 Karakter: Katarina Meigret
Megjegyzés: Bunkó európaimnak
„ Vajon mit fog tenni a Miami Heat csapata ebben a szorult helyzetben? A labda ismét játékban van, már csak tíz másodperc van hátra. Az Oklahoma City Thunder játékosai átálltak egészpályás emberfogásra, úgy néz ki megtalálták a fogást Miami lányain, akik a saját térfelükre szorultak… De várjunk csak, Miami Villanása elhagyja az emberét és a tőle megszokott sebességgel megiramodik a félpálya felé. Aysha kiszabadul a fogásból és lepasszolja a labdát, az utolsó lehetőség… Katarinának egész meccsen nem mentek a félpályás dobásai, vajon az idegesség miatt? Katarina elkapja a labdát és már a rádobásra fordul, de az embere már majdnem eléri, megkerüli és elrugaszkodnak… Nem Katarina a földön maradt, most ugrik, kicselezte! Előre gondolkodott! Micsoda rafináltság emberek!! Rádobja és az óra lejár, ha a dobás bent van…. ÉÉÉÉSSSS BEEEENT VAAAAN!!! Megvan az idei év új bajnok csapata! Miami Villanása megszerezte a bajnoki címet csapatának, ők kapják a Larry O'Brien bajnoki trófeát a női szekcióban!... Micsoda meccs, az egész American Airlines Aréna egy emberként kiabálja a szőkeség nevét… „
Szabadon futni a nyári napsütésben, egyszerűen felemelő érzés. Szokásomtól eltérve egyedül futok a tengerpart menti betonos úton. Anyának ma be kellett mennie, dolgozni, hiába, ha egyszer az ember Miami egyik legkeresettebb sebésze, akkor nem pihenhet. Ilyenkor általában le szoktam térni a meg szokott útvonalról, és hosszabb távokat szoktam menni. Már lassan 30km-nél járok. Amióta véget ért az idény, azóta minden bajom van. Júniusban, amióta bedobtam azt a félpályás dobást, azóta alig bírok aludni. Van ez a furcsa érzés a gyomromban, mintha valaki azt kiabálná a fejemben, hogy még még, tovább, ennyi nem elég, labdát ide! Azóta alig játszottam. Az egész nyarat pihenéssel töltöttük. Az idegen légiósaink hazamentek. A csapatunk kezdőkeretéből én vagyok egyedül Miami lakosa. Az egyik csapattársam egy magas nigériai lány, Aysha. Egyszerűen csodálatos ember és fantasztikus játékos. Akkor még ott van az én drága Francia barátnőm Louise, először mikor a nevét hallottam azt hittem fiú, hiszen nálunk férfinévnek is használják, aztán az óta csak Lujzának hívjuk. Egy igazi kis energiabomba, állandóan mosolyog még a legszorultabb helyzetekben és vigyorral az arcán teszi oda magát. Amber a vörös amazon, New Yorkból érkezik ide minden szezonban, Denisse pedig Washingtonból. A 12fős keret többi tagját is mind nagyon szeretjük, de az edző győzelmünk után megmondta, hogy az idei év szeptemberétől hatalmas változásokat akar a csapatba, és lesz, aki a kezdő ötösünkből elhagyja a csapatot. A lányok erről egy szót sem szóltak, a győzelmi bulink óta nem találkoztam velük, azt se tudom élnek e vagy halnak, ami felettébb zavaró. Szeptember elsejével megkezdjük az edzőtáborokat, ahol mindig magas létszámmal indulunk, azonban novemberben az alapszakasz elejére csak a keret marad, fokozatos a lemorzsolódás, aki nem bírja, vagy feladja, vagy élve falják fel ilyen ez a világ. A zenét túlkiabálva, ami a fülemben szólt, valaki visszarángatott gondolataim földjéről. Megálltam és kivettem a fülesemet.
- Bocsánat, nem hallottam- néztem az idegenre, akinek az oldalán két kisgyermek állt.
