- Biztos vagy benne?
- Ha ott maradok akkor, megöltek volna. Miért akarnának most hirtelen megtalálni?
Nem tudok mit mondani. Sóhajtva döntöm fejem a vállára.
- Hagyjuk ezt most. Talán holnap, ha az embered körbekérdez, többre jutunk találgatásoknál.
- Támogatom a javaslatot. – Már csak azért is, mert ismerem már azt az érintést, amivel simogatni kezd, de egy pillanatra sem jut eszembe, hogy ellenkezzek. Sõt...
De a szenvedélyes csókokon és eltévedõ simogatásokon kívül semmi sem történik. Ugyanúgy tudja, mint én, hogy most nincs szükség szexre. Lehetne száz magyarázatot is találni, és legalább hetven bõdületesen nagy baromság lenne, de az biztos, hogy fáj a fenekem és a farkam. Gyanítom, utóbbi talán neki is...

* * *

Másnap a bástûyn állunk. Én nem gondolkodom semmin. Élvezem a szelet, a tenger illatát, hogy
Conrad velem van, de látom, hogy õ valamin gondolkodik hosszú percek óta, így nem is zavarom meg, csak amikor a küldönc visszajön.
- Minden rendben? – kérdezem. Nem szokatlan tõle, hogy ennyire elgondolkodik, de tudni szeretném, most épp mirõl.
- Csak elgondolkodtam a múlton.
- A múlt már elmúlt. A jövõ sokkal fontosabb.
- De múltunk tesz olyanná, amilyenek vagyunk.  – Hm, nem is tudom, hogy ezzel egyetértek-e... - Csak azon gondolkodtam, hogy milyen lenne Rhys, ha kékvérû angolnak nevelték volna.

Mielõtt felelnék neki, felnevetek. AZ a figura, aki erre  gondolatra megjelent a szemeim elõtt, több, mint vicces.
- Nos, minden bizonnyal egy szoknyapecér lett volna, amilyen jóképû. És persze egy beképzelt, kiállhatatlan idióta. Éppen az ellenkezõje annak, amilyen most, és amiért a legjobb barátom.
Egy pillanatra megharapom a nyelvem, ahogy rájövök, hogy mit mondtam, de Conrad annyira a gondolatai közé temetkezett, hogy nem tûnik fel, neki a kis elszólás. Tudom a többiektõl, hogy õ azt hiszi, a fia nagy rajongója a nõi nemnek. Ami egyébként nem balga feltételezés, hiszen ha valaki mindig bordélyokban száll meg, joggal kezdik azt hinni róla, amit. Tovább viszont nincs idõm feszegetni a témát, ahogy neki sem, hiszen megjelenik Teck embere, aki elmondja, hogy utánam kérdezõsködött egy nõ. Állítólag ott is járt, ahova én magam szoktam, ha Conrad elõtt egy test melegére vágytam. Sidney... milyen kedves fiú.
A gondolataim a vörös hajáról, a szeplõs arcáról és a hibátlan bõrérõl a furcsa nõre vándorolnak. Nem kell sok idõ, hogy rájöjjek a titok nyitjára. Errefelé kevés nõ van, akire kutatást lehetne bízni, és ez a furcsaság...
- Hát… azt mondják úgy öltözött, mint egy férfi. Kardot meg pisztolyt viselt és… - Ne...
- Egy koponya volt tetoválva a nyakára? – kérdezem azért, hogy megbizonyosodjak róla, és amikor bólintást kapok válaszul, szinte látom magam kívülrõl, ahogy fintorba húzódik az arcom.
- Anton elsõ tisztje. – felelem a nekem szegezett kérdésre.
- Egy nõ?
- Egy hárpia – javítom ki. – Bár kétségtelenül gyönyörû, de bosszantó nõszemély. Évek óta a rögeszméje vagyok.
Az idõ közben közelebb lépõ Rhys is figyelni kezd, így elmesélem nekik, hogy mi történt. Mabel Lugg szerencsétlen kislány volt, egy erõszaktevõ apával, akinek a karjaiból késõbb az az Anton mentette ki, akit én a nemesebbik felnél sebeztem meg. Mabel reménytelenül szerelmes a mai napig a kapitányába, így tornászta fel magát az elsõ tiszti posztig. Rhysnak és Conradnak is elmesélem, hogy a hárpia eleinte gyûlölt engem, hiszen a szeretett férfija az én karjaimba vágyott. Bár a „baleset” után meg tudott volna ölni, hamar rájött, hogy ez csak jó lehet neki, és ha nekem nem kell Anton, annyira már ismert, hogy akkor ez csak még rondább lesz idõvel. Mármint a viszonyunk. Ahogy azonban megtudtam, hogy Antonnak azóta nem állt fel, hogy én megsebeztem, Mabel – jól sejthetõen – ismét gyûlöl. De az, hogy saját szakállára keresni kezdjen... meglepõ.
- Ezek szerint õk is kikötöttek a szigeten – mondja Conrad. – Mihez kezdesz most? Találkozni fogtok?

- Ha õ is itt van valahol, akkor annak oka van. Anton nem kedveli túlzottan Siasit, mióta... nos. Egy ideje már máshol szokott megszállni – mondom. – Talán beszélnem kellene vele. De elõtte beszélnem kell az öreggel. Conrad, Rhys, várjatok meg – fordulok kedvesem és barátom felé, majd az elõbb küldönc felé. – Te! Vezess Teckhez.

A fenét kellett engem vezetgetni, csukott szemmel is megtaláltam volna, hiszen most épp a konyhában, vagy annak közelében tanyázik. Ilyenkor mindig. De dolgom van még a küldönccel, így ahogy takarásba és elég távolra érünk, elkapom a karját.
- Kapsz öt aranytallért, ha kiderítesz nekem valami! – mondom, és kettõt a kezébe adok már most. – Jártál a Red Velvetben, igaz? – bólint. – Menj vissza. Van ott egy Sidney nevû hímkurva. Ha azt mondod, én küldtelek, el fognak vezetni hozzá. Mindent tudni akarok róla holnap ilyenkorra, de ha csak egy ujjal is megérinted, levágom mint a húszat, ha visszajössz, ha meg nem, úgyis megtalállak – nézek mélyen a szemébe. A küldönc bólint.
- Titokban?
- Titokban. Conradék nem tudhatják, az öreget én beavatom. Igyekezz!

* * *


- Ez hatalmas ökörség, Wyatt – sóhajt fel az öreg.
- Van jobb ötleted?
- Hogy a fenébe gondoltad ezt? És szerinted a te Conradod hogy fogja érezni magát, ha kiderül, hogy a volt kurvád után kémkednek neked? Legyen már eszed, az isten szerelmére! – A végére már ordít.
- A magánéletem épp annyira tartozik rád, ahogy a tiéd rám! – csúszik ki a számon, de még azelõtt megbánom, hogy a pofon csattanna az arcomon, amit ad. Igazi, atyai, a szám is felszakad és vérezni kezd.
- Leszarom, hogy hogy beszélsz a legényeiddel! De vésd abba a hülye agyadba végre, hogy csak neked akarok jót és ha ehhez az kell, hogy naponta ötször felképeljelek, meg fogom tenni! – Kicsit én is elvesztem az irányítást magam felett és ez kettõnk közt elég is a vitához. Õ nem apa, apával nem lehetett volna így veszekedni. De Teck más.
- Fogalmad sincs, hogy mit éltem át apa halála után! És akármennyire fogsz teperni, sosem leszel az, ami õ volt! A szerelemrõl is csak annyit tudsz, amennyit apa miatt! És az nem elég semmire, az kibaszottul szánalmas! – Látom az arcán, hogy csak még idegesebb lesz, de ahogy az utolsó mondatot kimondom minden érzelem az arcára fagy.
- Takarodj.
- Mi?
- Azt mondtam, takarodj te mocskos kis köcsög! – Az arca vörös, a szája sarkában száradó nyál, félelmetes. - A szemem elé ne kerülj, mert elvágom a torkod!
- Még hogy köcsög! Tõled tudod, hogy hangzik ez?!
Azért tudok gyorsan eliszkolni, mert egy lábbal nem elég gyors. De ha beért volna, kapitányság ide vagy oda, a szart is kiverte volna belõlem. Viszont most elõször érzem azt, mióta itt vagyunk, hogy senkivel nem akarok találkozni. Ezért is megyek fel a padlára. Dohos, régi holmik, pár döglött patkány, de itt legalább nem zavar senki.

Nem akartam neki azt mondani. Tényleg nem... én csak elvesztettem a fejem. De õ akkor sem apa! Nem figyelek arra, hogy mennyi az idõ, csak elnyom az álom. Mikor kinyitom a szemem és kinézek a padlás pici ablakán, már ismét felkel a nap. Conrad meg azt sem tudja, hol vagyok. Sóhajtva indulok el lefelé, de nem a szobámba megyek, hanem az ágyúréshez, ahol Teck idõzni szokott. Arra nem számítok, hogy mindenkit ott találok. És mindenki alatt az öreg emberét is értem, aki Sidney után kémkedett nekem...
- Elõbújtál? – kérdezi Teck, de rám sem néz.
- Beszélni akarok veled – mondom határozottan. Conrad közben mellém lép, de hozzám sem ér.
- Akkor mond. Úgyis tudnak mindent, amit rám kiabáltál, sõt, a te kis vöröskédrõl is tudnak már mindent.
Ijedten kapom a tekintetem Conrad felé, de õ elfordítja a fejét. Rhys pedig, ha tehetné, már üvöltene velem az alapján, ahogy most rám néz.
- Miért mondtad el nekik? – kérdezem és az öreg mellé lépek.
- Mert ha nem vagyok az apád, nincs okom fedezni téged – rántja meg a vállát.
- De hát nem vagy az apám!
- Azt hiszed nem tudom? – Nem kiabál. Csendben beszél és ettõl valahogy csak még ijesztõbb az egész. – Sem apád, sem anyád nem vagyok. Mégis szeretlek, és mégsem értem, miért vagy ekkora marha.
- Ha szeretsz, miért nem mentettél meg? Ha tényleg szeretsz és az apám helyett vagy az apám, akkor hogy hagyhattad...
- Élni sem akartam apád halála után. És nem csak azért, mert te azt gondolod, hogy szeretõk voltunk. Igen, azok, de testvéremként szerettem õt és egyszerre vesztettem el mindent. Néha még mindig megszakad a szívem, ha rád nézek, de hidd el, te kis fasz, te nem segítesz abban, hogy ne csak azért törõdjek veled, mert szerettem az apádat!
Nyelek egyet. Azt tudtam, hogy kiszolgálták egymás testét, sõt, arról is tudtam, hogy testvérekként tekintettek egymásra. De Teck szavaiból...
- Te szerelmes voltál apába, igaz? – Bólint, én meg hirtelen megvilágosodom, hogy akkor miért volt olyan mérges a Sidney-ügy miatt. – És most félsz, hogy el fogom kúrni az esélyeimet... – Félve nézek Conrad felé, de az arca kiismerhetetlen. – Ha nem tettem meg már eddig is.
- Az, ami neked megadatott, ritka kincs, fiam. – Sokszor ezt a fiamot meg sem hallom, most mégis olyan jól esik, hogy majdnem könnyek szöknek a szemembe. – Erre te fogod és az egészet el akarod dobni. De amit én tudok, azt a kedvesed és a fia sem tudja még, szóval, mesélj. – Int a kezével, mire egy szolgáló megjelenik egy üveg borral, a kém, akit a Red Velvetbe küldtem, meg lelép.
- Nem tudom, hogy elõtted...
- Ha nem kezded el, összepakolok és itt foglak hagyni – mondja Rhys. A tekintete halálosan komoly így felsóhajtok és a hátamat a falnak támasztom.
- Amikor még... szóval apa halála után... nem itt kötöttünk ki soha. Máshol. Nem is lényeg, de Sidney ott volt ribanc. Volt akkor egy legény a hajón, akit kivégeztettem késõbb, de akkor még... fontosnak hitte magát. Megtetszett neki Sidney és egyszer elhozta egy rövidebb útra. Alig két hétig voltunk távol, de valami lehetett a levegõben. Mindenki kefélni akart állandóan, így hát Sidney-n csattant, mert hát az a fasz felhozta, de nem védte meg a többiektõl. Egy éjszaka aztán nekem is... – Felsóhajtok és segélykérõen Teckre nézek, mondja ki õ.  
- Véresre baszta az a nyomorék szemétláda. – AZ öreg már meg sem rezzen, ahogy kimondja, de Conrad szisszen egyet.
- Szóval a raktárba mentem, miután elaludt az a rohadék, hátha találok valamit, hogy ne fájjon annyira. Sidney-t épp minden létezõ irányból és módon kefélték, de hozzám nem mertek nyúlni, és valamiért meg is ijedtek tõlem, mert ahogy beléptem a raktárba, elmentek onnan. Ketten maradtunk bent, de õ nem volt olyan rosszul, mint én, neki már volt ebben tapasztalata. Beszélgettünk, és adott egy gyógynövényekbõl készült krémet. Semmi nem történt, mégis azok, akiket „kizavartam”, elmondták az akkori kapitánynak, aki azt hitte, hogy azért nem mentem vissza hozzá hajnalig, mert kedvem támadt egy kis... mintha nem lett volna elég egy életre akkor. Engem akart megbüntetni, de amikor bejelentette a legénységnek, hogy meztelenül az árbochoz kötöztet, hogy mindenki kiélhesse rajtam a kedvét, Sidney szembeköpte, hogy engem védjen és õt büntessék meg. Majdnem halálra verték érte, de aztán õ került az árbochoz. Nem adhattunk neki semmit, csak inni, de a véres sebei miatt nem nagyon kellett senkinek, csak páran használták. Aztán visszatértünk a szigetre és kitettük. Amikor aztán visszaszereztem a kapitányi címet, elmentem érte. Még ott volt, viszont én tudtam, hogy ide fogok járni, így áthozattam ide, megvettem neki egy szobát a Red Velvetben és visszajártam hozzá. Tudom, hibát követtem el most, hogy utána kémkedtem, de értsd meg, Conrad. Csak azt akarom tudni, hogy jól van-e. Nagyon félek, hogy Antonék bántani fogják, hiszen az életemmel tartozom neki!
Nem szól, csak megfogja a karom és addig húz, amíg a szobámba nem érünk. 

Jó nagy kerülõutat teszek visszafelé, hogy eltûnjek a férfi orra elõl, aki még a Cápa környékét is átfésüli utánam. Sötétedés után érek csak vissza, de az erõdig már senki nem követett ebben biztos vagyok.

Az õrök szó nélkül beengednek, én pedig egyenesen Wyatt szobájába megyek, hogy elmondjam neki mi történt, de amint belépek az ajtón megfeledkezem a mondandómról. Na nem végleg, de azért nem elhanyagolható a tény.

- Hát ezt nem kapkodtad el. – sétál közelebb hozzám egy szirén mosolyával, majd átkarolja a nyakam.

- Elhúzódott. – mormolom, de már az ajkai felé közeledem egy finom csókért. Hiányzott egész nap, de örülök hogy nem vittem magammal, ki tudja ki figyeltetett és talán Wyattõl akarnak valamit.

Csók közben én is átkarolom, nem sietem el. Kiélvezem a pillanatot amikor érezhetem, mert ha ismét útra kelünk, ezek a percek egyre ritkábbá válnak majd. Végül azonban elhúzódik, de nem lép távolabb, aminek örülök.

- Milyen volt, Eliz jól van?

Honnan tudja a nevét? Nem is mondtam… Hát persze! Majdnem megfeledkeztem arról, hogy már nem csak ketten vagyunk itt a Ladyrõl.
- A fiam, ugye? – bólint – Akkor végigbeszélgettétek a délutánt, igaz?

- Igen, és jó volt. Sokat nevettünk, de le is tisztáztunk pár dolgot, aminek azt hiszem, itt volt az ideje. – elkezdi kigombolni az ingem – Akarsz vacsorázni?
- Ettem, csak egy kis bort igyunk majd.

Amint végez az ingemmel és az a földre kerül, megfogom a kezét és kivezetem a teraszra. Annyira megszoktam már a hajón, hogy folyton a szabad ég alatt vagyok, hogy túl sokáig kényelmetlen a zárt térben lennem. Wyatt pedig különösen szép a holdfényben.

Odakint az ölembe telepszik, hosszú szõke haja borzongatóan simít végig a mellkasomon.

Az üveg bort mellénk helyezi, hogy mindketten elérjük.

- A maradéka annak, amit a fiaddal ittunk – nem számít, úgysem terveztem túl sokat inni, így csak bólintok – Baj van?
- Követtek visszafelé. – sóhajtom elkomorulva - Azt hiszem, a kereskedõtõl, ahonnan lovat béreltem. A Cápáig biztosan, ott vettem észre. De nem ismerem. Egy fiatal férfi.
- Gondolom, nem ismered, nem láttad. – korábban még soha - Hm. Akkor azt hiszem, amíg itt vagyunk, addig nem fog eljutni hozzád sem és hozzám sem. Majd holnap elküldetem Teck egyik emberét, hogy nézzen körbe, meg kérdezzen meg pár ismerõst. Hátha valaki látott visszafelé jönni, mikor már követett ez a férfi.
- Arra gondoltam, hogy talán téged próbált meg elérni rajtam keresztül.  
- Sosem vagyunk együtt kikötéskor, miért kezdene most téged követni? – gondolkodik hangosan - Nem tudhatta, hogy mikor találkozol velem. Lehet, hogy téged követett – pillant rám – Nem lehet, hogy valaki a múltadból? Az korai lenne, hogy bármelyik ellenségem kiszagolja, hogy mi van köztünk. Biztosan nem engem keresett, akkor ide próbált volna meg bejutni. Talán tényleg valaki... vagy valakinek a rokona, akit régen ismertél. 

