Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Hentai)

<<1.oldal>> 2.

Levi-sama2011. 12. 17. 19:27:15#18116
Karakter: Julien de Neverre főherceg



 

Kényelmetlen, kemény ágyamon heverek. Hátamat az ágytámlának döntve olvasom el újra és újra a sorokat, az én szépséges menyasszonyom legutóbbi levelét. Sóvárogva emelem arcomhoz a papírt, és a rajta érződő finom női illatot mélyen magamba szívom. Marie...

Ebben a posványban csak az ő levelei nyújtottak némi enyhülést az utóbbi hónapokban. Valamiféle kapaszkodó, egyfajta ajtó a külső világhoz, amely emlékeztet rá, hogy a harcmezőn túl is van élet. Szebb és gyönyöröktől illatosabb. Hah...

- Várj rám szépséges kedvesem, hamarosan a karjaimban tarthatlak... – suttogom mosolyogva.

 

*

 

Éjjel és nappal, vágta és rövid pihenők sora után lovascsapatommal végre átlépem a város kapuját, és egyenesen a Chevreuse rezidencia felé vágtatok, semmi más nem érdekel.

 

Hatalmasat dobban sóvárgó szívem, amikor megpillantom szépséges menyasszonyomat a lépcsőn lefelé sietni. Karcsú ujjai szoknyáját fogják, apró lábai falják a lépcsőfokokat, halványkék ruhája felett kipirult arcán szépséges mosoly ragyog, szőke haja csinosan feltűzve. Ragyognak a szemei, katonáim elismerő füttyentéseit és megjegyzésüket mit sem hallván vágom sarkamat a lovam véknyába, és hozzá vágtatok. Leugrok lovamról, s ő már reppen is kitárt karjaimba. Mosolyogva ölelem magamhoz, hajának finom rózsaillatát mélyen beszívom, és amikor megérzem puha kebleinek nyomását mellkasomon, legszívesebben szárnyalnék az örömtől.

 

- Miért nem szólt, hogy jön? Úgy aggódtam... – hallom reszkető, lágy és mézédes hangját. Felemelem a fejem és lemosolygok rá.

 

- Gondoltam meglepem, kedvesem. Ahogy látom sikerült.

Meglepetten fogadom lopott kis csókját, de nem engedem elszökni, s immáron én lopom el tőle, s még annál is többet. Legszívesebben felfalnám őt, s nehezen fékezem vad vágyaim, mégis sikerül. Nem háborodik fel, nem játssza meg a jólnevelt kisasszonyt, egyszerűen őszintén felmosolyog rám, amitől még inkább beleszeretek, ha ez lehetséges.

- Hihetetlenül hiányzott – dörmögöm.

- Ön is nekem, Julien.

Megsimogatom az álmaimban ezerszer felidézett szép arcot, amely a valóságban még sokkal szebb. Mondanék valamit, valamit... de nem bírok megszólalni. Belém karol, hogy bevezessen, de szabad kezemmel megfogom a ló kantárját.

- Menjünk be, biztosan elfáradt.

- Köszönöm kedvesem, de ilyen rendezetlen külsővel nem jelenhetek meg önöknél.

Szomorúan néz fel rám, ezért elengedem a lovat és megfogom a másik kezét, majd mindkét kis kacsót a számhoz emelem, telehintem gyengéd puszikkal.

- Csupán oly forrón kívántam látni önt, hogy képtelen voltam ellenállni a kísértésnek. Első utam ide vezetett, pedig katonáimat az őrségre kell vinnem, s utána a királyi tanács elé járulnom.

- Ó... értem – suttogja, arcán drága pírral. – Bizonyára nagyon elfáradt, annyira sajn...

- Nem kedvesem! – suttogom forrón, kezeit mellkasomra szorítom, mohón nézek le rá. – Amíg ide vágtattam, nem éreztem sem éhséget sem fáradtságot, csak ön járt az eszemben, csak az örömre gondoltam amelyet érezhetek majd, ha végre újra láthatom és érinthetem szépséges menyasszonyom!

- Julien...

Szemeit lesüti, mélyen elpirul, még keblei is rózsás árnyalatot öltenek. Oly szépséges...

- Ó igen, ezért megérte. Ezért bármi megérné – morgom vágytól felajzva, s lehajolnék hogy megcsókoljam vadul és nyersen, de hirtelen valaki hangosan köhint a hátam mögött, s el kell őt engednem. Pihegve hátrál el tőlem, kezecskéit szája elé téve, bájosan ártatlanul.

- Herceg úr, üdvözlöm újra Párizsban – hallom, és a mögöttem álló idős hölgy felé fordulok. A gardedám. Hát persze. Hogy a nyavalya esne belé. Elegánsan meghajlok felé, nem titkolt bosszússággal nézek rá.

- Köszönöm madame, ön most is elbűvölően fest, mint mindig.

 

Néhány udvarias mondat, és elbúcsúzom, még utoljára csókot hintek Marie puha kézfejére, beszívom finom illatát. A lovam nyergében ülök, s már indulnék, amikor megállítja mozdulatomat a lágy és kedves hang, amit oly hőn imádok.

- Julien... holnap délután vendégül láthatom önt egy kellemes teára és süteményre?

- Köszönöm kedvesem, elfogadom a meghívást – mosolygok le rá, immár higgadtan, magamra öltve a nyugalom álcáját.

- Várni fogom... au revoir!

 

Búcsút intek, és lovasaim felé vágtatok. A katonai szállásig vágtatunk, fülem mellett elengedem a megjegyzéseket, s elégedett mosollyal álmodozom a holnapról.

 

*

 

Kipihenten, megborotválkozva, tisztán és elegánsan jelenek meg ismét Marie előtt. Szégyellnem kellene illetlenségemet, hogy az út porától piszkosan és megviselten jelentem meg a rezidenciájukon tegnap, de nem bánom egy cseppet sem.

Amikor az inas bevezet a kék szalonba, szívem boldogan szaporázza dobbanásait, s néhány perc múlva már a nyíló ajtó felé fordulok. A belépő idős hölgyet látva meghajolok, és mosolyogva üdvözlöm őt, majd a mögötte tipegő szőke angyalra pillantok, s megszűnik körülöttünk a világ. Kézcsókra nyújtott kezét lassan, sóvárogva fogom meg, meleg tenyerem rabságába ejtem karcsú, reszkető ujjait. Megrebbenő ajkait figyelve emelem számhoz, bőre puha és illatos.

- Szépsége elvakít – suttogom őszintén. Mellettünk felkacag a gardedám, mond valamit de meg sem hallom. A szépséges szemek rabjává váltam.

- Julien, bizonyára kimerítette a hosszú út, kérem üljön le és igyon velünk egy csésze teát.

Engedelmesen bólintok, a karomat nyújtom neki és hagyom hogy az asztalkához vezessen. Udvariasan leültetem őt és a gardedámot, majd helyet foglalok én is, szemérmetlen udvariatlan módon a menyasszonyom melletti széken. Marie elpirul, de nem szól érte, csupán tölt nekem a csészébe teát, a szolgálólány pedig a gardedámnak tölt. Miközben az ablakon beszűrődő napfényben felragyogó tea csordogál a csészébe, én szerelmem pompás kebleinek halmain legeltetem szemeimet. Istenem, de szívesen karjaimba ragadnám, és puha bőrének minden centijét végigcsókolnám!

Amikor az idős hölgy a szolgálólánnyal beszélget néhány mondatot, Marie füléhez hajolok.

- Mikor, s hogyan lehetünk kettesben?

- Nem lehet, Julien... – suttogja rémülten pislogva az idős hölgy felé. Megfogom rebbenő kezecskéjét.

- Nem bírom tovább, szerelmem. Kérem, ne kínozzon.

Habozva pillant fel szemeimbe, üde kék tekintete szívemig ér. Édes, kedves és pirulós kincsem... bár kettesben lehetnénk! Minden egyes percet kihasználva belefelejtkeznék szépségébe és finom édes illatába. Látja szemeimben a kimondatlan ígéretet, és ettől tovább mélyül zavara.

- Nem... nem lehet... kérem, ne kérjen ilyet tőlem, ha megtenném, akkor...

A gardedám befejezi a szolgálóval folytatott eszmecserét, és felén fordul, Marie pedig kitépi kezecskéjét markom forróságából. Kipirult arcát nem tudja elrejteni, s az idős hölgy gyanakodva pillant rám. Komoran viszonzom pillantását. Legszívesebben a szobán kívül tudnám őt, és ezzel nyilvánvalóan teljesen tisztában van. Mosoly ömlik szét ráncos arcán, belekortyol a teájába.

- Meséljen Neverre herceg, miféle hőstetteket vitt véghez?

Marie feje kíváncsian fordul felém.

- Attól tartok ki kell ábrándítanom a romantikus mesékből a hölgyeket. A háborúban nincsenek hősök, csak katonák, akik életben maradnak vagy elvesznek a csatamezőn.

- Ezek szerint lovagok és királykisasszonyok sem léteznek?

Ez mélyütés volt. Nem épp kedvesen nézek vissza a hölgyre, majd az ártatlan szemekkel engem figyelő Marie felé fordítom minden figyelmemet.

- Ön talán egy lovagra vágyik, kedvesem? – kérdem tőle lágyan, kézfejét a számhoz emelem egy csókra.

- Már van egy lovagom – válaszolja szemeit lesütve, édes kis mosollyal. – A legszebb és legerősebb, leglovagiasabb mind közül...

- Én ön a legszebb királykisasszony a világon – kontrázok rá. – Sajnálatos módon nem menthetem önt ki a toronyból, hogy aztán lovamon elvágtassak önnel a birodalmamba, most azonnal.

Utolsó szavaimtól mélyen elpirul, és a gardedám pedig kiejti kezéből a villát, hatalmas merészségem elképesztette. A továbbiakban feszülten vezeti a társalgás témáját az esküvőről, a meghívott vendégekről, egyebek.

 

Véget ér a látogatás, ennél tovább itt tartózkodnom nem illendő, így kénytelen vagyok elbúcsúzni szerelmemtől.

 

A gardedám távolabb megáll tőlünk, ennyi engedményt tesz, hogy elbúcsúzhassunk egymástól, de figyelme nem lankad egy pillanatra sem. Őrjítő!

- A viszont látásra, Julien.

- Mikor láthatom ismét? – kérdezem, majd forrón kezére szorítom számat. Érzem ahogy reszketnek ujjai, és ez szinte őrületig ajzza vágyaim.

- Az esküvőig alig van időnk, és még sok munka vár rám.

- Tizenöt nap, kedvesem, az számomra egy évezred. Nem tudom, hogyan fogom elviselni a várakozást.

- Számomra is nehéz – sóhajtja elbűvölően. – Holnapi napon ruhapróbám lesz, azután az ültetést és a vacsora menüjét fogom egyeztetni a szakácsokkal és inasokkal. Nagynéném és a hölgy rokonaim sokat segítenek nekem.

- Bár én is a hasznára lehetnék.

- Az ültetési rend megbeszélésénél nem kíván jelen lenni két nap múlva?

Felderülök a kilátástól, hogy végre láthatom őt, így azonnal igent mondok.

 

Búcsút intek szépséges menyasszonyomnak, s lovamra szállok. Elszoktam a hintóktól, a lovam nyerge tetszetősebb mostanság. Sokáig integet utánam.

 

*

 

Az éjjeli bagoly halk huhogása oly távolinak tűnik, mint szerelmem ablaka. Apró kövek koppannak rajta, s hosszú percek múlva nyílik is, s a holdfény körülöleli szerelmem szép arcát.

- Julian? – sikkantja rémülten, és körbenéz. – Mit keres ön itt ilyenkor? Az ég szerelmére, még meglátja valaki...!

A lovam is felhorkan mögöttem, ezért a kantárt megfogom és megveregetem a nyakát.

- Csak látni akartam önt, szerelmem! Nem bírtam aludni, s oly messze még a nap, amikor végre együtt lehetünk.

- Julien...

- Kedvesem, kérem... nem vágyom ma este másra, csak az ön mézédes csókjára! Ne tagadja meg tőlem!

- Ó Julien – kuncogja lágyan, kezecskéjével fehér köntösét összefogja magán. Iszom szemeivel a látványt. – Ha dobok önnek egy csókot, akkor elmegy békében, mielőtt bajba sodorja magát?

Csupán néhány mozdulat, és ügyes, fürge mozdulatokkal felkapaszkodom az ablakáig. Zihálva nézek közelről meglepett arcocskájába, amelyet elönt a sötét pír.

- Julien... mit nem merészel! – suttogja remegő ajkakkal. – Le is eshetett volna. Miért viselkedik ilyen gyermetegül?

Aggódva kapaszkodik karomba, fél hogy leesem.

- Ne féltsen szerelmem, csak adja ide a csókot amit ígért, és ígérem hogy elmegyek!

Felmászom az ablakra teljesen, leülök a párkányra és leporolom kezeimet. Végre kettesben... Marie hálószobájában... Amikor felfogom mit is teszek éppen, elakad bennem a levegő, s körbehordom tekintetem. Minden kellemes halvány színekben, virágok és babák, díszes párnák. A nagy ágyon csipkés ágyneműk és gyűrött takaró. Látni rajta, hogy az imént kelt ki belőle. Fújtatva túrok hajamba, és zavart mosollyal nézek az előttem pirulva toporgó menyasszonyomra.

- Kérem, menjen el! Ha megtudják, hogy...

- Marie – nyögöm kábultan, szemeim kitágulnak, a látványra semmi sem készíthetett fel. Úgy érzem végem... – Ó Marie!

Hosszú szőke haja hullámzó arany folyóként ömlik szét vállain, hosszan öleli körbe karcsú alakját. Fehér köntöse és hálóinge alatt meztelen lábujjai végtelenül izgatóan kandikálnak elő. Forró vágy horgad fel bennem, felé lépek és magamhoz ölelem.

- Marie... szépséges kedvesem...

- Menjen el, Julien... veszélyes itt – motyogja mellkasomba, de szavai elszállnak füleim mellett. Gyönyörű hajába fúrom ujjaimat, végigsimítom, és selymesen cirógatóan tekerednek. Elkábulva bámulom.

- Marie, ön olyan gyönyörű... olyan szépséges...

Lehajolok hozzá, de elfordítja arcát, s nyakát önkéntelenül is felkínálja nekem. Elfogadom ajándékát, apró és meglepett sikkantással rándul össze karjaimban.

- Julien, ha nem...

- Elmegyek! Elmegyek, ígérem – suttogom, végigcsókolom állának lágy ívét egészen ajkáig. – Csak a csókját kérem, és elmegyek. Csak a csókját...

Puha ajkai készségesen fogadnak el, s amikor nyelvem puhatolózva megérinti az övét, megrándul karjaimban. A vékony ruhán keresztül is érzem finom reszketését, s kezem hátán csúszik végig, hajával játszanak ujjaim, majd kerek domborulatára csusszannak.

Ekkor lök el magától, s én engedem neki. Hangosan csattan arcomon pofonja, amelytől boldogabb nem is lehetnék. Dühösen szikrázó szemekkel néz fel rám, és ettől gyönyörűségesebb mint valaha.

Boldog mosollyal kapom el kezét, és belecsókolok tenyerébe.

- Ezt megérdemeltem szerelmem, sőt még többet is megérdemelnék, s nem bánnám egy percig sem. Bármit megért ez a pillanat, ez a perc.

- Julien, most menjen el! Vegye tudomásul, hogy megsértődtem – toppant meztelen kis lábacskájával. Felcsillannak szemeim.

- Ó igen? Ez esetben ki kell engesztelnem önt. Alig várom a lehetőséget, s a megbocsátás édes csókjait...

Összepuszilgatom puha kezét, majd egy ruganyos mozdulattal az ablakon kívül termek, s majomügyességgel mászom le a falon. Odalent búcsút intek neki.

- Jó éjt szépséges szerelmem! Két nap múlva újra láthatom, és akkor majd kiengesztelem Önt!

- Menjen már! – kuncogja bájosan kipirulva. Felugrom lovamra, és szívemre szorított kézzel nézem őt néhány hosszú másodpercig, mielőtt elvágtatok.


timcsiikee2011. 08. 09. 00:01:12#15680
Karakter: Marie de Chevreuse



 



Marie:

- Felajánlhatom a hintómat? Unokaöcsém bizonyára nem veszi zokon, ha lóháton utazik. – szólal meg Julien, és lényemet kellemes, izgatott borzongás rázza meg. Csak nem máris sejtette szavaimban a mellékes szándékot?

- Erre semmi szükség, a lányom elfér a mi hintókban is. Gyere gyermekem! – vezet is apám kocsijukhoz, s szó nélkül követem. Soha nem mondanék ellent neki, soha. Mégis úgy vágytam volna arra az útra, amit Juliennel együtt tölthetek… A jegyesemmel… s ha mondhatom Kedvesemmel…

~*~

A hosszú út után máris vágyom a friss levegőre, és hogy saját lábaimon sétálhassak a helyett, hogy a kocsi párnáin pihennék. Amint már a távolból megpillantom a kastélyt, eláll a lélegzetem, olyan mintha szívem a torkomba kúszva dobogna, ujjaimmal óvatosan simítom meg elől nyakamat, majd lecsúsznak mellkasomra, végül ölemben találnak pihenőre, legyezőmet markolászva.

Félek… valamiért nagyobb bennem az izgatottság, pedig már nem egy bálon vettem részt, nem egy rendezvényen, de ez mégis más. Ez… ez rólam szól és Julienről. A középpontban leszek, amire sosem vágytam igazán, talán csak kislányként. Itt az alkalom, és mégis úgy érzem nem vagyok kész erre, pedig… már teljesen elvarázsolt, s úgy érzem… elrabolta a szívemet.

- Izgatott vagy kedvesem? – szólít anyám, óvatosan simítja meg hajam – kipirultál – oh… ennyire meglátszana?

- Majd a frisslevegő jót tesz – válaszolok mosolyogva, és csak biccent. Látom szemében csillogni a büszkeséget. Nem hozhatok szégyent sem a családomra, sem Julienre. Egy mély sóhajjal újra kitekintek az ablakon, majd bátorságot gyűjtök, hogy legyőzzem belső kis félelmemet. Megteszek minden tőlem telhetőt.


Megállunk a hatalmas építmény előtt, kinyílik a kocsi ajtaja, s egy kéz nyúl fel segítségemre, jól ismerem az ujjakat, s boldogan csúsztatom sajátjaimat az erős és férfias marokba. Pontosan elé érkezem, kezemet csak lassacskán ereszti el.

- Üdvözlöm, Julien – rebegem halkan, még bizonytalan hanggal, majd a formális köszönéseket sem hagyjuk ki. Minden perc és óra mély sóvárgással telt nélküle, de nem mondhatom ki. Még nem… főleg nem ennyi ember előtt.

- Izgul? – kérdez kedvesen. Azt hiszem erősebb maszkot kell magamra öltenem, hogy elfedjem kételyeimet. De neki nem hazudhatok, nem is tudnék.

- El sem tudom mondani, mennyire. – vallom be halkan, csak neki suttogva. Belékarolva sétálunk fel a lépcsőkön.

- Ne aggódjon kedvesem, a király nem szokott gyönyörű hölgyeket vacsorázni.

- Valóban?

- Reggelire jobban szereti.

- Ah, Julien! – igaz csak egy apró tréfa, de mégis tudja, hogyan kell megnyugtatni egy feldúltak zakatoló szívemet.

Formális köszöntések, szokásos etikettnek megfelelő mozzanatok és szavak. Olyan burkoltak és annyira mesterkéltek olykor, hogy értetlennek találom ezt a sok formalitást, mégis követem.