- Szeretnének egy fényképet Miami Villanásával, ha lehet- kérte az idős asszony irulva, pirulva, mire én szélesen elmosolyodtam és bólintottam. A két kis csöppség feszengve az oldalamra állt én pedig hangosan felkacagtam.
- Nem harapok- guggoltam le közéjük és átkaroltam a vállukat, miután hallottam a kattanást felálltam. Elköszöntem tőlük és tovább folytattam az utamat, immár gyalog, zene nélkül. Általában mindig egy kört írok le, hiszen ide mindig kocsival jövök át, mint most. Még 2km és visszaérek a kocsihoz, felsóhajtottam és már lendültem is volna neki az utolsó kis szakasznak, mikor valaki nekem jött.
- Nem tudnál odafigyelni!?- szólt rám erélyesen én pedig megtorpantam és hála a stabil állóképességemnek nem estem a popsimra.
- Már bocsánat te jöttél belém- fordultam a mély hang tulajdonosa felé, azonnal elakadt a lélegzetem. Magas volt, még nálam is magasabb, gyönyörű arcvonásairól lerítt, hogy nem amerikai. Acélkék szemeivel erélyesen mért végig. Most kezdtem el egy kicsit sajnálni, hogy a korombeliekkel ellentétben, nem szoktam olyan gyakran csinos ruhákban járni. Kényelmes vörös, fekete, fehér színekben játszó nike futócipőt viselek, a három pár közül ezt szeretem a legjobban. Egy a lábaimhoz, mint második bőrként simuló fekete futó nadrágot és egy a hasam felett megkötött fehér ujjatlant viseltem. A derekamra egy kis övtáska volt felcsatolva az irataimmal és a kocsi kulcsommal. Nagyon meleg volt, én pedig a futás miatt kipirultan, kissé csapzottan és izzadtan álltam a félisten előtt. Tökéletes mondhatom… Morogtam magamban.
- Nem hinném, nem kéne felelőtlenül rohangálni- szidott le, majd zsebre dugta a kezeit és kikerült. Micsoda bunkó, sóhajtottam fel, miután még egy ideig néztem távolodó alakját. Erőt vettem és nekiiramodtam újfent. Annyira, de annyira nagy kár érte. Minden jóképű férfi bunkó, meleg vagy nője van. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben értem oda az autóm mellé. Egy gyönyörű fehér 2014-es Acura NSX –em van. Még két idénnyel ezelőtt vettem és mondhatom minden pénzt megért, amit érte adtam. Az autómnak támaszkodtam és mélyeket lélegeztem. Kinyitottam a kocsit, a vezetőülésen hagyott törölközővel, megtörölgettem magam, majd csak utána szálltam be. Amint indítottam a motor dallamosan dübörögni is kezdett. Imádom ezt az érzést, hasonló a futáshoz. Végigszáguldottam Miami utcáin egészen hatalmas házunkig. El kell ismerni nem kis pénz volt, de anyu finanszírozta, valamint apu anyura hagyott hagyatéka bőven fedezte. Én is örököltem apától nem keveset, de azt egy számlára szépen félreraktam és majd az esküvőmre fogok belőle költeni, hiszen apu mindig is azt mondogatta mikor kicsi voltam, hogy majd ő szeretné fizetni azt, hogy ezzel támogassa új életem elejét. Csak aztán jelen már nem lehet, így az emlékére, teljesítem a kérését.
Hamar otthon voltam. Igazából, ma már semmi értelmes dolog nincs, amit csinálni tudnék. Begurultam az udvarba és leparkoltam hátra a garázsba a megszokott helyemre. Az anyunak fenntartott hely üres volt, hiszen a kórházban van. Egyedül vagyok a hatalmas házban. Állapítottam meg miközben kiszálltam és bezártam az autót. A főbejárat felől közelítettem meg a házat. Kikapcsoltam a riasztót, majd visszacsuktam az ajtót. Felsiettem a lépcsőn és a szobámba érve ledobtam a cipőmet és a kis övtáskámat az ágyamra. Le se ültem egyből mentem a fürdőbe, hogy felfrissítsem magam. Miután letusoltam a nappaliba költöztem a laptopommal. Kényelmesen törökülésbe helyezkedtem a kanapén. Megnyitottam az emailjeimet, amint élet költözött a szerkezetbe, és miközben böngésztem, törölgettem a spamjeimet, megcsörrent a telefonom. Nagyot sóhajtva nyúltam magam mellé, hogy fogadjam a hívást.
