Ahogy a reggeli kihalt utcán sétálok a földhajtású közlekedõeszközhöz, ami majd elvisz a börtönõr gyûjtõhely közelébe, elgondolkozom azon, mit is kéne tennem magammal. Talán barátnõt kéne keresnem, aki majd elkényezett s nem járna ilyen ostobaságokon az agyam…

Jobb szeretek éjszakai mûszakban lenni, mert akkor kicsit nyugisabb minden. Napközben jobban folyik az élet, még ha a rabok nem is láthatják a napfényt, érzik, hogy nappal van. Emellett ilyenkor nekem kellett a rám bízott rabokat etetni… már ha több volt. Ugyanis az Azula nevezetû szörnyeteghez irányítottak, hisz senki nem vállalta el önként. Én pedig nem tettem különbséget egy rab között sem. Ezt már akkor eldöntöttem, mikor elvállaltam a munkát: nem akartam olyan lenni, mint õk. Nincs különbség. Mindenki egyenlõ. S ezt maguk a rabok is remekül mutatták.

Tudtam, hogy miket követett el a hercegnõ. Azonban azt is, kinek a ráhatására. Nem tudtam soha elképzelni, milyen lehetett neki ott fent, elvárások, tanítók s elméletek között, míg szeretetet s figyelmet nem kapott. Eleinte nem is akartam igazán elképzelni, azonban mikor a szipogások eljutottak a fülemig az õrjárat során, s a sok gyûlölködõ õrtárs szavai, összeraktam a képet. Nem. Nem kívántam neki megbocsátást. Engem is tartottak börtönben, engem is aláztak meg, éheztettek, de attól keményen dolgoztattak. Láttam öreget, gyereket, asszonyt, láttam õket lassan elveszni a reménytelenségben. Feladták, elvitte õket a jövõ hiánya. Ezt pedig soha nem tudtam elviselni, hisz mindig volt kiút.

Talán pontosan eme látásmódom miatt is maradtam kicsit beszélgetni a váltással. Talán, mert… mert nem akartam, hogy újra megalázzák s még mélyebbre lökjék a mocsárban, melyet õ maga vájt ki, minden sikertelensége s gyengesége után. Így is, maszkom alól is jól látom meggyötört arcát, s mikor kezeit s lábait bilincselem meg újra s újra, hogy a vérkeringése valamelyest megmaradjon végtagjaiban, érzem, mennyire nem érdekli már senki és semmi.

Mégis sír. Egyre többet, egyre hangosabban, nem törõdve azzal, hogy áll e valaki az ajtaja elõtt s hallja e. Egyszerûen már nem érdekli. Talán kezdi feladni, Azula, a tûz hercegnõje? Nem említem meg ezt senkinek se, hisz egyik õrt se érdekli igazán. Sõt, a váltásom, Gandou, szerintem kifejezetten élvezi is a helyzetet. Lenézhetném érte, de tudván, hogy õ is mit élt át családjával a tûz népe miatt, nem teszem. Emberek vagyunk, kegyetlenek, de talán egyszer megbékél majd mindannyiunk szíve.

- Szomjas vagyok! – hallom csak egyszer meg a rabunk hangját, mire a férfire nézek. Maszkja fel van emelve, ahogy az enyém is. A folyosóra úgyse látnak ki, s amúgy is nehéz benne lélegezni. Ha pedig jönnek ellenõrizni, hogy mindent jól csinálunk e, bõven elég elviselni. Igaz, már lejárt a munkaidõm, azonban látva, hogy nem mozdul, s úgy tesz mintha nem hallott volna semmit se, biccentek egy aprót, s a közeli vízellátó szerkezethez lépek, majd az ott lévõ poharakból elveszek egyet, hogy aztán megtöltsem.

Mielõtt belépnék a cellába, arcom elé húzom maszkomat s a mögül nézek a hasonlóan tévõ társamra. Látom a szemein, hogy nem helyesli a kedves gesztusomat, de magasról teszek rá. Ha megöltünk volna minden túszt, akkor nem lenne ez, s ha nem tetszik neki a dolog, tudja jól, hogy kell felmondani.

Ahogy belépek az ajtón, s a rab felemeli rám arcát, szinte látni vélem a kosz alatt megbúvó, kegyetlen leányt, ki vas s õrült kézzel irányította rövid idõre megkapott birodalmát. Úgy hallottam, hogy kimagasló tehetség volt a tûzidomításban, s igazán nehéz ellenfél volt, még az Avatarnak is. Most mégis a földön térdelt, a koszban, kikötözve, ápolatlanul, könnyektõl maszatos arccal, de dacos tekintettel.

- Csak nézegetni akarsz? – szólt hozzám, mire én nagyokat pislogtam maszkom alatt. - Ha eloldozol mutatok neked egy sokkal jobb elfoglaltságot is! Élvezni fogod!

A szavai talán kétértelmûnek hathatnak, de az elbeszéléseket hallva, inkább tûnik valami abszurdan mocskos kivégzési meghívásnak. Köhintek egyet, kaparja torkomat valami, ami lehet az emberség maradványa, de próbálok rá ügyet sem vetni, ahogy Azula szavaira se. Inkább közelebb lépek hozzá, leguggolok, majd megitatom. Ajkai mohón isszák a vízcseppeket, majd mikor kiürül a pohár, felállok s sietõsen távozom.

- Mit akart? – kérdezi meg Gandou, miután felemelem a maszkomat, s szabad kezemmel megmasszírozom a szemöldökeimet.

