|
|
Szerepjáték
(Manga, PC és könyv)
| LastBreath | 2016. 06. 06. 18:12:07 | #34375 |
 Karakter: Thranduil
Megjegyzés: Hölgyemnek
- Mondd, hol voltál eddig, s miért hitetted el mindenkivel azt, hogy meghaltál? – teszem fel az engem foglalkoztató kérdést. Arcára nézve látom a csalódottságot. Nem erre számított volna?
- Atyám kívánsága volt. Még a csata előtt megkérte Elrondot, hogyha bármi történne vele, vegyen magához, neveljen és szeressen lányaként. A kilétemet pedig tartsa titokban, mert amíg az ellenség él s tudomása van arról, hogy Gil-Galad vérvonala nem tört meg, nem nyugszik, míg el nem pusztít. Ennek okán eleget tettünk a kérésének, s bármily fájdalmas is volt hazudni és fájdalmat okozni azoknak, akiket szeretek, el kellett velük ezt hitetnünk. Nem egyszer fáradtam bele ebbe a létbe, fel akartam fedni az igazságot, azonban Elrond mindig keresztülhúzta a számításaimat. Utólag belegondolva, az életemet köszönhetem neki… Mégis, egy éjjel, a sötétség leple alatt megszöktem tőle. Túlságosan sok fájdalmas emléket idézett elő bennem, így elhagytam. Bejártam Középföldét, megismertem egész valójában. Láttam sok szépséget és csúfságot, megismertem minden lényt, aki benne lakozik. Legkedvesebbek számomra az entek lettek, azonban Vasudvard pusztulása után valami összetört bennük… Már nem hasonlítottak régi valójukra, így csendesen eltűntem az életükből. Mithrandir tanácsára csendes követőjévé váltam a Három Vadásznak, s követtem őket egészen Mordor kapujáig, a végső csatába. Ezek után láttam, hogy virágzik fel az emberek birodalma, s hogy bukik el a miénk… Hallottam egy kósza hírt, miszerint Elrond elhajózott, ám nem akartam elhinni, ennek okán Imladrisba látogattam, ám már nem leltem ott… S amint elhagytam a helyet, elvesztettem két hű társamat. A többit pedig már magad is tudod. – elhallgat egy pillanatra, s arcára sötét árkokat festenek a múlt szellemei. Végül megszólal. - Veled mi történt, mióta nem láttalak?
- A veszteség engem is utolért, nem sokkal utána, hogy elváltak útjaink. Az orkok elvették tőlem Sellirimet… Ezért megfogadtam, soha többé nem keveredem háborúba. Hiába, mert a háború talált meg engem. Először Erebor elestekor, majd pedig akkor, mikor Sauron Dol Guldurban erőre kapva megindult, hogy újra megpróbálja elpusztítani a világunkat. Ezután béke köszöntött ránk, egészen addig, míg elő nem került az Egy. Orkok támadtak ránk, azzal fenyegetve, hogy mindenkivel végeznek. Visszavertük őket. Celebornnal felesége elhajózása után új birodalmat építettünk fel. Most pedig itt vagy. – a beszámolót rövidre fogom, és nem óhajtok ennél mélyebben belemenni. A lényeget így is elárultam neki.
Sellirim emléke és jelenlétének hiánya minden alkalommal tőrt forgat meg a szívemben, ahányszor csak rá gondolok, vagy megemlékezem róla. Szemem sarkából könnycsepp téved az arcomra, melyet az előttem ülő lány gondolkodás és kérdés nélkül morzsol el puha ujjaival.
- Bocsáss meg, a szokás hatalma. – halványan elmosolyodik, bizonytalanul.
- Miért szeretted volna megtudni, hová tartanak az orkok? – töröm meg a csendet, aztán belekortyolok a mézédes borba, míg ő válaszán töpreng.
- Mivel már nem lebeg előttem más cél, így szerettem volna megtudni, igazak-e a félve suttogott szavak. Az, hogy a Homály újra fenyeget.
- Biztosíthatlak róla, egyetlen szó sem igaz belőlük. Tudnék róla, ha ork seregek gyülekeznének a szomszédomban a sötétség szavára.
- Mégis haldoklik az erdőd. Ugyan úgy, mint annak idején… Ez nem lehet véletlen.
- Dehogynem. Mindez csupán a véletlen műve. Ne akarj olyasmit látni, ami nem valós.
- Legyen óhajod szerint, bár meg kell mondjam, nem értek egyet a nézeteiddel, de tiszteletben tartom kívánságodat. Most pedig, ha megbocsátasz… - felkel ültéből és már indulna is, ha nem akadályoznám meg.
- Nem mehetsz el. – szólok utána és ő megtorpan, majd lassan felém fordul. – Nem hagyhatod el ezt a helyet. – összetörve roskad vissza a székbe, ahogy arcomat fürkészi.
- Hát bezárnál? – kérdi hitetlenkedve. – Nem maradhatok itt.
- Megszöktél Elrond házából, ám ezt nem róhatom fel neked. Nem voltál rab Imladrisban, ahogyan nálam sem vagy az. Mégis Elrond után rám száll a felelősség, hogy megóvjam Gil-Galad utolsó örökösét, s ezt úgy tehetem a legjobban, ha itt tartalak.
- Előbb-utóbb tőled is megszöknék. – komorodik el.
- Ebben nem kételkedem. – bólintok. – Mégsem köthetem össze kezeidet, s nem zárhatlak tömlöcbe. Csupán szavaimmal marasztalhatlak és reménykedhetem, hogy józan eszedre hallgatva itt maradsz.
- Miközben a sötétség egyre csak nő az erdődben? – kérdez csendesen.
- A sötétség nem kúszhat be falaim közé. Amíg itt vagy, biztonságban vagy.
Szemei sarkában apró, gyémántként csillogó könnycseppek jelennek meg, ajkai megremegnek, ahogy lassan felsóhajt, hogy nyugalmat erőltessen magára.
- Ez maradt volna csupán abból a Thranduilból, akit hajdanán ismertem? – hangja elcsuklik, de ez csak egy pillanatig tart. – A barátom voltál. Együtt küzdöttünk a Gonosz ellen. Hajthatatlan, vad és eltökélt voltál. Akkor ismertelek. De most nem vagy más a szemeimben, mint gyáva idegen.
