Van egy olyan érzésem, hogy egybõl apámhoz rohan, amint kiteszem a lábam. Persze, hogy az én szavamnak nem hisz, de nem is várom. Harada Chisato nem lesz könnyû eset, annyi biztos. A Harada-család legkisebb fiaként neki jutott az a ”megtiszteltetés”, hogy politikai fogoly, majd pedig két lábon járó holttest legyen. Nem irigylem, hiszen még félig gyermek, nem lehet több húsz évesnél. Férfinak kéne lennie, kardot kéne viselnie, harcolnia, de erre képtelen. Gyenge, vékony kis virágszál, de akaratos, makacs és éles a nyelve. Talán még jól is jöhet nekem, ha okosan használom ki a kölyök elõnyeit. Elgondolkodva sétálok vissza a szobám felé, amikor kíváncsiságból kerülõt teszek apám lakhelye felé. Odabentrõl hangok szûrõdnek ki. Megismerem apám hangját, aztán Chisatoét is. Tudtam, hogy idejön. Ha jól hallom, a fiú haza akar menni, de apám nem engedi. Természetes, hogy nemet mond neki, ha engedne, azzal csak azt mutatná meg, hogy még egy kölyköt sem tud kordában tartani. A tolóajtó lassan nyílik, és Chisato hátrál ki rajta, majd letérdelve behúzza az ajtót. A kimonója redõit rendezgeti, majd felemelkedik, és a tekintetünk találkozik. Meghajol elõttem, majd indulna tovább, de nem engedem. Megragadom a karját, és megszorítom. Megremeg az érintésemtõl, miközben az arcát fürkészem. Gyász, fájdalom, szomorúság és beletörõdöttség jeleit látom rajta. Képtelen elrejteni az érzéseit, pedig valószínûleg megtanulta már, hogy csinálja. Úgy tûnik, sokként érte apám bejelentése, miszerint az öreg Harada-san nagyon beteg. Sejtettem én, hogy apám emiatt adta nekem a fiút és nem is tagadta. A vén gazember!

- Elkísérlek az apádhoz – szólalok meg, megtörve a közénk beállt, már-már kényelmetlenül hosszú csendet.

- Ugyan miért tenne ilyet? – kérdi gyanakodva, miközben igyekszik kiszabadítani magát a szorításomból. Nem jár sikerrel, tudja, hogy erõsebb vagyok nála, de nem adja fel. Ez tiszteletreméltó és bátor dolog.

- Mert tudom milyen érzés búcsú nélkül elveszíteni valakit – felelem egyszerûen.

- Az én apám nem az ön dolga – jegyzi meg, miközben újra szabadulni akar. - Engedjen el!

- Valóban nem az én dolgom – értek egyet vele, de eszem ágában sincs elengedni a karját. A selyembõl készült, díszes kimonó alatt érzem bõrének melegét. Kellemes érzés, meg kell mondjam. - De van egy olyan érzésem, hogy ha most eleresztenélek, reggelre hûlt helyedet sem találnánk.

- Teljesen lényegtelen hogy hol és mikor halok meg. – Állja a tekintetem, nem ostoba, de nem is gyáva. Azt hiszem, kissé alábecsültem. – Az apja kegyeibõl kiestem, így gyakorlatilag egy két lábon járó holttest vagyok.

- Ne becsüld alá ennyire az életedet – komorodom el.

- Mit tehetnék, ha mindenki más alábecsüli? – kérdi elgyötörten, mint aki már mindenrõl lemondott.. - Nincs más választásom – hajtja le a fejét.

Elengedem, de nem azért, mert sajnálom. Nem hagyhatom, hogy ilyen könnyen feladja. Egész eddig kitartott, és több van benne, mint elsõre kitûnik. A kezét a karjára csúsztatja, mintha védeni akarná, de nem szól.

- Van választásod – közlöm vele, már szinte gyengéden, ami úgy tûnik, hogy meglepi. Nekem nem volt választásom, de neki igen. Õ már gyakorlatilag szabad, amilyen én sosem leszek. - Mert kiestél apám kegyeibõl, megválaszthatod a sorsodat. Felajánlottam neked, hogy elviszlek az apádhoz. Ha meggondoltad magad, keress fel. Hajnalban indulunk.

