, de utána se eresztem el.

- Oké, most szépen bemegyünk, megkapod a gyógyszeredet és minden rendben lesz – hajtogatom újra és újra, míg be nem érünk végre a recepcióhoz. Ott aztán az első gondba ütközünk: a mogorva banyába. Szinte látom a képén mennyire kiégette a munka, de a francba, hogy csak ő ül bent.

- Jó estét, allergiás rohammal hoztam be a fiatalembert, sürgős lenne és… - kezdek bele, mire ő érdektelenül rám pillant, majd Danielre, akibe karolva állok a pultja előtt.

- Foglaljanak helyet, majd szó…

- Na, ne szarakodjon, melyik része nem volt érthető? – csattanok fel, mire a mellettem álló srác is összerezzen, a banya meg feltolja a szemüvegét az orrán. – Pont úgy néz ki, mint akinek le kell ülnie, ugye?

- Uram, ha megkérhetném, nyugodjon le… - kezdene újra bele, de a gúnyos vigyorom láttán abbahagyja.

- Talán rám tetszik hívni a biztonságiakat, mert nem végzi a dolgát? De tudja mit, megkeressük egyedül a sürgősségit, ott talán értelmesebb emberi lényekre találunk. Gyere Daniel, gyere – kezdem el terelgetni a srácot, míg a kiírásokat figyelem. Hamar meglesz a keresett hely, s nagy szerencsémre ott is van egy pult, sokkal kedvesebb középkorú hölggyel, aki rögvest segít is nekünk.

A doki is rögtön ugrik, hozza az anapen injektort, s fel se merül senkiben se, hogy ki kéne mennem. Bennem se. Sőt, végig ott állok Daniel mellett, és ha nem a vállát szorongatom, a hátát simogatom meg óvatosan. Már a doktor épp ecseteli mi lesz ezután, mikor elkezd a zsebemben csörögni a telefonom. Amber az, ezért gyorsan elnézést kérek és kimegyek a folyosóra. A beszélgetést gyorsan lezavarom, ami kész csoda a vonal másik végén aggódó nő miatt. Indulnának, s meg is értem, így arra kérem, hogy forduljon a kórház felé s passzolja le a lányokat, mert én biza nem megyek el innen Dan nélkül. Nem tiltakozik, rögtön belemegy, s megegyezünk abban, hogyha itt van, felhív. Visszasietek hát a kórterembe, ahol Daniel már sokkal jobban fest.

- Valami történt? – kérdezi, mire én zavartan megvakarom a tarkómat.

- Amber menne vissza a gyerekekkel, így a lányokat erre hozza… te jobban vagy?

- Igen, bár még itt kell maradnom fél órát. Azonban nyugodtan hazamehetsz Miles, én megleszek – jegyzi meg halvány mosollyal, mire én felháborodva ránézek. Láthatóan érzékeli a változást, mert nagyokat pislog rám gyönyörű szemeivel, de nem hat meg. Bambi még jobban előtudja adni ezt, ha akar valamit. Sajnos Prücsök még a „lefekszem és a földhöz verem magam” módszer híve.

- Felejtsd el. Miattam lettél rosszul, szóval szépen megvárom veled, míg a doki azt mondja, hogy hazamehetsz – közlöm vele nemes egyszerűséggel. – Nem kell még odafigyelni arra, hogy van? – nézek a dokira. – Mintha előfordulhatna, hogy a gyógyszer nem elég és újra előjön az allergiás roham.

- Nos, benne van a pakliban – feleli az orvos. – Négy óra a kritikus időszak, de addig nem fogok benntartani, nyugodjon meg – mosolyog Danielre. – Van valaki, aki odafigyelhet önre?

- Nos, a családom messze lakik, és a barátaim sincsenek a közelben… - kezd bele az elszenvedett, mire én megköszörülöm a torkomat.

- A szembe szomszédja vagyok… szóval Dan, ha akarod, odafigyelek rá.

- Nem várhatom el ezt tőled, Miles – néz rám komolyan. – Ott vannak neked a lányok.

- Miért, eggyel több apróságra vigyázni… szerinted nem menne? – kérdezem keresztbetett kézzel, felvont szemöldökkel, őt szuggerálva. Farkasszemet nézünk, egészen addig, míg enyhe pírral az arcán el nem mosolyodik.

- Én vagyok az óvó bácsi, nem kell a gyerekekhez besorolni – jegyzi meg, míg ajkai továbbra is halovány mosolyra húzódnak. Jobban fest már, ezerszer. Ez azonban nem változtat a helyzeten, miszerint még gond lehet.

A doki Daniel kezébe nyom egy másik injektort, meg meggyőződik arról, hogy tuti felhívja Dan, ha rosszabbul lesz, majd utunkra enged, mikor Amber megcsörget. Egy kis pakolászás után újra mindenki a helyére kerül, elbúcsúzunk a rokonoktól, majd beülünk a lányokkal és Dannal a kocsimba, hogy végre hazamehessünk. Prücsök már félig alszik az ülésében, elfáradt biztos a nagy játékban.

- Dan bácsi ma nálunk alszik - jelentem be, mire Bambi lelkesen felemeli a kezeit.

- Ott alvós buli!

- Nem, én nem, én… - kezdene bele az érintett, de széles mosollyal közbevágok.

- Nem, Isabella, nem. Dan bácsi nincs jól, így oda kell rá figyelni.

- Beteg? – kérdi a kislány rémülten. – Mid fáj, Dan bácsi?

- Nos, ez nem teljesen betegség, hanem allergia. Tudod mi az, Isabella? – fordul hátra a kislányhoz, aki rögtön csóválja a fejét. – Az olyan, mikor valami olyat fogsz meg, vagy eszel meg, amit a tested nem kedvel. Nekem ilyen a mogyoró. Ilyenkor a testem beteg lesz miatta, különféle dolgok történnek velem, például bedagad a nyelvem és nehezen tudok levegőt venni.

- Jaj, az de rossz! – kap a szájához Bambi. – Akkor azért alszol nálunk, hogy Milo odafigyeljen rád? Mint mikor Michelle pocakja fáj, és mellette kell ülni?

- Igen – felelem. – Pontosan.

- Dan bácsi ágya mellett is ülni fogsz? – kérdezi Bambi érdeklődve, mire én összenézek az említettel. Ajkamra csibészes mosoly költözik, szinte látom magam előtt a helyzetet, ami roppant szórakoztató.

- Természetesen. Ha szeretné, a kezét is fogom ám.

- Azt hiszem anélkül is el tudok már aludni, Miles – feleli hasonló stílusban, mint ahogy én is tettem.

Mikor megérkezünk még kell egy kicsit ösztökélni arra, hogy nálunk aludjon, de végül beadja a derekát. Míg én felviszem a lányokat, ő összeszedi a lakásából a kellő dolgokat, majd felcsenget, hogy engedjem be. Láthatóan zavarban van, nem tudja hova tenni a helyzetet, míg én tök nyugisan kezelem a dolgot. Annak idején rengeteg havernál aludtam, meg ők is nálam, nem egy részeg vagy másnapos bajtársra vigyáztam eltávon. Persze, ez teljesen más, hisz itt inkább én tettem szegénynek keresztbe.

Mikor azonban a lányok bevonják a pancsolásukba, s mindketten kikövetelik, hogy a vizes hajukat fonja be, kezd megnyugodni. Úgy tűnik, hogy az apró emberi lények megnyugvást hoznak a lelkének, ami csak megkönnyíti a dolgunkat. Segít nekem felöltöztetni a lányokat – Bambi inkább hozzá áll oda, de Prücsök marad a kedvenc Milójánál -, majd együtt kísérjük őket az ágyukba. Mesélni kell nekik, de szerencsére ennyi elég. Lehet most nem menne a gitározás nekik, főleg, hogy legutóbb Daniel közölte, be kéne néznem eme rejtett tudásommal a csoportba is.

- Aludhatsz az ágyamban. Amber aludt ott a fiával, de ágyneműt húztak, szóval a frissbe pocolhatod be magadat – jegyzem meg neki, mikor visszajön a fürdésből.

- Ugyan, jó nekem a kanapé is – feleli halkan.

- Nem, nem adom – vigyorgok rá. – Totál megszoktam már, szóval nem lesz gond. Holnap mész dolgozni? – pillantok felé, mire ő bólint egyet.

- Délutános leszek, de reggel korán hazamegyek. Össze kell szednem pár dolgot, meg nem akarok sokáig maradni.

- Azért remélem reggelizni maradsz – nézek rá felvont szemöldökkel. – Lehet sütni nem tudok, de isteni a rántottám.

- Rendben, maradok – mosolyogja. – Ha nem bánod.

- Ha bánnám, nem ragaszkodtam volna ahhoz, hogy itt aludj – felelem őszintén. – Na de megyek én is tusolni, mert lassan olyan szagom lesz, hogy csak na. Ha szomjas lennél, vagy éhes, nézz be a hűtőbe, szolgáld ki magad. Aztán ha nem érzed magad jól, addig üss, míg fel nem kelek! - fenyegetem meg az ujjammal. – Megértetted?

- Meg Miles bácsi – vigyorogja, míg én elindulok a fürdő felé, de félúton beugrik valami.

- Ha visszajöttem, eszünk valamit? – érdeklődöm, míg Dan elgondolkodva néz rám a fotelben ücsörögve.

- Jó, benne vagyok – mosolyogja.

Hamar letusolok, majd visszasietek egy boxerben és atlétában, hogy hűtőt fosszunk. Előkerül pár zsemle, sajt, felvágott, paradicsom és paprika, majd leülünk az asztalhoz enni. Nem beszélgetünk komoly dolgokról, csak az allergiájáról, hogy járt e már hasonlóan. Én elmondom, hogy nekem nincs tapasztalatom ilyen téren, és tudtommal a lányok se allergiások még semmire, majd áttér pár vicces óvodai történetre, amin halkan nevetgélünk. Miután beettünk, én megiszom az esti tejadagomat, majd jó éjszakát kívánunk egymásnak, s lefekszünk aludni.



Szerkesztve Eshii által @ 2017. 07. 10. 15:53:29


Chii2017. 06. 30. 22:26:15#35145
Karakter: Daniel Benen




- Nem, egyáltalán – mondja erőltetett mosollyal az ajkain, látszik, hogy megrázták a történtek. – Köszönöm, hogy odafigyelsz rájuk. A fentről figyelős dolog meg… aranyos. Azonban nem hinném, hogy ennyi megnyugvást okozna neki. Jobban oda kell tennem magamat.

Valóban én sem hiszem, hogy ezt ilyen könnyen el lehet intézni, de már a pillanatnyi megnyugvás is jobb szerintem, mintha folyamatosan ezen aggódna szegény.

- A környezetet is meg kell szoknia. Egy… – Nem tudom, hogy fejezzem szépen ki magam úgy, hogy ne tépjem fel a sebeket,.. Mikor rám pillant, rájövök, hogy rosszabb, ha nem mondok semmit, idegesen hadarni kezdek. – Egy kétszülős kicsi gyereket is megvisel a költözés. A válás is nehéz nekik. Azonban az odafigyelés és szeretet mindenre megoldás. Szóval kétlem, hogy tartósan nagy gondok lesznek – biztatom mosolyogva, amit egy apró bólintással hálál meg.

- Gondolom, holnap látjuk egymást – szólal meg a lányok felé fordulva.

- Igen, délelőttös leszek, szóval, ha reggel hozod őket, itt leszek – felelem összefont kezekkel, közben én is a két lurkót vizslatom.

- Készülődjetek lányok, otthon vár a spagetti – ösztönzi a kicsiket, mire Isabella rögtön ott terem mellette, maga után húzva húgát is. – Azért óvatosan, megvár – teszi hozzá óvón, egyértelmű, hogy az idősebbik lányka még mindig tart attól, hogy a Milo bácsija itt felejti az oviban. Remélem, minél hamarabb túl lesznek ezen a nehéz időszakon, habár pár hét alatt nem gyógyulnak be a szíven ejtett sebek.

- Nézhetünk majd Jégvarázst? – érdeklődik lelkesen Michelle, válaszul pedig csak egy beleegyező bólintást kap. Ha elképzelem, ahogy Miles ott ül a tv előtt és meséket kényszerül nézni a csajszikkal, mosolyognom kell. Úgy tűnik, bármit megadna nekik, hogy felvidítsa őket, vajon be is öltözne velük aranyos hercegnőnek? Elhessegetem a képet, mielőtt hangosan is felkuncognék.

- Köszönjetek szépen el Dan bácsitól, aztán öltözés – figyelmezteti őket, mire kapok tőlük két édes „Szia, Dan bácsi”-t, Miles pedig mosollyal az ajkain búcsúzik. Miután eltűnt az alakjuk a folyosón, visszatérek munkámhoz, és elszórakoztatom a két kicsit, míg értük nem jönnek a szüleik. Szerencsére nem sokat kell várnom rájuk, így egészen hamar végzek, természetesen azért még elmegyek a boltba, mert legutóbb kifelejtettem az édességet. A tesóim imádják a csokis sütimet, meg is vásárolom hozzá az alapanyagokat, még holnap el kell készítenem néhány doboznyit.

Már lefekvéshez készülődöm, mivel holnap délelőttös leszek, ám a telefonom csörögni kezd, és természetesen ki más hívna, mint az én drága jó barátom.

- Leo? Mi a baj? – kérdem, hisz nem szokása ilyenkor hívni.

- Mindent elrontottam, Dan – mondja szinte sírva, mire fel-alá kezdek járkálni a nappalimban.

- Mi történt?

- Elmondtam Jamie-nek, hogy régen egy pár voltunk, és teljesen kiakadt – panaszkodik, a hangján érzem, hogy ő is teljesen kivan. – Megemlítettem neki a találkát, aztán bevallottam mindent, de azt mondta, nem akar többé látni, és elviharzott… Dan… mi lesz most? Én szeretem őt… - motyogja a telefonba, mire egy halk sóhaj hagyja el ajkaimat.

- Figyelj, először is nyugodj meg, rendben? Kicsit dühös lett, adj neki időt, biztosan meglágyul majd…

- Te nem láttad a szemeit – vág közbe vehemensen. – Elárultságtól csillogtak… szerintem azt hiszi, hogy még érzünk valamit egymás iránt…

- Leo, én nem tudom megoldani ezt helyetted – mondom neki a kemény igazságot, hiszen nem is ismerem a srácot, akivel együtt van.

- Tudom, de… szóval… nem mondta, hogy elmegy a találkára, de azt sem, hogy nem… - kezdi, és tudom, mire akar célozni.

- Nyugodj meg, ott leszek a megbeszélt helyen, ha mégis felbukkanna, de nem ígérem, hogy órákon át várni fogok rá.

- Nem is kell, csak… legyél ott, kérlek – könyörög nekem, mire megrázom a fejemet.

- Ott leszek, te meg addig próbálj beszélni vele.

- Rendben… és köszönöm – halkul el a hangja, majd bontja a vonalat. Ahh, Leóval is csak a gondok vannak, remélem, Jamie mellett végre felnő majd. Van egy olyan érzésem, hogy a kölyök el fog jönni, még ha haragszik is a szerelmére, az egyik legerősebb érzelem – a szerelem mellett természetesen – a kíváncsiság és a féltékenység, benne pedig mindkettő ott bujkál.

