- Ha nem lesz, hát majd kerítünk rá lehetõséget. – Közelebb kúszom és adok neki egy csókot Mindketten tudjuk, hogy ez most a végét jelenti az éjszakának. A csók végeztével fel is áll és elkezd öltözni. Amikor készen van, közelebb jön ismét.
- Aludj jól, kapitányom.
- Te is Conrad.
Sóhajtva, a takarót magam köré csavarva szívom magamba az illatát, amit hátra hagyott és annak ölelésében alszom el.
Kipihenten, mégis rettenetesen fáradtan ébredek. Fáj a fenekem, fáj a farkam, a csípõmrõl nem is beszélve, így egy korty rumot leküldök a tea elé, hogy valamicskét segítsen, és csak akkor megyek ki, amikor érzem, hogy picit tompult a fájdalom. Kilépve találkozik a tekintetem Conradéval, de csak biccentünk egymásnak. Így helyes.
Elindulok Mort felé, de nem számítok arra, hogy társaságom is lesz.
- Hé, Wyatt! – lép mellém, amikor senki nincs körülöttünk. – Mi történt?
- Kivel? – kérdezek vissza felvont szemöldökkel.
- Hát veled, vele… látom, hogy valami megváltozott – mondja.
- Talán megváltozott, talán csak képzelõdsz – hagyom rá, majd a teámmal haladok visszafelé, amikor ugyanott elkap ismét.
- Szóval? Az apámról van szó és a legjobb barátomról. Tudni akarom.
- Ne makacskodj, te! – vakkantom. – Mit akarsz tudni? Hogy annyira fáj a farkam meg a fenekem, hogy rummal indítottam a reggelt a tea elõtt? – kérdezem halkan.
- Tudtam én! – rikkantja, majd elillan. Kis hülye…
Conradot keresve és meg is találva mellé lépek. Az illata az orromba kúszik, keveredve a sós tenger isteni szagával, így azt hiszem, ha nem lüktetne fájdalmasan az ágyékom az esti megpróbáltatásoktól, akkor felállna a farkam ismét.
- A fiad nagyon kíváncsi.
- És néha túl okos – mondja bólintva. -  Remélem, sosem tapasztalja meg ennek a hátrányait. Mondtál neki valamit?
- Baj lenne, ha mondtam volna? – kérdezek vissza.
- Nem, de tudod milyen. Ha egy keveset tud, már mindent akar.
- Nem avattam be részletekbe, õ pedig nem kérdezett. Elég felnõtt ahhoz, hogy tudja, ami közöttünk történt, nem beszédtéma. – Rhys csak azt akarta tudni, hogy mi változott meg köztünk, és azt hiszem, tudta volna akkor is, ha nem mondok neki semmi egyebet, csak a tekintetünket látja. Így egyszerûbb volt.
A téma végül elterelõdik. Megtudom, hogy reggel volt egy kisebb zendülés, ami kicsit sem tetszik.
- Ha eldöntötted mit teszel, jó lenne tisztázni elõttük. Még ha meg is találjuk azt a hajót, hogyan szerezzük meg idõben a zsákmányt?
- Add át a kormányt, és gyere a kabinomba. Ezt meg akarom beszélni veled, mielõtt eléjük tárom a tényeket – mondom és megfordulva elindulok, de be sem érek, megérkezik õ is. Leül, és valamiért eszembe sem jut, hogy ne az ölébe üljek, lovagló ülésbe, szembe vele.
- Szóval? – kérdezi, de azért végigsimít a fenekemen.
- Visszatérünk Suluba. Mort tájékoztatott, hogy a vizünk és az élelmiszer sem tart ki sokkal tovább öt napnál. De ha nem így lenne, most akkor sem erednék a tolvaj nyomába – sóhajtom.
- Miért nem? – kérdezi.
- Nem is tudjuk, hogy ki õ. Azon kívül, hogy a hajója feneke jó eséllyel mélyen süllyed a vízbe, semmit sem tudunk és nem kutathatunk át minden szembe jövõ hajót sem.
- Akkor mit fogunk tenni? Mr. Teck? – kérdezi. Tudom, nem kedveli az öreget, ez most islátszik a szemeiben.
- Igen, hozzá fogok elmenni.
- De nem egyedül – néz rám határozottan.
- Csak nem féltékeny vagy? – kérdezem elmosolyodva, mire morran egyet és megcsókol.
Edmund Teck egy volt kalóz. Idõs már, mostanában a Siasi sziget erõdjében tartózkodik és védi az ott levõ aranyat és kincseket. Tudom, milyenpletykák terjengnek, hiszen ha kikötünk, én mindig nála szállok meg, mondhatjuk, a hajón kívül ott élek. De az igazság ennél jóval plátóibb. Az öreg apám barátja volt, ismerem azóta, hogy emlékeim vannak a világ dolgairól. Apa halála után pedig õ lett a pótapám. Mindent elmondhatok neki, õ segít nekem és fiakét szeret, hiszen tisztelte, testvéreként szerette apát. Csak ezt sokan nem értik meg. Conrad sem hisz ebben.
- Tudod mit? – nézek rá. – Te is szállj meg most ott. Ne a bordélyba menj, gyere velem, oda.
- Minek? – kérdezi.
- Mindegy. Döntsd el te – kacsintok rá, majd felállok az ölébõl és a fedélzetre megyek. Persze, követ.
- Emberek! – ordítom, amikor már kint vagyok, és elsõ kiabálásom nyomán rám figyel mindenki. – Fülembe jutott a híre a mai kis zendülésnek. Elõször is szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy hazamegyünk. Egy hetet fogunk Suluban tölteni! – Persze erre kis kiabálás. – De! – emelem fel a kezem, elnémítva õket. – Swan, Will! A következõ felbujtásnál nem leszek ilyen elnézõ, és a jobbik eset az lesz, ha a tengerbe dobatlak titeket egy szöget közelében! – nézek az érintettekre. – Ha valakinek, bárkinek akármilyen gondja, baja és kérdése van, ne egymással beszéljétek meg, gyertek el hozzám vagy Conradhoz, utána majd megbeszélitek, hogy mi mit mondtunk rá! Az ajtónk mindig nyitva áll elõttetek, bármikor jöhettek! – Egyetértõ kiabálásokat hallani csak. – Van bárkinek kérdése?
- Mi lesz a tolvajokkal? – kérdezi Jack.
- Mr. Teck fog nekünk segíteni, hiszen minden hozzá fut be, ha valaki tudja, hogy ki ad el ritkaságokat, az õ lesz. De egy hetet mindenképp a parton fogunk tölteni, és öt nap múlva érjük el Sulut! Most pedig mindenki menjen a dolgára!

* * * Napokkal késõbb * * *

Sajnos nem olyan egyszerû titkos viszonyt folytatni a kormányossal egy hajón, mint azt gondolná bárki. A part közeledtével egyre izgatottabb mindenki, kevesebbet alszanak, Conrad be sem jut éjszaka, nem hogy hajnalban kijusson. Amivel csak az a baj, hogy remegek, ha csak a közelébe kerülök. Egy-egy csókot tudtunk csak váltani az utóbbi napokban és rettenetesen kezdem hiányolni. Tény, hetekig elvagyok testiség nélkül, de ha a testiség maga van összezárva veled valahol, az kínzás. Pláne, ha nem kapod meg.
Egy nap múlva érjük el a partot, én pedig már ingerlékeny is vagyok. Jack fejét üvöltöttem le, mert majdnem felrúgtam egy vödröt. Conrad persze mellém lép.
- Velem tudna jönni, kapitány? – kérdezi a szemembe nézve. Morranva indulok el a kabinom felé és ahogy beérünk, az ajtó zárul is mögötte.
- Mi baj van? – kérdezi közelebb lépve, de hátrálok.
- Hozzám ne érj – sóhajtok fel.
- Mi?
- Conrad, rettenetesen hiányzik, hogy meg tudjuk ismételni a múltkorit. Remegek a vágytól, ha csak a közeledben vagyok, de még egy nap, mire talán lehetünk egy kicsit nyugodtan. Rossz napom van, emiatt ideges vagyok, így kérlek, ha csak emitt akartál kérdõre vonni, mond a legényeknek, hogy elrontottam a gyomrom, de hozzám ne érj, amíg nem löksz le egy ágyra, asztalra, vagy akár a padlóra és nem dugsz ájulásig! Mert kibírom hetekig, de nem úgy, hogy az, akire vágyom, folyamatosan itt van – morranom és hátat fordítok neki. 

Wyatt ténykedésének hála õ sokkal könnyebben boldogul a nadrágommal, mint én. Majd mikor az is az ágy mellé repül, éhes tekintettel pillant fel rám.

- Mire készülsz? – kérdezem a szemébe nézve, ami szinte égeti a bõrömet.
- Kiélvezem, hogy egész éjszaka azt teszünk majd egymással, amit csak akarunk – válaszol. Az alsómba nyúlva kiszabadítja a farkam, én pedig kéjes sóhajjal élvezem az érintését, míg meglepetten fel nem nyög - Jesszus…
- Mi a baj?
- Hatalmas vagy… - mosolyog fel, csábítón körbenyalva az ajkait, amitõl minden érzékeny pontom görcsbe rándul.

Magamhoz húzom és az utolsó korty levegõt is kicsókolom belõle, gyorsan, követelõzõn, hogy mindketten lihegünk, mire vége szakad. A homlokomat az övének döntve mélyen nézek azokba a tengerkék szemekbe, elégedettebb nem is lehetnék.
- Te aztán tudsz bókolni – mosolygok rá én is, pedig õ sem panaszkodhat. Mindene megvan, amivel bármelyik férfit és nõt boldoggá teheti.

Érzéki mosollyal az arcán araszol lejjebb, cseppet sem titkolva mi a szándéka. Apró csókokkal halad lefelé a testemen, amik finoman borzongatják a bõröm. Halkan felnyögök a kellemes érzésre, ujjaim a haját fésülik, néha belemarkolva a selymes tincsekbe, s mikor a szájába vesz, erõvel kell visszafognom magam, hogy ne tépjek bele durván.

Felsóhajtok, összeszorított fogakkal élvezem a szája forró barlangját, ajkainak puhaságát, õ pedig ki is használja az idejét rendesen. Kedvére kényeztet, játszadozik rajtam, csakhogy nem így akarom befejezni, ezért pár perccel késõbb kénytelen vagyok finoman eltolni magamtól.

- Ha ezt tovább folytatod, hamar vége a játéknak – mondom, mikor méltatlankodni kezd.
- Azt viszont nem akarom – mosolyog rám, hisz mindketten ugyanarra vágyunk. Karjait a nyakam köré fonva hajol csókért, közben az ölembe mászva ingerel tovább, vágyát az enyémhez dörzsölve. Hiába fogom le, erõsebb és akaratosabb õ annál, hogy ez megállítsa. Végül az dönti el a helyzetet, hogy az ágyra taszítom. Meglepetten kerekednek el a szemei, mire lassan fölé mászom.

- Ki fogsz készíteni – csókolok a nyakába.
- Mutasd meg, mennyire – ingerel, csábító pillantással nézve rám.

Abban biztos lehet, hogy meg fogja tudni mennyire. - Csak nehogy hangosabb legyél annál, amennyit megengedhetünk magunknak – vigyorgok rá, a vékony falak felé bökve.

- Majd meglátjuk, ki lesz a túl hangos – vág vissza magabiztosan, de az ajkain játékos mosollyal. Még sosem láttam ezt az oldalát, de tetszik, jobban, mint gondoltam volna.

Nem szólok semmit, helyette inkább a lábai közé térdelek, majd finoman feljebb tolom õket, hogy jobban hozzáférjek. Bár híján vagyunk mindennek, amivel megkönnyíthetnénk a helyzetünk, annyit legalább megtehetek, hogy a benyálazott ujjaimmal próbálom felkészíteni, de még ezt sem hagyja sokáig. Olyan szemekkel néz közben, olyan vágyakozással, hogy az minden maradék türelmemet felemészti.