„Sokkal jobb ilyen korlátok közé terelni a beszélgetéseket, mert elszabadulna a pokol.” Nagynéném szavai kicsike korom óta elmémbe vésődtek. Talán igaza van, nem ismerem az urak igazi természetét s biztos ettől óv sokunkat a protokoll. Talán nem is kéne értelmét keresnem, hanem mint eddig, csak betartani.

Viszont a bálterembe lépve új világ tárul elém, és minden kósza gondolatom tovaszáll, mintha nem is létezett volna. Minden egyes mozzanatomra oda kell figyelnem.

Bejelentenek minket, s én Julien mellett megyek, mivel így is említenek minket. A rengeteg fürkésző szempár ránk szegeződik, s a levegő sűrűvé, fullasztóvá válik. Egyre szaporábban veszek apró légvételetek.

~*~

Izgatottságomat kedves álca mögé rejtem, visszafogott mosollyal táncolok a király karjaiban. Szülőim tekintetét érzem magamon, de nem látom arcukat. Büszkék, tudom, érzem… olyan, mintha sötét fellegek között repülnék, minden olyan, mint a vihar előtti csend.

Baljóslatú, mégis olyan kellemes, szinte idilli nyugodtság lengi körül az embereket.

Végül szembesülök mindazzal, amit a megérzéseim megjósoltak. A király a tánc közben beszél hozzám, csak megválogatott szavakkal felelek, s igyekszem elrejteni rémületem.

Tudom, hogy szava szent és sérthetetlen, soha nem tréfálna effajta dolgokkal, soha nem hazudna, főleg nem egy ilyen alkalomkor, egy ilyen fontos témában. Mégis… csak akkor fogom elhinni igazán, ha Julien ajkaiból hallom az őszinte szavakat. Ő az akinek megbízok adott szavában.

Véget ér táncom a felséggel, pihegve kerülök jegyesem mellé, s most ő csalogat karjai közé. Mellette az egész világ más színben ragyog, óvó, erős karjai védelmezőn s szeretőn ölelnek körbe. Nem kellenek szavak, nem kell más csak a puszta óvatos érintése és meleg tekintete ahhoz, hogy tudjam mélységes szeretettel teli ez a férfi előttem. Ez a férfi mellettem, akit a király és a sors áldott nekem.

Nem győzök elég hálát rebegni némán az égnek, hogy nem egy vén gazdag, vagy egy fiatal bugris mellé sodort az élet. Bármennyire is fáradok, csak mosolygok Julienre, ahogy a szívem diktálja.

- És ezután? – kérdem kissé akadozó lélegzettel. – Lesz még valami? – szégyellem, hogy nem néztem utána eléggé az effajta báloknak, pedig tudhattam volna, hogy lassan eljön az ideje.

- Igen – feleli mély, nyugtató hangon, szava mégis kétséggel tölt el. Ajkaimon nehezen csúsznak ki szavak, pedig újra megkérdezném, hogy vajon mi vár még rám, de ő sem szólal, én pedig nem tudok, majd végül az erkélyre követem, s próbálom rendezni légzésemet. Miért? Miért szöktünk el előlük? Hisz…

- Julien, mi nem jut eszébe? Ha bárki...

Szóhoz jutni sincs időm, pedig minden erőmet abba fektettem, hogy kicsússzanak számon, de amint újra szemeibe nézek, ismét eláll a lélegzetem a látványtól. Ujjai nyakam érintik pillekönnyedén, beleborzongok már ennyibe is.

- Senki nem vetheti a szememre, ha a menyasszonyom társaságát jobban kívánom, mint bárki másét. – igen… igaz. Most már hivatalosan is jegyesek vagyunk, mindenki tudja, s nem csak nyílt titok… ez már visszafordíthatatlanul igaz. De nem bánom… minden riadalmam lassan tovareppen.

- Én is szívesebben vagyok Önnel, mint bárki mással, Julien. – vallom be lesütve szemeimet, s inkább zekéjének díszes gombjait pásztázom mohó tekintettel.

Magához húzza kezem, de a szokásos módon kézfejem helyett, most apró tenyerem részesül puha csókban. Istenem…

- Szeretem amikor a nevemet kimondja – mosolya hevítő mégis lágy - Olyan érzés, mintha megsimogatna. – nem csak arcom, szívem is ég. Lángol mindenem szavai hallatán, s megtelik mindenem szeretettel… nem… szerelemmel.

Tenyeremet arcára simítja, a láthatatlan borosták csiklandozóan szúrnak meg, s csak kipirultan figyelem, ahogy élvezi ezt az egyszerű kis érintést is amit tőlem kaphat.

- Julien… - sóhajtom halkan, mire újra szemembe néz. Eszembe jutnak a király szavai. Nem akarom Őt távol tudni magamtól… féltem. Alig, hogy rám talált forró szerelme, máris el kell hagynom egy időre? Vagyis… Ő hagy el, de nem önszántából, ha jól sejtem.

- Mi a baj, kedves? – tudtam, hogy olvasni fog a szemeimben.

- Hónapokig nem láthatom Önt... ahogy a király is mondta? – félek a várt választól, csalódottság fog el mikor bólint, viszont szembesülnöm kell ezzel. Talán több ilyen alkalom is lesz… ez egy lecke számomra.

- Sajnos az esküvői előkészületeket kegyednek és a családnak kell intéznie, de sokat segít majd az én hasznavehetetlen unokaöcsém is, valamint a rendelkezésére bocsátok egy nagyobb összeget, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt. – Rokonok… valamiért most ők az utolsó, akik mellett tudni szeretném magam.

- Boldogabb lennék, ha Ön is velem lehetne. – válaszolom reménykedve, pedig tudom, hogy ez teljesen lehetetlen. El kell engednem.

- Csupán három hónap. – fájdalmasan zeng fülemben az idő hossza.

- Veszélyes odakint a harcmezőn. Nem bírnám elviselni, ha valami baja esne... – meleg ujjai nyugtatólag simítanak, szívem mégis őrültként kalapál.

- Semmi bajom nem esik majd. Ne féltsen kedvesem. El kell rendeznem soraimat, mert az esküvő után egy évet a Lyon-ban lévő birtokomon töltünk. – milyen szép szavak, s ígéret. Lehet ilyen őszinte tekintetnek nem hinni? Ilyen őszinte és szerelmes szemeknek?

- Egy év? Kettesben? – azt akarom, hogy már holnap kezdődjön minden.
- Igen, édes kis Marie, csak Ön és én. És a személyzet. Alig várom... – akár csak én. A királynak igaza volt…

- Hiányozni fogok Önnek? – balga kérdésem egy láthatatlan mosoly mögé rejtem.
-  Micsoda kérdés ez... – magához von, s esélyem sincs szembeszállni vele. - Rettentően hiányozni fog nekem. Nehezemre esik kivárni azt a pillanatot, amikor ismét láthatom. – csak ezt akartam hallani… csak ezeket a szavakat, s csak tőle. Így valamivel nyugodtabb szívvel engedem el, s bízhatok benne, hogy értem… csakis értem épségben tér vissza.

Közeleg valaki, s akaratlanul is kiszökkenek karjai közül. Libabőrössé válok, amikor már nem érzem meleg karjait magam körül, sóvár hiány rázza meg testem.

- Nénikém? – veszem észre a közeledő alakot.

- Óh, kislányom hát itt vagy! Már mindenhol kerestelek!

- Sajnálom, beszélgettünk.

- Ó megértem, hiszen a herceg holnap reggel elutazik, nemde?

- Igen, asszonyom. Sajnos nem lehetek itt az előkészületeknél, az esküvő előtt néhány nappal érkezem vissza. – válaszol Julien.

- Ó mily szomorú fejlemény! Mindőnknek hiányozni fog, nem igaz, Marie kedves? – most valamiért nem tűnik őszintén sajnálkozónak és kedvesnek szavai. Nénikém… nem így ismertelek meg életem során.

- Igen – felelem végül cseppnyi szomorúsággal arcomon. Nem… nem szabad kimutatnom, hisz ezzel is csak a szívét fájdítanám. Nem akarok fájdalmat okozni Juliennek. - Ezért szeretnék elbúcsúzni a vőlegényemtől, nénikém. Jöjjön, Julien... kérem, sétáljon velem a holdfényes éjszakában. – terelem el hamar a szót, belekarolok kedvesembe, s lesétálunk a gyönyörű kertbe.

Egy fánál állunk meg, felpillantok rá, s szinte azonnal megérzem számon forró ajkait. Karjaim nyaka köré siklanak, magamhoz karom szorítani, és soha el nem engedni.

A levegő is felhevül számomra csókjaitól, s lassan bőrömet is megajándékozza szenvedélyével.

- Marie… - hangja szívemig hatol, forrósággal tölt el, s felemészt.

- Julien… - sóhajtom a választ sóvár sóhajokkal.

Annyira… annyira érzem kívánalmát, s ez bennem is forralja a vért, perzsel minden érintése, csókjai. Megőrülök, mégis boldog vagyok. Vele…

Szorosan ölel, hogy csituljon a szenvedély… Ő is remeg, akár csak én. Most már tudom, micsoda erőt kell visszafognia, s csodálom ezért.

- Nem fázik? – kérdi halk, kissé reszelős hangon.

- Nem… úgy érzem elégek… - sóhajtom puhán fülébe, mire ismét erősebben megremeg.

- Marie... – beleborzongok már csak abba, ahogyan nevemet mormolja áhítattal. Csókja akár a megváltás - Talán jobb is hogy így alakult, mert nem bírnám ki ön mellett, hogy az esküvőig visszafogjam magam. – szívem verdes, ki akar szakadni börtönéből, de nem hagyom… inkább hallgatok őrült szavaira, s hagyom hogy csókja tovább bódítson.

- Óh… - egyre vadabb és hevesebb lesz… Nem csak szívemre, eszemre is hallgatnom kell. Bérmennyire vágyik rá minden porcikám, mégis tudnom kell, hol a határ… Érzékeim visítva tiltakoznak, többet akarnak, de nem hagyom, hogy visszarántsanak. - Ideje visszamennünk, Julien. – a vártnál kéjesebben szökik ki a hang ajkaimon, de mégis igyekszem józannak mutatkozni… valamelyest.

- Tudom – hangja még mindig nehézkes és karcos, tele visszafogott vággyal. Szerencsére elérem célomat, s kissé nyugodtabban – ha nem is teljesen – visszasétálunk az ünneplőkhöz.

- Felkérhetem egy táncra? – ez olyan kérdés, melyet már csak illemből kérdez… soha nem utasítanám el, akkor sem ha már lábaim lüktetnének.

- Igen… - válaszolom kedvesen. Mosolyától olvadozni kezdek, ellágyul a szívem. - Olyan, mintha tudnék repülni... – ahogy tart, ahogy forgat és perdít. A lendület amit diktál… elvarázsol, szemeivel együtt. Nem válaszol semmit, csak mereven figyel, tekintete olykor oldalra siklik, de táncolunk tovább. Feszültséget érzek – Mire gondol, Julien?

- Nagyon fog hiányozni, kedvesem. Írhatok önnek leveleket? – biccentek előzőleges válaszként.

- Minden nap önre gondolok majd, amikor a csillagokra pillantok, s én is küldök önnek leveleket, vagy amit csak kíván. Csak üzenjen, kérem... – tudni akarom minden nap, hogy mi van vele. Minden percben…

- Önt kívánom, semmi mást – édes szavai ellágyítják vonásaimat. Szerethetném még ennél is jobban?

Elkísér a hintóig, segít beszállnom, s még utoljára puha, forró, égető csókokkal halmozza el kézfejem. Azt kívánom bárcsak valóban beleégne a nyoma, akár egy pecsét.

- Ég önnel, Julien! – fájnak a szavak, élesen és kegyetlenül hatnak, de búcsú nélkül fájdalmasabb lenne mindez. Nem sírhatok…

- Hamarosan újra láthatom, kicsi menyasszonyom – emlékezetembe vésem lágy mosolyát, érintését, tüzes szemit. Mindenét… Három hónap alatt nem enyészhet el ilyen forró emlék. - Ne szomorkodjon, készülődjön a nagy napra. Viszlát! - ígérem… ígérem mire visszaér, minden kész lesz, s alig várom azt a napot, mikor örökre az övé lehetek.


~*~


A napok sürögnek forognak, s minden egyes hét, nap és perc egyre keservesebbnek tűnik. Fájdalmamat csak a levelek enyhítik, amiket váltunk. Legalább tudom, hogy jól van, legalább tudom, hogy épségben van, és nyugtat a tudat, hogy minden egyes nap elteltével közeleg azaz idő, mikor végre újra láthatom. Alig várom, hogy végre újra a karjaiba lehessek, hogy fülembe súghassa a nevemet. Már a gondolatba is beleborzongok, s ilyen vágyálmokkal hajtom mosolyogva álomra a fejem.

A készülődés valamennyire eltereli a figyelmemet. Minden… minden csak rólunk fog szólni, egyenesen királynőnek érzem magam már csak attól, hogy tudom ez az én… a mi napunk lesz.

Az utolsó héten, nem kapok választ a levelemre. Egyre jobban aggódom, és rossz érzésem támad. Mindenki előtt mosolyogva fedem fel aggódó arcomat, ha kérdeznének, akkor finoman válaszolok és úgy, hogy ne tudódjon ki semmi… Nénikém annyira elfoglalt az utolsó simításokkal, hogy egy percnyi időm sincs vele beszélni, a vacsora után pedig annyira fáradt, hogy rögtön aludni megy. Megértem, így hagyom, sőt nagyon hálás vagyok neki… mindenért. Talán ha általa nem lehettem volna udvarhölgy, sosem ismerem meg azt a csodás férfit, akinek a király engem szánt. Boldog vagyok, de álmodozó mosoly helyett, most könnyekkel telik meg a párnám, néma sírásomat hamar csillapítani próbálom, s kimerültségem nem sokat segít a helyzeten.

Újabb nap telik el. Egy hét van még abból a szörnyű időszakból, amit Julien nélkül kell töltenem. Az esküvő két hét múlva lesz, sorra jönnek a vendégek, és minden féle emberek, kik segítenek tökéletessé varázsolni a közelgő napot. Gondolataimat elterelem, hogy egyetlen pillanatra se jusson eszembe, hogy talán már nincs is értelme. Még mindig nem válaszolt levelemre, és egyre jobban nehezemre esik eltakarni aggódásomat mások elől.

Semmi hír nincs felőlük, semmi apró hír, amiből legalább azt tudnám, hogy él. Így lenne vége? Nem… nem lehet, biztos hogy nem. Tudom... érzem, hogy jól van, de annyira bizonytalan vagyok, hogy nem tudok hinni szívem szavának. Félek.

Hogy figyelmemet eltereljem épp hímzek, ujjaim finoman tolják meg a tűt, és egy gyönyörű címer már a feléig készen van. Hirtelen harsonák zengnek fel, felkapom a fejem és ijedtemben leteszem az anyagot és a tűt az asztalra. Mi ez? Mi lehet ez? Még sosem hallottam ilyet. Lesietek a lépcsőkön, olyan hatalmas ez a palota, mint egy labirintus, szerencsére volt egy kis időm kitanulni így ha el is tévedek, utána rögtön tudom, hogy merre kell menni. Szoknyámat oldalt megfogva picit megemelem és úgy sietek le a lépcsőn, kiérek az udvarrészre, de csak pár embert látok kint. Odamegyek az egyikhez.

- Mi történik? – kérdem kedvesen, lágy hangon, elnézést kérve azért, hogy ilyen illetlenül leszólítottam, de nyugodt arcát látva se nem bántódott meg, és gond sem lehet.

- Úgy hallottam, hogy ma érkezik Neverre herceg – szívem akkorát dobban, hogy majdnem belesajdul, szemeim felcsillannak, s ujjaimmal jobban megszorítom ruhámat.

- Tényleg? Biztos, hogy ők azok? – lelkesen, el nem csituló izgalommal toporgok megállíthatatlanul, s a fejem csak zsong szüntelenül az izgatottságtól.

- Nézze meg a saját szemével, kisasszony. – int kecsesen, tekintetemet az érkező, szinte seregnyi emberre vezetem, s az élén egy csodálatos csataménen meglátom azt az arcot, melyről hosszú idők óta csak álmodozom. El sem hiszem.

Arcomat mosoly díszíti, eltüntethetetlen, boldog mosoly, újra megemelem kissé a szoknyámat, és lesietek a kinti lépcsőn. A menyasszonya vagyok, azt hiszem, ennyit már megengedhetek magamnak.

- Julien – rikkantom el magam, bár nem tudom egyáltalán hallja e. Cipőm apró sarka most elsüppedne ha földbe lépnék, de az apró kavicsok is akadályt nyújtanak számomra, amit most könnyedén veszek. Lovával előre vágtat, amikor elég közel ér lepattan lováról, már reppenek is felé és épp hogy megfordul, előtte állok meg, azonnal a karjaiba zár.

Koszos, poros, izzadt is, de nem zavar, nem érdekel, pihegve szorosan ölelem vissza, és már majdnem örömömben sírok, de tartanom kell magam. Itt van, velem van… Hihetetlenül boldog vagyok.

Arca erősen borostás, nehéz vasakat visel, és hosszú köpenyt. Annyira lovagias, mintha csak egy dalból lépett volna elő.

- Miért nem szólt, hogy jön? Úgy aggódtam – hangomban érződik a remegés, de egy mély levegő és visszaszorítom a kikívánkozó örömkönnyeket.

- Gondoltam meglepem, kedvesem. Ahogy látom sikerült – mosolyog a már majdnem szakállá serkenő szőrszálak alatt, de még így is hihetetlenül sármos, bár simább arccal jobban tetszik. Amikor lejöttem még nem sokan voltak kint sőt el is jöttem a hatalmas terasztól így remélem nem igazán látnak, de most úgy érzem enyém az egész világ, és semmi más nem érdekel. Felpipiskedve hajolok ajkaihoz, egy rövid csókot kérek de annál többet kapok, szenvedélyes éhes csókot, amit még én is alig szívesen szakítok meg de kénytelen vagyok, mert a paták dübbenése félénk izgalommal fészkelődik tudatomba.

Homlokomat állának döntöm, és mosolygok.

- Hihetetlenül hiányzott – homlokomra is csókot kapok és teljesen beleremegek.

- Ön is nekem, Julien – állam alá vezeti ujját, felnézek rá, tüzes tekintetébe, és vége minden aggodalmam elszáll, mert tudom, hogy minden tényleg rendben van. Megfogom kezét, kézfeje arcomat érinti, majd elindulva magammal vezetem ő pedig tovább fogja lovának kantárját. – Menjünk be, biztosan elfáradt.

Ahogyan én is. Pedig ő sokkal veszélyesebb helyeken járt, életét is kockáztatva míg én csak vártam hazajövetelét. Mégis… néhány álmatlan és nyugtalan éjszaka után, főleg az utóbbi időben a megnyugvással jön a fáradtság is. Azt hiszem végre nyugodt éjszakám lesz. 


Levi-sama2011. 04. 14. 15:08:46#12945
Karakter: Julien de Neverre főherceg



Julien

 

Drága hercegem, Julien. Ne csalódjon, hogy személyem helyett, eme borítékot kapja meg, de remélem, kárpótolja a levél mellé tett kendő, melyet Önnek küldtem. Ha hiányom érzi, hordja szíve felett.

                                                                                              Marie

 

 

Vágytól elhomályosult elmével olvasom el újra és újra a levelet, majd orromhoz emelem és mélyen beszívom a finom virágillatot. Marie aprócska, finom betűi és az ő édes illata...

