|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| Onichi | 2012. 08. 08. 22:54:00 | #22768 |
 Karakter: Sue Lavertow
Megjegyzés: ~ Timcsimnek
Sue:
Boldog mosollyal, a lehető legnagyobb izgalommal bámulok kifelé a repülő ablakán. Olyan sok helyen jártam már, és meg kell mondanom, az embereknek nincs igazuk. Minden felhő más felülről nézve. A világ nem folyik össze egy apró ablakon át tekintve, mint azt oly sokan állítják. Inkább csak feltárja előttünk, hogy mennyire tévedünk. Hogy ha kinyitjuk a szemeinket, rájövünk, hogy milyen aprók vagyunk, hogy mennyi minden csodálatos dolog vár még ránk. Ezért szeretek ennyire repülni és utazni. Vajon milyen lesz Japán? A keleti országokat még sosem láttam igazán. Minden olyna lenyűgöző bennük. A környezet, a kultúra, és persze leginkább a nyelv. Remélem nem sokat fogok ügyetlenkedni. Ha minden igaz, már jól használom, de anyanyelvi környezetben mindig más a dolog. De itt tanul leggyorsabban az ember. Végülis azért jöttem ide, hogy bőítsem a szókincsem, hogy megismerjem a nyelv apró kis csavarjait, ami olyan igazán széppé teszi.Így adhatom vissza a legtökéletesebben, ha fordításra kerül a szó.
Hatalmas sóhajjal hunyom le szemeimet. Remélem türelmes, kedves tanárt kapok az egyetemen. Semmi kedvem egy vén, morgós professzortól hallgatni az eltelt évek alatt kialakult teljesen sajátos, néhol igazén eldeformálódott nézeteit. Jobban örülnék valami másnak. Dehát, ne válogass Sue, csoda hogy itt lehetsz. Kezeidet összekulcsolva kéne leborulnod és az összes ismert nyelven hálát adni az úrnak. Nem sok embernek adatik meg egy ilyen lehetőség. Nagy utazás ez, ami bármit hozhat. Bátran, előreszegett fejjel kell kiálnom az ismeretlen elé, és elfogadnom azt, amit hoz. Új kalad, új lehetőségek...
oOoOo
- Sue! Sue itt vagyok! - hunyorogva próbálom a hatalmas embertömegen át megtalálni a kiabálót. A sok ölelkező, ismerősei után kutató ember között szinte lehetetlen próbálkozásnak tűnik. Pedig szinte biztos voltam benne, hogy a nevemet hallottam valahonnan. - Sue, úgy örülök, hogy végre megérkeztél! - valaki finoman megérinti karomat, odanézve pedig egy kísértetiesen ismerős, ám legalább ugyanennyire ismeretlen személlyel találom szemben magam.
- Ted? Uramisten, Ted! - nevetve vetődöm a nyakába, ő pedig ugyanekkora örömmel kap föl. Ted egy volt csoporttársam, még az egyetemről.Mindig nagyon jóban voltunk, rengeteget leveleztünk egymással, de már hosszú évek óta nem láttam. Megváltozott, de szörnyen, bár jó irányba, ha lehet ezt mondani. Eltűnt az a borzalmas kis kecskeszakáll, és a bántóan kisfiús pofi. Igazi férfi lett belőle, pedig még mindig olyan, mintha a testvérem lenne. Az ő jóvoltából lehetek most itt, neki köszönhetek mindent. Ő is fog elszállásolni, már alig várom, hogy megismerkedjem a családjával is!
- Először nem voltam biztos benne, hogy Te vagy az, de mostmár kétség sem fér hozzá. Rengeteget változtál, Sue. Gyönyörűbb vagy, mint az egyetemen bármikor. Pedig azért ott sem kellett panaszkodnod - kicsit elpirulva, nevetve igazgatom meg szemüvegemet, ami félrecsúszott a nagy ölelkezésben.
- Külsőleg Te is rengeteget változtál, de az udvarlásod még mindig borzalmas. Csoda, hogy tudtál szerezni egy feleséget - vigyorova vonja meg vállát, miközben elindulunk a csomagjaimért.
- A japán nőknek úgy tűnik bejön az ilyesmi. Kimiko egyszerűen odáig van értem.
- Hahhh... csak el ne szállj magadtól, mint egy jókorára fújt lufi, kedves barátom - imádom. Már most imádom ezt az egészet.
A csomagok megszerzése után Ted autójába pakolva indulunk el a házuk felé. Szinte rátapadok az ablakra. A rengeteg épület, a tömegek, és az annyira szokatlan kiírások, szinte elvarázsolnak. Innentől csak a japán marad nekem. Ted is megmondta, hogy ha beszállok ebbe a kocsiba, már nincs visszaút, ő sem szól hozzán többé más nyelven. Hát legyen. Boldogulok én itt is. Eddig sem adtak el sehol, és ez itt sem fog megtörténni.
Varázslatos a hely. Még sosem láttam ehhez hasonlót. Minden olyan más, még... még az emberek is. Jó, persze az természetes, hogy máshogy néznek ki, de akkor is olyan nehéz lesz megszokni. Ráadásul, tudom hogy nem szép dolog ilyet mondani, de tényleg kicsit nehéz őket megkülönböztetni egymástól.
- Ted, ugye még ma elmehetünk az egyetemre? - lelkes kisgyerekként kezdem kipakolni a táskáimat. Nagyon szép kis szoba. Nem túl nagy, de nem is vártam mást. Itt minden apró emberekre van tervezve. Kimiko is olyan törékenynek tűnt. Gyönyörű, végtelenül kedves apró lány. Kicsit furcsán hatnak a nyakigláb Teddel, de az alapján a pár szó alapján, amit váltottam vele, azt kell mondanom, nagyon összeillenek.
- Hát... még nincs túl késő, talán találunk ott valakit. Myoga sokáig szokott bent maradni, szóval vele akár már most megismerkedhetnél. Bár nagyon hosszú utad volt, és talán... - izgatottan kapom föl a fejem, és szavába vágva lépek hozzá közelebb.
- Myoga? Ő az, aki elvállalta, hogy foglalkozik velem? Mondd csak milyen ember? Ugye nem egy vén, öreg tanításbafásult alak? - nevetve emeli föl kezeit, és kihátrál az ajtón.
- Nem mondok semit. Inkább gyorsan öltözz át, és a kocsinál találkozunk. Majd saját szemeddel megnézed magadnak a jó öreg Myogát.
oOoOo
Szinte csak a szájtátás hiányzik a nagy csodálkozásból. Ez... hatalmas, és gyönyörű! Sosem láttam még ilyen szép helyet! Rengeteg egyetemen megfordultam már, voltak díszesebbek, voltak nagyobbak, de... de ez valahogy más. Magával ragadó.
- Ha kigyönyörködted magad, akkor menjünk. Felhívtam Myogát, és a könyvtárban vár ránk. Siessünk! - jókedvűen indul el az egik épület felé, szinte rohannom kell utána. Az idő kezd hűvösre fordulni, így vastag pulcsit vettem magamra, de ha állandóan így megfuttat, meg fogom bánni a dolgot. Séta közben folyamatosan bombázom kérdéseimmel, próbálom nyíltan, próbálom megkerülve, de sehogy sem sikerül. Myoga alakja egy rejtélyes ködfoltként jelenik meg előttem. Egészen a könyvtárig. Egészen, míg meg nem pillantottam. Egyszerűen... nem jutottam szóhoz. Különleges, ezüstösen csillogó tincsek, lágy vonások. Ahogy érkezésünkre fölpillantott a könyvből, úgy éreztem, mintha egy villám cikázott volna keresztül a tagjaimon. Sötétszürke szemei csillogtak, mint két gyönyörű drágakő, ami most bukkant elő a földből, megannyi titkot rejtve magába. Most meg ahogy leteszi a könyvet, és elmosolyodva föláll... nem, ez már túl sok. Szedd össze magad Sue, ő nem egy jelenés. Nem egy álom, hanem egy valós ember. Egy olyan személy, aki hatással lesz az életedre.
- Örvendek, Myoga-san. A nevem Sue, Ted már biztosan mesélt rólam. Szeretném megköszönni, hogy az árnyékává fogadott erre az időre - meghajolva üdvözlöm, úgy ahogy az szokás. Legalábbis azt hiszem. Vajon elrontottam valamit? Nem, kétlem. Mindent helyesen kellett mondanom.
Fölegyenesedve látom, hogy ajkai mosolyra húzódnak. Talán ő is rosszabbat várt?
- Nagyon örülök, Ted már sokad beszélt rólad. Ha nem bánod, akkor nem ragaszkodom a formaságokhoz, nyugodtan tegeződjünk. Végülis nem tanítvány vagy... Sue... - kicsit bizonytalanul mondja nevemet, mire kuncognom kell. Vidám mosollyal próbálom kijavítani, de nem nagyon sikerül. Mindegy, így is jó lesz. Ha ő mondja, ez olyan különlegesnek hangzik. Nem egy mufurc vénember, hanem egy fiatal, kedves férfi. Csak jól telhet el ez az utazás.
|
| oosakinana | 2012. 01. 25. 13:26:16 | #18767 |
Karakter: Aylin Leonel
Megjegyzés: (Kenta-nak)
Ma reggel kicsit álmosan ébredek fel a tegnap esti főpróba miatt, de ma legalább már a fellépés lesz utána meg párnapig csak arra kell készülni, hogy csak elevenítsük a dolgokat, mert amíg nem kapunk másik történetet, addig úgy is ez fog menni, meg pár nap pihi. Erre vár már mindenki. Az utóbbi napokban annyit hajtottunk, hogy kezd mindenkinek elege lenni belőle, de azért szeretik csinálni, ahogy én is. Ráadásul még a boltba is kell mennem dolgozni, hogy eltudjam tartani magam rendesen, meg a tandíjat is tudjam fizetni, ami nem sokára esedékes lesz.
Kimászok az ágyból és megpróbálom rendbe tenni magam, majd irány az egyetem. felveszem a cuccaimat és már mehetek is. Nagy tömeg van és nem is figyelek mi történik körülöttem. Az előadásra koncertálok, meg a ma esti fellépésre. egyszer csak mellém szegődik egyik legjobb haverom.
- Szia kislány. – köszön, mint mindig, amire csak elmosolyodok.
- Szia Yuki. – adok neki két puszit, majd kapok egy ölelést is tőle és úgy sétálgatunk a termünk felé. – Hogy vagy? – kérdezem tőle.