- Te nem értheted azokat a veszteségeket, amik engem értek. – szólalok meg halkan. – Ahányszor harcba, háborúba bocsátkoztam, mindig elvesztettem valakit, vagy valamit, ami kedves volt számomra. Belefáradtam az örökös hadakozásba, ami sosem örömöt hozott magával, vagy dicsőséget, csak pusztulást és keserűséget.
- Nem. – szólal meg hűvösen, sértetten. – Valóban nem érthetem, mert amíg Elrond házában kényszerültem bujdosni mindenki, akit valaha ismertem és szerettem rég meghalt! Nem lehettem ott mellettük, nem tehettem értük semmit! – hangja megremeg, ahogy szép arcán útjukra indulnak könnyei. – Még csak el sem búcsúzhattam tőlük.
Elhallgat, és én képtelen vagyok megtörni a csendet. Nem is tehetem. Ám azt sem ismerem el, hogy neki volna igaza. Legalábbis abban nincs igaza, hogy a félelem vezérelne. A keserűség ugyan ott ül a vállaimon, de nem vakított meg. Látom és tudom, hogy beteg az erdő, de ugyan mit tehetnék? Egy letűnt korhoz tartoznak a fái, elveszti varázsát minden ösvény és csapás, ahogyan elhalványul a mi nemzedékünk is, s mire az Ember új generációja felnő, a fákból elreppen a lélek, az emlékek és a gondolatok semmivé lesznek a szélben susogó ágak között. Magam is tudom, hogy népemre nem vár más, csak az elmúlás. Miért kéne felesleges csatározásokkal tarkítani a várakozást, míg egytől-egyig átkelünk és megtérünk Manwe csarnokaiba?
- Elmegyek. – kel fel a székéből ismét, ezúttal sokkal határozottabban.
- Legalább néhány emberemet hadd adjam melléd, ha maradásra nem bírhatlak. – kelek fel én is, ám ő kecsesen felemeli apró kezét, hogy elutasítson.
- Egyedül megyek. – rázza meg fejét, s arany tincsei lágyan meglebbennek mozdulata után. – Nem kell kikísérned. – fordul sarkon és indul el.
- Bocsáss meg. – szólok utána, egy pillanatra megtorpan, de aztán tovább indul.
Figyelem távolodó alakját és elgondolkodom szavain. Igaza volt. Hiába ismertük egymást, mostanra idegenekké váltunk. Az ismerős vonások hazudnak mindkettőnknek, mert nem lelhetjük már meg azt a régmúlt időt, s nem találhatjuk meg azt a régi személyt, akit hajdanán a barátunknak mondtunk és vállat vállnak vetve küzdöttünk. A korok átformáltak minket és így nem maradt más belőlünk, mint ismerős idegenek. Hagynom kell, hogy menjen, mert maradásra nem bírhatom. Mégsem engedhetem el egyedül, így hívatom két emberemet. Jó katonák, lojálisak és nem kérdezősködnek feleslegesen. Nem váratnak meg.
- Menjetek a lány után és értesítsetek minden lépéséről. – utasítom őket. – Tudni akarom merre tart és mit tervez.
Bólintanak és magamra hagynak a gondolataimmal. Tényleg ez lett a híres Thranduilból, akinek az őse a nemes sindák voltak? Lealacsonyodik odáig, hogy kémkedjen egy régi barátja után? Fölösleges lenne győzködnöm magam arról, hogy az ő érdekében teszem. Egyszerűen csak tudni akarom, hogy az országom határain belül hová megy és mit csinál.
Békés csendben telnek a napok, ám az egyre nyugtalanabbá tesz, hogy nem érkezik semmi hír az embereimtől. Vagy nem tudnak üzenni, hogy le ne bukjanak, vagy olyan helyzetben vannak, hogy veszélyessé válna üzenetet küldeniük. Néhány napja Legolasért küldettem, elég volt a kóborlásából a vadonban. Ideje hazatérnie és gyakorolnia hercegi címét. Épp elég ideig hagytam, hogy ostoba barátaival játszadozzon, és már ő sem gyermek, így elvárom tőle, hogy végre felnőjön a feladathoz, és végre hajlandó legyen tanulni mellettem. Ő az én egyetlen fiam és örökösöm. Vészterhes a levegő az erdő fái között, nem hagyhatom messze kóborolni. Az utolsó hírek szerint ahogy megkapta az üzenetemet, útnak indult.
Ismeretlen szárnyak suhogása hallatszik, és feltűnik egy apró veréb, mely egy gondosan összetekert, lábához rögzített üzenetet hoz magával. Végre megérkezett, amire vártam. Az apró jószág pihegve ereszkedik le trónom karfájára, s emeli meg lábát, hogy megszabadítsam terhétől.
„A lány Északra tart, Angband falai felé. Két napja nyomát vesztettük.”
- Muilon. – szólítom meg a jobbomon álló aranybarna hajú tündét.
- Igen, királyom? - fordul felém a szólított.
- Elhagyom a helyemet. - kelek fel ültömből. - Nem tudom meddig és, hogy mikor érek vissza. Legolas már úton van, ő veszi át a trónt, míg nem vagyok itt.
- Mit mondjunk a hercegnek uram, ha keresi?
- Egy barátom veszélyben van, utána mentem, hogy megóvjam. - nézek a férfi szemeibe. - Csak ennyit. És ne engedjétek, hogy utánam jöjjön. Valakinek mindig ülnie kell a trónon.
Muilon bólint és én otthagyom őt, hogy díszes ruháimat, koronámat és ékszereimet magam mögött hagyva, egyszerű öltözékben és könnyű fegyverekkel és csomaggal hátam mögött hagyjam otthonom kapuit.
Maethril felelőtlen és ostoba, ha egyedül merészkedik Angband közelébe. Sem királyként, sem barátjaként nem hagyhatom, hogy ilyen meggondolatlan dolgot műveljen. Meg kell találnom és visszahoznom őt, s ha kell, ezúttal megkötöm kezeit és őröket állíttatok szobája ajtaja elé.
|
| Morticia | 2016. 02. 24. 17:47:54 | #34037 |
 Karakter: Archelair/Maethril (kitalált karakter)
Megjegyzés: Tündekirályomnak
Sosem hittem volna, miszerint egyszer így kell látnom második otthonom. Vágytam, mi több, reméltem, hogy Imladris fénye örökkön ragyogni fog. Ennél nagyobbat nem csalatkozhattam volna. Mikor legutóbb itt jártam, dalok zengtek a Völgyben, minek fénye semmihez sem volt fogható. A fák zöldben pompáztak, lágy szellő simogatta végig szerető módján mindenki arcát. Ez volt az öröm, boldogság, tudás, remény hona, s lám, most félhomály uralkodik, miközben a hideg szél elhalt levelekkel kergetőzik. Elrond távozott, ezt hirdeti minden. Élete fő műve áll most előttem romokban. Szomorúan emelem tekintetem az Utolsó Meghitt Otthonra, melynek kapuja tárva-nyitva áll, mégsem hallatszik belőle egyetlen hívogató szó sem. Feleslegesnek vélem hogy befáradjak, így szemeimet a földre szegezve, hangtalanul távozom, miközben egy kósza könnycsepp utat talál magának s végiggördül arcomon. Bánattól nehéz szívvel csatlakozom két útitársamhoz, kik emlékeimre tekintettel lévén a titkos ösvény végén vártak meg.