- Hallo?- vettem fel. A privát telefonomon, általában a családtagok szoktak hívni, meg az ügynököm, akit anyu még akkor vett fel, mikor a bemutatkozó meccsem után először kértek fel modellkedni. Utóbbit már csak ritkábban vállalom, hiszen nekem a sport az életem.
- Szia Kincsem!- szólt bele anyu dallamos, csengő hangján. Elmosolyodtam, mindig örömmel tölt el mikor hallhatom kedveskedő, anyáskodó beszédét.
- Mi a helyzet Anyu?- kérdeztem, közben pedig kivettem a laptopot az ölemből és a dohányzóasztalra raktam, majd egy elegáns mozdulattal elnyúltam a kanapén.
- Remélem nem fog gondot okozni, de meghívtam az egyik betegemet ma vacsorára… -kezdte, a hangja pedig számomra semmi jót nem sejtetett- Tudom, hogy nem nagyon vagy oda a nagy vacsorákért, ezért felhívtam Liby-t, hogy lépjen át és főzze meg a vacsorát- Liby a szakácsunk, minden nagyobb összejövetelnél ő szokott a konyhában szorgoskodni, ha pedig segítség kell neki, elhozza a fiát, aki szakácsként végzett, ő pedig a feleségét szokta hozni, aki egy konyhatündér. Családi vállalkozásban viszik ezt az egészet és nagyon jól megy neki. Eszméletlenül főznek és nagyon szimpatikusak.
- Mit kell tudnom róla?- sóhajtottam fel, anyu pedig már tudta, hogy belementem ebbe a képtelenségbe. Hiszen mi mást csinálhatnék? Rendszeresen ez van, már megszoktam.
- Az úriember idősebb nálad öt évvel, ezen kívül sportoló- hallottam anyu hangjában a lelkesedést- focista, Angliából jött ide, hogy megműtsük. Na de erről elég ennyit, egyedül jött ide és elég kellemes társaság, így gondoltam meghívom hozzánk, hogy ne érezze magát egyedül, hogy tudja, az orvosára bármikor számíthat- teljesen izgatottan vázolja fel a tervét. Nagyon szeretem anyut, azon ritka orvosok, sebészek közé tartozik, akik nagyon adnak a pácienseik lelkiállapotára is nem csak a fizikaira. Anyunál nem ritka, hogy meghívja őket hozzánk. Néhány nagyobb műtét előtt is, ami éppen olyan, hogy a beteg azért mászkálhat meg ilyesmi, mindig egy kis összeszokásra hívja őket. Beszélgetnek kicsit és azzal, hogy a házukba fogadja, őket jelzi, hogy ő teljesen nyitott ember és, hogy nem kell aggódni, mert nem csak páciensek, hanem az Ő páciensei.
- Hányra jön?- kérdezem, s közben nyújtózkodtam.
- Ha minden igaz, hétre. Szabaddá tettem magam, szóval időben hazaérek. Köszönöm kincsem, aztán csinos legyél- köszönt el, majd letette. Az órára néztem. Öt óra van. Hasra fordultam és lelógattam a kezemet. Körülbelül tíz percig élvezhettem a magányt és a csöndet, mikor csöngettek. Kelletlenül és a futástól kimerülve keltem fel és a kapunyitóhoz mentem, lenyomtam a gombot és beleszóltam. A szakácsnő érkezett, így egyből be is engedtem. Köszönt, majd ment a dolgára, szokásához híven. Felvittem a laptopot a szobámba. Még elküldtem pár emailt, kiírtam a naptáramba az utolsó nyári hétre vonatkozó beosztásomat, ugyanis már csak ez a hétvége és belendülnek a dolgok. Jövő héten sportorvosi vizsgálatok meg hasonlók. Mikor legközelebb az órára néztem, akkor vettem észre, hogy van egy órám elkészülni, ami nekem azért kell, mert nem nagyon szoktam kicsípni magam, ezért az átlagnál tovább tart, ha mégis.