Ahogy ellépek mellette, kezemet a vállára teszem egy pillanatra. Pont úgy, ahogy annak idején Kishimoto-sensei tette velem. Ha õ nem lett volna, ha nem tanított volna, valószínûleg megszöktem volna a kiképzésrõl, szégyenbe hozva apámat és az egész klánt. Õ bátorított, hogy legyek valaki, õ képzett ki, és meghalt anélkül, hogy elbúcsúzhattam volna tõle. Most visszagondolva, jó halála volt, szamurájként halt meg, csata közben. Ahogy illik a mi fajtánkhoz.

Visszatérek a szállásomra, majd utasítok két õrt, hogy vigyázzanak Chisatora, tartsák szemmel, nehogy megszökjön, de ne bántsák.

-     -  Egy haja szála sem görbülhet, megértettétek? – nézek a két férfira. – De alkalom esetén akadályozzátok meg, hogy szökni próbáljon! A saját érdekében, és a tiétekben!

-      -  Igenis, Azumi-sama! – hajolnak meg az õrök, majd távoznak.

-      - Te pedig – intek a szolgálónak, aki elõkészítette nekem a fekhelyemet -, hajnal elõtt kelts fel, és nyergeltesd fel a lovamat, valamint egy másikat is Harada Chisato számára. De senki ne tudjon róla, mire készülök, világos?

-       - Igen, uram! – hajol meg a szolgáló. Fiatal fiú, még Chisatonál is ifjabb. Nem lehet több tizenöt, vagy tizenhat évesnél. – Parancsol még valamit?

-       - Nem, nem, elmehetsz – legyintek, mire mélyen meghajol, majd magamra hagy.

Sóhajtok egyet, majd nekilátok átöltözni a fehér, alváshoz használt yukatámba. Nem hiszem, hogy Chisato szökni akarna, hacsak nem ment el az esze. De az apja iránt érzett aggodalma esetleg megõrjítheti és nem fog tudni helyesen dönteni. Ha egyedül megy haza, a biztos halál vár rá, a fivérei, akikbõl kettõ is van, nem fogják testvérükként fogadni. A szemükben már nem a család tagja többé. Az idõsebb fivére, Takeshi ráadásul hírhedten arrogáns és türelmetlen alak, akinek hamar eljár a keze. Gyanítom, nem venné jó néven, ha a kitett öccse egyszerûen hazaállítana. A legkevesebb az lenne, hogy ott helyben végez vele, hacsak elõtte meg nem kínozza kicsit. Azt is nehezen nyelheti le, hogy az apja halála után ugyanúgy apám alá lesz rendelve, mint most az öreg Harada-san. Ha Chisatoval együtt megyek oda, az talán elég féken tartó erõ lesz ahhoz, hogy ne essünk egymás torkának. Amíg az öreg él, a fiúnak is engedelmeskednie kell.

Nehezen jön álom a szememre aznap éjjel, és úgy érzem, alig pár percet aludtam, mikor a szolgáló elkezd keltegetni. Még sötét van, nem sokkal lehet hajnal elõtt. Embereim még alszanak, valószínûleg a szolgálólányok és kurvák karjaiban. Felöltözöm, megmosakszom, majd elvégzem a reggeli, imádságos rituálét a házi szentélyben. Még némi reggelit is magamhoz veszek, majd kilépek szobám ajtaján, ahol szembe találom magam Chisatoval.

-       - Szóval meghoztad a döntésed – mondom köszönés helyett.

-     -  Nem nagyon volt más választásom, minek utána ön õröket állíttatott az ajtóm elé – mondja szúrós tekintettel.

-      -  A saját érdekedben – közlöm egyszerûen. – Bár reméltem, hogy lesz annyi eszed, hogy nem próbálsz megszökni. Könnyedén sikerült volna a hátsó ajtón.

A kezei ökölbe szorulnak, szemeit összehúzza, de nem szól. Sokkal jobban ismerem ezt a birtokot, mint ahogy õ valaha is fogja. És ezzel tisztában van. Minden szobának van egy hátsó kijárata, ha annyira menni akart volna, ment is volna. De nem tette. Végignézek rajta. Utazáshoz megfelelõ ruhát választott, fekete hakamát és sötétkék haorit. Legalább már nem azt a prostituáltaknak való nõi kimonót viseli. Rajtam fekete hakama és szürke haori van, övemben ott a két kardom és a késem, amit hirtelen mozdulattal húzok ki. Chisato riadtan hátrál, mintha attól félne, végzek vele, de csak felé nyújtom a kést. Értetlenül bámulja, de nem veszi el.