Mikor reám tekintenek, vélhetően jobbnak látják, ha nem faggatnak, legalábbis erre enged következtetni azon tény, miszerint egyetlen hang nélkül szállnak lovaik nyergébe, miközben magam is hószín kancán nyergébe tornázom magam. Konkrét úti cél nélkül, egyenesen haladunk, míg reánk nem sötétedik s kénytelenek nem leszünk tábort verni. Egyre több pletyka kering arról, miszerint orkok kószálnak ismételten a homályban, gyanútlan utazókra vadászva. Jobb elővigyázatosnak lenni. Tüzet nem gyújtunk, azonban a lovakat kikötjük, ellátjuk, majd takaróinkra telepszünk, csendben, kör alakzatban.
-Nem az várt rád, amire számítottál, igaz? – kérdi a fivérek egyike, megszakítva az órák hossza óta tartó kellemes csendet. Mindkettejüknek valaha Imladris volt az otthona, e néphez tartoztak, mielőtt a vérük elszólította volna őket. Erről árulkodik mélybarna hajkoronájuk, sötétkék szemük, karcsú, mégis izmos alakjuk.
- Az várt, mire számítottam, mégsem az, amiben reménykedtem.
- Hogy érted? – kérdi a fiatalabbik, hangján hallatszik a vágyódás. Talán maga is meg szerette volna még egyszer, utoljára pillantani azon falakat, hol felnőtt. Ahol mindannyian felnőttünk.
- Tudtam, Elrond távoztával minden megfakul, elhalványul majd. Mégis, a szívem mélyén reménykedtem abban, hogy ez nem fog bekövetkezni. Hogy még régi tündöklésében láthatom. Hiú ábránd volt. – sóhajtom, tekintetem az ölemben összekulcsolt kezemre szegezem.
- Ennyire drámai volt hát a változás?
- Igen, barátom. Szavakkal leírhatatlan a pusztulás… S tán elég, ha hármunk közül egyedül az én emlékeimet fertőzi látványa.
-Tehát, egyetlen árva szót sem tudunk belőled innentől kezdve kihúzni arról, mit láttál?
- Nem. – felelem mosolyogva, hogy enyhítsek szavam élén. Fiatalok, talán túlságosan is azok. Nem érdemlik meg azt, hogy egyetlen tiszta, szép emlékük se maradjon a régmúltról.
-Mégis, szerettem volna látni, mivé lett az otthonunk. – sóhajtja a fiatalabbik. Tehát igazak voltak a megérzéseim.
-Hagyd, ha nem akar róla beszélni, nincs jogunk erőltetni. – fedi meg fivére, amit egy gyenge mosollyal hálálok meg. – Nem lehet egyszerű másodjára elveszíteni mindazt, amit szerettünk.
-Másodjára? – kapja fel fejét bátyja szavaira, s míg ő kíváncsian tekint testvérére, én úgy, mint aki meg tudná egy kanál vízben folytani. – Hogy érted ezt, Athleg?
- Nem az én tisztem elmesélni. – feleli fülig elvörösödve.
-Hogy értette, Maethril? Elmondanád?
-Sajnálom, de nem beszélhetek erről. Még nem. A bátyád is csupán ennyit tud, s még ezzel is veszélybe sodorhatja magát, ha olyan fülek hallják meg, akiknek nem lenne szabad. Aludjunk hát.
Mielőtt ellenkezhetne, olyasmi történik, amire legvadabb rémálmaimban sem hittem volna, hogy sor kerülhet. Szemei elkerekednek, arca egy pillanat leforgása alatt halott fehérré válik. Ujjai remegve emelkednek mellkasa irányába, ahonnan egy fekete nyílhegy mered előre, ajkai közül vékony vérpatak tör elő. Mintha nyakon öntenének egy vödör jéggel teli vízzel, úgy pattanok fel s tűnik el álmosságom emléke is. Mellé perdülök, azonban semmit sem tehetek érte, mivel azt a vesszőt, mi eltalálta, tucatnyi másik követi. Karom mellkasom elé lendítve igyekszem védeni magam, míg egy vastag fa törzse mögé nem sikerül kerülnöm. Mély levegőt véve tekintek először jobbra, majd balra, azonban nem látom Mellort. Mielőtt eluralkodhatna rajtam aggodalmam, meghallom sebesült vadéhoz hasonló üvöltését. Él, ám amikor megpillantom, mire készül, azt kívánom, bár sérülten feküdne a földön. Arra rohan szélesebesen, ahonnan a vesszők érkeznek. Egy fúródik a jobb lábába, egy pedig a bal karjába, azonban rohamát nem törheti meg a fizikai fájdalom. A lelkét sokkal súlyosabb érte, így lendületét már csak a pusztulás állhatja. Mély levegőt veszek, majd követem az öngyilkos hadműveletbe. Nem mintha vágynám a halált, sokkal inkább azért, hogy az ő életét megmenthessem. Az orkok több tucatnyian vannak, s mire odaérek, már körbe is vették a fiatal tündét. Nevét kiálltva igyekszem utat vágni hozzá. Testek rogynak két pengémnek köszönhetően össze, azonban mintha mindegyik helyére három kerülne. Érzem, ahogy fáradnak karjaim, azonban most nem engedhetek sajgó izmaim követelésének. A társam élete a tét. Egyre többen fordulnak felém, majd pedig futnak meg lángként lobogó haragom elől. Mikor alig maradnak maréknyian, végleg elvesztik bátorságukat s az ellentétes irányba iramodnak, mentvén semmirekellő életüket. Nem látok mást, csupán ork hullákat halomban…. Mielőtt úrrá lenne elmémen a kétségbeesés, meghallom a hangját egy hármas kupac alatt. Erőt véve tagjaim zsibbadtságán megragadom az egyiket s arrébb penderítem. Így teszek a másik kettővel is, azonban a látványtól nem sok híján hátrahőkölök. Az ifjú egész testét vér borítja, nagyrészt a sajátja. Mellkasa nehézkesen emelkedik, s süllyed. Vágások borítják, megszámlálhatatlanul sok. Kezemet arcára simítom, majd pedig felé helyezve kezdeném meg gyógyítását, azonban megragadja a karomat. Tekintetünk összetalálkozik. Míg az enyém a kétségbeesés tükre, úgy az övében a megnyugvás látható.
