- Tényleg? Akkor miért nem nézel rám? – kérdezek rá az engem foglalkoztató dologra. Ha nem haragszik, akkor miért nem néz a szemembe?
Erre persze felemeli a fejét és rám pillant. Végignéz rajtam, de valamiért a tekintete furcsa.
- Rád férne egy fürdõ, kapitányom – jegyzi meg.
- Ahogy rád is, Conrad – mosolygok rá, hiszen õ is éppen annyira véres, mint én.
- Amint Bernard leláncolta ezt az ajtót, máris megyek, de addig itt õrködöm – feleli.
- Vacsoránál átnézzük a listát. Addig nézzétek meg a fedélzetmesterrel, mennyi pénzre lesz szükség a hajó javításához, bár ami azt illeti, nem sok kár esett.
Pár pillanatig még nézünk egymásra, majd távozom. A nap további részen nem telik túl érdekesen, amíg vacsora elõtt úgy nem döntök, hogy lemegyek és szétnézek a raktárban. Már az is furcsa, hogy  az ajtó nem úgy van bezárva, ahogy Conradtól és Bernardtól megszoktam, így a zsebembe túrva elõhúzom a kulcsomat és kinyitva a lakatot, belépek. Látszólag semmi. De ekkor, mielõtt fordulnék ki, a beszûrõdõ napfény megcsillan a padlón. Egy pillanatig azt hiszem, hogy valami aranyérme, ami a földre esett, de aztán közelebb lépve meglátom, hogy ez bizony egy arany hajtû. Felszisszenek. Lopás. Nem tudom, mennyi tûnt el, látszólag nem sok. Fejben gyorsan végigpörgetem a kalózaimat, majd percekkel késõbb, miután biztosan bezártam az ajtót, elindulok Xavier keresésére. Az egyik legjobb, de egyben az egyik legrosszabb kalózom, hiszen nem enged minden esetben a parancsaimnak, és elõszeretettel dézsmálja a készleteinket. Talán a következõ utunkra már nem is jön velünk.
Nem lep meg, hogy tagad, azt állítja, hogy a hajtût valaki odatette, hiszen neki az a kedvence és a csata óta nem találta, nem is tudta rendesen összefogni hosszú, fekete haját.
- Nem vagyok hajlandó itt és most ebbe belemenni. Amint visszaérünk Suluba, el fogod hagyni a hajót, végkielégítést nem kaphatsz. Vagy a többiek is megtudják – mondom.
- Nem vagyok bûnös, de engedelmeskedem – bólint. – A kormányos tudni fog róla, igaz? – kérdezi.
- Még szép. – Magára is hagyom és a kabinomba megyek. Nem sokkal késõbb felkéretem a vacsorámat, és nem csalódok, amikor percekkel késõbb befut Conrad is. A gyertya fényénél csak még hangsúlyosabbak a szemei alatt futó, fekete karikák…
- Ülj le Conrad, valamit meg kell beszélnünk – intek az üresen álló szék felé, és õ engedelmesen meg is teszi.
- Mit tehetek érted, kapitány? – kérdezi.
- Bernard meghozta a zsákmányok listáját. Csak a ma szerzett áruk értéke ötvenezer dollár, aranyban. És ez csak a mai. – Nem sokkal vacsora elõtt talált meg a kicsi kincstárnok. Meg is lepett, de még a lopást is belekalkulálva, ez rengeteg pénz.
- Történt valami? – kérdezi, mintha csak fejtené, hogy valami nincs rendben.
- Lopás, ami nem is lep meg. A tolvajról már gondoskodtam, de egyelõre nem akarom, hogy a többiek megtudják mennyit ér a zsákmány. Attól tartok egyesek túlságosan is elcsábulnának – mondom, miközben elé teszem Xavier hajtûjét.
- És ez még meglep téged? – kérdezi felvont szemöldökkel.
- Nem. Csak kiábrándító, milyen kapzsi kalózok vagyunk – mosolygok rá.
- Bízhatsz bennem, tõlem senki nem tudja meg – ígéri, majd két almát tesz az asztalra. Az egyiket mosolyogva elfogadom, és neki is látunk a vacsorának. Szavak nélkül, csendben. Kint már dalolnak a többiek, így nem lep meg a kérdése sem túlzottan.
- Nos, kapitányom? Kettesben nézünk az üveg fenekére, vagy a legénységgel tivornyázunk?
Ismét elmosolyodok. Hazudhatnék most neki, de nem fogok.
- Tudod, azt hiszem, ha te, én és ez az üveg bor bezárkózunk ide hárman, abból semmi jó nem fog kisülni – mondom. Kérdõ tekintetét látva viszont folytatom. – Ismersz engem. Tudod, hogy hajlamos vagyok elveszteni a fejem és elég hosszú ideje nem volt senkivel egyikünk sem. Viszont a testi vágyaimnál az, hogy mellettem vagy és nem árulsz el engem, sokkal többet ér – mondom neki. – Akármennyire is erõsítené fel ez az üveg bor a vágyaimat, egy idõ után megint rád erõszakolnám magam, és annak nem lenne értelme, értsd meg. Neked sem lenne jó olyannal lenni, akinek csak az alkohol mámora vezet a karjaiba, és másnap már nem tudnál rám úgy nézni, mint eddig. – Felállok, elkapom az üveg bort az asztalról és elsuhanva mellette a fedélzetre lépek, ahol azonnal bekapcsolódok a táncba és az énekbe. Így amikor kijön, én már javában táncolok, fél szemmel nézek rá. Remélem, nem sértettem meg, de így volt a legjobb.