Lassan elkezdek belé nyomulni, de már az elsõ pillanattól kezdve akadályba ütközöm. Wyatt erõsen összeszorítja a szemeit, egy hangot sem ad ki pedig biztosan fáj neki, amilyen iszonyatosan szûk. Még nekem is fáj, de mikor észreveszem, hogy a száját harapja, az állához nyúlva szabadítom ki a fogai közül.

- Véresre fogod marni õket – suttogom gyengéden, majd az egyik ujjam az ajkai közé csúsztatom. Azonnal érti is mit akarok, addig míg elvonom ezzel a figyelmét, óvatosan teljesen belé csúszom, de ott meg is állok. - Muszáj ellazulnod, Wyatt – mondom halkan, küzdve az ösztönnel, nehogy megmozduljak.
- Nem megy – nyögi döbbenten, már-már kétségbeesett pillantással, mire nyugtatón simítok végig a haján.
- De nem foglak bántani… - én biztosan nem, nem fogok vele úgy bánni, mint az a nyomorult féreg. Ezt próbálom neki elmondani szavak nélkül is, türelmesen várok, hogy legyen ideje hozzászokni a helyzethez, vagy csak megnyugodni kissé, de mikor ez nem sikerül, elõbbre hajolok, ajkaimmal lágyan az övét súrolva. Puhán cirógatom, alig csókolva kényeztetem, hamarosan pedig a karjai a nyakam köré fonódnak és közelebb húz magához. A gyengédséggel sokkal többre mentem, mintha erõszakos lettem volna. Pár pillanat csupán, hogy engedjen a testében a félelem, s végre ellazuljon alattam. Mikor elõször megmozdulok, semmilyen akadályba nem ütközöm, a teste puhán, szorosan tart magában, forrón és selymesen ölel körbe... Szinte egyszerre nyögünk fel a kéjtõl, amikor mozogni kezdek… Wyatt a tarkómat szorítva csókol tovább, míg én a vállai mellett támaszkodva mélyebbre és mélyebbre lököm magam, a forró gyönyör cseppenként szivárog be a csontjaim közé, elmosva minden más gondolatot, hogy csakis az Õ testének szépsége maradjon a fejemben…

Nem tudom mennyi idõvel késõbb, fáradtan fekszünk egymás karjában. A testem minden porcikája kellemesen zsibong az átélt gyönyörtõl, ami újra és újra eljött az este során. Wyatt minden, amit akarok és még több is, a számát sem tudom hányszor elégítettük ki egymást, de bizonyos pontokon nagyon is tudatában vagyok annak, talán túlzásokba estünk.

- Rettenetesen fájni fog a farkam egész nap – nyög fel, a fejét a mellkasomra fektetve, mire jókedvûen felnevetek – Neked is, ne nevess ki – pillant fel kimerülten.
- De megérte – felelem, élvezettel túrva a nyirkos tincsek közé, amik kuszán terülnek szét a mellkasomon. Ehhez hozzá tudnék szokni.
- Minden pillanatát – mosolyog rám, majd felemelkedve az ajkaimhoz hajol, de nem csókol meg – Mikor ismételjük meg?

- Remélem minél elõbb lehetõségünk lesz rá. – mosolygok rá én is.

- Ha nem lesz, hát majd kerítünk rá lehetõséget. – válaszol, s közben a maradék távolságot is lecsökkentve ajkait az enyémhez szorítja. Finoman csókol, hosszan, mert ez most, ma, az utolsó csókunk. Muszáj még hajnal elõtt visszatérnem a szállásomra, ha nem akarja, hogy a legénysége tudja, hol töltöttem az éjszakát. Márpedig ez a banda tud csak igazán pletykát szõni, és ha egy hír szárnyra kap a hajón, arról az összes kikötõben tudni fognak, ahol csak magállunk.

Lassan összeszedem a ruháim, bár minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy felkeljek. Felöltözöm, majd hátrafordulva lehajolok Wyatt-hez, aki végig a szempillái alól figyelt.

- Aludj jól, kapitányom. – simítok a hajába, majd elhúzom a kezem.

- Te is Conrad. – mondja, majd még egy pillantás után magára hagyom.

Késõ éjszaka van, de a hajnal még messze, odakint csak a hullámok békés susogását és horkolást hallok. Csöndesen visszalopózom a szállásomra, és alighogy leteszem a fejem párnára, már alszom is.

Fáradtan ébredek, a testem lomha, mintha semmit sem aludtam volna, mégis… ilyen kipihent már nagyon rég nem voltam. Semmi sem pótolhatja egy másik test melegét az ágyban, mindegy hányszor használnám a kezem, az nem érhet fel ahhoz, ami az éjszaka történt.

Az izmaim nagy részében kellemes sajgás uralkodik, annak a jeleként, hogy a szokásosnál jobban igénybe vettem õket és ahogy Wyatt elõre látta, még a farkam is fáj. Kénytelen vagyok lazítani a nadrágomon, hacsak nem akarok furcsán erõltetett léptekkel járni.

A fedélzeten fojtott susmorgást veszek észre az egyik árboc mellett. Kisebb csoport gyûlt össze, aminek ha jól látom Jack áll a középpontjában.

- Mi történt? Baj van talán? – lépek közelebb, bár ha úgy lenne, már ébresztettek volna.

- Igaz, hogy a kapitány az Adromakhé tolvajai után ered? – lép ki a csoportból Swan, az egyik állandó zsörtölõdõnk, akinek semmi sem tetszik.

- Természetesen, hisz mind ezt akartátok, vagy nem?

- Azt ígérte a Felicy után, hogy hazamegyünk! – lép elõ Will, Swan cimborája, bár õ ritkán szólal meg, csak ha tényleg böki valami a csõrét.

- Ne haragudjon Mr. Monrou… - válik ki közülük Jack - … nem kérdõjeleznénk meg a kapitány döntését, de már hónapok óta nem láttuk a nõinket. Jó lenne kikötni pár hétre, hogy kieresszük egy kicsit a gõzt.

- A kapitány azt mondta hazamegyünk. – emlékeztetem õket – És tudomásom szerint még mindig a Sulu felé tartunk.

Bólintanak.

- És mi lesz a tolvajjal?

- A kapitány a szigeten több dolgot megtud a hajókról, mint a tengeren. Ki fogunk kötni, hogy megtudjuk, ki lopta el a zsákmányunk és felkészüljünk arra, hogy visszaszerezzük.

Erre elvigyorodnak, szerencsére némely aggodalmakat könnyebb eloszlatni, mint másokat. Rácsapok Jack vállára, majd a kormányhoz lépek, hogy ellenõrizzem minden rendben van-e. Ezúttal Rhys támasztja a kereket, ma nem õ volt a soros éjszaka, így már hajnalban idekint kémlelte a hullámokat.

- Mi ütött beléjük? – teszem fel a kérdést, mikor elég közel érek, hogy csak õ hallja.

- Tudja a halál. – von vállat – Szerintem megint valamelyik ostoba hallott félre valamit. A többiek meg ugrottak rá, én hiába mondtam bármit, csak neked, vagy a kapitánynak hiszik el.

- Hol a kapitány?

- Ma még nem láttam, biztos alszik.

- Jó. Ez esetben figyelj még egy kicsit a kormányra, eszek valamit, aztán leváltalak.

- Nem kell sietned, én elvagyok itt.

Biccentek, majd elgondolkodva indulok a konyha felé. Valójában nem sok ötletem van arra, hogyan akarja a kapitány idõben kideríteni, melyik hajó támadt az Andromakhéra. Ha még azelõtt elérjük a Sulu-t, hogy õk befutnának a szigetekre és eladnák az árut, akkor is el kell jutnunk hozzájuk, a legénység pedig pihenõre számít. Majd egy hónapja kötöttünk ki utoljára, azóta nõ nélkül vannak, és ha egyszer megígérted nekik, hogy megkapják, nem lenne bölcs döntés visszakozni.

A kávémat már odafönt iszom meg, az utunk egyenes, nem szükséges a kormánynál ácsorognom. Az északi szél csak úgy dagasztja a vitorlákat, majd hat csomós sebességet adva nekünk.

Pontosan tudom melyik az a pillanat, mikor a kapitány megjelenik. A legények a kabinja felé pillanatnak, majd folytatják a dolgokat mintha mi sem történt volna, de mind tudják, hogy a kapitány már felébredt. Én is felé fordulok, túl messze van ahhoz, hogy köszöntsem, így csak biccentek felé, mi alatt váltunk egy hosszú pillantást, de semmi egyebet, hisz fél tucat szempár figyelhet minket. Rhys az egyetlen, aki nyomban kiszúrja a változást, mert mindentudó mosollyal az arcán baktat el mellettem, és eltûnik a hajó belsejébe vezetõ lépcsõn.

Valamivel késõbb a kapitány egy csészével jelenik meg, benne nyilván az a borzalmas zöld színû tea, mint mindig. A szél lágyan fodrozza a vékony ingjét, arany hajtincseit összeborzolja, mint egy kedves szeretõ, kék szemeiben vidámság bújkál.

- A fiad nagyon kíváncsi. – jegyzi meg két korty között.

Bólintok – És néha túl okos. Remélem, sosem tapasztalja meg ennek a hátrányait. – jegyzem meg - Mondtál neki valamit? – nézek fel a kávémból.

- Baj lenne, ha mondtam volna? – billenti oldalra a fejét, halvány mosollyal.

Én is elmosolyodom, majd sóhajtva megrázom a fejem.

- Nem, de tudod milyen. Ha egy keveset tud, már mindent akar.

- Nem avattam be részletekbe, õ pedig nem kérdezett. Elég felnõtt ahhoz, hogy tudja, ami közöttünk történt, nem beszédtéma. – gondolkodik el, kissé el is komolyodva.

Talán az jutott eszébe, mi lenne, ha mások is tudnák és rólunk beszélnének. Értem az aggályait, csak épp nem akarom elfogadni õket, hisz a legénységét eddig is jobban érdekelte az, hogy jó kapitány, minthogy férfiakkal múlatja az idõt. Nem mellesleg a haragjától is tartanak, ami pusztító tud lenni.

Beszámolok neki a reggel történt kisebb félreértésrõl, aminek a végére a homlokán apró ráncok jelennek meg.

- Ha eldöntötted mit teszel, jó lenne tisztázni elõttük. Még ha meg is találjuk azt a hajót, hogyan szerezzük meg idõben a zsákmányt?