- Angliában azt is elfelejtették már, hogy létezem. Semmi okuk nem lenne arra, hogy megtaláljanak.

- Biztos vagy benne? – néz rám jelentõségteljesen, de ismét csak bólintani tudok.

- Ha ott maradok akkor, megöltek volna. Miért akarnának most hirtelen megtalálni?

Erre õ sem tud mit mondani, sóhajtva dönti a vállamra a fejét, míg én a tarkójára simítom a kezem és lassan végigcsókolom a nyakát.

- Hagyjuk ezt most. Talán holnap, ha az embered körbekérdez, többre jutunk találgatásoknál. – haladok szép lassan a kulcscsontja felé.

- Támogatom a javaslatot. – mosolyog.

Jólesõn morgok bele a bõrébe, mikor az ujjaival erõsen végigszánt a fejbõrömön, majd a hajamba markolva úgy irányít, hogy meg tudjon csókolni. Nem ellenkezem, elvégre én is ugyanezt akarom, csókolni, miközben a testünk lázasan simul egymáshoz, de egyikünk sem nyúl a másik nadrágja felé. Én azért nem, mert emlékszem még a tegnap éjszakánkra, a fékezhetetlen vágyra, és idõt akarok hagyni Wyattnek. Õ már akkor sem akart ennél többet, mikor beléptem az ajtón. Éreztem, hogy önmagát is visszafogja, most hogy a heteken át tartó visszafojtott vágyakozás kielégülést nyert, valójában sokkal nagyobb és ijesztõbb az a kitörölhetetlen érzés, ami utána is megmaradt.

***

Meglepõ módon Rhys valóban nem tett keresztbe a nyugalmunknak, sõt, így hogy teljesen elfogadta a kapcsolatunkat a kapitánnyal, megkönnyebbültem. Bár valahol tudtam, hogy nem bánná, mikor elõször csókoltam meg Wyattett a jelenlétében – megjegyzem véletlenül, mert nem láttam, hogy õ is ott van – aggódtam, hogy esetleg mégsem viseli majd jól, de egy zavart pillantáson kívül semmi egyebet nem vettem észre.

Most hogy tegnap éjjel szóba került Anglia, eszembe jutott az ottani élet.

Az efféle vágyakat ott csakis titokban és olyan helyeken lehet kielégíteni, amirõl a tisztes polgároknak fogalmuk sincs. Egy olyan prûd társadalomban, ahol egy asszonynak szégyent jelent, ha túlságosan élvezi a nászéjszakáját, két férfi kapcsolata felfoghatatlan lenne.

Ha a fiam ott nevelkedett volna, kétségtelenül egy elkényeztetett arisztokrata vált volna belõle és hálát adok az égnek, hogy nem így történt.

- Visszajött. – szólal meg mellettem Wyatt, a bástyáról a kaput figyelve. – Teck embere. – teszi hozzá, mikor látja, hogy nem értem. – Minden rendben?

- Csak elgondolkodtam a múlton. – nyugtatom meg.

- A múlt már elmúlt. A jövõ sokkal fontosabb.

- De múltunk tesz olyanná, amilyenek vagyunk. Csak azon gondolkodtam… - lehalkítom a hangom, hogy a fiam ne hallja meg - … hogy milyen lenne Rhys, ha kékvérû angolnak nevelték volna.

Wyatt erre felnevet, mire felvonom a szemöldököm. Mi vicceset mondtam?

- Nos, minden bizonnyal egy szoknyapecér lett volna, amilyen jóképû. És persze egy beképzelt, kiállhatatlan idióta. Éppen az ellenkezõje annak, amilyen most, és amiért a legjobb barátom.

Elmosolyodom, mert én is pont erre gondoltam, bár a szoknyapecér az így is igaz, hisz folyton kocsmákban meg bordélyokban szál meg, mikor partot érünk. Néha aggódom is emiatt, de ezt még nem meséltem el Wyattnek, nem akartam, hogy azt higgye… hogy úgy tûnjön, nem bízom maradéktalanul a fiamban, holott csak aggódom, ennyi.

Néhány perc múlva megjelenik az, akit Teck küldött el kérdezõsködni. Egy teljesen átlagos fickó, aki képtelen lenne felhívni magára a figyelmét.

- Szóval, van valami hír? – kérdi tõle a kapitány.

- Körbejártam mindent és állítólag valami nõ is kérdezõsködött utánad. Abban a bordélyban is járt, ahová el szokott menni.

Hm… igaz, hogy a kapitány minden alkalommal az erõdben száll meg, de néha-néha azért látni lehetett abban a bordélyban, ahol a szeretõje lakott. Úgy tudom mindig ugyanahhoz a fiúhoz járt, aki nem is szolgált ki mást, csak õt. Vajon ezek után is fenntartja õt magának?

Viszont, ha már a férfiaknál tartunk…

- Engem tegnap egy fiatal férfi követett, nem láttam semmiféle nõt. – mutatok rá, mert az is lehet, hogy csak valami félreértés. Miért keresné egy nõ Wyattet?

A küldönc vállat von. – Én csak azt tudom, amit mondtak. Egy furcsa nõ kérdezõsködött a kapitány felõl, hogy az erõdben van-e, mikor fog a bordélyba jönni, merre tartanak.

- Azt mondod egy furcsa nõ? – szól közbe a kapitány érdeklõdve – Miért volt furcsa?

- Hát… azt mondják úgy öltözött, mint egy férfi. Kardot meg pisztolyt viselt és…

- Egy koponya volt tetoválva a nyakára?

A fickó rámered egy pillanatra, majd sebesen bólogatni kezd, én viszont Wyatt fintorba torzult vonásait veszem szemügyre. - Te ismered ezt a nõt?

- Anton elsõ tisztje.

- Egy nõ? – lepõdöm meg, de a kapitány fáradt arcát látva ráncba szalad a homlokom.

- Egy hárpia. – helyesbít. – Bár kétségtelenül gyönyörû, de bosszantó nõszemély. Évek óta a rögeszméje vagyok. - Rhys is közelebb jön hozzánk, úgy tûnik õt is érdekli a téma, a kapitány pedig folytatja – Mindent megtenne Antonért, mióta az megmentette az erõszaktevõ apja elõl. Tulajdonképpen még együtt is éreztem vele. – jegyzi meg halkan.

Most hogy már tudom mi történt közte és a régi kapitány között, megértem miért mondja ezt.

- Nem tetszett neki, hogy Anton odavolt érted, igaz? – következtetek abból, ami elhangzott, és amit az öreg mesélt errõl a kalózról.

- Az nem kifejezés. Gyûlölt, és közben észre sem vettem, hogy nekem nem kell Anton, bár miután ledöftem javult a helyzet. – mosolyodik el, mintha az emlék kellemes lenne számára.

A kapitány és az õ szörnyû természete, de nem panaszkodhatom, amiért elüldözte magától azt a férfit és így az enyém lehetett.

- Akkor miért keres téged? – szól közbe Rhys is – Most már tudja, hogy nem kell neked a kapitánya, nem?

- Na igen. Viszont mint megtudtam, Antonnak azóta nem áll fel, ezért megint csak engem nevezett ki bûnbaknak, amiért nem lehet együtt vele. Anton meg élvezi a helyzetet és eszébe sincs felvilágosítania a kis házõrzõjét arról, hogy mint nõ, nem kell neki.

Hát ez elég bonyolult. Hogy lehet valaki egyáltalán annyira elvakult, hogy nem veszi észre, ha a férfi, akit kinézett magának semmit sem akar tõle? Már csak abból rá kellett volna jönnie, hogy inkább Wyatt után futott.

- Ezek szerint õk is kikötöttek a szigeten. – állapítom meg töprengve – Mihez kezdesz most? Találkozni fogtok?

- Köszönöm.
- De remélem azért még rám is marad idõd a nap végére – jegyzi meg finoman.
- Csak a nap végére? – kérdezek rá. Csak a nap végére tervez?
- Ma igen, ha nem bánod. El kell mennem egy kis idõre, de estére visszatérek – mondja komolyan, így mg is ragadja a figyelmemet.
- Baj van? – kérdezek rá.
- Semmi baj kapitányom. Egy asszonyt kell meglátogatnom, ennyi az egész. – Elsõre nem is igazán hiszek a fülemnek. Egy asszony…
- Egy asszonyt? Vagy úgy… - Egyikünk sem mondta ki, hogy lenne köztünk valami komolyabb, az eszeveszett vágyakozáson kívül így nem hinném, hogy jogom van kérdõre vonni.
- Sosem mulasztom el meglátogatni, ha kikötünk. Nagyon sokkal tartozom neki. Rhys felnevelése önmagában is nagy feladat lehetett egy idõs dajka számára, de õ emellett még tanította is.
Akármennyire szeretném visszafogni a szemem vidám felcsillanását és az ajkaim mosolyát, nem teszem. Szóval ugratott? Ugyanazt játszotta velem, mint én vele?
- Ez nem volt szép tõled Conrad. Csúfot ûzni a kapitányodból, mikor így is tartozol nekem – jegyzem meg játszott sértettséggel.
- Örülök, hogy a kapitányom épp olyan féltékeny a szeretõjére, mint én. – Mondandója után finoman az ajkaimra simítja ujjait. Kellemes, azt hiszem, marasztalnám is, de látom rajta, hogy tényleg menni szeretne
- Indulj, mielõtt engedem, hogy megcsókolj és itt tartalak magamnál.
Bár azt mondom, nem kellene, várom és meg is kapom a csókot, amivel el is leszek délutánig. Ebben biztos vagyok, addig pedig van elég dolgom, azt hiszem.
- Estére visszaérek – ígéri, és elindul kifelé a konyhából.

Már épp indulnék vissza, amikor megjelenik az ajtóban Rhys.
- Hát te? – kérdezem felvont szemöldökkel.
- Az öreg azt mondta, hogy menjünk fel a szobádba, már biztosan kitakarították – mondja és megrántja a vállát. Látom, hogy zavarja valami, de most, a konyhában nem fogom kifaggatni.
- Hozzátok fel az ételt utánunk és egy üveg bort – adom parancsba és elindulok, mögöttem jön õ. Közben azon jár az agyam, hogy mi lehet a baj, de szerintem csak annyi, hogy nem volt kedve velünk tölteni ezt a hetet. Bár tudok valamit, mirõl szerintem õ maga sem tudja, hogy tudom.

- Szóval, miért lógatod az orrod? – kérdezem tõle, mikor már eszik.
- Nem lógatom semmimet – jelenti be és egy kis mosoly szökik az ajkaira, de gondolom, ez is inkább annak szól, hogy a teraszon ülünk és csodás a kilátás.
- Vagy az a bajod, hogy itt kell lenned, vagy az, hogy együtt vagyok apáddal – mondom ki egyenesen és veszek egy szõlõszemet.
- Ne legyél már barom! – rivall rám. – Ha én nem beszéllek rá, még mindig nem történik semmi – jelenti be büszkén, gondosan kihangsúlyozva az én szót.
- Nem mintha le akarnálak lombozni, de hidd el, valahogy megoldottuk volna – rántom meg a vállam.
- Hogyne! Hónapokig tartó szenvedés után. Így csak pár nap telt el és máris más minden – fejezi be, de a hangja mosolyog.
- Tetszik neked az, amilyen lett? – nézek rá.
- Miért kérdezgetsz ilyeneket? Nem vagyok már kisgyerek!
- Nem is azért, mert az lennél. Apád és én olyan irányba tartunk reményeim szerint, ami járni fog némi változással. És mivel te vagy a legjobb barátom, meg kell kérdezzelek, hogy ez biztosan nem zavar-e.
- Hm, nem tudom. Néha zavart. Eleinte. De nem is az, hogy te vagy, hanem hogy egy férfi. Annak örülök, hogy mindketten boldogok vagytok. Ha egymással, hát egymással. De arra ne is számíts, hogy mamának foglak hívni – néz a szemembe, de csak pár pillanatig bírja ki nevetés nélkül.
Mit nevetés, röhögünk.  Mindketten és hangosan. Még az öreg is biztosan hallja, de most nem érdekel. Szinte… nem is tudom miért, de megkönnyebbülök. Jó érzés Conraddal lenni, több mint jó, de csak itt ülni, enni, inni és nevetni valahogy most jobb.
- Mellesleg az apám merre van? – törli ki a szemeibõl a nevetés miatt kicsorduló könnyeket.
- Azt mondta, hogy egy asszonyhoz megy, aki téged is felnevelt. – Csak egy aha a válasz, de engem azért érdekelni kezd  téma. - Ki ez a nõ?
- Az a nõ, ki felnevelt, magad mondtad – mondja és leteszi a tányért, ami már üres és tölt a borból. – Eliz a neve. Már akkor is idõs volt, mikor magához vett engem, hogy segítsen apámnak, de pláne most… képzelheted. De még mindig õ a legszebb nõ az egész világon, ha engem kérdezel.
- És az édesanyád?
- Meghalt. Ennyit tudok. Más nem is érdekel róla. Miért, rólad is elég keveset tudni. A te anyád?
- Még azt sem tudom, hogy meghalt-e – rántom meg a vállam. – Mióta eszem tudom, azóta a Lady az otthonom, meg ez az erõd. Apám pont annyira nem beszélt az anyámról, amennyire Teck sem mond nekem semmit. Így… nem érdekel. – Iszok egy kortyot, hogy leöblítsem ezt a szomorú témát, és õ is velem tart. – Szóval, ha nem az a bajod, hogy az apád és én szeretõk vagyunk, akkor…
- Állj csak meg! – emeli fel a mutatóujját. – Szeretõk?
- Nos, nyilván. Mármint mi másnak neveznéd ezt? – kérdezem felvont szemöldökkel.
- Mit tudom én! Csak ez a szó… várj csak! Te szerelmes vagy, igaz? – vigyorog rám.
- Nem értem, mi ezen olyan meglepõ. Apád fantasztikus. Sõt, több a fantasztikusnál. Minél többet vagyok vele, ez annál erõsebb – mosolygok rá. Látom a tekintetén, hogy valóban nem zavarja ez a dolog, õszintén és komolyan gondolta, hogy nem bánja, így hagyom is a dolgot. – Mellesleg nem vagyok biztos benne, hogy annyira fog hiányozni, hogy kocsmáról kocsmára járj ez alatt az egy hét alatt, és senkivel ne bújj ágyba – nézek rá a pohár felett, mire megremegnek az ujjai.
- Ezt te honnan a frászból tudod? – kérdezi, szinte suttogva.
- A kapitányod vagyok. Pont annyira tudok rólad is mindent, mint mindenki másról, amíg a kikötõben vagytok. Ki, kivel, mennyiért, mennyiszer… és rólad mindig az a hír jött, hogy soha, senkivel. Nem akarsz mondani valamit? – nézek rá.
- Nincs mit, Wyatt. Egyszerûen… nincs senki. Senki nem érdekel. Ez egy kicsit letöri a kedvem, de hát, majd elmúlik, nem igaz? Ráadásul örülök, hogy ide jöhettem, jó lesz veletek, meg az öreggel. Biztos vagyok benne, hogy milliónyi kalandja van
- Oh, abban biztos lehetsz, és mindet el is fogja mesélni, ha esélyt adsz rá neki – nevetek fel.


*  *  *  

Sötétedés után már kezdek aggódni, de mielõtt ez komolyabb lehetne, szerencsére megérkezik.
- Hát ezt nem kapkodtad el – lépek hozzá, ahogy a szobába ér, és átkarolom a nyakát.
- Elhúzódott – mondja, és az ajkaimra hajol, hogy egy csókot adjon. Finomat, lassú, nem vadat, nem durvát.
- Milyen volt, Eliz jól van? – kérdezem mosolyogva, mire felvonja a szemöldökét.
- A fiam, ugye? – Bólintok. – Akkor végigbeszélgettétek a délutánt, igaz?
- Igen, és jó volt. Sokat nevettünk, de le is tisztáztunk pár dolgot, aminek azt hiszem, itt volt az ideje. – Elkezdem kigombolni az ingét, de ez most valamiért, valahogy nem a szeretkezés elõtti vetkõztetés. Kicsit sem. Csak… érinteni vágyom. – Akarsz vacsorázni?
- Ettem, csak egy kis bort igyunk majd – mondja, és mikor kigombolom az ingét, megfogja a kezem és teraszra vezet. A földre ül, én az ölébe. A csillagokat már látni, és egyenesen csodálatosak, mint mindig. Bár a tengeren valahogy… szebbek, itt is szeretem nézni õket. Magunk mellé teszem az üveget, most csak azt hoztam.
- A maradéka annak, amit a fiaddal ittunk – mondom, pedig nem is kérdezte. Nem is felel, csak bólint. – Baj van?
- Követtek visszafelé. Azt hiszem, a kereskedõtõl, ahonnan lovat béreltem. A Cápáig biztosan, ott vettem észre. De nem ismerem. Egy fiatal férfi.
- Gondolom, nem ismered, nem láttad. – Nemet int. – Hm. Akkor azt hiszem, amíg itt vagyunk, addig nem fog eljutni hozzád sem és hozzám sem. Majd holnap elküldetem Teck egyik emberét, hogy nézzen körbe, meg kérdezzen meg pár ismerõst. Hátha valaki látott visszafelé jönni, mikor már követett ez a férfi.
- Arra gondoltam, hogy talán téged próbált meg elérni rajtam keresztül – jegyzi meg.
- Sosem vagyunk együtt kikötéskor, miért kezdene most téged követni? Nem tudhatta, hogy mikor találkozol velem. Lehet, hogy téged követett – pillantok rá. – Nem lehet, hogy valaki a múltadból? Az korai lenne, hogy bármelyik ellenségem kiszagolja, hogy mi van köztünk. Biztosan nem engem keresett, akkor ide próbált volna meg bejutni. Talán tényleg valaki...  vagy valakinek a rokona, akit régen ismertél. 