Az éjszaka nagy részébõl nem emlékszem túl sok dologra. Az biztos, hogy egyedül voltam, egyedül jöttem be a kabinba, és ma reggel sincs itt más, csak én és a fejfájás. Nyögve kelek fel, és egy gyors mosdás után egy fehér ingben lépek ki a fedélzetre. Többen már ébren is vannak, és egyiküktõl meg is tudom, hogy nem volt gond az éjszaka, sõt, hajnalban sem. Se hajó, se vihar. Öröm ezt hallani. A konyhába megyek szokásos teámért, majd a korlátnak dõlve nézelõdök a fedélzeten. Ekkor látom meg Conradot. A gyomrom görcsbe ugrik a tegnap esti emlékek hatására, hiszen nem tudom, haragszik-e rám. És ami tény, az tény. A lázadást legtöbbször a kormányos és a fedélzetmester robbantja ki. Bár az, hogy elindul felém, azt jelzi, hogy nem haragszik annyira.
Azt hiszem…
- Elnézést kérem, kapitány, elaludtam – mondja.
- Semmirõl nem vagy elkésve és neked is szép reggelt. Haragszol a tegnap este miatt? – kérdezem.
- Nincs rá okom, kapitány. – A hangja túlságosan távolságtartó.
- Mond csak, Conrad, mennyit tudsz te arról az idõrõl, mielõtt te erre a hajóra jöttél? – kérdezem tõle, gondolva arra, hogy ha megismeri az okaimat, talán megérti és elfelejti ezt a bosszantóan hivatalos hangnemet.
- Pletykálnak, kapitány. De semmi konkrétat.
- Értem. Ez esetben… Mr. Flecher! – A fedélzetmester gyorsan elénk is ér. Jóval idõsebb, mint én és Conrad, itt volt abban az öt évben is, de sosem bántott engem, sõt, mindig ápolta a sebeimet. – Kérem, vonuljanak el és meséljen Mr. Monrou-nak arról az idõrõl, ami az õ érkezése elõtt volt. – Conrad felé fordulok. –Megoldok addig nélküled mindent, a haza utat csukott szemmel is elnavigálom.
Bólint, majd elvonulnak, én meg elkezdem kiosztani a parancsokat.
Öt csomó, az tökéletesen elég, sehol semmi, ami miatt aggódni kellene, így egy idõ után már csak állok az orrban és élvezem, hogy a napfény a hajamba kap. Nem tudom, mennyi idõ telik el, de valamikor ebéd környékén megérzem, hogy valaki figyel és megfordulva észre is veszem Conradot.
- Nos, érted már, hogy miért zavartalak ki éjszaka? – kérdezem tõle, halvány mosolyt villantva.

A kapitány izgatott vigyorral pillant végig a legénységen, majd hangosan kiabálva ossza az utasításokat. A lelkesítõ szavak megteszik a hatásuk, pár perccel késõbb az egész legénység üvöltve lobogtatja a kardját a feje fölött, még a másnapos bagázs is elõmászik nappali fekhelyérõl, hogy csatlakozzon hozzánk. A hajó rakományát rám bízzák, páran velem jönnek majd a raktérbe, páran pedig a kapitánnyal, hogy utat törjenek vele a Felicy-éhez.
- Kapitány, túszokat ejtünk? – kérdez közbe az egyik tiszt.
- Meglátjuk. De nem áll szándékomban – feleli a kapitány ravasz mosollyal.

Tudom hogy ez mit jelent, jó régen ejtettünk már túszokat, utoljára akkor mikor az a kékvérû fiú értékesebbnek bizonyult a rakománynál, de a túszcsere mindig kockázatos. Ha veszélyes a legénység, vagy a kapitány bír komoly befolyással nincs más út, mint mindenkit átküldeni a másvilágra.

A legénység sietve fegyverkezni kezd, megtöltik az ágyúkat és a puskájukat, majd egy idõre gondosan fedezékbe vonulnak, hogy a Felicy-rõl ne lássák meg, miben mesterkedünk. Én a kapitány után megyek a kabinjába, azon kevesek közé tartozom, akik beléphetnek a szállására, ha mondandójuk van. Hát nekem most lenne is, de mikor nyitnám a szám, hogy belekezdjek, a kapitányom ajkai forrasszák belém a szót.

Egy pillanatra annyira meglep a hevessége, hogy teljesen mozdulatlanná válok, majd mikor az ismerõs kesernyés illata az orromba kúszik, elszáll minden fenntartásom és érvem. Éhesen viszonzom a csókját, a nyelvem forrón tör be a puha ajkak közé, kezemet a hátára simítva szorítom magamhoz a testét, éppen úgy, ahogy õ is magánál tart a nyakamat karolva... Érzéki nyögéssel adja át az irányítást miközben a nyelvünk féktelen párbajt vív. A testem szinte lángol az érintése nyomán, és ha nem húzódik el, talán soha nem hagyom abba.

Ez a csók más volt, mint amit részegen váltottunk a sötétben. Akkor túl kába volt a fejem, hogy érezzem az ízét, ajkainak puha teltségét az enyémen, de most egyetlen részlet sem maradt homályban.

A szemembe nézve végignyalja a száját, ezzel is csak tovább fokozva a vágyamat, majd szó nélkül ellép mellettem. Folytatja a készülõdést, mintha mi sem történt volna, elvégre egy kapitánynak mindig rangjához méltón kell kinéznie, ha csatába megy, és Wyatt Brownfield méltó a hírnevére.