Egy egyszerű sötétkék deréktól lefelé bővülő szoknyát választottam, hozzá való barna övvel, fekete lapos talpúval. Így is magas vagyok, sose veszek fel magas sarkút. Egy fehér elől enyhén fodros, pöttyös felsővel kombináltam, aminek a hátán egy a szoknya színével egyező szalag fogta össze a ruhát. Meg voltam elégedve, a hajamat még kiengedtem és megengedtem magamnak egy nagyon kicsi szempillaspirált is. Éppen kiléptem a fürdőből, mikor anyutól jött egy SMS-em.
„ Sajnálom, de nem tudok ott lenni! Kérlek, beszélgess vele egy kicsit, érezzétek jól magatokat”
Talán percekig állhattam a telefont szorongatva. Szuper, anyu egyedül hagy vele. Idegesen beletúrtam a hajamba és azon kezdtem el gondolkodni, hogy nem e végig erre ment ki a játék. A drága egyetlen szülőm roppantul aggódik, hogy a lánya itt van 26évesen és még udvarlója sincsen, mondván más az én koromban már házas és legalább van egy gyereke. Erre mindig felnevetek és megmondom neki, hogy én már tagja vagyok egy családnak, egyenlőre másik most nem kell. Rendszerint kiakad rám és utána egy órán át nem beszélünk. De mindig a fejébe veszi, hogy összehoz valakivel, és néha, mint jelen esetben a pácienseivel akar. Egy ideig tipródtam a szobámba, mikor hallottam, hogy csöngetnek ismételten. Lefelé vettem az irányt és igyekeztem átszelni a házat, amilyen gyorsan csak lehet, hogy ne kelljen megvárakoztatnom az angol vendégemet. Kinyitottam a kapunyitót és még a kamera felvételen láttam, ahogyan begurul méregdrága autójával a nagykapun. Nagyot sóhajtva kiléptem az ajtó elé és ott várakoztam türelmesen, míg leállította a motort. Előre látom, hogy ebből nem fog semmi jó kisülni. Idegesen járt a lábam és csak akkor fékeztem meg, mikor kinyitotta a kocsija ajtaját. Kiszállt és végtelennek tűnő percig néztem…egyből felismertem, ő volt a férfi korábbról, akinek nekimentem a parton!!! Teljesen sokkos állapotban voltam, mikor odalépett és a kezembe nyomott egy csokor fehér pluméliát.
- Köszönöm a meghívást, lenne szíves átadni ezt a doktornőnek és bekísérni?- kérdezte a már korábban hallott hangsúllyal és láttam rajta, hogy ő is felismert, azonban valódi kilétemről még csak mit sem sejt.
- Elnézést kérek, de azt hiszem félreértett- húztam ki magam és én is magáztam- Katarina Meigret vagyok, Dr. Samantha Meigret lánya- nyújtottam kezet és reméltem elfogadja és nem fogok szégyenben maradni, egy ideig nézegette, aztán kelletlenül elfogadta a jobbomat.
- Nyle Reano – fogtunk kezet végül- Merre találom édesanyádat?- tipródott, láttam rajta, hogy nehezére esik a velem való kommunikáció. Biztosan egy szőke cicababának tart, erre pedig majdnem hangosan felkacagtam.
- Közbejött neki valami, bent kellett maradnia a kórházban, de jöjjön csak be, a vacsora ajánlat továbbra is áll- láttam rajta, hogy hezitál, gondolkodik rajta hazamenjen e, vagy maradjon. Végül a maradást választotta ötletem sincsen miért, mindkettőnk helyzetét megkönnyítette volna, ha hazamegy. Ellépett mellettem így pedig be tudtam mögöttünk csukni az ajtót.
