Karakter: Keith Tribalcourt
Megjegyzés: ~ Castielnek ~
A Saint Illerya korlátjának támaszkodva figyelem a tengert. Szép időnk van: az ég tiszta, sehol egy fenyegető felhő, és a szél is csak lágyan borzolja a vizet: a hajó szinte ringatózás nélkül siklik előre.
Szokatlan, hogy kíséret nélkül indulok útnak, de ez egyszer szükséges volt hátrahagyni a flottát. A feladatot, amit kaptam, mintha egyenesen a Saint Illeryára szabták volna: kulcsa a gyorsaság és az ügyes manőverezés, és nem engedhettük meg magunknak, hogy a lomhább hajók hátráltassanak minket. Ráadásul nincs is szükségünk akkora tűzerőre...
A zsebembe nyúlok, és előveszem a körözési plakátot. Elnagyolt vázlat, itt-ott kisebb foltokkal, ahogy a hajótestről felcsapódó apró vízcseppek óhatatlanul is elmosták a festéket, de tulajdonképpen nem is a fiatal férfiarc az, ami lényeges a számomra. Sokkal inkább az, ami alatta van.
Szinte kívülről tudom, úgyhogy csak tűnődve nézem a dülöngélő betűket. Főként kereskedő- és hadihajók nevei, amiket kirabolt vagy rejtélyes módon játszi könnyedséggel hagyott hátra, de akad itt nem egy tekintélyes államférfi is, akiket a Királyság legváltozatosabb pontjain támadott meg. És azután? Eltűnt, mint a kámfor.
A vérdíj talán még nagyobb lett, mióta elindultam, de ez nem érdekel különösebben. Pénzért nem vadászom emberre, ezt Őfelségének is kijelentettem, mikor megbízott a feladattal.
- Megkapod mindet – csapta le dühösen a plakátot az asztalra. – Megkapod, csak... Ne hagyd, hogy ez a semmirekellő kis... – rám pillantva sóhajtott, és fojtottabb hangon folytatta: - ne hagyd, hogy még egyszer szégyent hozzon a királyságra!
Csak bólintottam, és megesküdtem, hogy vele térek vissza, vagy sehogy.
- Arany életed lesz – bólintott erre elégedetten.
- Uram – szóltam halkan, és olyan tisztelettudóan, ahogy az a Királyság fejét megilleti. - Kérlek, ne vedd sértésnek, de nem fogadom el a kitűzött vérdíjat.
- Azt mondod, nem...?
- Nem, uram – hajoltam meg. – Tengerésztiszt vagyok, nem pedig fejvadász. A rendet kell fenntartanom, nem önmagamat.
Egy pillanatig nem felelt, azután megveregette a vállam, mintha gyermekkori jó barátom lenne, nem pedig a királyom.
- Több ilyen katona kellene nekem – mondta.
Még napfelkelte előtt vitorlát bontottunk.
***
- Uram! Egy hajó közeledik észak felől – lép mellém a fedélzetmester, és felém nyújt egy távcsövet. Bólintok, elveszem, és a jelzett irányban kezdem vele pásztázni a vizet.
- Nem közeledik – mondom, miután leeresztem a távcsövet. – És nem is egy. A tüzérség legyen készenlétben! – emelem fel a hangom, ahogy parancsoláskor szoktam, majd, szinte csak magamnak, megjegyzem:
- Azt hiszem, máris megtaláltuk, amit keresünk.
A kormány mellé sietek, ahonnan nem csak az egész fedélzetet látom be, hanem azt is, ami előttünk történik. Ismét a szememhez emelem a távcsövet.
Nem tévedtem. A Saint Illerya gyorsan halad, így most már közelebbről is szemügyre vehetem a két hajót, ami az utunkba került.
Az egyik egy hagyományos, nagy merülésű kereskedőhajó, széles hajótesttel; minden nagyobb kikötőben horgonyoz hasonló. Ám a másik érdekesebb. Karcsú alakja és magas árboca akár a Saint Illeryáé, de oldala és behúzott vitorlái éppolyan sötét feketék, mint amilyen fehérek a mieink. Egy halovány sejtés körvonalazódik a fejemben, és egyre csak erősödik.
Tisztán látszik a két hajó között kivetett palló, és most már szemernyi kétségem sincs afelől, hogy kalózokkal hozott össze a sors. Pedig elég valószínűtlennek tűnik: alig két napja indultunk útnak, és máris beléjük botlanánk? Fekete hajó fekete vitorlákkal... Ha ez valóban az, amire gondolok, akkor Isten is engem segít ezen a küldetésen.
Egyre csak közeledünk, de a fekete hajón semmi jelét nem adják, hogy menekülni akarnának. Tévedtem volna? – töprengek.
Akkor sem mozdulnak, mikor melléjük érünk. Mivel eddig elfelé fordult tőlünk, nem láttuk az orrdíszt: egy fekete kezet, gyönggyel az ujjai között. Minden jel arra vall, hogy ez a Fekete Gyöngy, amit annyira kerestünk – volna, ha nem futunk bele már a második napon. De zavaros az egész. A Saint Illeryán jól látszik, hogy királyi hajó. Miért nem menekülnek?