Éppen felfelé tartok a roskadásig megrakott tálcával, mikor a torony ajtajában meghallom a kapitány felháborodott, dühös hangját. Homlokráncolva lépek beljebb, mert pár perce még egy tomboló hullámverés sem törhette volna meg a nyugalmát.

- Anton?! Pont az a felfuvalkodott, úri segg kell, hogy az utamba keveredjen?! – kiáltja hevesen.
- Ki ez az Anton? – lépek mögé érdeklõdve, a számomra ismeretlen név hallatán.

Évek óta együtt hajózunk már, az összes ellenségét ismerem, de errõl az Antonról még sosem hallottam. Ki az ördög lehet az a férfi, hogy így magára haragította a kapitányt?
- Oh, ez egy vicces kis történet!  - mosolyog sunyin az öreg - Gyere fiam, huppanj le mellém, majd én elmesélem.

Úgy teszek, ahogy mondja, de csak mert tényleg kíváncsi vagyok. Az ennivalót félretéve futó pillantást vetek Wyattre, aki mogorva ábrázattal mered ki a lõrésen, majd leülök az egyik üres fotelba, hogy Teck végre belekezdhessen a mondókájába.

- Anton csak Anton. Néha megfordul itt és ez a néha egy idõben egybe kellett, hogy essen azzal, amikor a te drága kis kapitánykád itt volt. És bár Anton egy rettenetesen agyafúrt és ügyes kalóz, a kapitányok egyik legjobbja, a mi kis Amphitriténk rendre elvette az eszét. – Wyatt nemtetszését fejezi ki a név hallatán, de az öreg csak legyint, miközben egy pohár bort nyújtva nekem folytatja – Egy ideig azt akartam, hogy együtt tudjanak dolgozni, hiszen korunk legjobbjai. De Anton folyamatosan üldözte Wyattet, aki persze rá is unt és egyszer kardozásig ment a balhé. Persze, nem szóltam közbe, itt kevés a szórakozás – vigyorog – De amikor Wyattnek sikerült beledöfni Anton legnemesebb testrészébe, kénytelen voltam közbe avatkozni. Azóta egy árva szót sem váltottak.

Vajon szándékosan döfött belé, vagy puszta véletlen volt? Annak fényében, ami vele történt nem lepne meg, ha így lenne. Mégis… férfiként belegondolni ennek következményeibe, szörnyûbb lehet a fájdalomnál is.
- Még szerencse, legközelebb tõbõl lemetszem, ha meglátom. – morog közbe Wyatt.

Vagyis minden bizonnyal szándékos volt…
- Hogyne, hogyne! De azt tudod-e, hogy Anton azóta nem tudott… hogy is mondjam. Teljesíteni?
- Viccelsz? – néz rá döbbenten – Az öt éve volt! És azt mondták utána, hogy nem is vágtam le semmijét.
- Nem is. Mikor legutóbb errõl fecsegett nekem, azt mondta, hogy a fájdalom, amit akkor érzett, túl nagy volt és ha izgalomba jön, szinte érzi.
- Szánalmas egy pasas. – húzza el a száját megvetõn.

Nem fûzök hozzá megjegyzést, de a hallottak alapján úgy gondolom, valaminek még lennie kell a háttérben, ami miatt ilyen ellenszenves neki. A kapitány nem az az ember, aki minden ok nélkül vet meg bárkit is.

Mielõtt még Teck folytathatná a történetét, megjelenik az egyik szolgája. - Uram, egy bizonyos Rhys Monrou keresi önt és a vendégeit – mondja meghajolva.

Rhys? Csak nincs valami baj? Általában az indulás pillanatáig se híre se hamva.
- Engedd ide, öreg, õ Conrad fia. – elõz meg Wyatt, pár perc múlva pedig Rhys jelenik meg a torony bejáratánál és elég nyúzottnak tûnik.

Felállnék, hogy megtudjam mi történt, ami miatt idáig jött, de Teck megragadja a karom és visszatart.

- Üdvözöllek, Edmund Teck vagyok. – mutatkozik be, alaposan végigmérve Rhyst - A neved tudom, azt is, ki vagy, miért jöttél az erõdömbe?

Arra én is kíváncsi lennék, úgyhogy csendben visszaülök a helyemre. Elsõ pillantásra megállapítom, hogy nem sérült meg, és ez nekem jelenleg épp elég.

- Nos, üdvözlöm uram. Rhys vagyok, és egy ribanc elõl szeretnék ide menekülni – somolyog, mire fáradt sóhajjal hunyom le a szemem.

- Hogy mi? – Ugye nem? Nem ejtett teherbe egy partszéli szajhát?

- Daisy. Az a nagy, kövér a Vörös Kéjben. Bementem inni egy sört, meg gondoltam, hátha megkívánok egy lányt, de még fel se melegedett a szék alattam, már rám is tapadt. Ez volt még tegnap este, azóta üldöz. Fél éjszaka a szobám ajtaján dörömbölt, a másik felében meg, mikor kiszagolta, hogy kimásztam az ablakon, az utcán kutatott utánam. Egy perc nyugtom sincs. – sóhajt fel bánatosan.
- Daisy elég borzalmas, az egy hetedet pokollá teszi – bólogat Teck egyetértõn – De ha itt akarsz maradni, a szabályokat nyilván tudod.

Szigorú pillantása nem hagy kétséget afelõl, milyen komolyan is veszi saját szabályait. Ez az elsõ alkalom, hogy az erõdben járok, de ezeket az íratlan törvényeket még én is ismerem. Hogy ki terjeszti õket ilyen hatékonyan, nem tudom, de minden épeszû kalóz ismeri õket, ezért is ritka a vendég az erõdben. A kalóz nyughatatlan fajta, aminek itt hamar egy mellkasba döfött kés lenne az eredménye.

Rhys persze azonnal rábólint, én is láttam már ezt a Daisyt, ocsmány egy nõszemély, s inkább õ üldözi a férfiakat, mint azok õt. De ha a fiam az erõdben marad, az egyszersmind azt is jelenti, hogy a Wyattel kiélvezni készült szabadságunk is elvész. Nem mintha nem örülnék a fiam jelenlétének, de… nem tehetek az érzés ellen, hogy Wyattet önzõ módon csak magamnak akartam ebben a pár napban.

- Gyere, hozzunk a fiadnak valamit enni. – mosolyog rám a kapitány, mintha csak megsejtette volna a hangulatom. Kézen fogva felhúz, én meg hagyom, hogy lefelé vezessen a konyha felé, bár nem igazán érdekel miért és hová megyünk. Akár vissza is mehetnék a kikötõbe.

Odalent az egyik szolgának megparancsolja, hogy vigyen fel ételt a vendégnek, így mi újra egyedül maradunk.

Fürkészõ pillantással néz a szemembe. - Mi a baj?
- Nincs baj. – tényleg nincs. Csak…
- Nem fog zavarni minket, ebben biztos lehetsz. – jelenti ki, mintha megint pontosan ugyanarra gondoltunk volna.
- Miért ilyen biztos ez?
- Mert az öreg kifejtette, hogy örül a boldogságomnak és õt ismerve remekül le fogja kötni a fiadat, nem utolsó sorban Teck rengeteget tud mesélni. Olyat is, ami haszontalan, de olyat is, ami egy életre a fejében ragadhat. – biztosít komolyan – Megmondom neked nyíltan, örülnék, ha itt maradna. Szeretek a fiaddal lenni, de a hajón ugyanúgy nincs lehetõségem szabadon beszélgetni vele, ahogy téged sem érinthetlek szabadon. Megengeded, hogy maradjon? Ha már az öreg befogadta a hétre…

- Ha szeretnéd, hogy maradjon, akkor nincs ellene kifogásom. Tudom, hogy Rhys is kedvel téged. – mosolygok rá, mert ez tényleg így van, de mindenekelõtt egyvalami ragadta meg a figyelmem. Azt mondta, az öreg örül a boldogságának. Ezek szerint, most boldog?

- Köszönöm. – viszonozza a mosolyt.

- De remélem azért még rám is marad idõd a nap végére. – teszem hozzá.

- Csak a nap végére? – emeli meg a szemöldökét kérdõn.

Egy pillanatra elgondolkodom. A tegnap éjjelt végigszeretkeztük és a reggelt sem mondhatnánk unalmasnak, nem beszélve a délutáni fürdõzésrõl. Olyannyira élvezetes volt ez a másfél nap, hogy minden egyéb teendõrõl elfeledkeztem.

- Ma igen, ha nem bánod. El kell mennem egy kis idõre, de estére visszatérek.

- Baj van? – komolyodik el hirtelen.

Nemet intek, mert ennek semmi köze a történtekhez. – Semmi baj kapitányom. Egy asszonyt kell meglátogatnom, ennyi az egész.

- Egy asszonyt? – ejti ki nyomatékosan a szót, a szemei résnyire szûkülnek. – Vagy úgy…

Elvigyorodom. Hiába is leplezném elégedettségem a féltékeny közönye láttán. Nem is olyan rég, õ volt az, aki ugyanezt a tréfát ûzte velem, mikor Mr.Tecket olyan színben tûntette fel. Egy aprócska bosszú az elégtételért.

- Sosem mulasztom el meglátogatni, ha kikötünk. Nagyon sokkal tartozom neki. – mondom, majd rövid szünetet tartva folytatom – Rhys felnevelése önmagában is nagy feladat lehetett egy idõs dajka számára, de õ emellett még tanította is.

Felismerés villan a tekintetében, ezzel egy idõben pedig lassan ravasz mosolyra görbülnek az ajkai.

- Ez nem volt szép tõled Conrad. Csúfot ûzni a kapitányodból, mikor így is tartozol nekem. – emlékezetet a tengerparton tett ígéretemre, mi szerint késõbb majd a bocsánatát kell kérnem a szenvtelenségért. Alig várom azt a pillanatot.

- Örülök, hogy a kapitányom épp olyan féltékeny a szeretõjére, mint én. – jegyzem meg, finomam végigsimítva telt ajkain. Mozdulatlanul túri a cirógatást, de csillogó szemei meghazudtolják közönyös arcát, s mi elég jól ismerjük egymást ahhoz, hogy mindketten tudjuk mi a játék, és mi a valóság.

- Indulj, mielõtt engedem, hogy megcsókolj és itt tartalak magamnál. – szólal meg sejtelmes hangon.

Szeretném, ha megtenné, de akkor tényleg nem megyek ma innen sehová. Emlékeztetnem kell magam, hogy elõttünk áll az egész éjszaka és Wyattnek amúgy is pihennie kell. Némi távolság nem fog ártani, addig legalább kedvükre pletykálhatnak majd a fiammal, mint két piaci kofa. Búcsúcsók nélkül azonban semmiképp sem indulhatok, így még gyorsan magamhoz rántom és az ajkaira szorítom az enyémet. Egy meglepett hangocska az egyedüli, ami elhagyja a száját, mielõtt minden zugát birtokba venném. Imádom õt csókolni, minden alkalommal a vad tenger és a szabadság ízét hordozza magában, amik épp úgy az életem részei, mint õ maga. A világ elképzelhetetlen lenne Wyatt nélkül.

- Estére visszaérek. – biztosítom, mielõtt magára hagynám õt a konyhában.

A tengeren töltött hónapok után a nyüzsgõ szárazföld egy másik világnak tûnik. Míg végigsétálok az árusok között, jó néhány olcsó cafka kezeit kell odébb lökdösnöm, egy zsebtolvaj csuklóját pedig eltörnöm. Nem volt elég ügyes.

A matrózok közül több tucat részegen ténfereg erre-arra, épp csak odaintek Mr. Fletchernek, aki ital helyett, friss szaftos falatokat tömköd magába. Ezt a fajta étvágyat én is értékelem, de jelenleg csak a másodikként szerepel a listámon. Az út további részét lovon teszem meg, egy kereskedõtõl béreltem ki pár órára, hogy gyorsabban eljussak a város mellett fekvõ kis tanyasi házikóhoz, ahol Elíz asszony lakik.

A házat úgy ismerem, mint a sajátomat, hisz Rhys itt töltötte a gyermekkorát és akkoriban én is mindig itt idõztem, amikor kikötöttünk és igyekeztem minél több idõt a fiammal tölteni, de Elíz anyja helyett anyja volt és ezt a törõdést semmiféle arannyal nem tudom meghálálni neki. Büszke asszony lévén még a pénzt sem fogadja el. Úgy kell becsempésznem a takarói alá, hogy csak távozásom után találjon rá az erszényre és már ne legyen lehetõsége visszaadni.

Finoman bekopogok az ajtón, majd várok egy kicsit, míg meghallom a halk csoszogó lépteket. Az ajtórésben megjelenõ arcra újabb ráncokat rótt az idõ, mióta utoljára láttam, de a szemei és meleg mosolya mintha éveket fiatalítana az amúgy hetven felé közeledõ asszonyon.

- Tudtam, hogy hamarosan megjelensz itt. A kis csirkefogó már tegnap itt járt. – tárja ki elõttem az ajtót.

- Rhys már járt itt? – ezek szerint ide kellett, hogy jöjjön elõször.

- Még a délután és nézd mit hozott már megint öreg Elíznek. – biceg el lassan a konyhában lévõ vaskos asztalig, ahonnan egy kis ládikót emel fel. – Rám pazarolni ilyen szép holmit.

A dobozkában mindenféle színû és mintájú hajszalag pihen, rendezett sorokba igazítva. Rhys nyilván a Felicyrõl emelte el, amiért senki nem szólna semmit. A kalózok nem tudnának értékelni holmi szalagokat, de Elíz asszony hosszú õszülõ fonatát folyton vékony szalagok ékesítik. Ilyenkor nagyon büszke vagyok arra, amivé a fiam lett, még ha jó példával nem is szolgálhattam elõtt, a szeretteit sosem felejti el.

Az asszony egy tál húslevessel ültet le az asztalhoz, s mikor elfordul az egyik üres lábosba rejtek egy erszény ezüstpénzt, hogy semmire se legyen gondja, aztán folytatom az evést mintha mi sem történt volna.

Sötétedés után érek csak vissza az erõdbe, kisebb kerülõutat téve a Cápa felé, ahová gyorsan elrejtõzöm néhány percre. A kereskedõnél, ahová a lovat vittem vissza, olyan érzésem volt, mintha valaki folyamatosan figyelne. A tarkómon minden pihe az égnek állt tõle, és mikor a Cápában a függöny mögé rejtõzve kivárom az idõm, egy fiatal férfi lép be az ajtón. A szemei végigpásztázzák a helyet, minden embert az asztalok körül majd gyorsan felsiet a lépcsõn a kiadó szobák felé.

Komoran húzódom elõ a sötétbõl, ellenõrzöm, hogy biztos nem lát-e már és ekkor kisurranok a hátsó ajtón.

Ki az ördög volt ez a fickó és miért követett? Jó hogy sikerült leráznom magamról, de ez még nem feleli meg a kérdésem. Mi oka lenne bárkinek is arra, hogy kövessen engem. Talán tudják melyik hajóról vagyok és a kapitányt keresnék? Mert azt nem nehéz kideríteni Wyatt hol szállt meg. De akkor miért?

- Remélem is hogy nem, különben aggódnék.
- Még soha semmi miatt nem láttalak aggódni, kapitányom. Pont a korosodó hátsó feled aggasztana? – kérdezi viccelõdve, felhúzott szemöldökkel. Persze, nem hagyhatom ennyiben.
- Órákat töltöttél az én korosodó hátsó felem markolászásával Conrad, de nem hallottalak panaszkodni – állapítom meg a tényt.
- Hogy is mertem volna, egy rossz szót is szólni a kapitányomra? – suttogja, és ott kezd csókolni, ahol a legérzékenyebb a testem – a nyilvánvalók után. Már észrevettem, hogy hamar ráérez ezekre a pontokra és én alig várom, hogy minden ilyet felfedezzen. Például imádom, ha az oldalamat csókolgatja, de erre még nem tértünk ki – eddig. Mondjuk nem most fogunk.
- Kezdesz túlságosan elszenvtelenedni. – Nincs éle a hangomnak, hogy is lenne, ha már most a karjaiba omoltam pár csóktól és suttogástól.
- Ha úgy kívánod… most rögtön abbahagyom a szenvtelenkedést. – Épp sikerül elkapnom a kezét, mielõtt elhúzná õket.
- Eszedbe ne jusson! Különben…
- Megölsz? – Megint ez a szenvtelenség. Nem is baj, pláne, amikor elkezd simogatni.
- Nem épp ezt akartam mondani, de nem egy rossz ötlet kormányosom. Csak épp túl végleges. Nem szívesen nyakaznának le, mikor lehet, hogy még hasznodat veszem. – Nyakát ölelve közeledek egy csókért, de nem fejezem be a mozdulatot. – Esetleg kiengesztelhetnél valamivel.
- És hogy rója le a kegyeletét egy egyszerû kormányos, egy istennõ elõtt? – Heccel, és nem tudom egyelõre, mennyire tetszik ez a titulus, de nem fogok mindenen kiakadni – hiszen nem vagyok nõ, így inkább belemegyek a játékba.
- Térden állva, mindenképp. De halasszuk késõbbre, nem akarom, hogy vízbe fúlj a nagy igyekezetbe. – Igyekszem annyira fölényes hangot megütni, amire csak képes vagyok.
- Nem felejtem el a tartozásom, kapitányom. Remélem, még élni fogok addig, mert az utóbbi hetekben több halálos fenyegetést kaptam tõled, mint az ellenségeimtõl – vigyorog rám, és én is felnevetek.
- Ha nem jöttél volna rá, ez azt jelenti, hogy imádtam veled lenni Conrad.
- Én is veled.
Édes csókot váltunk. Különösen jó érzés, hogy nem kell suttogni és a zajokra figyelni, hiszen ide nem jön senki, és ha mégis, ide, ahol most vagyunk, nem tud lejönni az öreg engedélye nélkül. És Edmund Teck nem az engedékenységérõl híres – kivéve, ha rólam van szó.