- Butaságot. – felelem halkan.

Talán mégse adta volna fel? Hisz próbált megfélemlíteni, mint annak idején tette oly sok emberrel. Persze ez nem jelent semmit, ha már benne volt a jellemében, a zsigereiben. Lehet nem is tud mást.

- Csüggedtnek látszol, mióta vagy itt? – mér végig Gandou. Biztos kiült arcomra az ezernyi ostoba s felesleges gondolat.

- Reggel óta – felelem, míg a kezemben tartott poharat kémlelem.

- Akkor most fog lejárni a mûszakod? – faggat, mintha nem tudná, hogy engem kell majd leváltania.

- Már lejárt, csak gondoltam még megitatom. Ennyi még belefért. – vallom be, egy kis füllentéssel. Ugyanis nagyon jól tudom, hogyha nem teszem meg, akkor õ cseszik rá. Ezt persze nem fogom neki mondani, nincs kedvem vitát szítani, s beköpni se fogom, mert az is csak csökkentené a morált. Végül csak biccentek egyet köszönés képen, majd kezemben a használt bögrével elindulok, hogy kijelentkezzem s magam mögött hagyjam a munkahelyemet.

No meg a bögrét a gondolataimmal.

A hír a börtöntámadásról akkor ér, mikor épp hazafelé sétálok. Elbeszélgettem az idõt bent, így még fájdalmasabban ér a hír. Tudom jól kik voltak bent, s csak azon jár az agyam, hogy vajon ki halhatott meg. Persze, jól õrzött börtön volt mindig is, s az emberek tudták, hogy a környéken van, de a pontos helye nem szivárgott ki… vagyis én ezt hittem, de az esti égbolton látható füstfelhõk s a tûzcsóvák láttán, máris megváltozott a véleményem a dologról.

Tudom, ha odasietnék, csak feltartóztatnának, ugyanis a merénylet a távozásom után történt. Gyanúsat nem láttam, se érzékeltem, minden a megszokott ütemben haladt s nézett is ki. Jobb ötlet híján elindulok haza, hogy lepakoljak, megetessem Ventist majd egy közeli kis kocsmába beugorjak egy felejtõs ivászatra. Egyszerûen nem tudom elhinni, hogy nem tûnt fel semmi se. A támadás biztos nem spontán volt, terveztek, s megfigyeltek, én mégse éreztem, hogy baj lenne. Ama háromévnyi békeidõ pont elég volt arra, hogy érzékeim megtompuljanak. Ez pedig nagyon aggaszt, hisz emiatt éltem úgy ahogy túl.

Nagyot sóhajtva ülök le a szokásos helyemre, a szokásos sörömet kérve. Minden megszokott, legalábbis egészen addig, míg meg nem hallok egy igen víg embert, ki lelkesen ecsetel valami hatalmas nagy marhaságot. Legalábbis sokáig úgy gondolom, hogy az, azonban, ahogy megemlít egy nevet, megfagy bennem a vér.

- Azt mondták, hogy nyugodtan csatlakozhatok, aztán majd kezdünk valamit a helyzettel. Idomítani se tudok, de jól fizetnek! Nem csodálom, Azulát kiszabadítani nem lehet kispiskóta, sok ismerõs kell hozzá… akkor ott pénz is van, nem e? – röhögi, míg én a korsómat megfogva megindulok feléjük. Fejemben ezernyi gondolat kavarog, s magam sem tudom mi lenne a legjobb, így inkább csak bevágódom a kis asztalhoz széles vigyorral.

- Jól fizetõ állásról van szó? Az nekem se ártana – röhögök, eléggé ittasnak hatóan.

S ezzel elindul egy kihallgatás, amit maga a részeg nem is igen fog fel. Kiderül, hogy a neve Mortos, s valami beteg szervezet tagja, akik állítása szerint, a zavargásokért felelõsek az utóbbi pár hetekbõl, s akik kiszabadították az este folyamán a jól ismert Azula hercegnõt. Igazán jó lenne azt hinni, hogy csak az ital beszél belõle, de mikor elõkap egy érmét, bennem reked a levegõ. A tûz népének pénze, amit az egyesülés után betiltottak. Nehéz hozzájutni, azonban bizonyos körökben sokát ér.

- Ez a belépõm, pajtás. Ha neked nincs, cseszted.

- Ismered õket? – kérdezek rá. – Mármint a fõnököt… hátha be tudom nyalni magamat – teszem hozzá, hogy ne sejtsen rosszat.

- Hol már, most megyek elsõnek. Jelentkezni kellett, meg volt ilyen álarcos elbeszélgetés, azt se tudom ki-kinek a fia. Ijesztõ, mi? – röhögi, bennem pedig megfogalmazódik egy terv.

Ventison kívül nincs senkim, csak a hazám. Nem fogom engedni, hogy ama százévnyi keserûség újra visszatérjen. Inkább tompuljanak el érzékeim, legyen monoton életmódom, de nem akarok újabb embereket elveszíteni.

Ezért se érzek szégyent vagy megbánást, mikor a hajnali órák közeledtével távozó Mortos után indulok. Azt mondja, hogy sietni kell a találkozó helyre, én pedig jól tudom, mit is jelent ez. Mikor lakatlan területre érünk, könnyedén legyûröm a lábáról, hisz oly részeg. Kiáltani sincs ideje, két kézmozdulat s az alatta lévõ föld hirtelen homokká porlik, s magába temeti, míg meg nem fullad. Aztán elég egy dobbantás, s kiköpi az anyatermészet, hogy én átvizsgálhassam, mi van nála, ami nekem kell.