- Hallottam, hogy ma lesz egy fellépésed. Mit szólnál, ha elmennénk rá? – teszi fel a kérdést, amire kikerekednek a szemeim.
- Nagyon örülnék neked és ingyen bejöhetsz. szerzek neked jegyet. – mindig is álmom volt, hogy valamelyik barátom megnézze mit is csinálok valójában, mert ítélkezni tudnak, miközben azt se tudják mit csinálok.
- Rendben, de nem megyek egyedül. elhozom az egyik haveromat is, amelyiket még nem ismered. – mondja mosolyogva, amire felhúzom a szemöldökömet.
- Ugye nem azzal a céllal, hogy összehozz vele? – teszem fel a kérdést elég gyanakvóan.
- Mire gondolsz már? – kezd el nevetni, ami az én igazamat támasztja alá. – Amúgy meg barátnője van Kenta-nak. – látom rajta, hogy valamit nagyon forgat a fejébe, ami nekem nem igazán tetszik.
- Jól van, gyertek, majd a kapunál mondjátok, a nevetek és be fognak engedni titeket. – mondom kedvesen, majd végül elbúcsúzva tőle megyek tovább, mert elkezdődik az órám és nem szeretnék késni.
A nap hátra lévő részében nem túl sok minden történik. Senkivel nem találkozok, de azért kezdek kicsit ideges lenni az esti fellépés miatt. gyorsan haza sietek és felveszem a ruhámat, ami oda fog kelleni, majd szépen irány a színpad, ahol az Aliz Csodaországban-t adjuk elő. Nagyon szép történetet kerekítettek belőle és én vagyok a főszereplő. nem szerelmes történet, de itt még is beletettek a végébe egy olyat, hogy megtalálom a nagy szerelmemet. Kicsit át lett alakítva, de szépen ezek az alakítások és még sem veszik el az értelmét a mesének sem.
Este 5 fele jár már az idő és kezd megtelni a nézőtér, amit örömmel nézek. Lassan kezdünk, csak megvárjuk, hogy mindenki leüljön. Yuki-t viszont még nem látom, de majd holnap beszélek vele. Elsötétül minden és kezdődik is az előadás. Nagyon szépen és ügyesen hajtjuk végre az előadást és az manővereket. Szeretjük, ha a színpadon békesség van. A zene is szebbnél szebb. a társammal is nagyon jól kijövünk, de amikor színpadra kerülünk, megváltozik minden és tényleg beleéljük magunkat a szerepbe és nem csak barátokként vagyunk ott.
Nagyon jól sikerül az előadás. Mindenki állva tapsol meg minket, hogy milyen ügyesek vagyunk. ilyenkor érzem, hogy enyém a színpad és tényleg engem tapsolnak. Imádom ezt az érzést és szeretném még nagyon sokszor érezni. lehet ott kéne hagyni az egyetemet, és teljesen itt dolgozni, mert akkor minden erőfeszítés megérné, főleg, hogy a jobbak között vagyok és kapom a főszerepeket.
~*~
Másnak amint bemegyek az egyetemre, két emberke jön velem szembe. Az egyik Yuki a legjobb haverom a másikat meg nem ismerem, de nagyon jól néz ki. a mellette sétáló férfi viszont nagyon is helyes. Barna közép hosszú haja van és egy barna szeme. Nagyon szépen néz ki, de nem szabad álmodoznom, hiszen hol lenne nekem időm egy barátra, hiszen saját magamra sincs sokszor időm.
- Szia kislány. – köszön Yuki két puszival.
- Szia Yuki. – köszönök vissza, majd a srácra nézek, akinek most tűnik fel valami, mintha ismerne, és kerek szemekkel néz rám.
- Te vagy az a lány, aki tegnap az előadásul Aliz volt? – kérdezi, teljes csodálattal én meg meglepetéssel nézek rá, de inkább Yukira nézek magyarázat miatt.
- Igen. – válaszol a srácnak. – Kenta bemutatom neked Aylin-t. – mutat felém, majd rám néz. – Aylin, ő az én legjobb barátom Kenta. – mutat be minket egymásnak.
- Szia. – nyújtom felé a kezemet. – Akkor te vagy az a híres barát. – állapítom meg mosolyogva.
- Igen. Nagyon ügyes voltál tegnap. – mondja még mindig nagy csodálattal. – teljesen úgy néztél ki, mintha téged nem vonzana a gravitáció – állapítja meg, amin csak kicsit kuncogok.
- Pedig ha tudnád, milyen sokszor hatással van rám. – elmosolyodok is ő is, ami nagyon jól áll neki. Kár, hogy van barátnője, pedig most az egyszer Yuki tényleg jót tett volna nekem, de nem baj.
- Figyelj, nem lenne kedved meginni velem egy kávét? – kérdezi Kenta, mert időközben Yuki elhúzta a csíkot.
- Nem hiszem, hogy jó lenne, hiszen a barátnőd nem hiszem, hogy örülne neki. – mondom kedvesen, miközben megigazítom a hajamat.
- Honnan veszed, hogy van? – néz rám értetlenül.
- Yuki mondta tegnap, hogy barátnőd van, mert… - mindegy, majd egyszer elmesélem, hogy miket csinált már velem az az idióta. – elmosolyodok, amit viszonoz.
- Így már értem. Amúgy már nincs barátnőm. Tegnap szakítottunk. – nem kicsit meglepődök, de most már tudom, hogy Yuki miért volt olyan maga biztos és mi sántított a dologban. – Szóval akkor most, hogy nincs semmi akadály, mit szólnál egy kávéhoz? – kérdezi meg még egyszer, amire már nem tudok nemet mondani és nem is akarok.
- Rendben. – egyezek bele, és kíváncsian várom, hogy mi fog kisülni ebből a dologból.
|
| Nanami Hyuugachi | 2011. 12. 20. 21:29:07 | #18159 |
Karakter: Savanna Devson
Megjegyzés: ~Drágaságomnak~
Hétfő reggel korán kelek fel, hogy időben érjek be az új egyetemre. Bemegyek a fürdőbe és ledobva köntösömet, beállok a forró víz alá. Jól esnek bőrömön a forró cseppek érintései. Miután lezuhanyoztam, visszamegyek a szobámba és felöltözöm. Egy rózsaszín, kockás miniszoknyát veszek fel, meg egy fűzős felsőt, aminek a tetejét nem kötöm meg, had emelje ki melleimet. Azt akarom, hogy az összes pasi utánam fusson. Lemegyek a konyhába, és megreggelizem, majd anya elpakolja az ebédemet, azt beledobva a táskámba, bepattanok a kocsimba és elindulok az egyetem felé. Nem sok idő kell, és oda érek. Útközben többen is megnéznek, hogy szőke létemre vezetek. Begurulok az egyetem parkolójába, majd kiszállok a kocsimból, melyet gondosan lezárok. Besétálok az egyetemre, ahol köszönt az egyik tanár. Több fiú füttyöt hallok a hátam mögül. A tanár egy fiúhoz vezet, aki nagyon helyes. Rögtön szemet vetek rá. Kell nekem! Határozom el magamban.
- Cody, hadd mutassam be neked Savanna Devson-t. – mondja a tanár a srácnak.
- Szia. – kezet nyújt nekem.
- Szia. – kezet fogunk.
- Cody, vezesd körbe a hölgyet és mutasd meg neki mindent. – kapja a fiú az utasítást a tanártól.
- Mindent. – letudja ennyivel, majd rám néz és int nekem, hogy induljunk el az egyik irányba, amit meg is teszünk.
- Cody Burt vagyok. – mutatkozik be kedvesen. – Szép lábak. – elmosolyodik
- Savanna, köszönöm. – elmosolyodom.
- Itt vannak a női mosdók. Mellette a férfi, bár nem hiszem, hogy oda sokszor be fogsz menni. – mindketten nevetni kezdünk.
- Hát valószínű, hogy nem fogok. – egy mosolyt eresztek meg.
Felmegyünk az emeletre, megmutatja az igazgatói szobát, a tanári szobákat, majd a könyvtár felé megyünk.
- Most jön a könyvtár. – zsebre dugja a kezeit. Tudom, hogy a fenekemet stíröli titokban. Mindenki ezt csinálja, ha előtte vagyok.
- Nekem ide be kell mennem, a könyveket átvennem. – bólint és jön utánam. A könyvtáros nő oda vezet, ahova kell és elkezdem összeszedni, ami kell. Létrára kell állnom, amit ő fog meg.
- Öm, szép bugyi. – hallom meg hangját.
- Köszi. – lehajolok, így az egész fenekemet láthatja.
Összeszedem a könyveimet, majd elindulunk a könyvtárból. Mindent megmutat nekem, hogy mit hol találok. Nagyon élvezem a társaságát, de sajnos becsöngetnek. Én jogot tanulok az egyetemen és most vagyok első éves. Bemegyek az egyes előadó terembe, ahova nem sokkal utánam bejön a tanár is. Bemutatkozik pár szóban, majd elkezdi az előadást. Nagyon sokat jegyzetelek, hisz otthon kell majd tanulnom belőlük. Az előadás vége hamar eljön, majd megyek a 3-as előadóba, ahol két órát töltök el. Ez az előadás a legérdekesebb számomra. Utána a második előadóba megyek, ott lesz órám. Egész gyorsan elmegy, viszont kicsit hiányolom Cody-t. Ebédszünetben próbálom megtalálni, de helyette szinte az összes fiú megfordul utánam. Leülök az egyik padra és lemondóan sóhajtok. Előveszem a kedvenc könyvemet és az ebédemet, melyet elkezdek enni. Lábaimat keresztbe teszem és térdemen megtámasztom a könyvet, s közben falatozok. Épphogy elkezdem olvasni a könyvet, két percen belül valaki lehuppan mellém a padra. Mivel még jó idő van, ezért még mindenki kint van a szünetekben. Nem nézek rá és nem is figyelek. Nyilván valamelyik bunkó az, amelyik nem tudja mi az illem. Aztán következő tettén nagyon meglepődöm. Kikapja kezemből a könyvet és tanulmányozni kezdi. Mikor rápillantok, elcsodálkozom, hogy Cody az.
- Hát te? – kérdezem.
- Már nem is örülsz nekem? – kérdezi sértődött hangon.
- De igen. Csak egész nap téged kerestelek és nem találtalak. Azért lepődtem meg, hogy te vagy az. Azt hittem egy bunkó az, aki nem tudja mi az illem.