A délután kellemesen telik, szeretkezés nélkül, de még így is nagyon jól. Úszkálunk, napozunk, és Conrad merül is. Én magam nem megyek, egyrészt nincs kedvem, másrészt rettenetesen béna vagyok merülésben. De elég, ha õ megy, így is számtalan gyöngykagylót hoz fel nekem. Jó kalóz nem megy romantikázni sem kés nélkül, még jó, hiszen most is van nálam, ezzel feszegetem fel a kagylókat, és hétbõl ötben hatalmas gyöngyöt találok. Ami azért is furcsa, mert egyre kevesebb van, de ezek megvannak, az a lényeg.
- Nézd milyen tökéletes, sehol egyetlen apró hiba. Talán ez a legnagyobb igazgyöngy, amit valaha láttam. – Alaposan megnéztem már, és apró mosollyal konstatálom is, hogy tökéletes. Ha nem az lenne, akkor is ez lenne a legszebb, hiszen tõle van.  Bár ez a gondolat, ahogy jön, hagy is maga után egy adag idegességet, amit remekül sikerül elõtte lepleznem. Nem hinném, hogy kettõnk közül bármelyikünk készen áll egy ilyen beszélgetésre.
- Biztos sokat érne a megfelelõ vevõnek.
- Nem adom el õket. Az enyémek – nézek rá szigorúan.
- Megtartod?
- Nem ezért adtad õket nekem? – kérdezem felvont szemöldökkel. Nem felel, így rá is hagyom, csak becsomagolom egy erszénybe. Õszintén szólva nem tudom, minek hoztam magammal, gyanítom, csak nálam maradt.
Amikor ezzeé is megvagyunk, összeszedjük magunkat és lassan elindulunk vissza.
- Megkeresem a szakácsot, hátha maradt valami étel ebédrõl. Te is jössz? – kérdezi.
- Hozz nekem is valamit, de ne túl sokat, addig én beszélek Teck-kel. Lehet, hogy a délután folyamán már megtudott valamit a Viharról.

Csendesen haladunk felfelé, egymás mellett. Már lemenõben a nap, de még mindig kellemes meleg van, és a tenger illata, ami itt mindenhová beférkõzik, egész megrészegít. Így nem i lep meg, hogy az öreget a szokásos lõrésben ülve látom meg.
- Itt leszek az öreggel – mondom mosolyogva és egy csókot lopok, majd útjára engedem, és Teck mellé ülök.
- Jó látni, hogy ennyire boldog vagy – pillant rám.
- Azt hiszem, nem éreztem még így – nézek rá, viszonozva a pillantást.
- Ugyan mikor lettél volna boldog? Nem volt eddig esélyed erre. De most itt van, ne szalaszd el – mondja komolyan.
- Csak néha rossz, hogy a hajón nem lehetünk ennyire felhõtlenül boldogok együtt. Ott vigyázni kell, nehogy meglássanak – sóhajtok fel.
- Hát igen, mennyivel könnyebb lenne, ha te lennél a kapitány – sóhajt fel. – Óh, várj csak! – néz rám, majd felnevet. – Figyelj, fiam – paskolva meg a combom -, nem voltál még ilyen helyzetben, így nem tudhatod, de ezért is vagyok itt. –A kezembe nyom egy pohár bort. – A kapitány a hajó istene. A mindene. Kapitány nélkül nincs hajó, anélkül meg minek a legénység? Ha te úgy döntesz, hogy a teje miatt tartott kecskével fogsz hálni a fedélzeten, a legényeid nem szólhatnak egy árva szót sem, ha megfelelõen benevelted õket. És ha te úgy döntesz, hogy az ágyadat a kormányosoddal osztod meg, akkor sem szólhatnak semmit. Kivéve, ha azért lett kormányos – néz rám kérdõn.
- Ugyan! Conrad évek óta mellettem van. Mióta visszavettem a hatalmamat. A Lady Goodwin miatta is olyan, amilyen. Az, hogy nem keveredünk viharokba és felesleges csatákba, hidd el, sokszor nem rajtam, hanem rajta múlik.
- A vérszomjad az apádé – sóhajt fel az öreg.
- Igen, azt hiszem. De ez így helyes. Nekem itt van õ, aki helyettem is tud tisztán gondolkodni, ha kell. – Nagyot kortyolok a borból. Kifejezetten kellemes, nem savanykás, ment errefelé olyan sok másik bor. Kellõ édessége miatt ez annyira nem hangsúlyos. – De ha hiszed, ha nem, nem ezért jöttem.
- Ej, pedig már azt hittem, hogy velem akarod kitárgyalni a szerelmi életedet – nevet fel. – A Vihar, mi? – Bólintok. – Billrõl egyelõre annyit tudok, hogy veled idõs. Azt pletykálják a ribancok, hogy Északról azért kellett eljönnie, mert megölte valami helyi nagyúr fiacskáját.
- Ezért kellett elhajóznia onnan? – kérdezem értetlenül.
- Nem simán megölte. Ha igazuk van a lányoknak, akkor megerõszakolta, kizsigerelte és a belsõ szerveit adta át a fiú apjának egy ládában, a szerencsétlen kölyök feje meg rothadásig volt a fõárbocra kötözve.
- Hát ez elég beteges – húzom el a számat. Felvont szemöldökére csak egy legyintéssel reagálok. – Én beteg vagyok, ez nem titok a tengeren.
- Az a féreg megérdemelte, de ez egy szerencsétlen kiskölyök volt. Állítólag alig volt több kilencnél – húzza el a száját. Na, ettõl már nekem is fordul egyet a gyomrom. Sok aljas dolgot követ el a kalózok népe, de ez… ez a legtöbbünk szemében már sok. – Oh, és ami még tetszeni fog – vigyorog rám. – Állítólag nem te vagy az egyetlen, akinek beleköpött a levesébe. Azt is hallottam, hogy Anton is vadászni akar rá – vigyorogja, és úgy ejti ki az Anton nevet, hogy menten elszáll az agyam és felpattanok.
- Mi van?! – ordítok rá. – Anton?! Pont az a felfuvalkodott, úri segg kell, hogy az utamba keveredjen?!
- Ki ez az Anton? – hallom meg magam mögül Conradot. A kezében tálca, rajta hús és gyümölcsök, meg egy kis kenyér.
- Oh, ez egy vicces kis történet!  Gyere fiam, huppanj le mellém, majd én elmesélem – nevet fel az öreg, de egy pillantással tudatja, hogy a hisztimnek itt a vége, vagy különben tényleg feldugja a seggembe a kardját. Nyugodt öregember õ, amíg fel nem bosszantja valaki, és bár engem fiaként és ahelyett szeret, de épp ezért azt hiszem, nem él olyan lény- már -, aki nálam jobban fel tudja húzni. – Anton csak Anton. Néha megfordul itt és ez a néha egy idõben egybe kellett, hogy essen azzal, amikor a te drága kis kapitánykád itt volt. És bár Anton egy rettenetesen agyafúrt és ügyes kalóz, a kapitányok egyik legjobbja, a mi kis Amphitriténk rendre elvette az eszét. – A névre ciccentek egyet, de leint és Conrad is kap egy pohár bort. – Egy ideig azt akartam, hogy együtt tudjanak dolgozni, hiszen korunk legjobbjai. De Anton folyamatosan üldözte Wyattet, aki persze rá is unt és egyszer kardozásig ment a balhé. Persze, nem szóltam közbe, itt kevés a szórakozás – vigyorog rá sunyin az öreg. – De amikor Wyattnek sikerült beledöfni Anton legnemesebb testrészébe, kénytelen voltam közbe avatkozni. – Az információra Conrad felszisszen, megértem. – Azóta egy árva szót sem váltottak.
- Még szerencse, legközelebb tõbõl lemetszem, ha meglátom – mondom.
- Hogyne, hogyne! De azt tudod-e, hogy Anton azóta nem tudott… hogy is mondjam. Teljesíteni? – kérdezi sunyin az öreg.
- Viccelsz? – kérdezek vissza ledöbbenve. – Az öt éve volt! És azt mondták utána, hogy nem is vágtam le semmijét.
- Nem is. Mikor legutóbb errõl fecsegett nekem, azt mondta, hogy a fájdalom, amit akkor érzett, túl nagy volt és ha izgalomba jön, szinte érzi.
- Szánalmas egy pasas – sóhajtok fel.
Mielõtt azonban folytathatnánk a kellemes beszélgetést, megjelenik Teck egyik szolgája.
- Uram, egy bizonyos Rhys Monrou keresi önt és a vendégeit – mondja meghajolva. Nekem a homlokomig szalad a szemöldököm.
- Engedd ide, öreg, õ Conrad fia - kérem, mire az öreg bólint és perceken belül meg is érkezik a váratlan vendég. Conrad fel is áll rögtön, de az öreg megragadja a karját.
- Üdvözöllek, Edmund Teck vagyok. A neved tudom, azt is, ki vagy, miért jöttél az erõdömbe? – Ha jól sejtem, azt kérdezte, amire Conrad is kíváncsi volt, de így már nem tudnak sumákolni, akkor se, ha akartak volna. Én is elállok és a korlátnak dõlve, a kezemben egy újabb pohár finom borral várom a fejleményeket. Rhys is a legénységem tagja, de ismerem annyira, hogy nem fog bajt csinálni.
- Nos, üdvözlöm uram. Rhys vagyok, és egy ribanc elõl szeretnék ide menekülni – summázza, mire mindhármunknak felszalad a szemöldöke.
- Hogy mi? – kérdezi Conrad.
- Daisy. Az a nagy, kövér a Vörös Kéjben. Bementem inni egy sört, meg gondoltam, hátha megkívánok egy lányt, de még fel se melegedett a szék alattam, már rám is tapadt. Ez volt még tegnap este, azóta üldöz. Fél éjszaka a szobám ajtaján dörömbölt, a másik felében meg, mikor kiszagolta, hogy kimásztam az ablakon, az utcán kutatott utánam. Egy perc nyugtom sincs – sóhajt fel Rhys, mire az öreg hangosan nevetni kezd.
- Daisy elég borzalmas, az egy hetedet pokollá teszi – mondja. – De ha itt akarsz maradni, a szabályokat nyilván tudod. De sejted. 
Szabályok. Minden kalóz ismeri ezeket a bizonyos szabályokat. Nem csinálsz balhét, nem hozol ide kurvát és nem lopsz el semmit. És nem kuksolsz a szobádban egész álló nap, mert beszélgetni kell, azt mindenki szereti.
Rhys bólint.
- Bármit, csak szabadulhassak tõle – mondja, mire az öreg rámosolyog és a kezébe nyom egy pohár bort. Én Conrad felé pillantok, és az arcán valami furcsát látok, így leteszem a félig teli poharamat és mellé sétálok.
- Gyere, hozzunk a fiadnak valamit enni – mosolygok rá és megfogom a kezét. Beérve az erõdbe az elsõ utamba kerülõ szolgának parancsolok – pedig nincs is sok szavam itt -, hogy vigyen ételt a vendégnek, majd Conrad felé fordulok.
- Mi a baj? – kérdezem.
- Nincs baj – mondja.
- Nem fog zavarni minket, ebben biztos lehetsz.
- Miért ilyen biztos ez? – kérdez most õ.
- Mert az öreg kifejtette, hogy örül a boldogságomnak és õt ismerve remekül le fogja kötni a fiadat, nem utolsó sorban Teck rengeteget tud mesélni. Olyat is, ami haszontalan, de olyat is, ami egy életre a fejében ragadhat – jelentem ki õszintén. – Megmondom neked nyíltan, örülnék, ha itt maradna. Szeretek a fiaddal lenni, de a hajón ugyanúgy nincs lehetõségem szabadon beszélgetni vele, ahogy téged sem érinthetlek szabadon. Megengeded, hogy maradjon? Ha már az öreg befogadta a hétre…

A kapitányom ajkaiba feledkezve az idõ valósággal szárnyra kél fölöttünk. A szobája csendes, rejtett nyugalmában derül csak ki, mit is takar valójában a mindig kimért, hûvös viselkedés, a ragyogó kék szempár, mely valahányszor rám pillant borzongás fut végig a gerincemen.

Most is hasonló történik, a remegés lassan átáramlik a testemen, egyenesen az ágyékomba küldve a forróságot, de ezúttal nem egy csábító pillantás érte a felelõs.

Sosem hittem volna, hogy Wyatt ajkai ilyen tehetséggel képesek az õrületbe kergetni a férfiakat. Ravaszul ellenáll mikor irányítani próbálnám, nem enged a saját kínzóan lassú mozdulataiból, még akkor sem, mikor gyorsabbakra sarkallnám. Õrjítõ…

A szemeimet összeszorítva nyögök fel, ahogy körmeivel alig érezhetõ barázdákat húz a combomon, tovább fokozva a kéjt.

- Wyatt, fel fogok robbanni. – morranok rá lihegve. Válaszul ismét kegyetlen alapossággal nyal végig a teljes hosszomon.
- Az nagy kár lenne. – vigyorog fel rám szenvtelenül, és zavartalanul folytatja a kis játékát.
- Veszedelmes vagy. – sóhajtom, de többé nem csukom be a szemem. Látni akarom ezt a gyönyörû férfit, miközben engem kényeztet, mert soha nem akarom elfelejteni az arcát.
- Tudtad az elején is. – mormolja, majd hirtelen mozdulattal teljesen a szájába vesz, amitõl az egész testem pattanásig feszül és felkiáltok. Éppen csak sikerül visszatartanom a gyönyört, olyan jól csinálja, hogy addig akarom elhúzni a befejezést, ameddig csak bírom. Önuralmam mindig is volt, s ebben a helyzetben különösen jól jön, bár úgy tûnik mikor szeretkeztünk ez az önuralom a háttérbe húzódva várakozott valahol.

Egész éjjel az ágyban maradunk, kihasználunk minden pillanatot, hogy a másiknak gyönyört nyújtsunk. Addig szeretkezünk, míg már fájdalmassá válik a behatolás, azután a szánkkal, a kezünkkel folytatjuk. Tetszik, hogy bármit megtehetek vele, és õ éppen annyira élvezi, mint én, ha nem jobban. Tudom, hogy voltak más szeretõi is, ma mégis olyannak tûnik, mint egy szomjazó, aki hirtelen egy egész folyó birtokosa lett, nem tud betelni az élvezettel, én pedig örömmel juttatom el újra és újra annak legmagasabb fokára. Csak abból tudjuk mennyi idõ is telhetett el, hogy a napsugarak lassanként átszüremlenek a függönyökön, a testünkre pedig kellemes zsibbadt fáradtság nehezed az éjszaka után.

Egy mosdótál vízzel sétálok vissza az ágyhoz, egy puha ronggyal finoman letörölgetem Wyatt-et, hogy kényelmesen pihenhessen, de az elégedett mosoly egy pillanatra sem hervad le az arcomról.

- Kéjsóvár egy férfi vagy. – jegyzem meg mosolyogva, kérdõ tekintetére viszont folytatom – Csak attól elélveztél, hogy megujjaztalak.
- Nem tagadom, isteni volt minden pillanat. – nyúlik el az ágyon, hogy érzéki testének minden négyzetcentiméterét láthassam - És tény, ha nem lenne képtelenség, egyfolytában csak veled akarnék szeretkezni, Conrad.

A tekintete még mindig perzselõ. Azt hittem a hosszú éjszakánk folyamán mindkettõnk sóvárgását csillapítottuk valamelyest, de a szavait hallva, látva a csábító tekintetét…
- Ha így fogsz nézni… - nem vagyok biztos benne, hogy nem tudnám még egyszer a magamévá tenni.

Wyatt kihívó pillantással mér végig, egy cseppet sem titkolva elõlem, milyen gondolatok járhatnak a fejében. Úgy néz rám, mint egy cápa a zsákmányára, amitõl ismét felforrósodik a testem.
- Imádom magamban érezni a farkadat, Conrad. – dorombol elmélyült hangon - Ahogy a testemben lüktet, az valami… fantasztikus érzés. – én pedig minden szavát elképzelem, újra érezni vélem magam körül a feszes, forró szorítást… – Imádom, amikor akkorára nõ bennem, hogy szinte fáj.
- Egy szirén vagy. – mászom fölé, a számat vadul az övére tapasztva. Hisz pontosan ezt akarta ez a tengeri démon. Ahogy az ujjaim végigsimítanak a fenekén, úgy ível felém a teste, mint aki egész idõ alatt erre várt, s én hiába nem akarok fájdalmat okozni, képtelen lennék elutasítani õt. Ahhoz már túl késõ.

Valamikor dél felé ébredünk fel a kimerültség okozta alvásból. Az izmaim kellemesen ellazultak, a csípõm környékén azonban érzek némi feszülést, annak a jeleként, hogy rendesen megdolgoztam az élvezetért.

- Hihetetlen vagy. – nevetek fel, mikor Wyatt megpróbál fölkelni az ágyból. Senki sem róná fel neki, ha pihenne még pár órát, de amilyen makacs, fölösleges lenne próbálkoznom a józan meggyõzõerõvel.

- Te sem vagy semmi. – mosolyog rám, mire magamhoz húzom és finoman megcsókolom. Az éjszakánk minden percét élveztem vele és remélem, még sokszor megismételhetjük, ha nem is ilyen õrült módon.

- Tündérien romlott vagy ma, Amphitrité. – duruzsolom a fülébe vigyorogva. Találóbb nevet nem is adhattak volna neki. Ha tudnák mire képes ez az istennõ egy férfival, mindegyikük térdre borulna elõtte.