Óvatosnak kell lennem. Nagy valószínűséggel a Kalózkirály az, akinek már több tucatszor sikerült megszöknie a katonai erők elől, és senki nem tud ésszerű magyarázattal előállni rá, hogyan csinálta. Csak valószerűtlen kalózlegendákról beszélnek, amiket a kikötőkben hallani a matrózoktól, miután jócskán felöntöttek a garatra. Természetfeletti, megmagyarázhatatlan erőket tulajdonítanak a Kalózkirálynak és kis legénységének, amire egy bizonyos gyümölccsel tett szert, miután ellopta magától az Alvilág Urától.
Bármennyire képtelennek is hangzanak az ilyesfajta mesék, tudom, hogy van mögöttük némi igazság. Ha nem is magával az Ördöggel állok szemben (ahogy más legendákból hallani), nem lehet átlagos kapitány. Hét emberrel tart fenn egy egész hajót, ráadásul sosem kapták még el… Nos, igen. Nem árt vigyázni. A tenger mindenkinek tartogat meglepetéseket.
A kormányosmester a fekete hajó mellé irányítja a Saint Illeryát. Látom, hogy a keresztbevetett pallón jókora ládákkal egyensúlyozik két férfi.
- Megállni! – kiáltom, és a korláthoz lépek. Mikor meghallanak, felém pillantanak, de kényelmes tempóban folytatják a rakodást. Ilyet még nem láttam – gondolom döbbenten. Kemény tengeri csatára készültem, de most még csak azt sem tudom, mi történik pontosan. Kezdem úgy érezni, hogy kicsúszik a kezemből az irányítás.
- Mi folyik itt? – kérdezem érzelemmentes hangon, és a hajót pásztázom, a kapitányt keresve.
- Ez egy kalóztámadás – énekli valaki az orr felől. A hajófalon egy alacsony, vékony fiú üldögél, lábát a tenger fölött lóbálva. Alig lehet tizennégy éves. Vörös haja csapzottan lóg a vállára, úgy néz ki, mint akit az imént öntöttek le egy vödör vízzel. Ahogy ránézek, szélesen, szemtelenül elmosolyodik, és zöld szemeivel visszabámul rám. – Csak a csendesebbik változat – dől hátra otthonosan. – Nem kell ám mindig a bajt keresni. Aye! – kezd ismét énekelni, ezúttal valami matrózdalt; koszos arcáról egy pillanatra sem tűnik el a szemtelen vigyor.
Találkoztam már félkegyelműekkel, úgyhogy nem botránkozom meg. A legénység többi tagjához fordulok.
Tényleg nincsenek sokan. Elég nagy hajójuk van, ehhez képest csak öt embert látok a fedélzeten, és egyvalakit az árbockosárban. Elég vegyes társaság. Az árbochoz támaszkodva egy alacsony, köpcös, szőke férfi leplezetlen unalommal méreget. Mellette, mintha teljes ellentéte lenne, egy magas és vékony, hosszú fekete hajú férfi áll, aki kíváncsian figyeli, mit teszek a következő pillanatban. Pillantása már-már kedves. Sokkal inkább művelt és jóságos papnak tűnik, mint kalóznak. Mindössze ketten rakodnak, és ők sem túl sietősen: mintha a világ minden ideje az övék lenne, én pedig itt sem lennék. Szórakozottan pillantanak hol rám, hol a vörös hajú fiúra, mintha azt várnák, hogy folytassuk az értelmetlen párbeszédet.
- A Királyság nevében – mondom ehelyett a megszokott szavakat – letartóztatom magukat. A bűneik: engedéllyel rendelkező kereskedőhajók rakományának elrablása, legénységének kifosztása és elhurcolása. A királyság nyugalmának megzavarása a tengeren és a szárazföldön. A királyi flotta megtámadása... – Alig észrevehetően felsóhajtok. Nem szeretek ennyit beszélni, és értelme sincsen. – Kalózkodás – zárom rövidre, magam is unva a hosszú listát. - Adják meg magukat – mondom végül.
- Hmm, csak ennyi? – lép ki egy magas, szőke alak a kabinból. Fiatal férfi, velem egykorú lehet. Azonnal felismerem, hisz már elégszer láttam a képét a fogadókban és kikötőkben kitűzött körözési plakátokon. És azon, ami a zsebemben lapul.
- Azt hittem, felsorolod – lépked felém, és kócos fürtjei mögül alaposan végigmér. Sötétkék szeme egy pillanatra furcsán megvillan, amit nem tudok mire vélni. – Kihagytad a legizgalmasabb részeket – mondja szinte felháborodva, és visszaránt a valóságba. Még tesz néhány lépést, és megáll a hajókorlátnál – éppen velem szemben.
Előrehajol, és a korlátnak támaszkodik, arcán fölényes félmosoly. Várom, hogy nagyképű, fenyegető szavakkal próbáljon meg elijeszteni, de ekkor megemeli a kezében tartott rumosüveget, és felvonja egyik szemöldökét.
- Mennyire sürgős? Ezt még meg akartam inni.
- Őfelsége parancsa nem tűr halasztást – felelem. – Ha nem adják meg magukat, tüzet nyitunk a hajóra.
- Lelőhetem már, kapitány? – morogja valaki az árbockosárból. Nem látom, ki az, és ez jobban feszélyez, mint kellene. Ahhoz, hogy a lehető legjobb megoldást válasszam minden helyzetben, tudnom kell, mik a körülményeink.
- Ugyan, Russel – feleli a kapitány, de nem néz fel, végig csak engem pásztáz. – Ők a törvény és az igazság őrei. - Ellöki magát a hajófaltól, meghúzza az üveget, aztán egy cinkos pillantást vet rám, és egy elegáns mozdulattal felém dobja a rumot. – Becsüld meg a munkájukat!