× D ×

A hét gyorsan és eseménytelenül telik el, szerencsére Livy általában elvállalja a péntek délutánt az óvodában, így még aznap este le tudok utazni a szüleimhez, és ez most sincs másképp. Elcsomagolom az öt doboznyi csokis sütit, ez egy ideig ki fog tartani otthon, habár az öcsémet, édesapámat és a húgaimat ismerve, ebben mégsem vagyok olyan biztos. Az órára pillantva viszont rájövök, hogy kicsit késésben vagyok, így sietősen robogok le a lépcsőn, csakhogy kiérve rögtön Milest pillantom meg egy gyönyörű nő társaságában.

Intését mosolyogva viszonzom. – Nem tudom, hová mész, de legyen jó utad – kiált át, amitől még szélesebb lesz a vigyorom.

- Köszönöm szépen! A családomhoz igyekszem – válaszolom, miközben úgy döntök, pár perc kitérő még belefér a busz indulásáig, így hát gyorsan át is szlalomozok Milesékhoz.

- Akkor biztosan jó hétvége lesz. Messze kell menned? – érdeklődik, amint odaérek hozzájuk.

- Nem nagyon – válaszolom, majd a nőhöz lépek. – Nagyon örülök, Daniel Benen vagyok – mutatkozok be udvariasan.

- Én meg Amber Dungen – mondja elfogadva a kinyújtott kezemet. – Mi is családlátogatóba jöttünk a lányokhoz, köszönöm, hogy figyel rájuk – hálálkodik, mire zavartan vörösödök el. Ezek szerint akkor nem egy barátnő jelölt. – Miles még kezdő családfő – teszi hozzá vigyorogva.

- Igen, mesélte – biccentek az említett felé pillantva. – Azonban jól halad – jegyzem meg biztatóan, bárki láthatja, mennyire igyekszik, és ahogy a lányokon tapasztalom, egyre jobban megy neki az apuka szerep.

- Egy hét alatt ezt ilyen jól megállapítottad? – mutat viccelődve önmagára. – Hu, a kiképzőtisztem el lenne ájulva.

Sokan nem hiszik, de ha valaki nem való szülőnek, az nagyon gyorsan ki tud bukni, pont, ahogyan az is, ha valakit arra teremtettek. Miles talán nem így képzelte el az életét, talán nem is a legtökéletesebb a szerepre, de nála odaadóbb és feláldozóbb emberrel még sosem találkoztam, már ha hihetek a lányok meséinek.

- Apádék is – szól közbe csípősen Ms vagy talán Mrs Dungen, majd rám pillant. – Mivel megy? Busszal, vonattal?

- Busszal az állomásra, onnan meg vonattal – sorolom a választ.

- Milyen messze van az állomás, Miles? – néz ezúttal a férfira, aki csak zavartan vonogatja a vállát. – Mindjárt magam alá csinálok… azért ezt illene tudni – emelkedik fel a hangja, egészen félelmetes tud lenni ez a nő, és az sem zavarja, hogy Miles katona volt.

- Tudod kedves sógornőm, van kocsim – jegyzi meg epésen a megrótt fél, mire a nő a kezébe nyomja kocsijának kulcsait.

 - Vidd el a fiatalembert az állomásra – utasítja Milest, ami ellen rögtön szabadkozni kezdek.

- Oh, igazán nem kell, menni fog egyedül is, mint eddig – ellenkeznék, de a villanó szemei elhallgattatnak.

- Drágám, elég gondot fog neked okozni eme túl nagyra nőtt óriás, szóval csak tessék beszállni az anyósülésre. Jó?

- Igen, köszönöm, persze – egyezek bele rögtön bólogatva, úgy érzem, neki nem szabad ellent mondani. Amint beszállunk a járgányba, Miles felé fordulok. – Ne haragudj, hogy el kell vinned én… - kezdeném, de nem hagyja, hogy bocsánatot kérjek a kellemetlenségekért.

- Tudom, totál be lehet tőle rezelni – mondja megértően, miközben induláshoz készülődik. – Képzelheted, mikor a bátyám bemutatott neki, hogy hé, öcsi, ő a barátnőm nővére. S akkor még nagyon nem csipázta a suhanc képemet. Most azonban igénybe venném a segítségedet, mert tényleg halvány lila gőzöm sincs, hol van az állomás – fordul felém, miután bekötötte magát, és én is így tettem.

- Akkor én leszek az élő GPS – kuncogom kissé gyerekesen. – Haladjon előre öhm… mondjuk ötszáz métert, majd ott forduljon balra – utánzom a navigáló rendszer hangját.

- Elég lesz, ha időben szólsz, hogy forduljak – vigyorogja jókedvűen, majd bekapcsolja a rádiót. Mint általában, ha zavarban vagyok, elkezdek mindenféléről fecsegni, leginkább a családomról. Azt hiszem, eléggé megleptem azzal, hogy ilyen sok testvérem van, mert meglepetten füttyent egyet.

- Szeretem a gyerekeket. Nem is tudom, mi lenne velem, ha nem lennének körülöttem sokszor – vallom be lágy mosollyal az ajkaimon.

- Oh, hát én nem voltam soha nagy lurkó fanatikus. Biztos nem indultak még be azon hormonok nálam, ami nem lenne csoda, a katonaságnál más dolgozik kőkeményen – magyarázza, majd enyhe kínos csend áll be közénk, de semmi jó téma nem jut az eszembe.

- Uh! Ezt muszáj bömböltetnem és kornyikálnom – tekeri fel a hangerőt megtörve a csendet, és elkezdi dúdolni, énekelni a számot az előadóval egyszerre. Mosolyogva figyelem a mellettem ülő alakját, meglepően szép hangja van, nem csoda, hogy annyit áradoztak a lányok róla az oviban, talán meghívhatnám az éneklős délutánjainkra. Egy kis frissítés nem árt, a gyerekek pedig biztosan imádnák őt.

Amikor elérjük az állomást, kipattanok a kocsiból, habár meglep, hogy Miles ki akart segíteni, de erről lemaradtam, nem hagytam neki. Mosolyogva köszönöm meg a fuvart, majd még odafordulok hozzá.

- Oh, és Miles…

- Hm? – kérdez vissza az ajtó zárása közben.

- Néha napján bejöhetnél a gyerekekhez énekelni – vigyorgok rá, mire enyhe zavar jelenik meg az arcán, ilyet se nagyon láttam még rajta. Nem tűnik olyan férfinak, akit könnyen zavarba lehet hozni.

- Úgy nézek én ki, mint egy törpékre szakosodott előadó? – kérdezi döbbenten a szokásos humorával megfűszerezve, amitől hangosan felnevetek.

- Nem, de szerintem a lányok nagyon értékelnék – felelem mosolyogva, majd a karórámra pillantva elhúzom a számat, még jegyet is kell vennem, ideje lesz mennem. – Most azonban sietek. Jó hétvégét és nagyon szépen köszönöm a fuvart! – hálálkodom még egyszer, és sietve indulok meg a csarnok bejáratához.

Ahogy belépek a hatalmas ajtón, megcsörrennek az utazótáskámban a fémdobozok, amelyekbe a tegnap elkészített csokis sütiket pakoltam, erről pedig eszembe jut, hogyan hálálhatnám meg Milesnak, hogy elhozott idáig. Sietve megfordulok, habár nem biztos, hogy még itt van, azért megpróbálom elérni. Szerencsére csak most indította be a kocsit, az ablaka le van, húzva, így hangosan felkiáltok.

- Miles! – futok felé idegesen, nevét meghallva felkapja a fejét, és igen meglepődött arcot vág, de legalább nem hajt el. Kifulladva érek mellé. – Örülök, hogy még itt vagy – vallom be, miközben előhalászom az egyik dobozt, és gyorsan a kezébe nyomom, hogy ellenkezni se legyen ideje. – Ajándék süti a lányoknak meg a vendégeknek, amiért elfuvaroztál az állomásra – mosolygok rá. – Én csináltam, de ne izgulj, ehető – hadarom vigyorogva, szegényt megszólalni sem hagyom, nem szeretném, ha visszautasítaná az édességet. – Akkor hétfőn találkozunk – köszönök el, és amilyen hirtelen bukkantam fel, olyan gyorsan iszkolok át a pályaudvarhoz vezető ajtókon.

Már a jegypénztárnál állok sorba, és kezembe temetett arccal csóválom a fejemet. Vajon nagyon idiótán viselkedtem? Mit gondolhat most rólam? Ám a legfontosabb kérdés… Ugye a futás miatt vagyok ennyire kivörösödve, és nem azért, mert zavarban vagyok?

Szerencsére időben ki tudom váltani a jegyemet, így elérem a szokásos vonatot, amivel általában hazalátogatok. Az út két órás, ami alatt van időm gondolkodni. Michelle, Isabella és Miles jár a fejemben, mint mostanság mindig. Ha rájuk gondolok, egyszerre tudnék mosolyogni és sírni, hiszen ami velük történt, az borzalmas, viszont az, ahogyan Miles kezeli a helyzetet, nagyon dicséretreméltó.

Otthon természetesen mindenről kifaggatnak, így szóba kerülnek az újdonsült szembe szomszédaim is, legnagyobb meglepetésemre, apám nagyon kíváncsi lesz, főleg amikor megemlítem, hogy Miles katona volt.

- Nehéz lehet neki, Marcusnak sem volt könnyű a balesete után, de ő szerencsés volt, mert a harminc év szolgálat alatt sok kapcsolatot szerzett – mondja maga elé hümmögve. Marcus apa legjobb haverja, aki szintén katona volt, ám néhány évvel ezelőtt bombára lépett, és elveszítette az egyik lábát. Jelenleg innen másfél órára dolgozik kiképző tisztként, a lakásomtól nagyjából fél órára lévő katonatiszti iskolában.

Nem tudom, hogy Miles hogyan áll anyagilag és munkaügyileg, de azután, amit apa még mesélt a rendszerükről, kicsit aggódom.

- Mit gondolsz… Marcus utána tudna nézni, hogy hogyan áll az ügye Milesnak? – kérdezem ujjaimmal dobolva a térdemen, apám tekintetétől pedig csak még jobban elvörösödök.

- Fiam, csak nem egy partnerjelölt ez a fickó? – néz rám felhúzott szemöldökkel, és hiába tiltakozom, nem hisz nekem teljesen. – Nos, majd megkérem Marcust, hogy lapozzon bele a fiú papírjaiba, ha ez megnyugtat.

- Köszönöm – bólintok hálásan, többet viszont nincs lehetőségünk beszélni, mert befutnak imádott testvéreim, és lefekvésig el sem engednek. Persze felróják nekem, hogy kevés sütit hoztam, durcás képükön pedig képtelenség nem nevetni.

A hétvége hatalmas sebességgel száguld el mellettem, nagyon jól éreztem magam, habár egy perc nyugtom sem volt. Néha úgy érzem, a családom jobban kifáraszt, mint a lurkók az oviban, de ezt a fáradtságot semmiért se cserélném el.

× D ×

Végre ez is elérkezett, itt ülök a kedvenc kávézómban Jamie-re várva, közben pedig a világ legfinomabb Mocaccinóját szürcsölgetem. A karórámra pillantok, negyed öt, még tizenöt percet várok, és ha nem jelenik meg a srác, elhúzok innen haza, így is eléggé elfáradtam, nem sok kedvem van ehhez a találkozóhoz, de Leóért megteszem, ő is rengeteget segített a nehéz időszakomban.

Megszólal a vendéget jelző ajtócsengő, és ahogy felnézek, rögtön felismerem, hogy őrá vártam. Hosszú, vörös, göndör haja van a kölyöknek, hófehér bőre, babaarca, a villódzó zöld szemei pedig csak megspékelik ezt a látványt. Valóban olyan, mint egy kisangyal – hogy Leo szavaival éljek, nem is értem, hogy tudott megfogni magának egy ilyen aranyos fiút az a léhűtő.

Tekintetünk összeakad, amitől szemei egy pillanatra dühösen felszikráznak, majd inkább csak szomorúság jelenik meg bennük, arcát pedig enyhe pír lepi el a zavartól. Úgy sétál hozzám, mintha egy láthatatlan ember lökdösné errefelé, illedelmesen felállok, hogy köszönteni tudjam.

- Szia, te vagy a híres Jamie, ha nem tévedek – mosolygok rá kedvesen, miközben kinyújtom a kezem.

- Te pedig, Dan, az ex – mondja az utolsó szót sértődötten, de azért megrázza a kezem.

- Inkább legjobb barátnak mondanám magam, de az ex is megteszi – próbálom oldani a feszültséget, de ő csak mereven leül a szemközti székre, lehuppanok hát én is. – Úgy tudom, beszélni szerettél volna velem…

- Így volt, de azóta fény derült néhány dologra – motyogja az asztalt bámulva. Mielőtt válaszolhatnék, megjelenik egy pincér, aki felveszi a rendelését, majd gyorsan el is tűnik.

- Figyelj… Leóval különleges a kapcsolatunk – vallom be, mire szemei még szomorúbbak lesznek, száját pedig idegesen összeszorítja. – De nem úgy, ahogy azt te gondolod.

Mondatomra felkapja a fejét. – Ezt hogy érted?

Halkan felsóhajtok, tudom, kénytelen leszek mesélni a múltamról, hogy bebizonyítsam, téved, amikor azt hiszi, több van köztünk barátságnál.

- Mi voltunk egymás elsői… ha érted, mire gondolok – mivel bólint, folytatom. – Ez már alapból is különleges, emellett elég sokáig együtt voltunk… habár végül rájöttünk, hogy mégsem vagyunk annyira egymáshoz valóak. Közös megegyezéssel váltunk el, mindenki ment a maga útjára, de a barátságunkat sosem szakítottuk meg. Nekem… - veszek egy mély levegőt. – Belekerültem egy nagyon rossz kapcsolatba, a barátom a végén már jó párszor megütött – mesélem egyre halkuló hangon, Jamie szemei pedig döbbenten kerekednek el, de örülök, hogy nem szól közbe. – Leo húzott ki a bajból… elég rossz állapotban voltam akkoriban, azóta is elvárja, hogy úgymond jelentsek neki hetente, hogy minden rendben van. – Jamie figyelmesen hallgat, összehúzott szemöldöke árulkodik arról, hogy valamin erőteljesen gondolkodik.

 - Szóval ezért telefonáltok annyit? – böki ki végül a kérdését, melyre a leginkább kíváncsi.

- Igen, csakis ezért – mondom mosolyogva, és mintha egy kis megkönnyebbülés járná át a testét. A pincér leteszi elé a cappucinóját, amibe zavartan iszik bele.

- Sajnálom, hogy olyan gyorsan ítélkeztem felettetek – nyögi ki nagy nehezen. – Én nem tudtam… Leo sosem mesélt erről… - kezd habogni, de csak elnézően legyintek egyet.

- Leo sosem adná ki a titkaimat, még ha a kapcsolata is megy rá – mosolygok az említettre gondolva. – Nála jobb barátot senki se kívánhatna magának, és hidd el – nézek rá komolyan – imád téged az a mamlasz – mondom, mire még vörösebb lesz a kölyök. – Folyamatosan csak arról beszél, hogy Jamie így… Jamie úgy… már néha fájdalmas hallgatni – vigyorgok rá, és ő is kuncogni kezd.