- Szép! Már bunkó is vagyok?? Hát köszönöm szépen! – mondja és felállna a padról, de visszarántom.
- Nem úgy gondoltam! Ne haragudj, ha megbántottalak! Ne… - mondanám, de nem tudom.
Egy egyszerű mozdulattal ránt magához és tapassz be számat, szájával. Mikor egymásra tapadnak ajkaink, áramütés szalad át a testemen, de ahol hozzám ér, lángolni kezd a bőröm. Kizárt, hogy beleszerettem ennyi idő alatt, de nagyon jól esik csókja. Először csak egy hosszabb szájra puszi lesz belőle, aztán egyre jobban elvadulnak a dolgok. Bal kezét a nyakamra teszi, ezzel mélyíti a csókot, míg jobb kezét egész a fenekem aljáig csúsztatja. Közelebb húz magához, ezzel is mélyítve a csókot kettőnk közt, így már teljesen a fenekemre csúsztatja a kezét, majd bele markol, mire halkan belenyögök a csókba. Nyelve vad és szenvedélyes táncra hívja az enyémet. Hosszan csókolózunk, mígnem az egyik haverja szakít félbe minket. Lehuppan mellénk és elrántja tőlem Cody-t, mintha egy rongybaba lenne.
- Nah, megvan már az új csaj? Megfektetted?
- Nem, nem fektettem meg! De ha nem hiszed, kérdezd meg tőle! Itt van mellettem! – mondja idegesen. Bambán rám néz a haverja, majd köszönés nélkül megy el.
- Látom, értelmes barátaid vannak! Csodálom, hogy nem vagy ilyen te is! – mondom ironikusan.
- Héééé, ne sértegess! Nem csináltam semmi rosszat! – emeli fel védekezés képp a kezét. – Vagy nem élvezted? – kérdezi szemrehányóan.
- Egy szóval sem mondtam! – hajolok egész közel hozzá úgy, hogy ha lefele néz, akkor belát melleim közé, plussz a melleim a mellkasának préselődnek.
- Akkor bizonyítsd be!
Kimondja és lecsapok ajkaira. Egyik lában átvetem rajta így az ölébe ülök. Két kezemet hátul összefonom nyakán, úgy mélyítem a csókot. Érzem, hogy mindkét keze fenekemre siklik és belemarkol, ezzel egy halk nyögést váltva ki belőlem. A csóknak én vetek véget és nyakára tapasztom számat, melyet kiszívok, így egy szép piros foltot hagyok hátra nyaka bőrén. Mielőtt azonban leszállnék róla, fülébe suttogok pár szót.
- Edzésen találkozunk!
Ezzel leszállok róla és könyvemet a kezembe véve elmegyek a padtól. Bemegyek az előadó terembe, ahol órám lesz és felkészülök rá. Ebédszünet után lesz még 5 órám utána gyorsan haza megyek, aztán magamhoz véve az edző cuccomat, jöhetek is vissza edzésre.
Igazából mindegyik óra nagyon érdekes számomra, de semmi említésre méltó nem történik. Hosszú nap után haza megyek, magamhoz veszem az edzős ruhámat, majd megyek indulok is vissza a suliba. Rögtön megtalálom a tornatermet, mert onnan hallok kiabálást, így késő délután. Bemegyek a női öltözőbe, ahol átöltözöm. Egy fekete melegítő nadrágot és egy fehér sportmelltartót veszek fel. Bemegyek a terembe, ahol a focisok edzenek. Persze utánuk lesz a szurkoló csapat edzése, de direkt jöttem korábban, mert megbeszéltem az edzővel, hogy amikor nem játszanak, akkor én is beállhassak közéjük. Természetesen megengedte. Odalépkedek az edzőhöz, aki megfújja a sípot.
- Uraim! Had mutassam be önöknek az új edző társukat, Savanna Devson-t, aki tart most egy kis bemutatót, hogy milyen kondiba kellene lenniük önöknek is. Utána mond magáról, illetve a sporthoz való viszonyulásához egy-két szót.
Mindenki nagyot néz, mikor meglát engem. Főleg Cody, akire csak egy csábos mosolyt villantok. Az edző mindenkit leültet, míg engem kihív a pálya közepére. Hangosan beszámolok, és a negyedikre kezdem a gyakorlatot.
A gyakorlat után kifújom a levegőt, és meghajolok. A srácok elkezdenek tapsolni, de Cody végig a szemembe néz. Egy csábos mosolyt eresztek fel.
- Akkor most mesélni fog magáról a hölgy. Hogy viszonyul a sportokhoz? – kérdezi mély hangján az edző.
- Jól, mert egész pici koromtól fogva sportoltam valamit. Nagyon szeretem a sportokat.
- Miket sportolt?
- Az akrobatikával kezdtem, aztán két évre rá elkezdtem kézilabdázni, majd belekóstoltam kicsit a kosárlabdába, de végig folytattam az akrobatikát.
- És mit szeretne elérni az életben, illetve az iskolában?
- Ugye én a jogi szakterületre jelentkeztem, mert vagy ügyvéd, vagy pedig jogász szeretnék lenni. Viszont aktívan sportolok, úgyhogy nem kizáró, hogy sport terén fogok majd elhelyezkedni.
- Ez mind szép és jó, de ezekért sokat kell majd dolgoznia.
- Tudom-tudom. – intek a kezemmel. – Elkezdhetjük az edzést?
- Természetesen, de bírni fogja törékeny létére?
- Igen, bírni fogom. Sokkal többet bírok, mint azt el tudná képzelni!
Mondom hangosan és beállok a sor végére, ahol Cody áll. Rámosolygok és követem az edző utasításait, ami az, hogy 10 perc intenzív futással kezdünk.
|
| timcsiikee | 2010. 06. 05. 17:27:29 | #5296 |
Karakter: Yukionna
Yukionna:
-Ökhm. Szia. Ööö... Ne haragudj... Ökhm.. nem hallottam mit mondtál... Bocsánat. – először meglepetten pislogok rá, majd megint elmosolyodom.
- Bocsi, egy kicsit halk vagyok – előre hulló tincsemet megint a fülem mögé seprem, majd picit közelebb húzom a széket hozzá, csak pár centivel. – Szóval. Azt kérdeztem, hogy segíthetek-e. Láttam, hogy nem megy a könyv keresés megmutassam?
- Re-rendben, köszönöm – mondja végre hosszas tétovázás után. Úgy látom eléggé zavarban van. Lehet még sem volt olyan jó ötlet? De ha már itt vagyok, nem fordulok vissza. Felállok a székből, és a gépe felé hajolok.
- Milyen könyvet keresel? – kérdezem újra, hisz ha nem tudom, akkor elég nehéz lesz keresni még nekem is.
- Hát… olyat, ami a… kriminalisztikához kapcsolódik – a végét kissé elhadarva mondja, ezért meglepetten pislogok – kriminalisztika – ismétli meg rám nézve.
- Ez érdekesnek hangzik – jegyzem meg újabb mosollyal, és beírom a megfelelő sávba a szót, amire sok könyvet dob ki – Tessék – visszaülök a székbe, és őt figyelem. Piros arccal, megilletődve mered a monitorra. Nem merne rám nézni? Vagy… nem is tudom.
Beáll a hirtelen csend, és míg ő válogat a könyvek közül a monitoron, addig beszélgetésbe próbálok elegyedni.
- Mihez kell neked ilyen könyv? – egyik lábamat keresztbe teszem a másik felett, és térdeimbe kapaszkodva kényelmesedek el a széken, oldalt ülve.
- Órára – felel egyszerűen, még mindig a képernyőt bújva, majd kicsit hátra kapja fejét – Azt írja nem kölcsönözhető – olvassa a szöveget, és oda hajolok.
- Igen, úgy néz ki ezt csak ide bent lehet használni. Töltsd ki ezt a papírt, és kiadják neked de csak ide bent jegyzetelhetsz belőle. – Magyarázom türelmesen. Kedves fiúnak tűnik, csak eléggé megilletődött.
- Köszönöm… öhm… - igaz is, még be sem mutatkoztam neki, olyan feledékeny vagyok.
- Bocsánat. A nevem Yukionna – biccenek egy kicsit előre.
|
| timcsiikee | 2010. 06. 02. 14:27:53 | #5272 |
Karakter: Yukionna
Yukionna:
Felkapok egy füzetet, egy tollat, és a táskámba tuszkolva indulok el.
- Este jövök majd! – kiabálok fel, majd elköszönök, és kisietek az ajtón. Muszáj megint a könyvtárban kuksolnom, az egyik beadandó feladat miatt. Nem szeretem ezt a tantárgyat, hisz hiába van köze a testneveléshez, nekem ez túl nyers. De sebaj, megoldom. A célért küzdeni kell.
Ma kivételesen egyedül megyek, mert múltkor, amikor egyik barátnőmmel mentem, sugdolózós beszélgetés lett a végeredmény, és semmit sem haladtam. Talán most menni fog.
Lassan besétálok az egyetemre, keresztülszelem a parkot, és a hűvös épületbe megrezzenek. Olyan hideg van itt, talán jobb lett volna, ha hozok egy pulcsit is. Leadom a ruhatárban a táskámat, és már csak a füzet és toll/ceruza marad nálam, valamint zsebemben a lenémított telefon.
Fent leülök a géphez, és a számítógépről kikeresem a könyvet, amit tegnap is. Ezt sajnos nem tudom kivenni, így minden nap ide be kell jönnöm, hogy használhassam. Felírom egy cetlire, majd a könyvtáros nőhöz megyek mosolyogva.
- Ezt szeretném most kivenni – nyújtom át a lapot.
- Máris hozom – biccent, majd el is vonul, beírja a gépébe, majd pár perc várakozás után megkapom.
Leülök egy nem túl szélső, mégis csendes asztalhoz, majd belekezdek a jegyzetelésbe. Tehát az izmok tapadási pontjai.
Bőszem jegyzetelem a száraz anyagot, ami majd a beadandómhoz kell, mikor egy kis zajt hallok meg a lenti aluljáróból. Már sejtem mi lehet ez, pár napja is pont ez történt.
Egy érdekes fiú toppant be, nem volt sem csendes, sem figyelmes csak felrobogott, és mindent figyelmen kívül hagyva használta a jellemet. Legalább nem kiabált, már csak az hiányzott volna.