- Most intézted el magadnak, hogy este hozzád se érjek. – játssza meg a dühöset, de mindketten tudjuk, hogy az lehetetlen.

- Úgysem fogod kibírni – közlöm nevetve, de még ha ki is bírná egy ideig… öröm lenne megtörni az ellenállását.

Miután mindketten megtisztálkodtunk és felöltöztünk, elhagyjuk a szobáját némi ennivaló után nézve. Örülök, hogy nem kell valamelyik fogadóban ennem, ha nem is szórom a pénzem, egy szép szelet húsra és jó borra sohasem sajnálnám. Mint kiderült az öreg haramiának szakácsa is van az erõdben, aki szép kis lakomát készített hármunknak. Az étel elsõ ránézésre is ínycsiklandónak tûnik.

- Kellemes delet, galambocskák. – köszönt minket vigyorogva – Mik ezek a sötét karikák? Ejnye, nem aludtatok eleget?

Ügyet sem vetek a kötözködésre, amúgy sem nekem szól, inkább Wyattnek.
- Más elfoglaltságunk volt.

Megvárom, míg a kapitányom talál magának egy helyet, ami megfelelõ, de a szolgáló látva a tétovázását a kezébe nyom egy párnát. Nagyon elõrelátó, bár az is lehet, hogy az öreg készíttette ide, mert számított rá, hogy Wyattnek kényelmetlen lesz a kemény faszék.

Én is helyet foglalok mellette és az ételbõl kezdek válogatni, de minden finomnak tûnik. Tényleg nagyon éhes lehetek…
- Mit terveztek mára? – szólal meg Teck ismét, mire én is felpillantok.
- Nekem a leghalványabb fogalmam sincs – rántja meg a vállát Wyatt, közben átpakol hozzám valamilyen sült húst. Homlokráncolva nézek a tányérjára, amin csupa gyümölcs és zöldség kapott helyet, pedig õ is szereti a húst.
- Akkor marad a szobában hempergés? – kérdezi Teck magasra vont szemöldökkel.

Mivel a kapitánynak amúgy sincs dolga, én is elgondolkodom, mivel lehetne tölteni a délutánt. Az erõd hatalmas és elszigetelt, gond nélkül együtt lehetünk bárhol, de ha a szobába megyünk, akkor csak egyetlen dologgal töltjük majd a napot és Wyattnek elõbb pihennie kéne.
- Tartozik az erõdhöz partszakasz? – pillantok fel az öregre. Eszembe jutott az a nap, amikor elõször láttam a kapitányt úszni az egyik lagúnában. Akkor kívántam meg elõször, és azóta mindig õt figyeltem, amikor csak lehetett.
- Tartozik hát, arra van. – mutat Teck nyugat felé. – Zárt szakasz, nem jár arra senki. Elmehettek, bármit is csináljatok, senki sem fog zavarni.

Bólintok, majd Wyatt felé megeresztek egy mosolyt. Remélem, egy kis úszáshoz még van ereje, a tiszta langyos víznél pedig semmi sem lehet jobb a sajgó izmoknak.

Ebéd után kettesben el is indulunk lefelé a partra. Hosszú, meredek lépcsõsor vezet odáig az erõd fala mellett, majd egy nehéz fémpántokkal kivert kapu ad utat a fehérhomokos tiszta partszakaszra, ahonnan csak a végtelen távoli horizont látható.
- Fogalmam sincs, hogy mit tervezel, de mindenem fáj alul és kétszer belém is élveztél, enni sem tudok rendesen, ne is álmodj semmirõl. – néz rám a kapitány.
- Semmi olyasmit nem tervezek – mondom és még épp idõben kapom el, mikor megcsúszik a lába a lépcsõ csúszós, moszatos kövén – Csak gondoltam, egy kis fürdés talán jót tenne.
- Nos, nyilván, és legalább senki nem figyel majd minket. – bólint rá.

Ahogy leérünk a vízhez, mindketten levetkõzünk és belegázolunk a vízbe. A sekélyebb részeken egészen langyos, de még ott is ahol mélyülni kezd, szinte még a homok is meleg a lábunk alatt. Wyattet mintha csak ide teremtették volna, gyönyörû szemei a tenger azúrkék árnyalatát tükrözik vissza, haja hosszú aranyló lepelként terül szét a hátán, amin vakítóan csillannak meg a nap sugarai.

Mögé sétálva finoman átkarolom, próbálva figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a puszta látványa is felizgatott és csak finoman simogatom a mellkasát. Most hogy megkaptam még nehezebb távol tartanom magam tõle.
- Valaki elfelejtette, miben állapodtunk meg… - jegyzi meg halkan, de hallom a hangján, hogy mosolyog.

A farkam a feneke partjai közé csúszik, édes emlékeztetõül, hogy hol volt még alig pár órája.

- Nem felejtettem el, de a testemnek nem tudok parancsolni, ha így látlak. – mondom végigsimítva csodás meztelenségén, õ pedig jólesõ sóhajjal dönti a vállamra a fejét.

Visszatérek a könnyed cirógatáshoz, tényleg nem szándékoztam tenni semmit, nem akarom, hogy fájdalmai legyenek, vagy túl sok kellemetlenség, amiért türelmetlenek voltunk. A történtek után beérem ezzel, legalábbis míg ki nem pihentük magunkat.

- Remélem is hogy nem, különben aggódnék. – mosolyogja csábítón.

- Még soha semmi miatt nem láttalak aggódni, kapitányom. Pont a korosodó hátsó feled aggasztana? – húzom fel a szemöldököm, mire résnyire szûkülnek a szemei.

Azt hiszem a hiúsága nagyobb mértékeket ölt, mint amennyit a spanyol armada elbírna, de önbizalom terén is hasonló a helyzet.

- Órákat töltöttél az én korosodó hátsó felem markolászásával Conrad, de nem hallottalak panaszkodni.

- Hogy is mertem volna, egy rossz szót is szólni a kapitányomra? – suttogom a bõrébe, miközben apró csókokat lehelek a nyaka hajlatába, pont úgy, mint mikor szeretkeztünk. Talán még õ is emlékszik rá, mert most is ugyanúgy elgyengül tõle. Már a kabinjában eltöltött éjjelen is észrevettem, hogy a nyaka hajlata és a tarkója különösen érzékeny, és most aljasul ki is használom a helyzetet.

- Kezdesz túlságosan elszenvtelenedni. – közli, de a megrovásnak semmi éle nincs, mivelhogy egy sóhajnál alig több az egész.

- Ha úgy kívánod… most rögtön abbahagyom a szenvtelenkedést. – már húznám is el a kezeim a mellkasától, de abban a pillanatban villámgyorsan megragadja mindkettõt és visszahúzza a helyére.

- Eszedbe ne jusson! Különben…

- Megölsz? – fejezem be helyette, elõre sejtve, hogy mit akar mondani.

Wyatt megfordul az ölelésemben, így a kezeim a hasáról a derekára, majd a fenekére vándorolnak és lágyan rásimulnak a bõrére. Kétségtelen, hogy õ a legcsábítóbb férfi, akit a hátán hord a föld.

- Nem épp ezt akartam mondani, de nem egy rossz ötlet kormányosom. Csak épp túl végleges. Nem szívesen nyakaznának le, mikor lehet, hogy még hasznodat veszem. – karjait a nyakam köré csavarva, érzéki mosollyal az ajkain húz maga felé, már majdnem megcsókol, de aztán mégsem engedi, hogy megtegyem az utolsó lépést. – Esetleg kiengesztelhetnél valamivel.

- És hogy rója le a kegyeletét egy egyszerû kormányos, egy istennõ elõtt? – nézek bele a kéken csillogó szemeibe. Tetszik ez a játék, bár akármilyen izgató is, nem tervezem megfeledkezni arról, amit ígérte. Most pihenünk és élvezzük egymás társaságát, másról szó sem lehet.

Az istennõ szó hallatán elfintorodik, még nem kérdeztem mit gondol a névvel kapcsolatban, talán zavarja is, de egy ostoba névtõl még nem kevésbé férfi a szememben.

- Térden állva, mindenképp. De halasszuk késõbbre, nem akarom hogy vízbe fúlj a nagy igyekezetbe. – közli fõlényes pillantással.

Ezen kénytelen vagyok nevetni, alig derékig érõ vízben állunk, nem fulladnék meg, viszont kérdéses, hogy lenne-e elég ereje még egyszer átélni a gyönyört a kimerítõ éjszaka után.

- Nem felejtem el a tartozásom, kapitányom. Remélem, még élni fogok addig, mert az utóbbi hetekben több halálos fenyegetést kaptam tõled, mint az ellenségeimtõl. – vigyorgok rá.

Ezen õ is remekül szórakozik, és valóban így is van. A kapitány egyik meglepõen vonzó oldala, hogy hangos és követelõzõ szeretkezés közben, ha pedig nem kapja meg azonnal amit akar, igyekszik fenyegetõzéssel kicsikarni.

Még szerencse, hogy nem ijedek meg egykönnyen.

- Ha nem jöttél volna rá, ez azt jelenti, hogy imádtam veled lenni Conrad. – mosolyog rám.

- Én is veled. – ismerem be én is, mire végre engedi, hogy megcsókoljam.

A bor mellett, amit az ebédhez ittunk finom napfény íze van. Merõben más a szabadban birtokba venni õt, mint a kabinban éjszakánként lopott csókok, ahol vigyáznunk kellett, hogy biztosan zárva legyen az ajtó és látható nyomot se hagyjunk a másik testén. Itt még a csókban is érezni a szabadságot.

A sekélyebb vizû part menti szakasz tökéletesnek bizonyul az egész délutánon át tartó henyélésre. Hol a vízben úszva, hol a forró homokban hemperegve élvezzük ki a pihenést. A fáradság egy idõ után elszáll, így mélyebb merülésekhez is kedvet kapok. A ritkán látogatott partszakasz tartogat néhány meglepetést. Hét jókora gyöngykagylót hozok fel, amit Wyatt a késével feszít szét és ötbõl jókora méretû fehér gyöngyöt vesz elõ. A sziget körül annyi halász keresi ezeket a kagylókat, hogy már csak elvétve akadhat rá az ember, de úgy tûnik az erõd ezen részén még senki nem nyerészkedett.

- Nézd milyen tökéletes, sehol egyetlen apró hiba. – forgat meg egyet a nap felé tartva. – Talán ez a legnagyobb igazgyöngy, amit valaha láttam. – teszi hozzá elégedett mosollyal.

A fényes felületen úgy csillognak a sugarak, mintha gyémánt volna, egy valódi drágakõ. Tényleg gyönyörû… - Biztos sokat érne a megfelelõ vevõnek.

- Nem adom el õket. Az enyémek. – zárja a markába mohón az összest.

- Megtartod?

- Nem ezért adtad õket nekem? – emeli meg a szemöldökét.

Ezen elgondolkodom egy kicsit, mert mikor megláttam a kagylókat a homokban, valóban arra gondoltam, hogy Wyattnek adom õket. Ostobaság ez is, éppen annyira, mint a korábbi féltékenységem, de be kell valljam magamnak, tetszik a gondolat, hogy legyen valamije, ami tõlem van.

Végül becsomagolja õket és elteszi egy kis erszénybe, hogy ne vesszenek el, majd lassan összeszedjük a ruháinkat is és felöltözünk. Jó pár órája jöttünk le ide, nem vetnék meg egy tányér finom ételt és italt, és nyilván a kapitány sem, aki még a reggelente szokásos ocsmány ízû teáját sem fogyasztotta el.

- Megkeresem a szakácsot, hátha maradt valami étel ebédrõl. Te is jössz?

- Hozz nekem is valamit, de ne túl sokat, addig én beszélek Teck-kel. Lehet, hogy a délután folyamán már megtudott valamit a Viharról.

Felkapja az ingét a földrõl, a haját egy bõrszalaggal köti össze, majd felém fordul. Így már ismét annak a rendíthetetlen kapitánynak látom, akinek évek óta ismerem. Mintha a gyengéd, szenvedélyes oldala eltûnne a ruhái takarásában, de engem többé nem téveszt meg ez az álca. Ugyanúgy tisztelem, ahogy eddig, de a tisztelet mellé ezentúl párosul még valami, amit egyenlõre nem szándékozom megbolygatni.

Egyszerûen… félelmetes. Nem tudok belõle eleget kapni. Képtelenség, hogy annyi helyen érintsem meg, amennyin szeretném. Csillapíthatatlan éhséget érzek és tudom, hogy ha most valaki megzavar minket, jó eséllyel ölöm meg érte. Muszáj éreznem. MOST.
- Conrad… - sóhajtom a nevét, és épp kérném, akár még könyörögnék is, de…
- Meg akarlak csókolni mindenhol… de elõbb muszáj benned lennem. Nem bírok gondolkodni, míg nem kaptalak meg…
- Menjünk az ágyba! A lábaim nem fogják bírni…

Én már vakon is odatalálok, de õ sem szemlélõdik sokáig a szobában. Felmászok a takaróra és vetõztetni kezdem, de minél több bõrfelületet válik szabaddá, annál jobban vágyom rá, és egyre sürgetõbb a vágy.
- Minden centidet magamban akarom érezni. Annyira akarom… - Nem emlékszem, hogy valaha akartam volna-e valamit ilyen hevesen, mint most azt, hogy a testemben lüktessen. Egyszerûen… nincsenek szavak. Õrület.
- Nálam nem jobban Wyatt.

Lábaim közé engedem, viszont nem tudok ésszerûen gondolkodni. Ahogy az ujja a bejáratomhoz ér, felkiáltok. Kell. Akarom.
- Most! Kérlek… most!
- Még… nem. Megmondtam, hogy… nem bántalak, soha – mondja, de látom a tekintetében ugyanazt az õrületet, ami a sajátomban is kivehetõ lehet, és tartja is magát – még egy darabig. Amikor a második ujját érzem magamban, hirtelen mégis elhúzódik, hogy egy pillanattal az ujjai helyett valami sokkal izgalmasabbat igazítson a fenekemhez. Mégsem mozog. Ahogy a testembe csúszik, nem mozdul, és ez minden szempontból kezd… nem is tudom.
- Mozoghatok? – kérdezi, mögöttem térdelve.
- Ha nem mozdulsz meg… megöllek! – morranok rá, bár nehéz fenyegetõnek lenni, ha szívesebben feküdnék a hátamra és kínálnám fel neki az egész testem.
- Ha megölnél, ki szeretkezne veled, míg már csak pislogni lesz erõd? – Ugye, mondom. Semmi tekintély. De most nincs is rá szükség, hiszen amikor mozogni kezd és végre teljes a pillanat, minden más megszûnik létezni. Egyszerûen csak… nincs semmi más, csak õ és én Már azt sem tudom, hányszor élvezek el, mikor végre megfordít, é az arcát nézve ér utol az utolsó hullám, amiben már õ is követ.

Ahogy egymás mellett fekszünk meztelenül, izzadtan, egymás élvezetében szinte fürdõzve, csak arra tudok gondolni, hogy milyen meghitt ez az egész helyzet. Mennyire jó, mennyire más, mint eddig bármi, mit ismertem. Teckrõl mesélek neki, õ hallgat, én a mellkasát simogatom, vagy a hasfalát, õ a hajammal játszik. Emlékszem, mikor mástól hallottam ilyesmirõl, annyira… ellenszenves volt a helyzet. De most jó benne lenni.
- Szóval átvertél. Tudtad, hogy azt feltételezem szeretõk voltatok és ez zavart leginkább. Miért nem mondtad el korábban?
- Mert jó volt nézni, hogy rág a féltékenység – mosolygok rá. Hazudhatnék is, de pont neki? Ugyan…
- Mikor itt száltál meg, az csak azért volt, mert…?
- Ez az erõd a második otthonom a Lady után. És ne mond, hogy nem kényelmes az ágyam.
- Nagyon is az, kapitányom.

Az édes csók, amit kapok, persze egy kicsit elterel minket és már megint nem fontos a beszélgetés, csak az, hogy valahogy érintsük egymást.
A combjait karmolom, miközben a számmal juttatom el a csúcsra. Õ a hajamba túrt ujjakkal próbál vezetni, de nem hagyom neki, úgy teszem, ahogy nekem tetszik: lassan.
- Wyatt, fel fogok robbanni – morranja, amikor sokadszorra ívelek végig teljes hosszán az ajkaimmal, viszont alig érintve bárhol is.
- Az nagy kár lenne – vigyorgok fel rá.
- Veszedelmes vagy – sóhajtja.
- Tudtad az elején is – jegyzem meg és hirtelen kapom az ajkaim közé, hogy vadul szopni és szívni kezdjem.
Innentõl nem lassítok le, de ennek ellenére is, meglepõen sokáig bírja. Végül többször nem hatol a testembe reggelig, de még pár felettébb kellemes pillanatot okozunk egymásnak, simogatással, az ujjainkkal, az ajkainkkal, és õ egyszer nekem egyszerûen csak azzal, hogy az ujjai a fenekemre és fenekembe tévedtek. Összességében ez jelenti az alvás nélküli éjszakánk végét, hiszen a nap már kellemesen süt, mire végzünk egymással.
- Kéjsóvár egy férfi vagy – jegyzi meg, miközben megmosdat, de kérdõ tekintetemre folytatja. – Csak attól elélveztél, hogy megujjaztalak.
- Nem tagadom, isteni volt minden pillanat. És tény, ha nem lenne képtelenség, egyfolytában csak veled akarnék szeretkezni, Conrad – nézek a szemébe.
- Ha így fogsz nézni… - Oh, tudom mi lesz akkor, de egy alkalma még megérne, majd kerítek valami kenõcsöt.
- Imádom magamban érezni a farkadat, Conrad. Ahogy a testemben lüktet, az valami… fantasztikus érzés. – Hirtelen visszalök az ágyra és felém mászik, de nem elég. – Imádom, amikor akkorára nõ bennem, hogy szinte fáj – nyalom körbe az ajkaimat.
- Egy szirén vagy – szuszogja, de az ujji ismét a fenekemnél simogatnak, én pedig elmosolyodom. Nyert ügyem van.