- Tényleg? – Bólintok, hogy így van. – Szerinted… mindent elrontottam? – kérdezi enyhe idegességgel a hangjában. – Csúnya dolgokat vágtam a fejéhez…

Látom, hogy szeme kezd könnyesedni, ezért rásimítok a kezére. Meglepődve néz rám. – Ne félj, te vagy a mindene. Néhány nappal ezelőtt sírva hívott fel, ugyanazért aggódott, mint te. De ne mondd el neki, hogy elárultam, oké? – kacsintok rá, mire halvány mosolyra húzódnak az ajkai.

- Köszönöm – szólal meg lágyan, megrázom a fejemet, hogy semmiség.

Most, hogy ezen túl vagyunk, jöhet egy kínosabb téma.

- Tudom, még nem ismerjük egymást túlzottan – kezdek bele, mire kíváncsian pillant rám. – Azonban szeretném, ha elmondanád, mi bánt igazán – kérem, de teste megmerevedik, szemei pedig bezárkóznak.

- Ezt hogy érted? – próbál úgy tenni, mintha nem tudná, miről beszélek.

- Te is tudod, mire célzok – mondom, de ő céltudatosan az asztallapot bámulja.

- Nem szeretnék erről beszélni – cincogja olyan halkan, hogy alig hallom meg.

- Te már tudod a titkomat, nem érdemlek meg én is valami hasonlót? – kérdezem megbántottságot színlelve, mire legnagyobb meglepetésemre remegő hangon mesélni kezd, azt hittem, nehezebb lesz beszédre bírnom.

Elmondja, hogy Leót leszámítva csak két kapcsolata volt, de mindkettő borzalmasan végződött. Az első barátja miután elvette a szüzességét, kinevette őt. Bénának és ügyetlennek hívta, ráadásul azt ecsetelte, alig tudott felizgulni a csúnya arca miatt. Jó ideig nem kezdett ezután senkivel, a következő fiúja pedig amint megkapta, eldobta őt. Később meghallotta, ahogy a haverjaival rajta szórakoztak, szintén az ügyetlenkedésén és a csúnyaságán, ezért retteg attól, hogy Leóval is ilyen lesz, és ő is így fog gondolni rá.

- Félek, ha megtesszük… megint minden ugyanígy történik – motyogja könnyes szemekkel. Rettentően megsajnálom a fiút, ezért mellé ülök, és magamhoz ölelve próbálom nyugtatni.

- Ne izgulj, Leo sosem tenne ilyet veled – cirógatom a hátát. – Mindennél jobban szeret téged, és aggódik miattad… Nem azért, mert még nem kapott meg – teszem hozzá, szinte hallva, mire gondol. – Bántja, hogy nem tudsz megnyílni neki, szeretné, ha megbíznál benne – tolom el kicsit, hogy komolyan tudjak a szemébe nézni. Szipogva törölgeti a könnyeit. – Most pedig menj szépen haza – mosolygok rá. – A pasid már biztosan halálra aggódja magát – mondom vidámabb hangnemben, amitől ő is elmosolyodik.

- Köszönöm – mondja felállva, az asztalra téve a kávéjának az árát, majd még egyszer megölel, és kirohan az ajtón. Megcsóválom a fejemet… gyerekek… Nos, ezen is túl vagyunk, könnyebbülök meg, ám az ablak felé fordulva egy egészen döbbent Milest pillantok meg. Kínos… Mennyit láthatott ebből a jelenetből? Biccentek neki, rendezem a számlám, majd kisietek hozzá. Hogy mit fogok neki mondani, azt még magam sem tudom.

- Szia – köszönök mellé érve, amire szokásos biccentésével válaszol. – Szép napunk van – makogom idegesen, és még én is érzem, ez milyen idiótán hangzott.

- Valóban, a Nap süt, a madarak csicseregnek – vigyorog rám nézve, amitől csak még vörösebb leszek, főleg mert sötétedik és madarakat se látni a közelben.

- Ne haragudj – nevetek fel zavartan.

- Ugyan – legyint egyet – mindenkivel megesik, hogy nem tudja, milyen napszak van épp. – Szavaitól még inkább ellep a pír. – Barát? – kérdezi végül Jamie-re célozva, ahogy elindulunk valamerre, hazafelé-e vagy a kocsijához, azt nem merem megkérdezni.

- Az exbarátom pasija – nyögöm ki idegességemben, majd gondolatban jó nagyot csapok a fejemre. Gratulálok, Dan, ennél szebben be sem vallhattad volna neki, hogy meleg vagy. Elönt a pánik, mi van, ha undorítónak fog tartani? Riadtan nézek fel rá, de ott csak a szokásos milesos vigyor fogad.

- Mondanám, hogy segítő jobbost nyújtok, hogy kimássz ebből a helyzetből, de túlságosan élvezem a zavart az arcodon. Ne haragudj, tudom, nem kellene – bólogat maga elé, majd felém fordul. – Az megvigasztal, ha közlöm, én két kapura játszom? – kérdezi, mire kerek szemekkel bámulom alakját. Miles most vallotta be, hogy biszexuális, csak így simán… Miért dobog ettől hevesebben a szívem? És miért reménykedtem titkon abban, hogy a férfiak is vonzzák? – Amúgy is… kitől kérdezném meg, hogy kell hajat fonni, ha elriasztanálak a környékről? – Nem tudom, hogy viccelődik-e utóbbi mondatával vagy komolyan gondolja, de sikerült feloldania a bennem levő feszültséget, hangosan felkuncogok.

- Köszönöm… azt hiszem – teszem hozzá bizonytalanul. – És mi járatban errefelé? – terelem más vizekre a témát, jobb ezt egyelőre nem bolygatni.

- Mindenki csokis sütit akart még, de mivel nem volt, elküldtek a boltba – panaszkodik. – Túl finomat sütöttél, ezek után nem fogok bírni a törpékkel – vigyorog rám, és örülök, hogy ejtettük az előző kínos szituációt.

- Bármikor sütök, ha szeretnéd – vágom rá, majd elpirulok, a földet kezdem pásztázni.

- Csak óvatosan, még megárt az alakomnak – simogatja meg a hasát, mintha pocakja lenne, amin ismét felnevetek.

- Valóban, arra vigyázni kell – mosolygok rá, amit ő is ugyanígy viszonoz. A kocsijához érve veszem csak észre, hogy egyik kezében egy nagy szatyrot tartott. Beülök az anyósülésre, ő pedig beszáll a kormány mögé, majd nagyon komolyan pillant rám. Nyelek egyet, nem tudom, mit szeretne.

- Lennél a… csokis keksz tesztelőm? Nem akarok csalódást okozni a lányoknak – mondja elővéve az egyik dobozt, amit vett.

Kuncogva veszek el egy darabot a felnyitott zacskó alól, nagyon finom… Ám pár pillanat múlva, megdermedek. Érzem, hogy a nyelvem dagadni kezd. Basszus…

- Miles – nézek rá rémülten, mire zavartan tekint vissza. – Volt ebben a sütiben mogyoró? – kérdezem sietősen. Nem ért engem, de gyorsan elolvassa a feliratot, és a bólintását látva ismét elönt a pánik.

- Nem szereted? – kérdezi összeráncolt szemöldökkel, de csak a fejemet rázom.

- Allergiás vagyok rá – ismerem be, de egyre nehézkesebben tudok beszélni. Jól ráijesztettem, mert kapkodva beindítja a motort.

- Van nálad gyógyszer? – kérdezi reménykedve, de már csak fejrázásra vagyok képes, a torkomhoz kapok, próbálok rendesen lélegezni. – Akkor irány a kórház – mondja, és a gázra tapos.


Eshii2017. 06. 18. 21:26:29#35115
Karakter: Miles de Jong



 Nem hiszem el, hogy az óvoda kerítése mögötti bokrok között guggolok. Daniel tényleg az igazat mondta, vagy csak meg akart nyugtatni, hogy ne érezzem magam ilyen kényelmetlenül? Fogalmam sincs, de az tuti, hogy egyetlen egy másik szülő sincs a közelben. Biztos nem látnak innen? Oké, a járókelők a járdáról talán, de a kicsik az udvarról… ők a lényegek.

A levegőt is bent tartom, mikor megjelennek az apróságok. Árgus szemekkel figyelem őket, keresem a két unokahúgomat. Mikor végre megvannak, s egyik se tűnik túlságosan elkenődve, halovány mosoly kúszik az ajkaimra, majd nagyot sóhajtva kitolatok a bokrok közül. Boldog szusszanással egyenesedem fel, majd kotrom elő a zsebemből a cigarettát. Most már visszamehetek a kocsihoz, amit nem messze parkoltam le. Bevásárlás, aztán majd elütöm az időt valamivel. Mondjuk… öhm. Anyám mit is csinált otthon? Takarított meg főzött, ez oké. Mosni, teregetni, kivasalni. Lyukas dolgokat megvarrni. Szerencse, hogy a seregben ezt megtanultam, bár eléggé katonásan. Úristen, tuti nem fogom ezt sokáig bírni. Bele lehet szokni az egyedülálló nagybácsi szerepbe?

Délután már rötyög a vacsora, én pedig leteszem a hátsómat egy kicsit. Azon gondolkodom édesanyám hogy tudott három fiú mellett – apámat is beleszámítva – háztartást vezetni. Volt, hogy velem házit írt és főzött. Én erre tuti nem leszek képes. Felállok, hogy újra megkavarjam az edény tartalmát, s megnézzem hogy áll, mikor megcsörren a telefon. Amber az, ami meglep, hisz dolgoznia kellene.

- Szia – köszön bele, amit én viszonzok is. – Hogy vannak a lányok?

- Mikor legutóbb megnéztem őket, az óvoda udvarán játszottak – jegyzem meg, mire halk kuncogást hallok a vonal végén. Francba, elárultam magamat. – Nem mintha leskelődtem volna utánuk…

- Ne aggódj Miles, minden szülő túlesik ezen.

- Miért jön mindenki ezzel? – kérdezek vissza felháborodottan, mire újabb nevetés csendül fel. – Neked véletlenül nem dolgoznod kéne?

- Szünetem van. Tudod, egy jó munkahelyen akad – incselkedik velem, ami bizonyos szinten fel is dob. Nem néz le, ez már valami.

- Bocs, a katonasághoz vagyok szokva – morgom, míg kavarok egyet a főztömön. – Akkor a hétvégén átugrotok?

- Igen. Én vezetek majd, szóval alkoholmentes sör elég lesz.

- Apakóla rendel – lépek a kis jegyzettömbhöz és felírom rá.

- Szüleid hívtak? – tér rá egy kényesebb témára, mire én csak felhorkantok. – Édesanyád se?

- Fater nem is ragad a kezébe telefont miattam, ne viccelj már, hogy külön kiemeled anyámat – rakom át a másik fülemre a telefont, majd félrerakom a tollat. – Költözés előtt beszéltem anyámmal utoljára. Akkor is nagyon elfoglalt volt. Ne kérdezd mivel, nem tudom. – Nem mond semmit se, csak felsóhajt. Szinte látom magam előtt az arcát, ahogy ráncolja a szemöldökét. – Nem mindenki jó szülő.

- Persze, ez van. Ha van valami, bármi, nyugodtan hívj csak. Jó?

- Oké. Elég, ha a lányok felett anyáskodsz, felettem már nem kell.

- Oh, Miles de Jong, én ebben nem vagyok teljesen biztos. Kezed?

- Szarul, de büszkén. Nem tart fel semmiben, s igen, pihentetem. Igen, amint érzem, hogy gáz van, megállok pihenni vezetés közben. Nem, nem hurcolom a lányokat a nyakamban se – füllentem. – Elégedett, asszonyom?

- Igen, hadnagy.  Viszont lassan lejár a szünetem, szóval el is búcsúzom. De ha bármi van…

- Hívlak, menj már – mosolygom jókedvűen a telefonba, majd egy gyors búcsúzás után le is tesszük. Charlesnak még a sógornője is ezerszer jobb fej, mint amit én magamnak merni reméltem volna.

× M ×

Sikerült elszundítanom a fotelben, miután kész a vacsora, így kicsit késve indulok el a lányokért. Remélem nem csináltak drámát a késésemből még, nem viselem túl jól a hisztit. Azért még zoknit húzok, mielőtt felvenném a cipőmet, majd beülök a kocsiba. Csúcsforgalom van, mindenki hazafelé tart, így ez is elvesz az időből. Miért nem volt közelebb óvoda? Mondjuk gyalog hamarabb odaérnék, s akkor nem törném a fejemet azon, hogy vajon melyik fruskás kisasszony sírja épp el az aktuális bent lévőnek, hogy Milo bácsi nem megy értük.

Hanyagul leparkolok, kipattanok a kocsiból, majd katonás lépésekkel megindulok az épület felé. A lépcsőfokokat szokás szerint kettesével – ha nem hármasával – szedem, majd halovány mosollyal az ajkamon lépek be csoportba. Négy lurkó van még bent, amiből kettő hozzám tartozik. Azonban ahogy sietnek felém apró kis lábaikon, feltűnik, hogy valami nem stimmel. Azt nem tudom megmondani mi nem, de mikor Michelle elkezdi ecsetelni, hogy a Jégvarázsból ki Anna meg ki Elza, csak még jobban elvesztem a fonalat. Aztán végül kiböki, hogy be lett fonva a hajuk, s lám, így máris feltűnik. Miért nem ezzel kezdte? Nem értek én az ilyen lányos dolgokhoz. Isabella meg még a nadrágomba kapaszkodik, de annyira, hogy érzem, megindul lefelé. Ez is rájátszott arra, hogy nem a hajukat figyeltem.

- Bambi, ne húzd úgy a nadrágomat, mert sírni fogok, ha leesik.  Mindjárt megyünk, ne aggódj. – Láthatóan ez hat, mert elenged végre, én pedig egy gyors mozdulattal hátul felhúzom a leráncigált anyagot. Egy pillanatra megijedtem, hogy a bokámig lehúzza. Legközelebb övet is kell vennem, nincs mese. – Beszélek kicsit Dan bácsival, addig foglaljátok el magatokat. – Nincs válasz, csak Bella karon fogja a húgát, majd arrébb is vonulnak.

- Szia – lép oda hozzám az említett.

- Nem is tudtam, hogy a törpe felügyelők ilyen szakavatottak a fodrászatban is – jegyzem meg neki egy üdvözlő biccentés után.

- Remélem, nem gond, hogy… - kezdene bele egy kis szünet után. Mintha zavarban lenne, de nem vagyok benne biztos. Emellett szabadkozni, mikor befonta a két kisasszony haját? Azzal zargattak már reggel, tuti nem engedik majd kibontani.

- Á, dehogyis. Még hálás is vagyok, nekem nem mennek ezek a lányos dolgok – vallom be egy zavart nevetéssel, majd mikor visszahallom szavaimat, legszívesebben felszisszennék. – Ne haragudj, nem úgy értettem, hogy te lányos lennél, egyértelműen fiú vagy – nézek végig rajta sietősen. – Mármint, persze, hogy fiú vagy, te jó ég… Miért hagysz még mindig beszélni… - tör ki belőlem egy újabb nevetés, pedig legszívesebben úgy pofán vágnám magamat, hogy csattanna. Szerencsére nem sértődik meg, sőt, szerencsétlenkedésemen jót kuncog. Ez megnyugtató.