-       - Mivel nem nagyon tudsz bánni a fegyverrel, katanát nem adok a kezedbe – mondom. – De ez a kés még jó szolgálatot tehet neked. Vigyázz rá, nagyon ritka és értékes darab, és az életed mentheti meg.

-       - Miért adja nekem? – kérdi gyanakodva, ahogy elveszi, majd végigsimít a szépen díszített tokon. – Nem fél, hogy megpróbálom megölni vele?

-     -  Ostoba lennék, ha nem tudnám, hogy megfordult a fejedben, hogy megölj – vonok vállat, miközben elindulok az istállók felé. Chisato hangtalanul követ. – Akkor lennék csalódott, ha meg sem próbálnád, ha eszedbe sem jutna, Harada Chisato. De te is tudod, hogy ennek még nem jött el az ideje. Elõbb meg kell tanulnod bánni azzal a késsel ahhoz, hogy vajmi esélyed legyen ellenem. Vagy bárki ellen.

Egy szót sem szól, de tudom, mit gondol. Gyûlöl, és nem is tagadja. Legalább õszinte, a legtöbb ember álságos mosoly, hajbókolás mögé rejtené a gyûlöletét irántam, õ azonban nyíltan kimutatja. Becsületes és egyenes fiú, csak azt sajnálom, hogy belekeveredett olyasmibe, amibe nem kellett volna.

Az istállónál már vár ránk a két felnyergelt hátas, az én sötétbarna csõdöröm, és egy világosszürke kanca. A ló láttán Chisato megtorpan, én pedig kíváncsian nézek rá.

-     -  Nehogy azt mondd nekem, hogy lovagolni sem tudsz – mondom sóhajtva egyet. – Hiszen azt minden szamuráj megtanul még gyermekkorában.

-     -  Tudok, de… nem valami jól – vallja be, és elõször látok az arcán szégyenkezést. Lehajtja a fejét, hogy ne lássam az arcát. Nem akar elõttem szégyent vallani. – A fivéreim mindig jobbak, ügyesebbek voltak nálam. Én mindig jobban bántam a szavakkal és az ecsettel, mint a lovakkal és fegyverekkel.

-      -  Márpedig mögöttem nem lovagolhatsz, Arashi nem tûr meg mást a hátán rajtam kívül – közlöm. – Gyalog pedig nem járnád meg az utat elég idõ alatt, ráadásul nem is lenne biztonságos. Ülj fel a lóra, már így is késésben vagyunk, lassan teljesen világos lesz az ég. Majd nem vágtatunk olyan gyorsan, bár a lovam igen szeret futni.

Chisato olyan óvatosan közelít a szürke kancához, mintha az minimum fel akarná falni, miközben én egy könnyed mozdulattal szökkenek Arashi nyergébe. Csomagunk nincs, csak némi száraz élelmet és vizet viszünk magunkkal, hiszen estére ott lehetünk a Harada-birtokon, hacsak Chisato idõközben le nem pottyan a nyeregbõl és ki nem töri a nyakát. Végül õ is felkászálódik az állat hátára, de merev tartásából ítélve, régen nem ült már lovon.

-     -  Lazítsd el magad, ülj egyenesen és csak gyengéden szorítsd az állat oldalát – magyarázom türelmesen, miközben lépésben elindulunk. – Ha megérzi, hogy félsz, hogy ideges vagy, akkor õ is ideges lesz, és esetleg ledob a hátáról, akármilyen szelíd jószág is. Mozogj együtt a lóval, ne aggódj, õ tudja, mit kell tennie.

Mikor ránézek Chisatora, elõször látok rajta némi meglepettséggel vegyes tiszteletet és talán… hálát? Nem, az kizárt dolog. Ez a fiú gyûlöl engem, legszívesebben elmetszené a torkom, ha nem tudná, hogy semmi esélye. De próbálja azt csinálni, amit mondok, és ha kissé görcsösen is, de már majdnem helyesen ül a nyeregben. Halványan elmosolyodom, majd elõre fordulok és kilovagolunk a kapun, hogy rátérhessünk az útra. Ha minden jól megy, még sötétedés elõtt elérjük a Harada-birtokot. Arra azért kíváncsi lennék, hogy apám mit fog szólni, amiért szó nélkül elillantunk, csak így ketten. Valószínûleg nem fog örülni, de ez legyen az én gondom. Az ég lassan teljesen világoskékbe vált, ahogy elhagyjuk a birtokot övezõ dombot és nekivágunk a poros útnak. Szép, meleg napunk lesz.