A csipkével díszített kendő, amelynek sarkában az ő monogramja van hímezve, még intenzívebben nyújtja az érzéki élményt, s ahogy elképzelem hogy parfümmel illatosított nyakához és kebleihez ért, nyelnem kell egyet, ágyékom pedig kívánóan lüktetni kezd. Szépséges kis Marie... milyen fantasztikusan értesz a női rafinériákhoz. Elképesztő, milyen rövid idő alatt és milyen intenzíven voltál képes a karcsú kis ujjaid köré csavarni. Csakhogy van egy kis gond ezzel. Én nem holmi udvaronc vagyok, hanem egy harcos férfi, nyers ösztönökkel és vágyakkal. Ha így folytatod tovább a játszadozást velem, attól tartok képtelen leszek várni a nászéjszakáig... Ha nem folytatod, akkor is ugyanez immáron a helyzet.

 

*

 

Másnap reggel, amikor már mindenki a reggelivel és az indulással foglalatoskodik, egy kis aprópénzért cserébe egy cselédlány megmutatja hol van Marie szobájának ajtaja. Megvárom amíg kilép, s magamhoz ölelem.

- Ju-Julien – rebegi, rémülten körülpillantva, nehogy meglássanak bennünket. Hiába a menyasszonyom, a botrány nem tenne jót semmiképp sem.

- Bocsássa meg türelmetlenségem, kedvesem. De a tudat, hogy a hosszú utat kegyed helyett unokaöcsémmel kell egy légkörben töltenem, nem hagy nyugodni.

- Sajnálom, de nénikém nem engedi, hogy egy kocsiban utazhassunk.

Lesütött szemei és zavart kis arcpírja teljesen felzaklat. Itt és most képes lennék olyat tenni, amit tilos.

Megfogom fehér kis kezét és ráhintek egy kis csókot.

- Tudom. Épp ezért jöttem, hogy útravalót lophassak, amit a puha kendő nem helyettesíthet.

Gyorsuló légvételeimet visszafojtva hajolok le hozzá, s ismét elámulok mennyire kicsi és törékeny hozzám képest.

- Kérem… Julien… bárki megláthat...

Ajkai puhák, nedvesek és melegek. Olyan erős vágyat lobbant bennem csupán azzal, ahogy megadóan átadja magát... ó egek, micsoda nő!

Erőszakkal tépem el magamat tőle.

- Ne aggódjon, mindenki lent vár.

- De… nem lesz feltűnő ha együtt megyünk le? – kérdezi ijedten a szája elé kapva kezét. Milyen ártatlan! Még azt sem tudja, hogyan kell becsapni másokat.

Ezzel pedig ha lehet, még jobban elbűvölt.

- Menjen előre kedvesem, majd később követem.

- Találkozunk a bíboros úrnál – rebegi édesen, s ahogy elsiet, finom édes illata marad csak utána, majd elillan.

 

Odalent érdekes fejlemények üdvözölnek.

Marie gardedámja sápadt, épp bekísérik a házba a szolgálók. Menyasszonyom és leendő apósom mellé sétálok.

- Apám. Ha egy kocsi itt marad a nénikémnek, hova ülhetnék be?

- Felajánlhatom a hintómat? Unokaöcsém bizonyára nem veszi zokon, ha lóháton utazik.

Egy próbát megér.

- Erre semmi szükség, a lányom elfér a mi hintókban is. Gyere gyermekem!

Csalódottan bámulok álomszép kis kedvesem után, majd csüggedten sétálok hintómhoz. A címeremről könnyen felismerem, már benne terpeszkedik idegesítő unokatestvérem is.

- Nem ostoba a vénember – vigyorog rám. Kap egy megsemmisítő pillantást, de válasz nélkül hagyom. – Ugyan, ne mérgelődj, Julien. Gondolj bele, milyen...

- Csend legyen.

Felkacag. Sosem veszi a szívére amikor így beszélek vele.

- Hiába mérgelődsz, majd megkapod amire vágysz, ne aggódj. Oh, az ott tán csak nem az, amire gondolok?

Követem tekintetével a mellkasomra mutató ujját. Marie zsebkendője.

- De igen.

- Ó mily romantikus! – kiáltja, a cinizmust csak nagyon éles érzékeimnek köszönhetően hallom ki. Bokán rúgom.

 

 

***

 

 

Versaille pompás épületei magasodnak fölénk, amikor kiszállunk hosszú utunkat követően a hintókból.

Odabentről már árad ki a zene. Kint hűvös a levegő, a sötét élgbolton szikráznak a csillagok.

Napok óta nem láttam Marie szép arcát, de több forró levelet is írtam neki, s az ő visszafogott de bájos válaszai csak tovább hergeltek.

- Oh, bájos kis vityilló – szólal meg mellettem Pierre unokaöcsém. Díszesen csicsás, levendulaszínű öltözékénél csak ékszerei bántják jobban a tekintetet.

- Kissé túlzás ennyire leszólni – morgom halkan. A bájos kis vityilló különb és fényűzőbb, mint a királyi palota, amelyben Lajos királyunk él. Kimondatlan törvény, hogy egy nemes sem élhet különb életet, mint az uralkodó, de a bíboros úgy tűnik nem törődik ezzel.

Felsétálunk a széles lépcsőn, s a bejárat mellett várakozunk. Tekintetemmel a hosszan kígyózó kocsisort figyelem, s amikor végre megáll a Chevreuse címerével díszített, odasietek és jómagam segítem ki a hintóból előbb a gardedámot, majd ismét a hintó sötétjébe nyújtom a kezem. Megborzongok, amikor megérzem a tenyerembe simuló kicsi kezecskét. Ezer közül is felismerném, szívem pedig hangos zakatolással reagál.

Lesegítem, s ahogy megáll velem szemben, felsóhajtok. Isszák szemeim a látványt. Halványkék ruhában van, amelyen látszik hogy nagyon különleges gonddal készítették, igazi foglalatként szolgál a fő ékszer számára, amely ő maga. Fülein és nyakában szikrázó gyémántok csillognak, valószínűleg családi ékszer. Haja művészi kontyban, arca sápadt kissé, de így is álomszép.

Idegesen rebbenő szemeit látva képtelen vagyok elengedni kezét.

- Üdvözlöm, Julien – suttogja édesen, amikor köszöntöm őt egy kis meghajlással. Pukedlije gyors és ideges.

- Izgul? – súgom.

- El sem tudom mondani, mennyire.

Elmosolyodva lépek hátra, és karomat nyújtom neki. Felsétálunk a lépcsőn, odafent Pierre mellett már ott áll Marie édesapja és a gardedám.

- Ne aggódjon kedvesem, a király nem szokott gyönyörű hölgyeket vacsorázni.

- Valóban?

- Reggelire jobban szereti.

- Ah, Julien! – kacag fel halkan, mint egy kis ezüstcsengő. Jó érzés így látnom. Ez már jobban tetszik, mint a rémültsége.

 

zene


 

Üdvözlöm Marie apját is, majd besétálunk az épületbe. Amikor a bálterem ajtajához érünk, a libériás inas a nevünket harsogja beléptünkkor. Előbb Chevreuse megy be, majd amikor rám kerül a sor, velem együtt jelentik be Marie-t is. Ennek komoly jelentősége van.

 

Néhány órával később, amikor túlesünk a nyilvános felköszöntésen, és Marie kipirulva befejezi a táncot a királlyal, végre én is megkaphatom. Táncba viszem azonnal. Mindenki minket néz, és bár sosem szerettem a figyelem középpontjában lenni, ezúttal nem bánom. Marie szinte ragyog. Nem csak szinte. Teljesen. Az irigy tekinteteket látva elégedettségem csak tovább nő.

- És ezután? – pihegi két forduló között. – Lesz még valami?

- Igen – válaszolom halkan, és a táncoló tömegbe fordítom lépéseinket. Észrevétlenül cselezem ki a figyelő szemeket, s az első adandó lehetőséget kihasználva egy erkély ajtajánál kisurranok vele. Kezét fogva húzom magam után, s ő engedelmesen követ.

- Julien, mi nem jut eszébe? – pihegi kipirulva. – Ha bárki...

Magam felé fordítom, idegesen rebbenő tekintetét elkapom és cinkos mosollyal megsimogatom nyakának puha bőrét. Tarkója alatt cirógatni kezdem, szemeimmel szinte felfalom látványát.

- Senki nem vetheti a szememre, ha a menyasszonyom társaságát jobban kívánom, mint bárki másét.

Pirulva süti le szemeit.

- Én is szívesebben vagyok Önnel, mint bárki mással, Julien.

Kezét számhoz emelem, belecsókolok tenyerének puha bőrébe.

- Szeretem amikor a nevemet kimondja – mosolygok le rá. – Olyan érzés, mintha megsimogatna.

Arcomra teszem kezét, és ahogy megsimogat, behunyom a szemem egy pillanatra. Annyira vágyom már rá, elmondhatatlan érzés.

- Julien... – leheli, s ahogy tekintete összefonódik enyémmel, szomorúságot látok.

- Mi a baj, kedves?

- Hónapokig nem láthatom Önt... ahogy a király is mondta?

Bólintok.

- Sajnos az esküvői előkészületeket kegyednek és a családnak kell intéznie, de sokat segít majd az én hasznavehetetlen unokaöcsém is, valamint a rendelkezésére bocsátok egy nagyobb összeget, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt.

- Boldogabb lennék, ha Ön is velem lehetne.

Kezeim közé veszem szép arcát.

- Csupán három hónap.

- Veszélyes odakint a harcmezőn. – Ahogy halkan súgja a szavakat, elsápad. – Nem bírnám elviselni, ha valami baja esne...

Mosolyogva cirógatom hüvelykujjammal puha ajkait.

- Semmi bajom nem esik majd. Ne féltsen kedvesem. El kell rendeznem soraimat, mert az esküvő után egy évet a Lyon-ban lévő birtokomon töltünk.

- Egy év? Kettesben?

- Igen, édes kis Marie, csak Ön és én. És a személyzet. Alig várom...

Mélyen elpirulva süti le melegbarna szemeit, amikor meglátja szemeimben és arcomon a nyers vágyat.

- Hiányozni fogok Önnek?

- Micsoda kérdés ez... – mosolyodom el, kezeim lecsúsznak karcsú derekáig, magamhoz húzom, s ő vonakodva de végül enged nekem. – Rettentően hiányozni fog nekem. Nehezemre esik kivárni azt a pillanatot, amikor ismét láthatom.

Nyílik az erkélyajtó, és ő kecsesen hátraszökken. Nem bírom nem őt bámulni.

- Nénikém?

- Óh, kislányom hát itt vagy! Már mindenhol kerestelek!

- Sajnálom, beszélgettünk.

- Ó megértem, hiszen a herceg holnap reggel elutazik, nemde?

A hölgy felé fordulok.

- Igen, asszonyom. Sajnos nem lehetek itt az előkészületeknél, az esküvő előtt néhány nappal érkezem vissza.

- Ó mily szomorú fejlemény! Mindőnknek hiányozni fog, nem igaz, Marie kedves?

- Igen – a tiszta és határozott válasz nagyon jólesik. – Ezért szeretnék elbúcsúzni a vőlegényemtől, nénikém. Jöjjön, Julien... kérem, sétáljon velem a holdfényes éjszakában.

Ajkai remegnek, arcán a pír és szemeiben a csillogás... megbabonáz teljesen. Karomat nyújtom felé, s a hölgyet magára hagyva sétálunk ki a szépséges és hatalmas kertbe, melyet szökőkutak és sápadt szobrok díszítenek. Gyönyörű látvány, de mi csak egymással foglalkozunk.

Egy virágokkal borított fa tövénél elengedi karomat, s hátát a fához támasztva néz fel rám. A holdfényben olyan a bőre, mintha belülről fénylene.

Nincs szükség többé szavakra. Puha ajkai készségesen nyílnak meg nekem, s ahogy mohó nyögéssel veszem birtokba, puha karjai nyakam köré simulnak. Borzongok, fázom, mert a testem annyira forró már... Borzongok az élvezettől, amikor megkóstolhatom karcsú nyakát, s ő akaratom alatt meghajolva tárja fel nekem. Sóhaja elvegyül az éjjeli szellővel.

- Marie...

- Julien...

Hosszú, hosszú perceken át ízlelem, kóstolgatom ajkait és bőrének édes ízét. Megunhatatlan, s én képtelen vagyok betelni vele. Erősen szorítom magamhoz, erőszakkal csillapítom felhevült véremet.

- Nem fázik? – Rekedt hangom alig hallható.

- Nem... úgy érzem elégek...

- Marie... - Újabb forró csók. – Talán jobb is hogy így alakult, mert nem bírnám ki ön mellett, hogy az esküvőig visszafogjam magam.

- Óh... – sóhajtja végtelenül érzékien, s én halkan felnyögve préselem a fához, nyelvem őrült kanosszát jár ajkai között, zihálásomra pedig édes kis nyögései válaszolnak. A ruha alatt mellei puhán domborodnak, apró bimbói keményen karcolják tenyeremet, a több réteg szöveten keresztül is, s amikor csókot hintek dekoltázsából kilátszó halmukra, borongva megremeg tőle. Mennyire érzékeny...

- Ideje visszamennünk, Julien.

Nagyot fújtatva temetem arcomat puha nyakába, még egy utolsót szippantok édes illatából.

- Tudom – válaszolom rekedt hangon.

 

Zene


 

Lassan sétálunk vissza, megállunk egy szökőkútnál, megcsodáljuk, ő pedig apró kezével megérinti a vízfelszínt.

 

A bálteremhez közeledünk, tisztán halljuk a zenét.

- Felkérhetem egy táncra? – kérdezem tőle mosolyogva.

- Igen...

Lassan, elegánsan keringőzünk. Szemei ragyognak, apró szívének heves dobágasait mellkasomon érzem, saját szívem hevesen reagál rá. Tekintetünk összeforr.

- Olyan, mintha tudnék repülni... – leheli amikor megfordulunk, s ruhája ragyogva libben utána. A csillagok és a hold tükröződik aranybarna szemeiben. Belefájdul egész mellkasom a látványba. Három hónap. Egy pokol lesz tőle távol.

- Mire gondol, Julien?

- Nagyon fog hiányozni, kedvesem. Írhatok önnek leveleket?

Bólint.

- Minden nap önre gondolok majd, amikor a csillagokra pillantok, s én is küldök önnek leveleket, vagy amit csak kíván. Csak üzenjen, kérem...

- Önt kívánom, semmi mást – suttogom rekedten. Apró futó csókot lopok, a zene pedig véget ér.

Későre jár, a kertre nyíló bálteremajtóban már ott áll jövendő apósom és Marie nénikéje.

 

Elkísérem őket egészen a hintóig, s ott még utoljára forró puszikkal hintem tele kicsi kezeit. Megtehetem, már a menyasszonyom.

- Ég önnel, Julien! – suttogja, szeme sarkában aprócska könnycsepp szikrázik.

- Hamarosan újra láthatom, kicsi menyasszonyom – mosolygok le rá, ujjammal eltüntetem a kis cseppet. – Ne szomorkodjon, készülődjön a nagy napra. Viszlát!

 

Kis kezével hosszan integet nekem a távozó hintóból.

 

 

 

 

 

 

 

 

 


timcsiikee2011. 03. 14. 23:55:24#12270
Karakter: Marie de Chevreuse



 

Marie:

A család is láthatja, hogy kellemes sétával ütjük el csupán az időt, ártatlan társalgás az egész, s ha hallaná is valaki, egy szava sem lehet. Pedig milyen sugárzó ez a közelség, milyen vonzó számomra, s a férfias illat, mely az előző csókból ragadt még meg emlékeimben egyenesen ragyogást csal szemembe.
Vajon ilyen lesz minden napom, ha vele élek majd? Vajon minden megváltozik? Szeretném, ha minden ilyen varázslatos lenne akár egy mesében vagy regényben, ahol minden csupa szív.
Nénikém zavarja meg a kellemes idillt.
- Bocsásson meg de Neverre herceg, hogy megzavarom a beszélgetést, de indulnunk kell vissza. Nemsokára ebédelünk. – Igaz már jócskán elszállt az idő, a nap állása is már kezd átfordulni másik oldalára, az árnyékok egyre apróbbak.
Nénikém ezen tény közlésével el is tűnik, s a következő pillanatban a tengermély szempárba meredhetek pirulásig.
- Holnap utazunk el, a délutánt bizonyára készülődéssel kell töltenie, ha nem tévedek. – mondja halkan, hangja nyugodtságot próbál sugározni, de érzem benne a cseppnyi csalódottságot. Már előre úgy érzem én is, hogy hiányozni fog, annyira hihetetlen.
- Igen, attól tartok. A bíboros birtokán még soha nem jártam. Ön látta már? – folytatom a társalgást vele, miközben visszafelé haladunk lovainkhoz.
- Igen, nagyon... káprázatos. – ha nehezen talált rá szavakat, nyilván olyan jelző járhatott a fejében, amit nem lenne illendő kimondani. Megértem ebből is, így azt hiszem tudom mire készüljek fel.
Finom vonalú arcomba fojtok egy mosolyt.
Felültet könnyedén lovamra, majd figyelem, ahogyan ő is felpattan, így követjük a többieket.
- Na és hogyan zajlik egy ilyen eljegyzési bejelentés? – szeretnék mindent tudni, hisz hiába a könyvek és etikett, csak azt tudja igazán megjegyezni az ember, amit látott, amit érzett, amin jelen volt.
- Nos... jómagam láttam néhány ilyen alkalmat. A király maga jelenti be az udvarnak. Attól függően, mennyire magas rangú a pár, más-más esemény történik. Általában csak kihirdetik és aztán gratulációk következnek, majd a pár táncol. A mi esetünkben azonban maga a király fog táncolni kegyeddel, s majd ő vezet oda hozzám, hogy együtt táncoljunk. Ezután fogadjuk a gratulációkat és az ajándékokat. – szívem heves, izgatott dobogásba kezd, arcomra mély pír terül a gondolatra, s mélyen kell a levegőt vennem.
Én… a királlyal… édes Istenem.
Próbálom hirtelen elterelni a figyelmem, ami hamarost sikerül is.
- Ajándékok? Miért? Hiszen azt esküvő idején szokás adni, vagy tévednék? – kérdezek kíváncsian, hisz az én emlékeimben ez idéződik fel.
- Általában igen, de ne feledje kedvesem, hogy Ön egy főherceghez megy feleségül, a király egyik vérrokonához. – valóban. Zavart pír veszi át arcomon helyét, lesütöm tekintetem, de közben figyelek arra is, hogy a lovat helyes úton tereljem.
Tompa paták halk puffanása tölti ki a csicsergő erdei csendet. Mikor újra rá terelem tekintetem, látom szemeiben azt a vad tüzet, melyet akkor, éjszaka is, s ugyan úgy perzselik bőrömet, mint ahogyan ujjai. Egész lényemet izgatott bizsergés járja át, s hirtelen olyan melegem lesz, hogy a lenge ruha is soknak bizonyul.
Egyetlen pillantása is elég, hogy szívemben heves izgatottságot váltson ki. Boldog vagyok, hisz álmaimban sem hittem volna, hogy a sors, és a király akarata egy ilyen férfi mellé sodor. Hálát fogok ezért rebegni még ezerszer az égnek.