Hirtelen minden elhalkul, és mindenki visszafordul a könyve felé. Különös. Talán már be sem engedik? Nem lepődnék meg. Szemem sarkából látom, amikor csendben feljön, kifejezéstelennek tűnő arccal, mégis most teljesen más a tekintete, mint akkor.
A könyvtáros nőhöz megy segítségért, aki a számítógép felé irányítja. Igazán furcsa, most csendes és rendesnek tűnik. Olyan mintha megváltozott volna. vagy csak összekeverem valakivel?
Inkább nekem is az anyaggal kéne törődni.
Előre hajolok, vissza a könyv felé, egy előre bukó hajtincset a fülem mögé simítok, és tovább jegyzetelek. Már majdnem kész.
Pár perccel később még mindig ott ül, és a fejét vakargatja. Talán nem menne neki? Vagy nem találja, amit keres? Hm.
Én már úgyis végeztem. Bezárom a könyvet, de csak ott hagyom az asztalon, a cuccaimmal együtt. Leülök a mellette lévő géphez, de felé fordulok, megvárom, míg észrevesz.
- Szia. Segíthetek? Milyen könyvet keresel? – Kérdezem mosolyogva.
|
| timcsiikee | 2009. 12. 31. 14:02:12 | #3092 |
Karakter: Myoga (BelleLiberty)
Myoga:
A kellemes vacsora után a kanapéra ülünk le tovább társalogni, de nem szeretném ha elmenne, hiányzott már. Hosszasabb társalgás után nem nagy erőbevetéssel sikerül is rávenni, hogy itt maradjon, szívem repes az örömtől, s már csak mosolyogni tudok rá, nem mintha eddig nem ezt tettem volna. Már rutinosnak mondható egyszerűséggel váltjuk egymást a fürdőszobában, ez után jöhet az együttalvás. Csendes, romantikus este tökéletes befejezője ez, amikor együtt töltheted legnyugodtabb elfoglaltságodat szerelmeddel. Összebújva, egy paplan alá, és egymásba gabalyodva apró mozzanatokkal, cirógatásokkal ringatod álomba kedvesed. Érintései által, vággyal fűszereződik a lágy hangulat, s forró csókkal jelzem is ezt, de nem lépek tovább… Túl korai lenne még… Talán.
Lassan álomba bódít Maya finom illata, ujjai, ajka érintése simogatón siklanak rajtam, s ezt viszonzom is neki… Fokozatosan, lassan nyom el a sötétség, s magával ránt egy más világba. Olyan helyre, ahol ugyan ezt ébren tehetem, hisz nem vágyom másra, nem vágyom szebbre, csak hogy vele lehessek.
~*~
Az álmosság olyan lassan hagyja el fejem, mint ahogy rá telepedett. Szemhájaim fokozatosan lazulnak el, majd hosszas szuszogás után felébredek. Hiányt… űrt érzek magam mellett. Karjaim is hűvösek, takarómról nem is beszélve. Körbefuttatom tekintetem, de sehol nem látom hiányom okozóját… Felülök, és egy papír cetlit találok meg.
Sajnálom, hogy nem ébredhettem vele, hisz még álmomban is abban reménykedtem, hogy ébredésemmel megelőzhetem, és én kelthetem fel, reggelit készítve. Megmosolyogtatnak kedves szavai, majd a papírt éjjeliszekrényem fiókjába teszem.
~*~
„Ding-dong” – kondul meg a csengő, ahogy ujjamat a gombnak feszítem. Talán rég nem voltam már ennyire izgatott, s ha nem is látszik rajtam, így van… én érzem. Kinyílik az ajtó, s a látvány ami elém terül, nem egyszerű. Kis fekete ruha takarja, kiadva teljes alakját, faja félkontyba feltűzve, néhol egy-egy tincs lelóg vállát cirógatva, hogy arcát még szebben keretezze. Shimo-chan csak reszket a kezemben, ezt ő is észreveszi, így félreáll, hogy beléphessünk a meleg helyiségbe.
- Hirtelen milyen hűvös… - kezdené mondatát, de azonnal magam felé fordítva testét karolom át, hátát már majdnem az ajtónak veti. Magamra sem ismerek, hisz nem szoktam ilyen heves lenni, most mégis hajt valami. Talán… talán az összkép.
- Ma este különlegesen gyönyörű vagy… - lassan ajkaira siklom, forró csókkal hevítem fel őt, s magam is, átfázott testemet. Mikor elhajolok végre tőle, lesütött szemmel mutat a berendezet kis szoba asztala felé.
- Érezzétek magatokat otthon, te foglalj helyet, Shimo-channak pedig tettem ki egy kis kutyaeledelt, hogy mégse nézze szomorúan, ahogy mi eszünk, és hát van ott valami neked egy kis dobozkában – ahogy látom ő is készült ajándékkal, és erre én is számítottam. Kutyusim már rég letettem, és meg is találta a neki szánt ételt, viszont másik kezemben az én kis ajándékom lapul.
(kép)
Szégyellem magam, hisz nem igazi, pedig az ő szépségéhez igazi drágakövek illenének, de hát az én tanári jussomból csak ezüstre jut. Egy szép karlánc lapul a bársony ajándéktasak mélyén.
(kép)
Az eladónőtől nem véletlenül kértem ilyen sötétet, így nem látszik azonnal, hogy mi is van benne. Azt mondta a doboz is megfelelő ehhez, de ez a naprakészebb csomagolása, így megfogadtam tanácsát. Leülünk mi is a kis asztalhoz ami a kandalló mellett pihen, kellemes meleg járja át testem, és már lábam sem fázik úgy, mint a kinti hidegben, teljesen feloldottam.
Mindenre gondolt. A dobozkát még nem nyitom ki, előbb én is szeretném odaadni az ajándékom de, sajnos nem hagyja. Izgatottan sétálgat, hoz teát, de mikor töltene megcsusszan keze és ölembe is jut. Felszisszenek, hisz a frissen főzött tea nem a leglangyosabb italok közé tartozik. Úgy néz ki főleg combomat érte a támadás, de szerencsére gyorsan hűl így az egész ennek ellenére nem kellemes.
- Ne haragudj, úgy sajnálom…
- Semmi baj, csak egy kicsit meleg – csak nem mondhatom, hogy szétégette az ölem.
- Tényleg nagyon sajnálom, nem tudom, hogy ma mi van velem. Izgultam, hogy minden jól sikerüljön, és látszik is, hogy volt miért… - már hajol is a leöltött terület felé, és szalvéták seregével próbálja eltüntetni. Felemelem karjaim kissé, hogy oda férjen, ennek ellenére nagyon meglepő nekem a látvány, amit elém tár.
Hirtelen blokkol le, majd meg sem moccan, viszont látom arca pirosságát. Elszörnyülködve néz maga elé, s ahol nem pirult az arca, ott sápadtan hófehér.
Már egész jól felitatta a teát, igaz én is csak lassan jövök rá, hogy sokkjának mi az oka. Olyan ártatlan és aranyos.
Elmosolyodom, leengedem karjaim egyik kezem ujjaival állát közre fogom, magam felé fordítom. Tekintete kissé üres, megijeszt, bár nem mutatom ki. Mindjárt felébresztem.
- Nyugodj meg… mindjárt megszárad – suttogom halkan, majd egy kis csókot kap, hogy végre feloldódjon. Mikor érzem, hogy legalább kicsit visszatért arcra igazi szép színe, elhajolok tőle, derekánál fogom meg, és fordítva helyzetén húzom lassan magam felé, hogy ölembe ültessem. Kicsit elfordulok én is az asztaltól, hogy kényelmesebben férhessünk el.
Átkarolom, szorosan tartom , másik kezembe megint előveszem a kis ajándék zacskót.
- Ez a tiéd, kérlek bontsd ki – mondom lágyan, majd vállára hintek egy csókot, és kezébe adom a tasakot. Reszkető ujjakkal kezdi el kibontani, de kezeire teszem enyéimet, és úgy segítek a kibontásban. Két ujjacskával nyúl bele, majd közrefogva húzza ki a kis láncot. Végre felcsillan szeme, arca felragyog, és ettől csak kiszélesedik mosolyom. Ezt szerettem volna látni az arcán, pont ilyennek képzeltem el.
- Myoga… ez… - olyan aranyos… mostanára már a hosszú mondatok kifejezések híve lett ahogy észrevettem, de örülök, hogy egy ilyen ajándékkal meg tudtam lepni.
- Segítek feltenni – mondom halkan, majd kiveszem ujjai közül, csuklóját már szinte reflexszeren tartja nekem. lassan kipattintom a zárat, finoman csuklója köré fonom az ékszert, és visszapattintom a kapcsot – Remélem tetszik – sóhajtom halkan, majd ujjaim alkarján futtatom végig. Olyan puha a bőre, illata kúszik orromba és érzem megint azt a pezsdítő vágyakozást utána. Teljes testét karolom át, kicsit hátra döntöm, hogy kényelmesen hajolhassak felé, és a csókkal fojtom belé a szót. Olyan mohón és éhesen veszem birtokba ajkait, hogy kicsit belenyög ajkaimba, karjait lassan nyakam köré fonja kapaszkodót keresve, de csak tovább tartom és csókolom tovább.
Mikor megint elhajolok végre ködös szemeit láthatom az üresség helyett, mosolyogva dörgölöm orrom az övének.
- Szeretném, ha te is kibontanád az ajándékod – hebegi halkan. Visszaegyenesedve ültetem őt vissza ölembe, majd a doboz felé nyúlok és az ő ölébe teszem. Leemelem a tetejét, egy igazán szép óra tárul szemeim elé. Milyen találó. Ritkán használok karórát, akkor is csak rövid ideig, de ezt biztosan minden nap viselni fogom.
- És nézd! – mutatja, hogy fordítsam meg, és így is teszek, meglátom benne a szép gravírozást – Azért csak M betű, mert lehet a Maya is, meg a Myoga is és, ha valaki meglátja, akkor nem fogja tudni, így rögtön arra gondol, hogy Myogát jelent, de remélem a te szemedben én leszek majd ott.
- Persze hogy te – mondom mosolyogva, és már fel is kapom magamra.
- Nagyon szép, köszönöm – vággyal teli szemekkel nézek fel rá, s gondolva egyet lábammal óvatosan tolom félre az asztalt, alig észrevehetően. Néma csend idillje ölel körül, mélyen szép szemeibe nézve, csak a tűz pattogása töri meg ragyogó csendünket. Arcán játszanak a sárgás fények, szemében tükröződni látom a lángokat. Mintha a tűz csak benne égne. Meglepett fojtott sikkantásával mit sem törődve döntöm le a puha bolyhos szőnyegre, oldalasan kerekedem felé, majd puszit hintek arcára.