Négy év hosszú idõ, pontosan ennyi ideje mentem el itthonról, hogy Õfelsége a császár, a Menny Fia nevében harcoljak a palota ellenségei ellen. Kemény ütközetek voltak, de most hatalmas gyõzelmet arattunk, így a Menny Fia azzal a keggyel jutalmazott meg, hogy hadosztályom két egész hetet tölthet családjai körében. Embereim örültek a hírnek, és az én szívemet és boldogság járja át, amely izgalommal és aggodalommal vegyes. Néhány kapitányom és csatlósaik lovagolnak utánam, kik a közeli falvakban laknak. Úgy határoztam, mivel már késõn érünk haza, és apám is kérvényezte, ma este ezen embereim nálunk éjszakáznak. Apám bizonyára  pazar ünnepséggel vár minket, jó ételekkel, rengeteg sakéval és persze nõkkel, akikkel embereim bujálkodhatnak. Jómagam nem vagyok a hatalmas vigasságok híve, de természetesen örökösként muszáj részt vennem benne. Nem sérthetem meg apámat, ha ennyit fárad értem.

Este van már, mire elérjük az Azumi birtokot, családom õsi fészkét, amely több generáció óta száll apáról-fiúra. Egy nap majd nekem kell átvennem apám helyét, nekem kell itt élnem, feleséget vennem magam mellé, fiakat nemzenem, akik öröklik a nevemet. Kár, hogy semmi kedvem hozzá. Már a kapun kívülrõl meglátom az összegyûlt tömeget, köztük apámat, aki büszkeségtõl sugárzó arccal néz rám. Dicsõséget hoztam neki, így nem csoda, ha boldog.

-     -  Látja, tábornok úr? – kérdi egyik kapitányom, a harmincas éveiben járó Sabato Jinnosuke. A felesége és négy kicsi gyermeke odahaza várja, alig félnapi lovaglásra innen. – Az öreg Azumi-sama nagyon kitett magáért.

-       - Igen, látom – bólintok egyszerûen. – Apám mindig szerette a hívságokat.

Több szó nem is esik köztünk, én a menet élén lovagolok, kihúzott derékkal, katonai ruhában, de sisak nélkül. Kibontott hajam lobog a szélben, arcom merev és szigorú, ahogy belovagolok a kapun. Apám mellett észreveszek egy feltûnõen fiatal, és igen csinos fiút. Szóval mégis igazak lehetnek a pletykák, amiket a katonáim suttognak, hogy apám ágyast tart. Méghozzá fiút. Egy szajhát, semmi kétség, hogy az lehet, hiszen máskülönben miért lenne ilyen díszes ruhában? Valahonnan ismerõs, de nem tudok rájönni, honnan, ám nem is foglalkozom vele. Mit érdekel engem egy kurva? Leszállok lovamról, majd meghajolok és apámhoz lépek.
- Ren! – harsogja apám büszkeségtõl telve. - Végre hazatértél. Gyertek! Tiszteljetek meg minket a vacsoránál az embereiddel.