Mikor visszaérünk a házhoz, lesegít lovamról, elfogadom erős markát és így pattanok le, de egy forró pillanatra még karjaiba reppenek, s megremegve élvezem a pillanatnyi heves közelséget. Óvó karjai erősek és olyan lágyak egyszerre, s amikor a fülembe súg, kellemes és meleg borzongás járja át egész testemet.
- Vacsora után várom a szőlősben, a padunknál. Kérem jöjjön el! – lassan ellépek tőle, mert feltűnő lenne, ha sokáig ezek között a férfias karok között pihennék, csak kezét fogom még meg de onnan is kicsúsznak hamar ujjaim. Nem mondok semmit, nénikém lép mellénk, és elhív tőle, csak egy utolsó pillantást vetek felé, majd végül előre figyelek.

~*~

Szobámban fel-alá járok pár hosszú percig, majd leülök székemre, a tükör szerű asztalka elé, és a régi személyes kis cselédlányom áll mögém, hogy átkefélje a hajamat. Már majdnem mindent sikerült bepakoltatnom, ami kellhet.
Nagyot sóhajtok, ujjaimat izgatottan simítom egymás felett.
- Mi a baj, Marie kisasszony? – kérdezi kedvesen, mire először csak izgatottan lesütöm tekintetem, de válaszolni nem merek. Ha véletlenül is meghallaná nénikém vagy akár édesapám… félek. De talán benne megbízhatok, régen is olyan kedves volt, és most is fiatalka.
- Csak olyan izgatott vagyok, annyira… annyira különös minden, de azt hiszem kezdek hozzászokni – csak ennyit mesélhetek, hisz a cselédeket ismerve, néha véletlenül is eljárhat a szájuk.

A vacsora kellemesen telik, Julien most nem mellettem ül, mint a reggelinél, hanem velem szemben, s csak vágyakozva pillantok fel-fel tányéromból. Néha félek, hogy kilötykölöm kanalamból a levest, így igyekszem odafigyelni, nehogy szégyenbe hozzam magam.
A vacsora… után… ha csak erre gondolok, és ami a múltkori éjjelen történt. Érzem ahogy pirosodik az arcom, de csak levegő hiányra hivatkozom. Elkalandoznak gondolataim, de amikor végre hozzá tudok szólni a társalgáshoz, akkor sikerül megnyugodnia izgatott lelkemnek.

A vacsora kisebb mulatságba fajul, Julien megtörli arcát, majd illedelmesen távozik az asztaltól, s csak kíváncsi szemekkel figyelem. Utoljára felém néz, nem rezzen arca, nem mozdulnak kezei, csak tekintetével hívogat, csalogat maga után, s hirtelen úgy érzem, mintha muszáj lenne követnem, de ahogy eltűnik a folyosón, elmúlik az érzés, csak az izgatottság marad hátra. Kezemet szívem fölé helyezem, még a ruhán keresztül is hevesen érzem, ahogy vadul lüktet.

Mit tegyek? Mit csináljak? Annyira félek, mégis annyira szeretnék utána menni, de… Ha az történne, ami akkor este… nem tudom képes lenne e újra megállni. Képes lennék vajon egyáltalán én ellenállni? Sem magam, sem őt nem akarom szégyenbe hozni. Most nekem kell erősnek lennem.

Felsietek szobámba, s rögtön papírt, pennát ragadok.
Az egyik regényben olvastam hasonló apróságról, mely most nagyon is jól jön nekem. Finom, lágy vonásokkal próbálom vésni a betűket, reszkető szívem nem hagy nyugodtan írni, de minden kecsességem bevetem, ahogy csak lehet.


Drága hercegem, Julien. Ne csalódjon, hogy személyem helyett, eme borítékot kapja meg, de remélem, kárpótolja a levél mellé tett kendőő, melyet Önnek adok. Ha hiányom érzi, hordja szíve felett.
                                                                                              Marie”




Összehajtom, majd a borítékra faggyút csepegtetek, szekrénykémből előkapok egy fehér, csipkés szélű apró kendőt, parfümömmel fújom be lágyan, majd a lapok közé csúsztatom.

Épp hogy befejezem, szobalányom máris jön segíteni az átöltözéshez, avagy a lefekvéshez, s minden végeztével kezébe adom remegve a borítékot.

- Nagyon fontos dolgot kérnék tőled. Ezt rejtsd el jól a ruhád alá, és vidd el a Hercegnek. Kint lesz a lugas kő pavilonja előtt, és ne szólj senkinek, ígérd meg. – csak lágyan mosolyodik el, és hagyom hogy ujjaim közül kihúzza a borítékot.
- Nyugodjon meg kisasszony, ígérem. Senkinek. – nyugodt sóhajjal csalok mosolyt arcomra, majd bólintok, s álomra hajtom fejem, de hiába hunyom le szemem, nem nyugszom meg. Később hallom, ahogy nénikém is követ.

~*~

Álmatlan éjszaka után a felkelés nyűgösebb a megszokottnál, de csak pár percig tart minden hatás, nem mutathatom ezt az oldalam senki felé. Mindig friss, és üdének kell lennem. A nap eleje pakolással telik, s az utazás is oly izgatott, oly türelmetlen számomra, végtelennek tűnő távollét.

Az indulás előtt a reggeli kihagyhatatlan, hisz hosszú út áll előttünk, s enni kell akkor is, ha hasamat belülről egy különös izgatottság ringatja fel-alá, s hiába nem kíván ételt, tudom, hogy ennem kell. Ha csak pár falatot is. Elég hamar végzek, s reggelim végeztével elmegyek, hogy átöltözhessek utazáshoz méltón.
Egy lágy, krémes színű ruhára esik választásom, melyhez apró kalap és kesztyű dívik, de a melegre való tekintettel a kesztyűt inkább hagyom, s a kalapot is csak akkor veszem fel, ha nénikém megköveteli. Még lent fogyasztja reggelijét.
- Maga egyre szebb, kisasszony – az utolsó igazításokat végzi hajamon a cseléd, s csak ekkor kapok elég erőt ahhoz, hogy kérdezzek. Eddig igazán lehetőségem sem volt rá.
- A Herceg mondott bármit is tegnap éjjel? – csak a fejét rázza, megfordulok, s reménykedve nézek szemeibe, de semmit nem árul el nekem még arca sem.
- Csak elfogadta tőlem a levelet, aztán távoztam.
- Ugye senki nem látott meg?
- Nem, kisasszony, ne aggódjon. – csak egy sóhajra futja tőlem, majd egy mosolyra.
- Menj, reggelizz meg te is, amint indulunk majd lemegyek, az menni fog egyedül is – meghajol, és távozik így marad pár nyugodt pillanatom, amikor egyedül lehetek a szoba magányában. Valójában nem megnyugtató, sőt talán kicsit hideg. A besütő nap sugarai csak azt a kis foltot melengetik meg, ahova beér a fény. Felállok a kis székről, és oda tipegek, karomat melengeti egy ideig a sugárzó áradat, majd hallom, ahogy a kocsik a ház elé állnak, a többiek készülődve indulnak ki, így én is az ajtó felé sietek. Kilépek a folyosóra, de ahogy megfordulok valakinek csapódok, s azonnal erős karok záródnak körém, meglepetten pihegve érzem meg az ismerős illatot, s bódultan, hevesen verdeső szívvel próbálok talpon maradni egyedül is.
- Ju-Julien – rebegem halkan, szememmel azonnal körbenézek, de nem sokat látok, hisz magasabb tőlem.
- Bocsássa meg türelmetlenségem, kedvesem. De a tudat, hogy a hosszú utat kegyed helyett unokaöcsémmel kell egy légkörben töltenem, nem hagy nyugodni. – Lassan lazít szorítása, de csak alig tudok elhajolni tőle, hogy szemeibe nézhessek.
- Sajnálom, de nénikém nem engedi, hogy egy kocsiban utazhassunk. – csalódottan sütöm le a szeme, érzem ahogy kezem megfogja, s szakadatlanul gyorsan dobogó szívvel figyelem minden mozdulatát.
- Tudom – ujjaimat szájához emeli, puha, forró ajkai bőrömet érintik, s arcom kipirosodik, lelkembe melegség szökik, arcomba pedig pír. – Épp ezért jöttem, hogy útravalót lophassak, amit a puha kendő nem helyettesíthet – ujjai arcomat simítják végig, lassan eszembe ötlik gondolata, s riadtan rezzenek meg, de már késő, a bűvköre teljesen magával ragad.
Lehajol hozzám finoman csalogat puha érintésekkel, s tiltakozásomat a szél fújja el, hangomból az erő tovaszáll, s csak lágy szellőként hat tovább.
- Kérem… Julien… bárki megláthat – válasz egy puha csók, mely lassan szenvedélyesen lággyá válik, pár apró pillanat, mely képes megváltoztatni minden porcikámat. Sóvárog mindenem, vágyam felszínre tör, de vissza kell fojtanom mindenemet.
Lassan hajol el tőlem, pilláimat felemelem, s a szemeiben örvénylő vágy hatalmába kerít.
- Ne aggódjon, mindenki lent vár – megrebbennek szemeim, magam elé kapom kezem, s ellépek tőle.
- De… nem lesz feltűnő ha együtt megyünk le? – mi lesz ha mindenki… ha mindenki…
- Menjen előre kedvesem, majd később követem – azt hiszem aggodalmam eltemeti józan eszem, felsóhajtva mutatom jelét megnyugvásomnak, s csak biccentek.
- Találkozunk a bíboros úrnál – lesütött szemekkel távozom mellőle, s mikor már neki háttal szelem át a folyosót, mosolyogva ujjaimat finoman bizsergő ajkaimhoz érintem.
Mennyi szenvedély és vágy, mennyi érzelem egyetlen érintésében. Úgy érzem ki tudnék bújni a bőrömből, mert lassan nem férek el benne felhőtlen örömömben. Vajon ez az érzés lenne… a szerelem?

~*~

Amikor kiérek, már szinte csak rám várnak az emberek, nénikémhez lépek, aki arcát törölgeti egy sötét, ruhájához illő kendővel.
- Jól vagy, nénikém? – kérdezem mellé lépve, aggódó szemekkel, s épp hogy vállára teszem a kezem, előre görnyed, azonnal elkapom, de nem tudom megtartani, valaki a segítségünkre siet. Felkiáltok és ijedtemben és mindenki ide figyel.
Apám és anyám szerint is így nem utazhat. Vajon… mi történhetett? A meleg? Vagy mitől lehet? Legszívesebben itt maradnék vele, de ez most lehetetlen, tekintve az eseményt és a helyzetet. Pont én vagyok az, aki nem maradhat itt vele.
- Biztosan jól lesz? – fordulok anyám felé, aki mosolyával nyugtat.
- Ha jobban lesz, utánunk jön majd, marad itt egy kocsi. Ahogy őt ismerem, nem fog sokat elmaradni mögöttünk – keserű mosolyt csal arcomra a tréfás megjegyzés, de aggodalmamat nem hessegeti el.
- Remélem – Ahogy felfelé halad a lépcsőn kis segítséggel, látom, hogy Julien jön lefelé, csatlakozva a hozzánk, hogy végre elindulhassunk.
Nehezen tudom állni pillantását bármi nemű zavar nélkül, így lesütöm tekintetem, de lépteit figyelemmel kísérem. Előkapom legyezőmet, s arcomat mögé rejtem, a melegre hivatkozva meg is legyezgetem magam, majd a kert felé fordulva, egy kedves pillantással búcsúzom el tőle.
Sajnos nem lehettem sokat itthon, így a honvágy kissé elragad, de remélem hamar visszajöhetek majd.
- Apám – fordul felém, s én összecsapva legyezőmet lógatom vissza csuklómra az apró tárgyat. – Ha egy kocsi itt marad a nénikémnek, hova ülhetnék be? 


Levi-sama2011. 02. 04. 21:54:49#11091
Karakter: Julien de Neverre főherceg



Julien

 

A nekem előkészített fürdővízben elmerülve sóhajtok fel. Egész testem sajog a forró vágytól. A szolgáló, aki hátamat súrolja, úgy tesz mintha nem venné észre, engem pedig nem érdekel hogy látja-e vagy sem. Csak Marie jár a fejemben. Puha, édes ajkai, dús keblei. Ujjaimat orromhoz emelem, s szinte érezni vélem még édes pézsmaillatát. Nedves volt, amikor megérintettem őt ott, s bár csak egy futó pillanat volt, mégis teljesen elbűvölt. Selymes kis pihéinek puhasága, női kelyhének nedves forrósága. Annyira kívánom őt, hogy szinte sóvárogva markolom a levegőt. Halkan felnevetek, és elhessegetem a szolgálót.

- Ó egek. Teljesen az ujjai köré csavart – dörmögöm mosolyogva. Ha ezt a frontvonalnál őrködő és irányító barátaim megtudnák, alaposan kinevetnének, ugyanakkor megenné őket a sárga irigység, ha látnák Marie szépséges arcát és pompás alakját. Igazi finom, elegáns, törékeny és mégis buja kisugárzású nő. – Micsoda mázlista vagyok.

 

- Óhajt még valamit, uram? – kérdezi a szolgáló, miután végeztem a fürdéssel, és ő is befejezte a rendrakást. Útjára bocsátom, és ágyamba zuhanok. Még mindig kemény vagyok, s bár lenne rá lehetőségem, hogy a cselédek egyikén levezessem, nem teszem. Nekem nem kell senki más, csak Marie. Merevedésemre kulcsolom ujjaimat. Magad uram, ha szolgád nincsen...

 

*

 

Reggelinél már mellettem ül, s erővel kényszerítem magam, hogy ne fogjam meg szép kis kezét az asztal alatt. Végül, amikor felmerül a lovaglás ötlete, és ő sugárzó mosollyal fordul felém, nincs menekvés, forrón megszorítom ujjacskáit.

 

A lovaglóruhában igazán remekül fest, és bár a lovagló tudományát volna illő figyelnem, a ruhája alatt ugráló kebleinek látványa teljesen leköt. Mellém üget, majd kacéran nevetve versenyre ingerel. Okos lány, mindig is sejtettem. Néhány perc elég csupán, s magunk mögött hagyjuk a csapatot, s kettesben ügetünk egy békés tisztásig. Hagyom őt nyerni, hiszen az arcán ragyogó boldog mosoly mindent megér. Leugrom lovamról, lesegítem őt.

- Eléggé meglepett édes mátkám – mondom neki elégedett mosollyal. Nem az a finnyás, kényeskedő fruska, nem ám.

Egy bájos kis halastó mellett állunk, így lassú sétába kezdünk. Végre kettesben... Remeg a gyomrom a visszafojtott izgalomtól, mégsem teszek semmit. Tisztelem őt, megbecsülöm, s ha most olyat tennék amit szívem és altestem diktál, az ellenkezőjéről nyújtanék tanúbizonyságot.

- Minden alkalommal eljövök ide, amikor hazajövök. Kedves számomra ez a hely.

- Valóban szép, és nyugodt hely. – Megállítom, egyik kezét tenyereim közé fogom, elmerülök szépséges szemeiben. – Remélem, nem haragszik rám a tegnap esti miatt, édesem.

Apró puszikat hintek kezére.

- Ne aggódjon, Julien. – Mosolyogva simogatja meg arcomat, finom virágillata orromba kúszik, szívem hevesebben ver, testemen vágyódó borzongás. - Köszönöm, hogy ennyire aggódik.

- Ez csak természetes.

Nem bírom tovább! Kövezzenek meg érte, de ki volna képes ellenállni neki? Lehajolok hozzá, figyelem ahogy lassan lehunyja szemeit, hosszú szempillái csillognak a napfényben. Puha és nedves, édes ajkai felkínálkoznak nekem. Mohón fogadom el ajándékát, de csak egy röpke pillanatot kapok, majd elhúzódik tőlem.

Nehezemre esik kifejezéstelen arccal fogadni a felénk sétáló embereket, akik megérkeztek.

Néhány udvarias mondat, majd folytatom menyasszonyommal a sétát, de már szem előtt vagyunk, így illedelmesen, kart karba öltve sétálunk csupán. Marie elmeséli gyermekkori élményeit, s én elbűvölve hallgatom, majd a saját élményeimet én is megosztom vele. Megtudja, hogyan törtem be életem első lovát alig tizenhárom évesen, majd az akadémiai éveimet, katonává avatásomat. Az órák repülnek, s már dél közeleg. A gardedám karcos hangja zavarja meg kellemes beszélgetésünket.

- Bocsásson meg de Neverre herceg, hogy megzavarom a beszélgetést, de indulnunk kell vissza. Nemsokára ebédelünk.

Meghajtom a fejemet. Amikor ismét kettesben maradunk, Marie szemeibe nézek.

- Holnap utazunk el, a délutánt bizonyára készülődéssel kell töltenie, ha nem tévedek.

- Igen, attól tartok. A bíboros birtokán még soha nem jártam. Ön látta már? – kérdezi kedvesen, miközben a lovához kísérem.

- Igen, nagyon... – giccses... mondanám, de inkább visszafogom magam – káprázatos.

Karcsú derekát megfogom, felültetem a nyeregbe. Milyen könnyű! Lovamra ugrok én is, majd mellé sorolva csatlakozunk a többiekhez.

- Na és hogyan zajlik egy ilyen eljegyzési bejelentés?

Homlokomat ráncolva próbálom felidézni, miket láttam eddig.

- Nos... jómagam láttam néhány ilyen alkalmat. A király maga jelenti be az udvarnak. Attól függően, mennyire magas rangú a pár, más-más esemény történik. Általában csak kihirdetik és aztán gratulációk következnek, majd a pár táncol. A mi esetünkben azonban maga a király fog táncolni kegyeddel, s majd ő vezet oda hozzám, hogy együtt táncoljunk. Ezután fogadjuk a gratulációkat és az ajándékokat.

- Ajándékok? Miért? Hiszen azt esküvő idején szokás adni, vagy tévednék? – kérdezi értetlenül. Bólintok.

- Általában igen, de ne feledje kedvesem, hogy Ön egy főherceghez megy feleségül, a király egyik vérrokonához.

Mélyen elpirulva süti le szemeit. Olyan bájos így. Vajon milyen lesz a menyasszonyi ruhájában? De ami legjobban foglalkoztat, az teljesen más... valójában ruha nem is szerepel a vágyképzeteim között. Felpillant rám, látja szemeimben a vágyat, pírja pedig nyakára, s pihegő kebleire is lekúszik. Vadító.

 

Sajnos megérkezünk a házhoz, így nem bámulhatom őt tovább. Lesegítem a lováról, s lopok egy kis ölelést is. Puha keblei mellkasomhoz préselődnek, érzem ahogy finoman reszket karjaimban. Fogaimat csikorgatva engedem el őt, visszafogom vadászösztönöm, de mielőtt elengedném, fülébe súgom.

- Vacsora után várom a szőlősben, a padunknál. Kérem jöjjön el!

 


timcsiikee2011. 01. 18. 16:18:52#10606
Karakter: Marie de Chevreuse





Marie:

Egy időre elbúcsúzom a többi udvarhölgytől és természetesen a királynétól, akinek szobája felé éppen haladok. Páran csak intenek, akikkel szembetalálkozom, van aki előtt megállva pukedlivel köszöntöm, és így teszek annál az alaknál is, aki éppen most jön velem szembe. Meghűl bennem a vér, s úgy érzem, mintha egy fagyos éjszakán, vállat takaró ruha nélkül járnék az udvarban. Pierre de Geneverre…
Ahogy fejemben kiejtem nevét arcom kissé elkomorul, de a protokolli mosolyt nem hagyom elveszni, s lágyan arcomra festem a vonást, mikor felé is biccentek, az ő köszönését követve, majd lépnék is tovább, amikor mellettem elhaladva illetlen helyen érint, s és hirtelen felindulásomból, kezem magától mozdul, s szembe fordulva vele arcán olyan helyen találom el, ami könnyen sérül. Ijedten kapom számhoz kezeimet, és szörnyülködve figyelem, ahogy nemes orrából pirosló vér serken ki, de bocsánatot szóban nem kérek, csak újabbat biccentek, jelezve távozásomat.