- Boldog egy hónapos évfordulót – dörmögöm szinte alig hallhatóan, a hullámos szétterülő tincseket megbűvölten figyelem, majd arcához hajolok. Karláncos kezét összefőzöm enyémmel, melyen az óra foglal kényelmesen helyet, és ujjainkat keresztezve támaszkodom így felé, minden eddigi legszenvedélyesebb csókom adva neki.
|
| Saya | 2009. 12. 27. 00:22:28 | #3008 |
Karakter: Maya (Timcsikének)
-Ej, kisasszony, ezt a barátjának kéne mondani. A végén még félreértem. –válaszolja átkarolva vállamat. Hehe, örülök, hogy ennyire viccesnek találja zavaromat, kár, hogy én legszívesebben elsüllyednék, de sebaj…
-Én is szeretlek…köszönöm…-szeret…szeret…Miért itt kellett kimondanunk? Most legszívesebben a nyakába ugranék, olyan sokat jelent ez nekem. Arcom mély pírben úszik továbbra is, főleg az utolsó suttogott mondat hallatán.
-Ha nincs semmi dolga most Takahasi kisasszony, kérem, kövessen az irodámba. –órám van. Sebaj, majd elkérem a jegyzeteket Claretől. Bólintok neki, követem az irodába.
Az ajtónál előre enged, majd bezárja az ajtót. Magához húzva csókol meg, ami először kicsit meglep, vagyis inkább nagyon, hisz az egyetemen vagyunk, mit fognak gondolni, hogy bezárkóztunk a tanáriba, de félelmeimet elmulassza az édes csók, amit tőle kapok. Olyan jó újra érezni puha ajkait, ahogy az enyémeket falja, hisz ennyi idő után nem tudunk betelni a másikkal. Mintha egy álomból keltenének fel a csók végén, nem is jön szó a számra, de Myoga helyettem is beszélni kezd.
-Köszönöm a meghívást, de úgy illene, hogy én hívjalak meg…nincs vita. –azt hiszem, nem akarok ezen vitatkozni, inkább örülök neki.
-Köszönöm Myoga –mindent köszönök szerelmem…
-Akkor indulhatunk is, nekem már nincs semmi dolgom. –hű, ez kicsit gyors meghívás volt, de legyen…miért is ne…
-Nekem sincs, a hétvégén volt fotózás a portfoliómat pedig csak szerdára kell bevinni. –válaszolom.
Az úton végre szabadon beszélgethetünk, mert bár a hangját hallhattam, mégis más, hogy mellettem van, hogy mosolyog, hogy láthatom arca minden apró rezdülését.
Megérkezve is kellemes meglepetés fogad Shimo-chan személyében, aki egy szál rózsával szalad felénk szájacskájában. Romantikus alkat, akár a gazdija.
-Ejnye, Shimo-chan…hát ellopod az ajándékomat? –óh, olyan édes. Le is hajolok hozzá, hogy megsimogassam, és, hogy elvegyem tőle a virágot.
-Aranyos vagy, köszönöm Shimo-chan. –köszönöm meg mosolyogva neki, majd a gazdi is kap egy apró puszit köszönetem jeléül. Viszont eszembe jut, hogy én még mindig a hétköznapi ruhámban vagyok, ha meg vacsorázni akarunk, mégsem mehetek ebben az étterembe.
-Ha vacsorázni megyünk, akkor előbb majd szeretnék hazamenni, átöltözni. –szólok Myoganak, aki átölel.
-Arra semmi szükség. –válaszolja, miközben orrával cirógatja meg az orromat. Ezt annyira szeretem, olyan édes.
-De…-kezdenék bele, mikor is csókot kapok, ami belém fojtja a szót.
-Itt várj meg. –nem okoskodom tovább, türelmesen várok. Jól elvagyunk Shimoval addig, egyszerűen imádom ezt a kutyust, hisz olyan aranyos és olyan kis bohókás. De nem kell sokat várnom, alig pár perc múlva Myoga ölel meg hátulról. Kezeimet szememre teszi, ami sejteti, hogy ebből valami meglepetés kerekedik ki.
-Gyere –lassan lépkedek előre, míg le nem veszi kezemet szemem elől. Fejét vállamra teszi, miközben nagy szemekkel csodálkozom rá az elém táruló meseországra. A megterített asztal, a gyertya, a hangulat…apró dolgok, melytől bármelyik nő hercegnőnek érezné magát. Én is.
-Mivel még nincs este, így nem vacsora…de a hangulatot szerettem volna megteremteni. –susogja fülembe, majd nyakamba csókol.
Halkan felsóhajtok a lágy csókra, szívem a torkomban dobog. Lehunyva szemeimet dőlök Myoganak, muszáj egy kicsit megállnom, és felfogni, hogy valaki tényleg csak engem szeret, és, hogy ilyen szépen fogad a házában.
Persze a korai vacsora is nagyon jól telik, olyannyira jól, hogy elrepül az idő. Érezhetően egyikünk sem akarja puszta köszönömmel lezárni ezt az estét, inkább a nappaliban ücsörögve beszélgetünk tovább. Most sokkal közelebbinek érzem őt, mint eddig bármikor is. Közelebb hozott minket az az egyetlen szó, hogy szeretjük egymást.
-Maradsz? –kérdezi beszélgetésünk alatt, miközben végig simít arcom vonalán. Ez egy olyan egyszerű kérdés, számomra mégis maga a megrészegülés, hisz ő kérdezi, ő marasztal.
-Maradjak? –kérdezem szelíden elmosolyodva, mintha nem hinném el, hogy újra a karjaiban lehetek ma éjszaka.
-Maradj. –kérése hosszan cseng a fülemben, szemem lehunyom és bólintok.
-Maradok…-susogom elcsukló hangon, de nem azért, mert bizonytalan vagyok, hanem, mert Myoga puszta jelenléte is remegést vált ki minden porcikámból…
Később odafent zuhanyzás után egy apró meglepetésre bukkanok. Egy új fogkefe, rajta egy szalag, amire a nevem van ráírva. Mások talán nem adnának túl sok jelentőséget a dolognak, de számomra ez egy jel…egy jel, hogy itthon vagyok…hogy itthon vagyok nála is…
Miután én végeztem, ő megy be a fürdőszobába. Elmélázom azon, hogy milyen lenne vele zuhanyozni. Hozzá bújva a víz elmosná körvonalainkat, mintha testünk eggyé válna a szerelemben, és az ezernyi csepp függönyként takarná titkunkat, öleléseinket. De, ha ezt szeretném, miért nem megyek be? Mitől félek még mindig? Talán csak a megfelelni vágyásom az, ami visszatart mindenben. Nem akarom, hogy csalódjon bennem, tökéletes akarok lenni a szemében. De hogyan is lehetne valaki tökéletes, ha ennyire félénk, ha ennyire kiváró…Ami az ő szemében talán természetes, az nekem még új. Tanulni…akarom, hogy tanítson, hogy megtanítson szereti úgy, ahogy egy szerelmes szív csak szeretni tud…félelmek és bizonytalanság nélkül.
Miközben már a párnákat igazgatom, kezembe kerül egy felső, a pizsama felsője. Magamhoz szorítva szívom magamba Myoga kellemes illatát. Pár pillanat múlva lépéseket hallok meg mögöttem, már a puszta gondolatba belepirulok, hogy Myoga felső nélkül van.
-Maya…-a megszólításra szemérmesen fordulok meg, mert igazam van…Felállok, és bizonytalanul lépek elé. Oda adom neki a felsőt, de kíváncsiságom ezúttal nagyobb, mint zavarom. Mosolyogva nézi, ahogy ujjaim lassacskán fedezik fel mellkasa minden apró izmát, amik néha meg is rándulnak a csiklandozó érintés miatt. Olyan ez, mint egy végtelen lassított felvétel, tekintetem is épp ilyen lassan követi ujjaim útját, egészen, míg fel nem kalandoznak szerelmem nyakára, ahol már Myoga megfogja kezem, és apró csókot hint rá. Zavartan lépek el merészségem miatt, majd leülök az ágy szélére. Myoga is leül mellém, de nem hagy sokáig ebben a zavarodott állapotban, édes csókja billent át rajta. Hagyom magam eldönteni az ágyra, karja nyakam alá nyúl, majd ujjai hajamba siklanak. Érzem, hogy egyre jobban magához húz, mégis nagyon figyel, hogy ne nehezedjen rám, mintha csak óvni akarna, akár egy porcelán babát, mely bármikor darabokra törhet ölelésében. Kezemmel fel, s le simogatom hátát, átadom magam a magával ragadó illúziónak, hogy csak ő és én vagyunk ebben a világban.
Levegő után kapkodva szakadok el ajkától, kipirosodott arcomat oldalra fordítva, miközben mellém fekszik. Látja rajtam, hogy zavarom kiújult, ezért nem csókol tovább, csak gondosan betakargat mindkettőnket, de a takaró alatt még mindig érzem kellemes simogatását. Nem tesz semmi illetlent, csak érezteti szavak nélkül, hogy szeret. Mellkasa ma estére a menedék, ahol álomra hajthatom fejemet. Nem kell több szó, sem pillantás, csak az az ölelés, amiből el nem enged, míg el nem alszunk…Mosolyogva elaludni…nincs most nekem nagyobb kincs nekem ezen a világon.
Reggel nem akarom megtörni a varázst, hagyom aludni őt. Halkan készülődök, majd pár sort írok neki.
Myoga, szerelmem! Köszönöm ezt a gyönyörű estét neked, sosem felejtem el. Clare már vár rám, reggel küldött egy sms-t, és kért, hogy kísérjem el őt a fogorvoshoz. Sajnálom, hogy nem lehetek veled ébredéskor, de megetettem Shimo-chant, és készítettem reggelit neked is. Gondolatban veled eszem meg, és ígérem, hogy pénteken bepótoljuk a közös étkezést is, ha még nem felejtetted el. Szeretlek teljes szívemből: Maya
Még egy puszit adok az arcára, lefelé menet megsimogatom a kutyust, és már rohanok is az én drága barátnőmhöz, aki köztudottan retteg minden orvostól.