- Már azt hittem nem jössz – pillantok rá.
- Nem akartam feltûnõen sietni.
- Mert, siettél volna?
- Mindenképp, kapitányom. – Leül velem szemben, de még így is érzem, ahogy végigmér. Még evés közben is el-elkapom a pillantását, de az is tény, hogy én is szabadon nézegetem õt, hiszen szemnek kellemes látvány, az egészen biztos.
- Tényleg meg kell beszélnünk valamit? – kérdezi, de tudom, hogy tudja, miért van itt.
- Ma nem, Conrad.
Megiszom borom maradékát, majd felé lépek, õ viszont gyorsan közvetlenül elém lép és az arcomra simít, csak aztán csókol meg. Finom, kellemes, nem is csoda, ha gyorsan kemény leszek tõle. Szinte becézget, az ajkaival, a hajamba simuló ujjaival… hihetetlenül jó érzés.
- Kapitányom…
- Wyatt. Csak most. – Fura lenne, és egy idõ után zavaró, ha így hívna végig…
Elkezdjük egymást simogatni, lassan vetkõztetni. Ahogy lekerül rólam az ing, elkezdi az ujjaival, majd az ajkaival felfedezni a testem, amivel viszont az õrületbe kerget, így a hajába markolva próbálok kapaszkodni, mert ténykedése nyomán a lábaim elgyengülni látszanak.
- Gyönyörû vagy – néz fel rám. Elmosolyodom. Kedves bók.
- És még… nem is láttál mindent – felelem vággyal teli hangon.
- Vagyis teljesen le kéne vetkõztetnem?
- Minél elõbb… és téged is le kell csupaszítanunk.
Ahogy megszabadul õ is Az ingétõl az egész helyzet csak még intenzívebbé változik. Ha akarnék, sem tudnék megálljt parancsolni az ujjaimnak és az ajkaimnak; egyszerûen érinteni akarom. Ezért is érint rosszul, mikor utamat állja ténykedésemben, de a csók, amivel kárpótol, tényleg… jó. Közben az ágyam felé vezet, majd a nadrágomat oldja ki, de pár pillanatnyi küszködés után egyszerûen tépni kezdi a szalagot, de nem is bánom. Azt meg pláne, hogy olyan tekintettel nézi lassan teljesen meztelen valómat, mintha valami ábránd lennék. De…
- Ha… ha még sokáig nézel rám így…  még azelõtt elélvezek… hogy meztelenek lennénk – adom tudtára.
- Én nem bánom – nevet fel, de azért tovább vetkõztet. Mikor végez, éhes tekintettel mér végig, én pedig hagyom neki. Õ bármennyit nézhetne, nem hiszem, hogy ezt a tekintetet meg tudnám inni valaha is.
Amikor már láthatóan borzasztóan felizgattam, feltérdel és vetkõzni kezd, de persze nem hagyom, hogy mindezt egyedül tegye. Ajkaimmal minden szabaddá váló felületet alaposan kezelésbe veszek, majd amikor már a hasánál járok, felpillantok rá. A szemeiben vad vágy csillog, ahogy rám néz, és bár ilyet évek óta nem csináltam senkinek, nem tudom magam tovább tartani. Érezni akarom.
Minden formában.
Könnyebben boldogulok a nadrágjával, mint õ az övével, majd mikor az lekerül és már csak az alsó van rajta, ismét felpillantok rá.
- Mire készülsz? – kérdezi, egyenesen a szemembe nézve.
- Kiélvezem, hogy egész éjszaka azt teszünk majd egymással, amit csak akarunk – felelem neki, és az alsójába nyúlva kiszabadítom a farkát. Õ felsóhajt, én meg most látom csak, hogy ez… - Jesszus… - nyögök fel.
- Mi a baj? – kérdezi.
- Hatalmas vagy… - mosolygok fel rá, de közben körbenyalom az ajkaimat. Egy pillanattal késõbb a karjaim után nyúlva ránt fel magához és megcsókol – vadul, követelõzve, majd a homlokát az enyémnek dönti.
- Te aztán tudsz bókolni – mondja mosolyogva. Én is elmosolyodom, majd apró csókokat hintve arra, amerre épp haladok, lassan visszaérek az alsójáig, amit most gyorsan le is veszek róla. Már mindketten meztelenek vagyunk, így gond nélkül hajolok rá, hogy ajkaimmal kényeztessem, bár már semmi szüksége ösztönzésre, hiszen kemény, mint a szikla. Nem nyög fel, csak sóhajt, amikor megszívom a végét, de nem hagy addig játszani, ameddig én szeretném tenni. Méltatlankodok is.
- Ha ezt tovább folytatod, hamar vége a játéknak – néz rám.
- Azt viszont nem akarom – mosolygok rá, és a karjaimat a nyaka köré fonva, ajkaira hajolva ülök bele az ölébe, hogy így, csípõm mozgásával ingereljem tovább, amíg le nem fogja a csípõmet. Persze,ennyi nem elég, valamennyire így is össze tudom simítani a farkát az enyémmel, de amikor hirtelen háttal az ágyra lök és felém kerül, meglepetten nyekkenek egyet.
- Ki fogsz készíteni – csókolja a nyakamba szavait.
- Mutasd meg, mennyire – kérem, mire egy pillanatra megint összeakad a tekintetünk.
- Csak nehogy hangosabb legyél annál, amennyit megengedhetünk magunknak – vigyorodik el magabiztosan.
- Majd meglátjuk, ki lesz a túl hangos – nézek vissza rá, és az én ajkaimon is mosoly játszik.
Még akkor is, amikor a lábaimat finoman feltornázza, én meg utánuk nyúlva tartom meg õket biztosan, hogy õ tudja tenni, amit kell.
Bár nem teszi sokáig, hiszen szûkében vagyunk mindennek, ami segíthetne neki, így csak nyálával és ujjaival próbálja elérni, hogy ne fájjon.
Ami persze nem sikerül, hiszen ahogy a szemembe nézve, pillanatokkal késõbb elkezd a testembe nyomulni, össze kell szorítanom a szemem és beharapnám az ajkaimat is, ha hagyná.
- Véresre fogod marni õket – suttogja, és egyik ujját az ajkaim elé vezeti. Értek a szóból, ajkaim közé véve szívom, harapom mutatóujját, miközben õ teljesen belém hatol, de meg is áll. – Muszáj ellazulnod, Wyatt – suttogja a nyakamba, hiszen elõre hajolt.
- Nem megy – nyögöm döbbenten, ahogy rájövök, hogy tényleg képtelen vagyok ellazítani a testem.
- De nem foglak bántani… - suttogja, és felemeli a fejét. Rám néz, én rá, és tényleg nem tudom, hogy mi lesz most.
De õ nem esik úgy kétségbe, mint én, elõre hajolva az ajkaimra nyomja az övét és rettenetesen lágyan és finoman csókolni kezd. Annyira jó érzés, hogy karjaimat a nyaka köré fonva egész megfeledkezem arról, hogy mi is történik, csak akkor eszmélek fel, amikor megmozdul bennem – immár minden gond nélkül. A szájába nyögök, ahogy mozogni kezd bennem, minden lökéssel csak mélyebbre és mélyebbre lökve mindkettõnket a kéjben.

Fogalmam sincs, mennyi idõ telik el, az a biztos, hogy amikor mára véglegesen elengedjük egymást, már számát sem tudom, hányszor élveztünk el. Persze nem hatolt belém, csak kétszer, de attól a kezünkkel és a szánkkal kényeztettük egymást.
- Rettenetesen fájni fog a farkam egész nap – nyögök fel és a mellkasára hajtom a fejem, mire õ felnevet. – Neked is, ne nevess ki – pillantok fel rá.
- De megérte – túr bele a hajamba, hogy inkábba hasán pihenjenek a tincseim, mint a mellkasán.
- Minden pillanatát – mosolygok rá, majd felemelkedve, teste mellé támaszkodva az ajkai felé hajolok, de még nem csókolom meg. – Mikor ismételjük meg? – kérdezem, bár magam is tudom, hogy néhány nap pihenõ mindkettõnknek kell ezek után. 

A kormányt jó párszor el kell forgatnom, hogy a hajó megmozduljon, a törmelékek még mindig messze vannak tõlünk, de nem szeretnék meglepetéseket. Egy lyuk a hajótesten nem jönne jól, ha még valami ellenség is feltûnik a színen, mert az a hajó nem magától gyulladt ki.

- Conrad! – lép mellém a kapitány és érzem, hogy végigsimít a csípõmön – Sziget? Itt?
- Hajó az, kapitányom – felelem, még mindig az irányt korrigálva, mire õ a legénység felé fordul, akik már mind körénk gyûltek.
- Rendben uraim! Akik eddig a fedélzetet takarították, a vizet kémlelik, ki akarom deríteni, hogy mi a fene történt itt! – ordít, a keze egy pillanatra a hátamhoz ér, majd ellép tõlem – Te csak kormányozz.
- Igenis – bólintok mosolyogva. Jó tudni, hogy nem csak az ital miatt volt tegnap olyan csábító.

Percek alatt beérjük az égõ roncsot, bár nem haladunk gyorsan, hogy mindent megnézhessünk, nem látok egy élõ lelket sem. Ha kalóztámadás volt, lehet, hogy mindegyik halott, vagy a tûz martalékává váltak.

- Nos, most megzavarunk pár lakmározó cápát, de aki lát egy épségben levõ hullát, az szóljon és emeljék ki! Kötelekkel, kampókkal! – adja ki a parancsot a kapitány, és ahogy még pár méter haladunk, egy hordó takarásában meg is látom az elsõ halottat, akit még nem faltak fel a ragadozók. Mire a hajó mellett haladunk el, már öt holttest fekszik a fedélzeten.

- Jack, vedd át, közel ne sodródjunk a roncsokhoz – int felém, én pedig átadom Jacknek a kormányt, hogy megnézhessem a testeket.
- Ezt itt fejbe lõtték – mutat az elsõre.
- Ezt hátba, kapitány – vizsgálok meg egy másikat, de szinte mindegyiken vannak golyónyomok.
- Úgy tudom, senki nem hajózik most erre. – Ha egy másik kereskedõhajó, vagy hadihajó lenne, az informátoroknak tudniuk kellett volna. Vagyis talán…
- Való igaz, nem jelezte senki, hogy keresztezné az utunkat. De talán csak eltévedt valaki.
- Bassza meg!
- Mi az? – ugrunk fel, szinte egyszerre Nich hangjára, majd a korlát mellé lépünk, hogy lássuk, amit õ lát. A víz felszínén egy lécdarab úszik, amire sötét arany betûkkel a hajó nevét festették. - Bassza meg. Uraim, ez a nagy adag roncs és ebédnek való hulla, aki itt lebeg körülöttünk, egykoron az Andromakhé volt. – hallom, hogy mögöttünk többeknek rögtön felkelti az érdeklõdését és nem hiába – Az egyik leggazdagabb kereskedõhajó a tengeren. Rég fentem már rá a fogam, de a mostani aranyból akartam magunkat felszerelni hozzá – sóhajt fel – Sajnálom, uraim, jelentõs mennyiségû aranytól estünk el. Hála… kinek is? – fordul a tenger felé.

Na, igen. Ki vitorlázik most a Mi zsákmányunkkal?
- Ha megtudjuk, ki volt, majd megbosszuljuk – szólal meg a fedélzetmester.
- Így igaz! Amint kikötünk, felkeresek valakit, akitõl meg fogjuk tudni, hogy mi a fene történt itt. Ezen a hajón olyan dolgokat szállítottak, amiken nem könnyû feltûnés nélkül túladni. Márpedig ha nem vitték volna magukkal a rakományt, most sokkal több lenne a hulla.
- Mit szállított a hajó? – repesgetik, hogy vagyonokat ér a ritkaságok miatt, de hogy mi is az…?
- Drága és ritka fûszereket, kelméket és rabszolgákat – néz rám – Szép summát szedtünk volna össze csak a ritkaságok eladása után is…

* * *

A legénység egész délután zúgolódik kissé, azt becsülgetve milyen értékû nyereségrõl is csúszhattak le. Jó páran hozzám jönnek panaszkodni, mert megbíznak bennem és én mindnek csak ugyanazt tudom mondani: Ha van lehetõség arra, hogy megszerezzük az Adromakhé rakományát, akkor a kapitány ki fogja találni hogyan.

Az említett személy szintén a fedélzeten tartózkodik, nem szeret a kabinjában üldögélni, ha az emberei nyugtalanok. Sötétedés után elérkezik az õrségváltás, a kormányt rábízom Jackre, ma õ a soros éjszaka, én pedig a korláthoz lépve nyújtóztatom ki a karom, majd nézem egy ideig a békésem hullámzó vizet, mikor a kapitány rám talál.
- Ha szeretnél, vacsorázhatsz velem, én az enyémet a kabinban eszem meg. Beszélhetnénk a mai eseményekrõl, kell is – mondja, majd ismét magamra hagy.

Elmosolyodom. Tudom én, miféle beszélgetés lenne abból és nyilván õ is tudja, ha már meginvitált rá.