Nem szólok semmit, csupán biccentek, miközben a tekintetem egy pillanatra újra elidõzik a fiún. Legalább annyira örül, hogy itt van, mint én, bár az érzéseit nagyon igyekszik elrejteni. Vajon tényleg csak egy ágyas? Apám elindul, mi pedig követjük. Odabenn már minden elõkészítve, embereim és a ház népe külön asztaloknál foglalnak helyet. Apám, a tanácsadói és én azonban a fõhelyen, ahonnan mindent belátunk. A vacsora megkezdõdik, a szolgálók felszolgálnak, a fiú pedig sakét tölt, majd elfoglalja a helyét apám jobbján. Ez nem kerüli el a figyelmem, mert ezek szerint apám nagy becsben tartja. Apám önfeledten cseverészik, embereim esznek-isznak, vigadnak, engem viszont untat az egész. Elszoktam én már ettõl az életmódtól, a kényelemtõl, a semmittevéstõl. Nem mondom, néha adódott rá alkalom, hogy egy-egy csata után betérjünk a közeli faluba, ahol embereim rendszerint leitták magukat, magukévá tettek néhány leányt, de ez ritkán fordult elõ. Én a mértékletesség híve vagyok, de ahogy apámat nézem, elfog az undor. Annyit vedel egymaga, mint egy egész hadosztály. Végül úgy tûnik, eszébe jut valami a sok semmitmondó beszéd közben, amelyek eddig a birtokról és a szolgákról folytak, mert felém fordul.
- Ren! Szeretnék neked ajándékot adni – terül szét elégedett mosoly az arcán, amit nem tudok mire vélni.
- Ajándékot? – kérdem meghökkenve. Apám nem szokott csak úgy ajándékot adni nekem.
- Így van - bólogat. - Emlékszel még ugye a Harada családra? – Egyetlen biccentéssel jelzem, hogy igen. Ha jól emlékszem, egy jelentéktelenebb család, amely apámnak tartozik alárendeltséggel. - És azt is tudod, hogy nálam nevelkedett az egyik fiú. Õt szeretném melléd adni. Vág az esze és nagyon okos jószág, de vigyázz vele, mert sokkal több van benne, mint ami elsõre látszik – kuncog fel, majd a mellette ülõ fiú felé int. Szóval ez Harada-san fia. Nem csoda, hogy ismerõsnek tûnt. - Gyere ide és mutatkozz be szépen.
Engedelmesen közelebb ül, majd felém fordulva illedelmesen meghajol. A mozdulatai gyönyörûek és elegánsak, ahogy elvárható valakitõl, aki szamuráj családban nevelkedett.
- Harada Chisato vagyok uram, nagy megtiszteltetés, hogy találkozhatok önnel. – Kiegyenesedik, én azonban egy szót sem szólok, csak õt vizslatom.

Gyönyörû fiú, meg kell hagyni. Hosszú, ébenfekete haj, sötét szemek, fehér bõr és csinos arc. A vonásai lágyak és egyáltalán nem férfiasak. Testét drága, selyembõl készült ünnepi kimonó fedi, ám így is látszik rajta, hogy nem harcra termett. Kifejezetten szemet gyönyörködtetõ látvány, és akár ágyba is vinném, ha nem tudnám, hogy már van, aki meghágta. Nem értem, apám mit akar azzal, hogy nekem adja. Nekem nem kell ágyas, vagy legalábbis nem így.
- Nos, mit szólsz? – kérdi elégedetten apám.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan – sóhajtok fel elkomorodva. - Egy ilyen kölyköt akarsz rám bízni? Egy katanát sem bírna el!
- Harcolni ugyan nem tud, de játssz vele pár menet shogit. Nem gyõzheted le. Szükséged lenne egy stratégára és én épp egy stratégát kínálok fel neked.
Stratéga? Hiszen sosem látott harcot, csak játszadozott. Hogy lehetne stratéga az, akinek fogalma sincs a háborúról, a nélkülözésrõl, a vérrõl, a halálról? Ezt a gyereket védetten nevelték, távol minden zûrzavartól. Hasznavehetetlen gyerek, mit érnék vele?
- A shogi nem tükrözi hûen a háborút, apám. Nekem nem jelent semmit, ha egy ostoba játékban verhetetlen. – Szúrós tekintettel a fiúra, aki állja a tekintetem. Ez jó, mások már rég félrenéztek volna, de õ nem. Talán mégis van benne valami. Dac mindenképpen. Dacos gyerek, az ilyen csak bajt hoz. - A kölykök maradjanak csak a játékaik mellett.
A szája széle megremeg, és azt várom, hogy mindjárt sírva fakad, helyette olyat tesz, amit nem várnék egy ilyen gyerektõl. Vagy talán mégis.
- Akkor tán elismerne, ha álmában elvágnám a torkát? – kérdi dühösen, mire megfagy a levegõ.
Meglep a dolog. Még sosem volt, aki visszafeleselt volna nekem. Nem tudok mit mondani, mert a dolog váratlanul ért. Arra számítottam, hogy sírva elrohan, erre õ dühösen visszavágott nekem. Van benne bátorság, éles a nyelve. Apám felnevet, mintha egy jó tréfát hallott volna, majd megveregeti Chisato vállát.
- Látod? – kérdi apám rám nézve. - Nem csak az esze vág élesen, hanem a nyelve is. – Aztán Chisatohoz fordul. - Elmehetsz.
A fiú meghajol, majd otthagy minket, én pedig tûnõdve nézek utána. Van benne bátorság, nem mondom. Én pedig ezt szeretem. Aztán jut eszembe, hogy õ valószínûleg az a Harada fiú, akit apám vett ide. Igen, emlékszem, hogy apám megírta, hogy idevette Harada-san egyik fiát biztosítéknak, hogy az apja ne akarjon lázadozni. Chisato tehát talán mégsem apám szajhája, hanem csupán politikai túsz. Ez megmagyaráz pár dolgot, többek között, hogy apám miért bánik így vele. De az még mindig nem magyarázat arra, miért akarja mellém adni.