-És? Nála voltál? Mert az biztos, hogy otthon nem, hiába csengettem. –kezd bele Clare a faggatózásba, immár a fogorvosnál ülve. Minek is tagadnám előtte a dolgot, bólintok.
-És milyen volt? –kérdezi izgatott kíváncsisággal.
-Hát…nagyon finom, a kedvencem volt. –válaszolom mosolyogva, mire barátnőm furcsa arcot vág.
-Finom? A kedvenced? Ezt meg hogy érted? Miről beszélsz?
-Te miről beszélsz?! Én a vacsoráról. –jelentem ki neki sóhajtva.
-Óh ne, nem lehetsz ilyen értetlen. Vele milyen volt? Milyen az ágyban? –kérdezi tovább vigyorogva. A mellettünk ülő idős nénike ezt már kevésbé tartja mulatságosnak, feltűnően ingatja a fejét kellemetlen beszélgetésünk hallatán. Kicsit arrébb is húzom Clare-t, miközben legszívesebben elsüllyednék itt rögtön, ahol vagyok.
-Sss!! Ne kérdezz ilyeneket és főleg ne ilyen hangosan! Egyébként meg nem történt semmi olyan, ami kielégítené a fantáziádat. Gyönyörű esténk volt, simogatásokkal meg csókokkal, épp úgy, ahogyan az illik. –válaszolom elábrándozva.
Persze Clare azzal tömi a fejemet, hogy már egy jó ideje együtt vagyunk, nem létezik, hogy még nem történt semmi sem. Inkább nem szólok semmit, tudom, hogy az ő felfogása kicsit más, mint az enyém ezen a téren. Nem hinném, hogy ezt előre el kéne tervezni vagy esetleg erőltetni kéne, hisz akkor lesz szép, ha csak úgy megtörténik, ha majd megtörténik. De inkább elterelem a témát, mert nagyon kínosan érzem már magam megint.
A fogorvosi rutin ellenőrzés után elviszem magammal vásárolni Clare-t, mert tudom, hogy azt nagyon szereti. Sikerül kiválasztanunk péntekre a ruhámat is, jókat beszélgetünk, szóval ez a napom is jól telik.
A hetem sem olyan vészes, bár minden nap egy évnek tűnik, míg újra nem találkozunk Myogaval. Pénteken reggel persze vidámabban ébredek, először is, mert ma nincs órám, másodszor pedig, mert végre eljött az első hónapos évfordulónk. Délelőtt elmegyek a fodrászomhoz, aki egy nagyon elegáns kontyot készít nekem. Számomra Myoga egy különleges vendég, méltóképpen szeretném fogadni. Mostanában minden olyan nyugodt, túlságosan is az. Vajon mi lesz, ha egyszer megérkeznek a szüleim, és főleg az édesanyám? Na jó, most erre ne is gondoljunk, inkább csak az estére…
Délután küldök Myoganak egy sms-t, hogy szeretném, ha Shimo-chant is magával hozná. Ha elég okos, ebből kitalálhatja, hogy azt szeretném, ha most ő maradna nálam. Én már háromszor is ott aludtam, szeretném viszonozni a kedves vendéglátást.
Estére mindennel sikerül elkészülnöm. Rendhagyóan nem az asztalhoz terítek meg, hanem a kandalló elé, egy nagyon kicsit asztalkához, amihez elég, ha csak párnákra ülünk. Szerintem a pattogó tűz fényében romantikusabb vacsorázni, ráadásul odakint hull a hó, így át is melegedhet a kinti hideg után.
Ma estére egy különleges ruhát választottam. Egy ujjatlan, szűk, elegáns fekete miniruhát, amiben akár még étterembe is elmehetnénk, de a meghittség fontos, ezért szeretném, ha itthon vacsoráznánk. Ízletes pezsgő is van az ételhez és az ünnepi hangulathoz, és persze itt az elmaradhatatlan tea választék, mert ha jól vettem észre azokat is nagyon szereti, így aztán lesz bőven miből választani, és, ha esetleg nem éhes, vagy csak pezsgőt nem akar inni, még mindig ott a jól bevált kandalló előtt teát iszom dolog, ami minden szerelmes szívét csak közelebb hozza. Mivel úgy láttam, hogy a gyertyákat ő is szereti, ezért a megterített asztalka közepéről nem hiányozhat két hosszú gyertya sem, melyeknek fénye csak emeli az ünnepélyes hangulatot.
Alig, hogy teljes lesz a teríték, csengetnek az ajtón. Ez biztosan ő lesz az. Veszek egy nagy levegőt, és elindulok ajtót nyitni. Ahogy kinyílik az ajtó, a hűvös szél szinte átfúj rajtam, arcomba csap a hideg, szemeimet a frissen hullott hó vakítja el. Velem szemben ő áll, egyik kezében Shimo-chan póráza, másikban egy kis zacskó, rajta egy masnival. Látom rajta, hogy akaratlanul is végig futatja szemeit rajtam, ami már most zavarba hoz, szinte meztelennek érzem magam pillantásától. Félre állok az ajtóból, hogy be tudjanak jönni, mert nem akarom, hogy hóemberekként kerülhessenek beljebb. Mosolyogva üdvözöljük egymást, én meg gyorsan bezárom az ajtót a téli idő elől.
-Hirtelen milyen hűvös…-kezdek bele, mikor keze derekamra téved, hogy megfordítson maga felé. Ujjai úgy szólítanak meg, mintha zongora lennék, remegő ajkakkal sóhajtok fel. Cipőm sarka az ajtónak koppan, érzem, hogy nincs hová kitérnem, bár nem is akarok.
-Ma este különlegesen gyönyörű vagy…szavai után mohó csókkal vesszük birtokba a másikat, szinte már rá kapaszkodom, hogy ne is engedjen most el. Hiányzott. Nagyon hiányzott. Ez az érzés, mint aprócska szál indul el szívem irányába, míg be nem hálózza teljesen azt. Szerelem…a szerelem, vagyis Myoga az, aki boldoggá tesz.
Szemérmesen sütöm le szemeimet ajkaitól elválva, majd az asztal felé mutatok a kezemmel.
-Érezzétek magatokat otthon, te foglalj helyet, Shimo-channak pedig tettem ki egy kis kutyaeledelt, hogy mégse nézze szomorúan, ahogy mi eszünk, és hát van ott valami neked egy kis dobozkában. –mondom mosolyogva. A dobozban az az óra van, amit külön neki készítettem. Különleges, egyedi darab. Gondoltam, hogy mivel tanár, még hasznos is lesz neki, hogy mindig tudja, mikor kell minket elengednie. És, hogy a személyesség se maradjon ki, a hátoldalába egy aprócska szívbe vésettem egy nagy M betűt, hogy ha ránéz, mindig én jussak az eszébe. Azért csak egy m betűt, hogy azt gondolják az Myogat jelent, de valójában az én nevemet is takarhatja, de ez a mi kis titkunk. Shimo-chan már okosan megtalálta a maga kis terítékét, közben én meg izgatottan nézem azt a zacskót, amit kedvesem hozott. Ezek szerint én is kapok valamit? Vajon mi lehet az?
Annyira izgatott vagyok, hogy próbálom kicsit megnyugtatni magam egy csésze teával, meg persze szeretnék adni Myoganak is, de annyira remeg a kezem, hogy végül jócskán jut az ölébe is.
-Ne haragudj, úgy sajnálom…-mondom neki szalvéta után nyúlva, miközben ő még mindig sziszereg a forró áldás miatt.
-Semmi baj, csak egy kicsit meleg. –milyen udvariasan fejezi ki, hogy leforráztam, ehh…
-Tényleg nagyon sajnálom, nem tudom, hogy ma mi van velem. Izgultam, hogy minden jól sikerüljön, és látszik is, hogy volt miért…-motyogom kínosan törölgetve a foltot. Észre sem veszem, hogy a kezem hol van közben, csak mikor már Myoga arcán is látom, hogy szokatlanul furcsán néz. Te jó ég! Hogy került a combjáról a lába közé a kezem? Ne, ez nem lehet igaz! Maya, ne égesd magad tovább, meg se mozdulj, csendben várd, hogy kinyissa a dobozt, vagy, hogy megkapd az ajándékodat! Megfogtam a…
Óh te jó ég…óh…te…jó…ég! Ne legyél már ilyen kis mulyán perverz, mert a végén megjelenik két kis szarvacska a fejed felett te buta lány… Mi van velem, hogy ennyire a torkomban dobog a szívem? Istenem, szólaljon már meg vagy csináljon valamit, mert én teljesen lefagytam.
|
| timcsiikee | 2009. 11. 30. 16:23:36 | #2654 |
Karakter: Myoga (BelleLiberty)
Myoga:
Elindul a fürdő felé, megmosolygom távolodó alakját. A már üres tálcával elindulok lefelé, hogy elmosogassam a piszkossá vált edényeket. Bár ahogy hallgatom nem zuhanyozik, ezért is mosogatok ilyen bátran.
- Myoga – hallok meg egy idő után kedves hangot magam mögül.
- Kész vagy? – kérdem mosolyogva, kezeim megtörölve – Akkor gyorsan én is felöltözöm, és…
- Nem kell fáradnod, mert már hívtam egy taxit. Tudom, hogy ma nincs órád, pihej csak itthon – mondja ajkain édes mosollyal. Lehet ennek ellenállni?
Segít törölgetni míg van ideje, úgy mozgunk a konyhába mintha már egy ideje együtt élnénk… Igazán meghitt pillanat. Dudál a kocsi mikor megérkezik, az ajtóban búcsúzkodom el tőle, megköszönjük egymásnak a szép estét… Bár több ilyen lenne, bár remélem ,hamarosan ez megismétlődik.
~*~
A héten szinte nem is látom, tudom hogy tanulnia kell, nekem pedig a dolgozatokat rendezni, kiadni másolni és javítani. De legalább hallhattam a hangot, amit akkor sem tudnék elfelejteni ha akarnék.
Eljön végre újra a hétfő, mikor mindennel végeztem a hétvégén, és már otthon is a terep csak arra vár, hogy együtt lépjünk be az ajtón.
Kiosztom a dolgozatokat, mayát figyelem, látom nagyon vidám az arca. Örülök… Ez azt jelenti, hogy jó eredményt ért el, biztos vagyok benne, hogy sokat tanult. Az óra végeztével bent marad a teremben egy tervezett véletlen esetével tudok végre közel hajolni hozzá, érzem édes illatát.
- Ötös lett… - közli velem is a nagy hírt.