-Hagyd. Már..késő. – nyögi nehézkesen.
-Nem. Még nem. Még megmenthetlek.
-Ne légy… álmodozó. Végem.
-Ne mond ezt… - suttogom, mégis, igaza van. Ha sikerülne is meggyógyítanom minden sérülését, a lelke követné öccsét, kiért már nem tehetek semmit. Árnyéka lenne önmagának, ilyen létet pedig ellenségeimnek sem kívánnék.
- Mivel már… úgy sem számít… bevallhatom… mindig is szerettelek… a magam módján. Kérlek… élj sokáig és… emlékezz ránk. – válaszra nyílnának ajkaim, azonban szeme lezárul, s mellkasa nem emelkedik többé. Szemeim elkerekednek az iszonyattól, majd magam is meglepve zokogni kezdek. Nem szavainak hatására, hisz tudtam rég, mit érez. Nem. Azért akar megszakadni a szívem, mert nem viszonoztam, s most már az esélyem is örökre elveszett. Elvesztettem az utolsó két tündét is, akit szerettem, aki ehhez a földhöz láncolt. S miért? Mert figyelmetlen voltam. Nem vigyáztam rájuk…
Mielőtt követném gyilkosaik nyomát, sírt ások egy vén szil tövébe. Szavak nélkül, könnyekkel búcsúztatom őket. Majd erőt véve magamon, megacélozva szívem azok után iramodom, akik ezt tették vele.
a
Napok jönnek s kúsznak tova. Magam sem tudom már, mióta üldözöm őket, azonban az előny, mit késlekedésem okán szereztek, túlságosan nagynak bizonyul. Mégsem csüggedek. Míg én fényes nappal, csillagtalan éjszakán át, megállás nélkül is bírom tartani a tempót, addig nekik pihenni, enni és aludni is kell. Hamarosan beérem őket, s akkor megfizetnek azért, amit tettek. Egy erdő körvonalait látom feltűnni messze a láthatáron. Tehát abban reménykednek, miszerint a fák között nyomukat vesztem? Nos, ennél nagyobbat nem tévedhettek volna.
Érzem, közel járok hozzájuk. S ekkor hallom meg a hangokat.
- Akkor jobban teszed, ha most megölsz, mert – köhögéssel töri meg szavait - ...semmit nem fogok elmondani neked. – ez minden bizonnyal egy ork hangja. A tény, miszerint közel járok, új erőt önt tagjaimba, így kétszerezett erőbedobással indulok meg forrása felé.
- Mi hasznom származna abból, ha megölnélek? Elég, ha magammal viszlek és megkínoztatlak. A végén még te magad fogsz könyörögni a feloldozásért. Válaszolj. – szólítja fel az idegen, mégis bántóan ismerős hang. Ha nem értem volna célba, ennek köszönhetően, minden bizonnyal, most akaratomon kívül is megtorpannék.
- Ne öld meg! – kiálltom el magam.
Nehezen bírom rávenni lábaimat a cselekvésre, ennek köszönhetően lassabban közeledem kettősükhöz, mint szeretném. Megrohannak az emlékek, miket igyekeztem eddigi létem során elfelejteni. Ám ahogy megpillantom a szőke tincseken megcsillanó napfényt, új erővel törnek rám, mosolyt csalva arcomra.
- Ne öld meg. – kérem újra, halkan. Karnyújtásnyira közelítettem meg, ám félek hozzá érni. Rettegek, miszerint csupán a képzeletem csalóka játéka, s amint megérinteném, szertefoszlik.
Kérésemnek eleget téve tőrét visszacsúsztatja hüvelyébe, majd felegyenesedik, mégsem fordul meg.
- Meghaltál. – szólal meg halkan.
- Így akartam. - felelem. - Azt akartam, hogy senki ne tudja, hogy élek.
- Miért higgyek neked?
- Fordulj meg barátom és döntsd el magad, hogy a képzeleted játszik-e veled.
- Archelair. – suttogja a nevem, miközben tekintete végigfut rajtam. Én nem tudok másra koncentrálni, mint égkék szempárjára. Arra a kékségre, mihez hasonlóval soha sem találkoztam.
- Már régen magam mögött hagytam ezt a nevet. – mosolyodom el haloványan.
Az ork kapva kapna az alkalmon s szeretne megszökni, azonban Thranduil nemes egyszerűséggel a mellkasára tapos, meggátolva ezzel mindennemű kísérletét.
- Ne hidd, hogy megfeledkeztem rólad. – fordítja újfent minden figyelmét a féregnek. - Csak mondd el, hogy mi dolgod itt és ígérem, hamar megszabadítalak nyomorult életedtől.
- Azt hiszed, hogy megrémülök tőled? - gúnyosan felnevet. - Egy erejét és hatalmát vesztett tündétől? - ocsmány ajkai kaján vigyorba húzódnak. - Az ostoba tünde nem tudja, mi készül és túl gyenge, hogy tegyen ellene. - újabb rövid nevetés.
Mielőtt barátom szóra nyithatná ajkait, íj pendülése, majd pedig undorító cuppanás hallatszik. Ork nyíl mered ki egyenesen az egyik szemgödréből. Ezek szerint féltek, hogy olyan információkat árulna el, amivel veszélybe sodorta volna őket…Thranduil már indulna is nyomukba, azonban elkapom a karját.
- Várj. – szólok rá alig hallgatóan. - Minden, amit tudni akarsz, ráér. Térj haza és ott elmesélek mindent, amire kíváncsi vagy. De ne a fák között beszéljünk, mert mindenhol ott vannak a nemkívánatos fülek.