A Felicy legénysége igyekszik mindenáron megvédeni a rakományt. Mint kiderült értékes személyt nem szállítanak, így foglyokat sem ejtünk, csakis a zsákmány a cél. A hajó maga könnyen megadta magát, az ágyúik nem voltak elég erõsek a mieinkhez képest, ráadásul még kevés is van belõlük, de ezeket is a Lady-re visszük. Míg a kapitány az övékkel tárgyal, néhány emberrel felforgatjuk a rakteret és amit találunk… nos, az elég bõséges ahhoz, hogy mindnyájan vigyorral a képünkön lépjünk újra a fedélzetre.

Arany és puskapor.

Az elsõbõl szépen meggazdagszunk, a másodikat pedig hónapokig biztosan nem kell beszereznünk.

Éppen jókor érek fel a fedélzetre, hogy idõben leszereljen a zsidót, aki gyáván hátba támadná volna a kapitányunk. Megforgatom benne az egyik tõrömet, had lássa csak a legénysége, hogy mire számítsanak, bár a kapitány tekintetébõl kiolvashatom a választ.
- Felégetni – adja ki a parancsot, amint mindent átvittünk és kellõ távolságba értünk.

Elég egyetlen ágyúlövés, hogy az ott hagyott hordónyi puskapor a levegõbe röpítse a hajó elejét, innentõl már a tûz végzi a maga dolgát. Az életben maradt matrózok a tengerbe ugrálva menekülnek a lángok elõl, de ott sem húzzák majd sokáig.

Segítek néhány ládát lecipelni a raktérbe, ahol Bernard sebesen körmöli a bevitt zsákmányt, hosszan méltatlankodva a sietségen. Az összes azonban nem fér be, a puskaport pedig egyenlõre az ágyúk közelében hagyjuk, így a többit odafent kénytelen lejegyezni. Addig én õrzöm az ajtót míg nem kerít ide egy vaskos láncot, hogy senki se csábuljon el a kincsek láttán.

Pár perccel késõbb a kapitány jön lefelé a lépcsõn, már a fekete csizmájából felismerem, mire fáradtan fordítom el a fejem.

- Bernard?
- Felment, folytatja az összeírást – felelem, kerülve a tekintetét. Ha a szemébe néznék, talán elárulnám mennyire akarom õt, hogy az a csók is csak olaj volt a tûzre. Õ viszont félreérti a vonakodásom.
- Ismersz engem, Conrad. Tudod, milyen vagyok, így csak remélni tudom, hogy nem sértettelek meg azzal a csókkal. Rég érintettem bárkit is, vagy bárki engem, így rajtad csattant az éhségem. Sajnálom – fordul felém.

Hallottam már, hogy bocsánatot kér, vannak aki ezért is tartják gyengének, mintha jobb lenne egy olyan vezetõ, aki nem ismeri be, ha hibázott.

- Értékelem az aggodalmad kapitány, de nem sértettél meg. – mondom nyugodt, semleges hangon, mert tényleg nem ért sérelem. A hajón mindenki tudja róla, hogy a szigeten férfiakkal múlatja az idõt, de már jó pár hete nem jártunk otthon. Ezek szerint most már bármelyik férfi megtenné neki?

- Tényleg? Akkor miért nem nézel rám? – firtatja tovább.

Felemelem a fejem, mert úgy gondolom, már semmi olyasmit nem láthat, amit nem akarnék, hogy lásson. Végignézek rajta, bár nem látok sérülést és a ruhája is ép, az arcát pici vérpöttyök tarkítják, ahogy a kardot forgató kezeit is.

- Rád férne egy fürdõ, kapitányom.

- Ahogy rád is, Conrad. – mosolyodik el. Õ az egyetlen férfi, aki valamilyen veszedelmes módon még vérrontás után is ugyanolyan csábító tud lenni, mint elõtte.

- Amint Bernard leláncolta ezt az ajtót, máris megyek, de addig itt õrködöm. – mutatok az ajtó irányába, õ pedig ismét szemrevételezi a zsákmányt.

- Vacsoránál átnézzük a listát. Addig nézzétek meg a fedélzetmesterrel, mennyi pénzre lesz szükség a hajó javításához, bár ami azt illeti, nem sok kár esett. – gondolkodik el, én pedig bólintok.

Néhány különösen feszült pillanatig egymás szemébe nézünk, majd biccentve hátat fordít nekem és magamra hagy. Mély sóhajjal ülök le az egyetlen ittlévõ székre, hátrahajtom a fejem és lehunyom a szemem. Alig aludtam valamit a múlt éjjel, fáradt vagyok, de lemerném fogadni, hogy ma sem lesz nyugodtabb az éjszakám. Talán ha beszállok az ünneplésbe, elég bort iszom ahhoz, hogy az éjszaka nagy részére kiüssem magam.

Estefelé épp a szakácshoz igyekszem, mikor belefutok Rhys-ba, korábban sehol sem találtam, nyilván õt is beosztották valahová rakodni. Gyorsan meggyõzõdöm róla, hogy semmi baja nem eset, majd a konyhában felkapok egy üveg palackozott bort, amit valamelyik spanyol hajóról szereztünk.

- Felvinném a vacsorát. – szólok oda Mort-nak, de csak egy hanyag legyintésre futja tõle.

- A kapitányúr már felkérette Mr.Monrou. Csak ez maradt vissza. – tol a kezembe két almát.

Elveszem õket, majd a borral együtt felmegyek a kapitány kabinjához.