Nem tudom, mit tegyek az üveggel, szóval csak a korlátra teszem, bármiféle reakció nélkül.
- Ne mondd, hogy nem iszol – néz rám meglepetten. – Nem hiszem el.
- Castiel Pirate, mint mondtam, le van tartóztatva. Kényelmes cella várja Joshtown-ban, ahol annyit cseveg, amennyit akar – mondom hidegen.
- Te ismersz? Én megtudhatnám, te ki vagy?
- Vigyázz a szádra, becstelen kalóz! – csap mellettem valaki a hajókorlátra. – Magával Keith Tribalcourt-tal beszélsz…
- Sir, kérem – mondom, és lehunyom a szemem egy rövidke pillanatra. Orwen gróf, a király lovagja nem sokban különbözik a királytól. Mindketten nagyon szenvedélyesen tudják csapkodni a fa felületeket, miközben a becsületről ordítoznak. Mondjuk, a grófnak talán mégiscsak több köze van a becsülethez: már több mint harminc éve a korona elkötelezett védelmezője, és világéletében erkölcsös életet élt. Azonban ez nem változtat a tényen, hogy a problémák nem oldódnak meg csapkodás és ordítozás által.
- Kapitány, a másikat lelőhetem? – szólal meg ismét a matróz odafentről.
- Fenyegetsz, te mocskos...
- Gróf úr – szólok halkan, és ezúttal elhallgat. Egy pillanatig csend van mindkét hajón.
- Tudjátok mit, fiúk? – fordul legénysége felé Pirate, kezeit széttárva. – Szerintem ezek kedves emberek.
- Főleg a gróf úr – nevet fel a vörös hajú.
- De tényleg – mondja a kapitány.
- Ó, hogyne – szólal meg az egyik férfi, aki eddig társával a pallón cipelt át egy nagyobb ládát. Valamennyivel idősebb lehet nálam, amolyan született matróz. Fekete haja válláig ér, bőre napbarnított, mosolyában pedig megvan az a ravasz, kissé részeges árnyalat, ami csak a tapasztalt tengerészek sajátja. – Szerintem is nagyon kedvesek. Eladhatnánk nekik Rowan-t. Végre valami haszna is lenne – mondja, és hangosan, felszabadultan felnevet, mikor a vörös hajú fiú elképedve mered rá.
- Kapitány, ugye nem... – bámul a Kalózkirályra. – Attól, hogy Ace azt mondja, még hasznos tudok lenni...
- Mi a baj? – kérdezi a fekete hajú matróz (ezek szerint Ace) nevetve. – Fogadok, hogy minden reggel megmosdatnának. Bár ma mi is próbálkoztunk...
- Fiúk, elég legyen! – szólal meg a kapitány halovány mosollyal. Nem tudom eldönteni, hogy túl részeg ahhoz, hogy rendesen mosolyogjon, vagy ez a félmosoly egy baljós előjel. – Untatjuk az urakat.
- Megadják magukat, vagy sem? – kérdezem.
- Hű, micsoda felfordulás – lép ki egy újabb személy a fedélzetre. Csodálkozva tekint körbe, de talán ő van a legkevésbé meglepve.
Egy nő az. Legénységem minden tagja döbbenten bámul rá. Már önmagában is elég furcsa, hogy egy kalózhajón egy nő szolgáljon (vagy vendégeskedjen), de nem csak ez a meglepő. Ilyen szép nőt egyetlen szárazföldi városban sem láttam még. Alakja karcsú, és ezt ki is hangsúlyozza azokkal a ruhákkal, amit hord; haja vörösbe hajlik, és a rásütő nap még élőbbe teszi a színét. Arca szép, mosolya magabiztos és csábító, de a szeme... A szeme a legkülönlegesebb árnyalatban játszik, amit valaha láttam.
A kapitányhoz sétál, és belékarol. – Tényleg érdekesnek tűnik, Castiel, de mi lenne, ha indulnánk? Estére Orystadba akartunk érni.
- Hölgyem, a hajó nem megy sehová – közlöm, amint észhez tértem pillanatnyi bénultságomból. Szokatlan volt ez számomra, nagyon is szokatlan. A nők nem szoktak megszédíteni.
- Talán Castiel átadta a Gyöngy parancsnokságát? – fordul felém egy csípős megjegyzéssel. – Mert ha nem, akkor ne osztogasson nekem parancsokat.
- Mostantól a hajó a király tulajdona. Legénységét pedig börtönbe zárjuk köztörvényes bűnökért.
- Valóban? Tudja, nekem van egy olyan érzésem, hogy maga hagyni fogja, hogy elmenjünk...
Hirtelen a világ mintha lelassulna. A színek lassacskán kifakulnak, érzékeim megszűnnek, és már csak egyetlen dolgot látok: azt az elbűvölő, leírhatatlan pillantást.
- Nami! - hallom valahonnan távolról. – Hagyd abba!
A világ hirtelen újra normális lesz, és az első, amit felfogok belőle, az a kalózkapitány hangja. Még mindig kicsit nehézkesen erőltetem az akaratomat a testemre, de ránézek. Sötétkék szemei most haragosan villannak a nőre.
- Nem adtam parancsot.
Nami a szemét forgatja, és arrébb lép egyet.