Az üres folyosóra érek, ahol már csak pár lépést a királyné lakosztálya. Egyik kezemet újfent szám elé emelem, de sajnálkozás, vagy szörnyülködés helyett, inkább a halvány, őszinte mosolyomat próbálom eltakarni a nagyvilág elől.

~*~

Anyám és apám nagy örömmel fogad, én is boldogan látom őket végre újra, hisz oly’ sok idő telt el az óta, hogy utoljára lehettünk együtt ebben a házban, ahol gyermekkorom nagy idejét töltöttem. A nagy est, amire várjuk a vendégeket már készülőben van, pedig nem is most lesz. Sokkal izgatottabbak, mint én, anyám hangjában és viselkedésében is aggódást vélek felfedezni. Amikor apám kettesben hagy minket, részletesebben kezd faggatni a hercegről. Megnyugtatom, hogy a világ legszerencsésebb arája leszek, hisz kedves és nagylelkű úriemberrel lesz dolga, kire nyugodtan bízhatja lányát, egész életére. Nem csak jóképű, de az illem annyira benne van, amennyire csak kell, hiába harcmezőn edzett férfi. Szenvedélyes a magam módján, de csak a megengedett keretek között. Igazi álom, melyre a lányok és asszonyok egyaránt vágynának, és büszke vagyok, hogy a király ilyen kegyesen választott számomra társat.

Remélem, hogy Julien is így érez, hisz… én már teljesen a rabja lettem. Az esküvő és menyasszonyi lét gondolatával egyre jobban barátkozom, napról napra egyre jobban érzem magam, s ha arra gondolok, hogy ezentúl Juliennel kell leélnem majd életem hátralevő részét az esküvő után, apró pillangók kezdenek hasamban repkedni, s mikor nagyon sóhajtok boldogan szabadulnak fel. Szeretnék neki mindenben megfelelni, amiben csak lehet. Szeretném, ha ez az affér ne úgy tűnjön, mintha valóban kényszerből lett szerelem volna, hanem olyan, ami valós és tele van mindazzal, ami akár egy mesében is történhetne. Egy varázslatos mesében, ahol a hercegnő álmai lovagjával boldogan élnek, míg meg nem halnak.

~*~

Nagynéném is megérkezett végre az estélyre, s vele társalogva foglalom el magam. Az útja zökkenőmentes volt, örülök hogy itt van, hisz annyi mindent köszönhetek neki, így természetes illendőség, hogy az eljegyzés napján ő is részt vesz.

- Julien de Neverre főherceg! – szinte minden hang elnémul a név hallatán, kíváncsi szemek pásztázzák az ajtón belépő férfit, akit a sors, avagy a király nekem rendelt. Büszkeség tölt el, egyben szeretet ahogy végre láthatom, hisz jó ideje már hogy nem töltöttünk együtt egy napot sem, azt sem számításba véve, hogy kettesben sosem töltöttük az időt, a legutóbbi bál óta. Talán… talán a mai nap folyamán lesz rá esély… talán. Vagy ha nem ma, holnap újabb remény sugárzik majd ablakomon át.

Apám siet elé, üdvözli, majd felém vezeti őt, s szívem ütemesen, egyre gyorsabban ver mellkasomban, arcom kipirul, s még a halovány pirosítót is legyőzve teríti el arcomat. Tükör sem kell, jól érzem, hogy mosolyom mellett remélhetőleg kecsegtetően hat arcom lágy vonala, melyet igyekszem a legszelídebben mutatni mindenki felé.

Mikor ujjaim végre újra kezéhez érnek, végigcikázik testemen a kellemes forróság mely bőréből árad, megborzongok már csak erre az érintésre is, s ahogy szemembe nézve csókot hint kézfejemre, még gondolataim is összekuszálja akár a szél a búzát, hirtelen melegem lesz, s úgy érzem szaporábban kell vennem a levegőt, nehogy eszméletem vesszem. Ez… ez a tekintet… akkor láttam utoljára ilyen tüzesnek és gyönyörűnek, mikor aznap éjjel a galériában. Ó édes Istenem.

- Üdvözlöm a házunkban, Julien – üdvözlöm halkan, igyekszem magam tartani, nehogy hangom reszkessen, nehogy meginogjon a kezem, vagy akár a lábaim. Annyira elgyengültem már csak ennyi érintésétől, hogy figyelnem kell minden mozzanatomra.
- Köszönöm kedvesem – lágyan búgó hangja fenséges mámorral bódít, szívem megtelik boldogsággal, s mosolyra fakadok ahogy férfias vonású arcát figyelem. - Ön ismét elragadóan néz ki, borzasztóan szerencsés férfinak tartom magam. – bókjai akár az édes bor, s a bólé lágy keveréke. Bármit mond, mindig úgy érzem én vagyok számára világon a legszebb, s az érzés csak még jobban repít a felhőtlen boldogság felé. Tudom… érzem, hogy nem csak a protokoll mondatja vele mindezt, hiszen szemeiből, s minden rezdüléséből árad az a komor elegancia, ami azt sugallja felém, hogy minden szava őszinte. Érintései, s minden tette számomra már megmutatta azt, hogy hihetek szavának, s ez boldoggá tesz. Már nem sok választ el attól, hogy teljesen az övé legyek, s magamat önként adom karjaiba, mikor eljön az ideje. Igen… már biztosan tudom, hogy jó helyem lesz mellette.

Egy pillanatra meginog cseppnyi önbizalmam, mikor a család hölgyeinek egyesével mutatják be leendő jegyesemet, s titkon attól félek, talán talál tőlem szebbet, talán meglát olyan rokonaim közt, kit szívesebben venne el, de mikor minden egyes bemutatás után látom, hogy alig ér hozzájuk, s minden egyes név hallatán rám terelődik tekintete, aggodalmam tovaszáll, mint egy apró madár.

Eljött az idő.

Apám kedves, lágy hangja tölti be az egész termet, minden szem minket figyel, s büszkeségem határokat nem ismerve tombol a terem falai között. Mind látják, hogy Julienhez tartozom, hogy mostantól egymáséi leszünk, míg az élet úgy kívánja. A gyűrű melyet ujjamra kapok tőle, szebb, mint amiről egy lány álmodni is mer, szebb, mint amit valaha láttam, s szebb, mint bármi a világon, amit tőle kaphatok. Újabb csókot hint kezemre, kellemes borzongásom egyszerre megszokott és meglepő.

A beszédes, s ujjongást a zene váltja fel, táncba hív kedvesem, aki mostantól a vőlegényem. Apró aggodalom lakozik még bennem, de ahogy múlik az este, ahogy karjai közt tartva táncolunk, s táncolunk minduntalan minden rossz érzés tovaszáll. Véglegesen is eltűnt belőlem minden, ami kétségeket szülhet. Mégis úgy érzem, mintha valami még mindig nem lenne tökéletes.
- Milyen gond nyomasztja, kedvesem? – el sem hiszem. Ennyire meglátszott arcomon? Elfeledkeztem arról, hogy elrejtsem kételyes érzéseimet.
- Nem tudom, Julien. Valahogy aggodalom tölt el. – válaszolom halkan, őszintén. Többé semmit nem rejthetek el előle, és nem is akarok. Én már hozzá tartozom.
- Jöjjön, friss levegőre van szüksége – kisétálunk az erkélyre, ahol rám adja zekéjét, s mosolyogva fogadom el. Annyira figyelmes, több mint egyszerű úriember.
Magam előtt kissé kinyújtom kezem, s ujjaimat figyelve megbűvölten szemlélem a csillogó ékszert, amint a bentről áradó gyertyalángok tesznek még ékesebbé.
Nem pillantok rá, csak egy apró, de mély levegőt véve sóhajtok fel, s ekkor úgy érzem, neki elmondhatom. Neki kiadhatom magamból mindazt, ami aggaszt, vagyis aggasztott.
- Meg fog változni az egész életem... – mondom ki végül halkan, érzem hogy figyel, hogy engem néz, de nem merek szemeibe nézni, hisz az apró félelem szívemben óv a csalódástól, hogy talán olyat látok tekintetében, amit nem szeretnék, amit nem hinnék el.
- És ez olyan rossz? – kérdez vissza, gyomrom megugrik az izgalomtól, s hangjától is.
- Nem, nem rossz... csak… - keresem a szavakat, de azok makacsul ellenálva nem akarják, hogy rájuk találjak, így Julien könnyen közbevág, mintha csak mondatomat fejeztem volna be tétován.
- Nem fogom korlátozni önt semmiben, ne aggódjon. Bármikor meglátogathatja családját, édesapját, folytathatja életét az udvarban is. – Istenem… ez… ez sokkal impozánsabb, mint vártam. Füleim szinte el sem hiszik, fel sem fogják a szavakat, de csalfa szívem már hevesen lüktetve azt sugallja, igaz minden szó. Lehet még ennél is szebb? Lehet még ennél is káprázatosabb az, amit nekem nyújthat? Mindig azt hiszem, hogy talán végre nem tud meglepni, hisz nem is kéne rá mód, már így is hős lovagként rabolta el szívemet, de újra, s újra bebizonyítja, hogy az élet kegyes volt felém, hogy nekem ajándékozta legnemesebb személyét.

A bálteremben csordultig a jókedv tölti be a termet, kacajok s a tánc, a társalgások mind kihallatszanak, s még most engem is szórakozásra csábít.
- Köszönöm, Julien – emelem rá lágy tekintetem, végre szemeibe tudok nézni úgy, ahogyan mindig is szerettem volna. Tele hálával és szeretettel, hűséggel és vággyal.
Pont ekkor lép felém, erős, meleg ujjai csuklómat érintik, testéhez egyre jobban közeledek, s szívverésem csak gyorsul és gyorsul ennek hatására.
Ajkai arcomat érik majd sóváran bizsergő számat, s a mámoros csók jobban kábít, mint bármelyik bor, mint bármelyik ital, mert az édes kábulatot hozza el. Minden porcikám beleremeg, minden érzékem sikolt a gyönyörtől, egyben a félelemtől is.
- Julien... nem szabad... – súgom erősen, hogy némi tiltakozást sugalljak felé akkor is, ha szívem legmélyén mégis arra vágyom, hogy soha nem hagyja abba. Túl csábító, s túl csalogató ez a közelsége, s felém megtett mozzanatai. Túl nagy hatással van rám.
- Tudom... tudom... – hangja visszhangzik füleimben, bőrömön újabb bódító csókokkal borít el, sóhajaim egyre erősebbek, egyre csak azt mutatja, hogy elgyengül karjai között. Mikor egyre lejjebb téved, szívem már nem szerelmesen, mindinkább vészt jóslón kalimpál, s igyekszem összeszedni minden tartásomat.
- Ju... Julien... – végre elhajol tőlem, de egyik kábulatból a másikba esem, ahogy újra ajkaimat veszi birtokba. Mikor elenged egy röpke pillanatra, szabadságra vágyó madárként rebbenek ki karjai közül, riadtan ugyanakkor még mindig kába tekintettel nézek rá. Ő nem mozdul, csak vágyakozva figyel, halkan pihegve szorítom szívemre kezemet, hisz attól félek, bármelyik pillanatban kiugorhat helyéről.
- Marie... ma éjjel, kérem találkozzon velem – egy pillanatra azt hiszem, szívem valóban megszökött, de a következő pillanatban már visszatért. Gondolataim csak úgy kergetőznek fejemben, hangom remeg, bárhogy próbálom visszatartani cseppnyi rémültemet.
- Hogy érti ezt? – mikor közelebb lép, ámulatomban azt érzem, mégsem menekülni vágyom, inkább minduntalan közelsége csábít, s érintése bódítóbb, mint az ópium.
- Kedvesem, belepusztulok az ön utáni sóvárgásba... – nem… nem hiszem el, hogy ennyire… s mégis csalódottság helyett mérhetetlen boldogság áraszt el még akkor is, ha ilyen merész gondolatokat oszt meg velem. Merészebb, mint amit én mondtam neki.
- Nem lehet... ha... ha atyám vagy nénikém megtudnák... – félek, mégis annyira vágyom, nem tudom mit tehetnék. Mindenem az etikett és a protokoll, s már így is nem egyszer bűnbe estem általa, de szívem folyton folyvást csak utána vágynak. Viszont ezt akkor sem szabad, akkor sem, ha…
- Nem történne semmi! - Hiszen ön a menyasszonyom, feleségül veszem néhány hónap múlva... nem teszünk semmi rosszat, higgye el! – kezemet csókokkal halmozza el, mintha csak tudná, hogy ezzel impozánsabb számomra, mint bármi más.
- Julien... kérem ne... – kérem… ne kérje azt, hogy ellentmondjak belém nevelt elveimnek.
- Marie... édes kis Marie... elepedek magáért... – ha nem tartana úgy érzem lábaim felmondanák a szolgálatukat, s könnyedén esnék össze.
- Julien – már nincs több érv, nincs több tiltakozó szó, csak nevét vagyok képes lágyan sóhajtani. - Nem lehet, nénikém a szobámban alszik minden éjjel, amíg ön itt van. Nem tudok elszabadulni egy percre sem, hogy ne figyelne oda rám... – épp hogy befejezem mentegető mondatomat, zaj csapja meg mindkettőnk fülét, s úgy válunk szét, akár az elriasztott gerlepár, s ami szétriasztott minket, láss csodát egy egyszerű kis madár.
 
- Vissza kell mennünk, már bizonyosan keresnek minket. – mondom halkan, mire bólintással válaszol, s visszatérünk az ünneplő, s bálozó tömegbe.

~*~

A hosszú pillanatok óráknak tűnnek, a hosszú órák napoknak, s csak aggódva figyelem Julient, aki a már bemutatott rokonaimmal kénytelen táncolni. Talán nem is oly’ szörnyű gondolat, hogy egy kicsiny időre nem vagyunk egymáshoz túl közel, hisz mint láthattam az elmúlt időszak annyi vágyat gyűjtött össze benne, ami könnyedén kitört belőle. Kicsi szívem bele sem mer gondolni, mi lesz az esküvő után.

- Bújócska! – kiáltja valaki, amit nevetés követ, s én is mosolyra fakadok az emlékektől, melyek elhalmozzák elmémet. Julien lép mellém, furcsálló tekintettel hajol felém.
- Mi ez az egész?
- Egy játék – felelem könnyedén mosolyogva - Egy fogót kiválasztanak, és mindenki elrejtőzik. – egyik távoli rokon máris felkiált, hogy ő lesz a fogó, s már a végszót figyelem, tekintetemmel nénikémet keresem, de nem találom.
- Jöjjön kedvesem – fogja meg kezem, s húzni kezd maga után, kuncogva majd nevetve követem, de mivel nem oly’ ismert otthonunkban, egy idő után én vezetem.
- Ne, ne arra! Erre! – a kertbe sétálunk, a szőlősbe, ahol gyermekként már régebben is megtaláltam a tökéletes búvóhelyemet. A burjánzó szőlő savanykás, kissé kesernyésen friss illata borít be mindent.
- A szőlőskert. Apám szereti a bort, és saját szőlőt termel. – válaszolom halkan, lassan elérjük a megfelelő helyet, ahol még ülni is lehet. – Ebből baj lesz – kuncogom halkan - nénikém is biztosan most engem keres. – ily’ módon ránk, két fogó is „vadászik”.
A hűvös levegő újfent megcsap, de mintha csak látná a tökéletes félhomályban, vállamra fekteti tekéjét, s magához ölelve arcomra kapok puha csókot.
- Kedvemre való ez a játék – búgja lágyan, mire testem csiklandozó borzongás árasztja el.
- Csak egy kicsit... – hirtelen húz magához közelebb, s nyakam érzékeny bőrére is hint egy lágyabb, s gyengédebb csókot.
- Julien... ne... – tiltakozásom olyan mélyen burkolózik az éj sötétjébe, hogy hangom is elcsuklik minden lélegzetvétel után, csupán ez az egy hangfoszlány volt, nevével övezve mely elhagyta számat.
- Sss... meghallanak minket... – csitít csendesen, csókra csalogatja ajkaimat, s én megadóan bújok óvó karjaiba, megadom magam férfias határozottságának, s részben vágyának is. Izgatottságom két felé irányul, s igyekszem nem összekavarni őket mindaddig, míg át nem billen a mérleg a kellemesből az ijedtségbe, s a felhőtlenül veszélyes sóvár vágyakozásba.
- Édesem... kedvesem... – szólít halkan, hangja rekedtes, vágytól tüzes akár csak tekintete, mikor hátradönt a padon, s újabb csókért hajol felém. Olyan tiltott helyeken kényeztet, mely az őrületbe kerget, felforrósodik testem egy pillanat alatt, s tiltakozó nyöszörgésem lassan már a semmivel lesz egyenlő, ahogy józan eszem is. Már nem tudom mit kéne tennem, elmém felmondta szolgálatát, s csak vergődik a fülledt levegőben, melyet a belőlem áradó erotika fűt.
- Julien – hiába szólítom nevén, egyre hevesebben, s egyre szégyentelenebb helyeken érint, szégyenem az egekbe szökik, mégis hagyom magam minden szó ellenére. Vágyom… vágyom érintésére még akkor is ha túl heves, ha nem helyes, már csak józan eszem apró maradványai tiltakoznak ellene.
Ahogy forró tenyere bokámra simul, s egyre feljebb és feljebb csúsznak ujjai, kipattannak szemem, s mintha szikra pattanna fel ott bőröm alól, ahol csak ér.
- Ne… Julie… - de mindhiába kérlelő hangom, lágyan búgó szólítása újra kábulatba ejt.
- Marie… Kérem ne állítson meg... nem teszek semmi rosszat, ígérem... – félek, mégis hiszek neki. Folytatja tovább útját, mégis hagyom neki. Csókjai kényeztetésként hatnak rám, s a fellegekbe taszít minden egyes érintés. Keze egyre feljebb és feljebb csúszik, s ahogy elmém tiltakozó szavait készülne kituszkolni remegő számon, egy forró csókkal fojtja belém mindet némaságra ítélve őket.
Nevem most mély hörgésébe fullad, mintha én magam merülnék el a tenger forró habjai között, ujjai olyan érzékeny területen érnek, hogy nincs többé józanész vagy gondolkodás, csak Ő van, én vagyok, s ez a feszélyezőn kellemes érzés. Válaszul én is csak nevét vagyok képes kiejteni reszketegen. Félelmem vágyammal együtt szökik a fekete ég felé, melyet az éj borít sötétbe, s eltűnik a semmiben, viszont sóhajaim, hangomat vissza kell fognom, ha nem akarom, hogy valóban szégyen érjen. Tartanom kell magam, hisz nem láthat meg senki. S azért is kell tartanom magam, hogy érezze, hogy megtudja, nem azért ellenkezem, mert nem vágynék rá. De nem most. Még nincs itt az ideje ennek, s félek, ha mégis tovább hagyom, rosszabb vége lesz. De bíznom kell benne, s abban, hogy ő sem szándékozik szégyenbe hozni saját menyasszonyát.
- Ne! Kérem ne! – hangom tele ellentmondó sóvárgással s ugyanakkor aggodalommal, de az utóbbi már csak hiú ábránd, ahogy egyre erősödik testemben az amúgy is mérhetetlen forróság. Mintha kandalló fűtene belülről, mintha hatalmas lángok borítanának, pedig a levegő hűvösen mardossa szabad bőrfelületemet.
talán végre végszavam megálljt parancsol neki, hisz abbahagy mindent, minek eddig ellene voltam, csak egy csók, mi visszahúz a valóságba, s mire szemeimet kinyitom, már a ruhám is helyén van, mellette ülök, zekéjébe burkolózva.
- Nem teszek semmit, amíg ön nem kívánja, édes kincsem. Ígérem. De ne haragudjon meg rám, amiért sürgetem majd az esküvőnket... – igen… szívem kismadárként reppen ki belőlem, szárnyal szabadon elhagyva engem, majd könnyedén száll vissza helyére, hogy heves lüktetéssel tudassa mennyire boldog vele együtt lelkem is. Igen… szívem tudja az igazat, s tudtam, hogy megbízhatok benne, s az irántam, a felém mutatott tiszteletében és kedvességében. Szavakat sem találok mindarra, mit tőle kaphatok, s mit mondhatnék erre egyáltalán. Egy ajándék… egy hatalmas ajándék, melyet az ég áldott, s lassan már nem is érzem méltónak magamat arra, hogy egy ilyen férfi mellett a helyem.
- Marie! Marie! – éles fájdalom, hűvös kés plátói érzése szívemben, mikor meghallom nénikém hangját. Istenem… kérlek, most segíts rajtam.
Búcsúcsókomat kézfejemre kapom, meglepetten nézek fel rá.
- Mielőtt bajba sodornám, eltűnök inkább. Holnap reggelinél látjuk egymást, édes kis menyasszonyom... – lassan csúszik ki ujjaim erős markából, s csak egy szempillantás kell, markáns alakja eltűnik a sötétben megbújó tőkék között.
- Itt vagyok! – kiáltok vissza.
- Marie! Végre! Hogy gondolhattad, hogy kijössz a hidegbe? A végén még meghűlsz – úgy néz körbe mintha még keresne valakit, de inkább nem szólok bele, ha Julien a közelben van úgysem látja, mert olyan sötét van. Még én sem látom.