-      -  Mit gondolsz róla? – kérdi apám, miközben egy pohárkányi sakét hajtok fel. – Chisatoról.

-      - Fiatal – válaszolom egyszerûen. – De érdekes fiú. Miért akarod mellém adni? Ez a gyerek sosem látott csatát. Hacsak nem megöletni akarod, nem tudom, mi célod vele.

-       - Jó megfigyelõ, okos, éles eszû és szükséged van rá – von vállat apám.

-     -  Ha az apja meghal, úgysem veszed hasznát, igaz? – kérdem. – Csak nem haldoklik az öreg Harada-san?

Apám nem válaszol, de annál többet mond. Ezek szerint nem csupán arról van szó, hogy nekem akar jót, de valami történt a Harada-birtokon. Egyértelmû, hogy apám meg akar szabadulni a fiútól, amilyen gyorsan csak lehet. Már nincs hasznára és a legbiztosabb dolog, hogy elküldi velem, hátha elhullik a harcmezõn. Végül elnézést kérek, és úgy döntök, sétálok egyet. Jót fog tenni a friss levegõ, azt hiszem, kezd a fejembe szállni a saké. Mélyen meghajolok apám felé, majd elhagyom a termet, és pillanatokkal késõbb már nagyot szippantok a friss, esti levegõbõl. Ez való nekem, nem az ünneplés, a féktelen iszogatás és a kurvázás. Én katona vagyok, nem bújhatok ki a bõrömbõl. Tizenegy éves korom óta szokom a kemény életet, elszoktam a kényelemtõl. Megtapogatom az övembe tûzött két kardot és az egyetlen hosszú kést, amelyet még a kiképzõmtõl kaptam. Õ azóta már halott, egy ellenséges szamuráj végzett vele.

Nyújtózom egyet, majd sétára indulok. Bizony, régen volt már, mikor ezen a birtokon sétáltam, mikor itt növekedtem, játszadoztam. A húgom, aki most már huszonkét éves, két gyermek anyja és öt éve ment férjhez egy jómódú szamurájhoz. Az õ jövõje biztosítva van, két fiút szült, és ha jól hallottam, a harmadik gyermek is útban van. Büszke vagyok rá, jó feleség, aki teljesíti a kötelességét, ahogy elvárható. Lábaim elõre visznek, egyenesen a konyha irányába, magam sem tudom, hogy miért. Mikor belépek, meglepetten pillantom meg Chisatot, aki éppen étkezik. Mikor meghallja, hogy elhúzom a tolóajtót felnéz, és a tekintetünk találkozik. A szemei elkerekednek, majd el is fordítja azokat és felém fordulva, abbahagyva az étkezést, mélyen meghajol.

-      -  Emelkedj fel! – intek egyszerûen. – Ne hajlongj itt nekem, ki nem állhatom a hajbókolást.

-      -  Igenis – mondja engedelmesen, majd felemelkedik, de nem néz rám.

-     -  És nézz rám, ha hozzám beszélsz! – mondom, miközben belépek, és helyet foglalok vele szemben. – Udvariatlanságra vall, ha beszéd közben nem nézel a másik szemébe. Szamuráj vagy, az istenekre, viselkedj is úgy!