- Ne félj, nem haragszom – kacsint rám, mire a szívem dobban egyet. Hú. Ilyet is tud? Ezzel veszi le az anyukákat a lábukról? A törpéket tuti nem. Ez olyan felnőttes dolog. – És igen, egyértelműen fiú vagyok – feszít büszkén, amitől elmosolyodom. Az, de engem ez se zavar. – Viszont valami komoly dologról kellene beszélnünk – vált át egy kellemetlenebb témára egy sóhajjal, ami semmi jót nem ígér.

- Történt valami? – kérdezek rá rögtön, mire ő egy újabb sóhaj után belekezd. Nem nagyon tetszik, amit hallok, szinte végig Isabellát figyelem a távolból. Ilyeneken járna az esze? Erre miért is nem gondoltam? Beszélgettünk mi, de… nem hittem, hogy ilyen súlyos a gond. Ez pedig nagyon bánt.

- Remélem nem tettem semmi rosszat… - hallom meg Daniel hangját. Engem néz, úgy tűnik már befejezte a magyarázást, én pedig csak csendben álltam ott.

- Nem, egyáltalán – erőltetek ajkaimra egy halovány mosolyt. – Köszönöm, hogy odafigyelsz rájuk. A fentről figyelős dolog meg… aranyos – teszem hozzá halkan. – Azonban nem hinném, hogy ennyi megnyugvást okozna neki. Jobban oda kell tennem magamat.

- A környezetet is meg kell szoknia. Egy… - keresi a szavakat, de mikor ránézek, sietősen folytatja. - egy kétszülős kicsi gyereket is megvisel a költözés. A válás is nehéz nekik. Azonban az odafigyelés és szeretet mindenre megoldás. Szóval kétlem, hogy tartósan nagy gondok lesznek – küld felém egy biztató mosolyt, amit egy biccentéssel meg is köszönök.

- Gondolom holnap látjuk egymást – jegyzem meg, míg a lányok felé fordulok. Lassan ideje, hogy induljunk.

- Igen, délelőttös leszek, szóval, ha reggel hozod őket, itt leszek – feleli, míg a háta mögött összefonja kezeit.

- Készülődjetek lányok, otthon vár a spagetti – szólok oda a két lurkónak, mire Isabella rögtön felpattan s húzza maga után a húgát. – Azért óvatosan, megvár.

- Nézhetünk majd Jégvarázst? – érdeklődik a kisebbik, mire én bólintok egy aprót. Azt hiszem ott van a DVD kupacban, majd ráböknek szokás szerint.

- Köszönjetek szépen el Dan bácsitól, aztán öltözés.

Nem tudom mit mondhatnék még, így megvárom míg elköszönnek a sráctól, majd lelkesen megindulnak a folyosóra öltözni. Halvány mosollyal köszönök el is Danieltől, majd követem az apróságokat. Isabella ügyesen öltözik egyedül, de Michelle egy kis segítségre szorul. Miután megvan mindenük, a kis táskájuk benne a magukkal hozott játékokkal, kézen fogom őket s elindulunk a kocsihoz.

Otthon jöhet a vacsora, ami alatt már megy a mese is. Nem láttam még, de azt hiszem nagyon sokkal így vagyok, s hála a lányoknak ez meg fog változni. A délutáni játszás alatt újraindítjuk újra, majd a fürdés után is. Harmadjára kell velük megnézni, én meg nem tudom elhinni, hogy ilyenre vesznek rá. A hajukat, ahogy sejtettem, nem szabad kibontani, mert reggel is így akarnak menni, én pedig nem vagyok képes hasonló hajzuhatagok megformázására.

Este még igyekszem a felpörgött apróságokat egy mesével elcsitítani, ami Prücsök esetében sikerül is, de Bambi még ébren marad. Nehézkesen bár, de szóbahozom a szüleit, no meg a Dan bácsinak felvetett kérdést, hogy értük fogok e menni. Elmagyarázom neki, hogy az óvoda nem egy gyerek megőrző hely, hanem olyan, mint a munkahely. Jobb esetben azért járunk oda, hogy elüssük az időt, hogy aztán otthon együtt lehessünk a szeretteinkkel.

- Akkor szeretsz minket Milo? – kérdi meg a végén halkan, könnyes szemekkel, mire én felsóhajtva az ágyára ülök.

- Egy nőszemély se vett még úgy le a lábamról, mint ti ketten a húgoddal. – Értetlen pillantásai ráébresztenek, hogy talán túl felnőttesen fogalmaztam, az előbb. – Igen, szeretlek titeket. Téged is, a húgod is.

- És minden nap el fogsz értünk jönni?

- El – bólintok helyeslően. – Sőt! Míg odavagytok, addig én takarítok, mosok, vasalok, főzök, pakolok… - sorolom, míg az ujjaimon is számolom őket.

- Mint anya? – kérdezi érdeklődve.

- Bizony! Milo bácsi kettő az egyben. Szőrös külső, mint egy apuka, de itt bent – simítok a kis mellkasára a takarón keresztül -, egy igazi nutellás csupor, mint egy anyuka. Édes meg minden.

- Szeretem a nutellát – susogja láthatóan álmosan. Megnyugodott, hogy minden rendben van. Ennek örülök, de vajon hányszor fogjuk még ezt eljátszani? Persze, tudom magamról, hogy nem vagyok mintaszülő, így ha rosszabbodna a helyzet, felveszem a fapofát és kérek segítséget. Szakmai segítséget.

Mielőtt még én magam is lefeküdnék aludni, elmosogatok, elpakolom a megmaradt kaját, majd letusolok. Ezernyi gondolat cikázik a fejemben, így kiállok a kis erkélyre, ami az utcára néz, hogy elszívjak egy cigit. Figyelem az elhaladó autók fényeit, no meg a szembe házban lévők mozgását. Valahol van sötétítő, de valahol nem, vagy esetleg még nem húzták be a tulajok. Így kötök ki egy emelettel lentebb lévő háznál, ahol egy ismerős alak járkál épp a nappalijában a telefonján csüngve. Nocsak, Dan bácsi ilyenkor telefonálgat? Bár, még csak kilenc múlt, nincs olyan késő.

Miután elszívom azt a szál cigit, bemegyek a házba. Leülök kicsit a géphez, átnézem az e-maileket, megnézem a bankszámlámat, mennyi pénzem van még, fejben számolok, előre aggódok mindenért. Kezdem unni az otthon ülést, pedig csak nem rég lettem egyedülálló szülő. Azonban a katonasággal való hercehurca megvisel a maga módján. Végtére is nem egy évet húztam le már, most pedig sérültként az ügyemmel is alig akarnak foglalkozni. Felvilágosítást is olyan nehezen adtak, pedig azt várná az ember, ha a „hazája védelmezése” közben megsérül, legalább közlik vele mik a lehetőségei. Biztos nekik se volt szimpatikus a képem.

× M ×

Az elkövetkező napok olyan téren könnyebbek csak, hogy a lányok nagyon várják már, hogy az oviban lehessenek. Nekem persze minden porcikám ellenkezik a koránkelés ellen, főleg, hogy az estéket nem pihentető alvással töltöm. Ahogy kezd lecsengeni a stressz egyik fele, úgy jönnek a rémálmaim is. Van benne vegyesen minden, a katonaságból, a családi viszályokról, a bátyámról, a balesetükről… a lényeg, hogy péntekig nem igazán alszom jól este, amit a lányok leadása után igyekszem pótolni. Úgy vagyok vele, hogyha nem foglalkozom vele, majd elmúlik.

A hétvége előtti utolsó napon kicsit jobban összepakolok, úgy, ahogy azt a katonaságnál is elvárták. Érdekes, anyám nem tudott rendre és tisztaságra tanítani, de a sereg ezt marha gyorsan és hatékonyan belém verte. Egy életre. Időben végzem, s mivel Amber a lelkemre kötötte, hogy ne főzzek, mert majd ő hoz süteményt meg más egyéb finomságot, inkább hamarabb elindulok a lányokért. Nem Daniel van bent, hanem Livy néni. Gond nélkül küldi ki hozzám a két apróságot, akik lelkesen öltöznek, hogy hazajöhessenek velem.

Ambernek van egy tizenhárom éves fia és egy nyolc éves kislánya, s mivel nálunk aludnak, gondolkozom hova rakjam őket. Mondjuk Amber és a lánya megkaphatja a szobámat, a fia meg én pedig férfiasan kivonulunk a nappaliba. Igen, ez jó ötletnek tűnik, csak nekik is legyen jó.

Fél hat körül csengetnek, így a két kislánnyal le is megyünk, hogy üdvözöljük az első vendégeinket. Prücsök nagyon örül, míg Bambi inkább úgy dönt, hogy mellettem marad. Persze, mindenkinek ad ölelést, de nem megy messzire tőlem. Elsőnek felkísérem a vendégeket a lakásba, majd Amberrel az oldalamon leszaladunk a ház előtt parkoló kocsijához. Sam, a fia, vigyáz addig a lányokra, úgyis nagy tapasztalata van már ebben.

Amber két ételhordót is előhalászik a kocsija csomagtartójából egy matrac mellől – gondolom ezen fog Sam aludni, mert nekem kicsi lenne -, miközben azt ecseteli, hogy lehet a volt férje lehordta mindennek, de a főztjét soha nem kritizálta. Épp válaszolnék neki, mikor meglátom, hogy a szembe házból Dan lép ki egy utazótáskával. Nem vagyok rest rögtön odainteni neki, amit Amber is kiszúr.

- Cukorpofa.

- Óvó bácsi. A lányoké – susmorgom oda a nőnek, aki mindentudóan felhümmög.

- Nem tudom hová mész, de legyen jó utad – rikkantok át Dannek az út másik oldalára, mire egy széles mosolyt küld felénk.

- Köszönöm szépen! A családomhoz igyekszem.

- Akkor biztosan jó hétvége lesz – jegyzem meg, míg ő gyorsan szétnéz az úton és átsiet hozzánk. – Messze kell menned?

- Nem nagyon – feleli mosolyogva, míg rögvest Amberhez lép. – Nagyon örülök, Daniel Benen vagyok.

- Én meg Amber Dungen – ráznak kezet mosolyogva. – Mi is családlátogatóba jöttünk a lányokhoz. Köszönöm, hogy figyel rájuk – teszi még hozzá anyukás mosollyal. – Miles még kezdő családfő.

- Igen, mesélte – biccent aprót Dan, miközben felém néz. – Azonban jól halad.

- Egy hét alatt ezt ilyen jól megállapítottad? – mutatok magamra csodálkozva. – Hu, a kiképzőtisztem el lenne ájulva.

- Apádék is – jegyzi meg Amber, mire én felszusszanok. Direkt szívja a véremet, érzem. – Mivel megy? Busszal, vonattal? – érdeklődik újra a fiatal sráctól.

- Busszal az állomásra, onnan meg vonattal.

- Milyen messze van az állomás, Miles? – veti fel a kérdést a nő, mire én zavartan vállat vonok. -  Mindjárt magam alá csinálok… azért ezt illene tudni.

- Tudod kedves sógornőm, van kocsim – emlékeztetem, mire ő legyint egyet, majd nagy meglepetésemre a kezembe nyomja a kocsijának a kulcsát. – Vidd el a fiatalembert az állomásra.

- Oh, igazán nem kell, menni fog egyedül is, mint eddig – ellenkezne Dan, mire én az ajkamba harapva pillantok a nőre.

- Drágám, elég gondot fog neked okozni eme túl nagyra nőtt óriás – mutat rám – szóval csak tessék beszállni az anyósülésre. Jó?

- Igen, köszönöm, persze – bólogat zavartan, majd velem együtt megindul a kocsihoz. Amber lezárja a kocsi csomagtartóját, majd a két ételhordóval megáll a lépcsőház ajtajában, s figyeli, ahogy beszállunk.

- Ne haragudj, hogy el kell vinned én… - kezdene bele Dan, de csak rávigyorgok.

- Tudom, totál be lehet tőle rezelni – indítom el a kocsit. – Képzelheted, mikor a bátyám bemutatott neki, hogy hé öcsi, ő a barátnőm nővére. S akkor még nagyon nem csipázta a suhanc képemet – kötöm be magamat. – Most azonban igénybe venném a segítségedet, mert tényleg halvány lila gőzöm csin hol van az állomás.

- Akkor én leszek az élő GPS – kuncogja. – Haladjon előre öhm… mondjuk ötszáz métert, majd ott forduljon balra.

- Elég lesz, ha időben szólsz, hogy forduljak – vigyorgom szórakozottan, míg kifordulok az útra, s fél kézzel bekapcsolom a rádiót is.

Beszélünk egy keveset, de inkább róla, mint rólam. Kiderül, hogy a szüleihez és testvéreihez igyekszik lelkesen, mint minden hétvégén. Három húga van meg egy öccse,a  szülei éttermet vezetnek, én pedig nem győzök meglepetten fütyülgetni neki. Így már értem miért viseli olyan jól a mini kommandósok sunyi támadásait.

- Szeretem a gyerekeket. Nem is tudom mi lenne velem, ha nem lennének körülöttem sokszor – mosolyogja halványan.

- Oh, hát én nem voltam soha nagy lurkó fanatikus. Biztos nem indultak még be azon hormonok nálam, ami nem lenne csoda, a katonaságnál más dolgozik kőkeményen – fordulok be jobbra, ahogy az előbb mondta. Mondanom kéne még valamit, érzem és tudom is, de nem tudom mit. Hogy a két kislány megváltoztatott mindent? Ez tény. Azonban nem tudom, hogy akarok e több gyereket, vagy hogy kiakadnék, ha tíz év múlva nem lenne zsivaj a házban. Szerencsére nem tart sokáig a kínos csend közöttünk, ugyanis a rádióban beadnak egy számomra kedves számot.

- Uh! Ezt muszáj bömböltetnem és kornyikálnom – tekerem fel a hangerőt, amin Dan jót mosolyog. Egészen az állomásig lelkesen dobolok a kormányon, dúdolok, énekelek, de igyekszem figyelni arra is, hogy merre kell mennem.

Mikor lerakom Danielt az állomásnál, szélesen mosolyogva köszöni meg nekem.

- Oh, és Miles…

- Hm? – kérdezek vissza, míg bezárom utána az anyósülést ajtaját. Mert hát kiszálltam, hogy segítsek neki, de visszakézből visszautasított. Nem is tudom mit hittem, végtére ő is férfi.

- Néha napján bejöhetnél a gyerekekhez énekelni – vigyorogja, mire én enyhe zavarral az arcomon fordulok felé.

- Úgy nézek én ki, mint egy törpékre szakosodott előadó? – szegezem neki a kérdést döbbenten, amire édesen felnevet.

- Nem, de szerintem a lányok nagyon értékelnék – feleli mosolyogva, majd a karórájára pillant. – Most azonban sietek. Jó hétvégét és nagyon szépen köszönöm a fuvart!

Elköszönök én is tőle, majd figyelem az alakját, ahogy az állomásra siet, s eltűnik a nagy ajtók mögött. Én meg az éneklés a kölykök előtt… oké, hogy Prücsök és Bambi élvezni szokta, de annyi gyerekkel együtt? Sokat gondol rólam ez a kölyök. A bombákra vagyok szakosodva, nem a két lábon járó pusztító gépekre.  