- Gratulálok, nagyon szép eredmény, de én bíztam benne, hogy menni fog – mondom mosolyogva.
- Pénteken tudja, hogy milyen nap lesz? – kérdi tőlem rejtettem, azonnal megértem a szerep lényegét.
- Pénteken? – kérdezek vissza.
- Egy volt, hogy először…először megcsókolt a barátom. Sajnos az elmúlt két hétben nem volt alkalmam megölelni, és már nagyon hiányzik. Gondolja tanár úr, ha meghívnám vacsorára, hogy megünnepeljük, elfogadná? – szívem ellágyul az édes mondatra, s ha bár nyelvtanilag nem nekem van címezve, tudom hogy minden egyes kiejtett szó csak nekem szól.
- Biztos vagyok benne…- szélesedik ki mosolyom.
- Köszönöm, szeretlek – hadarja gyorsan, majd teljesen lefagy arca.
Kimondta… De mitől ijedt meg ennyire? Nem értem… Talán… talán még nem akarta ezt elmondani nekem?
- Öhm… a lapom… - kapja ki kezemből papírját, és fülig vörösödve néz rám. Elmosolyodom ködös zavarán.
- Ej, kisasszony, ezt a barátjának kéne mondani – kacsintok rá, majd átkarolom vállánál – A végén még félreértem – de hogy a viccet se vigyem túlzásba, kifelé haladva a teremből, még az ajtó előtt füléhez hajolok, és halkan súgok bele.
- Én is szeretlek… köszönöm… - szép szemekkel pislog fel rám, arca még mindig pírban ég, és mivel kiértünk az ajtón, elengedem őt.
- Ha nincs semmi dolga most Takahasi kisasszony, kérem kövessen az irodámba – mondom kedvesen, és csak biccent egyet.
Belépünk az ajtón, előre engedem illedelmesen, és ahogy belépek kattan a zár, nem szeretném, ha valaki véletlenül is benyitna az irodámba. Megfogom kezét, és magam felé fordítom, lassan átölelem nem törődve a kezében lévő papírokkal, és puha, forró csókot adok ajkaira. Egy kicsi idő után szenvedélyesen viszonozza csókom, élvezettel mélyítem el, annyira hiányzott már mindez…
Lassan muszáj elszakadnom tőle, mosolyogva nézek le rá. Talán zavarban van még? Nem tudom. Lehet emészti mindazt, amit nekem mondott.
- Köszönöm a meghívást, de úgy illene, hogy én hívjalak meg… nincs vita – mondom mosolyogva, mikor látom hogy szóra nyitná a száját, de helyette végre ő is elmosolyodik, amit már nagyon vártam.
- Köszönöm Myoga – mondja kedvesen.
- Akkor indulhatunk is, nekem már nincs semmi dolgom.
- Nekem sincs, a hétvégén volt fotózás a portfólióm pedig csak szerdára kell bevinni – mondja halkan, felvidul arcom. Akkor végre nálam maradhat ma is… Annyira hiányzott már.
A hazafelé úton beszélgetünk az elmúlt hétről, és hiába beszéltünk telefonon is, tudunk valami új témát felhozni. A hétvége is fárasztó volt, nem beszélve magáról a hétről. Mire megérkezünk, már azonnal hallom is a karmocskák kopogását, kutyusom siet elénk rózsámmal a szájában.
- Ejnye Shimo-chan… hát ellopod az ajándékomat? – dorgálom meg mosolyogva, Maya leguggol hozzá, és elvezi tőle, megsimogatja buksiját, bár szavaimra nyüszögni kezd.
- Aranyos vagy, köszönöm Shimo-chan – mondja a kutyusnak, majd feláll, és pillecsókot kapok tőle – Ha vacsorázni megyünk, akkor előbb majd szeretnék hazamenni átöltözni – közli édes hangon, de csak hozzá lépek, és átölelem.
- Arra semmi szükség – mondom halkan, orrát megpiszézve enyémmel.
- De… - egy csókkal fojtom belé a szót, majd elhajolok tőle.
- Itt várj meg – mondom halkan, elengedem, és hosszú léptekkel a nappalimba sietek. Míg ő az előszoba részen vár, behúzom a függönyöket, meggyújtom a gyertyákat az előkészített asztalon, az előhűtött pezsgőt is az asztalra teszem, és visszasietek hozzá.
Mögé lépek, hátulról ölelem át megfogom csuklóit, és kis kezeit a szemére teszem, azt is amiben a rózsát fogja.
- Gyere – súgom fülébe, majd lassan beljebb veszetem, a boltív alatt állva elem le kezeit szeméről, vállán pihentetve állam figyelem minden reakcióját. Olyan szép így az arca, szeretném mindig így látni.
- Mivel még nincs este, így nem vacsora… de a hangulatot szerettem volna megteremteni – duruzsolom fülébe, majd nyakára hajolva csókolok bele, magamban szívom édes illatát.
|
| Saya | 2009. 11. 12. 00:40:21 | #2434 |
Karakter: Maya (Timcsikének)
Reggel valami halk zörejre ébredek fel. Nem akarom még kinyitni a szemem, kicsit még fáradt vagyok. Aztán megérzem Myoga ajkait a homlokomon, és bár a reggeli fáradtság még nem múlt el, ideje lenne, feltornászom magamat ülő helyzetbe.
-Jó reggelt! –köszönt halkan leülve mellém.
-Hány óra van? –kérdezem, miközben sikerül felülnöm az ágyon. Próbálok kicsit igazítani kósza tincseimen, kicsit kínosan érzem magam, hogy kócosan és álmosan lát.
-Nyugodj meg, még korán van, lesz időd elkészülni az órákra is. –óh, persze, hisz ma van két órám az egyetemen. Talán gyorsan bekapok valamit, azután haza…
Megcsókol…Még ez a picike puszi is ajkaimra teljesen ki tud zökkenteni gondolatmenetemből.
-Nem tudom, szoktál e reggelizni vagy sem, de most fogsz. –hát tudnék én erre nemet mondani? Mosolyogva nézem, ahogy megkeni nekem a kenyeret, kicsit olyan, mintha együtt élnénk, mintha csak minden reggel így lenne. Elpirulok.
-Köszönöm –elveszem tőle a megkent kenyeret, majd magának is ken, és enni kezdünk.
Gyorsan megeszem, iszom egy kis finom teát is, majd felpattanva a fürdőbe megyek felöltözni. Inkább majd csak otthon zuhanyzom, így is nagyon zavarban vagyok, hogy ilyen sokáig maradtam.
Mire kijövök, addigra ő már lement a konyhába. Hívok egy taxit, lesietek a lépcsőn, majd én is a konyha felé veszem az irányt. Egy darabig csak az ajtó mögül nézem, hogy mosogat. Milyen házias, kész főnyeremény…ráadásul olyan jól áll neki ez a rövidnadrág, olyan formás benne a feneke…Áhh, Maya, ne légy tiszteletlen! Nem illik ilyenekre gondolni, meg kilesni a tanár urat! De végül is együtt vagyunk…Nem! Szedd össze magad, tessék máshova nézni!
-Myoga…-lépek ki az ajtó mögül mosolyogva.
-Kész vagy? Akkor gyorsan én is felöltözöm és…-mielőtt még folytatná, a szavába vágok.
-Nem kell fáradnod, mert már hívtam egy taxit. Tudom, hogy ma nincs órád, pihenj csak itthon. –válaszolom neki még mindig mosolyogva. Míg nem jön a taxi, segítek neki törölgetni, meg persze Shimo sem maradhat ki a búcsúzkodásból.
Pár perc múlva már dudál is a taxi, Myoga az ajtóig kísér, nem engedem tovább, nem akarom, hogy miattam megfázzon.
-Hát…köszönöm szépen a szállást, a kellemes vendéglátást és a reggelit is…Nagyon jól éreztem magam. –a földet pásztázom tekintetemmel, mert érzem, hogy megint pírben úszik az egész arcom.
-Én köszönöm neked, hogy maradtál. Nagyon szép volt ez az este. –felbiccenti fejemet, majd egy lágy csókkal búcsúzik tőlem. Lábaim majdnem kicsusszannak alólam annyira a hatása alá kerülök, de ölelő karjai megtartanak. Még egymásra mosolygunk, majd elindulok a taxi felé, ő meg be a házba.
-Első szerelem? –szól hátra kedvesen az az idős úr, aki a taxit vezeti, mikor elindulunk. Kissé pirulva emelem fel a fejemet a válaszra.
-Az első igazi…-tekintetem az égre szegeződik mondatom után, mert apró pelyhekben hullani kezd a hó. Nagyot sóhajtok, mert most jobb volna Myoga karjaiban lenni a kandalló pattogó tüze mellett…
A hetem tanulással telik, sokat beszélek Myogaval telefonon, egy nap sem múlhat el, hogy ne halljam a hangját, de mivel nekem tanulnom kell, neki pedig előkészítenie a dolgozatokat, találkozni nem tudunk.
Nagyon jól sikerülnek a zh-k, bár ami legjobban aggaszt, még hátra van. Pénteken írjuk meg Myoga tárgyából a zh-t. A dolgozat alatt úgy érzem, hogy minden kérdést tudok. Szóról szóra emlékszem a szavaira, annyira figyeltem rá. Már csak remélhetem, hogy igazam is lesz….
Hétvégén már nagyon hiányzik az ölelése, a csókjai, de tudom, hogy a dolgozatokat javítja, nekem meg úgy is fotózásaim vannak a sok elmaradott munka miatt, ami tanulásom alatt jött össze.
Hétfőn nagy izgalommal ülök be az órájára. Csak úgy kalapál a szívem, mikor a dolgozatokra kerül a sor. A szememnek sem akarok hinni, hogy ötöst írtam, ez…ez…nem hiszem el, annyira boldog vagyok! Nem csak azért, mert valóban mindenre emlékeztem, hanem, mert Myoga biztosan büszke lesz rám.
Az óra után szokásosan pöszmötöléssel töltöm az időt, hogy ne legyen feltűnő, megint én maradok bent utolsónak. Mosolyogva indulok el kifelé, majd a tanári pulpitus előtt „véletlenül” elejtem a papírjaimat. Persze ő azonnal segít felszedni.
-Ötös lett…-súgom halkan, hisz csak a kódunkat kellett ráírnunk, nem a nevünket, így még ő sem tudhatta.