- Sajnálom nénikém, csak meg akartam nyerni a bújócskát. – mosolygok rá, gondterhelt s rosszalló fejcsóválással jelzi felém nem tetszését. Megragadja karomat, mondván „jobban is vigyázhatnék magamra, ha már menyasszony vagyok”, maga után húz vissza a bálterembe.

~*~

A reggeli napsugarak lágyan cirógatják arcomat, s ébresztőmet fűszerezi egy kellemes illat, egy mámorító gondolat, s egy nem túl kellemes, nem túl lágy de annál törődőbb hang.
- Marie, ideje felkelni – az éjszaka hosszú volt, a bújócskát Julien nyerte, hisz utoljára tért vissza a terembe, majd mosolyogva figyeltem őt, de sajnos a közelébe már nem sokat kerülhettem. Az éjszakám egy része forgolódással telt, s úgy éreztem még a meleg paplan sem elég ahhoz, hogy annyira felhevítse szívemet és testemet, mint ahogyan Ő tette ott a kertben. Varázs volt talán, vagy csak a vágy, s a sóvár szerelem hatása? Könyvek sosem írnak ily’ fajta tiszta érzelmekről, vagy talán csak én nem olvasok. Családom nem is ismerne rám, sőt talán még kerülnének is, ha effajta könyv kerülne a kezeim közé. Még megfogni is félnék, nemhogy beleolvasni, ez bizonyos.
- Marie! – szólít újra halkan, mire pislogva ülök fel, egy szobalány is belép hozva ruhámat, és hajkefémet.
- Máris, nénikém – mosolygok rá kissé fáradtan.
Baldachinos ágyam karcsú oszlopába kapaszkodva vegyek mély levegőt, s nénikém szorosra húzza rajtam. Egyszerű nyári ruhát veszek fel, mely kényelmes egyben praktikus a szokványos villás reggelihez, ugyanakkor kecses és pompás színeivel remélem, elnyerem vőlegényem tetszését is.

A reggelinél végre a közelében ülhetek, ragyogó mosollyal díszelgek mellette, s minduntalan érzem azt a büszkeséget, mely az első pillanat óta, mióta megláttam Őt, s mióta megtudtam, hogy a király számára tűzött ki engem.
Apám viszonylag sokat beszél, mindig is szerette a nagyobb családi összejöveteleket, s én is mindig boldogan hallgattam meséit az életben, s gyermekként még olykor az ágyam mellett is. Mikor bevallja apró bűnét fedve azzal, hogy a jelenlévőktől kérdezi a mai programra való kívánságukat, kapva kapok az alkalmon, hogy végre elérjem azt, amit már egy ideje várok.
- Mit szólna édesapám egy birtokon való lovagláshoz? – mindenkinek tetszik az ötlet, s mosolyogva fordulok Julien felé, aki rejtve az asztal alatt finoman fogja meg kezem, felcsillanó tekintettel viszonzom ujjai lágy szorítását mindaddig, míg más észre nem veszi.

Újra átöltözök, ezúttal abroncs nélküli lovagló ruhába mely könnyedebb, szabadabban mozoghatok benne, ugyanakkor mégis tartást ad alakomnak, akár a többi ruha. Nénikém cseppet aggodalmaskodik, s mikor kikérdezem el is árulja felém, hogy rég nem ült már lovon, talán kijött a gyakorlatból, de én megnyugtatom.
Mire együtt leérünk s kiérünk az udvarra, az előkészített lovak már várnak minket, az indulásra kész nép nagyja már jelen van, s boldog mosollyal lépek gyorsan lovamhoz, hogy újra üdvözöljem.
Olyan rég láttam, talán több hónap is eltelt, s szebb, mint valaha. Fehér szőre ragyogón csillog a tiszta napfényben, nagyot nyerít, mielőtt odaérek hozzá, s sörényét simogatva ölelem meg egy pillanatra. Fejét és orrát simogatom, nem merek még azonnal ráülni, előbb szeretném, ha újra emlékezne rám. Remélem én is hiányoztam neki, s végre örül, hogy újra vágtathat majd a zöld mezőkön át, mint legutóbb mikor kivittem.

Oldalt ülve pattanok fel rá, már mindenki készen áll, csak engem várt, s lovamat Julien mellé irányítom, míg másik oldalamon nénikém jelenik meg óvatosan caplatva paripájával. Megindulunk, s először csak kellemes séta a természet lágy ölén, könnyed kis kocogás a poros úton, míg nem a zöldellő mezőket érjük el. Egy rét gyönyörű fűvel és apró virágokkal, ahol nincs más csak a természet, a friss levegő, a madarak s növények tiszta együttélése. A napsugár mintha csak a kedvünkért ragyogna így, s mikor túlontúl égetővé válik, olykor elbújik egy-egy kósza felhő mögé.
Apám néha Juliennel beszélget, aki hol rám, hogy rá néz, hol pedig Unokaöccsére, ki elég különös arckifejezéssel ül lován, kezeit kecsesen legyintve, s irányítva táltosát.
Az egyik pillanatban Pierre is beszáll a beszélgetésbe, csak meglepve figyelem mily’ szófordulatok hagyják el száját, mintha csak éppen azt szeretné, hogy kedvére való témával szórakoztassa édesapámat.
- Igazán kiválóan lovagol, kedvesem. – a lágy hang mosolyra fakaszt, beleborzongnak tagjaim is, s kedvesen fordulok felé.
- Köszönöm. – mosolygom rá is. – Viszont önt nem ilyen tempóban képzeltem volna el egy lóháton. – halkan kuncogok mondatom végén, szám elé emelve egyik kezemet, arcára simuló mosolya szemet kápráztató látvány, s ha csak halovány is de számomra egy olyan kincs mely ritkább mint a gyémánt.
- Meghiszem, kedvesem, de biztos vagyok benne, hogy kevesen lennének, kik bírnák az én tempómat. – micsoda magabiztosság, s habár én is így vélem, mégis… mégis látni szeretném.
- Talán meglepődne – kissé kihívó mosolyt ejtek meg felé, persze csak egy pillanatra, majd előre fordulok, szemem sarkából őt figyelve. Igaz fel sem érek hozzá, főleg nem lovaglásban, de ha csak vágtatásról van szó, nincs egyedül vele, ha annak szeretetéről is van szó. Mosolyom kiszélesedik, szívem nagyot dobban, s mély levegővel együtt erőt is veszek magamon. – Apám, előre megyek a tóhoz – szólok felé hangosabban, csak mosolyát várom meg felém, s lovamat abban a pillanatban hajtani kezdem, kissé előre dőlve tartva meg egyensúlyomat.
- Marie! – nagynéném hangja most nem tántorít vissza, arcomat lágyan simogatja a szembe csapó szél, s pillanatok sem kellenek, hallom egy mögöttem ügető paripa dobbanó lépteit. Jól tudom ki az, aki követ, s szívem ettől csak még gyorsabb ütemre vált, s még gyorsabban hajtom lovamat.
Csak pár hosszú perc s mégtöbb pillanat, nem tart sokáig a vágta, elérem a tó partját, s egy közeli fánál állok meg lovammal.
- Eléggé meglepett édes mátkám – száll le mosolyogva a lóról, felém vezeti, majd kezét nyújtva engem is lesegít a nyeregből. Kikötjük lovainkat a fához, majd a tó majdnem közvetlen partján kezdünk el sétálni, míg a többiek utolérnek minket.
Egy ponton megállunk, s mélyet sóhajtva öntenek el a szebbnél szebb emlékek.
- Minden alkalommal eljövök ide, amikor hazajövök. Kedves számomra ez a hely. – oldalra pillantva nézem a tó felszínét, mely lágyan fodrozódik az apró szellőre, s a benne élő halak és más lények néha felbukkannak a tetején.
- Valóban szép, és nyugodt hely. – kezeimet fogja meg, langyos melegséggel fonja körbe ujjaimat, s szemeimben apró vággyal, cseppnyi csalfa reménnyel telnek meg, ahogy rá tekintek – Remélem, nem haragszik rám a tegnap esti miatt, édesem – szemeiben látom az aggódást, s ahogy ujjaimra csókokat hint, továbbra is rabul ejtve tekintetemet, egyre nagyobbakat dobban szívem, s mindezt csak ő váltja ki belőlem.
- Ne aggódjon, Julien – egyik kezemet kicsúsztatom ujjai közül, s arcára simítom, érzem láthatatlan borostáját, s mosolyom kiszélesedik. – Köszönöm, hogy ennyire aggódik.
- Ez csak természetes – mintha újra, s újra szerelembe esnék, magával ragad a pillanat, s hagyom, hogy egy rövid, de annál csodálatosabb csókkal ajándékozzon meg, de hamarost elhajolok, eltolom magamtól, hisz bármelyik pillanatban itt lehetnek a többiek.
Legyezőmet előkapva sétálok már csak mellette, s hogy nénikém se aggódjon, mikor először meglát, egy kisebb lépés távolságra állok meg nemes vőlegényemtől, úgy várjuk őket édesen andalogva. Nem telik el sok pillanat, a lovak patáinak tompa puffanása jelzi, hogy mindenki, szinte egyszerre érkezett meg. Egy lombos fa árnyékában húzódunk meg, mely száz éves ágai alatt kellemes hűsölést nyújt az enyhülni vágyóknak. Szívem repes, hogy Neki is megmutattam ezt a helyet, mely gyermekkorom óta az egyik legkedvesebb számomra.
 


Levi-sama2010. 12. 13. 15:57:15#9783
Karakter: Julien de Neverre főherceg



 
Hibát hibára halmozok.
Már egy hete, hogy képtelen voltam ellenállni a csábításnak, és megcsókoltam őt. Azóta minden másnap meghívtak hozzájuk ebédre, beszélhettem vele, de sosem maradhattunk kettesben. És most közeledik a lánykérés.
Kipillantok hintóm ablakán, és a táj szépségébe belefelejtkezem. Marie bizonyára már édesapja házában van. A gardedám egyértelműen az értésemre adta, nem kívánják, hogy együtt utazzam jegyesemmel.
Sóhajtva fordulok vissza, és a velem szemben ülő unokaöcsém szélesen mosolygó arcára pillantok.
- Mi olyan vicces? – morgom halkan.
- Ugyan-ugyan – legyint elegánsan – hát nem nézhetem mosolyogva az én imádott rokonomat, tudván tudva, hogy önként hajtja fejét a bitófa alá?
Nevetése kellemesen lágy, szőke haja bodorítva öleli körbe jóképű arcát. Kedveli őt a királynő, nem is csodálom, hiszen minden hölgy oda van érte. Bennem semmi nincs az ő kifinomult eleganciájából, de hát én nem is udvari életre születtem, nekem a harcmező, a lovak, a harc az életem. Az udvari intrikák nem az én világom.
- Sületlenségeket beszél, rokon – válaszolom hűvösen. Kuncogva figyel. Miért hoztam őt magammal? Mert nincs más élő rokonom rajta kívül, egyedül pedig nem illő megjelennem a lánykérésen.
- Inkább mutasd a gyűrűt...
Előveszem zekém zsebéből a kis dobozt, és kinyitom. Az ablakon bekúszó napsugarak eljátszadoznak anyámtól örökölt csodaszép drágaköves gyűrűjén. A rubin körül szikráznak az aprócska gyémántok, amelyek elegánsan veszik körbe a vércsepphez hasonlatos ovális kis drágakövet.
- Valóban gyönyörű – bólint elégedetten Pierre. – Illik majd szépséges menyasszonyodhoz. Bah! Irigyellek! Bárcsak nekem is ilyen szépség jutna, de fájdalom... valószínűleg egy koros özvegy lesz a jussom, amennyire a király jószívűségét ismerem.
Elteszem az ékszert, nem is figyelek unokaöcsémre, hanem elmerülök gondolataimban.
- Pierre...
Félbeszakítja monológját.
- Igen?
- Hallottál valamit az udvarban?
Elmosolyodik, jól tudja mire gondolok.
- Két nappal ezelőtt volt egy érdekes intermezzo bájos jegyesed és halálos ellenséged között.
Felkapom a fejem, levegőt sem bírok venni.
- Mi? Mi történt? Azonnal mondd el! – már a gallérját fogom, hevesen zihálva.
- Nyugalom, Julien – fejti le ujjaimat ruhájáról, meglepő erővel. Visszaülök és ökölbe szorított kezekkel figyelem őt, kék szemeiben szokatlan komolyság ül, meglepően csillog benne a hűvös logika.
- Sajnálatos módon, kivel velem egyforma keresztnévvel vert meg a sors, megpróbálta kellemetlen helyzetbe hozni Marie kisasszonyt a királyné előtt. Kezével illetlen helyre garázdálkodott, úgy mondják a pletykák.
Fogaimat összeszorítva hallgatom. Az aljas gazfickó!
- S bájos hölgyed apró, s puha kacsója – emeli fel kezét színpadiasan – orron találta érinteni e nemes urat, melynek folyamodványaként... ama orr vérzett és gazdája általános nevetség tárgyává vált!
Döbbenten meredek rá.
- Marie... megütötte őt?
- Az nem kifejezés, barátom. Egy férfinek is díszére vált volna amit tett, s ahogyan tette. Csupán a királyné és néhány udvarhölgy volt tanúja eme fantasztikus eseménynek, amely mély irigységgel tölt el engem, magam is látni óhajtottam volna, ahogy kedves Geneverre hercegünk pofára esik.
Férfias nevetésben tör ki, és én csatlakozom hozzá.
- Az én menyasszonyom egy fantasztikus nő!
- Bizony, de még nem az arád. Majd ma este, ha atyja beleegyezik, márpedig bele fog, hiszen a király óhaját figyelmen kívül hagyni bűn.
Bólintok.
 
 
***
 
Bekanyarodik hintóm a hatalmas vidéki kastély elé, és leszállunk végre róla. Kinyújtóztathatom végre lábaimat. Szívesebben jöttem volna lóháton, de nem illendő. Pierre meg biztosan nyafogott volna emiatt.
 
Díszes fogadóbizottság vár minket, a szolgálók gondoskodnak csomagjainkról. Bekísérnek minket egy díszes, elegáns szalonba. Nem annyira gazdagon és szépen berendezett mint az én házaim, de hát anyagi javaim sokkal jobbak, mint Marie családjáé. Igazán királyi élete lesz mellettem, ez bizonyos.
 
Nyílik az ajtó, a komornyik bejelenti a házigazda érkezését.
- Monsieur Baton de Chevreuse márki úr!
Elegánsan meghajolva fogadjuk, a középkorú férfi pedig komolyan mér végig bennünket, homlokát ráncolva.
- Julien de Neverre főherceg vagyok – válaszolom mély hangomon, és ő megkönnyebbülten néz rám. Nyilván megrettent unokaöcsémtől, azt gondolván, hogy az a díszpinty a jövendőbeli veje. Kezet rázunk, bemutatom neki unokaöcsém, majd átvezet bennünket a dolgozó szobájába.
Megbeszélünk mindent. A lánykérést, a hozományt, az esküvőt. Ahogy kell.
 
- Nos, örömmel elfogadom az ajánlatát, kedves vejem – válaszolja végül mosolyogva. – Ma este kisebb estélyt rendezek a házamban, mely méltó körítése lesz a nemes alkalomnak.
- Köszönöm, márki úr.
 
***
 
Végre láthatom őt!
 
Izgalmamban nehezebben megy az öltözködés is, de szolgálóm segít, így végül rendezetten és elegánsan léphetek ki szobámból. Világosbarna hajam egy selyemszalag köti össze, sárgásbarna szemeim izgatottan pillantanak vissza rám a folyosó falán lévő tükrökből. Krémszínű bársonyzekémen arany hímzések, atlaszkék ingemen csak néhány fodor. Nem óhajtok udvari viseletben mutatkozni, de elegánsnak is kell lennem.
 
A zene átszüremlik a bálterem ajtaján, nevetések és beszélgetések moraja. A szolgák érkezésemkor szélesre tárják az ajtót.
- Julien de Neverre főherceg! – jelentenek be, és halvány mosollyal lépek be. Unokaöcsém már a hölgyek gyűrűjében, ahogy mindig. Marie apja siet elém, kezet rázunk, majd udvarias mozdulattal a terem egyik sarkába irányít, ahol már ott áll Marie. Ó egek, mennyire hiányzott! Senki mést nem látok ebben a teremben már, csak őt.
Egyszerűen gyönyörű ebben a halványkék ruhában, apró és elegáns ékszerei csodásan körülragyogják szépségét. Hamvas barackhoz hasonló bőrén enyhe pír terül szét amikor tekintetünk végre találkozik. Szőke haját elegánsan feltűzve viseli, és ahogy elé lépek és kezét felém nyújtja... érzem ahogy remegnek tenyeremben karcsú ujjai.  
Még az illendőségről is megfeledkezve, mélyen a szemeibe nézve csókolom meg puha kézfejét.
- Üdvözlöm a házunkban, Julien – mondja lágyan. Alig észrevehetően megszorítom ujjait, majd elengedem, mielőtt bajt okoznék.
- Köszönöm, kedvesem. Ön ismét elragadóan néz ki, borzasztóan szerencsés férfinak tartom magam.
Elpirulva süti le szemeit, és én végre elszakadok tőle, habár szívesen nézegetném őt egész este. Köszöntöm a mellette toporgó gardedámot, bemutatnak néhány fiatal hölgynek is, akik a családhoz tartoznak. Nem is veszem őket észre, szemem minduntalan visszakalandozik az engem figyelő Marie arcára.
 