Válaszként aprót biccent, majd elindul s felzárkózom mellé. Tekintetemmel a fákat fürkészem. Mint mindenhol, itt is betegek, fáradtak, szomorúak és igen, dühösek… Dühösek, mert a szépek népe magukra hagyta őket. Ennek okán korhadnak, száradnak, míg végül kiveszik belőlük az, mi különlegessé tette mindet. S soha többé nem szólalnak meg..
- Hogyan sikerült ennyi ideig titokban élned? – teszi fel Thranduil az első kérdését, kizökkentve gondolataim folyamából.
- Imladrisban éltem. - felelem. - Elrond segített és befogadott.
- Nem kedveled? – vonom le a következtetést abból, miszerint arca elkomorult s szája szélén megrándult egy aprócska izom.
Megrázza a fejét, mielőtt újra szólna.
- Miért vagy itt?
- Azok az orkok lemészárolták két útitársamat. A nyomukba eredtem, hogy kiderítsem, hová tartanak. Azt hitték, az erdő majd összezavar, ha eltévedek a fák között, s elvesztem a nyomaikat. És már épp utol is értem volna őket az imént. De meglógtak.
- Úgy tűnt, nem akarták, hogy bárki is megtudja, hová tartanak.
- A kószák azt suttogják, hogy Angmarba vonul most minden ork, és hogy a Boszorkányúr régi erődítményét újjá építik.
- Ostobaság. - legyint. - Ha valóban ez történne, mi már régen tudnánk róla. Csak pár rémült ork merészkedik oda. Nem jelentenek veszélyt.
- Biztos vagy ebben? – kérdem, hangomból pedig süt a kétely.
- Biztos vagyok benne. – feleli.
Nem szól többet, s magam pedig hálás vagyok a hirtelen kialakult csendért. Meg kell emésztenem még társaim halálát, ahogyan az ő hirtelen felbukkanását is. Olyan sebeket tépett fel bennem, miket nem lett volna szabad, hiszen hiába teltek el évszázadok, sosem forrtak be teljesen.
Szótlanságunk kitart még akkor is, mikor otthona kapu kinyílnak, s csak egy meglepett sóhaj hagyja el ajkaimat, mikor meglátom az elém táruló látványt. Mindig is tudtam, miszerint szereti a fényűzést, a jó ízlést és a pompát, azonban eszembe sem jutott, hogy ennyire. Egyáltalán nem szeretnék sem tolakodónak, sem pedig gyermeknek látszani szemében, így nem állok meg bámészkodni, hanem követem, azonban ez nem jelenti azt, miszerint óvatosan nem pillantok minden irányba. Egy hatalmas terembe érünk, aminek éke a szarvasagancsokból mesterien megfaragott, lélegzetelállító trón. Egy pillanatig eljátszom a gondolattal, miszerint fellépdel az előtte sorakozó lépcsőfokok halmán s onnan, a magasból tekint le rám királyi pompájának teljében, azonban tovább lépve egy asztalhoz igyekszik, melynek két végén szék helyezkedik el. Int, miszerint foglaljak helyet, magam pedig engedelmeskedem a csendes parancsnak. Miután elhelyezkedik velem szemben, két tünde jelenik meg, egyik kezében kupa, míg a másikéban díszes üvegkancsó, benne vérvörös folyadékkal. A kupák elénk kerülnek, majd teletöltik őket a folyadékkal és távoznak. Az orromba szökő illat alapján édes bor az, ami kelleti magát.
-Mond, hol voltál eddig, s miért hitetted el mindenkivel azt, hogy meghaltál? – tér ki első kérdésére, mivel sikerül meglepnie. Meg voltam róla győződve, miszerint az orkokról szeretne beszélni, ám csalódnom kellett.
-Atyám kívánsága volt. Még a csata előtt megkérte Elrondot, hogyha bármi történne vele, vegyen magához, neveljen és szeressen lányaként. A kilétemet pedig tartsa titokban, mert amíg az ellenség él s tudomása van arról, hogy Gil-Galad vérvonala nem tört meg, nem nyugszik, míg el nem pusztít. Ennek okán eleget tettünk a kérésének, s bármily fájdalmas is volt hazudni és fájdalmat okozni azoknak, akiket szeretek, el kellett velük ezt hitetnünk. Nem egyszer fáradtam bele ebbe a létbe, fel akartam fedni az igazságot, azonban Elrond mindig keresztülhúzta a számításaimat. Utólag belegondolva, az életemet köszönhetem neki… Mégis, egy éjjel, a sötétség leple alatt megszöktem tőle. Túlságosan sok fájdalmas emléket idézett elő bennem, így elhagytam. Bejártam Középföldét, megismertem egész valójában. Láttam sok szépséget és csúfságot, megismertem minden lényt, aki benne lakozik. Legkedvesebbek számomra az entek lettek, azonban Vasudvard pusztulása után valami összetört bennük… Már nem hasonlítottak régi valójukra, így csendesen eltűntem az életükből. Mithrandir tanácsára csendes követőjévé váltam a Három Vadásznak, s követtem őket egészen Mordor kapujáig, a végső csatába. Ezek után láttam, hogy virágzik fel az emberek birodalma, s hogy bukik el a miénk… Hallottam egy kósza hírt, miszerint Elrond elhajózott, ám nem akartam elhinni, ennek okán Imladrisba látogattam, ám már nem leltem ott… S amint elhagytam a helyet, elvesztettem két hű társamat. A többit pedig már magad is tudod. – az emlékek hatására elszorul torkom, így iszom egy kortyot az eddig érintetlen kupából. Észre sem vettem, miszerint a mindig ajkamon játszó mosoly elhalványult, majd el is tűnt. Hogy törjem a kellemetlen csendet, mi ránk telepedett, most én kérdezem.
-Veled mi történt, mióta nem láttalak?
-A veszteség engem is utolért, nem sokkal utána, hogy elváltak útjaink. Az orkok elvették tőlem Sellirimet…Ezért megfogadtam, soha többé nem keveredem háborúba. Hiába, mert a háború talált meg engem. Először Erebor elestekor, majd pedig akkor, mikor Sauron Dol Guldurban erőre kapva megindult, hogy újra megpróbálja elpusztítani a világunkat. Ezután béke köszöntött ránk, egészen addig, míg elő nem került az Egy. Orkok támadtak ránk, azzal fenyegetve, hogy mindenkivel végeznek. Visszavertük őket. Celebornnal felesége elhajózása után új birodalmat építettünk fel. Most pedig itt vagy. – mikor a rövid beszámolója végére ér, olyan érzésem van, mintha titkolna előlem valamit, azonban nem látom alkalmasnak az időt arra, hogy a kérdéseimmel nehezítsem meg még inkább helyzetét.