Odabent tinta, viasz és papír illatának megnyugtató keveréke fogad, a függönyöket a könnyû éjszakai szellõ lebegteti, ahogy a gyertyaláng is meg-meglibben a nyitott ajtón át beszökõ huzat nyomán. A kapitány az asztalánál ül, mereven egy papírlapot szemlélve, míg egy másikra jegyzetet készít.

- Ülj le Conrad, valamit meg kell beszélnünk. – int az üres szék felé, ezért némán helyet foglalok, kíváncsian várva mit akar mondani. Közben le sem veszem róla a szemem, hosszú haja kibontva omlik a vállára, és ahogy a gyertyák fénye megcsillan az aranyszínû tincseken, az arra csábít, hogy megérintsem õket.

- Mit tehetek érted kapitány? – kérdezem, s mikor a szemembe néz, egy pillanatra elidõzünk egymás tekintetében, de az egész nem tart tovább egy lélegzetvételnél.

- Bernard meghozta a zsákmányok listáját. Csak a ma szerzett áruk értéke ötvenezer dollár, aranyban. És ez csak a mai. – mosolyodik el végre, büszkén.

Füttyentek egyet, mert ez tényleg nem kis pénz. A legénység fejenkénti részével is mindenki roppant elégedett lesz, de bizonyára van itt még valami, ha a kapitánynak ilyen komor hangulata van.

- Történt valami?

- Lopás, ami nem is lep meg. – húzza el a száját ingerülten, majd a kabátja zsebébõl az asztalra tesz egy csinos kis aranyhajtût, valamiféle ékkövekkel kirakva. – A tolvajról már gondoskodtam, de egyenlõre nem akarom, hogy a többiek megtudják mennyit ér a zsákmány. Attól tartok egyesek túlságosan is elcsábulnának.

- És ez még meglep téged? – húzom fel a szemöldököm.

- Nem. – von vállat – Csak kiábrándító, milyen kapzsi kalózok vagyunk. – mosolyodik el lassan.

Én is viszonzom a mosolyát,  a kapzsiságról bizony tudnánk mesélni, de õ sosem lopta meg a legénységét. - Bízhatsz bennem, tõlem senki nem tudja meg. – ígérem komolyan, majd az asztalra teszem azt a két almát, amit Mort küldött velem. Erre ismét elmosolyodik, felkapva az egyiket a levegõbe dobja, majd el is kapja.

Jobban megnézve fáradtnak tûnik, nem is beszélgetünk vacsora közben, de most így pont jó. Odakintrõl már hallani az elsõ részeges kalózéneket felcsendülni, rumról, nõkrõl és aranyról, a tenger szépségérõl és halálról.

Furcsa költõk a tengerjárók, legvidámabb pillanataikban is képesek a legrosszabbat megénekelni, úgy, hogy mindenki jókedvre derül tõle.

Mikor végzünk az étellel, felteszem az asztalra a bort és a két kupát, majd kihúzom a dugót az üvegbõl. – Nos, kapitányom? Kettesben nézünk az üveg fenekére, vagy a legénységgel tivornyázunk?

- Conrad… - állítom g a hangommal. Nem hiszem, hogy meg tudna vagy akarna lopni. De hogy falazna-e valakinek, aki ezt tette… nos, ebben sem vagyok biztos. Annyit tudok, hogy metszett már el torkot miatta, de ettõl még nem engedhetek neki szabad kezet.
- Igen, kapitány?
- Látni akarom a végösszeget, ha készen van. – Szigorú a hangom, mire õ bólint.
- Elmondod az embereknek, hogy ezután hazamegyünk? – kérdezi még, mielõtt kilépne. Ez egy jó kérdés. Ha most mondom el, az lehet, hogy túlságosan is feltüzeli õket.
- Egyelõre nem. Majd a Felicy után, had legyen okuk ünnepelni. – Mosolygok, szeretem, ha vidámak.

A nap további része nem telik túl izgalmasan. Addig legalábbis semmiképp, amíg nem találkozom össze az aludni nem tudó Rhysszal, aki felveti, hogy akár bámulhatnánk közösen is a tengert, és közben beszélgethetnénk. Így is teszünk. Szeretek vele mindenfélérõl diskurálni, okos fiú, kellõen szellemes ahhoz, hogy jó társaság legyen, így órákig lefoglaljuk egymást, csak akkor eszmélek fel, amikor meghallom Win üvöltését.
- Hajó a láthatáron! Hajó a láthatáron!
- A Felicy!? – ugrok rögtön Rhys apja mellé.
- Igen, kapitány!