Egy térkép, az érme, pár dolog, a találkozó helye. Ruháit nem veszem át, túl büdösek, testét szem elõtt hagyom, úgyis bûzlik az italtól, a homoknak pedig nyoma nem igen lesz, max a tüdejében. Azonban idomárt nehéz elkapni, napjainkban meg fõleg. Veszek egy mély levegõt, majd elindulok haza, hogy pár dolgot összeszedjek a magam részére, no meg Ventist is beavassam a dologba. Persze, hogy magammal viszem. Csak éppen le kell majd maradnia. Csináltuk ezt már nem egyszer, menni fog neki.

Itt már csak az a kérdés, hogy nekem hogy fog menni, hogy eljátsszak egy árulót.

Nem is én lennék, ha nem bolyonganék az ismeretlen erdõben céltalanul. Úgy elhatároztam magamat még pár órája, azonban most, fáradtan, koszosan, éhesen s szomjasan, valahogy mégse hangzik olyan jól ez a hazai ötlet. Azonban nincs megállás, ha minden igaz a közelben vagyok, legalábbis a kurjongatások alapján. Már csak az a kérdés, hogy merre is kéne mennem…

Bolyongok jobbra, bolyongok balra, valahogy sehogy se érek oda, de szerencsére nem is távolodom a hangoktól. Már épp levenném a cipõimet, hogy mezítláb behatárolhassam merre vannak, mikor mozgásra leszek figyelmes magam elõtt. Azonban olyan nem várt vendég néz szembe velem, akivel álmomban sem reméltem volna, hogy találkozok. Legalábbis itt kint. Ez az igazat Mortos szavainak, s ad célt a halálának.

- Azula? – kérdezem, nem is, tátogom magamnak döbbenten.

- Ismerjük egymást? – kérdez vissza, míg jobb szemöldökét felvonja. Megfürdették, szép ruhát adtak rá, de így is látom mily vékony s mily kevés magabiztosság szorult gyenge lábaiba.

- Öööö... úgy tudom nem – felelem, míg próbálok kedvesen idióta lenni… vagyis önmagam, munkán kívül.

- Akkor mégis honnan tudod a nevem? – faggat tovább oldalra döntött fejjel. Kellett nekem ledöbbennem, most remélhetem, hogy nem bukom le, hogy nem ismer fel.

- A tiéd mindenki ismeri – vágom rá egy kis hezitálás után. Ez igaz, szóval nem hazudtam.

- Nem úgy tûnik. Ha valóban ismernéd remegnél, mint a nyárfalevél. – viszonozza a kedves gesztust, azonban, ahogy az õ ajkai kunkorodnak mosolyra, inkább okoznak libabõrt s megbánást. Komolyan megbánom minden bûnömet, ahogy így néz, csak ne égessen meg, ne mutassa meg mi neki a szórakozás, ahogy ígérte elõzõ nap a cellájában.

- Egy oldalon állunk, nincs semmi okom remegni! – vágom rá csupa szeretettel, mintha valami ostoba lennék.

- Mondj egy okot, hogy ne öljelek meg itt és most! – közli velem kissé ridegebben.

- Mortos. A nevem Mortos! És miattad vagyok itt... a terv miatt! – próbálom meghatni, ugyanis nem lenne jó, ha már itt fuccsba menne a terv.

Nem szól hozzám, viszont úgy tûnik, hogy megbékél a dologgal. Esetleg mondták neki, hogy várnak még egy tagot, mert nem a remek beszélõképességem hatotta meg, ebben biztos vagyok. A fõnök elé vezet, nevezetesen Harahnhoz, aki üdvözöl a köreikben. Igaza volt elõdömnek, tényleg nem látták õt, így nincs gond.

Még. Fut át fejemen, míg a szellõ által megtáncoltatott faleveleket bámulom a magasban. Nos, nem akarok meghalni, ez tuti. Végig kell ezt csinálnom, akárhogy is fog fájni. Bár, egyelõre nem olyan vészes. Annyi baj lehet csak, hogy Azula felismer, de csak nem. A földalatti barlangok kicsit torzítottak a hangomon, nekem is furcsán hatott az övé, remélem õ is így van az enyémmel.

Mikor oldalra nézek, döbbenten figyelem, ahogy a mellettem álló immár újra szabad tûzidomár leány hasonlóan hozzám, az eget kémleli. Arca megviselt, beesett, biztos vagyok benne, hogy hetek kellenek majd, míg elkezd újra kikupálódni. Jól tudom milyen börtönbõl szabadulni, milyen újra teli hassal lenni, ágyban aludni. Én éreztem szellõt az arcomon, láttam a napot, számára azonban ez is fájdalmasan új lehet.

Ahogy ezen töröm a fejemet, õ lassan rám emeli borostyán színû szemeit, majd szemöldökeit kérdõn s egyben fenyegetõen vonja fel.

- Van valami az arcomon talán? – kérdezi, s habár szavai illedelmesek, van valami kegyetlenül huncut szikra a hangjába, ami mindig annyira meglepett. S naná, most is.

- Nem, nincs – rázom meg a fejemet, míg õ engem bámul, leplezetlenül. – S az enyémen?

- Ha lenne rajta valami, már leégettem volna róla, ostoba – feleli. – Biztos nem ismerjük mi egymást? – kérdez rá, ami nem túl jó számomra, de úgy vagyok vele, ha ennyire bizonytalan, talán elég lesz neki utoljára, de határozottan elõadnom, hogy biza nem.