Látom, ahogy egy könnycsepp csordul ki szeme sarkából. Akaratlanul is megemelkedem ültőhelyemből, s jobb kezem mutatóujjával gyengéden letörlöm.
Mintha hitetlenkedés gyúlna szemeiben, azonban mielőtt megszólalhatna, megelőzöm.
-Bocsáss meg, a szokás hatalma. – elmosolyodom, mit haloványan ő maga is viszonoz.
-Miért szeretted volna megtudni, hová tartanak az orkok? – töri meg a csendet, majd kupáját ajkához emelve iszik.
- Mivel már nem lebeg előttem más cél, így szerettem volna megtudni, igazak-e a félve suttogott szavak. Az, hogy a Homály újra fenyeget.
-Biztosíthatlak róla, egyetlen szó sem igaz belőlük. Tudnék róla, ha ork seregek gyülekeznének a szomszédomban a sötétség szaváa.
-Mégis haldoklik az erdőd. Ugyan úgy, mint annak idején… Ez nem lehet véletlen.
-Dehogynem. Mindez csupán a véletlen műve. Ne akarj olyasmit látni, ami nem valós.
Érzem, miszerint ez a beszélgetés hamvába holt… Valamilyen oknál fogva nem szeretné tudomásul venni, mi zajlik körülötte. Ha azt hiszi, ennyivel befejezettnek tekintheti a dolgot, nagyot téved. Amint látok alkalmasabb időpontot, visszatérek erre a… kényes témára.
-Legyen óhajod szerint, bár meg kell mondjam, nem értek egyet a nézeteiddel, de tiszteletben tartom kívánságodat. Most pedig, ha megbocsátasz… - meg sem várva engedélyét felemelkedem és elindulok a kapu irányába. Sosem szerettem a bezártságot, ennek okán egy perccel sem szeretnék többet a négy fal között tölteni, mintsem muszáj.
-Nem mehetsz el. – hallom meg hangját, mire megtorpanok, majd pedig elkerekedett szemekkel fordulok irányába. – Nem hagyhatod el ezt a helyet. – ismétli meg előbbi kijelentését, magam pedig úgy érzem, mintha megfordulna velem a szoba. Vissza kell ereszkednem a székbe, mert félő, nem tartanának meg lábaim s szégyen szemre a földre omlanék.
|
| LastBreath | 2016. 02. 22. 22:13:00 | #34032 |
Karakter: Thranduil
Megjegyzés: Kezdés
Az erdőt vasmarokkal fojtogatja az ősz. Hosszú idők óta nem dús már és nem lagymatag. Nem gazdag és nem fényes. Nem olyan, mint amilyennek lennie kéne. Az ősz most is nyirkos, hideg és korhasztó. Levegőtlen, de mégis párás. A szél durva és csípős, a fák ezerszám hullajtják leveleiket. Minden a sötét elmúlást hirdeti. De talán ez a mi sorsunk is. Elmúlni csendesen, ahogy az Ember lassan megfeledkezik rólunk és túlszaporodik Középfölde arcán, mint ocsmány szeplők egy szép arcon.
Ismerős, de annál kellemetlenebb léptek zavarnak meg.
- Az ember azt hinné, hogy mióta rended feje lettél, megjött a józan eszed is és nem kóborolsz többé. – fordulok a jövevény felé. – Milyen alkalomból köszönthetlek otthonomban Mithrandir?
- Épp csak erre járok. – feleli derűsen. – S gondoltam eljövök hozzád, mint régi jó barát. Látogatóba. – teszi hozzá szelíden.
Azt hiszi, bárkit megtéveszthet a habókos öregember álcájával. És valóban, sokan elhiszik neki, hogy „épp csak arra járt”. De Mithrandir mindig okkal jelenik meg, és addig nem tágít, míg ügyes mesterkedéssel rá nem vesz másokat, hogy úgy tegyenek, ahogy ő eltervezte. Alattomos és sunyi. Egyáltalán nem kedvelem. Az ő jelenléte mindig valami rosszat, valami sötétet és álnokot hoz maga után. Nem csoda ezért, ha néhol Vészmadárként emlegetik.
- Javíts ki, ha tévednék, de legutóbb, mikor eljöttél látogatóba, a nyakamra szabadítottál egy csapat koszos és bárdolatlan törpöt. – foglalok helyet trónomon, s onnan nézek rá. - S te magad meg sem jelentél, hogy magyarázattal szolgálj.
- Tévedsz, kedves barátom. – szemei derűsen csillannak meg. – Erebor királyát hoztam el neked és a kezedbe adtam a lehetőséget, hogy diplomáciai úton szövetséget köss vele. Ehelyett, te bebörtönözted őket. Nem a legbölcsebb döntésed volt. - mosolyodik el elnézően.
- Ha az a félszerzet nem settenkedik be és szökteti meg őket, akkor a sárkány sem perzselte volna fel Tóvárost.
- Ugyan már! – legyint türelmetlenül. – Smaug előbb vagy utóbb előbújt volna. Ha másért nem is, hát azért, mert Sauron magához hívja. És akkor nem csak Tóváros népe szenvedi kárát.
- Smaug halála sem a törpök érdeme volt. – világítok rá.
- Nem. – ad igazat. – De ők idézték elő.
- Elég volt a bájcsevejből mágus. A múlton való rágódás nem vezet semmire. Mondd, ezúttal mit hozol a fejemre? Miben mesterkedsz?
- Ne üsd az orrod a mágusok dolgába, mert ravaszok s könnyen haragra lobbannak. – komorodik el. – Mindent megtudsz majd a maga idejében. Bár sejtem, te magad is tudod, hogy azért jöttem, hogy fontos híreket közöljek veled.
- Hangoztatja ezt egy mágus, aki mindenbe beleüti a horgas orrát, amihez semmi köze. – kezdem elveszíteni a türelmem. – Rám nem hatnak a kis trükkjeid, fölöttem nincs hatalmad. Beszélj, vagy távozz.
- Angmar miatt jöttem. – néz rám sejtelmesen bozontos szemöldöke alól.
- Angmar. – ismétlem meg lassan forgatva számban a szót. – Mi dolgod van ott?
- Neked lett volna dolgod Angmarral Thranduil. Ellepték az orkok és te kisujjadat sem mozdítva hagytad nekik. - hangja számon kérő és kioktató.
