 Karakter: Andrew Delaney
Mostanában semmi sem történik az erdőben, az állatok nyugodtak, nincsen párzási időszak, a madarak befoglalták a kis házikókat, minden csendes, csak a dallamos énekük töri meg a kissé unalmas napjaimat. Régen jártam a városban, nem szeretem a tömeget, jobban el vagyok a vadonban, mint a helység utcáin, ám mivel nagyon nincs mit csinálnom, a tétlenséget pedig nem szeretem, úgy döntök, benézek néhány helyre.
Vettem néhány létfontosságú dolgot, amit a természetben nem tudok beszerezni, majd elsétáltam az egyik bolthoz, amelyről mindenki áradozni szokott. Egy cukrászdáról van szó, ami már kívülről is túl habos-babosnak tűnik, nem igazán az én világom, de mindennek adni kell egy esélyt. Erőt veszek magamon, és benyitok az ajtón, ahol rögtön egy bájos hang fogad.
- Üdvözlöm önt a cukorkastélyban, mivel szolgálhatok? – fordul felém mosolyogva az eladó hölgy, aki a rózsaszín ruhájában olyan, mintha egy kis tündér lenne.
- Jó napot... Egyelőre csak nézelődnék... – felelem kissé megszeppenten az elém táruló látványtól, amit leírni is képtelenség. Sosem jártam még ilyen cukormázas helyen, és ez szerintem akkor sem normális, ha sütiket árulnak. Körbenézek, de hirtelen nem tudom, hová kapjam a fejem, így inkább segítségért fordulok. – Kisasszony... nincs véletlenül szedres vagy áfonyás sütijük? – furán pillant rám, de végül bólogatni kezd.
- Dehogy nincs! Izé... milyen sütire gondol? Vannak aprósütik, muffinok, torták, de ha valami különlegeset szeretne megrendelésre is dolgozunk... – hadarja el egy szuszra, miközben a kínálatot mutogatja. Lerí róla, hogy imádja ezt a helyet és a munkáját, nem csoda, hogy ennyien jönnek be vásárolni.
- Ne fáradjanak, a muffin tökéletes lesz – mosolyodom el halványan, de egyszerűen nem tudok túljutni a berendezésen és a felszolgáló ruháján.
- Értem – villant fel egy kedves mosolyt, majd a kezembe ad egy tányért. – Azt választja, ami önnek a legszimpatikusabb – mutat a süteményekkel teli kosarakra. – Öntetet itt talál hozzá – int a kancsók irányába –, és mivel egy új ízzel kísérletezik a főnök, ma a limonádé ingyenes, jó étvágyat!
Döbbenten ülök le az egyik ablakhoz közeli asztalhoz, végig azt érzem, hogy bámulnak, és amikor fél szemmel hátrapislogok, a sejtésem be is igazolódik. A lány néha felém pillantgat, nem tudom, hogy azért-e mert még sosem találkoztunk, vagy mert tetszem neki, de nem is izgat annyira. Tény, hogy gyönyörű jelenség, de még nem tudtam elfelejteni Marcót, és nem hiszem, hogy képes leszek valaha, mások érzéseivel pedig már rég nem szokásom játszadozni.
A városszéli házamba megyek vissza, csak ekkor jövök rá, hogy bizony egy alapos nagytakarítás már ráférne az egész lakásra, sőt a kertet is rendbe kellene tennem, így habár reggelente visszamentem megetetni a vadakat az erdőbe és elintézni néhány dolgot, a napjaim nagy részét a ház kikupálásával töltöttem. Szinte felocsúdni sem volt időm, és máris elszaladt egy hét, de végre mindennel elégedett voltam. Néhányszor felrémlett a lány kedves tekintete, hiába próbáltam kizárni a gondolataimból, úgy döntöttem, még egyszer meglátogatom azt a cukrászdát.
- Üdvözlöm önt a cukorkastélyban, mivel szolgálhatok? – köszönt lelkesen a kistündér, csillogó szemei nem kerülik el a figyelmemet. Hatalmas mosolyától nekem is felfelé húzódnak az ajkaim, de végül a modellszakmában megtanult pókerarcot veszem fel.
Ha vége a hétnek, vissza kell mennem az erdőbeli házamba, és egy ideig nem fogok tudni eljönni, ezért még háromszor benézek hozzá. Mindig ugyanolyan örömteli mosollyal fogad, amit kezd átragasztani rám is. Végül elérkezik a búcsú időpontja, nem tudom, hogy mikor tudunk majd ismét találkozni, vagy hogy emlékezni fog-e rám később, mindenesetre nekem feldobta a napomat, ahogy a habos rózsaszín ruhácskájában suhant az asztalok között.
Reggel nekiindultam ellenőrizni a madárházakat, hogy mindegyik rendben van-e, ekkor botlok bele egy különös alakba. Bézs színű ruhájával nagy kontrasztot alkot a piros csizmája, kíváncsian érintem meg az illető vállát, hogy megkérdezzem, nem tévedt-e el, de arra nem számítok, hogy ennyire megijed majd.
Egy sikollyal pördül meg maga körül, de akkora lendülettel, hogy lábai kicsúsznak alóla, és a levelek közé huppanva ér földet.