- Ugyan, hol ismerhetne a tûz hercegnõje egy olyan földi paraszt sarjat, mint én – röhögcsélem, míg zavart próbálok magamra erõltetni, mintha annyira lázba hozna a dolog. – Meg amúgy is olyan hétköznapi képem van… biztos sok hasonlót láttál. – Erre kicsit oldalra dönti a fejét, mered még rám egy darabig, majd ellazítja arcizmait.

- Igazad lehet. Túl jelentéktelennek tûnsz ahhoz, hogy ismerjelek – közli velem nemes egyszerûséggel, majd nagy döbbenetemre fogja magát és otthagy. Persze, nem is vártam, hogy elbeszélgessünk a szörnyû gyerekkorunkról vagy a céljainkról, de… mindegy is, magam sem tudom mit vártam tõle. Nagyot sóhajtok, majd elindulok Ventisért. Minden jól alakult, látok itt más teherhordó állatot, emellett minden cuccom nála van, a kis batyumba csak pár dolog fért. Fegyver nem.

Hamar összeszedelõzködnek, a sátrakat s táborhelyeket elbontják, majd elindulnak. Azulát nem látom, de mivel kis gyalognak számítok, nem is hinném, hogy a közelébe engednek egy darabig. Biztosan bizonyítanom kell, a rosszfiúk nem bíznak senkiben se.  Miközben elõre haladunk az erdõn át, ezernyi dolog jár a fejemben. Elsõnek is elhatározom magamat, hogy nem fogok idomítani. Az elõzõ Mortos sem tudott, s mivel õt kell eljátszanom, próbálok hiteles lenni. Nehéz lesz, a véremben van az idomítás, de talán ha jól odafigyelek, menni fog.

Emellett nem szabad magamról beszélnem, ez alap, de pár dolgot, amit Mortos kikotyogott, nos, azt el lehet mondani. Az is az õ jelleméhez tartozik, s a lehetõ legjobban el kell át játszanom, persze bizonyos keretek között. Inni nem szabad, tudom, hogy az alkohol csak az ellenségeimnek kedvez.

Mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy leleplezzem õket, megállítsam gonosz terveiket. Igaz sokat nem tudok az utóbbiról, mivel Mortosnak se árultak el belõle részleteket, de sejtem, ha kiszabadították Azulát, akkor újra akarják éleszteni a keménykezû tûz birodalmát. Ezt pedig a többi, békeszeretõ, újra boldog polgár nevében se hagyhatom.

Estére megállunk, tábort verünk, s áldom az eget, hogy hoztam magammal saját sátort, ugyanis akikkel egybe akarnak rakni, túl veszélyes képûek. Mikor végzem a kis egyszemélyes vászon felhúzásával, értem rikkantanak, hogy menjek segíteni a nagy felállításában, mert nem boldogulnak. Persze én azt hiszem, hogy a saját sátrukra értik, ezért is nézek értetlenül a távozó alakjuk után. Aztán leesik, s mérhetetlenül bolondnak tartom magamat. A vezéreknek a sátráról beszéltek.

Segítek nekik felállítani, persze, önként. Így láthatom Azulát, s az ijesztõ aurával rendelkezõ Harahn, aki az elmondások alapján mindennek a kitalálója. Egymás mellett állnak, figyelik a pornépet – vagyis minket – ahogy a sátorral bajlódunk, ahogy egy földidomár nagy tartóoszlopot varázsol elõ a földbõl, hogy tartsa a sátrat. Szóval van itt vegyesen mindenféle ember, nem kell félteni a gerinctelenségét senkinek.

Miután végzünk s minden a helyén áll, kicsit ácsingózom még, hátha elcsípek valamit. Bármit. Szavakat, eseményeket, mozdulatokat… azonban miután Harahn bevonul a sátorba, Azula is követi, de vet még rám egy pillantást.

Semmi érzelem. Ijesztõen semmi.

Figyelem, ahogy libben mögötte a sátor leple, majd nagyot sóhajtva visszaindulok a tábor szélére. Ha jól vettem ki, este õrjáratba osztottak, szóval pihennem kéne. S míg nem bizonyítok, bizony nem fogok se a tervrõl hallani, se a fejesek közelébe kerülni. 

Aki nem elég gyors elpusztul. Volt amelyik túlélte, volt amelyiknek csak a szárnyait sikerült letépkednem. A földre hullott, s fejét vesztve menekült, én pedig nevetem. Eltaposhattam volna, de nem tettem. Kíméletnek vagy szánalomnak azonban nyoma sem volt lelkemben, már kicsiként sem, csupán élveztem a gyötrõdését. Ahogy rettegve szalad elõlem, túl jó volt, hogy véget vessek neki. Azt akartam örökké tartson. Nagynak éreztem magam tõle, hatalmasnak! És fontosnak.

Ekkor pofozott fel Ursa elõször. Utoljára is, mivel elsõ dolgom volt megmondani õt apának. Igen, enyém volt apa, Zuko-é Ursa. Õk puhányok voltak, mi szörnyetegek. Most már tudom, megértettem. Megértettem, mert egyedül maradtam.