Chii2017. 06. 11. 10:11:59#35112
Karakter: Daniel Benen



 - Dan bácsi a szomszédunk? – pillant felénk Isabella kíváncsian, de a kocsit nem ereszti.

- Igen, mondhatjuk úgy is – mosolygok rá kedvesen, hiszen a riadalom még picit látszik az arcán. Közben fél szemmel Milest vizslatom, egyértelmű, hogy mennyire szereti a két kis lánykát, mintahogyan az is, hogy mennyire tapasztalatlan még, ám nem hinném, hogy ez probléma lesz. A szülőségbe nagyon gyorsan bele lehet rázódni, csak egy kis türelem kell hozzá és szeretet, az pedig ahogy látom, megvan.

- Mi az a szomszéd, Milo? – kérdezi a férfire bámulva.

- Az, aki a mellettünk, előttünk, mögöttünk, felettünk vagy alattunk lévő házban lakik – magyarázza Miles a kicsiknek.

- Oh! Dan bácsi melyik? – Izgatottsága kihallatszódik a hangjából, mintha valami nagyon fontos dologra várna választ.

- Az előttetek lévő szomszéd – felelem mosolyogva. A kisebbik szemei felcsillannak, mire Miles rögtön közbeszól.

- Aztán nem átlógni hozzá – mondja a bevásárlókocsiba pakolás közben, mintha pontosan tudná, hogy mi jár a kislány agyában. Egyből azon kezdek gondolkodni, hogy hogyan segíthetnék majd nekik, nem értem, miért érzem őket annyira különlegesnek. Bárkinek segítek, ha szüksége van rá, de ahogy végigpillantok rajtuk, szívemet jóleső melegség önti el. Mekkora véletlen, hogy pont a szomszédságomba költöztek… Így legalább, ha gondja akad az újdonsült apukának, lesz kitől plusz véleményt vagy segítséget kérnie, már ha eléggé megbízik majd bennem. Remélem a fiatal kinézetem ellenére nem tart attól, hogy gondatlan lennék vagy ilyesmi…

Csak néhány dolgot vettem végül, amelyet a pénztáros gyorsan le is húz, egy csippenés, és már ki is fizettem a dolgokat. Gyorsan belevágok mindent a szatyromba, majd odasietek Milesék mellé.

- Mindent elpakoltam, gyere – veszi ki Michelle-t a kocsiból. – Fogjátok meg egymás kezét – utasítja a lányokat, akik rögtön így is tesznek.

- Figyelek rájuk, míg elpakolsz – ajánlom fel, mire köszönetképp egy bólintással válaszol, és miközben a rengeteg megvásárolt holmit kezdi zacskókba dobálni, én a kicsik mellé megyek.

Szorosan kapaszkodnak egymásba, de amikor odalépek hozzájuk, felcsillan a mosolyuk. Michelle ásítások közepette kezd motyogni a plüsséről, biztosan fáradt lehet már, Bella viszont csendesen a földet pásztázza. Lágyan végigsimítok a haján, mire hatalmas szemekkel pillant felém, majd szabad kezét felém nyújtja. A szokásos mosollyal az arcomon szorítom meg gyengéden apró mancsocskáját, amitől picit megnyugszik, de gyorsan el is húzódik tőlem, ahogy Miles mellénk ér.

Michelle-t a nyakába kapja, majd indulásra készen megfogja Isabella kezét. Kívülállónak érzem magam, kínosan toporgok mellettük, nem tudva, mitévő legyek, ám ekkor kapok egy felajánlást, amitől boldog mosoly kúszik az arcomra.

- Mivel úgyis szembe szomszédok vagyunk, mehetnénk együtt.

- Rendben van – biccentek azonnal, és nekiveselkedünk az útnak. Habár azon jár az eszem, amit Bella mondott, sosem hoznám fel a gyerekek előtt ezt a témát. Próbálom őket szóval tartani, így sokkal rövidebbnek hat az út, ráadásul nem kezdenek el unatkozni. Miles néha kiegészíti a lányok mondandóját, de amúgy nem szól közbe, hagyja, hogy ők válaszoljanak a kérdéseimre.

Amikor hazaérünk, elköszönünk egymástól, ők a szemközti épület felé veszik az irányt, én pedig a ház előtt álldogálok egy ideig. Csak azután megyek fel a lakásomhoz, hogy láttam az alakjukat eltűnni az ajtó mögött. Máris a szívemhez nőttek a kis lurkók, pedig tudom, nem szabadna ennyire kötődnöm a csoportomhoz, mert egyszer mindenkit el kell engednem, de hát nem tehetek róla, imádom a kicsiket, na.

A hűtőbe pakoláskor veszem csak észre, hogy az édességvásárlás végül elmaradt. Nem baj, egy napot talán kibírok a kedvenc csokis kekszem nélkül.

Zuhanyzás közben felrémlik előttem Isabella szomorú alakja, folyton Milesékon gondolkodom, érdekes kis család, az biztos. A kislány szavaiból ítélve meghalhattak a szüleik, ami megmagyarázza, hogy miért tűnik olyan tapasztalatlannak még a férfi ezen a téren. Megjelenik előttem Bella kissé félregumizott haja, és ahogy elképzelem, Miles hogyan próbál megbirkózni a lány hosszú hajával, kuncognom kell. Érdekes látvány lehet. Még emlékszem, hogy nekem is mennyi gyakorlásba telt, hogy a húgaim haját meg tudjam csinálni, persze amint belerázódtam, jöttek az extrábbnál extrább kérések, így mondhatni elég jól boldogulok a hajakkal, főként ha fonásokról és kontyokról van szó.

A vacsorámat a tv előtt töltöm el, de mivel nincs kedvem a híradó szörnyűségeit bámulni, inkább beteszek valami jó kis csöpögős, romantikus filmet, a horroroktól irtózom, a drámákon pedig képes vagyok sírni, így általában az akciófilmek és a romantikusak maradnak, de persze a mesékből sem lehetek lemaradva, hiszen a gyerekeknek mindig van valami új hóbortja ezekből a rajzfilmekből, így muszáj otthon lennem mindben.

 

× D ×

Reggel kipihenten kelek, és annak ellenére, hogy ma csak dél körülre kell bemennem, elég korán felébredek. Nem baj, úgyis esedékes volt már egy kis takarítás, így ezt most szépen el is intézem. Hamarabb végzek, mint hittem, és mivel nincs már semmi dolgom, unatkozni pedig nem szeretek, úgy döntök, inkább bemegyek az óvodába, hátha segítségére lehetek valakinek. Amúgy is megszokták már, hogy akkor is ott sertepertélek, amikor nem az én műszakom van.

Bent biccentek az óvónéniknek, akik szelíd mosollyal integetnek vissza, szeretem a munkahelyemet, ennél jobbat nem is találhattam volna, mindenki a szívén viseli a gyerekek sorsát. Első utam a csoportomhoz vezet, óvatosan bekukkantok hozzájuk, és amikor látom, hogy minden rendben van, Michelle és Bella pedig lelkesen babáznak a sarokban, megnyugodva hagyom őket a társamra.

Váltok pár szót az igazgatóval a tegnap lebetegedett kislányról, úgy tűnik, a héten már nem jön oviba, remélem, hamar felgyógyul szegény. Szinte végszóra, amint kilépek az igazgatóiból, megcsörren a telefonom, elővéve azt a zsebemből a képernyőn Leo neve villog. Az legelső barátommal mai napig nagyon jó a viszonyom, ha egy héten nem hívom fel legalább háromszor, akkor aggódni kezd, főleg a hónapokkal ezelőtti események miatt. Egy sóhajjal veszem fel a hívást, miközben kisétálok az udvarra az épület mögé, hogy nyugodt körülmények között tudjunk beszélgetni.

- Szia, Leo. Mi újság? – kérdezem nemtörődöm módon, mire kapom is a leszidást.

- Dan, ne miújságozz itt nekem, jó ideje nem hívtál… Kezdtem aggódni…

- Jaj, ugyan már… Mark már nem bánthat – motyogom, de a nevétől még mindig a hideg ráz.

- Ezt majd akkor hiszem el, ha végre tényleg túl leszel azon, amit az a rohadék művelt…

Mielőtt még nagyon belemerülhetne a szidásába, gyorsan közbeszólok. – Figyelj, én… értékelem, amit értem teszel, esküszöm… De mindjárt mennem kell dolgozni, és…

- Jó-jó, vettem... De nem is ezért hívtalak.

- Akkor miben állhatok a szolgálatodra? – kérdezem vigyorogva, amitől ő is kuncogni kezd, majd komollyá válik a hangja.

- Hétvégén a családodhoz mész, ugye? – kérdi, pedig pontosan tudja, hogy minden szabadnapomon ezt teszem, így nem is vár választ. – Arra gondoltam… - kezd hebegni. – Izé… szóval szeretném, ha vasárnap délután találkoznál valakivel…

Na, ne, már megint próbál valakivel összeboronálni, de az általában katasztrófával szokott végződni, és most amúgy sincs senkire szükségem. Tökéletesen megvagyok én egyedül is.

- Nincs szükségem…

- Nem úgy – vág közbe, mielőtt még ecsetelni tudnám, hogy leállhatna már azzal, hogy próbál valakivel összehozni. – Ő az én… párom – nyögi ki, mire én is zavarttá válok.

- Miért kellene nekem a barátoddal találkoznom? – kérdezem értetlenkedve, mire csak egy fújtatást hallok a telefonban.

- Szerinte túl sokat beszélek veled, és… meg szeretne ismerni, kettesben akar veled találkozni – mondja idegesen. Egyértelmű, hogy odavan a jelenlegi társáért, meg lehet ijedve attól, hogy elveszíti, ha képes ilyenre megkérni engem.

- Szóval Jamie – használom az általa hajtogatott becenevet –, féltékeny rám… Elmondtad neki, hogy mi volt köztünk? – érdeklődöm, de csak kínos csend a válasz. – Leo! – háborodok fel teljesen. – Nem mondtad el neki?!

- Nem tudtam, oké? Féltem, hogy akkor nem állna szóba velem…

- El kell mondanod, nem csoda, hogy nem bízik benned, ha ilyen fontos dolgokat elhallgatsz előle…

- De most mit kellett volna tennem, ha? Azt csak nem mondhattam, hogy igen, drágám, heti háromszor beszélek a volt pasimmal… Tuti, hogy kiborult volna – vált át nyavalygásba, amitől kacagni kezdek. – Hé, ne nevess ki, ez komoly!

- Leo, mikor fogsz már végre felnőni? – kérdezem egy sóhajjal, de a mosolyom megmarad. – Figyelj, mondd neki, hogy szereted, és nincs oka féltékenykedni, már amúgy sem vagyunk egymás esetei… Egy jó kis békülős szex, és minden meg van oldva.

- Dan… – hallom meg Leo bánatos hangját.

- Mi az, valami rosszat mondtam? – hagyom abba a viccelődést.

- Nem – sóhajt fel szomorúan. – Csak… mi még nem… érted…

- Ó… – Rögtön megértem, mire utal, ám kell pár pillanat, hogy felfogjam. – Hogy mi? De hát már négy hónapja együtt vagytok, nem? – kérdezem elkerekedő szemekkel. Nem mintha kötelező lenne négy hónap együttlét után szexelni, de Leót ismerve azt hittem, már rég túl vannak rajta. – Erről sosem meséltél.

- Nem hittem volna, hogy érdekel a szexuális életem – vigyorogja, de végül csak egy újabb sóhajtást hallok. – Nem tudom, hogy mi lehet a baj… Már többször eljutottunk egy bizonyos szintig, de akárhányszor tovább próbálok menni, eltol magától, hogy nem akarja…

- Talán csak még nem áll készen rá – motyogom. – Volt már korábban mással?

- Nem tudom – hallom meg Leo frusztrált hangját. – Nem hajlandó erről beszélni…

- Gondolod, hogy… bánthatták? – kérdezem meg óvatosan. Ha valakit ilyesfajta trauma ér, sok időre van szüksége, hogy túllépjen azon.

- Lehetséges, én is gondoltam erre, ahogy arra is, hogy szűz, de most már nem tudom, mit tegyek… Mindent megpróbáltam, de nem tud megnyílni nekem…

Azon jár az agyam, amiket mondott, és hogy vajon miért nem beszél Jamie vele erről. – Valójában azért is szeretnéd, hogy találkozzak vele, hátha utána megnyílik neked, ugye?

Ismerem már annyira Leót, hogy tudjam, nem kérne ilyenre engem, ha nem tartaná nagyon fontosnak a találkát, talán azt reméli, hogy megoldódnak a gondjaik.

- Mindig átláttál rajtam, Dan – mondja, és hallom a hangján, hogy mosolyog.

- Figyelj, beleegyezem, hogy találkozom vele, de csak egy feltétellel…

- És mi lenne az? – kérdezi meg félve, tudom, sejti, mit akarok.

- Előtte el kell neki mondanod a múltunkat. – Így lesz a legjobb mindenkinek, ha később vagy esetleg mástól tudná meg a srác, biztosan jobban kiborulna.

- Dan…

- Leo, ez komoly dolog, oké? Ígérd meg, hogy megteszed.

- Rendben – sóhajt fel. – Ígérem.

- Remek, akkor vasárnap négykor a szokásos helyünkön várni fogom Jamie-t. Most viszont mennem kell, legyen szép napod.

- Köszönök mindent. Szia.

- Szió – köszönök el én is, majd elindulok vissza az épületbe, hihetetlen egy alak a volt barátom. Ma már el se tudnám képzelni, hogy kapcsolatban éljek vele, habár tény, hogy barátnak nagyon jól funkcionálunk.

A hátsó ajtón megyek vissza, és amint a lépcsőkhöz érek, egy vörös hajú alakot látok felfelé osonni.

- Miles! – lépek hozzá egy mosollyal az arcomon, mire köszönésképp egy biccentést kapok. – Valami baj van? – Remélem, nem történt semmi gond, és csak ellenőrizni szeretné a csemetéket az oviban. Nem ő lenne az első aggódó szülő, aki visszajön, hogy megnézze, minden rendben van-e.

- Csak behoztam még pár dolgot – emel fel egy vászonszatyrot. – Gyors leszek és nesztelen – teszi hozzá.

- Ráért volna – mosolygok rá. – Gyere, sunnyogjunk együtt, én is túl korán jöttem – mondom kuncogva, amivel sikerül neki is mosolyt csalnom az arcára. – A kicsik hogy viselték az első napot? – érdeklődöm, sok gyerek sír, amikor először el kell szakadniuk az otthoni környezettől. Bellának már ismerős volt a helyzet, Michelle viszont most éli át először az ovit, remélem, jó élményei lesznek, habár az előbb úgy tűnt, remekül eljátszanak. A szüleik elvesztésénél nagyobb tragédia már nem igazán értheti őket, az ovi egészen bagatell dolognak tűnik amellett.

- Szerintem jobban, mint én – vallja be Miles, miközben a szekrények felé sétálunk. – Azt hittem a fejemet otthon hagyom. Zoknit se vettem, s időm se volt pótolni – húzza fel kicsit a nadrágját, hogy én is jól lássam, mezítláb bújt bele a cipőjébe. Csak nehezen sikerül visszafojtanom a nevetésemet, nem szeretném megsérteni a büszkeségét, de ahogy elképzelem a történteket, a számhoz kell kapnom a kezemet.