Nem sokkal utána indulok el a szállásomra, hogy helyrerakjam a dolgaim, majd utána az õ kabinjába. A sült hús illata azonnal megcsapja az orrom, mikor belépek, eszembe juttatja, hogy milyen messze is van már az ebéd, a kettõ között pedig túl elfoglalt voltam.

- Már azt hittem nem jössz. – emeli rám a tekintetét az asztalnál ülve.

- Nem akartam feltûnõen sietni. – mosolygok rá.

- Mert siettél volna? – emeli meg a szemöldökét, évõdõ pillantással.

- Mindenképp, kapitányom. – ülök le vele szemben. A felsõtestén csak egy vékony ing van, a mellkasáig nyitottan vonzóbb látvány, mint képzelné és egész nap a szemem elõtt volt. Hogyne sietnék hozzá?

Elfordítom róla a szemem és lassan enni kezdek, de minduntalan visszakalandozom rá és a szép, telt ajakira, fõleg mikor egy-egy szõlõszem tûnik el bennük. Bekapok egy újabb falatot, majd leöblítem egy kis borral.

- Tényleg meg kell beszélnünk valamit? – kérdezek rá, mikor úgy érzem, nem bírom tovább. Mindketten tudjuk mi fog történni percekkel késõbb és abból, ahogy rám néz, neki sem a beszélgetés jár a fejében.

- Ma nem, Conrad. – emelkedik fel, egyik kezében a kupával, amit hamar ki is ürít, majd visszateszi az asztalra. Én is hasonlóan cselekszem, majd felállok és pár lépéssel áthidalom a köztünk lévõ távolságot. A kezem az arcára simul, hüvelykemmel végigívelek a magas arccsonton, majd az ajkai vonalán, mielõtt megcsókolnám.

A sóhaj egyszerre szakad fel mindkettõnkbõl, bár inkább nyögésnek hangzik. Lassan, finoman csókolom, óvatosan bele-beleharapva a puha húsba mielõtt egyre jobban elmélyíteném. Egyik kezemmel magamhoz húzom, elégedetten tapasztalva, hogy máris kemény. Másik kezemmel a hajába simítok, kiszabadítva az összes aranyszínû tincset a bõrszíjból, hogy szabadon hulljon a vállára.

- Kapitányom… - suttogom a szájába, mikor elválunk, de egy apró csókkal szakít félbe.

- Wyatt. Csak most. – duruzsol az ajkaimba, majd az õ keze is az arcomra simul, egészen a régi hegig, amit végigkövet az ujjaival.

Jó érzés, bár nem tapasztaltam eddig, hogy a heg is érzékeny lenne. Viszonzásul az inge alá simítok, föl a bordáin, majd mikor elhúzza a kezét az arcomtól, egy mozdulattal megszabadítom az ingjétõl.

Már számtalanszor láttam félmeztelenül, de még sosem érinthettem úgy meg, ahogy akartam. Most, hogy nem tart vissza semmi és senki, ráérõsen járom be minden porcikáját, elõbb a kezemmel, majd annak nyomában az ajkaimmal is. A szobát betöltõ édes sóhajtok és nyöszörgések csak még tovább szítják bennem a forróságot, hogy szinte már úgy érzem, elégek, a bõröm alatt. A mellkasának külön figyelmet szentelek. Élvezem, hogy a bõre alatt domborodó izmok minden csókomra összehúzódnak, míg õ a hajamba markolva engedi, hogy kényeztessem. Egyik mellbimbóját az ajkaim közé veszem, finoman harapdálom, nyalogatom az érzékeny csúcsot, majd erõsen megszívom, mire fojtott kiáltással feszül ívbe a teste.

Kapkodva szedi a levegõt, s mikor az arcára nézek elmosolyodom attól amit látok.

- Gyönyörû vagy. – mondom, és teljesen komolyan is gondolom. A bõre kipirult a kéjtõl, a szemei fényesek, akár két izzó csillag, selymes haja félig az arcába omlott…

Buja mosollyal hajol közelebb, hogy beszéd közben a szája az enyémet érje.

- És még… nem is láttál mindent. – duruzsol kéjesen rekedt hangon.

- Vagyis teljesen le kéne vetkõztetnem? – évõdöm vele, ujjaimmal a nadrágja fûzõjét csavargatva.

- Minél elõbb… és téged is le kell csupaszítanunk. – rángatja meg az ingemet türelmetlenül, így az is gyorsan az övé után repül. Most hogy a forró bõrünk egymáshoz simul, már egyáltalán nem vagyok olyan türelmes, mint az elõbb. A száját érzem meg a nyakamon, ahogy a fogaival finoman a bõrömet csipkedi. Felnyögök, de tudom, hogy nem fog nyomot hagyni, mégis olyan jó… maga a tudat, hogy õ teszi, megõrjít.

Azt nem is várom ki, hogy ugyanazt véghezvigye rajtam, amit én rajta. Méltatlankodó hangot hallat, amiért félbeszakítom, de mikor vadul az ajkai után kapok már nem foglalkozik mással. Botladozva az ágy felé irányítom, legalábbis amerre emlékszem, hogy lehet. Az õ kabinja az egyetlen a hajón, ahol normális ágy van, bár nem a legszélesebb.

A nadrágja fûzõjével meggyûlik a bajom, mert azt sem épp egyszerû kibontani. Átkozódva tépem meg a nyavalyás szalagokat mire végre enged valamelyest a szövet. A csizmákat idõközben félrerúgta, már csak a nadrág takarja elõlem, de a farka csúcsa fényesen kandikál ki a fûzõk mögül.

- Ha… ha még sokáig nézel rám így… - lihegi a combomra simítva, majd nadrágon keresztül határozottan rám markol, hogy felszisszenek a vágytól - … még azelõtt elélvezek… hogy meztelenek lennénk.

- Én nem bánom. – nevetek fel, de közben elkezdem megszabadítani az öltözéke utolsó darabjától, Wyatt pedig csípõjét megemelve segít ebben.

A nadrág hamar az ágy mellett köt ki, a tekintetem éhesen falja a látványt, a feltáruló csillogó bõrt, ami ezt a pompás testet borítja, majd az arcát, amin érzéki mosoly ül.

Nem moccan, mintha tudná, hogy elõbb nézni akarom, és ahogy látom, ez számára sem közömbös. Ujjaimmal a térdétõl indulva a combja tövéig cirógatom, ingerlem, míg visszafojtott nyögései már annyira elviselhetetlenül felizgatnak, hogy nem tudok elviselni egyetlen ruhadarabot sem magamon. Térdeltemben kapkodva rángatom ki a szalagokat, de közben Wyatt sem tétlenkedik, bár nem kérdéses, hogy megnehezíti a dolgom, ahogy az ajkai fáradhatatlanul csókolják és harapdálják a mellkasom…

- Az átkozott fiad az oka. Betört a szobámba és… beszélgettünk, végül így döntöttem.
- Miért most, ilyen hirtelen? – De makacs már megint!
- Jogom van megváltoztatni a véleményem. Hajlamos vagyok indulatból dönteni, de amit a kabinomban mondtam az még mindig áll. Ezért szeretném kipróbálni egyszer, hogy milyen lenne.
- És ha úgy döntesz túl bonyolult? Együtt tudsz velem hajózni a továbbiakban? – Nos, ez jogos. Az én aggályaimat idézi vissza.
- Egyetlen alkalom fölött még szemet tudok hunyni, ha nem mûködik.
- És te erre számítasz. – Nem kérdezi, kijelenti. Ismer már ennyire, és így is van.
- Nem tagadom. A rangjaink… a múlt… minden ellenünk szól. De szeretném megpróbálni, csak egyszer. Mit mondasz Conrad?
- Tudod, hogy mennyire kívánlak, még így is, hogy csak nézlek, de hozzád sem érek. – Ahogy ezek a szavak elhagyják az ajkait, a gyomrom görcsbe ugrik, de csupa kellemes gondolattól.
- De…?
- De… pár órával ezelõtt kidobtál a kabinodból mikor felajánlottam, hogy legyünk szeretõk. Mint kapitány jogodban állt, de mint férfi megsértettél és még mindig dühös vagyok. Örömmel töltök veled egy éjszakát, vagy többet, de nem most. Még azt is nehéz elhinnem, hogy nem csak az ital mondatja ezeket veled, mert ittál ugye? – kérdezi. Feleslegesen hazudnék neki, nem is akarok.
- Csak egy keveset és sajnálom, hogy megsértettelek, nem állt szándékomban. – Már fordulna vissza az asztalához, de nem hagyom, elkapom a karját. – Had bizonyítsam be, hogy komolyan gondolom. – Közelebb libbenek hozzá, már-már összesimul a testünk is.
- Nem kapitányként jöttél?
- Most nem – mosolygok rá, és ezt bizonyítandó, felemelem a kezem, hogy az arcára simíthassak, de elkapja a csuklómat. Nem szorít, mégis, mintha órák telnének el a lehetõleg teljesebb izgalomban, pedig csak egymás szemébe bámulunk.
- Ez esetben nem kell engedélyt kérnem, hogy ezt megtegyem.  
Már épp meglepõdnék, hogy mire gondol, de aztán minden gondolat egyik pillanatról a másikra röppen ki a fejembõl. Ahogy az ajkaimra hajol, már abban is annyi tûz és kéj van, ami azzal kecsegtet, hogy ha csak egyszer megadom magam neki… örökre a bûvkörébe zár. Hiszen ez a csók más, mint az eddigiek. A testével tart az asztalnál, majd az egyik lábát a lábaim közé nyomva, Miközben érzem az õ merevedését a hasamnak feszülni, és a lábával ingerel engem, egyszerûen… nem találok gondolatfoszlányokat sem, nem hogy bármi értelmeset. Úgy érzem, most bármit megadnék neki. Teljesen más érzést, teljesen más fokú izgalmat vált ki belõlem, mint elõtte bárki.
Mégis elszakad tõlem, és én pillanatokig csak bámulni tudok magam elé.
Hát, egy most biztossá vált. Ha nem is lennénk szerelmesek, az ágyban olyat adhatnánk egymásnak, amely a legforróbb szerelemért is kárpótolna bárkit.
- Kérhetek valamit?
- Nos, az attól függ, hogy mi a kérés. – Nem kell tudnia, hogy még pár ilyen pillanat, és bármit kérhet.
- Ha a kabinodban könnyítesz magadon, gondolj rám, senki másra. – Olyan mosolyt villantok rá, amit talán még én sem tudtam, hogy tudok még mutatni. Érzem, az ajkaimon is az a vágy ül, ami a gondolataimon.
- Én is képzeletedre bízzam a dolgot? – Az ujjaim a derekáról a csípõjére simulnak.
- Azt mondtad senkinek sem engedted, azóta? – Ha nem cirógatná minden hang közben az ajkaival az arcomat, most sokkal jobban feszülnék meg.
- Nem.
- És nekem engednéd?
- Azt hiszem, igen – vallok színt mosolyogva.
- Köszönöm. – Apró csókot nyom a nyakamra. Kellemes…  – Nem fogok visszaélni a bizalmaddal kapitányom – mondja.
- Úgy gondolod, bízom benned? – kérdezek vissza, de inkább csak kötekedek vele.
- Ha nem is, hát majd fogsz – jelenti be, majd azzal, hogy ellép tõlem, kifejezi: nem ma. Így hát összerendezem a ruháimat, hogy a kabinomba térve könnyítsek magamon. Kizárólag rá, a testére, a csókjára, és a hasamnak feszülõ farkára gondolva.