- Ha te mondod... – emeli fel a kezét. – De így csak magadnak nehezíted meg a menekülést.
- Ami azt illeti, nem terveztem ilyesmit – mondja Castiel Pirate meglepően könnyed hangon.
- Jobban teszi – erősítem meg. Tulajdonképpen elég zavaró, hogy nélkülem beszélgetnek, miután letartóztattam őket. – Tegyék le a fegyvereiket, különben kénytelen leszek...
- Jól van, jól van, nem kell úgy rástresszelni! – fordul felém a kapitány, majd ismét a legénységére pillant. – Jól van, fiúk – és Nami -, tegyétek, amit mond.
- Ez most valami vicc, kapitány? – nevet fel az Ace-nek hívott férfi. Nem ő az egyetlen, aki hitetlenkedve néz a Kalózkirályra.
- Nem, tényleg.
- Kapitány, nincs lázad? – néz Rowan zavarodottan. – Jakob, nem lehet, hogy valamit elkapott?
- Nem gondolnám – feleli a pap kinézetű férfi az árbocnál. – Reggel még jól volt. - Fejét kissé értetlenül megbillentve vizsgálgatja a kapitányát, akinek arcán megint az a furcsa mosoly terül szét.
- Nem túl hízelgő, hogy ennyire nem bíztok bennem. De tudjátok mit? Én vezeklek a bűneimért. Ti maradhattok itt, és élhetitek tovább ezt a bűnös életet. Én megbűnhődöm! – pillant rám széles vigyorral.
- Megbolondult – mondja Ace. Nami némán bólint.
- Ki tart velem? – kérdi a kapitány, nem törődve a megjegyzésekkel. Fellendíti magát a hajókorlátra, mintha szónoklatra készülne. El kell ismerni, hogy elég bátor; mintha meg sem fordulna a fejében, mi van, ha a vízbe esik. Vagy csak részeg...
Bárhogy legyen is, az egyensúlyérzéke csodálatra méltó.
- Akkor egyedül megyek – fordul a Saint Illerya felé kissé sértetten, majd egyetlen elegáns mozdulattal előttem terem. Kezét szolgálatkészen felém nyújtja.
A szemébe pillantok, de nem tudom kifürkészni a gondolatait. Furcsa. Ez a férfi nem olyan, mint akikkel nap mint nap találkozok. Képtelen vagyok megmondani, mire gondol.
- Bilincset rá – intek, és az altisztem (egy fiatal zöldfülű egy ősi katonacsaládból) máris intézkedik.
Tompa puffanások sorozata hallatszik, és azon kapom magam, hogy hét idegen van a hajómon. Hatan bizalmatlanul méregetik felváltva a kapitányukat és engem, egy pedig csak sejtelmesen mosolyog.
- Castiel Pirate, a Kalózok királya, a Fekete Gyöngy kapitánya – mondom a protokollt követve, ahogy a szőke férfit elvezetik.
- A Kalózkirály megteszi. Barátok becézhetnek – kacsint rám elmenőben, én pedig összeszorítom az állkapcsom, és nem szólok semmit. Hiszen forrófejűséggel nem lehet elérni semmit, ezt már nagyon jól megtanultam.
- Russel Mundsoner. Matróz – morogja a következő fogoly, miközben a bilincs csattan a csuklója körül. Ő volt az, akit nem láttam, mert az árbockosárban volt. Most jobban szemügyre veszem. Borostás arc, napszítta bőr, bizalmatlan, óvatos pillantás, félig behegedt sebek... És sérült láb. Mint egy igazi veterán.
Mivel feljegyzést kell készítenünk a foglyokról, nevüket és foglalkozásukat kellene megkérdezni, de úgy tűnik, már tudják, hogyan zajlik az ilyesmi. Valószínűleg legtöbbjük már átesett néhány hasonló eseten.
Intek, és a pap külsejű férfi lép elém.
- Jakob Smith, hajóorvos – mondja, és még mindig ugyanolyan jóságosan mosolyog. Intek, elvezetik.
- Nigel Scott – köpi szinte a szavakat a másik szőke férfi, aki korábban Jakob Smith mellett állt. – Szakács. – Intek: jön a következő.
- Nami Coldheart, navigátor – mondja a nő. Ahogy pillantásom találkozik az övével, egy másodpercre megint megfagy a levegő. Ajkát hideg mosolyra húzza, és a következő pillanatban ismét minden normális. Mi lehet ezzel a nővel? Észreveszem, hogy ahogy elvezetik, mintha megkönnyebbülnék. Szokatlan. Nem szoktam félni semmitől, főleg nem nőktől. Főleg nem a saját hajómon.
- Horatio Lenten, hajóács – morogja a következő fogoly. Róla első látásra lerí, hogy kalóz: ápolatlan haja, kemény fizikai munkához szokott izma, széles, a tenger hullámzásától dülöngélő léptei elárulják. Meg persze a szaga. Elmenőben a padlóra köp, csak hogy ne hazudtolja meg önmagát.
- Ace Igniter – lép elém a fiatal tengerészekre jellemző hanyagsággal a következő férfi. – Matróz – mondja, és szinte sietteti az őt megbilincselő altisztet. Nem mintha volna bármi, amire nem maradna ideje odalent, a cellákban.
Utolsóként a kis, vörös hajú fiú lép elém. – Rowan – mondja a hajópadlónak.
- Rowan mi? – kérdezem.