- Megesik – nyögöm ki végül. – Segítsek? – ajánlom fel, hisz még van egy jó pár percem kezdésig, épp úgyis ráértem.

- Mivel magam sem tudom, mit kéne csinálnom, azt hiszem igen – feleli elfogadva a segítségemet. – Lehet gyorsan a fogmosós poharukra is rá kéne kanyarintanom a jelüket – mormogja maga elé, miközben leguggol a szekrényhez, én is követem a példáját.

- Megcsináljam én? Addig szépen elpakolhatsz a szekrényükben – mondom kedvesen, mire Miles elvigyorodik.

- Sajnos csak agglegényesen tudok elpakolni.

 

- Az is lehet szép elpakolás – felelem mosolyogva, miközben elveszem a filctollat, amit felém nyújt. Akkor vágjunk bele a rajzolásba. – Michelle-nek mi a jele?

- Gomba, Bambinak meg katicabogár.

- Nem a legkönnyebbek – jegyzem meg, majd odamegyek a kisebbik lány szekrényéhez. Szépen felrajzolom a gomba jelet mindenére, utána helyet cserélve Milesszal felkanyarintom a katicabogarakat Bella dolgaira is, míg ő Michelle dolgait pakolja be a szekrénybe.

Leo után a gondolataim most ismét az új kis családra terelődnek. Ahogy a fésűjét jelölöm meg Bellának, észreveszem a pótapuka által rajzolt bizonytalan vonalú katicabogarakat. Látszik rajtuk, hogy mennyire próbálta szépen megcsinálni, és minden tőle telhetőt megtett. Nem is lettek olyan borzalmasak, mint amire számítottam.

Amint végzek, leülök a gyerekek átöltözéséhez szánt kispadra, majd egy torokköszörülés kíséretében beszélni kezdek.

- Elsőnek is szeretném közölni, hogy… nos, szóval nem kell válaszolnod a kérdésre, ha úgy érzed – mondom, és kérdő tekintetét látva rögtön zavarba jövök. Lehet, hogy nem lenne jogom a magánéletükben kutakodni, de kicsit úgy érzem, mint a tanítójuknak, tudnom kell nagyvonalakban, hogy mi történt velük, így jobban oda tudok ügyelni rájuk. – Tegnap mondott valamit Isabella, mikor megtaláltam – folytatom, mire Miles a térdeire ereszkedve néz most már a szemembe. – Mikor kérdeztem hol az apukája, keserves sírás közepette közölte, hogy, nos… meghalt – motyogom halkan az utolsó szót.

- Nem raboltam őket, ha erre vagy kíváncsi – csukja be a szekrény ajtaját, amitől rögtön elszégyellem magam. Eszemben sem volt ilyet feltételezni... – Nem mondtam beiratkozásnál, mert tudom, milyen kis mocskok tudnak lenni a gyerekek egymással, s a fülük is jó, ha a felnőttek pletykálnak. A bátyám s felesége autóbalesetet szenvedtek, míg engem lőtt sebbel a kórházban kezeltek.

- Részvétem – mondom lesütött szemekkel, máris megbántam, hogy rákérdeztem a dologra, pedig csak a jó szándék vezérelt. – Sajnálom, hogy felhoztam.

- Jogos. Közölnöm kellett volna, de… lehet magam miatt se akartam – vallja be felállva. – Sajnos nem épp a jó modoromról s nyugodt természetemről vagyok híres. Nem vagyok az apjuk, de nem tudnám elviselni, ha valamelyik elkényeztetett apróság azzal piszkálná őket, hol vannak a szüleik.

- Ígérem, hogy oda fogok erre figyelni, s ha úgy adódna, mert biztosat nem ígérhetek, elbeszélgetek majd a gyerekekkel – szólalok meg komoly hangon. Sosem hagynám, hogy bántsák egymást a csoportomban vagy más csoportjában lévő gyerekek. – Emellett, ha segítség kellene, bármiben… – hagyom nyitva a mondatot.

- Ah, köszönöm. A nagynénjüktől kapom azért az ötleteket meg ilyenek, de férfi szemmel csak másabb.

- Igen, ez igaz – mosolygok rá. A bátyó szerep először nekem is furcsa volt, de gyorsan belerázódtam a dolgokba. Emlékszem arra is, mennyire izgultam, amikor megkaptam az első csoportomat, habár volt egy-két bakim, de szerencsére minden rendben ment. Ő is tökéletesen hozzá fog szokni a helyzethez, csak idő kérdése. – Lassan ebédeltetés, előtte kivisszük őket sétálni – sorolom fel neki az előttük álló dolgokat. – Ha akarod, s a lelkednek is jobb, elbújhatsz az óvoda mögötti bokrokban – teszem hozzá vigyorogva, mire kerek szemekkel bámul rám. – Lehet nem vagy az édesapjuk, de aggódsz értük, ezt pedig ők is érzik. Emellett, láthatod majd, hogy jól elvannak. Mikor benéztem rájuk, mivel én is hamarabb jöttem, remekül eljátszottak.

- Nem vagyok kukkoló – motyogja a tarkójára simítva. – Bár öt perc annak számít? – pillant rám kérdőn, mire ismét nevethetnékem támad, de ezúttal sikerül megemberelnem magam.

- Szerintem nincs olyan szülő, aki ne nézett volna így rá a gyerekére. Azonban sietned kell, mielőtt kijönnek a folyosóra.

- Oh, soha nem mosom le magamról a kérdéseiket – lesz drámai, miközben felkapja a szövettáskát. – Akkor további szép napot – indul el a kijárat fel.

- Majd délután találkozunk – intek neki egyet, és ezúttal tényleg a csoportom felé veszem az irányt.

A gyerekek mosolyogva üdvözölnek, Livy, a társam pedig boldogan integet a terem másik végéből.

- Szia! Minden rendben ment? – kérdezem a gyerekekre pillantva.

- Persze, mindannyian tündériek voltak – bólogat helyeslőn, felnevetek, mert azt kétlem, hogy kisangyalok lettek volna mindannyian.

- Talán volt egy-két kisebb veszekedés, de ez megszokott gyerekek közt – motyogja, amitől megint kuncoghatnékom támad. Mindig is tiszteltem, hogy mekkora türelme van Livynek a kicsikhez, ráadásul még a legrosszabban viselkedő huncutságokra sem tud haragudni.

- Ezúttal mit tett Damien? – kérdezem felsóhajtva. A kisfiú a csoport fekete báránya, a szülei válófélben vannak, és előtte sem éltek túl jól. Próbálunk odafigyelni rá, de az otthoni gondok itt is tükröződnek, mostanában elég sokszor bajba kerül.

- El akarta venni Michelle plüssét, de Isabella nem engedte, és ellökte, majd mindhárman sírni kezdtek – meséli a történteket. Ez valószínűleg még kora délelőtt történhetett, mert amikor benéztem rájuk, rendben voltak. – Sikerült megbékítenem őket, de azóta nem szóltak egymáshoz – teszi hozzá, mire bólogatni kezdek. Jobb lesz, ha ma kifejezetten figyelek rájuk, nem szeretném, ha bajba kerülne Damien a szülei előtt, vagy gondot okoznánk Milesnak.

- Most nyugodtnak látszanak, remélem ez így is marad.

- Sok szerencsét hozzájuk, akkor ki tudod őket vinni egyedül az udvarra, ugye? – kérdezi reménykedve. Csak ekkor jut eszembe, hogy ma kivételesen hamarabb kell elmennie egy családi ügy miatt, még jó, hogy szokás szerint korábban itt voltam, teljesen kiment a fejemből a dolog.

- Persze – mosolygok rá, amitől felcsillannak a szemei. Elköszön a gyerekektől, és már rohan is tovább, én pedig szépen kiterelgetem a csoportot az udvarra. Jót tesz nekik a levegő, ráadásul, ha kifutkározzák magukat, akkor éhesebbek lesznek, majd gyorsabban el is alszanak a délutáni szundizás idején.

Az udvar azon pontjára állok, ahol minden kis lurkót szemmel tudok tartani, ahogy nézem az önfeledten nevető, kergetőző gyerekeket, nekem is boldogság költözik a szívembe. Egészen addig, míg észre nem veszem a padon magányosan ücsörgő Bellát. A húgát nézi, aki egy másik kislánnyal épít épp várat a homokozóban, a szeméből áradó szomorúság pedig mellbe vág. Oda kell mennem hozzá…

- Szia – ülök le mellé mosolyogva, amitől kizökken a kis világából, ahol járt, és hatalmas szemekkel pillant rám.

- Dan bácsi? – szipogja törölgetve a szemeit.

- Tessék, kicsim? – simogatom a fejét, mire hozzám bújik.

- Ugye Milo értünk jön? – motyogja a ruhámba, és ha nem lenne ilyen jó a hallásom, biztosan nem értettem volna, mit mondott.

- Hát persze – próbálom nyugtatgatni. – Szundiztok egy jót, és nem sokkal azután, hogy felkeltetek, már itt is lesz.

- Ő… nem hal meg, mint anyáék, ugye? – A hangjában lévő félelemtől majd’ megszakad a szívem.

- Nem, itt lesz délután, majd azután és azután is, hogy felnőttetek. Mindig vigyázni fog rátok, mint ahogy a mamátok és a papátok is.

Kérdőn bámul rám, enyhíteni akarok a fájdalmán, de nem tudom, Miles mit mondott nekik.

- Tudod, attól, hogy már nincs veletek valaki, még onnan – mutatok az ég felé – figyel és vigyáz rátok.

- Az égből? – kérdezi összeráncolt szemöldökkel.

- Igen, aki meghal, az felkerül a Mennybe, és onnan néz le a földre.

- De akkor mi miért nem láthatjuk őket? – lesz ismét könnyes a szeme, én pedig nem bírom tovább, magamhoz ölelem a kis testét, és a hátát cirógatom, hogy megnyugodjon.

- Ti nem láthatjátok őket, csak érezhetitek. Tudod hol? – kérdem, mire fejrázást kapok. – Idebent – mutatok a szívére.

- Ez biztos? – hüppögi, és olyan reményteli szemekkel néz rám, hogy alig bírom visszafojtani a sírásomat.

- Esküszöm – motyogom könnyes szemekkel, mire ismét hozzám bújik, majd felpattan, és odaszalad Michelle-hez. Félek, hogy rosszat tettem, de úgy éreztem, ez a helyes… Remélem, Miles nem lesz rám dühös…

Látom, amint Bella az égre majd a szívére mutogatva magyaráz, amin Michelle kacagni kezd, végül együtt folytatják a homokozást. Tekintetemmel a többi gyereket kémlelem körbe, és amikor rájövök, hogy minden rendben van, kicsit megnyugszom.

Fél óra múlva összecsődítem a csoportot és együtt bemegyünk ebédelni, vidám zsivaj tölti be a termet, miközben mindenki tömi magába a finom falatokat. Miután végeztek, a délutáni alváshoz kezdünk készülődni, itt már vannak, akik ellenkezni próbálnak. A szokásos „nem vagyok álmos”, „nem szeretnék aludni”, „játszani akarok még” megszokott dolog, de végül sikerül mindenkit a paplanja alá terelnem.

Kiválasztják a Hófehérkét esti mesének, és mire végzek a felolvasással, a gyerekek többsége már mélyen álomba is szenderült. Michelle a plüssét szorongatva durmol, Lucas a hüvelykujját szopogatja álmában, és a többiek is édesen alszanak, két lurkót leszámítva, Damient és Bellát.

Damient csak ritkán sikerül rábírnom az alvásra, ezt már megszoktam, de azt hittem, Bella szundítani fog, mint a húga. Várok húsz percet, de a helyzet változatlan marad, így intek Damiennek, hogy csendesen felkelhet játszani, mire elő is veszi a kedvenc autóját, és a szőnyegen, mely úgy néz ki, mintha egy város lenne, kezd vele furikázni. Bella is felül, majd kérdőn néz rám, magamhoz hívom, mire a Disneys paplanját szorongatva ül az ölembe.

- Nem tudsz aludni? – kérdezem, egy fejrázás a válasz. – El tudod mondani, hogy miért? – kérem kedvesen, de ismét heves fejrázást kapok. – Rendben, semmi gond – suttogom. – Játszhatsz, ha szeretnél, de csak csendben – figyelmeztetem. Bólint, majd ideadja a takaróját, és a babaházhoz megy. Ahogy látom, ez lesz a lányok kedvenc játéka.

Jó sok idő eltelik, mire a gyerekek kezdenek ébredezni, a reggeli itt maradás mellett ez a másik legkritikusabb pillanat. Sokan az álmukban érzik még magukat, kell pár perc nekik, hogy kizökkenjenek abból, van, hogy ilyenkor az anyukájukat követelik, és nehéz őket megnyugtatni. Általában ez csak a legkisebbekre érvényes, az idősebbek hozzászoktak már. Várom, hogy Michelle felkeljen, és amint ez megtörténik pont, ahogy sejtettem, a szája kezd sírásra görbülni, ám meglepetésemre Bella rögtön ott terem mellette, és megnyugtatja. Próbál erősnek tűnni a húga miatt, pedig pont olyan vagy még törékenyebb, mint a kistestvére, aki nem igazán tudja még felfogni, hogy miért nincs vele a papája és a mamája, sőt valószínűleg nem is igazán fog rájuk emlékezni, hiszen nagyon pici még. Ellenben Bella… már érti nagyjából, hogy sosem fogja látni a két embert, akit a világon a legjobban szeretett, mégis ilyen felnőttesen próbál viselkedni.

Aggódom értük…

Szerencsére a délután eseménytelenül telik, már majdnem négy óra, amikor Bella szégyenlősen elém áll, a hajgumiját szorongatva.

- Dan bácsi – motyogja édesen. – Meg tudod csinálni a hajam? – pillant rám csillogó szemekkel.

- Persze, milyet szeretnél? – kérdezem, miközben kiveszem a kezéből a hajgumit.

- Választhatok? – kérdezi meglepetten, majd boldog mosoly terül el az arcán. – Be tudod fonni? Olyan szépre… Milo nem tudja, hogyan kell – vallja be, majd toporogni kezd, mint aki rosszat mondott. – De attól még szeretem – teszi hozzá komoly hangon, mire felkuncogok.

- Hát persze – mosolygok rá. – Fordulj meg szépen – mondom, és már eleget is tesz a kérésemnek.

Gyakorlott mozdulatokkal teljesítem a kívánságát, majd ahogy végzek, megmutatom neki a tükörben. Kacagva öleli át a lábamat, utána odafut Michelle-hez, aki óvatosan megtapogatja a haját, majd felemeli az egyik mesekönyvet, és mutogatni kezd benne valamit. Pár pillanattal később mindketten ott állnak előttem, Michelle még mindig a könyvet szorongatja.

Bella picit meglöki Michelle-t, aki idegesen felmutatja a könyvet, most látom csak, hogy az új Disney mese, a Jégvarázs van a kezében.

- Dan bácsi… – mondja idegesen a kisebbik. – Az én hajamat meg tudod ilyenre csinálni? – mutat rá Annára a könyvből, akinek két fonata van, nem úgy, mint a testvérének, Elzának, akinek csak egy. Egyértelmű, hogy őket szeretnék imitálni, ilyen édes dolgot is régen láttam már.