* * *

- Kapitány! – robban be az ajtón Jack másnap dél körül. Ide menekültem a forróság elõl, meg amúgy is van még dolgom a következõ út tervének kidolgozásával, mielõtt megmutatnám Conradnak.
- Mi a frász történt, Jack? – kérdezem.
- Füst. Elõttünk! – lihegi. Bár nem futott sokat, ebben a melegben ez is nehéz lehetett.
- Hol van Conrad? – Nem lepem meg, hogy a keresztnevét használom. Conrad igazából csak akkor Mr. Monrou, ha épp rettenetesen dühös vagyok rá, és ezt mindenki tudja a hajón.
- Az orrban volt, már biztos a kormánynál van. – Már megyek is, õ követ. Egy szál áttetszõ ing van rajtam, nem tudnék mást elviselni felül, alul is csak egy vékonyabb anyagú nadrág, a hajam összefogva.
- Conrad! – lépek mellé és észrevehetetlenül, alig hozzáérve, végigsimítok a csípõjén. – Sziget? Itt?
- Hajó az, kapitányom – feleli, és bõszen megtekeri a kormányt.
- Rendben uraim! Akik eddig a fedélzetet takarították, a vizet kémlelik, ki akarom deríteni, hogy mi a fene történt itt! – ordítom. Kezem egy pillanatra Conrad hátára simítom. – Te csak kormányozz.
- Igenis – bólint mosolyogva, majd ellépek mellette és a távcsövemmel, amit még a kabinban kaptam fel elkezdem a romokat kémlelni, de hamarosan nem kell, mert amennyire lehet, közel jöttünk. – Nos, most megzavarunk pár lakmározó cápát, de aki lát egy épségben levõ hullát, az szóljon és emeljék ki! Kötelekkel, kampókkal! – adom ki a parancsot, és nem is kell sokat várnom, a hajó fedélzetén öt hulla hever alig tíz perc múlva.
- Jack, vedd át, közel ne sodródjunk a roncsokhoz – intek a kormányhoz, mire Conrad azonnal megérti és mellém lép. Leguggolunk a vendégeinkhez és elkezdjük szemügyre venni õket.
- Ezt itt fejbe lõtték – mutatok az elsõre. 
- Ezt hátba, kapitány! – mutat Conrad egy másikra, végül mindegyiken találunk golyónyomot, többet is, mint amennyitõl meghalhattak volna.
- Úgy tudom, senki nem hajózik most erre – néz rám hümmögve kormányosom.
- Való igaz, nem jelezte senki, hogy keresztezné az utunkat. De talán csak eltévedt valaki.
- Bassza meg! – rikkantja Nick, az egyik legényem, aki még mindig a vizet kémleli.
- Mi az? – ugrok mellé, és ahogy a látvány a szemem elé tárul, már én is egyetértek vele. Ez a léc, amire a hajó nevét festették, és egyben is maradt. – Bassza meg. Uraim, ez a nagy adag roncs és ebédnek való hulla aki itt lebeg körülöttünk, egykoron az Andromakhé volt. – Többen felszisszennek, de folytatom. – Az egyik leggazdagabb kereskedõhajó a tengeren. Rég fentem már rá a fogam, de a mostani aranyból akartam magunkat felszerelni hozzá – sóhajtok fel. – Sajnálom, uraim, jelentõs mennyiségû aranytól estünk el. Hála… kinek is? – fordulok a tenger felé.
- Ha megtudjuk, ki volt, majd megbosszuljuk – szólal meg a fedélzetmester.
- Így igaz! Amint kikötünk, felkeresek valakit, akitõl meg fogjuk tudni, hogy mi a fene történt itt. Ezen a hajón olyan dolgokat szállítottak, amiken nem könnyû feltûnés nélkül túladni. Márpedig ha nem vitték volna magukkal a rakományt, most sokkal több lenne a hulla.
- Mit szállított a hajó? – kérdezi Conrad.
- Drága és ritka fûszereket, kelméket és rabszolgákat – nézek rá. – Szép summát szedtünk volna össze csak a ritkaságok eladása után is…

* * *

A történeteket figyelembe véve – és elejét véve az elégedetlenkedésnek, forróság ide vagy oda, a nap lenyugtáig a fedélzeten vagyok a többiekkel. Amikor viszont elkezdõdnek az éjszakás váltások és Mort is üzent, hogy kész a vacsora. Épp elkapom Conradot is a fedélzeten és mellé lépek, amikor a tengert kémleli.
- Ha szeretnél, vacsorázhatsz velem, én az enyémet a kabinban eszem meg. Beszélhetnénk a mai eseményekrõl, kell is – mondom, remélve, hogy érti a célzást. Beszélgethetnénk is, de én most másra is vágyom.
Alig tíz perccel késõbb a sült malac az asztalomon illatozik, mellette egy üveg finom bor és szõlõ. Sóhajtva nézek az ajtóra. Talán nem is jön el. 

Már sötétedik, mire látszani kezd a munkám végeredménye, az asztalomon meggyújtok két gyertyát és annál folytatom az elõre felvázolt vonalak rajzolását, a szigetek helyeit egy-egy koordinátával megtoldva. A gondolataim közben messze járnak, mégis azonnal észreveszem, mikor valaki belép és csendesen becsukja maga mögött az ajtót.

Meglepõdve nézek fel az elõttem álló férfira, nem hittem volna, hogy ma, vagy akár az elkövetkezõ napokban a kelleténél többször akarna majd szóba elegyedni velem.

- Kapitány? – állok fel, kérdõn felvont szemöldökkel.
- Feküdj le velem – néz rám komolyan, s még megdöbbenni sincs idõm, máris folytatja – Egyszer. Egyetlen egyszer. Akkor mindkettõnk számára kiderül, hogy mi lehetne és ez mekkora hülyeség is lenne, ha bármi lenne. – mondja, de nem tûnik részegnek.
- Ez most parancs? – lépek közelebb hozzá, a puszta jelenléte is vonz, de pár lépés után megálljt parancsolok a lábaimnak.
- Ez egy kérés. Férfitól a férfinak. Nem kapitányi parancs. Dönthetsz, ahogy akarsz, el is utasíthatsz. De tudnom kell, hogy mi lenne, ha… 

A szemem sem rebben mialatt õt figyelem, azt próbálva kideríteni, hogy komolyan beszél-e, tényleg komolyan. Az utolsó amit hallottam róla, hogy részegre készül magát inni dühében, és most éppen annak az ellenkezõjét kéri, amivel korábban elzavart.

- Miért gondoltad meg magad ilyen hirtelen? – teszem fel a teljesen jogos kérdést.

- Az átkozott fiad az oka. – morog, de a szemei nem bosszúsak – Betört a szobámba és… beszélgettünk, végül így döntöttem.

- Miért most, ilyen hirtelen? – dörzsölöm meg a szemeim fáradtan, mert úgy érzem kezd visszatérni a fejfájásom.

- Jogom van megváltoztatni a véleményem. – tesz felém egy lépést – Hajlamos vagyok indulatból dönteni, de amit a kabinomban mondtam az még mindig áll. Ezért szeretném kipróbálni egyszer, hogy milyen lenne.

Milyen lenne… ez a képzelgés foglalkoztat hetek óta és most csak ki kéne nyújtanom a kezem és magamhoz ragadni az alkalmat, de a karom nem mozdul, mintha a törzsemhez rögzítették volna.

- És ha úgy döntesz túl bonyolult? Együtt tudsz velem hajózni a továbbiakban? – ismétlem meg az aggodalmait, amik számomra teljesen értelmetlenek voltak.

Látom rajta, hogy gondolkodik, a homlokán halvány ráncok jelennek meg, majd újra kisimulnak. - Egyetlen alkalom fölött még szemet tudok hunyni, ha nem mûködik. – feleli.

- És te erre számítasz. – jelentem ki, mert szinte süt róla, hogy azt gondolja, úgysem lesz belõle semmi.

- Nem tagadom. – von vállat – A rangjaink… a múlt… minden ellenünk szól. De szeretném megpróbálni, csak egyszer. Mit mondasz Conrad?

- Tudod, hogy mennyire kívánlak, még így is, hogy csak nézlek, de hozzád sem érek. – pillantok végig az alakján, majd megállapodom azoknál a csodásan kék íriszeknél.

- De…?

- De… pár órával ezelõtt kidobtál a kabinodból mikor felajánlottam, hogy legyünk szeretõk. Mint kapitány jogodban állt, de mint férfi megsértettél és még mindig dühös vagyok. – vallom be egy csöppnyi szégyenkezés nélkül – Örömmel töltök veled egy éjszakát, vagy többet, de nem most. Még azt is nehéz elhinnem, hogy nem csak az ital mondatja ezeket veled, mert ittál ugye?

Érzem rajta a rum illatát, bár csak egy kicsit, nem úgy, mint a legénységen mulatozás után.

- Csak egy keveset és sajnálom, hogy megsértettelek, nem állt szándékomban. – mondja halkan, mire biccentek, majd megfordulnék, hogy visszamenjek az asztalom mögé, de elkapja a könyököm. Hátranézek. – Had bizonyítsam be, hogy komolyan gondolom. – lép közelebb hogy szinte összeér a testünk.

Az illata már így is elmosott minden mást a fejemben, a merevedésem lassan teljes lesz, fõleg ha ennél is közelebb érezhetném magamhoz.

- Nem kapitányként jöttél?

- Most nem. – mosolyodik el, felemelve a kezét, de mielõtt az arcomhoz érne, elkapom a csuklóját. Nem szorítom meg, csak tartom, és pár szívdobbanás erejéig mindketten mozdulatlanul várjuk a másik lépését, de mikor nem követeli, hogy engedjem el, lassú mosoly szökik az ajkaimra.

- Ez esetben nem kell engedélyt kérnem, hogy ezt megtegyem. – rántom magamhoz. Pár centivel alacsonyabb nálam, ezért le kell hajolnom, hogy elérjem az ajkait, s amint megízlelem õket, minden más gondolat a múlté lesz. Elégedett nyögéssel mélyítem el a csókot, szinte azonnal megtalálva a nyelvét az ajkai között. Puhán nyílik meg elõttem, nem tétovázik viszonozni, még akkor sem kísérel meg ellökni mikor fordítva a helyzetünkön az asztalhoz szorítom. Édes hang szökik ki a torkán, amit az ajkaimmal folytok belé, csak annyi idõre engedve el, hogy egy korty levegõhöz jussunk, majd újra lecsapok rá.

A farkam lüktetve nyomódik a hasához, egyik lábammal az övéi közé lépek, míg a férfiasságát nem érzem a combomnak feszülni. Egyszerre nyögünk fel a kéjtõl, a vérem folyékony tûzzé válik az ereimben. Megmozdulok, párszor végigsimítva a farkán, még inkább ingereljem, hogy azokat az izgató sóhajokat csaljam ki belõle, amiket mindig is hallani akartam. Elképesztõ… gyönyörû…

Erõvel szakítom el magam tõle, levegõ után kapkodva nézünk egymásra. A szemei tüzes fénnyel izzanak a derengõ gyertyafényben, az arca kipirult a kéjtõl. Elengedem a csuklóját, amit idáig szorongattam, az ujjaim nyoma lassan ismét felveszi a bõre színét, nem hagyva nyomot a testén. Szeretném végigharapdálni azokat a puha édes ajkait, de nem tehetem. Ha a legénység észreveszi, találgatni kezdenének és talán azzal el is dõlne nála kettõnk sorsa, ezt pedig nem engedhetem. Még nem.

- Kérhetek valamit?

- Nos, az attól függ… – válaszol, miután kicsit megköszörülte a torkát - … hogy mi a kérés.

- Ha a kabinodban könnyítesz magadon, gondolj rám, senki másra. – kérem reszelõs hangon, amin buján elmosolyodik. Még soha nem láttam ezt a mosolyt. A hamisat, a fölényeset, a vidámat, a gúnyost és a kegyetlen mosolyát már jól ismerem, de ez teljesen új.

- Én is képzeletedre bízzam a dolgot? – simít le a derekamon, majd a csípõmön megáll, mintha azt várná mit akarok. Ezzel nagyobb bizonyosságot adott arról, hogy lefeküdne velem, mint a csókkal.