- Semmi – kiált vissza Ace Igniter, akit a másodtisztem hiába próbál betuszkolni a hajó belsejébe vezető lépcsőlejáróba. – Csak a Kicsi Rowan. Foglalkozása pedig... a Kicsi. – Igniter hangján hallani, hogy vigyorog.
- Fogd be, Ace! – kiált Rowan a társa után, aki nevetve tűnik el a lépcsőn. A fiú bosszúsan fúj egyet, és az altisztem felé nyújtja a kezét. Ő azonban tétovázik. Bizonytalanul pillant hol rám, hol pedig Rowan-re.
- Damien – szólok.
- Kapitány – néz rám szinte esdekelve. Hangja fojtott, mintha nem akarná, hogy a legénység többi tagja hallja, mit mond.
- Damien Ewell, parancsot kapott – nyomatékosítom.
- Kapitány, ez csak egy gyerek – vitatkozik tovább.
Számítottam rá, hogy ez hamarosan megtörténik. Ewell a legénység legújabb tagja, és protekcióval került a Saint Illeryára. Az apja Remmington régi barátja, és engem kért meg, hogy faragjak katonát a fiúból. A gond csak az, hogy Damien túl lágyszívű és szabadon nevelt. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb ellenszegül a parancsnak.
- Damien Ewell – nézek a szemébe. – A bilincset. Most.
- De kapitány...
Nem felelek. Néhány pillanatig farkasszemet nézünk egymással, azután a szemében a harag szikrája lobban. Lehajol, és Rowan szemébe néz.
Sóhajtok. Talán lehetetlen feladatra vállalkoztam.
- Rowan – fogja meg a fiú vállát. – Ennek nem kell így lennie. Figyelj, egy korodbeli még nem is tud a fedélzeten szolgálni, a bíróság felmenthet, ha...
- Fogja be! – rázza le magáról Rowan Ewell kezét. – Nem vagyok gyerek.
Saját kezére zárja a bilincset, és a társai után siet. Fejét magasra tartja, hogy bebizonyítsa, amit az imént mondott.
Ewell döbbenten néz utána.
- Nem a túszuk, Damien – mondom, mikor végre felém fordul. – Hanem a társuk. – Halkabban hozzáteszem:
- Ha még egyszer megszeged a parancsomat, kénytelen leszek észrevenni. Vitorlát bonts! – kiáltom, és a hajó ismét életre kel. – Holnapra hazaérünk.
***
Leszállt az éjszaka. A fedélzeten nincs lámpa, és sem a csillagok, sem a Hold nem nyújt elég fényt, hogy eleget lássunk. Hideg a szél, a tenger nyugtalanítóan csendes. Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy ma éjszaka történni fog valami. Valami, ami nem nekünk kedvez.
Az ügyeletes tiszt a homlokához emeli a kezét, én pedig bemegyek mellette az ajtón. Néhány lépcsőfokon lelépdelve egy folyosóra érkezem: két oldalán rácsok, mögöttük a foglyaink.
Hogy miért jöttem le ide? Az igazat megvallva még nem tudom pontosan. Beszélni akarok Castiel Pirate-tel. Nyilvánvalóan nem adta csak úgy meg magát harc nélkül. Valami nagyon nincs rendjén, és nem hagyhatom, hogy ebből baj legyen. Nem szabad elbíznom magam. Túl nagy lenne a kockázat.
- Aye, tiszt uram! – vigyorog rám a vörös hajú kölyök rögtön az első cellából. Úgy tűnik, túltette magát a sértődöttségén. – Mi hozta errefelé?
Nem foglalkozom vele, továbbmegyek.
Egészen más kép fogad, mint amit vártam. A Fekete Gyöngy legénysége egyáltalán nem zavartatja magát, csak mert foglyul ejtettük őket. Mikor látja, hogy nem figyelek rá, Rowan kényelmesen hátradől, és egy matrózdalt kezd dúdolgatni. A vele szemközti két cellában Horatio Lenten, a hajóács és a fiatalabb matróz, Ace Igniter kockáznak. Lenten épp a rács alatt gurítja át a kockát, amit Igniter feszülten figyel, és néhány pillanat múlva bosszúsan fúj egyet. Lenten öblös hangon nevet, és mond valamit arról, hogy a matróz tartozik neki a következő hónap végéig valamivel. Újabb jel, hogy valójában meg sem fordult a fejükben, hogy börtönben töltsenek akár egyetlen napot is.
Ahogy elhaladok a cellája mellett, Nami Coldheart éles pillantását végig magamon érzem, de nem viszonzom. A szomszédos cellában Nigel Scott, a szakács hangosan panaszkodik Mundsonernek, aki félig-meddig figyel rá, de a szemét rajtam tartja. A hajóorvos, Jakob Smith a körülötte lévő hangzavarra ügyet sem vetve belemélyed a könyvébe, amit a jó ég tudja, honnan szerzett. Talán a Fekete Gyöngyről hozta magával.
De igazából nem ők érdekelnek. Hanem az, aki a legbelső cellában kapott helyet.
A lámpa csak a folyosó felőli részt világítja be, a cella hátsó része sötétbe burkolózik. A kalózkapitányt nem látom sehol.
Miért bújt volna az árnyékba? Összeszűkült szemmel fürkészem a sötétet, és lassanként minden alakot ki tudok venni, de...
Embert nem látok odabent.
A zárhoz kapok, hogy ellenőrizem, de ahogy meglököm a vasajtót, az lassan kinyílik. Megszökött?!