Mindketten rohanvást megyünk elõre, hiszen az orrból a legjobb a kilátás az elõttünk haladó zsákmányra, és ez most is így van, de valami nem hagy nyugodni.
- Nem korai még egy kicsit? Egy óra múlva kellett volna meglátnunk. – Nem értem… csel lenne? De nem tudhatják, hogy kalózok vagyunk. - Conrad, mit látsz, amit én nem? – kérdezem kormányosomat, aki szemérmetlenül vigyorogva kémleli a messzeséget.
- Kapitány, nézd meg a hajó fenekét. – Teszem, amit kér, és kerek szemekkel fordulok felé, amikor felfedezem, mit akar mondani.
- Mélyebb a merülése, lassabban haladnak, mint vártuk – suttogom izgatottan.
- Vagyis valami nehezet szállítanak a hátsó raktérben.
- És ami nehéz, az valószínûleg ér is valamit – vigyorgok vissza rá, majd megfordulok és leordítok a legényeknek. – Testvéreim! A Felicy elõttünk van, nemsokára be fogjuk érni õket! A rakományuk miatt lassabbak, mint eddig, és ez tudjátok, hogy mit jelent, igaz? – Feltüzelve, fegyvereiket és kardjaikat csörgetve ordítanak igent. -  Busás juss üti a markunkat, barátaim, így adjunk hát bele mindent! Ötszáz yardon húzzuk fel a feketét, háromszázról egy sor ágyútûz, de el ne süllyesszétek! Célozzatok a lõréseikbe, alacsonyabbra semmiképp! És csak egy sorozat, utána mindenki tölt! Amint lehet, csáklyát nekik és indulunk át!  - Újabb helyeslõ ordítással fejezik ki egyetértésüket. – A hajó rakományát Conrad vezetésével ellenõrzitek, páran velem jönnek majd, tárgyalni a kapitányukkal. És tudjátok, nincs felesleges vérontás, a kereskedõk nem vesznek át véres árut!
- Kapitány, túszokat ejtünk? – kérdezi az egyik tiszt.
- Meglátjuk. De nem áll szándékomban – felelem sunyi mosollyal. Hogy ez mit jelent? Amint minden értékest áthurcoltunk, az ottani embereket lemészároljuk és a hajót felgyújtjuk.
Újabb kiabálás, majd én a kabinomhoz sietek. Felkapom a szebbik, fekete kabátomat és épp a hajam fogom össze, amikor belép Conrad. Nyilván jelenteni akar, de én túlságosan fel vagyok tüzelve. A kezeim remegnek, ha arra gondolok, hogy hamarosan… csata! Vadászat! Elengedem az ujjaim közé készített fonatot és felé lendülök. Mivel magasabb, mint én, a nyakát ölelve húzom magamhoz. Eleinte ellent is áll, de nem sokáig, amint az ajkaink összeérnek, én felnyögök, és átadom neki, vezesse õ a csókot. Nyelve betör ajkaim közé és táncba hívja az enyémet, miközben nekem csak az lebeg a szemem elõtt, hogy nem olyan sokára, percek múlva ismét rabolhatunk. A vadászösztön szokatlanul felerõsödik bennem, ahogy a hátamat simítja végig, majd ellépek tõle, amikor érzem, hogy kezdek belekeményedni a csókba és a szívemet markoló, harc után vágyódó érzésbe. Nem szólok, csak végignyalom az ajkaimat, ízének utolsó cseppjeit is kisajátítva, majd szó nélkül ellépek mellette és ismét elkezdem összefogni a hajam.
Tudom, hogy nem fog kérdõre vonni, most különösen nem. Egyszerûen… kalózok vagyunk. Õ is ugyanazt érzi, amit én. A vér felpezsdül, a halálfélelem mardossa a torkodat, de az izgalomtól remeg a szíved. Az izgalomtól, hogy hamarosan ismét szikrákat vetnek majd a kardok összecsapódó pengéi, a levegõt betölti a puskapor kemény szaga, hiszen zsidók! Nem fogják magukat könnyen megadni.

Nem is tévedek nagyot. Bár nem komoly harc, azért mégis eltart egy ideig, mire mindenki ellenállását letörjük. A zsidó kapitány persze könyörög, biztosít, hogy nem fogja aláírni a jegyzõkönyvet a támadásról, hazudni fog, hogy ki tette, engem meg nem érdekel, pláne, mikor hátat fordítva indulnék vissza a Ladyre, õ meg nekem akar támadni. Conrad szereli le.
Ekkor már nem kérdés, hogy mi lesz a hajó és a legénység sorsa.
És hogy mitõl volt megsüllyedve a hajó? Azt magam is alig akartam elhinni, pedig láttam már néhány dolgoz.
Arany és puskapor. Nem tudom, merre tartott a zsidó, de alig volt már a hajóján. Néhány ládányi drága kelme, étel és ital, de mire végzünk, már a Lady feneke is jócskán a vízbe ér.
- Felégetni – adom parancsba, mikor már elég távol vagyunk. Egy ágyúlövéssel felrobban a hajón hagyott puskapor, és már csak a sikolyok és jajveszékelések hangját hozza a tengeri szél. Én, elégedetten magammal, a hajómmal  s a legényeimmel, a raktér felé veszem az irányt, de meglep, hogy egyedül Conradot találom ott.
- Bernard? – kérdezem, mellé lépve, tekintetem a zsákmányon legeltetve.
- Felment, folytatja az összeírást – feleli, de nem néz rám. Hm. Talán megsértette a csók? Akkor talán ideje tisztázni a dolgot.
- Ismersz engem, Conrad. Tudod, milyen vagyok, így csak remélni tudom, hogy nem sértettelek meg azzal a csókkal. Rég érintettem bárkit is, vagy bárki engem, így rajtad csattant az éhségem. Sajnálom – fordulok felé. Szokatlan, ha egy kapitány bocsánatot kér, de én mindig megteszem, ha gondot okozok nekik. Én is ember vagyok, ahogyan õk is, a bocsánatkérésbe nem halunk bele, annak hiányába már inkább.

Pirkadat óta a fedélzetet járom, mostanra a korahajnali szélcsend szerencsére erõs északi széllé változott, ami csak úgy dagasztja a vitorlákat. Az égen szürkén gomolygó felhõk takarják el a napot, áldásosan megfosztva annak tikkasztó hõjétõl. Nem csoda, hogy olyan szívesen ajánlkoznak a matrózok éjszakai õrségre, legalább akkor levegõhöz juthat az ember, amikor ez az átkozott tûzgolyó is nyugovóra tér.