Úgy érzem magam akár egy leprás, a börtönõrök még csak szólni sem szólnak hozzám. Ha mégis, csupán pár elharapott szót, a legszükségesebbeket. Pedig mennyit provokáltam õket... hiába. Nyamvadt kis férgek, földtúró disznópatkányok! Azt képzelik ettõl lesznek valakik, ha engem levegõnek néznek! Mégis az én nevem tette naggyá ezt a helyet, nem az övüké. Az én nevemet rettegi és féli mindenki. Igaz, feleslegesen. Úgy érzem elfogyott az erõm.

Kezdek megtörni. Mikor idehoztak azt hittem bírni fogom, de beszélgetõpartner híján csak a gondolataim maradtak. Azt hittem én is éppen elegendõ vagyon a magam számára, tévedtem. Iszonyúan sok vagyok, úgy érzem kezdek visszaesni. Idegeim egyre gyengülnek, a múlt vasfoga szorgalmasan rágcsálja õket. És a legborzasztóbb az, hogy most a fél karomat adnám Mei-ért, Ty Lee-ért, sõt Zuko-ért is. Hiba volt azt hinnem, hogy a félelem megoldás mindenre. El kellett volna fogadom már az elején, hogy az vagyok, ami, s elengedni õket. Hagyni, hogy döntsenek. Akkor talán most lenne, aki meglátogat. Vagy ha nem is, legalább nem kínozna annyira a kudarc.

Tudtam legbelül, hogy a családom nem lehet igazi család, s a barátaim nem lehetnek igazi barátok, alkalmatlan vagyok ilyesmire. Mégis elhittem. Mennyivel könnyebb lenne, ha nem tettem volna... HA CSAK MINDENKIT ELTAPOSOK!

Sírok, megint sírok, egyre gyakrabban. Ilyenkor elképzelem, ahogy az õrök nevetnek rajtam. Szánalmas vagyok, a Tûz Országának Hercegnõje, ki egy rövid kis ideig maga volt a Tûz Ura sír... s ahogy ebbe belegondolok, még több könny tör elõ. Úgy érzem szépen lassan én magam is megbomlok, nem csak gondolataim. Szöveteim elkezdenek letekeredni vázamról, az porladni kezd, s nincs többé szörnyeteg.

- Szomjas vagyok! – motyogom halkan.

Tudom hogy hallják, mindenre hegyezik az átkozott fülüket. Mindenrõl tudni akarnak, még arról is mikor veszek levegõt. Nem akarnak kockáztatni, pedig ha akarnék sem tudnék megszökni innen. A börtön valahol a föld alatt van, ezt már leszûrtem az õrök beszélgetésébõl. Nyirkos és hideg minden, minden áldott nap vacogok, s már három éve nem láttam a napot. A két csuklómon és bokámon egyaránt bilincs nyugszik, melyekkel a lehetõ legváltozatosabb módon képesek megkötözni. Minden nap máshogy, azt gondolják kímélnek ezzel. Pedig csak a saját gyönge lelküket kímélik. Nekem édes mindegy hogyan kötnek meg, már nem érzem sem csuklóimat, sem pedig bokámat. Ha szabadon lennék, akkor sem hiszem, hogy képes lennék tüzet idomítani. Ha mégis, akkor viszont nem állnék meg, míg el nem törlöm ezt az egész borzadályt a föld színérõl.

Egy õr lép be, kezében egy pohár vízzel. Felnézek rá, de nem látom az arcát. Maszkot visel, éppen mint a többi, kezére is kesztyût húzott, más pedig nem lóg ki a ruhából. Ahhoz pedig, hogy tekintetét szemügyre vehessem túl sötét van. Az õr pedig hezitál, markában a szomjoltó nedûvel. Mintha engem bámulna. Kiszolgáltatottan érzem magam így kikötözve.

- Csak nézegetni akarsz? Ha eloldozol mutatok neked egy sokkal jobb elfoglaltságot is! Élvezni fogod! – dorombolom, s elképzelem, ahogy szépen-komótosan leégetem róla a maszkot, arcával együtt.

Ekkor zavartan köhint egyet, majd végre valahára közelebb lép, s nem vonakodik megitatni. Pedig volt már olyan is, ki kevesebbért az orrom elõtt öntötte ki a nekem szánt vizet. Utána egy teljes napig nem kaptam inni. Olykor a legszadistábbakat osztják be ide, ám õ nem tûnik annak. Biztosan retteg szegényke, bárcsak látnám a szemét...

Miután megitatott ki is megy, egy pillanat alatt tûnik el, én pedig visszasüppedek magányomba. Szememet is lehunyom.

- Mit akart? – hallom meg az egyik õr hangját. Nyilvánvalóan "ivócimborámtól" kérdi.

- Butaságot. – válaszol az halkan, ismerõs hangon.

Bár hangra éppenséggel a másik is ismerõs volt, mint akármelyik. Elvégre az õrök itt viszonylag állandóak, ritkán érkezik új beosztott. A különösen veszélyes, vagy fontos foglyokat õrzõ létesítmények vezetõi gyakran járnak el ily túlzott elõvigyázatossággal. Hála ennek, már felismertem egytõl-egyig hangjukat, annak legalábbis, aki már többször szólalt meg biztosan. Gyakran elképzeltem hogyan nézhetnek ki a hangok gazdái. Azt sejtettem, hogy mindnyájan földidomárok, kiettem a beszélgetéseikbõl. Az elsõt, a kérdezõt mindig kopaszon, szemöldök és arcszõrzet nélkül, barnás, földidomároknál kiváltképp jellegzetes bõrszín helyett hullafehéren képzeltem el, elálló fülekkel. Láttam már, tudtam, hogy viszonylag alacsony ember, a hangja pedig nevetségesen magas, így úgy gondoltam illik hozzá a "hibbant szõrtelen törpe" kinézet.