- Azt mondtad senkinek sem engedted, azóta? – suttogom, ajakimmal az arcát cirógatva.

Egy pillanatra megfeszül, majd ismét ellazul a karomban. - Nem.

- És nekem engednéd?

- Azt hiszem, igen. – suttog õ is, amitõl finom borzongás fut végig a bõrömön.

- Köszönöm. – hintek apró csókot a nyakára. Nem azt köszönöm, hogy lefekszik velem, hanem hogy úgy döntött, hajlandó egy kicsikét megadni magát nekem. – Nem fogok visszaélni a bizalmaddal kapitányom. – mondom, szándékosan a rangját használva, hogy tudja, a történtek ellenre ugyanúgy tisztelem és talán… már a haragom is szertefoszlott.

- Ha nem is, hát majd fogsz. – jelentem ki magabiztosan, majd ellépek tõle, mert annak ellenére, hogy már nem haragszom, úgy érzem, kell egy kis idõ. Ha holnap ismét bocsánatot kér a csók miatt…

Õ is hátat fordít, ellenõrzi a ruháját, a füle mögé simít egy kibomlott tincset, majd egyenes tartással elhagyja a szobát.

***

Dél felé olyan istentelen hõség van, hogy a tenger feneke is vonzónak tûnik. A legények szanaszét henyélve, árnyékokat keresve húzzák a lóbõrt. Nem irigylem Wint, aki az árbockosárban kénytelen tenni a dolgát, bár ilyenkor óránként váltják egymást egy másik fiúval.

A kapitány a reggeli teája után visszavonult a kabinjába. Magam sem tudom mit vártam, talán azt, hogy elkerül majd, de megkönnyebbülésemre ugyanúgy könnyedén viselkedett, mint máskor. Néhányan meg is jegyezték nekem az ebédnél, hogy azt hitték tegnap összekaptunk, de én közlöm velük, hogy csak egy futó vita volt az egész. Igazán még a tûzõ nap se tud lelombozni, a tegnap este emléke épp elég, hogy elviselhetõbbé tegye a napom.

- Jack, vedd át egy kicsit. – szólok oda az egyik matróznak, majd ellépek a kormány mellõl és a hajóorrhoz vánszorgok, ahol talán ér némi szellõ, még ha az is forró. A korlátnak támaszkodom, majd lehunyom a szemem és várok. A szellõ jön is, de sajnos semmit sem hûsít, mire sóhajtva törlöm meg a homlokom.

- Füst! Füst elõttünk! – hallom meg Win hangját.

Felnézek, a kezemmel árnyékolva hunyorgok és messze a horizonton egy szürkén gomolygó csíkot veszek észre. Errefelé nincsenek apró szigetek, amin emberek élhetnének, vagyis…

- Hajó?! – kiabálok vissza és már veszem is elõ a távcsövemet. A vakító fénytõl nem sokat látni, így Win-re hagyom, neki a magasból talán jobb látószöge van rá.

- Igen Mr.Monrou, de felgyújtották! Már csak egy roncs! – mondja, majd pár pillanat múlva ismét megszólal. – Pont elõttünk van, a roncsai pedig a víz felszínén lebegnek, de nem látom milyen nagyok! Ez az átkozott nap!

- Jack, szólj a kapitánynak! – adom ki az utasítást, majd a kormányhoz lépek.

- Figyelem! Negyven fokkal jobbra fordulunk! Kerüljük el az égõ törmeléket!

- Kifelé, nem mondom még egyszer! – dörrenek rá.
- Én gond nélkül maradnék ugyanaz, miután együtt töltöttünk egy éjszakát. Nem lenne mit szégyellnem.
Ököllel csapok az asztalra és ránézek. Szeretném, ha megértené, hogy ez miért nem jó ötlet, de valamiért nem akarja… Nem értem! De ha ilyen kitartó, az én ellenállásom sem végtelen.
- Mr.Monrou van fogalma arról mit jelent kapitánynak lenni? – kérdezem tõle.
- A kapitány maga a hajó, ha nincs az egyik, nincs a másik sem.
- De mint már volt szerencsém megtapasztalni, semmi sem tart örökké. A legénység szavazata épp olyan fontos, minthogy a hajó testén minden lyuk be legyen foltozva. A legapróbb rés is elég, hogy a víz befolyjon, és szépen lassan elsüllyessze a hajót, ha nem javítjuk ki idõben. Ismerem a testvéreim, a legénységem és én nem szeretem foltozatlanul hagyni a réseket, Mr. Monrou. Azt javaslom, ha kedves önnek a jó viszonyunk tartsa észben hol a helye – hajolok közelebb hozzá. A szemembe néz, én az övébe, de végül õ adja fel.
- Megértettem kapitány. Többé nem hozom szóba. – Már lépne ki, de azért még megszólal. – Rhys tudja. – Fantasztikus…

Eldöntöm, hogy ma semmit sem teszek, csak iszok és nem is engedek be egész nap senkit, egészen alkonyatig, amikor valaki egyszerûen feltöri a kapitányi kabin ajtajának zárját. Ezért borzasztóak a kalózok… bár tudom, ki ez, egy olyan elvetelmült barom van, aki ezt meg meri tenni… pedig ma már egyszer elzavartam.

- Nem megmondtam, hogy senki se zavarjon? – ordítok rá a belépõre.
- De, te megmondtad. Én meg bejöttem. Most mi lesz? – néz rám lebiggyesztett ajkakkal Rhys. Most értem csak meg, hogy most nem a beosztottamként, most a legjobb barátomként jött.
- Hagyjál békén, te kis barom! – morranok rá.
- Szóval, mi ez a hülyeség, Wyatt? – Õ az egyetlen, aki így hív, ha kettesben vagyunk. Nem tûnik rossz ötletnek, szeretem a nevem és egyszer azt mondta, hogy õ is szereti kimondani. Így nem akadályozom meg benne, sõt, ha kettesben vagyunk, és nem így hív, általában rá is szólok érte.
 - Apádnak már elmondtam, mi a fenéért kellene neked is elmondanom? – kérdezek vissza, és nyúlnék az üveg rum után, de elkapja elõlem. – Hé!
- Mondjuk azért, mert addig ezt nem adom vissza? – lóbálja meg az öveget vigyorogva.
 - Menj a francba… - Ellépek mellette és ahogy a szekrényembe nézek, meglepve látom, hogy elfogyott. – Nincs kedvem elmenni a konyháig, add ide azt az üveget!
- Még szép, hogy odaadom – bólintja.
- Na, végre! – derülök fel.
- Amint elmondod, mi van köztetek egészen pontosan… - Szomorúan sóhajtok egyet, míg õ tartja a vigyort.
- Oké – sóhajtok fel, megadva magam. – Apád tökéletes férfi. Tökéletes páron lehetne, és tökéletesen alkalmatlan az idõpont, pláne a helyszín arra, hogy bárkivel bármilyen viszont kezdjek. Vele különösen.
- Mert? – néz rám félrebillentett fejjel.
- Száz okot tudok – vonom fel a szemöldököm.
- Ráérek, a te rumod párolog – kacsint rám.
- Egyszer megfojtalak – szisszenem neki, de azért belekezdek. – Van egy fia. Még ha idióta is. – Egy felháborodott hé-t kapok. – Ez azt jelenti, hogy nem csak a férfiakat szereti, ahogy én. Õ a kormányosom, mindig azokkal van a legtöbb baj. Õk állnak a legközelebb a kapitányhoz is, de a legényekhez is. És ha ez nem lenne elég ok, hogy messze elkerüljem, akkor ott van a tény is, hogy azt hiszem, ha egyszer az ágyamba kerülne, bele is tudnék szeretni. ÉS valljuk be, kevés dolog van, ami rosszabbul jön egy kalózkapitánynak, mint egy nyilvánvaló gyengepont, éppenséggel itt, a hajón – sóhajtok fel, és leülve a székemre hátradöntöm a fejem.
 - Talán jobb lenne egy csinos kis legény a parton? Akit nem tudsz meg sem védeni, ha épp a tengeren vagy? Vagy jobb lenne valaki, akivel nem érzed azt, amit apámmal?
- Rhys – sóhajok fel. – Mi a francot akarsz elérni?
- Az mindegy, hogy én mit akarok. Te a barátom vagy, a legjobb. Õ az apám.
- Épp ezért kellene kiakadnod attól, hogy mit akarok vele tenni – sóhajtom.
- Ha le akarsz vele feküdni, tedd meg.
- És ha beleszeretek? Mi a francot csinálok, ha én beleszeretek õ meg nem?
- Mi vagy te, valami rongyos kis parasztlány a faluból? – morran rám. –Milyen beszéd ez egy kalózkapitánytól?
- Rohadtul nem érted, igaz?
- De! Értem! Te viszont nem érted, hogy nem élhetsz egész életedben egyedül. Vagy talán te sosem vágysz egy meleg testre egy hideg reggelen? Vagy valakire, aki megcsókol, mielõtt elalszik?
- Hogyne vágynék, nem vagyok fából – felelem.
- Akkor feküdj le vele. Aztán majd kiderül – kacsint rám. – Kell? – lóbálja meg kezében a rumos üveget
- Tedd vissza a szekrénybe, nem kell. – Bólint, majd kimegy, én meg a nyomában. Még látom, ahogy a fedélzeten hátranéz és vigyorogva int nekem. Kis hülye.
Én, mivel máshol nem látom, a térképes kabinba megyek, és nem is csalódom. Ott ül és rajzol.
- Kapitány? – áll fel és felvonja kérdõn a szemöldökét.
- Feküdj le velem – nézek rá. Csak így tudhatom meg, és vele is csak íg értethetem meg, amit akarok. – Egyszer. Egyetlen egyszer. Akkor mindkettõnk számára kiderül, hogy mi lehetne és ez mekkora hülyeség is lenne, ha bármi lenne – mondom.
- Ez most parancs? – lép közelebb.
- Ez egy kérés. Férfitól a férfinak. Nem kapitányi parancs. Dönthetsz, ahogy akarsz, el is utasíthatsz. De tudnom kell, hogy mi lenne, ha… 

- Tegnap este elmondtam, hogy mi tart vissza. Conrad, komolyan gondolom. Szüksége van rád a Lady-nek, mindenestõl. A hajónak, a legényeknek, nekem. – mosolyog.
- Itt lennék én akkor is – jelentem ki, mert ebben teljesen biztos vagyok.
- És akkor is, ha napok, hetek, hónapok vagy évek múltán úgy nem döntünk, hogy befejezzük? Akkor is itt tudnál maradni? Ugyanígy, mint kormányos? Akinek a legtöbb kapcsolata van a kapitánnyal? – kérdezi, én pedig átgondolva ugyanarra a döntésre jutok – De én nem akarnám. – pillant rám komolyan – Nem tudnám elviselni, hogy itt vagy. Az meg, hogy csak akkor járjunk össze, ha a vágyaink hajtanak minket, szintén nem megfelelõ. Neked sem, és nekem sem. 
- És miért is nem?
- Te szajhának érzed magad, Conrad? – húzza össze a szemeit – Mert én nem tartalak annak. De azok, akikkel kiélem a vágyaimat, ha azok rám törnek, szajhák. Hiba volt a csók. Mindkettõ. Sajnálom. Többé nem fordul elõ, ígérem.

Ellépne mellettem, de megragadom a csuklóját. Ösztönös cselekedet volt, nem gondolkodtam, de pár másodperc múlva eleresztem. - Még nem végeztük.
- De, végeztünk, Mr. Monrou! – emeli meg a hangját és úgy néz rám, mintha idegen lennék a számára. Az a hideg tekintet csak még jobban feldühít, még mindig nem értem az indokait. Amiket felsorolt, azok mind lényegtelen, kiküszöbölhetõ csorbák, de láthatóan inkább a rangját használja ahhoz, hogy elkerülje a zavaró beszédet.