Rohamléptekben sietek vissza az ajtóhoz; tudom, hogy nem késlekedhetek.
– Hol van Castiel Pirate? – kérdezem az ügyeletes tiszttől.
- Odabent – felel meglepetten.
- Odabent nincs.
A tiszt ijedten pillant a cellák felé, aztán rám.
- Azt kérdeztem, hol van – nyomatékosítom. Érzem, hogy ismét kezdem elveszteni az irányítást a dolgok felett, és ez egyáltalán nem nyugtat meg.
- Én... Nem juthatott ki, végig figyeltem...
- A kapitányt keresi, tiszt uram? – hallom bentről Rowan hangját.
- Hová ment? – fordulok a kölyökhöz. Sajnálatomra ő az egyetlen, aki most talán érdemi információval szolgálhat.
- Ki tudja... Valami azt súgja, hogy magát akarta meglátogatni. De ezek szerint elkésett – vigyorog. Megfordulok, és azonnal indulok. Nem engedem, hogy kihozzon a sodromból.
***
A kabinom ajtaja előtt megállok. Ha a kölyök nem hazudott, itt kell lennie. És valóban: a kabinablakon át látszik, hogy a lámpa ég odabent, bár biztos vagyok benne, hogy eloltottam, mikor kijöttem.
Tétovázás nélkül belököm az ajtót.
Eleinte nem látok semmi különöset: a ládáim, minden holmimmal együtt, érintetlennek tűnnek, akárcsak a kabin közepén álló íróasztalom, mögötte a faragott tölgyfaszékemmel.
- Tudod, kifogtál rajtam – hallom Castiel hangját közvetlenül mellőlem. Jobbra perdülök, a közvetlenül az ajtó mellett álló könyvespolc felé, és amint meglátom a kalózt, kardomat a torkának szegezem.
- Miről beszél? – kérdezem gyanakodva. Fejemben oda-vissza cikáznak a gondolatok. Mit keres a kabinomban? Én nem tartok itt sem pénzt, sem aranyat, csak az iratokat, leveleket, terveket. Ha azokat megtalálja…
- Nyugalom – néz rám úgy, mintha ok nélkül rántottam volna kardot, és kezét lassan a feje mellé emeli. – Tudod, semmi személyes, csak muszáj volt utánajárnom ennek…
Utánajárni? Minek? Megtalálta volna a királyi pecsétes leveleket?
- De feladom – folytatja.
- Mit keres itt? – kérdezem hidegen, figyelmen kívül hagyva a hadoválást.
- Csak próbálom bebizonyítani a srácoknak az igazam.
- Miről beszél? – Egyre frusztrálóbb, hogy kérdezés nélkül letegez, de próbálok túljutni ezen.
- Csak arról, amit minden kikötőben mesélnek az új admirálisunkról. Egyszerűen nincs az az isten, hogy igaz legyen...
- Mit mesélnek?
Leengedi a kezét, és bosszankodva néz rám.
- Sokkal egyszerűbb lenne, ha felhagynál ezzel a hazudozással. Úgyis mindenki tudja az igazat.
- Mégis miről beszél? - nézek rá hitetlenkedve, a kardot azonban még mindig nem engedem le. Jobb a biztonság.
Ekkor rám pillant; szemében látom azt a szemtelen szikrát, amit mosolya most épp nem mutat. – Ugyan! Senki nem hajózik anélkül, hogy egy-két üveget felhajtana néhanapján… Olyan nincs, hogy nincs a kabinban egy üveg sem...
Egy pillanatig csak némán bámulok rá.
- Te rumot kerestél a kabinomban? – próbálom feldolgozni az iménti kijelentést, és fel sem tűnik, hogy tegezni kezdem a férfit.
- Miért, mire számítottál? – vigyorog Castiel.
Valójában mindenre, csak erre nem. Rumot keresni a kabinomban? A törvény tiltja az alkohol fogyasztását szolgálat közben, és bár való igaz, hogy ennek igen kevesen tesznek csak eleget, én becsülöm a szabályokat... Nem sejtettem, hogy ez olyan különleges, hogy híremet kelti a kikötőkben.
Castiel pillanatnyi döbbenetemet kihasználva ellép a kardom elől, és kirántja a sajátját (amit rejtély, hogyan szerzett vissza az őröktől).
– Be kell vallanom, hogy vagy tényleg te vagy a legunalmasabb pasas a tengeren, vagy kitűnő érzéked van a rejtegetéshez. De sajnos azt kell mondanom, minden jel az előbbire mutat... Előlem még te sem tudod elrejteni a rumot – vigyorog, és gyors mozdulattal félrelöki a kardom, azonban hárítom az érkező szúrást.
– Nem tudom, hogyan jutottál ki a celládból – mondom -, de azt igen, hogy egy percen belül ismét ott leszel.
Nem sikerült megijesztenem (nem mintha célom lett volna), csak folytatja a magáét:
– De rábukkantam valami érdekesre is...
Nem várom meg, hogy befejezze: egy hosszú, keresztirányú vágással próbálom elhallgattatni. Könnyedén kivédi, és rögtön vissza is támad, de legalább a beszédet abbahagyta.
Hárítok, és ezúttal egy sokkal gyorsabb, íves mozdulattal félrelököm a kardját, hogy a mellkasa felé döfhessek. Jobb vívó, mint azt egy iskolázatlan kalóztól vártam: véd, és ugyanolyan sebesen már támad is. Oda kell figyelnem, különben könnyedén rossz vége lehet.