- Erre jöjjön- kértem és elindultam az étkező irányába. Ott már meg volt terítve, vendégem pedig kiválasztotta a három hely közül az egyiket. Ugyanis anyu nem szólt Libynek, hogy nem ér haza. Én közben bemenekültem a konyhába, ahol vízbe tettem a virágot és kiraktam a pultra. Segélykérőn néztem Libyre, aki egyből rájött mi folyik itt. Anyu kerítőt játszott megint, de ezúttal összejött neki, hogy találkozzam is a kiszemelttel. Könnyed, hosszú léptekkel sétáltam vissza és leültem vele szemben, majd vártam, hogy a szakácsnő kihozza a levest. Mikor ez megtörtént azokkal a gyönyörű szemeivel várakozón nézett.
- Vegyél csak- bíztattam sután és halkan. Miután mert, a leves evése közben végigmérte a környezetét. Nem is nézett rám egyszer sem, egész idő alatt a nappali egyik falát figyelte, ahová be lehet látni. Apa egykori meze volt ott bekeretezve, mint valami ereklye, féltett kincsként őriztük. Ahogy arra néztem és megláttam én is, ellágyultak a vonásaim és ajkaimra is nosztalgikus mosoly kúszott.
- Anya mondta, hogy futballista vagy- kezdeményeztem a beszélgetést, s próbálkoztam elűzni a feszültséget.
- Igen, Liverpoolban- válaszolt tömören. Ezután ismét csend telepedett ránk. Miután végeztünk az előétellel Liby leszedte a tányérokat és behozta a másodikat is. Nem tudtam mit is tehetnék a fagyos hangulat ellenére. Az egész vacsora alatt nem váltottunk egyetlen egy szót sem. Végül miután megettünk mindent, felajánlottam, hogy igyunk valamit, bár aztán eszembe jutott, hogy vezet, de ezek szerint őt nem zavarta, hiszen elfogadott egy pohár fehérbort. A nappaliban találtam mikor visszatértem a kezemben két pohárral, ahol a falon lévő képeinket nézegette. A legtöbben én voltam az elmúlt évek kosaras emlékeivel. Az érmeim is ott lógtak a falon, az egyik mezem is apáé mellett bekeretezve. Odaléptem mellé és végre megtaláltam a hangomat.
- Kosaras vagyok a Miami Heat női csapatánál- meséltem a mezemet nézve, amit az első idényem alatt viseltem.
- Látom- mondta a nyilvánvalót és már egy pillanat alatt kellemetlenül is éreztem magamat- Hallottam már apukádról- nézett a mezre, amit már korábban szemlélt- Játék közben halt meg a pályán- idézte fel a számomra fájdalmas emléket- Néztem azt a meccset, sajnálatos, ami vele történt, jó játékos volt- nem tudtam kivenni a hangjából, hogy komolyan gondolja e.
- Igen, utána költöztünk ide- sóhajtottam és leültem a kanapéra, ahol hellyel kínáltam őt is. Még egy ideig nézelődött végül leült. Nagyot kortyoltam a fehérborból- Bár én szívesebben maradtam volna Európában- elmélkedtem hangosan.
- Nem lett volna lehetőséged a kosárlabda terén, jobban jártál Miamival, az már már kérdés, hogy vajon ők jól jártak e veled, remélem nem baj, hogy letegeztelek, 5 év van köztünk szóval nyugodtan- piszkálódott én meg hirtelen félre nyeltem és köhögnöm kellett.
- Hát, ami azt illeti…- a mondatot már nem tudtam befejezni, mert hallottam, hogy megérkezett anyu. Meg van a léptei hangjának egyfajta jellegzetes csengése. Könnyedek, puhák és megfontoltak a léptei, s magabiztosságról árulkodik jöttének hangja is.