- Ne dühítsen fel, ha nem muszáj. Most pedig menjen a dolgára, értette? – adja ki a parancsot, így kénytelen vagyok engedelmeskedni neki.

Az fedélzeten az asztalomhoz csörtetek, széthajtok egy befejezetlen térképet, hogy azt folytassam. A kezem szinte remeg a haragtól így végül összegyûröm a papírt és visszadobom a fiókba.

Nem fog ilyen egyszerûen elintézni mindent! Kerülgeti a választ, pedig csak meg kéne mondania, ha nem vonzódik hozzám. Lehet, hogy ez lenne a probléma? Tényleg csak azért csókolt meg, mert hosszú ideje nem volt senkivel?

Ezen még inkább felpaprikázódva pillantok a kabinja ajtajára. Egyszerûen tudnom kell! – gondolom, majd fogom magam és mit sem törõdve a haragjával berontok hozzá, az ajtót jó erõsen becsapva magam után, hogy a zsanérok is beleremegnek.
- Mit akar itt? – néz rám kéken villámló szemekkel.
- Velem van a baj? – szegezem neki a kérdést - Az nem tetszik, hogy én vagyok az?! – ha egy másik férfi lenne, akkor nem lennének ehhez hasonló gondjai?!

Lecsapja a kezében tartott lapokat és feláll. A dühe nem ijeszt meg és annál sokkal idegesebb vagyok, hogy tisztán gondolkodjam.

- Nem, Mr. Monrou, nem magával van a baj. A baj két dologgal van. – morogja - Az elsõ, hogy azóta, hogy eltávolítottam azt az aljas férget a hajómról, senkinek nem engedtem meg, hogy a testembe hatoljon. Talán el tudná viselni, hogy én tegyem magamévá magát? – néz rám célzatosan, s már épp megszólalnék, hogy megmondjam másképpen is élvezhetjük egymás társaságát, mikor csendre int – A másik pedig, hogy nem, nem tartom szajhának. Tudom, érzem, ha ebbe belekezdünk, akkor abból nem csak az lenne, hogy minden éjjel az ágyban nyöszörgünk. Mit gondol, mi történne, ha kitudódna, hogy a kapitány és a kormányosa együtt vannak? Hogy szeretik egymást? Mit szólna Rhys? A szemébe tudna nézni azok után, Mr. Monrou, hogy kimászott az ágyamból, hogy a fedélzeten parancsokat osszon a legényeknek? Mert szerintem nem. És errõl nem akarok többé hallani. – jelenti ki szigorúan - Menjen ki, zárja be maga után az ajtót és felejtse el. A csókokat. Az érintéseket. Mindent. Nem lehet, nem tudnánk úgy tenni, hogy ne legyen belõle valami baj. És én azt nem hagyom még egyszer. – közli, majd mikor továbbra sem mozdulok, az arca pirossá válik a méregtõl – Nem hallotta?! Kifelé zárja be az ajtót. 

A papírjaival kezd foglalkozni, amiket legszívesebben szanaszét szórnék a tengerben, mert inkább rájuk figyel, mint rám.

- A kérdés az, kapitányom, hogy te a szemükbe tudnál-e nézni? – szólalok meg halkan.

- Kifelé, nem mondom még egyszer!

- Én gond nélkül maradnék ugyanaz, miután együtt töltöttünk egy éjszakát. Nem lenne mit szégyellnem.

Lecsapja az öklét az asztal lapjára, a tegnap éjjel ott hagyott alma most a földre hull, majd a padlón végiggördülve megáll a szoba túloldalán. A kapitány rám emeli szikrázó szemeit, de ahogy az enyémekbe néz, egy pillanatra mintha harag helyett kétségbeesést látnék bennük. Jó ideje figyelem már õt, szeretném azt hinni, hogy ismerem már, de miért érezne így, holott õ az, aki éppen visszautasít?

- Mr.Monrou van fogalma arról mit jelent kapitánynak lenni? – kérdi éles hangon, ami szinte kettévágja közöttünk a távolságot.

- A kapitány maga a hajó, ha nincs az egyik, nincs a másik sem. – válaszolom. Ha nem lenne kapitányunk, hamar eluralkodna a káosz mindenkin, ezért szükség van valakire, aki tiszta fejjel képes döntéseket hozni.

- De mint már volt szerencsém megtapasztalni… – mosolyodik el ördögien - … semmi sem tart örökké. A legénység szavazata épp olyan fontos, minthogy a hajó testén minden lyuk be legyen foltozva. A legapróbb rés is elég, hogy a víz befolyjon, és szépen lassan elsüllyessze a hajót, ha nem javítjuk ki idõben. Ismerem a testvéreim, a legénységem és én nem szeretem foltozatlanul hagyni a réseket, Mr. Monrou. Azt javaslom, ha kedves önnek a jó viszonyunk… - hajol át az asztal fölött - …tartsa észben hol a helye.

Farkasszemet nézünk, s végül én vagyok az aki elfordítja a fejét, nem azért mert nem állom a tekintetét, hanem mert még mindig õ a kapitányom. A továbbiakban, pedig kizárólag az is marad. Nekem is van büszkeségen, nem fogok a testéért, fõkent nem szerelemért könyörögni hozzá, amit én magam sem érzek iránta. Tiszteletet a kapitányom iránt, vágyat a férfi irányt, de szerelmet nem. Ahhoz ismernem kellene, és annak fényében ami nemrég  tudomásomra jutott, rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem ismerem.

Nem is… Ismerem, de csak azt az oldalát, amit mindenkinek mutat.

- Megértettem kapitány. Többé nem hozom szóba. – fordítok hátat neki, majd mikor a kezem már a kilincsen van, megállok a mozdulatban – Rhys tudja. – mondom, majd távozom.

Órákig dolgozom azon, hogy helyrehozzam, amit tönkretettem. A kedvem akkor se lehetne rosszabb, ha egy cápákkal teli öbölben találnám maga. A számolás segít másra terelnem a figyelmem, miközben kisebb lábjegyzeteket szerkesztek és feljegyzem a hajónaplóba a Felicy adatait. Az ebédet is csak nagy sietve eszem meg, egy pohár kávéval, hogy a fejfájásom végleg megszûnjön, majd a korlátnak dõlve lapozok bele egy a Felicyrõl elhozott könyvbe.
Az egyik valami ismeretlen nyelven íródott, az hamar repült a tûzifák közé, a másik viszont angol nyelvû, és mily ironikus, éppen gonosz, fosztogató kalózokról szól.

- Vitatkoztál a kapitánnyal?

Felnézek és Rhyst látom meg magam mellett a korláton ülve. - A szóváltást többen is látták, semmi komoly, csak egy kis vita. – vonok vállát a könyvet lapozgatva.

- Aha. Ezért zárkózott be a kabinjába és ezért issza részegre magát? – emeli meg a szemöldökét.

Homlokráncolva nézek fel ismét, szerintem valaki téves információt adott át neki. A kapitány mérges volt, nagyon is, de az nem ad okot arra, hogy leigya magát a nap kellõs közepén. – Mibõl gondolod, hogy iszik?

- Mort mondta. Meg azt is, hogy reggel vitatkoztatok. Még engem se engedett a kabinjába. – ül le mellém a padlóra, de nem szól semmit. Ebben a tekintetben az anyjára hasonlít, õ is nagyon jól tudott titkot tartani, de Rhysnak különösen éles szeme van a hazugsághoz és az elhallgatáshoz. Inkább semmit ne mondj neki, mert ha hazudsz, azt úgy is észreveszi.

- Minden rendben Rhys, már megbeszéltük a dolgot, kibékültünk.

- Vagyis nem fog hozzám vágni valamit, ha megpróbálom lebeszélni a rumról? – vigyorodik el, mire én is elmosolyodom és átkarolva a vállát magamhoz szorítom.

- Azt azért nem garantálom, de… vigyázz a fejedre!

- És mire jutottál?
- Mit vársz, mit mondjak? – Széttárja a karjait és látom, hogy… düh? Talán. – Azért tetted, mert a kormányosod vagyok? Attól félsz talán ugyanúgy járnál?
- Nem félek tõled Conrad. – Nem is értem, ezt mibõl gondolta.  – Már nem az a tizennyolc éves kölyök vagyok, akit bárki is megalázhat.
- Errõl van szó? Azt hiszed, a helyedre kívánkozom?
- Nem, nem hiszem azt. – Ha ezt akarná, már rájöttem volna. Nem hinném, hogy ez lenne a célja.
- Akkor miért nem éltél az alkalommal, kapitányom? Ott volt elõtted a lehetõség, hogy kiélhesd a vágyaid és lássuk be, más matrózoddal ezt eddig sosem kísérelted meg. Még Rhys-al sem, pedig bevallom, egy idõben gyanakodtam, de már tudom, hogy csak jó barátok vagytok.
- Persze, hogy csak azok vagyunk! – Még a feltételezés is sértõ! – Jóképû kölyök, de a fiam lehetne, az ég szerelmére!
- És ez visszatartana, ha akarnád? – mosolyog rám. Tudom, mire gondol. A szajhák közt van még fiatalabb is, és õ ugyanolyan jól tudja, amennyire én tudom, hogy tudja, hogy elmentem már velük is.
- A kora nem. De az, hogy a te fiad, igen.
- És tõlem mi tart vissza, kapitányom? Mondjuk, ha… én is lopnék tõled egy csókot néha, míg ki nem kötünk, hogy csillapítsam a vágyaim, mellbe döfnél, vagy… - A tekintetében olyan fény csillan, amit rég nem láttam, de ezer közül is felismerem.  – … Vagy esetleg még élveznéd is?