A másodikat pedig... nos õt úgy képzeltem el, mit Chan-t. Fiatal, izmos, s földidomár létére igenis tûzidomár. És olyan buta és szerencsétlen is, mint õ. Egy beképzelt, felfuvalkodott kis senki, akibe többet lát bele az ember, mint ami. Aztán meg csalódik.

- Csüggedtnek látszol, mióta vagy itt? – folytatja az elálló fülû.

- Reggel óta. – így Chan kissé letört hangon.

- Akkor most fog lejárni a mûszakod? – tesz fel egy újabb kérdést a vinnyogó hangú törpe.

- Már lejárt, csak gondoltam még megitatom. Ennyi még belefért. – "Ennyi belefért"? Talán azt gondolja szívességet tett? Nehogy már jól érezze magát csak mert képes volt három korty vizet hozni!

Hosszú néma órák telnek el, késõ este van már, mikor ismét valakinek a tekint érzem meg bõrömön. Szemeim azonnal kipattannak, s már-már látom magam elõtt az arcnélküli õrruhát. Ám a homályból egy egészen más színû, jelen helyzetben kissé egzotikusnak ható, vörös sötétvörös csuha rajzolódik ki. Megrémülök tõle, ám meg sem mukkanok. Ha tervei vannak velem, ám legyen, ha pedig meg akar ölni... most akár azt is értékelni tudnám.

- Érted jöttem Hercegnõ! – hajt fejet a csuklyás alak, én pedig elvigyorodom. Fellobban lelkemben a régi tûz.

Bár bilincseimtõl nem szabadít meg, csak láncaimat oldozza el, így idomítani még nem tudok. Azonban nincs is rá szükség. A környékbeli õrök mind egy szálig a padlón fekszenek, nem mozdulnak. Ilyen gyors, és halk munkát rég nem láttam. A hátára dob, amitõl nyögök egy aprót, elvégre mindenem sajog, ám nem vitatkozom. Saját lábamon alig ha képes lennék menekülni.

Riadót fújnak. Visszhangzik az egész börtön. Ekkor két újabb vörösköpenyes jelenik meg, egyik elõttünk haladva iktatja ki a kevés talpon maradt õrt, a másik pedig mögénk kerülve fedez bennünket. Õk is elképesztõen gyorsan mozognak... vagy csak én jöttem ki a gyakorlatból. Pillanatok alatt a felszínen vagyunk, a kijárat pedig robban hátunk mögött. Elképzelem, ahogy a börtön többi része is vele pusztul.

A börtönbõl kiérve egy ócskának tûnõ kis jelöletlen léghajóra szállunk, s már hajnalodik, mire megkezdjük a landolást. Kíváncsian várom, hogy megtudjam mi ez az egész, fõleg mert a három csuhás sem közlékenyebb, mint javarészt immár elhunyt börtönõreim. Annyit azért megtudok, hogy "lovagias megmentõm" neve Sanros, másik két társának neve pedig Ho és Vana. Nem sokra megyek az információval, úgy érzem, de azért a biztonság kedvéért a gyorsaság és a kíméletlenség szavakat feljegyzem Sanros neve mellé elmémben.

Egy erdõben szállunk le, egy sûrû fákkal övezett tisztás szívében. Lent mindösszesen hatan várakoznak. Ha nem láttam volna mit mûveltek Sanros-ék a börtön falai között, igazán csalódott volnék. Ám õk heten nem viselnek semmiféle köpenyt, hétköznapi útonállóknak tûnnek, fõleg szedett-vedett fegyverzetük miatt. Pusztán egy ember lóg ki a tömegbõl. Az, ki landolásunk, s leszálltunk után közelebb lép, úgy hiszem õ lehet itt a fõnök.

Egy világos bõrû szõke, ápolt külsejû fiatal férfi. Termete nem túl magas, de kiállása mégis hatalmassá növeszti. Szemei jégkéken ragyognak, hidegen és élettelenül, ám az apró mosoly ajkain ízig-vérig elevenné teszi.

- Ki vagy te, és mit akarsz tõlem? – kérdezem meg mindenek elõtt. Nem tetszik az a mosoly.

- Bocsáss meg kérlek hercegnõ, még nem volt alkalmam bemutatkozni! –lép közelebb, majd egy gyors mozdulattal leoldja rólam a bilincseket. Jólesõen megropogtatom csuklómat, õ pedig folytatja – A nevem Harahn, s van számodra egy visszautasíthatatlan ajánlatom.

- Mégis mibõl gondolod, hogy érdekel az ajánlatod?! – Teszem csípõre a kezem. Kevesen vannak, perpillanat biztosra veszem, hogy elbírnék velük. Már a lában is egészen megbékélt feladatával, elbír, s tart ügyesen, úgyhogy semmi sem állíthat meg.

- Hallgass meg, s dönts. – mosolyodik el még szélesebben mozdulatomra. Nyugodtnak tûnik, nyugodtabbnak, mint aminek lennie kellene.

- Mondd hát! Drága az idõ. – Az enyém legalábbis biztosan. Tudni akarom végre, mi a terve velem! Tudni mielõbb!

- Egy kölcsönösen elõnyös egyességet ajánlok, hiszen célunk megegyezik. – lép még közelebb, egészen közel, majd a fülemhez hajol –Az Avatar elpusztítása. – érzem meg langyos leheletét a nyakamon.