- Igen, csak hozd ide te is a fésűdet a szekrényből, rendben? – mondom kedvesen, mire egy sikkantás kíséretében el is tűnik. Két perc sem telik el, futva jön vissza hozzám, a gomba rajzzal megjelölt fésűt pedig a kezembe nyomja.

Szépen elválasztom a haját kétfelé, majd befonom azokat. Izgatottan futnak a tükörhöz, amikor végzek, és amikor megcsodálják benne magukat, hangos nevetésük visszhangzik a teremben. Természetesen erre a többiek is felkapják a fejüket, így a délután további részében fodrászosdit kell játszanom a lányokkal, na, nem mintha ezt annyira bánnám, igazából még élvezem is, hogy örömöt okozhatok nekik egy ilyen csekély dologgal.

Gyorsan elrepül az idő, már csak négy gyerekért nem jöttek a csoportomból, Isabellán látom, hogy egyre idegesebb lesz, épp oda akarnék menni hozzá, amikor végre befut Miles. A kicsik pedig két másodpercen belül már rajta is csüngenek. Michelle hevesen magyaráz a saját és a testvére hajára mutogatva, de Bella csak a férfi nadrágját szorongatja. Mondd nekik valamit, mire Bella nagy nehezen, de elengedi őt, majd a testvérét kézen fogva a könyvek felé mennek, épp ekkor érek oda Mileshoz.

- Szia – köszönök, és próbálom a zavaromat leplezni. El kell mondanom a történteket, de nem tudom, hogyan kezdjek neki.

- Nem is tudtam, hogy a törpe felügyelők ilyen szakavatottak a fodrászatban is – vigyorogja egy biccentést követően, amitől érzem, hogy pír kúszik az arcomra.

- Remélem, nem gond, hogy…

- Á, dehogyis – vág a szavamba, mintha tudná, mi járt épp a fejemben. – Még hálás is vagyok, nekem nem mennek ezek a lányos dolgok – neveti zavartan, majd amint rájön, ez hogyan hangzott, rögtön szabadkozni kezd. – Ne haragudj, nem úgy értettem, hogy te lányos lennél, egyértelműen fiú vagy – néz végig rajtam. – Mármint, persze, hogy fiú vagy, te jó ég… Miért hagysz még mindig beszélni… - nevet fel kínosan, és én nem bírom tovább elfojtani a kuncogásomat.

- Ne félj, nem haragszom – kacsintok rá. – És igen, egyértelműen fiú vagyok – húzom ki magam vigyorogva, amitől neki is mosolyra rándulnak az ajkai. – Viszont valami komoly dologról kellene beszélnünk – teszem hozzá egy sóhaj kíséretében.

- Történt valami? – kérdezi összeráncolt szemöldökkel, aggodalommal a hangjában.

Veszek egy mély sóhajt, majd elmesélem neki a mai történéseket, nem igazán merek ránézni, inkább vörösen a földet bámulom, és amint végzek, kicsit félve várom, mit fog reagálni.


Eshii2017. 01. 23. 16:48:59#34976
Karakter: Miles de Jong



 Egész úton azt hallgatom mennyire jó volt az oviban, sőt, Bambi szerint sokkal jobb, hogy óvó bácsijuk van, mint óvó nénijük. Persze nem fejti ki, meg letudja annyival, hogy én ehhez öreg vagyok már. Szívemre veszem e? Csak kicsit, de majd egy cigivel elmúlik. Amúgy se közölhetem velük, hogy férfiszemmel milyen szemrevaló az új felvigyázójuk. Sőt, egy biszexuális felnőtt szemével…

Mindegy is, inkább megetetem őket, majd felviszem a két dobozt a pincéből, hogy átnézzük, mi van s mi nincs. Isabella felveti, hogy ki kéne húznunk, ami van, ahogy anyukája is csinálta, mire én ráöltöm a nyelvemet.

- Anya szerint ez gyerekes! – rikkantja rám mutatva, mire én elvigyorodom. Mellettünk Michelle öltögeti lelkese aprócska nyelvét Mr. Bajuszra, aki csak tűri eme inzultálást.

- Akkor helyben vagyok – közlöm vele. – Emellett kettőnk közül ki tud olvasni? – kérdezem, mire ő rám mutat. – Akkor ki nézi a listát? – Újra rám mutat. Remek, ezt tisztáztuk.

Neki is látunk, sok mindent akad a csodadobozokban, de akad olyan is, ami nem. Például színes ceruza, ami nincs még apróra hegyezve, benti fogkefe, meg igazából szinten minden a kisebb terminátornak, aki épp a nyuszinak magyarázza, hogy holnap már ovi lesz, egy alvás csak, ne izguljon. Miután felhívom a nagynénjüket, hogy most mit csináljak, honnan szerezzem be a dolgokat, közli velem, hogy a legtöbbet a közeli nagyobb szupermarketben fel lehet lelni, szóval kapjam össze a veterán golyóimat, öltöztessem fel a kicsiket, és indulás.

Mivel közel van a bolt, gyalog esünk neki az útnak. Közben eszembe jut, hogy anyám mekkora hős, hogy két fiút is felnevelt. Oké, velem kisebb kudarcot könyvelhetett el, de na, kikupálódtam. Szerintem senki nem gondolta volna, hogy majd két kislányt fogok nevelni. Én se.

A boltba elkötök egy kocsit, majd a kisebbet beleültetem a gyerekülésbe. Szerencsére nem veszekednek rajta, így elég jól haladunk. Hoztam a listát is, így elég jól haladunk. Fogkefék, kell benti fésű, új hajgumik, cuki csattok, műanyag pohár, színes ceruza, sőt, vagyok olyan bátor, hogy vízfestéket és színes gyurmát is készítek a kosárba. Kell még lap is, legalábbis otthonra tuti, hogy legyen mire firkálni, sőt, választhatnak egy-egy színezőt is maguknak. Koldussá fognak tenni, istenem, hamar kell egy új munka.

Ha már itt vagyunk, megveszem a vacsorához valót is. A lurkók színeznek majd, én meg főzök valami finomat. Igen, ez jó lesz. Az majd kikapcsol. Kezdem érteni anyám miért lógott annyit a konyhában három férfival a háta mögött.

A gondolataim s a hús szavatosságának nézése közben tényleg csak pár pillanatra nem nézek rá a nagyobbik lányra, azonban mikor észbe kapok, már nincs sehol se. A szívem megáll, szinte érzem, ahogy az izmok elernyednek… eltűnt. Isabella eltűnt.

- Michelle, hol van a nővéred? – nézek a kicsire, aki elintézi az egészet egy vállrándítással. – Isabella! – szólok hangosan. – Ugye nem most bújócskázol? Bambi! – fordulok körbe, de nem látom sehol se. Visszasietek a kocsihoz, ami csak pár lépés, majd elkezdem tolni. A szívem eközben már életre kelt, s oly hevesen pumpálja a vért a testembe, szinte száguldoznak a vörös vérsejtek ereimben.

- Bella! Elnézést, ne haragudjon – szólok oda egy nőnek – nem látott egy ekkora, vörös hajú, barna szemű kislányt? Körülbelül ekkora és… Nem? Köszönöm azért.  – Tovább tolom a kocsit, vele együtt a kisebb leányzót, aki nagy zöldes-kék szemeivel a környezetét figyeli. Nem kérdez, felfogta, hogy nincsen a nagybátyja túl rózsás hangulatban se helyzetben. Néha a világosabb barna tincseit piszkálja, máskor meg a nyusziját ölelgeti.

- Elnézést, ne haragudjon… - szólok oda újra s újra, de mindenki csak rázza a fejét. Ezt nem hiszem el! Ugye nem rabolták el? Ugye nem? Nem voltam akkora szerencsétlen barom, hogy még ezt is összehozzam? Nem elég, hogy Charles elment, most… most ő is… nem! Csak eltévedt. Csak eltévedt!

- Miles – hallom meg a nevemet, legalábbis én rögtön a hang irányába kapom fejemet. Eláll a lélegzetem is, mikor meglátom a férfi kezében a kis Bambit, aki szipogva, rémülten pislog felém. Nekem se kell más, szinte futok feléjük.

- Soha többé ne tedd ezt velem – szalad ki a számon rögtön, míg átveszem, majd ahogy nálam van, gyengéden magamhoz ölelem. – Annyira megijesztettél – susogom neki, míg fejecskéjét a nyakamhoz szorítja.

- Sa-sajnálom – pityergi, mire kicsit szorosabbra fonom körülötte kezeimet. A szívem. Ki fognak csinálni. Addig is ölelem, majd ráérek később belehalni az aggodalomba. Kicsit rázom is, hogy megnyugodjon, majd mikor a hüppögése alább hagy, lerakom a földre, majd lehajolok hozzá.

- Ígérd meg, hogy többé nem tűnsz el szó nélkül – közlöm vele, mire ő bólint egy aprót, s felmutatja, hogy mit szorongatott addig olyan kétségbeesetten. – Marcipángolyók? – pislogok a csomagolásra elsőnek értetlenül, de aztán a felismerés úgy hasít belem, mint egy villám. – Charles kedvence… – sóhajtom. Már mindent értek, kis buta! – Bambi, miért nem mondtad, hogy szeretnéd? Megvettem volna – szólok hozzá.

- Sajnálom, Milo bácsi – motyorássza orra alatt, mire én kedveskedve beleborzolok vörös, leengedett tincseibe. Most már van időm s erőm arra, hogy megnézzem ki is találta meg őt. Kicsit meglepődöm, hogy pont az óvó bácsi – hu, milyen véleménnyel lehet most rólam -, de nem is bánom. Nem ismeretlen, s biztos jól kezelte a helyzetet. Jobban, mint én.

- Köszönöm – nézek Danielre. - Azt tedd a kosárba – fordulok Bambihoz, aki rögvest a kocsi mellett terem.

- Semmiség – szólal meg Daniel is. – Minden rendben? – érdeklődik, míg a kicsik felé bök fejével. Legszívesebben rávágnám, hogy ja, velük igen, de én este tuti nem alszom. Nincs bunkózás Miles de Jong, csak mert nem vagy apának való.

- Persze, csak… még sosem veszítettem el egyiküket sem. Jobban féltem, mint a csatatéren – vallom be egy zavart nevetéssel kísérve. Ott se vert úgy ki a víz, mint most…

- Katona voltál? – kérdez rá érdeklődve, míg utunkat folytatjuk a két kislányhoz. Elsőnek bólintok, de azért kiegészítem a dolgot.

- Tűzszerész – ejtem ki számon a szót, amitől rögtön jobb kedvem támad. Na, ki tudja mi van a madzagok elvágásával, s miből mennyi kell? Én. Azonban annak annyi, helyette van két unokahúgom, akiknek hála tuti hamar fogok őszülni. No nem baj, ez ezzel jár, ugye? Gyors puszit nyomok Michelle fejére, majd megfogom Bambi kezét.

Soha nem fogom a kezüket elengedni. Soha. Majd ha tizenkettő évesek lesznek, csak akkor. Sőt, ha lehet inkább tizennégy. Igen, ez kielégítő életkor arra, hogy ne fogjam már a kezüket. Addig is szigorúan belém kell csimpaszkodniuk, különben nincs se mese, se esti éneklés, se kívánságkosár, hogy mi legyen a vacsora.

- Én… - hallom meg magam mögül az óvó bácsi hangját, ami kizökkent a gondolkodásból, így hátra nézek rá, mit szeretne.– Örülök, hogy találkoztunk, még ha nem is túl jó körülmények között. – Aha, sejtem. Leírtál mindennek, ugye? Jogosan, teszem hozzá.

- Igazán sokat segítettél, tartozom eggyel – köszönöm meg újra neki, majd folytatnám is, hogy innentől jobban odafigyelek rájuk, s azért se akadok ki, ha Prücsök rám nyit pisilés közben, de pont ő megakadályoz ebben.

- Dan bácsi – látja meg a férfit, s rögvest a nyuszijával vonja magára a figyelmet.

- Szerbusz, Picúr – küld felé a srác egy széles mosolyt. Biztos ezzel kenyerezi le a lurkókat, meg a morcos anyukákat… meg majd engem is, attól tartok.

- Vettünk színes ceruzát – csacsogja Michelle.  – Majd rajzolok neked is valami szépet, Dan bácsi – jelenti ki, majd lenéz Bambira, hogy megvitassák ki-mit fog rajzolni.

- Hiányzott néhány dolog a listáról – kezdek bele, miért is vagyunk itt. – Gondoltam, még lefekvés előtt bevásárolunk – teszem hozzá. Nos, legközelebb nem így fogok tenni.

- Nem lett volna olyan sürgős – jegyzi meg, mire én majdnem felhorkantok… szóval inkább legyintek egyet, hogy hagyjuk.– Ti is errefelé laktok? – tereli át a témát másra, míg a sok lányos dolgot elkezdem a szalagra pakolni.

- Néhány utcára innen. Te is? – érdeklődöm, míg felváltva a kicsiket s a kosár tartalmát figyelem, hogy mit-hova rakjak.

- Igen, a Saint Williams utcában – feleli, mire az ismerős névre felkapom a fejemet.

- Nem mondod? – kérdezem széles mosollyal. – Mi is.

- Tényleg? Csak nem a 33-asban? – Hihetetlen, hogy beletrafált! Bár lehet látta a költöztető autót valamelyik nap.

- De, pontosan – felelem, míg arrébb tolom a kocsit, hogy a lehúzott dolgokat visszapakolhassam. Hoztam elég zacskót? Tuti nem…

- Akkor bemutatom az egyik szembe szomszédotokat – mosolyog rám.

Nem tudom mit kéne most éreznem, ami helyes is lenne. Elsőnek is, itt vagyok én, totál analfabétakánt a gyereknevelésből, ő pedig penge belőle. Tuti össze fogunk még pluszba futni, s tuti lesznek olyan helyzetek, mikor kiröhög. Én is ezt tenném. Aztán, ott van a tény, hogy örülök, mert hát, ki ért jobban a kölkökhöz, mint az, aki naponta foglalkozik velük? Bár azt hiszem, ha a lányok majd pubertás kor előtt állnak, Amber fogja nekik elmagyarázni, mi jön. Nem én.

- Dan bácsi a szomszédunk? – szólal meg végül Isabella, míg töretlenül a bevásárlókocsiba kapaszkodik.

- Igen, mondhatjuk úgy is – feleli helyettem az említett mosolyogva.

- Mi az a szomszéd, Milo? – kérdezi tőlem a kislány.

- Az, aki a mellettünk, előttünk, mögöttünk, felettünk vagy alattunk lévő házban lakik – sorolom el neki.

- Oh! Dan bácsi melyik?

- Az előttetek lévő szomszéd – feleli helyettem mosolyogva az említett.

- Aztán nem átlógni hozzá – szúrom oda Prücsöknek, míg a lehúzott dolgokat pakolom a kocsiba. Majd errébb állunk s akkor belepakolom a szatyorba, nem akarom feltartani a sort. Bambi nem engedi el a nadrágomat, míg Prücsök lelkesen csacsog a plüssével. A szívem már megnyugodott, hogy meglett a leányzó, de félek, hogy ez nem az első ilyen alkalom. Főleg, hogy a kisebbik sokkal szeleburdibb, mint a nagyobbik… Végem lesz, mire felnevelem őket. Ősz leszek.