Most rajtam a mosolygás sora.
- Tegnap este elmondtam, hogy mi tart vissza. Conrad, komolyan gondolom. Szüksége van rád a Lady-nek, mindenestõl. A hajónak, a legényeknek, nekem.
- Itt lennék én akkor is – szól közbe.
- És akkor is, ha napok, hetek, hónapok vagy évek múltán úgy nem döntünk, hogy befejezzük? Akkor is itt tudnál maradni? Ugyanígy, mint kormányos? Akinek a legtöbb kapcsolata van a kapitánnyal? – Látom, hogy elgondolkodik, de aztán bólint. – De én nem akarnám. – A tekintetem komoly. – Nem tudnám elviselni, hogy itt vagy. Az meg, hogy csak akkor járjunk össze, ha a vágyaink hajtanak minket, szintén nem megfelelõ. Neked sem, és nekem sem.
- És miért is nem? – kérdezi.
- Te szajhának érzed magad, Conrad? – kérdezek vissza, mire látok egy felháborodott pillantást, de nem vág vissza. – Mert én nem tartalak annak. De azok, akikkel kiélem a vágyaimat, ha azok rám törnek, szajhák. Hiba volt a csók. Mindkettõ. Sajnálom. Többé nem fordul elõ, ígérem. – Lépnék el mellette, de megragadja a csuklóm. Mielõtt szóvá tehetném, hogy ez azért elég tiszteletlen húzás volt, elenged.
- Még nem végeztük – néz a szemembe.
- De, végeztünk, Mr. Monrou! - ÿemelem fel a hangom, mert amit tesz, az már tiszteletlenség és azt nem hagyhatom. – Ne dühítsen fel, ha nem muszáj. Most pedig menjen a dolgára, értette? – nézek rá, szigorúan osztva a parancsot. Õ sziszegve közli, hogy értette, és faképnél is hagy, mire én is úgy döntök, hogy egyedül akarok lenni. A kabinomba vonulva elkezdem átnézni a feljegyzéseimet és tervezném a következõ utat, de egyszerûen nem tudok erre figyelni. Csak nézem az útiterveket, kattog az agyam, de nem azon, amit látok.
Hagynom kellene? Megfelelõ lenne? Könnyebb lenne, az tény. De hiba is, ezt én tudom a legjobban. Az ilyesmibõl soha nem származik semmi jó. Nem akarom, hogy a Lady, a kapitányi rangom vagy az õ kormányosi helyzete csorbát szenvedjen a mi kis kapcsolatunk miatt. Így is lenne zúgolódás, ha kiderülne az a két csók, és a fedélzeti szóváltásunk oka. De akkor hogyan kellene lecsill…
Hirtelen kivágódik az ajtó, belép rajta õ, majd be is csapja maga után.
- Mit akar itt? – kérdezem.
- Velem van a baj? Az nem tetszik, hogy én vagyok az?! – Lecsapom a lapokat az asztalra és felállok. Kezd felmérgesíteni a makacssága.
- Nem, Mr. Monrou, nem magával van a baj. A baj két dologgal van. Az elsõ, hogy azóta, hogy eltávolítottam azt az aljas férget a hajómról, senkinek nem engedtem meg, hogy a testembe hatoljon. Talán el tudná viselni, hogy én tegyem magamévá magát? – nézek rá, de leintem, mikor szólna és folytatom. – A másik pedig, hogy nem, nem tartom szajhának. Tudom, érzem, ha ebbe belekezdünk, akkor abból nem csak az lenne, hogy minden éjjel az ágyban nyöszörgünk. Mit gondol, mi történne, ha kitudódna, hogy a kapitány és a kormányosa együtt vannak? Hogy szeretik egymást? Mit szólna Rhys? A szemébe tudna nézni azok után, Mr. Monrou, hogy kimászott az ágyamból, hogy a fedélzeten parancsokat osszon a legényeknek? Mert szerintem nem. És errõl nem akarok többé hallani. Menjen ki, zárja be maga után az ajtót és felejtse el. A csókokat. Az érintéseket. Mindent. Nem lehet, nem tudnánk úgy tenni, hogy ne legyen belõle valami baj. És én azt nem hagyom még egyszer. – Nem mozdul. – Nem hallotta?! Kifelé zárja be az ajtót.
Lehajtom a fejem, mintha a papírok olyan rohadt fontosak lennének, és reménykedem, hogy nem fog ellenkezni. Hetek óta nem érintettem senkit, én is férfi vagyok, nehezen fognám magam vissza, ha felkínálkozik. De hiszek benne, hogy megértette. Még akkor is, ha egy erõs vasmarok csavarja ki épp a szívem a helyérõl.

- Tudod, azt hiszem, ha te, én és ez az üveg bor bezárkózunk ide hárman, abból semmi jó nem fog kisülni. – mosolyodik el, de elõször nem értem mire gondol, hisz máskor ittuk már le magunkat együtt – Ismersz engem. Tudod, hogy hajlamos vagyok elveszteni a fejem és elég hosszú ideje nem volt senkivel egyikünk sem. Viszont a testi vágyaimnál az, hogy mellettem vagy és nem árulsz el engem, sokkal többet ér – mondja komolyan – Akármennyire is erõsítené fel ez az üveg bor a vágyaimat, egy idõ után megint rád erõszakolnám magam, és annak nem lenne értelme, értsd meg. Neked sem lenne jó olyannal lenni, akinek csak az alkohol mámora vezet a karjaiba, és másnap már nem tudnál rám úgy nézni, mint eddig.

Feláll és felkapva az üveg bort magamra hagy, én meg tûnõdve nézek a bezárt ajtóra.

Még sosem hallottam így beszélni, õ mindig megszerzi amit akar, ha mocskosul csapdába is csalja az ellenfelét, de az övé lesz a kiszemelt zsákmány.

Az hogy úgy gondolja, a csókot, vagy bármi többet rám kellene erõltetnie, csak azt bizonyítja, hogy tényleg nem is sejti mennyire sóvárgom utána. Évek óta a hajóján vagyok, évek óta figyelem a szemem sarkából, de ez csak pár hónapja tudatosult bennem elõször, amikor megláttam õt meztelenül úszni a tengerben és nem bírtam elfordulni tõle, sem otthagyni õt. A kapitány nem vett észre engem, és én nem mentem oda hozzá, de azt a képet semmi sem törölheti ki a fejembõl.

Azóta gyakran gondolkodom el azon, hogy mit szólna, ha tudná, minden vágyam végigfektetni õt az ágyán és a magamévá tenni, újra és újra, egész éjjel, míg azért nem könyörög, hogy hagyjam abban. Meggyûlölne érte? Talán, hisz õ a kapitányom, aki senkinek sem engedi meg, hogy még egyszer fölé kerekedjen, márpedig én fölötte akarok lenni és benne, miközben az édes ajkait csókolom.

A kezeimbe temetem az arcom, majd jó erõsen megdörzsölöm, hogy a borosta csikarja a tenyerem bõrét. Hirtelen túl fáradtnak érzem magam, hogy tovább rágódjak a lehetõségeken.

A matrózok sugdosódnak róla, történeteket mesélnek az újonnan toborzottaknak. Annak idején én is hallotta ezt-azt és nem tudom azok után a kapitány elhinné-e bárkinek is, hogy a kéjvágy nem zárja ki a hûséget.

Végül én is kimegyek a többiek közé, bár mulatozni semmi kedvem. Csapig töltök egy söröskorsót, majd felhajtom és jönnek az újabb meg újabb körök. Bor, rum és sör, mikor melyik üveg jut el hozzám és valamikor éjszaka sikerülhet levánszorognom a szálláshelyig, mert reggel egy ágynak aligha nevezhetõ kemény priccsen ébredek.

A fejem lüktet, mintha dobolnának benne. Jó erõs kávéra lesz ide szükség, hogy éberen végezhessem a dolgom, amivel nyilván már el is késtem, mert a nap hét ágra süt odakint. Rendbe szedem magam kicsit, majd felmegyek a fedélzetre, ahol elsõre a kapitányt látom meg a korlátnak dõlve teázni, ezért elindulok felé.

- Elnézést kérek, kapitány, elaludtam. – szólalok meg, mikor mellé érek.
- Semmirõl nem vagy elkésve és neked is szép reggelt. Haragszol a tegnap este miatt? – kérdez rá azonnal.
- Nincs rá okom, kapitány. – válaszolom hûvösen. Ha tényleg úgy gondolja, hogy elhagynám egyetlen együtt töltött éjszaka után, akkor nem ismer eléggé.

- Mond csak, Conrad, mennyit tudsz te arról az idõrõl, mielõtt te erre a hajóra jöttél? – szegezi nekem a kérdést, amire nem is tudom mit kéne felelnem.

Épp tegnap éjjel gondolkodtam azon, vajon mennyi lehet igaz azokból a pletykákból. A legénység hajlamos kiszínezni a történeteket, hogy még kegyetlenebbnek tûnjön, õk pedig még bátrabbnak, hogy ott voltak, látták és túlélték.

- Pletykálnak, kapitány. De semmi konkrétat.
- Értem. – biccent - Ez esetben… Mr. Flecher! – kiált a fedélzetmesterért, aki gyorsan ide is siet hozzánk. – Kérem, vonuljanak el és meséljen Mr. Monrou-nak arról az idõrõl, ami az õ érkezése elõtt volt. – felém fordul – Megoldok addig nélküled mindent, a haza utat csukott szemmel is elnavigálom.

Bólintok, mert tényleg tudni akarom mi történt itt, mi igaz a pletykákból, amikrõl szintén mindenki csak suttogva mer beszélni.

A fedélzetmesterrel a kelléktárba vonulunk, ahol a hajó javításához szükséges eszközöket tartja, majd a lábával felém lök egy üres ládát, õ pedig egy másikra telepedik. Az általában vidám természetû öreg, szokatlanul morózus ábrázattal méreget.

- Mr. Monrou, a kapitány évekkel ezelõtt megtiltotta, hogy beszéljünk azokról a sötét idõkrõl.

- Megtiltotta?

- A pletykákkal még õ sem tud mit tenni. – von vállat, majd elõhúzza a dohányt meg a pipáját a zsebébõl.

- Ilyen hosszú az a történet? – emelem meg a szemöldököm, de õ csak némán megtömi a pipát és meggyújtja.

- Hosszúnak épp hosszú, de nem lesz vidám. Mondhatni, akkor kezdõdött az egész mikor a kapitány apja, az akkori kapitányunk meghótt. Bosszút akart állni érte, megszállottan üldözte azt a hajót, de a legénység aranyat akart, zsákmányt. Végül szavazással leváltották.

Ezt nem tudtam, hogy valamikor leváltották. De… - Mi köze mindennek hozzám?

Fletcher jelentõségteljes pillantást vet rám, sûrû füstöt pöfékelve maga köré. – Akkor is volt egy kormányos…

Talán órák teltek el mire újra a fedélzeten találom magam, nekem legalábbis elég hosszú idõnek tûnt. Fletcher még lent maradt összehajtogatni a vitorlavásznakat, de én látni akartam õt. Most hogy már biztosam tudom mit kellett elviselnie, látni akarom, hogy tudjam változott-e bármi is.

A legénység meséje nem volt teljesen pontos. Õk azt mondták Wyatt régen a kapitány babája volt és szinte ki sem mászott az ágyából. Egy napon aztán megõrült és meggyilkolt mindenkit, aki valaha is ártott neki, ezek után pedig elfoglalta a kapitányi posztot, és senki se mert tiltakozni ellene.

Fletcher elmondta az igazságot, mi szerint a kapitányunk nem önszántából volt annak a kormányosnak a szajhája, hanem mert kényszerítette… évekig. Míg nem látott lehetõséget arra, hogy visszaszerezze a kapitányi posztját, akkor pedig párbajban gyõzte le, aminek az eredménye megkérdõjelezhetetlen volt. A megtorlás pedig teljesen jogos ezek után.

Megérezhette, hogy bámulom, mert egy pillanat múlva felém fordul. A tekintete közönyös, semmit nem árul el.

- Nos, érted már, hogy miért zavartalak ki éjszaka? – kérdi halvány mosollyal.

Közelebb lépek, bár a többiek amúgy is túl elfoglaltak ahhoz, hogy ránk figyeljenek. – Azt hiszem.

- És mire jutottál? – faggat tovább.

- Mit vársz, mit mondja? – tárom szét a karjaim tanácstalanul és kissé bosszúsan, mert az az érzésem, valamiféle játékot ûz – Azért tetted, mert a kormányosod vagyok? Attól félsz talán ugyanúgy járnál?

- Nem félek tõled Conrad. – fonja össze a mellkasa elõtt a kezeit – Már nem az a tizennyolc éves kölyök vagyok, akit bárki is megalázhat.

- Errõl van szó? Azt hiszed a helyedre kívánkozom?

- Nem, nem hiszem azt. – gondolkodik el.

- Akkor miért nem éltél az alkalommal kapitányom? – halkítom le a hangom, még közelebb lépve, hogy a szél se vigye távolabb a hangomat – Ott volt elõtted a lehetõség, hogy kiélhesd a vágyaid és lássuk be, más matrózoddal ezt eddig sosem kísérelted meg. Még Rhys-al sem, pedig bevallom, egy idõben gyanakodtam, de már tudom, hogy csak jó barátok vagytok.

- Persze, hogy csak azok vagyunk! – háborodik fel – Jóképû kölyök, de a fiam lehetne, az ég szerelmére!

- És ez visszatartana, ha akarnád? – mosolyodom el. A szigeten tanyázó prostituáltak többsége Rhys korabeli, ezt még én is tudom, pedig õket kétszer ha meglátogattam.

- A kora, nem. – von vállat hanyagul – De az hogy a te fiad, igen.

- És tõlem mi tart vissza kapitányom? Mondjuk, ha… én is lopnék tõled egy csókot néha, míg ki nem kötünk, hogy csillapítsam a vágyaim, mellbe döfnél, vagy… - nézek mélyen a szemébe, s hagyom hogy kiüljön az arcomra a sóvárgás – …vagy esetleg még élveznéd is?