A térkép fölé hajolva fél szemmel látom, hogy kitárul a kapitányi szállás ajtaja és kilép rajta Õ. A szellõ régi ismerõsként kap bele az aranyló tincsekbe, kuszán lobogtatja az arca körül. Észre sem veszem, hogy elindulok felé, teljesen ösztönös cselekedet. Minden reggel jelentek neki a helyzetünkrõl, de a lábaim nem kötelességtudatból visznek felé.

Jack, az egyik éjjeliõr éppen tájékoztatja, bár nincs sok mesélnivaló mint elmondta, nyugodt éjszakánk volt, többségünk átaludta az egészet, csak én forgolódtam álmatlanul már pirkadat óta.

- Conrad merre van? – kérdezi Jack-et, de akkorra már bõven hallótávon belülre értem.
- Épp mögötted – válaszolok hát, õ pedig halvány mosollyal fordul felém.

Nem is sejti mit tesz velem ez a mosoly. Ha egy szirén képes a tenger fenekére csábítani bármely matrózt, hát ez a mosoly a pokol kénköves bugyrába is becsalogatná õket.

- Jó reggelt – köszönt vidáman – Van valami, amit szeretnél még tea elõtt jelenteni?

Igazából lenne itt valami, ezért csak bólintok, majd követem õt a fedélközbe a konyha felé.

- Ha helyesek a számításaink, akkor dél körül elérjük a Felicy-t – mondom. A fedélzetmesterrel már mindent átbeszéltünk, a Lady Goodwin tökéletes állapotban van, az utolsó lyukat is kijavították a múltkori zsákmányolás óta és ez a hajó nem jelent akkora fenyegetést.

Közben a konyhába érünk, ahol a szakács elé teszi azt a borzalmas ízû teát. Ha én lennék, egy fityinget se adnék érte, de a kapitány minden reggelét ezzel kezdi. Úgy tudom õ az egyedüli.
Míg a teát iszogatja, visszamegyünk a fedélzetre. Hogy a szél ne fújja folyton az arcába a haját, úgy helyezkedünk, hogy szembõl érjen, így akadálytalanul nézhetek a kékséges szemeibe, amik örökké a Karib-tenger színeit tükrözik.
- Mennyi a sebességünk? – néz fel rám elgondolkodva.
- Öt csomó. – felelem. Éjszaka kicsit lassabban haladtunk, de jó széllel bõven behozhatjuk ezt az idõt és mint olyan gyakran, most is ugyanarra gondolunk.
- Ha hat lenne, hamarabb elérnénk a Felicy-t, és a legnagyobb meleg elõtt túl is eshetnénk a dolgon.
- Értettem, kiadom a parancsot. – biccentek és már lépnék is el tõle, mikor a hangja megállít.
- Conrad! – a nevem hallatán visszafordulok felé, kihasználva az alkalmat, hogy büntetlenül legeltethetem rajta a szemem - Reggelizz velem.

Bólintok, majd gyorsan megyek is az utamra, hogy kiosszam a parancsot a sebesség növelésére. Hat csomóval és a három árboccal hamarább el fogjuk érni Felicy-t, mint reméltük. Már így is szép kis zsákmány pihen a raktérben, de ez a zsidó hajó… a zsidók mindig is kapzsi népség voltak, biztosan lesz néhány láda aranyuk, ha más nem, valami drága kelme, amit a gyarmatokon akartak eladni.

- Mindenki figyeljen! – kiabálok a fedélzeten munkálkodó matrózok felé – Minden kötelet eloldozni, oldalsó vitorlákat kiengedni, hadd repüljön ez a hajó!

Azonnal nyüzsgés támad, avatatlan szem azt látná, hogy szanaszét futkároznak ide-oda, de ahogy mind célba ér, érzem, hogy a Lady simábban kezdi szelni a hullámokat, mintha a levegõben úszna. Elmosolyodom.

- Win, fel az árbocra, a szemed legyen a vízen és szólj, ha látsz valamit!

- Megyek Mr.Monrou! – kiált vissza a fiú, majd ügyesen mászni kezd fel a köteleken. Alig idõsebb valamivel Rhys-nél, de a szeme éles, mint a sasé.

- Mr. Flecher… - fordulok a fedélzetmester felé, aki épp a köteleket ellenõrzi - … hogy bírják a vitorlák?

- Állnak, mint a cövek, még csak nem is recseg az öreglány. – csap rá büszkén a három öl vastag gerendára.

- Tartsák ezt a sebességet. – hagyom meg, aztán visszasétálok a kapitányhoz, aki még mindig ott teázgat, ahol korábban hagytam.

- A szakács üzent, hogy kész a reggeli. – jelzem, majd mindketten elindulunk lefelé. Az ebédlõ üres, a legtöbben alszanak, vagy odafent végzik a dolgukat, néhányan még a részegségbõl lábadoznak, hogy mire elérjük a zsákmányt, biztosan álljon a kezükben a kard.

Reggeli közben még egyszer átbeszélünk mindent, elmondom mi javítást végeztek a hajón, bár a kapitánynak nem kell foglalkozni ilyen apróságokkal, jelentõségteljesebb mondandóját egyikük sem hánytorgatja. Lenne mit mondanom, de nem teszem, annak a csóknak az emléke túl édes ahhoz, hogy az õ szájából halljam, nem történhet meg még egyszer.
- Arra gondoltam, hogy a Felicy után hazatérhetnénk. Egyheti útra vagyunk, ha a megszokott úton megyünk haza, úgyis találunk még kereskedõket. És már elég árunk van, amit eladhatunk.
- Rendben. Szólok a pénztárnoknak, írja össze, hogy mennyi bevételre számíthatunk. – véleményem szerint nem kevésre – Azt mondtad tegnap, hogy a Felicy-nek lehet pár ágyúja. Ugye? – nézek fel rá két falat között, mivel õ kapta az értesüléseket a hajóról. Néha én magam sem tudom, honnan veszi az információt, de tény, hogy akárhányszor kikötünk, jó pár úti céllal tér vissza közénk.
- Igen. Egy féléves jelentés szerint akkor volt három ágyú hat lõrésben, a kapitányuk így hiszi magát ravasznak. De nekünk ez nem jelent gondot – mosolyodik el – Csak idõben kell a feketét felhúzni, addig mi is szimpla kereskedõknek látszunk.