- Ami nem országom határain belül történik, ahhoz semmi közöm. Nem küldöm halálba az embereimet egy csapat visítva menekülő ork miatt. Már rég elpusztult az, ami összetartotta és irányította őket.
- De egy marék ékszerért háborút is képes voltál kezdeni.
- Ne bíráskodj fölöttem vénember! – csattanok fel. – Semmit nem tudsz!
- Miért nem veszed észre, hogy valami készül? – mordul fel ő is dühösen. Arca egészen kipirul. – Hajók jönnek Halhatatlanföldről. Valinor hajókat küldött. Ez csak jelent valamit! És nem lehet véletlen, hogy éppen most indultak el Valmarból.
- Honnan veszed ezt az ostobaságot? – ráncolom össze szemöldököm. – A hajók menni szoktak, nem pedig jönni. A pipafű káros hatással van az elmédre mágus.
- Egy barátom látta. – enyhül meg. Szemei ismét mosolyognak, de arca változatlanul feszes marad.
- Barátod? – sóhajtok fel kétkedve. – És ugyan melyik barátod járt a tengeren?
- Thorondor. – válaszolja úgy, mintha ez eleve egyértelmű lett volna.
- Hát persze, a sasok. – forgatom meg szemeimet. – És mi köze van ennek hozzám? Eryn Lasgaren biztonságos és az is marad, amíg én itt vagyok. Mégis mit vársz tőlem? Sem a hajókhoz, sem a tengerhez nincs közöm. Távol élünk Szürke Révtől.
- Biztonságos?! – kérdez vissza hüledezve. – Az erdő, a birodalmad beteg és haldoklik! Szemet hunyhatsz felette, de egyszer majd csak azt veszed észre, hogy minden és mindenki elpusztult körülötted! Azt várom, hogy éles szemeiddel nézz túl a határaidon és tanulj meg látni is végre!
- Én nem jótékonykodom, mint a féltünde Elrond. Amíg Eryn Lasgaren áll, amíg a birodalmam áll, addig nics okom másokért aggódni. Amikor ránk törtek az orkok Dol Guldulból senki nem segített. Magunk voltunk. Ha mi nem lennénk itt, Középfölde már ezer éve elesett volna!
- Mindenki más Mordor kapui előtt küzdött a Gonosszal! – fakad ki tehetetlen dühében. - Egyedül Ti… egyedül Te tagadtad meg a segítségnyújtást.
- Távozz. – szakítom félbe. – Épp eleget kockáztattam azzal, hogy az örökösömet, a saját fiamat hagytam a Halál karjai közé rohanni.
- Legolas legalább… - leintem és ő elhallgat.
- Távozz saját akaratodból, amíg még megteheted. - figyelmeztetem és a mágus most felfújja az arcát és nem több egy dühös öregembernél. Köpenye hangosan susog, ahogy döngő léptekkel elviharzik.
A
Halkan reccsen az avar és észrevétlenül susognak a levelek az apró lábak alatt, melyek tapossák őket. Halványszürke, pikkelyes bőr, karmokban végződő ujjak. Telt testalkat, hosszú nyak, ékes, ezerszínű farktollak és egy díszes bóbita. A fácánkakas zavartalanul fötör az avarban élelem után kutatva. Jelenlétemre nem neszel fel.
Zaklatott gondolataim képtelenek a vadászat körül forogni. Túlságosan baljóslatú volt Mithrandir figyelmeztetése. És túlságosan zavaros Angmarról és a hajókról, melyek Valinorból jönnek. Arról a földről, melyet az én népem soha nem láthatott. S éppen ezért nem is hiányzik. Talán nem is létezik semmi a tengeren túl. Halhatatlanföld csak egy dajkamese, mellyel a gyermekeket nyugtatják. Legalábbis jó volna, ha csak dajkamese maradt volna. De Galadriel úrnő volt az élő példa rá, hogy létezik. És népéből a legszebb, s legöregebb végül hazatért.
Celeborn magányát és szomorúságát nem enyhítette semmi. Képtelen volt a kihűlt otthonban maradni, pedig egy darabig úgy tűnt, országa gyarapodik. De elhagyta Lórient, hogy végül Imladrisban találjon megnyugvást, vagy elmúlást. Talán ugyanaz a kettő, ha róla van szó. Azóta kevés hírt hoz a szél és a lórieni tündék daltalanok. Édesbús otthonuk lett a börtönük és ott is fognak elmúlni. Mint mindannyian.
Halkan sóhajtok fel, ahogy az idegre helyezem a nyílvesszőt, s megfeszítem azt. Magam előtt látom, ahogy a nyíl elrúgja magát és az íj pendülve pattan utána. Látom, ahogy a fácán még fel sem riad, s máris átfúrja gyönge testét a karcsú nyílvessző. Nem tölt el elégedettséggel. Értelmetlen cselekedet elvenni más jószág életét, ha utána a húsa felhasználatlanul marad. Mégis megteszem, mert megtehetem. Mert hatalmamban áll bíráskodni az élete felett. Eldönthetem, hogy a gyönge madár hogyan végezze, s meg is könyörülhetek neki.
Halkan pendül az ideg a fülem mellett, de ahelyett, hogy a fácánt találnám el, valami másba fúródik bele. Közénk ugrott menekülése közepette és most fél bénultan üvölt, ahogy a földre rogy. Izmos, vaskos combjából kíméletlenül mered elő a nyilam. Egy ork. De mit kereshet itt? Túl óvatlan és tompa ahhoz, hogy odafigyeljen: az én földemen jár. Társai messzire elkerülik ezt az erdőt.
Felegyenesedek rejtekemből és odalépek az agonizáló, vonagló szörnyeteghez.
- Mit keresel itt? - kérdésem inkább parancsnak hangzik, ahogy lepillantok rá.
- Nyomorult tünde! - köpi felém torokhangon. - Nyomorult, nyomorult tünde!
- Válaszolj. - szólítom fel hűvösen és sérült combjára lépek. A nyíl beletörik és talpam alatt még mélyebbre fúródik hamuszürke húsába. Gurgulázva felüvölt, de nem válaszol. - Nem kérdezlek többet.
- Akkor jobban teszed, ha most megölsz, mert – felköhög. - ...semmit nem fogok elmondani neked.