- Mindent elpakoltam, gyere – veszem ki Prücsköt a kocsiból, majd rakom le. – Fogjátok meg egymás kezét.

- Figyelek rájuk, míg elpakolsz – áll mellénk Daniel, mire én biccentek egy aprót, s a zacskókba pakolni kezdek gyorsan. A kicsik úgy tűnik megnyugodnak a srác mellett, ami egyszerre lep meg s nyűgöz le. Hihetetlen még mindig, hogy férfiak is lehetnek törpe felügyelők.

Miután elpakolok, a kisebbiket felveszem a nyakamba, mert már laposakat pislog, s tuti az út közepén jut majd eszébe, hogy vegyem fel. Bellának a lábán kell jönnie, de ő már eléggé nagy ahhoz, hogy kibírja. Megfogom a kezét, de a szokásosnál sokkal csendesebb most. Meg kell majd beszélnünk ezt az eltűnős dolgot, mert úgy tűnik, hogy nyomja a kis lelkét.

- Mivel úgyis szembe szomszédunk vagyunk, mehetnénk együtt – vetem fel az ötletet a mellettünk ácsingózó Danielnek, aki láthatóan megörül a felajánlásnak.

- Rendben van – biccent egy aprót, majd neki is vágunk az útnak. Inkább a lányokhoz beszél, akik kissé álmosan bár, de megtört lelkesedés nélkül válaszolgatnak. Ha úgy adódik én is közbeszólok, mint például, hogy mikor költöztünk ide, meg honnan. Másra nem tér ki, pedig látom rajta, hogy sejt valamit. Nem is baj, hogy nem most érdeklődik, túl nyűgös és lelki sérült vagyok Bambi elvesztése után, hogy közöljem, csak béna nagybácsi vagyok, akire két kétségbeesett s immár halott szülők a gyerekeit bízták.

A ház előtt elbúcsúzunk, majd mi hárman megindulunk új otthonunk felé, hogy aztán vízengedés után a két leányzó elmehessen fürödni, míg én kipakolom a dolgokat gyorsan. Nem hagyom őket magukra, maximum három percig, s szerencsére nem is történik semmi. Mégis, ahogy elnézem őket, ahogy habocskáznak és a műanyag lovacskáikkal játszadoznak a vízben, felrémlik a gondolat, hogy ez lehetett volna máshogy is, ha Isabella nem kerül elő.

 

Ezért is döntök úgy, hogy mikor lefektetem őket vacsora után, elkapom a grabancát, s elbeszélgetek vele arról, hogy az anyukája és az apukája nem arra nevelte, hogy az engem, az ijedős s könnyen eltévedő, béna nagybácsiját elhagyja. Kuncog rajta egy darabig, de utána kitörnek a könnyei, hogy ne haragudjak rá.

- Eszem ágában sem volt haragudni rád, Bambi. Csak nagyon megijesztettél tudod?

- Jobban, mint az ágy alatt lakó Mumus? – kérdezi szipogva, mire én bólintok egyet.

- Majdnem sírtam! Pedig a fiúk nem sírnak – teszem hozzá, mire én nyom egy puszit az arcomra.

- Pedig szerintem szabad nekik. Neked is szabad, Milo.

Nem felelek semmit, csak betakarom, majd nyomok még egy puszit a homlokára, miután letöröltem könnyeit egy zsebkendővel. Résnyire nyitva hagyom az ajtót, majd elmegyek én is letusolni, hogy aztán a gondolataimba mélyedve készítsem össze reggelre a dolgokat. Tudom, ha elhalasztom, a korai sietségbe elfelejtenék egy csomó mindent.

Miután végzek, megengedek magamnak egy cigi szünetet az apró erkélyen, egy kis elérzékenyüléssel. A fiúk is sírhatnak, azt mondta. Remek. Azért remélem a sírási mutatóm le fog korlátozódni az érettségikre, diplomaosztókra, házasságukra és a leendő gyermekeik születésére. Annyival kiegyezem, s még férfiasnak is mondom utána majd magamat.

× M ×

Mindig is utáltam korán kelni, s azt hiszem ez a katonaság alatt se változott. S immár, hogy ellustultam, csak rosszabbodott a helyzet. Csörög a telefon, levágom, s aludnék is tovább, ha nem mocorogna valaki a takaróm alatt. Pontosítok, valakik.

- Szerinted ez azt jelenti, hogy megyünk az oviba? – érdeklődik a nagyobbik.

- Nem tudom.

- Miért nem mozog akkor?

- Nem tudom.

- Ugye nem késünk el? – erre morogva lököm le magamról a takarót, mire mindkettő riadalmában felsikkant. Nagyot szusszanva ülök fel, majd nyújtózkodásom után hátranézek rájuk. Nagy szemekkel pislognak rám, még akkor is, mikor lecsúszok az ágyról, s elindulok készülődni.

- Na, mire vártok? – nézek hátra rájuk, míg a farmert húzom fel magamra. – Öltözzetek!

- Anya adta mindig a ruhát – kezd bele Isabella. – S Michelle nem éri el a csapot a fürdőben!

Nagyot sóhajtva indulok hát segíteni nekik, hogy megmosakodjanak, megfésülködjenek, s hiába nyaggatnak, csurit nem tudok csinálni. Csak farmer van még mindig rajtam, megmosakodni se volt időm, így készítek nekik reggelit, majd míg eszik, benézek a ruháik közé, hogy kiválasszak valamit.

Eddig nem volt gond. Úgy értem, mindegy volt, mi volt rajtuk, emellett Michelle mindig kikövetelte, neki mi kell. Isabellát nem nagyon érdekli, ami újabb gázos dolog. Végtére is, férfi vagyok, fogalmam sincs mihez mi megy. Farmerban és egyszínű pólóban fognak temetni. Oké, van katonai egyenruhám meg egy öltönyöm, amit a temetésre csináltattam, de nem akarom felvenni, maximum majd a törpék ballagásain. Nem az ovison, az túlzás.

Szóval nehezen, hisztivel és kiakadással fűszerezve bár, de sikerül felöltözniük. Én csak magamra kapom a ruhaoszlop első darabjait, de annyira sietek, hogy el ne késsünk, hogy zoknit elfelejtek venni. Kocsi kulcs a zsebembe, két táska a kezemben, amiket a lányok is fognak, hogy el ne hagyjam őket a lépcsőházban lefelé menet a kis városi autónkhoz. Bepakolom őket a gyerekülésbe, becsatolás, beülök én is majd indulunk is. Persze berakom az egyik zenei válogatásomat, hogy legyen mit énekelnem a két izgatott apróságnak, grimaszolva a visszapillantó tükörbe. Ennek hála lelkesen toporognak az oldalamon a kis táskáikkal a hátukon az óvoda nyüzsgő parkolójában, míg előszedem a dolgaikat.

- Na, tudjátok merre az út, kezeket megfogni, aztán előre – indulok meg utánuk, míg a táskáikat hozom. Ők pedig elég engedelmesek s ügyesek ahhoz, hogy előttem tipegjenek. Az ajtót én nyitom nekik, meg megtartom az utánunk jövő anyukának, majd becélozzuk a csoportot. Úgy tűnik ma délelőtt nem Daniel van, hanem a váltós óvó néni, akinek szépen bemutatkozunk, s segít a szekrény választásban is. A kicsik választhatnak jelet is, igaz kicsit sokáig tart, mert én valami könnyen rajzolhatót akarok, ők azonban ilyenre nem figyelnek. Nem hoztam magammal mindent, döbbenek rá pakolás közben, de talán nem is baj. Mivel a szövet dolgokra nem tudok hímezni – anyám maga alá petézne, ha tudnék – s a műanyagokhoz is filc kell, gondolom majd hazafele beugrok a boltba s szerzek.

Épp beterelgetem őket a csoportba, mikor Isabella lábai a földbe gyökereznek, míg a húga már a játékokat veszi célba. Felnéz rám, barna szemecskéi bizonytalanul méregetnek engem, mintha kételkedne valamiben.

- Ugye értünk jössz? – kérdi halkan, mire az arcomra fagy a mosoly.

- Ne butáskodj, naná! – vágom rá, miután észbe kapok. – Amint felkeltetek a délutáni szundiból – teszem hozzá. – Ami ma délután lesz. – Nem válaszol szavakkal, csak bólint egyet, immár megnyugodva, hogy nem fogom őket itt hagyni. Hogy juthatott az eszébe ilyen?

Végig ezen jár az eszem, míg hazafele vezetek. Nem vagyok apának való, tudom. Soha nem is voltam, de… ezt azért nem vártam. Szóval kicsit összepakolok otthon, meg ki is, hisz pár dolog még dobozban van. Gondolkodom mi kell egy gyerekes családnak, amire egy agglegény nem is gondolna. Mondjuk… étkészlet? Oké, vannak kanalak, kések meg villák, de mind különböző. Esetleg pohárkészlet. Nincs valamelyik dobozban a pincében? Egy rakat dolgot rám bízott Amber a bátyám cuccai közül, hogy úgyis kell majd, hisz már két kislányra kell vigyáznom. Mintha szülinapi zsúrral ijesztgetett volna. Igen, határozottan rémlik valami.

Mégis, a pincelátogatás helyett inkább a lányok dolgait kezdem el felcímkézni a jelükkel, ami még otthon maradt. Mikor végzek, lehet már tizenegy óra is. A gondolat, miszerint be is viszem a cuccokat hirtelen jön, s át se gondolom igazán, még vezetés közben se. Lehet nem kéne betoppannom csak úgy, azonban ha már itt vagyok, nem fogok csak úgy visszafordulni. Csendesen osonok be az épületbe, amit tompa gyermekzsivaj tölt meg mind a földszinten, mind az emeleten. Épp a lépcsőn megyek felfelé, mikor a szemem sarkából mozgásra leszek figyelmes.

- Miles! – lép a korláthoz az ismerős óvó bácsi, mire én köszönésképpen biccentek. Francba. Lebuktam. – Valami baj van?

- Csak behoztam még pár dolgot – emelem fel a vászonszatyrot. – Gyors leszek és nesztelen.

- Ráért volna – mosolyog rám. – Gyere, sunnyogjunk együtt, én is túl korán jöttem – kuncogja, mire elmosolyodom. – A kicsik hogy viselték az első napot?

- Szerintem jobban, mint én – vallom be. – Azt hittem a fejemet otthon hagyom. Zoknit se vettem, s időm se volt pótolni – húzom fel kicsit a nadrágomat, ami alól kilóg a csupasz bokám, ő pedig az ajkához kap, hogy ne nevessen fel hangosan.

- Megesik - feleli egy nagy nyelés után, amivel valószínűleg a nevetést űzte el. – Segítsek?

- Mivel magam sem tudom mit kéne csinálnom, azt hiszem igen – felelem, míg a nagyobbik leányzó szekrényéhez lépek. – Lehet gyorsan a fogmosós poharukra is rá kéne kanyarintanom a jelüket – gondolkozom hangosan, míg Dan mellém guggol.

- Megcsináljam én? Addig szépen elpakolhatsz a szekrényükben – ajánlja fel, mire én elvigyorodom.

- Sajnos csak agglegényesen tudok elpakolni.

- Az is lehet szép elpakolás – feleli, majd elveszi a filctollat, amit felé nyújtok. – Michelle-nek mi a jele?

- Gomba – felelem. – Bambinak meg katicabogár.

- Nem a legkönnyebbek - jegyzi meg Dan, majd távozik is. Nekem mondja? Még az interneten is megnéztem pár videót arról, hogyan rajzoljak normális gombát és katicabogarat. Így se lettek művésziek, sőt…

Míg én pakolászom, Dan is felkarcolja a lányok dolgaira a jeleket, amiket egy kis segítséggel meg is talál. Csendben dolgozunk egymás mellett, míg bentről boldog gyerekzsivaj hallatszódik. Épp a fogkefés poharat teszem vissza Prücsök szekrényébe, mikor Dan az előttük lévő kis padra ül, s megköszörüli a torkát.

- Elsőnek is szeretném közölni, hogy… nos, szóval nem kell válaszolnod a kérdésre, ha úgy érzed – szólal meg hirtelen mire én nagyot pislantok felé. – Tegnap mondott valamit Isabella, mikor megtaláltam. – Nem felelek semmit, csak ráereszkedem a térdeimre, s úgy nézek fel rá. – Mikor kérdeztem hol az apukája, keserves sírás közepette közölte, hogy, nos… meghalt.

Ezért ijedt akkor meg a mai nap folyamán? Eltévedt, emlékeztették arra, hogy nincsen se anyukája, se apukája, én pedig másnap bedobtam idegenek közé, méghozzá a kishúgával. Túl sokat aggódnék, és megérzi? Nem csalódnék benne, annak idején én is éreztem, ha anyáméknak gondja volt, s mindig azt hittem velem van gáz. Jó, tegyük hozzá, általában így is volt.

- Nem raboltam őket, ha erre vagy kíváncsi – csukom be a szekrény ajtaját, ami láthatóan meglepi, sőt, mintha kicsit elszégyellné magát. Pedig itt nekem kéne, nem neki. – Nem mondta beiratkozásnál, mert tudom milyen kis mocskok tudnak lenni a gyerekek egymással, s a fülük is jó, ha a felnőttek pletykálnak. A bátyám s felesége autóbalesetet szenvedtek, míg engem lőtt sebbel a kórházban kezeltek.

- Részvétem – süti le egy pillanatra tekintetét. – Sajnálom, hogy felhoztam.

- Jogos. Közölnöm kellett volna, de… lehet magam miatt se akartam – állok fel végül. – Sajnos nem épp a jó modoromról s nyugodt természetemről vagyok híres. Nem vagyok az apjuk, de nem tudnám elviselni, ha valamelyik elkényeztetett apróság azzal piszkálná őket, hol vannak a szüleik.

- Ígérem, hogy oda fogok erre figyelni, s ha úgy adódna, mert biztosat nem ígérhetek, elbeszélgetek majd a gyerekekkel – szólal meg komolyan. – Emellett, ha segítség kellene, bármiben…

- Ah, köszönöm – simítok végig az arcomon. – A nagynénjüktől kapom azért az ötleteket meg ilyenek, de férfi szemmel csak másabb.

- Igen, ez igaz – mosolyodik el. – Lassan ebédeltetés, előtte kivisszük őket sétálni. Ha akarod, s a lelkednek is jobb, elbújhatsz az óvoda mögötti bokrokban – teszi hozzá vigyorogva, mire én nagy szemekkel pislogok rá. – Lehet nem vagy az édesapjuk, de aggódsz értük, ezt pedig ők is érzik. Emellett, láthatod majd, hogy jól elvannak. Mikor benéztem rájuk, mivel én is hamarabb jöttem, remekül eljátszottak.

- Nem vagyok kukkoló – motyogom, majd a tarkómra simítok. – Bár öt perc annak számít?

- Szerintem nincs olyan szülő, aki ne nézett volna így rá a gyerekére – feleli. – Azonban sietned kell, mielőtt kijönnek a folyosóra.

- Oh, soha nem mosom le magamról a kérdéseiket – szisszenek fel, majd kapom fel az üres szövettáskát. – Akkor további szép napot – indulok el, míg Dan utánam int.

- Majd délután találkozunk.



Szerkesztve Eshii által @ 2017. 01. 23. 19:18:24


<<1.oldal>> 2.

© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).