- Bocsánat, nem akartalak megijeszteni – kezdek mentegetőzni, de nagy erőfeszítésembe telik, hogy ne nevessem el magam.
- Semmi gond... sok mindentől megijedek – motyogja a kezembe kapaszkodva, miközben óvatosan talpra állítom. Csak ekkor jövök rá, hogy én őt ismerem.
- Te vagy a lány a cukrászdából – mosolygok rá szelíden.
- A nevem Mahiru... – mutatkozik be illedelmesen. Nagyon érdekes neve van, még sosem hallottam ilyet korábban.
- Andrew vagyok... – viszonzom a bemutatkozást.
- Jó látni, hogy nem csak én szeretek idekint bóklászni – kezd olyan lelkesen beszélni, mint ahogyan a cukrászdában is fogadta a vendégeket. – Ha van egy kis szabadidőm, mindig ide jövök, na és te? – néz rám érdeklődve, ezeknek a kíváncsi szemeknek nehéz ellenállni.
- Én lennék a vadőr, vagy valami ilyesmi – vigyorgok rá, miközben vetek pár pillantást a házikóra, de úgy látom, minden rendben van vele.
- A morgós, akiről régen az egész város beszélt? – pillog felém ártatlan szemekkel.
- Azt hiszem… – húzom el kínosan a számat.
- És mit csinálsz épp? Segíthetek valamiben? – És igen, már megint ez a hihetetlen energia és lelkesedés.
- Megnézem, hogy minden madárház rendben van-e, ha gondolod, velem tarthatsz.
- Az szuper lenne – bámul csillogó szemekkel, nem bírom tovább, elnevetem magam. Rég találkoztam olyannal, aki ennyire rajongott volna a természetért.
Vidáman lépked mellettem, miközben én folytatom a madáretetők vizsgálatát. Csacsog mellettem mindenféle kis semmiségről, majd felvet egy kérdést, ami úgy tűnik, már rég kikívánkozott belőle.
- Te tudod, ki készíti ezeket a házikókat?
- Miért? – kérdezem eltűnődve, nem hittem volna, hogy valakit ennyire érdekel a munkám.
- Csak… gyönyörűnek tartom őket, mindegyikben van egy kis egyediség… nagyon tetszenek – vallja be pirulva, ami nem tudom, minek szól.
Ha most elmondom, hogy én csinálom, az fellengzősen hangozhat, végül rájövök, hogy nem tudok neki hazudni.
- Mind az én kezem műve – mosolygok felé, amitől még vörösebb lesz, majd megragadja a kezemet, és elszánt szemekkel tekint rám.
- Ha lesz szabadidőd, készítenél nekem egyet? – motyogja kissé bátortalanul. – Nagyon szeretném kitenni az ablakomba.
Ennek a szempárnak nem lehet ellenállni… – Persze – felelem kedvesen. – Ha ráérek, neki is látok.
- Köszönöm szépen – vigyorog csillogó szemekkel. – Cserébe bármit választhatsz a cukrászdából, én állom. – Annyira örül, hogy szerintem egy hajszál választja el attól, hogy ugrabugráljon, ezektől a képektől ismét felnevetek. Furcsán néz rám, de csak megrázom a fejemet.
- Menjünk, vihar készülődik – mondom, amikor felpillantva rájövök, hogy elég csúnya felhők gyülekeznek felettünk. Mahiru annyira elvonta a figyelmemet, hogy eddig észre sem vettem.
Elkezdem kikísérni az erdő szélére, de egyre jobban fúj a szél, és egy hirtelen mennydörgéssel ránk szakad az ég. Sejtettem, hogy kicsit megázunk, de azt hittem, több időnk van még a vihar kezdetéig. Egy hatalmasat villámlik az ég, amit egy hangos mennydörgés kísér.
Mahiru felkiáltva kapaszkodik a belém, arcát teljesen a karomba fúrja. Jobbnak látom, ha a ma éjszakát a faházamban töltjük, az közelebb van.
- Gyere – kulcsolom össze az ujjainkat, és futva nekiindulok az útnak. Szerencsére hamar odaérünk a kis lakhoz, beterelem gyorsan a lányt, hogy ne ázzon el jobban, és belépek én is az ajtón. – Az emeleten van a fürdőszoba, zuhanyozz le, nehogy átfázz teljesen, nekem még ki kell mennem elrendezni pár dolgot. Törölköző van a mosdókagyló melletti szekrényben, a hálóból pedig válassz magadnak valami ruhát – mondom el neki, hogy mit merre talál. Nem várom meg, hogy ellenkezni kezdjen, kimegyek, hogy becsukjam a garázst és eltegyek néhány dolgot az udvarból.
A faház nem túl nagy, az alsó szinten van az előszoba, a nappali és a konyha, az emeleten a fürdő, a hálóm és még egy kisebb szoba, ahol a fotóimmal foglalkozok. Remélem, Mahiru mindent megtalált, míg én az értékesebb tárgyakat biztonságba helyeztem az eső elől. Csuromvizesen lépek be ismét az ajtón, talán tizenöt-húsz percig lehettem távol.
|