Hárítás, szúrás, vágás... lassan körbeérünk a kabinban, hol egyikünk, hol másikunk visz be kis híján halálos találatot. Castiel hirtelen megáll egy pillanatra, és hátrál egy lépést. Mire rájövök, mi a célja, mér túl késő.
- Még találkozunk – vigyorog, miközben eltűnik a résnyire nyitott ajtón át a sötét fedélzeten.
Nem hiszem el – gondolom magamban – hogy nem vettem észre, hogy minden lehetséges alkalommal az ajtó irányába mozdult? Most, hogy visszagondolok, mintha az egész párbaj alatt ez lett volna a célja...
Persze nem sokáig érek rá gondolkodni, mert azonnal hívnom kell az őrséget. Azonban ahogy kirontok az ajtómon a fedélzetre, egészen más látvány fogad, mint amire számítok.
A Saint Illerya csatatérré változott. Kardok csattogása vegyül egybe a pisztolyok dördülésével, és a szívem belesajdul, ha arra gondolok, hogy az elővigyázatlanságom miatt pusztul el ez a gyönyörű, fehér hajó.
Szóltam, hogy erősítsék meg az őrséget, és Orwen grófnak is parancsba adtam, hogy a Fekete Gyöngyöt tartsák elég távol a Saint Illeryától, hogy még véletlenül se álljon fenn a lehetőség, hogy a Kalózkirály és legénysége visszafoglalhassa. Ehhez képest az éjfekete hajó, ami majdhogynem beleolvad a sötét vízbe, szinte ugrásnyi távolságra van a mienktől.
A csata csillapodik, és a legénységem szinte beleéli magát a győzelembe. Úgy látszik, sikerül sarokba szorítaniuk a foglyokat.
- Ne! – kiáltom, de ismét elkéstem. Ugyanazzal a trükkel szemben maradtam alul alig egyetlen percen belül: Castielék a következő pillanatban már a Fekete Gyöngyön landolnak.
Azonban Orwen gróf, akire rábíztam a hajó kormányzását, nem hagyja annyiban. Tudom, hogy nem kellene ezt tennie, érzem, mi fog történni, bár eszem még mindig azt súgja, hogy elegendő a túlerőnk velük szemben...
- Állj! – kiáltja a gróf, és a halovány holdfényben látom, ahogy fegyvert szegez az egyensúlyát éppen csak visszanyerő Kalózkirály fejéhez. A két hajó nagyon közel van egymáshoz. Túl közel. Egy magasabb hullám, és összeütköznek...
De nem történik semmi ilyesmi. Döbbenten figyelem a tengert. Nem hiszek a szememnek: mintha hirtelen megállt volna a szél, a tenger vize sima, mint a tükör.
- Azt hittétek, ennyi volt, mi? – szólal meg ismét Sir Orwen, de nem veszi észre, amit én. Éppen közvetlenül előttem az alak, aki a sötétben leginkább Mundsonerre hasonlított, furcsa, jellegzetes mozdulatot tesz. Hang nélkül, precízen és gyorsan, de kétségtelenül megtölti a fegyverét.
Ha nem teszek valamit, Orwen halott, mielőtt végigmondhatná fölényeskedő beszédét. Nem rosszak az esélyeim: ha sikerül átugranom, lefegyverezhetem Mundsonert, és időt adhatok a legénységemnek, hogy átszálljanak a másik hajóra. Győzhetünk.
Intek néhány tisztemnek, hogy kövessenek, de már a korláton vagyok.
Mundsoner a kezét emeli.
Ugrok. A szél furcsamód ismét feltámad, és hirtelen nem tudom, hol vagyok. A két hajó ingadozni kezd, távolodik egymástól, én pedig épp az utolsó pillanatban, szerencsésen érkezem a Fekete Gyöngy hajófalának tetejére.
Ugyanebben a pillanatban lövés dördül, elnyomva érkezésem zaját.
Küzdök az egyre erősebben kilengő hajón az egyensúlyomért, és közben azt figyelem, ki lőtt. A sötétben nem sok minden látszik. Emberek futkosnak ide-oda, valaki a földön fekszik. Nem tudom eldönteni, Orwen vagy Castiel Pirate az.
Leugrok a fedélzetre, és a földön fekvő testhez futok. Egy gyors pillantást vetek rá, de már szinte előre tudom, hogy Orwen találom ott. Ha még élne, már hallottam volna, ahogy parancsokat osztogat, és fennhangon szid mindent, amit egy kalóz valaha szentnek tarthat.
Ordítást hallok, és sikolyokat. Mi a fene történik?
Mintha vihar tört volna ki, a tenger úgy hullámzik. Tudom, hogy idekint, a nyílt vízen gyorsan megfordul és felerősödik a szél, de ez nem normális. Felnézek, de nem látok senkit, aki a mi egyenruhánkat viselné. A csata (vagy bármi is zajlott az elmúlt másodpercekben) a hajó túloldalán folyt, de most minden elcsendesül lassan.
Fedezékbe húzódok. Egy jó pillanatra várok, hogy észrevétlenül kiugorhassak, ha kell, a tengerbe, de ahogy átlesek a hajókorláton, nem látom a Saint Illeryát. Hová tűnt? Ilyen messze nem sodorhatott el a tenger, az nem lehet...