* * *


- Hihetetlen vagy – nevet fel Conrad, amikor próbálok kikecmeregni az ágyból. Valamikor dél körül járhat az idõ. Az utolsó után végül elnyomott minket pár órára az álom, de nem volt sok, hiszen a jó kalóz nem alszik napfényben. Csak ha fáradt az egész éjszakás szeretkezéstõl egy olyan fergeteges férfivel, mint Conrad.
- Te sem vagy semmi – jegyzem meg mosolyogva. Õ finoman magához húz és az ajkaimra hajol. Nincs most ebben semmi szexuális, ahhoz már mindketten túlságosan fáradtak vagyunk, hogy legyen. Egyszerûen csak egy kedveskedõ kis csók.
- Tündérien romlott vagy ma, Amphitrité – hajol a fülemhez, és suttogja bele a nevet. Alapesetben már üvöltenék, de az õ ajkaiból valahogy ez is ijesztõen kellemes. Persze ezt neki nem kell tudnia.
- Most intézted el magadnak, hogy este hozzád se érjek – jelentem ki megjátszott haraggal.
- Úgysem fogod kibírni – nevet fel, én pedig hümmögve értek egyet vele, majd elindulunk lefelé.

Lent Teck ugyanott vár minket, csak mellette van egy jól megpakolt asztal. Mivel Conrad kétszer belém élvezett, nem hiszem, hogy túl sokat fogok bírni enni a kezdõdõ hasfájás miatt.
- Kellemes delet, galambocskák – jegyzi meg kajánul vigyorogva. – Mik ezek a sötét karikák? Ejnye, nem aludtatok eleget? – ugrat minket.
- Más elfoglaltságunk volt – jegyzem meg és próbálom felmérni, hogy melyik szék nem töri majd annyira a meggyötört fenekemet. Végül persze kapok egy párnát, amire azért lényegesen kellemesebb ülni.
- Mit terveztek mára? – kérdezi fogadott apám.
- Nekem a leghalványabb fogalmam sincs – rántom meg a vállam és nagyot harapok egy szelet húsba, amit viszont gyorsan át is dobok inkább Conrad tányérjára és maradok a gyümölcsöknél.
- Akkor marad a szobában hempergés? –kérdezi felvont szemöldökkel Teck.
- Tartozik az erõdhöz partszakasz? - kérdezi Conrad.
- Tartozik hát, arra van – mutat Teck nyugat felé. – Zárt szakasz, nem jár arra senki. Elmehettek, bármit is csináljatok, senki sem fog zavarni – mondja, mire Conrad bólint majd rám mosolyog.

- Fogalmam sincs, hogy mit tervezel, de mindenem fáj alul és kétszer belém is élveztél, enni sem tudok rendesen, ne is álmodj semmirõl – nézek rá, amikor az erõd oldalában ereszkedünk le. Tényleg zárt szakasz, egy kis öböl, de csak a nyílt vízrõl látni ide rendesen.
- Semmi olyasmit nem tervezek – pillant rám és épp idõben kap el, mikor megcsúszik a lábam, de valamiért nem engedi el a kezem akkor sem, amikor már biztonsággal haladok, én pedig nem erõltetem. Valahogy kellemes érzés. – Csak gondoltam, egy kis fürdés talán jót tenne.
- Nos, nyilván, és legalább senki nem figyel majd minket – bólintok.
Ahogy leérünk a vízbe, le is dobjuk a ruháinkat egy sziklára és meztelenül gázolunk a vízbe. Csak pár pillanatig vagyok viszont egyedül, hiszen mögém simul, izgalmát a fenekemhez nyomja és a hasamnál kezd simogatni.
- Valaki elfelejtette, miben állapodtunk meg… - jegyzem meg, de azért belesimulok az érintésbe és érzem, ahogy keményedni kezdek, hiszen azért nem hagy hidegen a tény, hogy pusztán a látványom felizgatta, hogy a másik tényrõl – miszerint egy nagyon is formás és kívánatos farok simul a fenekem partjai közé – ne is beszéljünk.

Az irányításommal megkezdik a rakomány elszállítását, a parton bevárok minden csónakot, majd az arra kijelölt emberek a rejtekhely felé viszik az aranyat. Az oda úton Mr.Fletcher felügyeli, hogy minden láda zárva is maradjon, továbbá célba is érjenek, bár csakis a legbizalmasabb embereink tudják, hol tároljuk a fölös zsákmányt.

Már majdnem végzünk, mikor Wyatt egyik kísérõje lép mellém. Tudom, hogy vele hagyta el a hajót, ezért egy pillanatra felmerül bennem, hogy talán valami baj történhetett, de aztán eloszlatja az aggodalmam, mikor közli, hogy a kapitány a Cápában várja ki, míg végzünk.

Tehát nem megy nélkülem Teck-hez. Ez vajon azt jelenti, hogy tudja mennyire dühít, vagy más tervei vannak az egésszel?

Mindegy, hamarosan úgy is megtudom.

Amint minden lakat alá kerül, az emberek seregestül szélednek szét a szélrózsa minden irányába, persze a legtöbbjük a bordély felé, azon kevesek pedig, akiknek asszonyuk van, a házaik felé igyekeznek. Rhys-nak is hamar hûlt helyét találom csak, de nem aggódom miatta, van elég esze, hogy vigyázzon magára.

A Cápában könnyedén megtalálom Wyatt-et a tömegben. Szõke haja fényeses kiviláglik a sok csapzott üstök közül. Nem hiába mondják róla, hogy a leggyönyörûbb kapitány, aki valaha a tengereket járta. Nem egy szajha bámulja leplezetten vággyal, még úgy is, hogy pontosan tudják, egyiküket sem választaná soha.
- Itt is vagyok – állok meg mellette, viszonylag nyugodtan, pedig legszívesebben most rögtön berántanám egy sötét sarokba és az utolsó korty levegõmig csókolnám.
- Kérsz valamit? – néz fel rám, csodás kék szemeivel.
- Semmit – felelem, egy intéssel elküldve a kísérõit a közelünkbõl, majd halkabban hozzáteszem – Legalábbis semmi olyat, amit itt kapni lehet.
- Ha így nézel, akkor bajban leszünk – mondja higgadtan, de éhes tekintete õt is hamar elárulja – Induljunk.

***

Az erõd kapuja nyomban kitárul elõttünk, eddig nem volt okom ide jönni, így még egyszer sem léptem be ide, ahogy most sem örömmel teszem. Követem a kapitányom a kanyargós udvaron át, hosszú lépcsõsoron fölfelé, aminek a tetején egy férfi vár minket, két õrrel. Az õrök elveszik a ládákat, amikben a selymet hoztuk, majd szó nélkül odébbállnak vele, míg az idõsebb férfi rövid üdvözlést követõen elõre siet.
- Nem is tudom, voltál-e már velem erre – néz rám Wyatt, mikor egyedül maradunk.
- Nem. Az erõdön belül még nem jártam. És most sem teszem szívesen. – ahogy azt már õ is tudhatja.

Elpillant a távolba, én hasonlóképpen tanulmányozom az erõdöt, de azon kívül, hogy stratégiai szempontból kiváló állapotban és helyen van, nem köt le különösebben. Egy gyönyörû hajó annál inkább, de egy szárazföldi építmény látványa sosem töltött el csodálattal.

- Látod azt a teraszt ott? Ahol a borostyán a korláton fut – mutat fölfelé egy sötét korlátú teraszra, mire bólintok – Az az én szobámhoz tartozik. Ha végzünk Teckkel, abban a szobában teszel majd magadévá, egészen addig, ameddig már csak pislogni leszek képes – mosolyog rám érzékien, én pedig természetesen rögtön elképzelem a hallottakat.

Nagyon nyelve fordítom el a pillantásom róla, s még csak bosszús sem tudok lenni, amiért ily módon próbál befolyásolni, megjegyzem, sikeresen. Ahhoz túlságosan vágyom rá.

- Mr. Brownfield és Mr. Monrou, az uram fogadja önöket – szólal meg egy szolga, aki szinte a semmibõl lépett elé. Magamban morogva ûzöm ki Wyatt meztelen testének emlékét a gondolataim közül, nem engedhetem meg magamnak, hogy elveszítsem az éberségem, még ha állítása szerint biztonságos helyen is vagyunk.

Nem kerüli el a figyelmem, hogy Wyatt úgy sétál a folyosókon, mintha csak otthon lenne. Az erõd tetejére vezet, ahol a szigetet védõ ágyúk sorakoznak a lõrések elõtt. Egy jókora fotelbõl egy õsz hajú öreg néz felénk, aki csakis Teck lehet, de alig tudom palástolni a meglepetésem. Valahogy… nem erre számítottam.

A róla keringõ legendák, már-már hallhatatlan lényként emlegetik, a pletykák miszerint a kikötõ összes asszonya a lábai elõtt hevert, ahogy más szigeteken is… most puszta mesének tûnnek. Eljárt fölötte az idõ, bár még mindig elég okos, hogy a várából irányítsa a sziget kereskedelmét, de az egykor vérszomjas, durva kalózt már alig vélem felfedezni benne.

Amint meglátja a kapitányt, szelíd mosoly rajzolódik ki az ajkain, Wyatt pedig nyomban közelebb sétál és megöleli. Korábbi féltékenységem nevetségesnek tûnik.

- Drága fiam! Öröm téged itt látni, pláne egyben, egészségesen – mosolyog rá - Ki a barátod?
- Õ itt az egyik legfõbb emberem, kormányosom, Conrad Monrou – int felém, így elõre lépve egy biccentéssel üdvözlöm én is.
- Edmund Teck vagyok, örvendek, fiam – szívélyes mosolyával nem tudok mit kezdeni, hisz eddigi ellenszenvem értelmét vesztette és még nem döntöttem el, hogyan viszonyuljak hozzá ezután.

Wyatt-re nézve persze tudom, szembesülhetek még azzal, hogyan néznek rá más férfiak, s éppen ezért el kell felejtenem ezt a buta féltékenységet. Mi bajtársak vagyunk, barátok, de semmiképp sem egymás birtokosai, csupán örömünket leljük abban, amire vágyunk. Mért kéne hát mást is éreznem iránta, annál, amit eddig is éreztem?

Az öreg vizsgálódó nézése kicsit idegesít, de nem provokál, csupán kíváncsiság tükrözõdik benne, mérlegelés. Ez a nézés bizony figyelmeztet, hogy ne becsüljem alá õt. Nem is teszem.

- És, mióta tart már? – fordul a kapitány felé.
- Mi tart mióta? – billenti oldalra a fejét, én pedig csak hallgatok. Azt szeretném, ha a lényegre térnének, és minél elõbb távozhatnánk innen… Pontosabban, visszavonulhatnánk Wyatt szobájába.
- Mióta nézel hülyének engem? – neveti – Öreg ember nem vén ember, én is néztem így, ahogy a te kormányosod rád az imént.
- Nem elég régóta ahhoz, hogy ne kérjelek meg, hadd maradjon õ is itt. – mondja, az öreg meg rábólint, majd ismét engem kezd el vizsgálgatni. Nem tagadom, meglepett, hogy rájött, mi folyik közöttünk, pedig semmi gyanúsat nem tettünk, még csak meg sem érintettem és mégis…
- És, azon kívül, hogy nyugodtan együtt lehessetek, miért is jöttetek mindketten?
- Van itt valami, amit meg akarok kérdezni tõled, ezért hoztam a kelméket.
- Fizetségnek elég. Hallgatlak. – int a mellette levõ két szék felé. Leülünk, a kapitány pedig elmeséli neki miért is jöttünk, egy-két helyen én is megtoldom a magyarázatot, hogy még pontosabb képet kapjon, bár a rakományt egyikünk sem láthatta.
- Nos, õszintén szólva ritkaság sok megfordul errefelé. De volt egy rakomány, ami különösen felkeltette az érdeklõdésemet, vettem is belõle pár holmit magamnak is. Ha jól emlékszem, akkor a Viharon érkezett.
- Nem is hallottam még ilyen hajóról – szólok közbe. A kalózhajók többségével már akadt dolgunk. Egyikkel baráti, másikkal ellenséges, vagy esetleg semleges a kapcsolatunk, de a Vihar név ismeretlen számomra.

Az öreg bólint, miközben megforgatja a kezében a boros kupáját - Nem meglepõ, most érkeztek errefelé. Északon portyáztak eddig, de onnan valamiért eljöttek – meséli komoran.
- És a kapitány?
- Vaskezû Bill. – ahogy kimondja, a kapitányom nevetni kezd – Mi ilyen marha vicces?
- Ezek a buta ragadványnevek… Mindig mulattatnak.
- Oh, akkor talán tudni akarod a sajátodat? – kérdezi felvont szemöldökkel.
- Nekem nincs ilyenem – jelenti ki határozottan és bevallom most már én is kíváncsi vagyok.
- Dehogy nincs! Minden kapitány kap, csak egyeseknek nem merik elmondani.
- És nekem mi? A Szõke? – nevet tovább jókedvûen, szinte már a hasát fogva, de ahogy az öreg kalóz megszólal, belé fagy a szó is.
- Amphitrité.
- Mi?! Mekkora baromság ez? Õ egy istennõ volt! Egy nõ! – háborog, míg én csendes mosollyal nyugtázom a helyzetet, de jobbnak látom nem felvilágosítani, ha eddig még nem jött volna rá, milyen gyönyörû is valójában.
- Valljuk be, ismerek több nõt, akik férfiasabbak nálad – jelenti ki Teck szenvtelenül  – És ami tény az tény, olyan, mintha te magad lennél a tengerek istennõje, sosem keveredsz vihara, ritkán rossz a széljárás arra, amerre te jársz és minden csatából jól jössz ki. Érted? 

Elvigyorodom a bosszús arckifejezésén, õ pedig pont ekkor pillant rám, de nem érdekel. Ha tükörbe néz, õ is láthatja az igazságot, és azt ami nyilvánvaló. Mióta a hajóján vagyok még egyetlen olyan viharba sem keveredtünk, ami áldozatokat szedett volna.

- Térjünk vissza a problémánkra – sóhajtja bosszúsan, csakhogy elterelje a szót – Az a rakomány és az érte kapott arany mind engem és a legényeimet illet.
 - Mert te akartad kirabolni? – kérdi gúnyos hangon – Ne értsd félre, legyél te a leggazdagabb kalóz valaha, de lásd be, azé, aki megszerzi, nem azé, aki elõször meglátja és ez mindenre igaz a tengeren. Tudhatnád már, ennyi idõ után azt hinném, apád és én beléd neveltünk ennyit.
- Hogy beszélgetsz így velem?! – kel ki magából sértetten, cseppet sem palástolva dühét.
- Ülj vissza, vagy istenre esküszöm, feldugom a dölyfös seggedbe a kardomat! – üvölt rá, mire egy pillanatra én is megfeszülök ültömben, várva, hogy mi fog történni, hisz mindenki tudja, hogy a kapitány vérmérséklete néha elég… szélsõséges, de ezúttal csak visszaesik a székébe, Teck pedig folytatja mintha mi sem történt volna. - Elhiszem, mit akarsz mondani, de nem kellene ilyen harcokba keveredned. Elvitte, elvitte. Majd lesz jobb. Majd lesz több. De persze a kalóz makacs fajta, így ha akarod, akkor keresd meg, robbantsd fel a hajót és öld meg a kapitányát. De a hajó és a kapitány nevén kívül semmit sem tudok. Négy embere biztosan van, azokkal jött elém. Majd ha kiderítek valamit, szólni fogok, rendben? – kérdezi kissé nyugodtabban – Meddig maradtok?
- Egy hét. – válaszol Wyatt is, úgy tûnik hamar lecsillapodott.
- Addigra meglesz – biccent - Nos, étel?
- Én ettem, valamit viszont küldetnél a szobánkba késõbb?
- Ha minden igaz, vizet, bort, gyümölcsöket és egy kis húst kenyérrel már most is találtok ott – mosolyog rá, majd nevetve int, mikor távozni készülünk. – A szemem elé ne kerüljetek holnapig!

A folyosókon senkivel sem találkozunk, csak az az idõsebb férfi siet el mellettünk, aki korábban fogadott minket, de ezenkívül, mintha senki más nem lakná az erõdöt. Wyatt gondolom a szobája felé vezet ilyen sietõsen, de a rövid úton egyikünk sem szólal meg és nem is ér a másikhoz. Már el is felejtettem, miért nem akartam idejönni. A Lady, a Vihar, avagy az Andromakhé zsákmányának megszerzése mind háttérbe szorul, s amint csukódik mögöttünk az ajtó, elkapom a derekát, hátát az ajtónak döntve vetem rá magam, olyan éhséggel, amit még sosem éreztem. Mintha nem lenne elég a két kezem, hogy mindenhol érinthessem. Bejárom a kecses hátát, izgató, feszes fenekét, megtépem az ingjének gombjait, majd a nadrágja szalagjait, hogy minél elõbb a csupasz bõrét érinthessem, míg õ a vállaimba kapaszkodva viszonozza a kínzóan heves csókot. Erre vártam egész nap és most nem kaphatom meg elég gyorsan, nem kaphatok belõle eleget, egyszerûen õrjítõ ez az érzés, õrjítõ.

Ahogy elhajolok tõle és a szemébe nézek, nem szól semmit, csak néz rám vágytól elsötétült pillantással… Kezei remegve nyúlnak az ingem felé, és szó nélkül kezdi el gombolni, de ahhoz nem is kellenek szavak, ami szinte süt a tekintetébõl.

Ó, igen, éppen úgy kíván, ahogy én õt, ennél többre most nincs is szükségû.