Jólesõ izgatottság lesz rajtam úrrá, ám nem a váratlan közelség okozza. Sokkal inkább a kiejtett szavak. Aang... egyszer már majdnem a másvilágra küldtem, s azok után, mit országommal, s terveimmel tett, úgy érzem szívesen megpróbálkoznék vele még egyszer. Ezúttal pedig tudom, nem hibáznék.

- Megkapod a bosszú lehetõségét, mire oly nagyon szomjazol már hosszú évek óta. – hátrál pár lépést, majd kíváncsi szemekkel vár válaszomra.

- Egyedül is képes vagyok bosszút állni. – közlöm vele szigorú tekintettel, ám minden különösebb érzelem nélkül. A tényt tényként célszerû kezelni, s bár nem vagyok épp csúcsformában, tudom mikre vagyok képes! Ennél több kell, hogy meggyõzzön.

- A világ megváltozott, az Avatar-t sokan imádják, s védelmezik. Erõs vagy, Azula Hercegnõ, de nem bírsz el velük egyedül, ezt te is tudod. – magyarázza védekezõen. Való igaz, nem tudom mivé lett a világ az eltelt évek alatt.

- Mire kellenék? – hangzik el számból a keresztkérdés. A mindent eldöntõ. Elvégre számomra ez a lényeges pont.

- Hallottad-e már Vaatu és Raava történetét? – felel újabb kérdéssel ami bosszant. Ahogy a nevetséges kitérõ is.

- Raava a fény szelleme, Vaatu a sötétségé. A mese szerint az elsõ Avatar választotta szét õket, valami Won... vagy Wan. – magyarázom unottan. Mindenki ismeri ezt a mesét.

- Wan Raava segítségével elsajátította az elemeket. A tüzet, a levegõt, a vizet, végül pedig a földet, így keletkezett az Avatar-ciklus. A harmonikus együttállás napján pedig egyesültek, és az elsõ Avatar végül legyõzte Vaatu-t a sötétséget... – Kezd bele a véget nem érõnek ígérkezõ történetbe, mit már én is jó párszor kénytelen voltam végighallgatni kisgyermekként, s õszintén szólva nincs most hozzá túl sok kedvem.

- Nem kell az esti mese, térj a lényegre! – Morgom. Gyûlölöm a felesleges köröket!

- Vaatu-t az idõ fájába börtönözte, mely a szellemvilágban található. – Kedvem van felnevetni, de istenesen. Mintha egy hatéves történetét hallgatnám, ki éppen most ébredt varázslatos gyermekálmából.

- És hogyan akarsz oda jutni? – Kérdezem cinikusan.

Szavaimra õ végighúzza bal mutatóujját azonos oldali szemöldökének ívén, mintha így próbálna uralkodni magán. Nem tulajdoníttok különösebb jelentõséget a dolognak. Ha lennének eszközei ellenem, nem kérne ilyen szépen.

- Van egy átjáró, fenn északon. Az Északi Víztörzs területén. – folytatja mondandóját még mindig nyugodt hangon. Én pedig elképedve konstatálom, hogy valóban komolyan gondolja.

- És én mire kellek? – Teszem fel újra a megválaszolatlan központi kérdést. Remélem, hogy ezúttal végre választ is kapok locsogás helyett.

- Nekem nem adatott meg az idomítás képessége, kik pedig csatlakoztak hozzám, nem oly kiemelkedõk, mint a Tûz Népének Hercegnõje, a valódi Tûz Ura, Azula. S ezzel te is csak nyerhetsz. Erõsebb leszel, hatalmad az Avatáréval fog vetekedni. – foglalja össze, s csodák csodája meggyõzött a meséje.

Ez minden, mirõl álmodhatok, mit valaha is el akartam érni... s el akarok. Hogy mindenki felett állhassak, ahogy megérdemlem. Hogy ne legyen hiábavaló a sok évnyi kemény munka. Hogy rettegjék nevemet mindenhol a világon. S ha nem is hiszek ebben a szellemvilágos képtelenségben, tudom, ennél közelebb mostanában nem kerülök, s nem is kerülhetek célomhoz. Rendeltetésemhez. Ráadásul újra van segítségem, támogatásom, ha kicsi is. Azt pedig a Dai Li óta tudom, nem a létszám számít.

- Neked mi ebben a haszon? – térek rá a következõ lényeges pontra.

- Elhozzuk a régi új világot, melynek megépítésén elõdeid oly elhivatottan fáradoztak. Elpusztítjuk az Avatar-t, s elfoglalod méltó helyedet a Tûz Uraként. – igen. Én is ezt a választ vártam. Elvigyorodom végre én is. Az ostoba önként szegõdött szolgámnak. Persze én meg fogom hálálni az önzetlen segítséget... oh de még mennyire, hogy meg!

- Rendben van. – bólintok egy aprót méltóságteljesen, hogy nyomatékosítsam elégedettségem.

- Viszont még gyenge vagy, fel kell erõsödnöd. Holnaptól megkezdjük az edzést. – fordít hátat, s az a parancsoló hangnem, amit felvesz... eddig olyan tetszetõs modora volt, nem tudom honnan vette a bátorságot ilyesmihez!

Nyomban felvillan kezemben az rég látott rideg láng, már csak azért is, hogy ne érezze magát annyira nyeregben. Örültem a viszontlátásnak, meleg érintésének, simogatásának - Meglepõdnél azon milyen... – kezdek bele átszellemülten. Befejezni azonban már nem tudom.