- Mi hasznom származna abból, ha megölnélek? - vonom fel szemöldököm. - Elég, ha magammal viszlek és megkínoztatlak. A végén még te magad fogsz könyörögni a feloldozásért. - előhúzom rövid, de annál élesebb tőrömet és nyakához szegezem. - Válaszolj. - szólítom fel újra.
- Ne öld meg! - kiált rám valaki a hátam mögött.
Nem hallottam a lépteit, és a hangja egy régmúlt emlék kísértetekén zavarja meg gondolataim. A hang, amit hosszú korok óta nem hallottam. A hang, amiről azt hittem örökké elveszett apja holtteste mellett, most újra felcsendült a fák között. Az erdő a bolondját járatja velem? A homály már rég nem olyan hatalmas, mint annak idején, s ha akkor nem fogott rajtam sötét ereje, most miért tenné?
Minden izmomat megfeszítem és lélegzetemet visszafojtva fülelek. Az ork előttem karcos hangján felzihál, ahogy lábammal ránehezedek sérült lábára, hogy ne menekülhessen. Most hallom a lépteket. Nem hangosabbak, s nem is többek annál az apró nesznél, amit nemrég a fácán kavart az avarban. Lassan, puhán közeledik, majd megáll.
- Ne öld meg. - kéri halkan, hangja derűsen cseng.
Lábamat felemelem és magam mellé teszem a földre. Tőrömet lassan csúsztatom vissza a hüvelyébe. De nem fordulok meg. Ha ez valami boszorkányság, az a legbölcsebb, ha nem engedem, hogy megdelejezzen.
- Meghaltál. - szólalok meg lassan.
- Így akartam. - feleli csendesen. - Azt akartam, hogy senki ne tudja, hogy élek.
- Miért higgyek neked?
- Fordulj meg barátom és döntsd el magad, hogy a képzeleted játszik-e veled. - mosolya erősen kihallatszik hangjából és én akaratlanul is felé fordulok.
- Archelair. - suttogom, ahogy végigmérem. Ezüstszín haján az őszi napfény úgy csillan meg, mintha ezer meg ezer csillámló kristályszilánk díszítené tincseit. Alakja szikár és karcsú. Bár arcán látszanak az elmúlt évezredek, vonásai örökké fiatalok és lágyak. - Mintha kísértetet látnék.
- Már régen magam mögött hagytam ezt a nevet. - mosolyodik el szelíden.
Mögöttem az avar megzörren, ahogy az ork igyekszik feltápászkodni. Mellkasára taposok, s amaz csalódottan nyög fel.
- Ne hidd, hogy megfeledkeztem rólad. - nézek szemeibe és vizslatom arcát. - Csak mondd el, hogy mi dolgod itt és ígérem, hamar megszabadítalak nyomorult életedtől.
- Azt hiszed, hogy megrémülök tőled? - gúnyosan felnevet. - Egy erejét és hatalmát vesztett tündétől? - ocsmány ajkai kaján vigyorba húzódnak. - Az ostoba tünde nem tudja, mi készül és túl gyenge, hogy tegyen ellene. - újabb rövid nevetés.
Mély levegőt veszek, hogy újra ráparancsoljak, ekkor viszont egy kellemetlen hang hallatszik és a nyíl a fák közül egyenesen az ork koponyájába fúródik. Ork nyíl. A halott szörnyeteg társai rohanvást igyekeznek minél távolabb kerülni. Ezek szerint valóban értékes információk voltak a birtokában. Olyanok, amik miatt a többi nem kockáztathatta, hogy eljárjon a szája.
Utánuk iramodnék, de a lány elkapja karom.
- Várj. - szól rám csendesen. - Minden, amit tudni akarsz, ráér. Térj haza és ott elmesélek mindent, amire kíváncsi vagy. De ne a fák között beszéljünk, mert mindenhol ott vannak a nemkívánatos fülek.
Aprót bólintok és hátat fordítok ez elpusztult orknak. Elindulok, és a lány felzárkózik mellém. Nézelődik, mintha most először látná az erdőt. S talán most először is látja ilyen formájában. Vonásai megrendülnek és arca lassan elkomorul, ahogy a haldokló fák között szótlanul sétálunk egymás mellett.
- Hogyan sikerült ennyi ideig titokban élned? - kérdem rá sandítva.
- Imladrisban éltem. - feleli. - Elrond segített és befogadott.
Elhallgatok. Nem szívelem azt a féltündét és ő sem kedvel túlzottan engem. Valószínűleg az a mi nagy szerencsénk, hogy ilyen távol élünk egymástól. Máskülönben sok vér folyt volna már.
- Nem kedveled? - kérdezi tétován.
Megrázom a fejem.
- Miért vagy itt?
- Azok az orkok lemészárolták két útitársamat. A nyomukba eredtem, hogy kiderítsem, hová tartanak. Azt hitték, az erdő majd összezavar, ha eltévedek a fák között, s elvesztem a nyomaikat. És már épp utol is értem volna őket az imént. De meglógtak.
- Úgy tűnt, nem akarták, hogy bárki is megtudja, hová tartanak.
- A kószák azt suttogják, hogy Angmarba vonul most minden ork, és hogy a Boszorkányúr régi erődítményét újjá építik.
- Ostobaság. - legyintek. - Ha valóban ez történne, mi már régen tudnánk róla. Csak pár rémült ork merészkedik oda. Nem jelentenek veszélyt.
- Biztos vagy ebben? - kérdezi kételkedve.
Miért von kérdőre rövid időn belül két olyan személy is, akikkel nagyon régen találkoztam utoljára? Nem értem a történéseket magam körül, és ezek a hirtelen felbukkanások bosszantanak. Mithrandir felbukkanása valóban rossz ómen lett volna? És megint Angmar... a halott föld, ahol semmi nem terem; se nyersanyag, se élelem. Kietlen és kopár. Még az orkok sem élnék túl azon a tájon.
- Biztos vagyok benne. - felelem.
Szóváltásunk elhal, ahogy egyre közeledünk birodalmam kapujához. Hang nélkül sétál mellettem. Nem kérdez többet, gondolataiba merül, melyeket nem tudok leolvasni az arcáról. Tiszteletben tartom a kérését és nem kérdezek én sem, míg el nem érjük a kapukat.
Pedig oly sok minden jár a fejemben. Mi történt vele apja halála óta? Miért nem mutatta jelét annak, hogy életben van? Talán ekkora veszélyben volt mindvégig? Sötét talányok ezek, melyekre talán nem is kapok választ.
|
|