Két kezemmel durván a fenekébe markolok, erõs mozdulatokkal masszírozva a félgömböket, élvezem a markom alatt domborodó feszességet, közben az ajkaim újra az övére tapadnak elnyelve az édes nyögéseket, amiktõl a farkam lüktetni kezd a nadrágomban. Körmei a vállamba mélyednek, de az apró fájdalom csupán elenyészõ bizsergés a vágyamhoz képest. Hosszú percek múlva sikerül csak elszakadnom a szájától, ami duzzadtan és vörösen még csábítóbban mutat rajta. Elengedem a fenekét is, hogy leránthassam róla az inget, majd a nadrágját az alsóval együtt, amit õ türelmetlenül lerúg magáról. Lihegve nézek végig a testén, ujjaimmal végigsimítva a hegyes mellbimbókat, a bordái közötti érzékeny részt, le egészen az ágyékáig, ahol az ujjaim a farka köré kulcsolódva simítanak végig a lüktetõ húson.

- Conrad… - sóhajt fel, félig nyögve a szavakat.

- Meg akarlak csókolni mindenhol… de elõbb muszáj benned lennem. – nézek mélyen a szemébe – Nem bírok gondolkodni, míg nem kaptalak meg… - a szavaim vége már egy csókba fullad és ezt én beleegyezésnek veszem.

- Menjünk az ágyba! – suttogja az ajkaimba, mikor elválunk - A lábaim nem fogják bírni…

Gyorsan körbenézek, most elõször szemrevételezve a tekintélyes méretû szobát és az ágyat, ami passzol a szoba méreteihez, de Wyatt közben már húz is felé, hogy felmászva a sötét takarókra türelmetlenül lerántsa rólam az inget, majd a mellkasomra hajolva csókol, harap és szív, ahol csak ér.

Az imént meg azt mondtam, minél elõbb benne akarok lenni, de az ajkai érintése a testemen sokkal jobb, mint amire emlékeztem, egy finom hûvös fuvallat a tûzforró bõrömön. A nadrágom derekához érve széthúzza a szalagokat, majd ugyanolyan éhesen néz fel rám, ahogy én nézhetek õrá.

- Minden centidet magamban akarom érezni. – suttogja remegõ hangon. – Annyira akarom…

Csábító mosolyra húzom az ajkaim, majd megszabadulok minden maradék ruhámtól. – Nálam nem jobban Wyatt.

Mozdulatlanul figyel, bár a mellkasa szapora mozgásából ítélve még izgatottabb lesz a látványtól. Hátrálva terül el az ágyon, miközben én lassan felé mászom. A párnát elérve hátradõl, az ajkait harapdálva hihetetlenül izgató látvány, sokkal szebb, mint a mesebeli szirének lehetnének. Kérnem sem kell, hogy nyissa szét a lábait, már helyet is kapok közöttük, hogy aztán egyszerre nyögjünk fel, mikor a csípõnk összesimul. A szánk is a hasonló mohósággal tapad a másikéra, a csípõmet úgy mozdítom, mintha máris benne lennék, a kezem pedig a feneke alá csúszik, hogy finoman kitapogassam a selymes hasítok, majd az azok között rejlõ forró bejáratát. Épp csak hozzáérek, máris összerándulva kiált fel az élvezettõl, egy pillanatig azt hiszem el is élvez, de nem.

- Most! Kérlek… most! – kiált fel, amint az egyik ujjam lassan belé csúszik.

Alig kapok levegõt, szinte vöröset látok már a vágytól és nem akarok mást, mint keményen a magamévá tenni, mégis nemet intek a fejemmel. – Még… nem. Megmondtam, hogy… nem bántalak, soha.

Újra felnyög, ahogy mozgatni kezdem az ujjam, csodaszép látvány a párnán szétterülõ aranyló tincseivel és vörösre csókolt ajkaival, amik közül hangos nyögések szakadnak fel.

A második ujjamnál már én sem bírom sokáig. Igaz, hogy egy hét telt el azóta, hogy együtt voltunk, de úgy felizgult már, hogy teljesen laza, sõt a teste izzó belseje még többet követel.

Feltérdelek, majd egy gyengéd mozdulattal a hasára fordítom. Nem tiltakozik, ujjai várakozón markolják a párna sarkát, az arcát a puha anyagba fúrva. Pillekönnyû csókot nyomok a tarkójára, miközben fölé mászom és a bejáratához illesztem magam. Levegõt sem veszek miközben lassan belé hatolok, olyan könnyedén, hogy szinte nehezemre esik megállni, de Wyatt tesz róla, hogy lehetõségem se legyen rá. A teste mohón szív magába, az utolsó centiig, úgy egyesültünk ahogy akarta, és ahogy én vágytam rá. Összeszorított szemekkel támaszkodom meg fölötte, az arcomat a selymes tincsek közé temetve nyögök fel.

Istenem… leírhatatlan érzés! Ennyire jónak semminek sem szabadna lennie!

- Wyatt… - mormogom a hajába, s mikor oldalra fordítja a fejét, egy pillanatra néz csak a szemembe, máris csókért nyújtja az ajkait. Hol gyengéden, hol éhesen körözök a nyelvével, a teste alá nyúlva keresem meg a farkát és simítok végig rajta, de nem kényeztetem túl sokáig, azt akarom, hogy attól élvezzen el, hogy benne vagyok, ne mástól.

- Mozoghatok? – kérdezem, miközben õ a csuklómra fonja az ujjait.

- Ha nem mozdulsz meg… megöllek! – morogja rekedten, amin elvigyorodom.

- Ha megölnél ki szeretkezne veled, míg már csak pislogni lesz erõd? – idézem korábbi szavait, majd félig kihúzódva belõle visszalököm magam. Kéjes kiáltásunk egyszerre hasítja a szoba csendjét, majd újabbak és újabbak hangzanak fel, ahogy teljesen átadjuk magunkat a kéjnek. Nem kell visszafognom magam, bár elõször óvatos voltam. Bármennyire is kívánom, bármilyen erõs is a vágyam, sosem feledkeznék meg arról, hogy vigyázzak rá, de mikor megbizonyosodom róla, hogy élvezi a vadságot, már úgy tehetem a magamévá, ahogy az utóbbi hétben minden álmatlan éjszakámon ábrándoztam róla.

Nem tudom hányszor élvez el közben, mert egy idõ után a teste kéjes remegése állandóvá válik. A szoba fülledt levegõjétõl vékony izzadságrétek jelenik meg a bõrünkön, izmaim sajognak az erõfeszítéstõl, ahogy a farkamat is majd szétfeszíti a visszafojtott vágy.

Tiltakozó nyöszörgésével mit sem törõdve teljesen kihúzódom belõle, aztán a hátára fordítom, egyik lábát a vállamra helyezem és pillanatokon belül már újra mélyen benne mozgok. A mellkasa az enyémhez tapad, saját élvezetének bizonyítéka már mindkettõnkön ott van, s mikor legközelebb a gyönyör tetõfokára jut, már én is vele tartok, elveszve éjsötét szemeinek mélységében…

Sokáig fekszünk mozdulatlanul, ahhoz egyikünk se merült ki eléggé, hogy aludjunk, de ahhoz igen, hogy folytassuk, legalábbis egyenlõre, mert hosszú még az éjszaka. Óráknak tûnõ idõ múlva, mikor a testünk lecsillapodott az átélt gyönyör után, egymást simogatva, cirógatva heverünk, ketten egy takaróba gabalyodva. Az ágytámlának dõlve hallgatom amint az öreg Teck-rõl mesél, aki tulajdonképpen az apja barátja volt, s most mint egy második apa szerepét tölti be nála.

Ujjaim elmélázva fésülgetik a selymes tincseit, miközben hallgatom, õ pedig mellettem fekve néz fel rám, szórakozott mosollyal az ajkain, mely hamar vigyorrá szélesedik.

- Szóval átvertél. – állapítom meg fintorogva, de persze képtelen vagyok neheztelni rá – Tudtad, hogy azt feltételezem szeretõk voltatok és ez zavart leginkább. Miért nem mondtad el korábban?

- Mert jó volt nézni, hogy rág a féltékenység. – mosolyodik el elégedetten, bár engem nem derített fel ennyire ez a szokatlan érzés.

- Mikor itt száltál meg, az csak azért volt, mert…?

- Ez az erõd a második otthonom a Lady után. – von vállat, majd vigyorogva  a hasára hengeredik – És ne mond, hogy nem kényelmes az ágyam.

- Nagyon is az, kapitányom. – hajolok oda hozzá, egy gyengéd csókra. Még mindig különös, hogy kedvemre érinthetem, távol a figyelõ szemektõl, s ezen a helyen, ahol még sohasem jártam, Wyattel mégis olyan nyugalom vesz körül, mint én is rég elhagyott otthonomba tértem volna vissza. Az én saját kikötõmbe.

- Elõbb az erõdbe kell mennem – emlékeztetem. – Szólnom kell Teck-nek arról a rakományról.
- Akkor utána.  A szobádban foglak várni és egész éjjel le sem szállok majd rólad.
Nyelnem kell. Már a gondolat is végtelenül izgató. Pláne, mikor az ajkai a tarkómnál érintenek meg.
- Ne… csináld. Ha most belefogunk, nem tudom visszafogni magam. Kiabálni akarok a gyönyörtõl és fogok is, ha folytatod.
- Túl csábító vagy, kapitányom. – Még kapok egy csókot, de aztán ellép tõlem. Látom a szemeiben azt, ami az enyémben is látható valószínûleg, így egyet tehetek.
- Menj vissza a fedélzetre. Amilyen gyorsan csak lehet, otthon akarok lenni! – parancsolok rá.
- Ahogy kívánod kapitány! Ne aggódj, ha a szélirány nem változik, két csomóval növelhetem a sebességet. Akkor talán már holnap délután a szigeten leszünk – ígéri, mire biccentek, õ meg távozik. Én az ágyra dõlök és rettenetesen igyekszem ara gondolni, hogy hogy adom ezt elõ Tecknek, mert ha elkezdek kettõnkön agyalni, csak saját magamat hozom még rosszabb helyzetbe.

Így telik el a másnap, amíg ki nem kötünk. Veszek egy mély levegõt, a fejemre nyomom a kalapomat és kilépek a kabinból.
- Hogy állunk a rakodással? – kérdezem Conradtól. Mikor lett ennyire dögös? Egy nap alatt? Hihetetlen…
- Most utasítottam a legénységet, hogy lássanak hozzá. Kapitány, az arannyal mi legyen?
- Az érméket a rejtekhelyre visszük az ékszerekkel együtt. A többi aranytárgyat pénzre váltjuk, abból oszd ki a jussukat. A kelméket… a kelméket az erõdbe viszem.
- Az összeset? – kérdezi meglepve, de nekem már kész a terv, nem változtatok rajta. A szállásért, a nyugalomért és az információért adni kell ám valamit..
- Mr. Teck tudni fogja, kinek adja el és persze… a segítségét is meg kell majd hálálnom. Úgy tudom, nagy kedvelõje a selyemingeknek, értékelni fogja az ajándékom.
- És a selyem elég fizetség lesz neki? – bújik elõ belõle megint a féltékenység.
- Kénytelen lesz beérni vele. – Nevetek, de tudom, nem nyugtatom meg. Ahogy azt is, hogy nem együtt érünk majd az erõdhöz.

Gondolkodva nézek a hajóra, amirõl most mászik lefelé Conrad. Eszembe jut, hogy mennyire nem kedveli Tecket, és ha jól sejtem, nem is örül túlzottan, hogy egyedül megyek oda – mármint nélküle. És én sem. Szeretném, ha tudná, hogy mi is van köztünk.
- Te várd meg itt Conradot. Mond meg neki, hogy igyekezzen, a Cápában leszek, ott fogok várni rá – adom parancsba egyik kísérõmnek. Õ bólint, én meg megfogom a ládát a másikkal és elindulok.
A Cápa egy kis vendéglõ-féle. Szinte az egyetlen hely, ahol nincsenek szajhák és lehet enni kapni. Az tény, hogy vannak ételek, amiket nem ajánlott kipróbálni, de hát ha az ember egyszer már kapott ott gyomorrontást, akkor ezek nem okoznak gondot.
Odaérve a kísérõmnek természetesen én fizetek, és mivel õ is rutinos róka, nem rendel halat, ahogy én sem. Mindketten malacot rendelünk, sütve, egy jó kupa borral, kenyérrel.
Nem beszélgetünk, hiszen a legényeim többsége nem szokott hozzá ahhoz, hogy beszélgessen velem, az a néhány pedig, aki igen, most a raktárakat készíti elõ és a rejtekhelyre visz mindent, hiszen õk a bizalmasaim.

A legfõbb pedig akkor lép be, amikor már a kupában levõ bort nyalogatom el nyugodtan, jól lakottan.
- Itt is vagyok – áll meg mellettem.
- Kérsz valamit? – nézek fel rá.
- Semmit – feleli, majd elküldi a kísérõmet, menjen dolgára, õ segít majd nekem. Amikor már kettesben vagyunk, mellém ül. – Legalábbis semmi olyat, amit itt kapni lehet – teszi hozzá. A tekintetet akár egy ragadozóé.
- Ha így nézel, akkor bajban leszünk - mondom higgadtnak tûnõ hangon, de a gyomromban görcs van, a farkam csak az önuralom és a szoros nadrág miatt nem tud jobban felállni, a jelenlegit meg eltakarja a kabát. – Induljunk. – Bólint.

Az erõd kapujában kérdés nélkül engednek tovább, ismernek már, így a robosztus vaskapuk azonnal utat engednek nekünk. Kellemes, napos idõ van, a szél a tenger felõl fúj, így tudom is, merre keressem Tecket az erõdben anélkül is, hogy bárkit meg kelljen kérdeznem. Persze a bizalmasa mellénk lép és intve két õrnek, elviteti a kelméket, amiket hoztunk. Elõre megy, bejelent minket és hagyja, hogy a vezetõje szemrevételezze a zsákmányt.
- Nem is tudom, voltál-e már velem erre – nézek Conradra.
- Nem. Az erõdön belül még nem jártam. És most sem teszem szívesen – néz felém.
Tudom, nem örül, de azt is tudom, mivel kell bátorítani. Tekintetemmel szobám teraszát keresem és amikor megtalálom, ismét Conradhoz fordulok.
- Látod azt a teraszt ott? Ahol a borostyán a korláton fut – mutatok arra, õ meg bólint. – Az az én szobámhoz tartozik. Ha végzünk Teckkel, abban a szobában teszel majd magadévá, egészen addig, ameddig már csak pislogni leszek képes – mosolygok rá. Õ nyel egyet, de a tekintete ismét a teraszt szemlézi. Kellemes kis szoba, nagy, körülötte semmi más nincs, így bármit csinálok, nem hall senki, és a terasz a tengerre néz. Mindig napfényes, a levegõ kellemes, nem is kívánhatnék többet.