Hangomban nincs harag, nincs kioktatás, indulat. Egyszerûen közlöm a tényeket, õ pedig úgy tûnik, tudomásul veszi, mert rám néz. Most nem látom a bátor, csípõs nyelvû fiút, csak egy összezavarodott kölyköt látok, akit szemmel láthatóan kizökkentettek. Az ott levõ egyetlen cselédnek szólok, hogy nekem is azt adja, amit a fiúnak, egyszerû ételt és mellé teát. A cseléd meglepõdik, de teljesíti a kérésemet, majd távozik. Nem szól semmit, nem mer, de annál többet gondol, látom rajta. Enni kezdek, majd intek Chisatonak, hogy egyen õ is. Engedelmeskedik, mint egy kutya. Mint egy jól idomított kis játékszer.

-      - Ha már apám olyan ”nagylelkû” volt, hogy nekem adott, talán meg kéne próbálnunk kijönni egymással – mondom, gúnyosan megnyomva a ”nagylelkû” szót. – És gondolom, ez neked pont olyan örömet okoz, mint nekem.

-       - Azt teszem, amit Azumi-sama mond – válaszolja halkan Chisato.

-      -  Igen, azt gondoltam – sóhajtok fel. – Tudod, az a Chisato jobban tetszett, akit odabenn láttam. Aki mérgesen a fejemhez vágta, hogy elvágja a torkomat. De ez a Chisato, akit most látok, nem más, mint egy báb, egy jól idomított kiskutya, aki a farkát csóválja, amikor a gazdája megsimogatja. – Látom, hogy kezdi elönteni a düh. – Utálom az idomított jószágokat. A kutya legyen engedelmes, ne a stratégám!

-       - Azt hiszi, nekem ez öröm?! – vágja hozzám mérgesen, szemei szikrákat szórnak, mire bólintok. – Azt hiszi, én döntöttem így?!

Kezei ökölbe szorulnak, majd felkapja az elsõ, keze ügyébe kerülõ tárgyat, egy evõpálcát, és nekem támad, egyenesen a torkomat célozva meg. Az utolsó pillanatban ragadom meg a csuklóját és fordítom magam alá. Leszorítom a padlóra, és belenézek azokba a könnyes, mérges szemekbe. Ficánkol alattam, de tudja, hogy erõsebb vagyok, nincs esélye. Nem egy nagy gyõzelem, nem is szorítom erõsen, de õ mégsem tud szabadulni.

-      -  Ez az! Ez az a Chisato, akire szükségem van – mondom halkan, ajkaimra apró mosoly kúszik. – Ez a tûz kell nekem.

-      - Öljön meg… ha annyira akar – suttogja halkan, és tekintetét az enyémbe fúrja. Nem fél, felkészült a halálra.

-     -  Miért ölnélek meg? – kérdem kíváncsian, majd elengedem. – Azt apám úgyis már megtette. – Értetlenül mered rám, miközben felül. – Nem érted, igaz? Apám nem azért adott mellém, mert stratégára van szükségem, az csak félig igaz. Azt reméli, hogy meghalsz a csatatéren. Úgy tûnik, már nem vagy hasznos számára, és ehhez valami köze lehet apádnak. Vagy lázong, vagy haldoklik. Vagy már halott, de neked természetesen senki sem mond semmit, igaz? Hiszen nem számítasz, csak egy megtûrt korcs vagy apám szemében, nem számítasz emberi lénynek. Most itt az ideje, hogy bebizonyítsd, téved. A kérdés az, hogy te akarod-e. Ha életben akarsz maradni, csak szólj! Megtanítalak, hogy éld túl.

A tekintete egyszerre zavart, dühös, kétségbeesett és riadt. Mint aki most jött rá, hogy halálra ítélték és csak idõ kérdése, mikor hajtják végre az ítéletet. Azt hiszem, most jobb, ha hagyom, hogy megeméssze a hallottakat.

-     -  Mához két hét múlva indulunk – állok fel, és az ajtó felé lépek. – Dönts okosan, Chisato! És még valami – fordulok felé, mire rám néz. – Apámat hiába faggatod, már nem érdekled, nem fog mondani semmit. De annyit ígérhetek neked, hogy én nem fogom hagyni, hogy idejekorán meghalj. Nem szándékozom egy újabb stratégát elveszíteni.

Azzal magára hagyom, hadd gondolkodjon. Nekem is szükségem van rá, hogy átgondoljak pár dolgot, hiszen most egy újabb életért vagyok felelõs. És ez a kölyök még a harchoz sem ért.