Ahogy felemeli a fejét a tekintete találkozik az enyémmel, izgatott mosolya még egy kicsit megmarad az arcán. Mindig ilyen mikor új hajó kerül a láthatárba, alig várja hogy megtudja mit szállít és ez az izgalom bizony ragadós, hamar átterjed a legénységre és még nagyobb harci szellemmel ruházva fel õket.

A megfelelõ kapitány ezt teszi a legénységével harc elõtt, a megfelelõ férfi pedig pontosan ugyanezt teszi velem, a nap minden percében. A kezem megszorul a kupa oldalán, tudom, hogy nem kéne ezt tennem, nem szabadna vágyakoznom rá, de ki az, aki parancsolni tudna magának, mikor vágyainak tárgya az asztal túloldalán ül, és épp olyan csábító, mint az álmaimban?

Nekem márpedig muszáj lesz, a gyenge akarat nem most lenne idõszerû, mikor tisztán kell tartanom a fejem. Bekapok még pár falat húst és fõtt burgonyát, majd felhajtom a maradék vizet a kupából. - Megyek a pénztárnokhoz. – állok fel az asztaltól.

- Conrad…

- Igen, kapitány?

- Látni akarom a végösszeget, ha készen van.

Bólintok és indulnék is, de még egy szóra megtorpanok. – Elmondod az embereknek, hogy ezután hazamegyünk?

Látom rajta, hogy megfontolja, ujjai elmélázva forgatnak egy kövér szõlõszemet, majd könnyedén szétroppantja a fogai között.

- Egyenlõre nem. Majd a Felicy után, had legyen okuk ünnepelni. – mosolyodik el.

Ismét bólintok, majd lemegyek a raktérbe, hogy elõkerítsem a pénztárnokot. A szokásos kis zugában találom meg Bernard-ot. A sovány kis emberke nem túl bátor, így ritkán bújik elõ a vackából, érthetetlen okok miatt mégis egy kalózhajón szolgál. A lábam alatt megreccsen a deszka, õ pedig megrezzenve kapja fel a fejét, szemüvegét feljebb nyomva az orrán. - Mr.Monrou… miben segíthetek? – áll fel, tintafoltos ingje arra utal, most is dolgozik valamin.

- A kapitány kéri az elszámolást. – bökök a raktér felé.

- Rendben, uram, már hozzáláttam, ha készen lesz, szólni fogok Önnek. – fordul vissza a zsúfolt kis asztala felé, én pedig magára is hagyom.
Ahogy végigmegyek a legénység szállásán, látom, hogy jó páran még a rumosüveget markolva húzzák a lóbõrt. Még van talán két órájuk, ha addig nem térnek magukhoz, egy vödör hideg tengervíz majd segít nekik ebben.

A fedélzeten elfoglalom a helyem a kormánynál, a térképek elõ vannak készítve amin a Felicy haladási útvonalát jelöltem be. Hozzálátok elkészíteni a Sulu-ra vezetõ útitervet, de ha egy héten belül hazaérünk az élelem és a vízkészlet is ki fog tartani, bár nem ártana még némi tartalék, ha netán lassítanunk kell, vagy egy újabb kereskedõhajó miatt veszteglünk a javítással. Ez viszont csak a legvégsõ eset. A tizenhat ágyú kellõen elrettentõen hat a legtöbb kapitányra.

Teljesen belemerülök a számolásba, csak néha zavarnak meg kisebb kérdésekkel, de Win hangjára felkapom a fejem.

- Hajó a láthatáron! Hajó a láthatáron!

- A Felicy!? – lép mellém a kapitány, de a kérdést Win felé kiáltja.

- Igen, kapitány!

A hajó orrába sietünk, az övemrõl leakasztom a távcsövet, majd megkeresem vele a pontnyi feketeséget a messzeségben.

- Nem korai még egy kicsit? Egy óra múlva kellett volna meglátnunk. – ráncolja a homlokát, mikor õ is belenéz a távcsõbe.

Elvigyorodom, majd ismét a távcsõbe nézve veszem szemügyre a hajót.

- Conrad, mit látsz, amit én nem? – néz rám idegesen, de az izgalom szikrái máris ott lobognak a szemében. Gyönyörû ilyenkor, szinte megbûvöli az embert, hogy ne tudja levenni róla a szemét, de õ a kapitányom és magyarázatot vár.

- Kapitány, nézd meg a hajó fenekét. – kérem mosolyogva, türelmesen várva míg még egyszer megszemléli a hajót. Egy pillanat múlva õ is elvigyorodik, tekintete ravaszul villan meg mikor a mi hajónk oldalára pillant.

- Mélyebb a merülése, lassabban haladnak, mint vártuk. – fejtegeti.

- Vagyis valami nehezet szállítanak a hátsó raktérben.

- És ami nehéz, az valószínûleg ér is valamit.