- Mr. Brownfield és Mr. Monrou, az uram fogadja önöket – hajol meg a szolga, de nem vezet minket, hagyja, hogy ellépjek mellette. Ismer már, tudja, tudom, merre kell menni.
Ahogy elérünk célunkhoz, egy öreg, õsz hajú férfit pillantunk meg. Egy kényelmes fotelban henyél, az egyik ágyúrésbõl nézi az alatta elterülõ szigetet, a csoport innen látható, többi szigetét és a hõn áhított tengert, amit nem tud már elérni soha, hiszen egyik lábát szinte tõbõl vágták le, amikor fogságba esett egy ellenséges kalózhajón. Akkor vonult vissza ide. Arcára már sok ráncot rajzolt az idõ, szinte elfedve a millió sebet rajta. Kék szemei viszont élénkek, mint mindig, ajkai mosolyra húzódnak amint meglát és kitárja karját, hogy odaléptemkor megölelhessen.
- Drága fiam! Öröm téged itt látni, pláne egyben, egészségesen – mosolyog rám. – Ki a barátod?
- Õ itt az egyik legfõbb emberem, kormányosom, Conrad Monrou – intek az említett felé, akielõre lép és biccentve üdvözli Tecket.
- Edmund Teck vagyok, örvendek, fiam – mosolyog rá is.
Nos, igen, Teck nem olyan, mint amilyennek sokan hiszik. Sokat szelídített rajta az idõ, már nem vad, már nem durva, ma már csak egy boldog, napfényben fürdõzõ és jó italokat iszogató öregember. Akinek szeme, mint egy sasé, így nem lep meg, hogy abból az egy pillanatból leszûri, amit le kell, amikor Conrad rám pillant. Hogy ezt honnan tudom? A következõ kérdésébõl.
- És, mióta tart már? – kérdezi rám nézve.
- Mi tart mióta? - billentem oldalra a fejem.
- Mióta nézel hülyének engem? – nevet fel. – Öreg ember nem vén ember, én is néztem így, ahogy a te kormányosod rád az imént.
- Nem elég rég óta ahhoz, hogy ne kérjelek meg, hadd maradjon õ is itt. – Egy pillanatig méregeti Conradot, majd bólint. Én elmosolyodom.
- És, azon kívül, hogy nyugodtan együtt lehessetek, miért is jöttetek mindketten? – kérdezi.
- Van itt valami, amit meg akarok kérdezni tõled, ezért hoztam a kelméket.
- Fizetségnek elég. Hallgatlak – int a mellette levõ két szék felé, mi pedig leülünk és elmesélünk neki mindent, amiért jöttünk. Mire végzünk már a mi kezünkben is ott melegszik egy-egy kupa bor.
- Nos, õszintén szólva ritkaság sok megfordul errefelé. De volt egy rakomány, ami különösen felkeltette az érdeklõdésemet, vettem is belõle pár holmit magamnak is. Ha jól emlékszem, akkor a Viharon érkezett.
- Nem is hallottam még ilyen hajóról – mondja Conrad, én meg bólintok, jelezve, hogy én sem.
- Nem meglepõ, most érkeztek errefelé. Északon portyáztak eddig, de onnan valamiért eljöttek –meséli.
- És a kapitány? – kérdezem.
- Vaskezû Bill. – Ahogy kimondja, én felnevetek. – Mi ilyen marha vicces? – kérdezi.
- Ezek a buta ragadványnevek… – rántom meg a vállam. – Mindig mulattatnak.
- Oh, akkor talán tudni akarod a sajátodat? – kérdezi felvont szemöldökkel.
- Nekem nincs ilyenem – jelentem ki határozottan, mire az öreg felnevet, én meg még kíváncsibb leszek.
- Dehogy nincs! Minden kapitány kap, csak egyeseknek nem merik elmondani.
- És nekem mi? A Szõke? – Lassan hasamat fogom a nevetéstõl, mert azért ez elég szánalmas.
- Amphitrité. – Ahogy kimondja, belém fagy a nevetés.
- Mi?! Mekkora baromság ez? Õ egy istennõ volt! Egy nõ! – háborodok fel egy pillanat alatt.
- Valljuk be, ismerek több nõt, akik férfiasabbak nálad – mondja az öreg.  – És ami tény az tény, olyan, mintha te magad lennél a tengerek istennõje, sosem keveredsz vihara, ritkán rossz a széljárás arra, amerre te jársz és minden csatából jól jössz ki. Érted?  - Conradra nézek és látom, hogy nehezen tudja palástolni a nevetését.
- Térjünk vissza a problémánkra – mondom morcosan, visszaterelve a szót Billre. – Az a rakomány és az érte kapott arany mind engem és a legényeimet illet – nézek egyenesen Teck szemébe.
 - Mert te akartad kirabolni? – kérdezi, és az akartad szót olyan gúnnyal ejti ki a száján, hogy kedvem lenne képen törölni. – Ne értsd félre, legyél te a leggazdagabb kalóz valaha, de lásd be, azé, aki megszerzi, nem azé, aki elõször meglátja és ez mindenre igaz a tengeren. – Most õ az, aki egyenesen a szemembe néz. – Tudhatnád már, ennyi idõ után azt hinném, apád és én beléd neveltünk ennyit.
- Hogy beszélgetsz így velem?! – állok fel és lépek elé, a hangomat is megemelem, hiszen megsértett.
- Ülj vissza, vagy istenre esküszöm, feldugom a dölyfös seggedbe a kardomat! – üvölt rám, amivel annyira megszeppent, hogy nem is ülök, a fenekemre esek. – Elhiszem, mit akarsz mondani, de nem kellene ilyen harcokba keveredned. Elvitte, elvitte. Majd lesz jobb. Majd lesz több. De persze a kalóz makacs fajta, így ha akarod, akkor keresd meg, robbantsd fel a hajót és öld meg a kapitányát. De a hajó és a kapitány nevén kívül semmit sem tudok. Négy embere biztosan van, azokkal jött elém. Majd ha kiderítek valamit, szólni fogok, rendben? – kérdezi, a hangja a végére már nyugodtabb. – Meddig maradtok?
- Egy hét – válaszolom én is megnyugodva.
- Addigra meglesz – mondja. – Nos, étel?
- Én ettem, valamit viszont küldetnél a szobánkba késõbb? – Az ez dolog, hogy mit akarok most azonnal tenni, de Conrad talán éhes.
- Ha minden igaz, vizet, bort, gyümölcsöket és egy kis húst kenyérrel már most is találtok ott – mosolyog rám. – A szemem elé ne kerüljetek holnapig! – int nevetve, én meg elindulok az erõd belseje felé.

Alig záródik be az ajtó, neki döntve találom magam, az ajkaimra egy vad, de annál izgatóbb férfi tapad, akinek az ujjai a testemen mindenhol ott vannak; mintha egyszerre túrna a hajamba, gombolná az inget és szabadítana meg a nadrágtól. Lábai a lábam között, én viszont a rohamra válaszul csak kapaszkodni tudok a vállaiba és viszonozni a csókot. Valahogy sejtettem, hogy mindenféle beszélgetés majd egy kimerítõ ágytorna után jön, de ez a hevesség meglep. Ahogy elhajol tõlem, egy szót sem szólok, csak nézem õt. A szemében látom a saját vágyamat tükrözõdni, így remegõ kezekkel nyúlok az ingje után és kezdem gombolni. Érezni akarom minél elõbb. És minél több ideig. 

- Add át a kormányt, és gyere a kabinomba. Ezt meg akarom beszélni veled, mielõtt eléjük tárom a tényeket – mondja, majd egyenesen a kabinjába vonul.

Magamhoz intem az egyik matrózt, hogy addig is ügyeljen a kormányra, majd én is követem a szállására. Amint leülök az egyik székre, Wyatt lovagló ülésben az ölembe helyezkedik, egy cseppet sem zavartatva magát.

- Szóval? – kérdezem, finoman végigsimítva a fenekét.
- Visszatérünk Suluba. Mort tájékoztatott, hogy a vizünk és az élelmiszer sem tart ki sokkal tovább öt napnál. De ha nem így lenne, most akkor sem erednék a tolvaj nyomába – sóhajtja.
- Miért nem?
- Nem is tudjuk, hogy ki õ. Azon kívül, hogy a hajója feneke jó eséllyel mélyen süllyed a vízbe, semmit sem tudunk és nem kutathatunk át minden szembe jövõ hajót sem.
- Akkor mit fogunk tenni? – ugye nem… - Mr. Teck? – jut hirtelen eszembe.

Az öreg a Siasi erõd „kiskirálya”, mondhatni a sziget kormányzója. Nem kedvelem túlzottan, de be kell valljam, ha információra van szükség, majdnem biztos, hogy õ tudja azt, amit mi nem.
- Igen, hozzá fogok elmenni.

- De nem egyedül. – jelentem ki, ellentmondást nem tûrõ hangon.

Több okból sem tetszik az ötlet, hogy egyedül menjen oda, még akkor sem, ha tud vigyázni magára. Teck-nek megvan a maga híre, mi szerint mindennek megkéri az árát, és ha a kapitány az õ segítségét kéri, akkor minden bizonnyal az erõdben fog megszállni. Ez máskor is megtörtént már, de még mindig nem tudom, milyen kapcsolat van közöttük. Eddig úgy sejtettem, valamikor szeretõk lehettek, mindenki más is így hiszi.
- Csak nem féltékeny vagy? – kérdez mosolyogva, de én cseppet sem vagyok vicces kedvemben. Morogva csókolom meg, magamba szívva az ízét, a vadságát. Remélem nem hitte, hogy a tegnap éjjel után, majd az egykori szeretõje karjaiba engedem, mert nem fogom. Az nem érdekel, ha egy szajhához megy, de egy olyan férfihoz, aki már elõttem kaphatott belõle? Ki van zárva, nem engedem!

- Tudod mit? – néz rám, miután elengedem – Te is szállj meg most ott. Ne a bordélyba menj, gyere velem, oda.
- Minek?
- Mindegy. Döntsd el te – kacsint rám, majd feláll és elindul a fedélzet felé.

Kíváncsian követem, a lépcsõn fölfelé megigazítom az ingem, hogy a legénység elõtt ne legyünk gyanúsak, de a kapitány szavai amúgy is teljes figyelmet követelnek mindenkitõl.

- Emberek! – ordítja el magát, mire minden szempár rá szegezõdik – Fülembe jutott a híre a mai kis zendülésnek. Elõször is szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy hazamegyünk. Egy hetet fogunk Suluban tölteni! – a kijelentést hangos ujjongás követi – De! – emeli fel a kezét, elnémítva õket – Swan, Will! A következõ felbujtásnál nem leszek ilyen elnézõ, és a jobbik eset az lesz, ha a tengerbe dobatlak titeket egy sziget közelében! Ha valakinek, bárkinek akármilyen gondja, baja és kérdése van, ne egymással beszéljétek meg, gyertek el hozzám vagy Conradhoz, utána majd megbeszélitek, hogy mi mit mondtunk rá! Az ajtónk mindig nyitva áll elõttetek, bármikor jöhettek! Van bárkinek kérdése?
- Mi lesz a tolvajokkal? – kérdezi Jack.
- Mr. Teck fog nekünk segíteni, hiszen minden hozzá fut be, ha valaki tudja, hogy ki ad el ritkaságokat, az õ lesz. De egy hetet mindenképp a parton fogunk tölteni, és öt nap múlva érjük el Sulut! Most pedig mindenki menjen a dolgára! – adja ki a parancsot, ezután az emberek hamar szétszélednek a hajón.

Mogorván vonulok félre a többiektõl, semmi kedvem egy levegõt szívni az öreggel, csakis azért megyek oda, hogy Wyattel lehessek. Ez az egyetlen elõnye annak a helynek, hogy nem sündörög majd több tucat szemfüles matróz az ajtónk elõtt.

* * * Napokkal késõbb * * *

Ahogy múlik az idõ és egyre közelebb kerülünk a szigethez, annál izgatottabb mindenki. Éjszakákba nyúlóan beszélnek arról, hogy mit fognak csinálni, ha végre kikötünk. A Madame nyilván boldog lesz a rengeteg vendégtõl, akik ráadásul fizetni is tudnak majd. A zsákmányunk több mint szép, így az egy fõre esõ rész is az lesz, amint átváltjuk az ottani fizetõeszközre, engem azonban nem a nyereségem tesz izgatottá.

A kapitány puszta látványa az okozója, a közelsége felpezsdíti a vérem és olyan dolgokat mûvel a testemmel, amit ezidáig csak egy gyönyörû meztelen test látványa ért el. Egyszerûen õrjítõ ez a sóvárgás utána, amit néhány lopott csók már nem tud kielégíteni. A legénység túl szemfüles ahhoz, hogy többet megengedjünk, hisz a hajón nem lehet csak úgy elrejtõzni.

Most is Wyatt-et figyelem, amint a fedélzeten csörtet. Indulata nyilvánvaló, abból ahogy félrerúgja mindazt ami az útjába kerül, még a hûséges pártfogói is odébb vonulnak tõle, kivéve szegény Jack-et, aki sajnos rosszkor volt rossz helyen.

Hogy elejét vegyen a közelgõ kitörésnek, elébük sietek, Jack-nek egy pillantással jelzem, hogy tûnjön el, majd a kapitány felé fordulok.

- Velem tudna jönni, kapitány? – kérdezem a szemébe nézve.

Dühös morgással indul meg a kabinja felé, én pedig pár lépéssel lemaradva követem. Az ajtót bezárom magunk után, majd megállok közvetlenül elõtte, õ azonban olyat tesz, amit az utóbbi napokban egyszer sem: elhátrál tõlem. - Mi baj van?
- Hozzám ne érj – sóhajt fel feszülten.
- Mi? – nem akarja, hogy megérintsem?
- Conrad… - sóhajt ismét, mélyen beszívva a sós tengeri levegõt - …Rettenetesen hiányzik, hogy meg tudjuk ismételni a múltkorit. Remegek a vágytól, ha csak a közeledben vagyok, de még egy nap, mire talán lehetünk egy kicsit nyugodtan. Rossz napom van, emiatt ideges vagyok, így kérlek, ha csak emitt akartál kérdõre vonni, mond a legényeknek, hogy elrontottam a gyomrom, de hozzám ne érj, amíg nem löksz le egy ágyra, asztalra, vagy akár a padlóra és nem dugsz ájulásig! Mert kibírom hetekig, de nem úgy, hogy az, akire vágyom, folyamatosan itt van – morran fel, lendületesen hátat fordítva nekem.

Attól amit hallok, kiszárad a szám és lüktetni kezd a farkam. Már csak ez hiányzott, hogy megtudjam, neki is ugyanolyan pokoli kínokat okoz a várakozás, mint nekem. Eddig is minden erõmre szükségem volt, hogy ne tegyem meg azt, amit az imént kívánt, de most? Isten óvjon minket!

- Wyatt… - meg kell köszörülnöm a torkom, hogy folytatni tudjam – Esküszöm, hogy amint partot érünk, keresünk egy helyet és megteszem.

- Elõbb az erõdbe kell mennem. – csóválja meg a fejét – Szólnom kell Teck-nek arról a rakományról.

- Akkor utána. – ígérem – A szobádban foglak várni és egész éjjel le sem szállok majd rólad.

Most úgy érzem, hogy akár a végtelenségig is szeretkeznék vele, mert még senkit nem akartam annyira, mint õt. Nem is állom meg, hogy hozzá ne érjek, egyszerûen képtelenség, mikor itt van elõttem. A bõrébõl csak úgy süt a forróság, mikor az ajkaim a tarkóját súrolják. Jól hallhatóan elakad a lélegzete, de még mosolyogni sem tudok rajta. Ez színtiszta kínzás.

- Ne… csináld. – suttogja, a kezei az asztal szélét markolják – Ha most belefogunk, nem tudom visszafogni magam. Kiabálni akarok a gyönyörtõl és fogok is, ha folytatod.

- Túl csábító vagy, kapitányom. – mormogom a bõrébe, majd egy finom csók után, rettenetes erõfeszítést téve hátralépek, el tõle, hogy még csak az illatát se érezzem.

Végre szembe fordul velem, eltökélt pillantást vetve rám és tudom, hogy az önuralma megõrzésének érdekében, ahhoz az erõhöz nyúlt, amivel képes irányítani ezt a megveszekedett csürhét.

- Menj vissza a fedélzetre. Amilyen gyorsan csak lehet, otthon akarok lenni! – utasít feszülten.

Bólintok, az ajtóig hátrálva, de még nem fordulok el tõle. Magamba iszom a látványát, ezt a feldúlt, vad és zabolátlan erõt, amit tisztelek benne és ami miatt a leginkább akarom õt. Nem megszelídíteni, hanem csak egy kis ideig birtokolni, hogy a magaménak tudhassam.

- Ahogy kívánod kapitány! Ne aggódj, ha a szélirány nem változik, két csomóval növelhetem a sebességet. Akkor talán már holnap délután a szigeten leszünk. – mondom, majd egy biccentéssel búcsúzva távozom.

A kapitány a nap további részében ki sem mozdul a kabinból, a legénység úgy tudja romlott ételt evet és rosszul érzi magát. Senki sem háborgatja, mert a legtöbb emberrel ellentétben a kapitány nem gyenge, sõt, akkor a legelvetemültebb, amikor mások ezt feltételezik róla, ezért ha nagy ritkán betegeskedik, rosszabb, mint a hét tenger ördöge.

Az utunk ezen kívül akadálymentes, amikor másnap délután megpillantjuk Sulu partjait a távolban, kitör az éjjenzés. Felhúzzuk a Lady fekete lobogóját, hogy odahaza tudják, mi vagyunk azok, majd óvatosan irányítom be az öbölbe, ahol a messzirõl érkezõ hajók is csak akkor vehetik észre, ha már egészen közel kerültek.

- Horgonyt le! – kiáltom el magam, mire a nehéz vas már süllyed is alá a tengerbe.

- Mr. Fletcher, készítsék elõ a rakományt az elszállításra! Bernard felügyeli minden megvan-e. Jack?!

- Mr. Monrou?

- Egy csónakkal menj a partra, készíttesd elõ a lõporraktárt. Ennyi hordót túl veszélyes a hajón hagyni, fõleg a kikötõben. – mondom, majd a kapitány kabinja felé pillantok, aki ekkor tépi föl az ajtót.

Széles karimájú kalapja árnyékba borítja az arcát, de már úgy is tudom mit látnék rajta, ezért inkább elfordítom a tekintetem, mielõtt a saját arcom válik az õ tükörképévé.

- Hogy állunk a rakodással? – kérdi semleges hangon.

- Most utasítottam a legénységet, hogy lássanak hozzá. – mikor kettesben maradunk, lejjebb veszem a hangom – Kapitány, az arannyal mi legyen?

Elgondolkodva pillant a mázsás ládára, amit éppen fölcipelnek a lépcsõkön. - Az érméket a rejtekhelyre visszük az ékszerekkel együtt. A többi aranytárgyat pénzre váltjuk, abból oszd ki a jussukat. A kelméket… a kelméket az erõdbe viszem.

- Az összest? – emelem meg a szemöldököm. A zsidó hajóján ötládányi drága festett selyem volt.

- Mr. Teck tudni fogja, kinek adja el és persze… a segítségét is meg kell majd hálálnom. – mosolyodik el – Úgy tudom nagy kedvelõje a selyemingeknek, értékelni fogja az ajándékom.

- És a selyem elég fizetség lesz neki? – jegyzem meg fintorogva, mert a vén róka sem döglött róka még. Van szeme és ha körülnéz, talál majd értékesebbet holmi kelméknél.

- Kénytelen lesz beérni vele. – nevet fel, de ezzel nem nyugtatott meg. Még magam sem tudom, miért érzek féltékenységet, de valóban ez az érzés emészt, hacsak arra gondolok, hogy más férfi is megérinti a kapitányt.

Wyatt is a partra indul néhány emberrel, akik majd elcipelik a ládákat az erõdhöz vezetõ kikötõig. Az építmény robosztus falai a sziget pálmafái között magasodnak ki. A sárgás homokkõ keveredik a hegyekbõl bányászott kékesszürke sziklákkal. Tulajdonképpen Sias is a Sulu szigetcsoport része, de szinte önálló kereskedelmi központként mûködik a Karib-térségben. Saját kikötõvel és piaccal, na meg saját „kormányzóval” a várában.

Kedvetlenül szedem össze a dolgaim egy kopottas bõrtáskába süllyesztve, majd az egyik csónak rakományt kísérve én is partra szállok. Legszívesebben rögtön Wyatt után mennék, de el kell zárnom az arany egy részét a rejtekhelyre, így mégis egyedül fog találkozni azzal a férfival.