Elkezdődik az estély. A márki megnyitóbeszédet tart, bemutat engem, majd bejelenti eljegyzésünket, ahogy illik. Marie karcsú ujjára húzom anyám gyűrűjét, és forró csókot hintek remegő kezecskéjére.
Nem utasíthat el, hiszen a lányok eljegyzéséről mindig az apa vagy gondviselő dönt.
Végre felcsendül a zene, és én táncba viszem őt.
- Az arcpírja eltűnt, kifejezetten sápadttá válik egy idő után.
- Milyen gond nyomasztja, kedvesem? – kérdezem tőle halkan. A táncot folytatjuk közben.
- Nem tudom, Julien. Valahogy aggodalom tölt el.
- Jöjjön, friss levegőre van szüksége – válaszolom, és egy üvegajtón át egy tágas erkélyre vezetem. Az éjszakai levegő kissé hűvös, így zekémet leveszem és csupasz vállaira helyezem. Bájos mosollyal köszöni meg, majd kezén csillogó gyűrűt kezdi nézegetni.
- Meg fog változni az egész életem... – suttogja. A széles korlátnak támaszkodva nézek rá, karomat mellkasomon fűzöm össze, hogy legyőzzem a késztetést, amely követeli hogy érintsem meg, öleljem magamhoz.
- És ez olyan rossz?
- Nem, nem rossz... csak...
- Nem fogom korlátozni önt semmiben, ne aggódjon. Bármikor meglátogathatja családját, édesapját, folytathatja életét az udvarban is.
Amíg mi kint beszélgetünk, odakint a hangulat tetőfokára hág, hangos nevetések és kurjongatások szűrődnek ki.
Nem figyel ránk senki...
- Köszönöm, Julien – mosolyog rám, és én képtelen vagyok ellenállni. Csuklójára fűzöm forró ujjaimat, lassan és finoman húzom magamhoz közelebb. Nehezebben veszem a levegőt, ő is piheg, egy pillanatra megfeszül, majd engedelmesen közelebb lép, hagyja hogy derekára fonjam karomat és szorosan magamhoz öleljem. Behunyt szemekkel simítom arcához az enyémet, mélyen magamba szívom finom illatát. Puha keblei mellkasomnak feszülnek, sóhaja bőrömet csiklandozza. Számmal súrolom arcát, állát, majd puha és duzzadt ajkára siklik. Nyelvemmel finoman körberajzolom ívét. Az első csókunk vad volt és szenvedélyes, de ezúttal gyengéd és figyelmes akarok lenni vele. Megnyílnak nekem édes ajkai, nyelvemmel pedig befurakszom, és halkan felmordulva ölelem magamhoz szorosabban. Ágyékom sajog, enyhülésért lüktet, karjaim köré fonódnak, mint két áthatolhatatlan inda, úgy fűzik hozzám őt.
Levegőért kapkodva fordítja el fejét, ezzel felkínálva nekem karcsú nyakát.
- Julien... nem szabad... – suttogja, halk nyögésbe fúló hangon, amikor nyelvemmel végigrajzolom nyakának vonalát.
- Tudom.. tudom... – dörmögöm vágytól rekedten, és ő engedelmesen hajlik meg, mint egy nádszál, hogy mohó szám kulcscsontjáról kebleinek elöl kilátszó halmaira tapadhasson. Puhák és kemények, és ha nem tartanék attól, hogy kiszökkenne karjaimból, egyik kezemmel lejjebb húznám ruháját, hogy kiszabadíthassam ruhája fogságából pompás kebleit.  
- Ju... Julien...
Felemelem fejem, mohón csókolom ismét. Minden porcikám vágyakozik utána, nem bírom már sokáig. Elengedem, és ő az üvegezett ajtóig hátrál. Kezeit heves légvételeitől hullámzó kebleire szorítja, arca, nyaka, még mellkasa is pírban pompázik. Vágyakozva nézem, kezeimmel a korlátot szorítom, sóvárog minden testrészem.
- Marie... ma éjjel, kérem találkozzon velem – suttogom, titkos légyottra csábítva őt. Nem bírom ki az esküvőig, lehetetlen.
- Hogy érti ezt? – kérdezi még mindig pihegve. Elé állok, fújtatva érintem meg csinos arcát ujjaimmal, legszívesebben rávetném magam.
- Kedvesem, belepusztulok az ön utáni sóvárgásba...
Elhúzódik tőlem, még jobban elpirul.
- Nem lehet... ha... ha atyám vagy nénikém megtudnák...
- Nem történne semmi! – suttogom. – Hiszen ön a menyasszonyom, feleségül veszem néhány hónap múlva... nem teszünk semmi rosszat, higgye el!
Egyik kezét megragadom, és forró csókokkal borítom ujjait, tenyerét.
- Julien... kérem ne...
- Marie... édes kis Marie... elepedek magáért...
- Julien – sóhajtja ismét a karjaimba simulva, csókunk mámorító és bódító. – Nem lehet, nénikém a szobámban alszik minden éjjel, amíg ön itt van. Nem tudok elszabadulni egy percre sem, hogy ne figyelne oda rám...
Neszt hallunk, és szétrebbenünk, mint két rajtakapott gyermek. Szerencsére csak egy madár volt.
Csendben állunk egymással szemben, kapkodó légvételei lecsillapulnak, majd arcpírja is enyhül valamelyest.
- Vissza kell mennünk, már bizonyosan keresnek minket.
Bólintok.
 
Az este további részében sajnos elszakadunk egymástól, mert az udvariasság azt diktálja, hogy egymás családtagjaival is táncolnunk kell. Marie könnyen megússza unokaöcsémmel, nekem azonban nénikéjétől kezdve vagy egy tucat hölgyet kell megforgatnom a táncparketten. Szebbnél szebb hölgyek, de szinte alig figyelek rájuk, szemeim csak Marie után kutatnak a tömegben. Amikor néha összeakad tekintetünk, forró pillantásokkal nézem. Olyan hevesen vágyom utána, amelyen nehéz uralkodni.
 
- Bújócska! – kiáltja egy csilingelő hang, és hangos nevetés terül szét. Marie mellé állok, könyökét finoman megfogom és füléhez hajolok.
- Mi ez az egész?
- Egy játék – mosolyog fel rám. – Egy fogót kiválasztanak, és mindenki elrejtőzik.
Az idősek a gardedámok kivételével visszavonulnak, egy fiatalember pedig felvállalja a fogó szerepét. A fiatal leányok gardedámjaikkal eltűnnek, ahogy a fiatalemberek is. Mielőtt Marie nagynénje felénk fordulna, megragadom kis kezecskéjét és húzni kezdem.
- Jöjjön kedvesem – súgom neki. Engedelmesen követ, és halkan kacagva kezd futni velem a ház folyosóján.
- Ne, ne arra! Erre! – mutat egy ajtóra. Besietünk, majd átveszi a vezetést, és kanyarulatos folyosókon, szobákon keresztül vezet, majd ki a szabadba.
- Mi ez a hely? – kérdem tőle.
- A szőlőskert. Apám szereti a bort, és saját szőlőt termel.
A magas szőlőtőkék között sétálunk tovább, mögöttünk csilingelő kacagás, amely egyre halkabb, ahogy beljebb haladunk. Egy kis kőből faragott padhoz érünk, a házból kiszivárgó fények még épp elérnek idáig, de csak halványan látom őt.
- Ebből baj lesz – kuncogja kislányosan -, nénikém is biztosan most engem keres.
Magamhoz ölelem, és vállára teszem ismét a zekémet, meg ne fázzon. Mosolyogva hintek apró puszit az arcára.
- Kedvemre való ez a játék – súgom fülébe. Megborzong karjaimban. – Fázik?
- Csak egy kicsit...
Közelebb húzom magamhoz, mohón csókolok bele karcsú nyakába.
- Julien... ne...
- Sss... meghallanak minket...
Ajkai édesek és puhák, készségesen nyílnak meg nekem, s ahogy szorosabban magamhoz préselem, halkan nyöszörögve fonja karjait nyakam köré.
- Édesem... kedvesem... – suttogom nyakába, kebleinek puha halmaira, majd finoman hátradöntöm őt a padon és fölé hajolok. Mohó csók... ó igen. Kezeim rásimulnak melleire, ruháján keresztül is érzem tenyeremnek nyomuló kemény mellbimbóit. Finoman ujjaimmal cirógatni kezdem a selymes ruhán keresztül, egyre keményebben döfködi a ruhát. Egy óvatos mozdulattal lejjebb húzom ruháját, és elszakítom számat ajkaitól, hogy aprócska mellbimbóira tapadhassak. Nyalogatom, körözök fölötte, szívom és csókolom, játszadozom az egyikkel, majd a másikkal. Vadul kívánom, már nem bírok magammal.
- Julien – nyöszörgi remegve, széles szoknyája szétterül a padon. Kivillanó bokájára borítom egyik tenyeremet, és lassan felfelé kúsznak ujjaim, lágyan simogatom végig formás lábát, egészen a térdéig.
- Ne... Julien...
- Marie... – morgom halkan, vágytól rekedten. – Kérem ne állítson meg... nem teszek semmi rosszat, ígérem...
Bekapom egyik mellét, és megszívom, ő pedig halkan felnyög. Végigsimítom combjának külső felszínét, lassan és óvatosan térképezem fel édes kincseit. Fehérneműje alá kúsznak ujjaim, kemény és kerek, formás fenekét megcirógatom. Megremeg alattam, ellenkezne, de mohó számmal fojtom belé a szavakat. Egy határozott mozdulattal becsusszantom ujjaimat combjai közé, és halk nyögésével vegyül hörgésem. Milyen forró és selymes... és már nedves is!
- Marie... Marie... – nyögöm mély hangomon, mohón csókolgatom ajkait, nyakát, melleit, miközben ujjaimmal beletúrok finom piheszőrzetébe, ujjaimmal szétválasztom bársonyos redőit, és végigsimítom ujjbegyeimmel nedves kis hasadékát.
- Ju-Julien...
Rátalálok az aprócska kis gombra, melyen lágyan körözve kenem szét saját nedveit. Megremeg alattam, rángatózva tárja szét lábait még jobban. Olyan érzésekkel ismerkedik, melyek eddig számára tiltottak voltak. Türelmem mégis véges, mert már annyira kívánom őt, hogy nem bírom elviselni a forró késztetést.
Egyik ujjam lassan becsusszan szűk és nedves forróságába.
- Ne! Kérem ne! – sikkantja ijedten és összerándul, én pedig kihúzom belőle és számhoz emelem. Megnyalom ujjamat, beleborzongok édes ízébe és nőies, hamvas illatába. Mohón csókolom meg őt ismét, miközben visszaigazítom mellein ruháját.
Zihálva válok el tőle, felsegítem és leporolom ruháját. Remegve, kábán hagyja nekem, majd felsegítem és magamhoz ölelem.
- Nem teszek semmit, amíg ön nem kívánja, édes kincsem – súgom neki. – Ígérem. De ne haragudjon meg rám, amiért sürgetem majd az esküvőnket...
Nem válaszol, csak viszonozza csókomat.
- Marie! Marie! – hallom a közelről, és azonnal felismerem a gardedám hangját. Elengedem őt, forró csókot hintek kézfejére.
- Mielőtt bajba sodornám, eltűnök inkább. Holnap reggelinél látjuk egymást, édes kis menyasszonyom... – súgom neki.
 
Eltűnök a szőlőtőkék között.


timcsiikee2010. 11. 05. 19:09:54#9120
Karakter: Marie de Chevreuse





 
 
Marie:

A kopogó lépteket egy karcos hang váltja fel, borsódzni kezd tőle a hátam is.
- Milyen kellemes idill – hirtelen engedem el Julien karját, nem szeretném, hogy ez az akárki félreértse a dolgot. Bár ha jobban belegondolok, lassacskán, már nem lesz mit félreérteni.
- Pierre – dörmögi halkan Julien mellettem. Pierre? Vajon az a Pierre? És ő ismeri?
- Julien – válaszol, de végül mégis felém fordul. Valóban ismerik egymást, de Julien arcáról leolvasva, nem örül a társaságának. - Ó mily gyönyörű hölgy! El vagyok bűvölve... netán valamely festményről sétált le közénk ez az angyali teremtés? Vagy káprázat, csupán? – mosolya igazán sármos, de hangneme, negédes szavai számomra visszataszító. Felszínes. De persze, kedvesen kell fogadnom a kedves bókot.
- Marie kedvesem, bemutatom Pierre de Geneverre herceget. – a herceg kissé hevesnek tűnik, hisz kezemet nem durván, de mégsem a legfinomabban tartja, miközben valós csókot helel rá, felnéz a szemembe. Csak elfordítom fejemet és tekintetemet oldalra, kiráz a hideg ajkaitól.
- Nemes hölgy, ön szebben ragyog a koronaékszereknél is. Szépsége elbűvölt teljesen... – folytatja a bókolást, de Julien szakítja félbe, bemutatásommal.
- Ő Marie de Chevreuse bárónő, a menyasszonyom – me… menyasszony? De hát… én még…
- Ó igen, rebesgették a palotában, hogy eljegyzel egy nemes hölgyet... de nem gondoltam volna, hogy ilyen jó ízlésed van. Ha jól tudom, kegyed a királyné udvarhölgye, nemdebár? – fordul ismét felém.
- Igen – válaszolok kimérten, és röviden. Nem szimpatikus számomra ez a férfi, valamiért… túl… túl arcátlan.
- Tudtam, hogy Anna sok értékes kincset rejteget előlem – halkan nevet, csak elképedve nézek rá. Hogy merészeli? Ez már több mint szemtelenség.
- Túl nagy merészséget engedélyezel magadnak, Pierre – próbálja Julien jobb belátásra bírni, de ahogy látom, a férfin nem fognak a szavak. Vajon erre utalna a sebhely is az arcán?
- Sajnos nincs több időm, hogy élvezzem a társaságukat. Szépséges hölgy, bízom benne, hogy még találkozhatom önnel, és közelebbről is megismerhetem. – meghajolva elköszön, majd távozik. Én viszont nagyon remélem, hogy többet nem lesz közöm ehhez az alakhoz. Szörnyű.
- Marie – szólít lágyan hercegem, és felé fordulok.
- Tessék, Julien. Valami baj van? – tekintete aggódó, sőt más is csillog benne, megrémít. Vagy csak aggódást érzek?
- Kérem ne engedje magához közel ezt a... ezt a...
- Geneverre herceget? – segítem ki, látom rajta, hogy feszült.
- Igen. Veszélyes, alattomos, és...
- Hallottam már róla, Julien. Láttam sokszor őt, és mindig kerüljük a többi udvarhölggyel a társaságát. Jól tudom milyen férfi, nem óhajtom kompromittálni magam vele, nyugodjon meg, kérem. – mosollyal próbálom megnyugtatni. Ha csak ez az amiért feszült volt, akkor nem kell aggódnia. Jól nevelt vagyok, és hűséges, saját magam hírnevén pedig nem óhajtok szégyenfoltot ejteni.
- Ön miért neheztel rá ilyen mélyen? – kérdezem halkan. Jól láthatóan felbőszítette már csak a látványa, és nem hiszem, hogy csak a pimaszság hozta volna ki belőle. Biztos, hogy van mellette más is, amire kíváncsi kis lelkem.
- Erről nem tudok önnek beszélni, túl fájdalmas az emlék. A nénikéje tudja... Talán kérje meg őt, hogy elmesélje. – A nénikém, biztos okkal nem mesélte el eddig… másrészt…
- Julien, Öntől szeretném hallani. – csak azt tartom igaznak, amit az illetékes személy mond. A pletykáknak csak a felét szabad elhinni, főleg ha nénikémről van szó, ő kiszínezné a valóságot úgy, ahogyan elképzeli.
Karjába karolva mosolygok tovább, megfogja kezem, és felém fordul, egy kendővel törli meg kezem, amit a férfi érintett. Egyre furcsább a légkör.
- Marie... Pierre elvett egyszer tőlem valami nagyon fontosat. Párbajoztam vele, én vágtam meg az arcát.
- Ó… - csúszik ki ajkaimon. Én… én nem hittem volna, hogy ennyire komoly az ügy.
- Bár a szívét vágtam volna ki! – meghűl bennem a vér egy pillanatra, majd hallgatom folytatását - Mégis életben hagytam, mert... mert a menyasszonyom, akit elcsábított tőlem, az életéért könyörgött.
Szívem megszakad fájdalmas szavai hallatán, s máris megbánom azt, hogy tőle kértem a történetet.
- Julien… Én erről semmit sem…
- Tudom – válaszol kedvetlenül.
- Na és mi történt a hölggyel? – kíváncsiskodom tovább.
- Nos, Pierre természetesen nem vette feleségül. – istenem… Ez azt jelenti, amire gondolok ugye? Szerencsétlen asszony. Megfogja ismét kezeimet, mellkasához szorítja, felnézek, reménytelien csillogó szemeibe. Elönt a forróság és az izgatottság. Közel van.
- Marie... bízni szeretnék Önben, kedvesem. Pierre veszélyes férfi és gyűlöl engem, ezért mindent meg fog próbálni, hogy az Ön közelébe kerüljön. Ne okozzon nekem csalódást.
- Julien. Bízhat bennem, sosem bántanám Önt. – egy pillanat műve az egész, magához ránt, erős karja derekamon pihen, majd forró ajkai tapadnak az enyémre. Ledermedek, s egyben el is olvadok, ujjai hátamon, vállamon siklanak, megremegek, szinte lebegek, közben mégis szól a vészharangom, hogy ezt nem lenne szabad. De… ez az érzés, annyira magával ragad, gondolkodni sem vagyok képes, csak szemeimet lehunyva érezni a belőle áradó melegséget. Julien…
Hirtelen enged el, vállamra hajol.
- Bocsásson meg – hangja mély és rekedtes, beleborzong minden porcikám, - de nem bírok ellenállni a szépségének... - hangok nem jönnek ki torkomon, csak kábán pislogok. 
- Neverre herceg! –nénikém hangja csattan fel a távolból, hallom feldühödött lépteit, és azonnal kitisztul fejem. Mit tettem? Istenem… Mellkasom előtt főzöm össze kezeimet, szívem vadul kalapál, úgy érzem, mindjárt kiszakad megszokott helyéről. Csak magam elé nézek, de nem látok semmit, fejem zsibong, teljesen elvesztettem az eszem. Hirtelen szorítást érzek csuklómon, kitisztul tudatom, és látom, hogy nénikém von maga után, nem kis felháborodással. Jogosan.
- Holnap ebédre várjuk önt – csattan fel nénikém, és a folyosón haladunk tovább, de mielőtt kiérnénk a tömegbe, megáll a közepén, a kanyarulatban.
- Elment az eszed édes lányom? – habár suttog, erőteljesen teszi, tekintetem lesütve, szégyenpírral arcomon lesem ruhám fodrait.
- Sajnálom nénikém, óvatlan voltam. – válaszolok halkan. – De kérlek, nyugodj meg, senki nem látott minket, csak te, nem lesz belőle gond. Kérlek… - könyörgő szemekkel lépek hozzá, s habár arcán úgy látszik nem hatottam meg, a szemében mégis ott a megértés.
- Szedd rendbe magad, hazamegyünk. – komoran válaszol, így nem merek mosolyogni. Elrebegek magamban egy köszönetet, megsimítom magamon a ruhát, alsó ajkam alatt végig húzom ujjamat, majd keresztülszelve a bálozó tömeget kilépünk a hűvösre.