- Kapitány, most már lelőhetem? – szólal meg Mundsoner. Úgy tűnik, mintha évek óta nem hallatszott volna emberi hang a hajón, pedig csak pár pillanatról lehetett szó. Mióta a haldoklók kilehelték a lelküket, csak a szél és a tenger zúg fültépően.
- Ki az? – hallom Pirate hangját. Most komoly, nyoma sincs benne a tréfálkozásnak, amit korábban hallottam tőle. Arra gondolok, talán nem helyesli a mészárlást. Furcsa lenne. Egy kalóz, akit megvisel a végső leszámolás az ellenséggel?
- A kapitányuk – felel a Kalózirálynak Mundsoner.
- Tribalcourt?
A matróz csak igenlően hümmög.
- Őt ne – parancsol Pirate. - Zárjátok be.
***
A cellám hideg, kemény, kényelmetlen. Mint akármelyik másik cella. A különbség talán annyi, hogy a Saint Illeryán több lámpást akasztottunk a börtönrészbe. Itt csak egy van, és az sem segít sokat.
Nyílik az ajtó, azután lépteket hallok közeledni. Nem nézek fel, továbbra is csak ülök a rácsnak dőlve.
- Keith Tribalcourt – szólal meg az idegen, és azonnal felismerem Pirate hangját.
- Valóban – felelek, és felemelem a fejem, de továbbra sem nézek rá. – Mit akar tőlem, Pirate?
- Ezen gondolkozol? Mások a helyedben örülnének, hogy élnek, és letudnák annyival a dolgot, hogy váltságdíjat kérünk.
- Ha váltságdíj kellene, nem gyilkolták volna le minden tisztemet a hajón.
- A Gyöngy többet ér nekünk, mint bárki élete – mondja, és hangjában vészjósló dühöt hallok. – Ezt jól jegyezd meg. Nem hagyom, hogy bárki is kárt tegyen benne.
- Én is kárt tehettem volna benne. Honnan tudja, hogy én nem harcoltam itt?
- Russel látta volna, és akkor nem kérdez, mielőtt beléd ereszti a golyót. De van még valami.
- Valami, ami miatt megérte nem szétlőni a fejemet. Igen, sejtettem.
- Nézz ide – a szemem sarkából látom, hogy leguggol mellettem. – Ezt honnan szerezted?
Sárgásfehéren villan valami a kezében, és nem tudom megállni, hogy oda ne nézzek. Papír, kétség sem fér hozzá. Ellopta volna a király egyik levelét?
De a pecsét nem a királyé. Nem is a feletteseimé vagy bármelyik tiszté, aki felelős nekem. Ez Remmington levele, azzal a pecséttel, amit csak a nekem címzett küldeményeken használ, kizárólag nem hivatalos ügyekben. De miért érdekelné a Kalózkirályt a magánlevelezésem?
- Ez egy levél – mondom ki az egyértelműt, nem értve, mit nem ért. – Nekem küldték.
- Ki?
Az arcára pillantok. Most sokkal komolyabb, mint korábban. Sötétkék szemében érettség és egy cseppnyi fenyegetés csillan, és nekem egy pillanatra dèja vu-m támad.
Elhatározom, hogy nem árulom el neki az igazat, amíg rá nem jövök, miért akarja tudni. Mellesleg valószínűleg ez a záloga az életben maradásomnak. Úgy tűnik, Pirate-nek fontosabb ez az információ, mint a bosszú a hajójáért.
- Nap mint nap kapok hivatalos leveleket, parancsokkal. Maga sem hiszi, hogy készségesen elmagyarázom minden részletét, ami benne van, a kódolással és a címzettel együtt. Igazam van?
- Ne hazudj! – néz a szemembe, és megint rám tör a dèja vu. – Ha bármelyik tiszttől jött volna, Jakob tudná, ki az. De nincs élő ember, aki ezt a címert használná.
- Tudom – bólintok. – Tudja, néha halott emberekkel levelezem, csak hogy elszórakoztassam magam.
- Jé, neked van humorérzéked? – kérdezi ismét a régi hangján. Kissé megnyugtató újból a felelőtlen, komolytalan Pirate-et látni. Hogy miért, azt magam sem tudom.
- Gondolja, hogy viccelődöm?
Pirate kissé felnevet, és megrázza a fejét. Furcsán nézek rá. Az én társaságomban nem szoktak nevetni. Főleg nem azon, amit én mondok. Bár az is igaz, hogy javaslatoktól, ellenvetésektől és parancsoktól eltekintve aligha mondtam bármit is évek óta. Nem volt rá szükség.
- Nem, egy pillanatra sem, Tribalcourt kapitány. Ön túl komoly az ilyesmihez. - Végre magáz. De egy cseppet sem vesz komolyan, sőt épp úgy viccelődik, mint ahogy azok sem teszik, akik évek óta megbízható barátaim.
Azonban akárhogy próbálkozik, nem árulhatom el Remmingtont.
Igen. Talán hosszú útnak nézek elébe. Talán olyan dolgokkal kell megküzdenem, amikről soha nem is hallottam korábban. Talán olyan veszélyekkel kerülök szembe, amik nem mutatják meg magukat, csak miután a csapdájukba estem. Talán soha többé nem is látom a szárazföldet.
De nem szabad elfelejtenem, ki a barát, és ki az ellenség.
Szerkesztve rampampipam által @ 2016. 02. 09. 22:15:54
|