Hirtelen szúró fájdalmat éreztem a testem legkülönbözõbb pontjain. A két csuklómban, a bokáimban, a homlokomban, a kulcscsontjaimnál, és a hasfalamban, no meg néhány bordám között is. A fájdalom hirtelen, és nagy erõvel önti el testemet. Felsikítok, ám moccanni sem tudok.

- Kérlek fogadsz szót, s mindkettõnknek jó lesz! – mormogja Harahn kéjes vigyorral ajkán. Látszik rajta, hogy élvezi, azonban egyenlõre fogalmam sincs mit.

Nincs is túl sok idõm gondolkodni rajta, mivel a fájdalom kezd egyre elviselhetetlenebbé válni. A világ forog körülöttem, én pedig a fél karomat immár egykori cellámért is odaadnám. Térdre rogyok, majd hátra borulok, s üvöltök akár egy kisemlõs, kit éppen nyúznak bundájáért. Pokoli fájdalmat érzek. Ez az utolsó emlékem.

Egy szobában ébredek. Kényelmes ágyon fekszem, tagjaim viszont még mindig sajognak. Azt azonban már nem tudom eldönteni, hogy a hosszadalmas börtönlét, vagy sokkal inkább Harahn támadása volt rám ilyen hatással. A szobában baljós félhomály dereng, akárcsak egykori cellám belsejében. Körbeforgatom tekintetemet a kicsiny helységben, s ismét a jégkék szemekkel találom szemben magam. S ismét vigyorog.

- Remélem már jobban vagy! A fájdalom miatt ne aggód, hamar elmúlik, a tûknek pedig nyomuk sem marad! – tûk? Mégis miféle tûk? Akupunktúrás tûket használt volna? Mikor és hogyan???

- Megtanultam a leckét. – sütöm le a szememet. Nem akarok több tût, ám amint újra önmagam leszek, felkoncolom ezt a szadista elmebajost!

- Ezt örömmel hallom! – kel fel, majd egy feketehajú nõt invitál be maga mellé. –Õ itt a kedvesem, Zonoa. Fordulj hozzá bátran, segít mindenben, ha szépen kéred!

- Köszönöm. – motyogom – De nincsen szükségem semmire.

- Jól van, még várunk valakit, amint megérkezik tovább utazunk! Ha már jobban vagy keresd Sanros-t! Készségesen gyakorol majd veled! – indulnak kifelé, én pedig lassan összeszedem magam.

Megmosakszom, felöltözöm, s feltûzöm a hajamat, úgy ahogyan már régen volt... nem is lesz tökéletes. Ez után kifelé indulok Sanros-hoz. Közben azon töröm a fejem, hogy Harahn vajon sikeresen megfélemlített volna? Nem, nem a félelem tart itt, hanem a kíváncsiság. Az ereje meggyõzött, szívesen eltanulnám technikáját, s részt vennék tervében. Viszont a megaláztatásért járó bosszút sem feledem.

Kint nem találok senkit, csupán idegeneket. Megkérdem tõlük, hogy hol van Sanros, s el is irányítanak az erdõ egy bizonyos szeglete felé. Nehéz, fájdalmas léptekkel indulok el, a keresett személy helyett azonban másvalakit találok a fák között. Éppen a tábor felé tart. Egy másik férfi az, fiatalabb mint a kutatott, s bõre is sötétebb, kellemes színû, kreolos. Haja sötét, szemei pedig aranylóak. Idegen, mégis olyan érzésem van, mintha már egészen régóta ismerném.

- Azula? – motyogják önkéntelenül is ajkai. Szinte nem is ad ki hangot, azonban szájának mozgásában egyértelmûen fel vélem fedezni nevemet.

- Ismerjük egymást? – húzom fel jobb szemöldököm kérdõen. A kellemes, megnyugtató érzést esetemben kezdi felváltani a gyanakvás.

- Öööö... úgy tudom nem. – kapom meg a bizonytalan választ, egy kedves mosollyal fûszerezve, rekedtes hangon tálalva. Mintha kissé meg lenne fázva szegényke. Szívesen megmelengetném...

- Akkor mégis honnan tudod a nevem? – döntöm oldalra a fejem. Kíváncsiságom határtalan.

- A tiéd mindenki ismeri. – mondja úgy, mintha a világ legköztudottabb dolgára kérdeztem volna rá. tetszik.

- Nem úgy tûnik. Ha valóban ismernéd remegnél, mint a nyárfalevél. – vigyorodom el én is, bár biztos vagyok benne, hogy az én vigyorom mögött egészen más jellegû érzések állnak.

- Egy oldalon állunk, nincs semmi okom remegni! – mosolyog rendületlenül, olyan kedvesen, hogy menten meghatódok.

- Mondj egy okot, hogy ne öljelek meg itt és most!

- Mortos. A nevem Mortos! És miattad vagyok itt... a terv miatt! – hebegi, s végre szája szélérõl is eltûnik az az idétlen vigyor.

Én pedig természetesen készségesen Harahn elé vezetem, hisz ezek szerint õ az, akire vártunk. Ha pedig nem élvezet lesz nézni a halálát. Lehetséges, hogy végre külsõ szemlélõként is láthatom alattomos támadását. Míg én ilyesmiken merengek, Mortos mellettem a fák óriási lombkoronáját bámulja. A napfény itt-ott átszûrõdik rajtuk, valóban lélegzetelállító látvány.

Mortos... furcsa név egy ilyen férfinak. Túl komor valahogy.