A hintó gyorsan halad, ropognak a kavicsok minden bukkanónál, a paták monoton koccanása álmosítóan hat. Persze bennem túlságosan is izgatott az élmény ahhoz, hogy álmosságot érezzek pilláimon, nénikém viszont annál inkább. Biztosan a bor álmosította el, mindig is mondta, hogy milyen hatással van rá. Gyengéd pillantást vetek rá, majd kinézek a hintó ablakán. Sötétség öleli körbe a tájat, fülemben szinte hallom szívem heves dobogását. Kezemet kecsesen emelem fel, óvatosan megérintem ajkaimat. Még mindig forró heve csókjától. Ujjaimat most levezetem mellkasomra, óvatosan érintve a ruhát. Szélesebb halvány mosoly siklik arcomra.

Julien… Úgy érzem végleg elrabolta a szívemet.

~*~

Másnap reggel korán kelek, izgatottságom nem hagy aludni. Még az olvasás sem nyugtat le, türelmetlen lelkemet. A percek óráknak tűnnek, az órák napoknak, s gyakran nézem az üveg felületek türköződésén, finom sminkem pontosságát.
Nénikém az óta is feszült, nem nyugodott bele a dologba, amit még most is megértek. Valóban nem volt helyes dolog, amit Julien tett, de mégis… nem tudok igazán haragudni rá.

Amikor megérkezik, és a komornyik vezeti be, felcsillanó szemekkel állok fel helyemről, én is üdvözlöm, de a kellemes kézcsókja után nénikém azonnal elválaszt tőle, s nem engedi, hogy a közelében legyek. Csalódottan nézek Julienre, de nem tehetek mást, szót kell fogadnom drága nénikém parancsának. Csalódásom a plafont simogatja, hisz egész nap az érintésére vágytam, s az egyszerű köszönésnél többre nem számíthatok a mai nap. Be kell érnem bársonyos szavaival.

Kellemesen társalgunk, s ahogy látom, Julien nénikémet próbálja viselkedésével meggyőzni arról, hogy szándéka valóban őszinte. Bárcsak újra kettesben lehetnék vele… csak egy kicsikét.
 
 
 


Levi-sama2010. 10. 15. 19:58:11#8625
Karakter: Julien de Neverre főherceg



 
 
Olyan szép a mosolya.
- Persze, hogy elhiszem, Julien. Hisz kevés szörnyeteg ilyen jóképű.
- Köszönöm a bókot, kedvesem – válaszolom megnyugodva. Nos, én tudnék neki néhány nevet mondani, akinek sötét lelkét angyali arc rejti el, de inkább nem teszem. Marie annyira ártatlan és tiszta, nem tudna mit kezdeni ezzel az információval.
- Lassan vissza kéne mennünk – hallom szavait, és én máris táncolni viszem ismét. A táncparkett az egyetlen hely, ahol büntetlenül érhetek hozzá, fonhatom karomat karcsú derekára, és bámulhatom szép arcát.
 
Mire véget ér a kűr, már annyira felajz engem szépségével, hogy magamhoz vonom, és füléhez hajolok.
- Marie... csodálatos az illata – súgom lágyan, mélyen magamba szívom illatát közben. Mielőtt belecsókolnék a karcsú nyakába, türtőztetem magam. Inkább kikísérem a teremből.

- Gondoltam talán érdekelné a király mesés gyűjteménye. – Ezen a folyosón nem sétálgathat akárki, mert a királyi hálószobákhoz vezet. A gondolattól is elönt a forróság, és csupán csak eljátszadozom a gondolattal, mi lenne ha...
 - Oh… - sóhajtja Marie, és ettől a kis érzéki hangtól megborzongok. Hogy fogom kibírni a nászéjszakáig így, hogy ennyire erős hatással bír rám?
- Tényleg nagyon szépek. Köszönöm – mosolyog fel rám. Elkapom tekintetem a dekoltázsáról és rámosolygok. Szemem sarkából látom a gardedámot, ezért lehűtöm magam. Hidegvér.
 
- Milyen kellemes idill – szólal meg egy mély, gúnyos hang. Marie elengedi a karomat és megperdülök, kezem a levegőt markolja, ahol a kardom markolata lenne.
- Pierre – biccentek elkomorulva.
- Julien – hajol meg kissé, majd Marie felé fordul, sebhelyes, mégis ördögien jóképű arcára csábító mosoly kúszik. – Ó mily gyönyörű hölgy! El vagyok bűvölve... netán valamely festményről sétált le közénk ez az angyali teremtés? Vagy káprázat, csupán?
Mi tagadás, igazi udvaroncként pörgeti a bókokat a nyelvén. Mereven és ridegen szólalok meg.
- Marie kedvesem, bemutatom Pierre de Geneverre herceget.
Pierre nem teketóriázik, megfogja az ÉN menyasszonyom kezét és mélyen a szemébe nézve csókolja meg kézfejét, szégyentelenül sokáig rászorítva a száját.
- Nemes hölgy, ön szebben ragyog a koronaékszereknél is. Szépsége elbűvölt teljesen...
Hidegen csattan a hangom, ahogy folytatom tovább.
- Ő Marie de Chevreuse bárónő, a menyasszonyom – az utolsó szó nem egészen igaz, de gyakorlatilag mégis az, hiszen napok kérdése és hivatalossá válik.
Az utolsó szót hallva Pierre elengedi végre Marie kezét, amelyet szívem szerint egy zsebkendővel törölgetnék meg most azonnal. Pierre szürke szemei ravaszul villannak, alaposan végigmérve őt.
- Ó igen, rebesgették a palotában, hogy eljegyzel egy nemes hölgyet... de nem gondoltam volna, hogy ilyen jó ízlésed van. Ha jól tudom, kegyed a királyné udvarhölgye, nemdebár?
- Igen.
A hűvös és kimért válasza meglep és elégedettséggel tölt el. Marie egy okos nő, mindig is sejtettem.
- Tudtam, hogy Anna sok értékes kincset rejteget előlem – nevet fel halkan Pierre. A királyné ilyen intim megnevezése óriási merészség, felháborodva szisszenek fel, Marie is elsápad. Pierre az egyik leghíresebb és legnépszerűbb udvaronc, a királyné kedvence. Az udvarhölgyek többségét elcsábította, s rossz nyelvek szerint a királyné az ágyába is beengedte már, amelyet Pierre nem cáfol. Rossz hírét kelti az uralkodó feleségének, amely felér számomra egy felségsértéssel. Legszívesebben itt és most felnyársalnám kardommal.
- Túl nagy merészséget engedélyezel magadnak, Pierre – mordulok fel. Csak egy gúnyos mosoly a válasz.
- Sajnos nincs több időm, hogy élvezzem a társaságukat. Szépséges hölgy, bízom benne, hogy még találkozhatom önnel, és közelebbről is megismerhetem.
Elköszön tőlünk, Marie udvariasan válaszol, de én meg sem szólalok.
 
Kettesben maradunk, a gardedám a folyosó végén áll, jól látom.
 
- Marie.
- Tessék, Julien. Valami baj van? – teszi hozzá, amikor felpillant rám. Az összes sötét emlék elborít, vad féltékenység mar a mellkasomba.
- Kérem ne engedje magához közel ezt a... ezt a...
- Geneverre herceget?
- Igen – fújok egyet. – Veszélyes, alattomos, és...
- Hallottam már róla, Julien. Láttam sokszor őt, és mindig kerüljük a többi udvarhölggyel a társaságát. Jól tudom milyen férfi, nem óhajtom kompromittálni magam vele, nyugodjon meg, kérem.
Meleg és lágy mosolyától felenged bennem a feszültség és bólintok.
- Ön miért neheztel rá ilyen mélyen? – kérdezi hirtelen. Zaklatottan fordítom el arcomat.
- Erről nem tudok önnek beszélni, túl fájdalmas az emlék. A nénikéje tudja... Talán kérje meg őt, hogy elmesélje.
- Julien, Öntől szeretném hallani.
Meglepetten fordulok felé, határozott hangja teljesen új nekem. Meleg mosollyal szorítja meg a karomat, és én megfogom azt a szép kis kezét, előveszem a zsebemben dekoratívan elrendezett batiszt zsebkendőt, és törölgetni kezdem vele a kézfejét, ahol Pierre megcsókolta. Grr...
- Marie... Pierre elvett egyszer tőlem valami nagyon fontosat. Párbajoztam vele, én vágtam meg az arcát.
- Ó...
- Bár a szívét vágtam volna ki! – teszem hozzá szenvedélyesen, és elengedem kezecskéjét, a kendőmet pedig zsebembe gyűröm.
- Mégis életben hagytam, mert... mert a menyasszonyom, akit elcsábított tőlem, az életéért könyörgött.
- Julien... – suttogja levegőért kapkodva. – Én erről semmit sem...
- Tudom – bólintok komoran.
- Na és mi történt a hölggyel?
- Nos, Pierre természetesen nem vette feleségül.
Marie lehajtja a fejét, pontosan tudja hogy ez mit jelent. A hölgy neve besározódott, valószínűleg vidéken egy kis kastélyban él vagy zárdában. Többé nem térhet vissza az udvarba, ahogy a családtagjai sem.
Marie mindkét kezét megfogom, és a mellkasomra teszem kis tenyereit. Komolyan nézek a szemeibe.
- Marie... bízni szeretnék Önben, kedvesem. Pierre veszélyes férfi és gyűlöl engem, ezért mindent meg fog próbálni, hogy az Ön közelébe kerüljön. Ne okozzon nekem csalódást.
- Julien – szólal meg lágyan, kedvesen. – Bízhat bennem, sosem bántanám Önt.
Derekára csúszik a kezem, és egy vad, nyers mozdulattal rántom magamhoz. Szám forrón tapad puha és édes ajkára. Olyan íze van, mint a finom, édes és lédús baracknak. Felmordulok a gyönyörűségtől, és megremegek, ahogy ő is a karjaimban. Sóvárogva simítom végig hátát, ujjaim vállának puha és selymes bőrén kalandoznak, ágyékom felforrósodik, megkönnyebbülésért kiált minden porcikám. Marie puha és nőies testének hajlataiban akarok elveszni, megsemmisülni... Édes istenem... milyen csodálatos íze és illata van a bőrének...
- Bocsásson meg – súgom a nyakába -, de nem bírok ellenállni a szépségének...
- Neverre herceg! – kiáltja valaki, és zihálva tépem el számat menyasszonyom ajkaitól. Lángol az egész testem, kezeim remegnek a visszafojtott energiáktól, ahogy a felénk siető gardedámra pillantok, kitisztul a tudatom. Vágytól elsötétülő szemekkel fordulok vissza Marie felé. Kezeit mellkasára szorítva, kipirulva piheg, ajkai duzzadtan csillognak a csókomtól. Vágyakozva nézem őt, és hagyom hogy a gardedám megragadja a csuklóját és elvonszolja magával. Még hátra pillant rám az öreg hölgy, gyilkos tekintete semmi jót nem ígér.
- Holnap ebédre várjuk önt – közli nyersen, és eltűnik a folyosó kanyarulatában, az összezavarodott menyasszonyommal.
Hajamba túrva fújtatok. Ó én ostoba! Ezek után nem fognak minket kettesben hagyni az esküvőig!
Dühösen csapok a folyosó falára.


timcsiikee2010. 09. 27. 00:04:23#8171
Karakter: Marie de Chevreuse





Marie:

Hátra dőlve, mosolyogva figyelem arcát, várva a választ, s reményem olyan nagy, szinte látom magam előtt a kedvező választ. Kikerekedett tekintettel pillantom meg felém közeledő kezeit, amelyek fejem mellett suhannak el, majd a kocsi oldalán támaszkodnak meg, közel hajol, szinte már magamon érzem őt, és lelkem legrejtettebb protokollja visítva jajveszékel, viszont testem mozdulatlan a meglepettségtől.

Lassan visszalöki magát az ülésre, velem szemben, apró szívem vadul kalapál, érzem, hogy arcom smink nélkül is piros, csak tovább pislogva igyekszem elűzni zavaromat. Ezt… ezt vajon miért tette? Mi volt ez? Szabad ilyet?

Tenyere dörren maga mögött a kocsi falán, és elindul a hintó, lassan visszafordul felém.
- Köszönöm, elfogadom a meghívását, Marie.
Biccentéssel válaszolok, hogy értettem, majd lesütöm tekintetem, ujjaimat finoman szorongatom ölemben. Talán nekem sem kellett volna úgy szólni az előbb hozzá. Etikettet hágtam volna át? Ilyesmiről én nem tanultam. Talán csak összezavarodott, mint én.

Mikor megérkezünk lesegít a hintóról, az ajtóig kísér, ahol nagynéném már rám vár.
Búcsúzóul apró csókot kapok kézfejemre, s habár már hozzá kellett volna szoknom, minden alkalommal megborzongok erre az érintésre.

- Khm… szívem mélyéből sajnálom, hogy el kell öntől válnom, kedvesem. Ez a nap igazán üdítő és kellemes volt ön mellett. Kérem, tiszteljen meg azzal, hogy a következő hétvégén is elkísérhessem Önt a bálra.

Szavai kellemesen simogatják fülem, egy pillanatra minden zavarom elszáll, ha a bálra gondolok.

- Boldogan várom a percet, amikor táncolhatok önnel ismét, Julien.

Elbúcsúzik és elhajt, sokéig figyelem hintóját, míg el nem tűnik a fák rengetegében. Nénikém azonnal behívat, s részletes faggatásba kezd, amit kitűnően állok. Ez a dolga, az enyém pedig az, hogy megfelelően válaszoljak. Julien végig kedves és udvarias volt velem, figyelmes és a végtelenségig lovagias, ahogy hozzá illik. Nagynéném szavaival élve tökéletes.

~*~

A bálon a tánc mesésen folyik, s ahogy kell, a lépést úgy viszem, minden mozdulatot az idejében végezve. Egy pillanatban viszont megzavar, amikor csuklóm megfogva tart vissza, s idegességen határokat nem ismerve, meglepetten nézek rá. Türtőztetnem kell magam, a tartásomra vigyázni, és hogy folytatni tudjam a lépést.

A tánc után, pihegve állok meg, de Julien helyett nénikém kísér ki, és teljesen szégyenben érzem magam. Istenem, mit tettem?

- Marie. Jobban oda kell figyelned arra, amit csinálsz lányom. Ahogy látom a herceg heves természet, így sokkal óvatosabbnak kell lenned, mint eddig. A múltkori találkakor biztos nem tett ilyesmit?
- Biztos, nénikém – biccentek halkan, csendben kapkodva az éltető hűvös levegőt. A fűző szorít, a hideg csak lassan hat, ráadásul nénikém ideges locsogása sem könnyíti meg a helyzetemet, de tűrnöm kell, hisz oka van annak, amit és ahogyan mond. Megértem, hogy izgatott, engem is nagyon meglepett a fejlemény.
- Nagyon vigyázz lányom, nem szeretném, ha szégyent hoznál rám, és az egész udvarra. A királyné nem csak szomorú lenne, hanem talán nem is fogadna többet – szavaira azonnal elsábadok, a forróság amit eddig az izgatottság keltett teljesen eltűnik belőlem, és fázni kezdek, szörnyen elhűlök. Nem… nem akarna látni többé? Istenkém… az szörnyű lenne.

Lassan visszamegyünk a terembe, hisz nem lehetek sokat kint a hidegben.

Épp hogy belépünk, Julien azonnal hozzánk lép.

- Marie, kedvesem. Beszélhetnénk? – félszegen bólintok, nagy markába csúsztatom kezem, és hagyom, hogy finoman maga után vonjon egy csendes részre.

- Van valamilyen elfoglaltsága a következő napokban? – azonnal a lényegre tér, és egy pohár üdítővel kínál, amit elfogadok.
- Úgy tudom, nincsen. – válaszolok kedvesen.
- Ebben az esetben leutazhatnánk édesapjához. Szeretném megismerni, és beszélgetni vele.
Meglepetten sóhajtok egyet. Ez… Ez egy kissé váratlanul ért, és hirtelen. Mi ez a nagy sietség? hisz…
- Tudom, kissé korai ez még.
- Mi tagadás… - válaszolnék, de elakad a szavam is.
- Azonban a király néhány perce közölte velem, hogy tíz nap múlva hivatalosak vagyunk Versaille-ba, mint jegyespár. Tudja ez mit jelent, kedvesem?  
Elhűlve bólintok szavai hallatán, a poharat azonnal egy szolgálónak nyújtom, mielőtt teljes tartalmát magamra önteném. Csak meredek magam elé, reszketek, lassan fogom fel mindennek a súlyát. Akkor… ez azt jelenti, hogy…

Hirtelen megragadja kezeimet, és magához szorítja, melegség jár át, védelmező, mégis izgatottsággal tölt el, heves érzelmekkel.
- Ne féljen... kérem. Nem vagyok egy szörnyeteg, ugye elhiszi nekem? 

Meglepnek szavai, de teljesen más értelemben, először összezavarodottságomból igyekszem kikászálódni, majd mikor szemeiben látom az aggódást, elmosolyodom.
- Persze, hogy elhiszem, Julien. Hisz kevés szörnyeteg ilyen jóképű – mosolyom kissé kiszélesedik, és legszívesebben egyik kezem arcára simítanám szavaim nyomatékosításaképpen, de nem merem. Kezem még a mozdulat első pillanatában megáll, és inkább markai között marad. Ügyelnem kell arra, amit nénikém mondott, és hiába minden amit most mondott, figyelnem kell.

- Köszönöm a bókot, kedvesem – úgy látom, megnyugszik, így én is fellélegezhetek, amikor lazul szorítása kezemen. Mosolya jobb bármely üdítőnél számomra.

- Lassan vissza kéne mennünk – jegyzem meg halkan, hisz nem maradhatunk soká a kíváncsi szemek elől. Mindig szem előtt kell lenni, vagy pletykálni kezdenek.

- Ez esetben egy újabb táncra kénrém fel.

- Örömmel – válaszolok kedvesen.

~*~

A következő, fullasztó tánc után maga után húz, erős karjába karolva sejtelmes szavakkal vonva. Egy kétségbeesett pillantást vetek nénikémre, aki megnyugtat egy intéssel, és jelzi, hogy követ minket. Így sokkal jobban érzem magam is, még akkor is, amikor az elnéptelenedett folyosóra terel.

- Gondoltam talán érdekelné a király mesés gyűjteménye – a fal felé int, s amikor meglátom a szebbnél szebb festményeket, elkerekedett tekintettel, lélegzet elállva mustrálom a szépségeket.

- Oh… - sóhajtom halkan, röviden, de nem lépek el mellőle, továbbra is karjába karolva követem őt, apró léptekkel. Fejem ide-oda kapkodom, lassan lépegetünk, hogy legyen időm mindent megcsodálni – Tényleg nagyon szépek. Köszönöm – mosollyal kedveskedek felé nézve, s ha nem tudnám, hogy nénikém mögöttünk járkál, akkor talán olyat tennék, ami etikettet hág ketté. Talán jobb is sokkal, hogy itt van mögöttünk, így önuralmam határtalan.

A szobrok is csodásak, igazi művészet, ami keveseknek adatik meg, hogy láthassák, főként, hogy sajátjuk legyen. Érinteni nem merek semmit, pedig ujjbegyeim bizseregnek mindezek láttán, de türtőztetem magam. Minden a szemnek, semmit a kezeknek Marie.

Egy idő után viszont már nem csak egy cipőkopogást hallok magunk mögött, hanem egy másikat. Vajon más is van itt a közelben? Ha ennyire nem vagyunk egyedül, tényleg nagyon figyelnem kell, minden egyes mozdulatomra.
 


<<1.oldal>> 2.

© Copyright 2009-2020. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).