- Elnézést kérek- szabadkozott és Nylehez lépett, hogy köszöntse. Meglepő módon édesanyám két puszit hintett az arcára, bár nagyon meg kellett küzdeni a magassággal.
- Semmi gond, megértem- teljesen megváltozott, így, hogy itt van anya. Nyugodtabb és sokkal normálisabb, a testtartása is ellazult.
-Remélem ízlett a vacsora és, hogy a lányom megfelelő társaság volt a számodra- nézett rám sunyi tekintettel és tudtam, hogy anyuval még számolok ezért.
- Tökéletes volt, elismerésem a szakácsé- dicsérte- azonban ideje lenne mennem- nézett az órára. Egy órája tartózkodik itt, most jött meg anyu és már menni is akar. Anyu megadóan sóhajtott és szólt, hogy ne fáradjak, kikíséri a vendéget, így nekem alkalmam nyílt elmenekülni a szobámba. Lezuhanyozni és ágyba dugni magam. Nem volt kedvem anyuval vitatkozni, így inkább a békés pihenés mellett döntöttem.
Hamar eltelt a hétvége. Szerencsére a látogatást nem emlegette fel egyikünk se, így szinte meg is feledkeztem róla. Már csak egy hét volt hátra az első edzőtáborig, ahol mintegy 60fővel számol a csapatunk és ez rengeteg. Tavaly nem kellett az edzőtábor alatt küzdenem a helyemért, 20 fővel indultunk és a kemény mag maradt változatlan. Ám a tavalyi szezon végi figyelmeztetés nagyon rám hozta a frászt, így most teljesen rá kell koncentrálnom a dolgokra.
Álmosan sóhajtottam a váróban és ellöktem magam a faltól. Sportorvosi vizsgálat első nap. Nagyon utálom ezt az időszakot, három napig nem csinálok mást, mint idejárok, hogy minden leletem, papírom rendben legyen. Egy ismerős buksit pillantottam meg befordulni a folyosó végén. Könnyed járását kicsit elcsúfította, hogy erősen bicegett a bal lábára. Felvontam a szemöldököm és eszembe jutott, hogy anyu már biztos megoperálta a teljesen szakadt ínszalagot a lábában. Odaintettem neki, mire egy biccentéssel felelt, mikor észrevett.
- Hogy van a lábad?- kérdeztem hírtelen mikor elhaladt mellettem.
- Megleszek- felelte és már ment volna tovább, de az én nagy számnak hála nem tudtam befogni.
- Meddig leszel még Miamiban?- kérdezősködtem tovább.
- November elejéig itt leszek rehabilitáción- felelt szűkszavúan és megállt nem sokkal előttem, mikor aztán nem szóltam hozzá tovább haladt.
- Figyelj, gondolom, a lábad miatt nem tudsz vezetni, elviszlek a szállásodra, ha gondolod- bújt elő belőlem a jótét lélek, nem tudom mi futhatott át az arcán, de végül bólintott.
- Mikor végzel?- kérdezte és leült az egyik székre, ami a váróban volt, gondolom nem bírt tovább ácsorogni.
- Már csak pár eredményt várok, aztán megyek is, ha neked nincsen semmi dolgod itt, akkor utána mehetünk- és ekkor kezdtem érezni, hogy nem volt jó ötlet ilyen segítőkésznek lenni. Azt se tudom miért fogadta el, láthatóan nagyon nem bír engem. Csendben voltunk, talán öt perc múlva nyílt a vizsgáló ajtaja és az asszisztens kiadta a papírjaimat, majd felkaptam a táskámat magam mellől és elindultam, bár kicsit gyorsan, ugyanis hallottam, hogy Nyle nem követ. Megfordultam és jóval lemaradva mögöttem botorkált.
- Sajnálom- szabadkoztam égő arccal és mellé léptem, segítő kezet nyújtottam, de nem fogadta el. A férfi büszkeség, sóhajtottam. Negyedóra alatt értünk le a kocsimhoz, mikor meglátta elismerően biccentett.