Egymásra vigyorgunk, majd hátrafordul a legénység felé…

- Jó reggelt, kapitány – lép mellém az õrszem, Jack.
- Jó reggelt, Jack. Mesélj, mi volt, amíg aludtam – mosolygok rá, és elindulok a konyha felé. Valamit innom kell és a kabinban csak víz van. Ha jól emlékszem, akkor még van abból a teából, amit a legutóbbi kereskedõhajón zsákmányoltunk. Különösen úgy, hogy csak én iszom, mert senki másnak nem ízlik.
- Meglehetõsen nyugodt éjszaka volt, kapitány. Semmit nem láttunk és hallottunk. – Bólintok.
- Conrad merre van? – kérdezem.
Conrad. Õ az én kormányosmesterem. Mármint a hajó kormányosmestere. Illetve már nem is igazán tudom.
- Épp mögötted – szólal meg egy mély hang mögöttem, és ha csak ennyit éreznék, nem is lenne gond, de a hang végigszáguld a testemen és aprón megremegteti a gyomromat is. Megfordulok, ajkaimon halvány mosollyal.
- Jó reggelt – köszöntöm. – Van valami, amit szeretnél még tea elõtt jelenteni? – kérdezem. Bólint, így intek Jacknek, aki le is lép, gondolom, aludni.
- Ha helyesek a számításaink, akkor dél körül elérjük a Felicy-t – mondja. Közben a konyhába érünk, ahol, gondolom, mert hallotta a hangomat a fedélzetrõl, de már készen vár a teám. A szakácsunkra mosolygok, majd felveszem a poharat és a fedélzetre lépve háttal a korlátnak dõlök. Conrad gyorsan felméri, hogy merrõl fúj a szél, mivel lusta voltam összefogni a hajam, és gondolom, szívesebben beszélne hajszálak nélkül.
- Mennyi a sebességünk? - kérdezem.
- Öt csomó – feleli, mire elgondolkodom. De hangosan, persze.
- Ha hat lenne, hamarabb elérnénk a Felicy-t, és a legnagyobb meleg elõtt túl is eshetnénk a dolgon. – Kortyolok a teámból. A Felicy egy zsidó kereskedõhajó, ha minden igaz és jól teszi a dolgát mindenki, nagy lehet a zsákmány.
- Értettem, kiadom a parancsot.
- Conrad! – szólok utána, mire felém fordul. A szemeiben megcsillannak a hajnali nap sugarai, nekem meg bukfencet vet a gyomrom. Annyira vágyom a csókját azóta az elõzõ csók óta… - Reggelizz velem. – Bólint, majd elsiet, kiosztja a megfelelõ parancsokat, miközben mellettem ásítozva halad el Rhys, aki drága kormányosom fia, és már egy ideje a hajómon szolgál. Bosszantóan fiatal, de kifejezetten ügyes és eszes.
- Jó éjszakát, kapitány – int felém, mire csak mosolyogva intek vissza neki.
A fedélzet távolabbi részébõl hallom Conrad hangját, miközben a vizet figyelem. Parancsokat oszt, elõbb arról, hogy gyorsabban kell mennünk és jelentést vár, ha ez perceken belül nem történik meg, hiszen hiába az a posztja, gyakrabban van velem vagy a legényekkel, hiszen van, aki helyette kormányozzon, és õ felel a legénységért is. Így hát sok idõt tölt velem. Szerencsére. Azt hiszem… bár lévén, hogy van egy fia, hajlok arra, hogy a csókot csak a részegség mámorában kívánta meg, mert bármennyire vagyok nõiesebb, mint bárki, akit ismerek, attól farkam van nekem is. Ami talán zavarná, ha komolyabban elkezdenék érdeklõdni. És nem hiszem, hogy elveszthetnék egy ilyen remek kalózt, csak hogy a saját vágyaimat kiélhessem.

Amikor visszalép mellém, már azt is jelzi, hogy a szakács elkészült a reggelivel és akár ehetünk is, mert akik a reggelt velünk kezdték, már korábban ettek. Semmiségekrõl beszélgetünk, amíg le nem érünk az étkezõnek kialakított, régi, kisebb raktérbe. 250 kalóznak ugyanis kell a hely, hogy ehessen.
- Arra gondoltam, hogy a Felicy után hazatérhetnénk. Egyheti útra vagyunk, ha a megszokott úton megyünk haza, úgyis találunk még kereskedõket. És már elég árunk van, amit eladhatunk – kapok be a számba egy darab húst és egy szem szõlõt. Mániákusan ragaszkodom a gyümölcshöz. Kell. Tudom, a jó kalóz rummal él, de akkor sem árt nekik valami egészséges.
- Rendben. Szólok a pénztárnoknak, írja össze, hogy mennyi bevételre számíthatunk. – Most rajtam a bólintás sora. – Azt mondtad tegnap, hogy a Felicynek lehet pár ágyúja. Ugye? – néz fel rám, és nagyot harap a saját húsából. Sült malac, a szakács remekül elkészíti.
- Igen. Egy féléves jelentés szerint akkor volt három ágyú hat lõrésben, a kapitányuk így hiszi magát ravasznak. De nekünk ez nem jelent gondot – mosolyodom el. – Csak idõben kell a feketét felhúzni, addig mi is szimpla kereskedõknek látszunk.
Ahogy felemelem a fejem, a tekintetem találkozik az övével. Valamiért beleremeg az egész testem, ahogy felemás szemeivel rám néz. Mintha… nem, az balgaság. Ostobaság… de a tekintete… miért ég vágy a szemeiben? Vagy csak annyira régen láttam már, hogy valaki vágyakozva néz rám, hogy elfelejtettem, milyen az?