-Gratulálok, nagyon szép eredmény, de én bíztam benne, hogy menni fog. –válaszolja kedvesen.
-Pénteken tudja, hogy milyen nap lesz? –kérdezem meg tőle egészen másfelé terelve a témát, közben néha ujjaink összeérnek, amire én rendre el is pirulok.
-Pénteken? –kérdez vissza mosolyogva. Talán emlékszik rá?
-Egy hónapja volt, hogy először…először megcsókolt a barátom. Sajnos az elmúlt két hétben nem volt alkalmam megölelni, és már nagyon hiányzik. Gondolja tanár úr, ha meghívnám vacsorára, hogy megünnepeljük, elfogadná? –szemeimet még mindig lesütve tartom, szándékosan beszélek úgy, mintha nem róla lenne szó, nehogy valaki mégis meghallja.
-Biztos vagyok benne…-válaszára elmosolyodom, aztán nem tudom, hogy csúszik ki a számon, de…
-Köszönöm, szeretlek. –mondom mosolyogva a boldogságtól, majd mosolyom lefagy az arcomról. Most jut csak eszembe, hogy ezt legutóbb álmában mondtam, és akkor nem hallotta. Teljesen lefagyok, azt hiszem, megijedtem attól, amit kimondtam. Közben kezdődik a másik órám, a folyosón is csak egy-két ember járkál, szinte hallom, ahogy kalapál a szívem. Ezt most nem tudom kimagyarázni, de hát nincs is mit, csak kínos…
-Öhm…a lapom…-húzogatom a kezében lévő papírt, amit első csodálkozásában még mindig szorongat. Úgy érzem, hogy két másodpercen belül elájulok, ha nem történik valami.
|
| timcsiikee | 2009. 11. 11. 11:10:11 | #2426 |
Karakter: Myoga(BelleLiberty)
Myoga:
Amikor később elmeséli, hogy ma még nem volt ideje enni, belső szigorú aggódással máris indulok szendvicseket készíteni, hogy megetessem. Egy megpakolt tálcával érek vissza, s ahogy látom már fáradtan nyúlt el addig a kényelmes kanapén, és akarva vagy akaratlanul – nem tudom – mintha kelletné magát, olyan furcsának tűnik ez a pozíciója, de ezt betudom az éhgyomorra a teám hatásának. Leülök mellé, de úgy tűnik nem elég közel mert máris von magához, majd karomat megfogva húz még közelebb, végül puha ujjai cirógatásba kezdenek. Nem csak szám, érzem hogy szemeim is mosolyognak a kellemes érzéstől.
- Egyszer itt feküdtünk, és te majdnem megcsókoltál. Emlékszel? – bukik ki belőle a kérdés, örömmel tölt el végre, hogy nem magázódik, végre magától tegez engem, s ha bár furcsának is tűnik, inkább szokatlan, de legbelül tudom, hogy így a jó és helyes.
- Nem akarod bepótolni? – kérdi szinte már suttogva mikor közelebb hajolok, meglepődöm kérdésén, hisz sokkal merészebb mint eddig bármikor, sosem hallottam még ilyen szavakat rózsás szájából egyenesen felém sugallani.
Néma válaszként nem vagyok rest, máris ajkaira hajolok, hogy finoman birtokba vegyem őket, romantikus tánccal cirógatva végig minden egyes mozdulattal. Elhajol tőlem, de én még érezni, érinteni akarom, újabb szabad felületet találva nyakára téved szám, hogy forró csókot égessek abba is. Felsóhajt ekkor abbahagyom, majd mélyen nézünk egymás szemébe, egy széles mosolyt engedek meg magamnak.
- Kicsit a fejembe szállt a tea… - tenyerébe temeti arcán, halkan felnevet, s csak ekkor értem meg az előbbi kuncogását is. Aranyos így, kislányos, de neki nagyon bájosan áll, illik hozzá.
- A tea? nem inkább a rum? Vagy valami egészen más? – játszadozom a szavakkal, közben húzom vissza magamhoz, mert már magammal sem bírok.
-Myoga, én…én… - újabb zavarát érzem, hirtelen nem tudom mi váltja ki belőle, hisz az előbb még annyira élénk is volt. De hogy tereljem figyelmét, hogy kijózanítsam kába félénkségéből, a távirányítót megfogva adom a kezébe.
- Tévét szeretnél nézni, igaz? Ezt kereseted, ugye? – mosollyal arcomon mosollyal nézek le rá, nem válaszol csak ellágyulnak arcvonásai, bekapcsolja a készüléket, és megfogok egy párna alá rejtett vékony takarót és mikor jobban magához ölel betakarom magunkat, így nézzük a TV-t.
- Azt is, de most inkább bocsánatot szeretnék kérni. Csak hát nem akartam szólni, a terhedre lenni, hogy nem ettem és most ezért itt kell…
- Mit kell? Semmit sem kell, hisz ezt mind szeretném. A karjaimban tartalak…gondolod, hogy ezért haragszom rád? A szokásosnál is aranyosabb vagy – válaszolom kedvesen, hogy megnyugtassam, nem tett semmi rosszat. Sőt…
~*~
A film vége felé már az idő is későre jár, elnyújtózik az ölemben álmosan.
- Haza kéne mennem, mert lassan elalszom… - észrevettem madárkám, főleg mikor már ásít is egy nagyon kezével eltakarva magát, nem bírom megállni hogy arcára ne adjak csókot.
- Tudod, hogy nem doblak ki. Már szinte alszol, ha szeretnél, akkor maradhatsz nálam -
szorosabban ölelem magamhoz, semmi pénzért nem engedném el. Nem válaszol, csak apró mosollyal picit bólintva, újra ellazulva kényelmesedik el ölemben.
A film végeztével összehajtom takarónkat, felállunk a kanapéról, kutyusom is helyére vonul ő is érzi már az éjszaka súlyát, aludni megy. Maya kezét fogva vonom magam után, mutatva a már ismert utat, a lépcsőn haladva egyszer felé fordulok egy kis mosollyal, nem szeretném teljesen zavarba hozni, nem akarom hogy bármit is félreértsen, hiszen engem nem abból a fából faragtak, ismerhet már.
Elirányítom a fürdőszoba felé, széles mosollyal fogadom amikor látom, hogy egyik ingen ékeskedik rajta.
Amikor én indulok fürdeni meglátom a kád teli vizet illókkal belepve, szívem ellágyul már a látványra is, majd fogadva kedvességét használom ki előnyeit.
Felöltöm egyszerű pizsamámat, ami sima pólóból és rövidnadrágból áll, úgy megyek vissza hozzá a szobába, mikor belépek az ajtón, úgy szorongatja a takarót az arca elé, mint egy kislány a viharban, amikor a sötétben a szekrényből előugró mumust várja.
De én egyik sem vagyok, sem vihar, sem a szörny, s ahogy ezt észreveszi látom a tekintetében hogy kicsit ellazul, de sajnos számomra nem eléggé. Pedig ahogy lent végignyúlt a kanapén, azt hittem már aludni fog mire visszaérek, főleg hogy a szokásosabbnál hosszabb fürdőt vettem.
- Már nem vagy álmos? – kérdezem a takaró végét megfogva, és ujjai közül finoman kicsúsztatva a vartag anyagot, hogy újra feltáruljon előttem piros arcának pozsgás látványa.
- Téged vártalak, mert nem akartam úgy elaludni, hogy nem adtam egy jó éjt-puszit – milyen kedves, és aranyos gondolat, nem is félek kihasználni szavai igazságát, felmászom az ágyon hozzá közelebb érve. Felé támaszkodom, teljesen hátra dől, de én követem, így követelem jó éjt csókomat amit teljesen hátra esve a párnák közé kapok meg, s elégedett mosollyal fekszem mellé. Apró puszik és simogatások, s az illatok kavalkádja szörnyen elálmosító hatással van rám, főleg a fürdő miatt amit nekem készített elő. Hamar elnyom az álmosság, szemeimre szóródik az aranypor mely súlyával léptet át az álmok világába.
~*~
Szokásomhoz híven elég korán kelek, s az első amivel találkozom, az egy édesen pihegő arc, vörös kósza tincsek szétterülve az ágyon, a párnán, és egy édes illat, ami orromba kúszik. Ennél szebb reggelt nem is kívánhatna magának az ember, kómás mosollyal üdvözlöm, habár tudom, hogy még alszik. Lassacskán eszembe jut, hogy ma kedd van, s neki órái is vannak, jobb lenne ha előtte hazasietne átöltözni, nem akarom hogy rossz hír kezdjen el terjedni róla. De szerencsére van még időnk, elég korán van még.
Néma csendben kelek ki az ágyból, még semmiképp nem szeretném felkelteni, kiosonok a szobából majd kiérve bátrabban, de néma léptekkel vonulok le a konyhába, hogy egy könnyű reggelit készítsek.
Egy kis pirítós, majd élénkítő mézes rooibos tea és kész is a könnyű reggeli. Egy kis tálcával indulok fel a lépcsőn, Shimo-chan követne, de csendre intem, majd a helyére küldöm, neki is készítettem ki reggelit.
Lábbal nyitom ki halkan az ajtót, látom hogy megfordult egyet álmában, talán fel is kelt már, nem tudom. Lehajolok hozzá hogy homlokára csókot adjak, nyüszög egyet halkan, majd felnyitja szép szemeit, ekkor ülök le mellé mosolyogva az ágyra.
- Jó reggelt – mondom még közepes hangerővel. Nem is akarok hangos se lenni, viszont túl halk sem.
- Hány óra van? – ül fel az ágyon édes nyúzott arccal, haján egyszer végigsimít és máris mintha rendezett tincsekben állna minden szál. Nagyon szép még így reggel is.
- Nyugodj meg, még korán van lesz időd elkészülni órákra is – mielőtt észbe kapna, hogy neki az egyetemre is be kell sietnie lassan hajolok hozzá, hogy a tálca tartalmát ne borítsam a földre, ajkaira hintek most csókot. Lassan elhajolok tőle csillogó szemekkel nézve íriszeibe.
- Nem tudom szoktál e reggelizni vagy sem, de most fogsz – tanári rovással hangomban hajolok a pirítósok felé, az egyiket vékonyan kenem meg margarinnal, majd felé nyújtom.
- Köszönöm – veszi el kicsit máris pironkodva pedig mér csak korán reggel van máris piros kis arca. Magamnak is kenek egyet, vele együtt eszem, igazán csodás reggel, hozzá tudnék szokni.
|
|