- Nem is csodálkozom, anyukád elég jól keres- simított végig a motorháztetőn. Sértetten felhúztam a szemöldököm.
- Saját keresetből vettem, bármilyen meglepő- azzal beszálltam a volán mögé. Beült mellém az anyósülésre és bekötötte magát, aztán indítottam. Elmondta hova menjek, aztán nem szólt hozzám, végül félúton valamiért még is méltóztatott megtisztelni a szavaival.
- Nem tudtam, hogy a másodosztályba is ilyen jól lehet keresni- erre a mondatra megrezzentem. Nem tudom miért bántott annyira, ahogyan velem beszélt.
- Nem a másodosztályba vagyok, Miami válogatott női csapatában játszom- mondtam nyugodtan, bár azért valamelyes fajta csalódottság és megbántottság érződött a hangomon. Oldalra sandítottam, hogy megnézzem a reakcióját, de még csak semmi elismerés, vagy más hasonló érzelem fel se tűnt, át se futott az arcán. Mikor megérkeztünk a szálloda elé, ahol megszállt megálltam oldalt a várakozó sávban.
- Köszönöm- mondta, majd szállt volna ki.
- Ha segítség kell, itt a számom- nyújtottam át neki egy kis kártyát, amin a magán számom volt, bár fogalmam sincs miért tettem. Intett és becsukta az ajtót. Még a visszapillantóból láttam, hogy ott álldogál és nézi a távolodó autót.
Mikor hazaértem, úgy éreztem nem vagyok képes egy helyben maradni. Sok volt ez nekem mára, egy mogorva, bunkó focistának felajánlom a segítségem, ő pedig még csak egy kicsit se mutat hálát irányomban, mekkora tahó! Határozott léptekkel vágtattam keresztül a házon és a szobámba magamra kaptam az edzőcuccom. Egy fekete térdnadrág, egy kosaras cipő, egy fekete sport topp. A zenelejátszóm és már mentem is hátra a kosárpályámra. Még a nővéremtől kaptam a 18. születésnapomra. Jó szolgálatot tett az elmúlt évek alatt. Bekapcsoltam a zenét, a lejátszót pedig a fűbe tettem a betonos pálya mellé. Nyújtottam picit, aztán minden érzelmemet, feszültségemet kiadva, rohangálni kezdtem a pályán. Állandóan rádobtam, különféle cseleket gyakoroltam, vezettem a labdát, aztán úgy két óra után, kimerülten rogytam a fűbe. Arra gondoltam, hogy milyen lett volna az életem, ha nem a sportot választom. Vajon milyen szakmám lenne? Orvos lennék mint anyu? Nem az semmiképpen se, nem nagyon bírom a vér látványát. Akkor talán ügyvéd? Szeretek vitatkozni, de talán nem bírtam volna a lelki megterhelést, fogalmam sincs. Hiába törtem a fejem, semmi olyasmi nem jutott az eszembe, amit szívesen csinálnék. Itt van ez a focista, megsérült, ki tudja, lehet nem jön rendbe teljesen, bár anyu a legjobb, de azért még is csak nem mindenható. Mit fog kezdeni magával, ha nem fog futballozni? Ugyan ez a helyzet velem is megeshet, rendszeresen hallom minden ismerősömtől, hogy gondolkodjak, el mit kezdek magammal, ha ennek az egész álomnak vége. De én eddig még csak bele se gondoltam, nem volt rá példa előttem. A legtöbb kosaras ismerősöm felépült és küzdött, hogy pályára léphessen, mindig mindenki megtett mindent, hogy újra száz százalékos formában legyen. Talán elmehetnék edzőnek… nem tudom…
Ezekkel a kusza gondolatokkal indultam vissza a házba, menet közben megcsörrent a telefonom és egy ismeretlen szám keresett. Nagyot dobbant a szívem, fogalmam sincs miért lettem ilyen izgatott a gondolatra, hogy az a bunkó, beképzelt, arrogáns európai hívhat…
Végül megráztam a fejem és fogadtam a hívást.
|
