Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2.

louisMayfair2017. 07. 02. 19:41:58#35154
Karakter: Aiden Holmqvist



- Miért kellett az összes francos dobozt egyszerre behoznia?! – folytatja tajtékozva.  

- Nem tudhatta, nyugodj meg. – az érintés csodákra képes, most kezdem csak érteni, mennyire szüksége van rá az embernek, végigsimítok a karján, hátha enyhíthetem a bűntudatát.

- Annyira sajnálom! Ha nem rángatlak magammal…

- Conor! Nem a te hibád, érted? Baleset volt, és részemről örülök, hogy elég közel voltam és nem Margharettet, vagy a kicsit találta el.

- Tudom, hogy igazad van, de attól még dühös vagyok. Magamra, meg az egész hülye helyzetre. – legyőzötten rogy le, mintha a világ minden terhe és fájdalma az Ő vállát nyomja.

- Az rendben van, de ne merészeld magadat hibáztatni. Ez parancs! Megértetted?

Felnéz rám és egy halvány mosolyfélét látok az ajkain, ez már haladás, ha nála az őrmester szerep jön be, akkor azt használom.

- Megértettem és köszönöm! – mosolyog hálásan. – Köszönöm, hogy anya elé álltál!

- Nincs mit. Bárki más megtette volna a helyemben. – így is gondolom, kicsit mocorgok, hogy megpróbáljak kényelmesebb helyzetbe kerülni, de a hülye fejem generálta fájdalom csak nem akar múlni. – Francba…

- Várj, feküdj le, had nézzem meg. – kér aggodalmasan, hát most én engedelmeskedem.

- Na, milyen? – suttogom, hiszen pályafutásom alatt jó pár sebet szereztem már, igazság szerint a legnagyobb fájdalmat az ijedtség okozta. Ez a fő oka, most már belátom, megijedtem, hogy Maggie és a gyerek sérülnek meg, aztán megijedtem magamtól, hogy erre képes voltam, a tudatom pedig visszaemlékszik a balesetre, a csattanásra és a fájdalomra. Most viszont igazolhatom a fájdalmat…

- Egy jókora piros folt, valószínűleg meg fog duzzadni, de legalább nem a heget találta el. Biztos, hogy ne vigyelek orvoshoz? Nagyon sápadt vagy… - figyelt rám.

- Biztos, csak pihennem kell és megvárni, hogy hasson a fájdalomcsillapító. A doki se tudna mást tenni. – morgom, ellazulok, hátha úgy könnyebb lesz.

- Hozok rá jeget a konyhából, mindjárt jövök.

Elmerengek egy pár percre, míg egyedül maradok, mennyire megváltozott az életem pár hét alatt. Az exem, amikor lesérültem kerek-perec megtagadta, hogy bármit is tegyen értem, nem is szeretett igazán, Conor pedig… Tetszem neki, ezt már nem tagadhatom le, és Ő is nekem, de miért? Miért gondoskodik ennyire? Miért akar úgy a kedvemben járni, miért akar talpra állítani? Titok lappang a levegőben, de még nem tudok eleget. Beleszerettem volna? Lehet. Ő belém? Talán. Ez a makacs ember betoppant az életembe, a feje tetejére állította a világomat és a látásmódomat, érthetetlen, mennyire kitartó, közben úgy viselkedik, mint egy megvert kutyakölyök.

Egy rövid pillantással nyugtázom, hogy visszaér kezében egy tállal, hallom, ahogy motoszkál, a matrac besüllyed a súlya alatt.

- Ébren vagy? – ühhüm.– Hoztam jeget, remélem fog segíteni valamit.

Felkészülök a hidegre, mégis kiráz egy pillanatra, nem is a fájdalom. Conor szinte meg sem mozdul, addig hűti a hátam, míg a törülköző teljesen elázik, eközben az én fejemben egyre csökken a kín, mintha azzal, hogy a hátamat hűtené, az emlékeimet is átformálná. Hihetetlen, össze kellett ahhoz törnie az életemben, hogy rátaláljak valami jobbra? Valami igazabbra? Talán ez a baleset nem is volt véletlen, talán a sors akarta így, vagy egy felsőbb hatalom? Mind láttunk már a munkánk során csodákat, olyanokat mentettünk, akikre minimum tíz őrangyal vigyázott. Én is olcsón megúsztam, hiszen ez a kínzó fájdalom egyedül az én makacs koponyámban létezik… Ha elfogadnám azt, amit eddig tagadtam, elmúlna vajon?

Halványan érzékelem, hogy elválik tőlem, a levegő suhogása, miközben elhalad, a fürdőben csobogó víz, talán elaludhattam közben, de semmi kedvem megmozdulni, inkább élvezem a körülöttem motoszkáló zajokat. A másik jelenléte, főleg Conoré megnyugtat, mintha minden tényleg rendben lenne, mintha nem lennék annyira egyedül. Még sosem örültem ennyire egy másik ember létezésének apró bizonyítékaira. Kíváncsi vagyok, van-e bátorsága mellém feküdni, és magamban mosolygok, mert megteszi, kényelmesen elhelyezkedik, de a meglepetések sora nem ér véget, kérges tenyér simul arcomra, olyan kéz, ami a munkában edződött.

- Úgy nézel rám, mint egy haldoklóra. Ennyire rosszul festek? – finoman vonom fel a szemöldököm és mosolygok arra, hogy elkapja az ujjait, mintha tűz perzselné.

- Ami azt illeti sokkal jobb színben vagy. Felébresztettelek?

- Nem, már egy ideje ébren vagyok, csak nem volt kedvem megmozdulni.

Olyan furcsa srác, furcsa és megfejthetetlen, egyszer úgy néz rám, mintha Isten lennék, egyszer pedig, mintha minden pillanatban ütést várna… Ezer talány ez a férfi.

- Hogy érzed magad?

- Kicsit jobban, az alvás segített és most már legalább csak a bal oldalam akar beszakadni, nem az egész hátam. – vigyorgok, de ő csak fejcsóválva nyugtázza a humoromat.

- Mintha nem lenne éppen elég, hogy az egyik oldalad be akar szakadni.

- Kösz a borogatást. Jobban elzsibbasztott, mint a bogyók.

- Örülök, hogy segíthettem, ha már a családom miatt kerültél ilyen helyzetbe. – már megint a bűntudata! Engem fojtogat lassan!

- Mondtam már, hogy semmi gond. El fog múlni. –képtelen vagyok nem mosolyogni rajta. – És én nem bántam meg, hogy veled jöttem.

- Azt hittem a pokolba kívánod az egész ötletem Miért gondoltad meg magad?

- Először tényleg rossz ötletnek tartottam. – mélyedek el a gondolataimban. – De utólag úgy gondolom, jó hogy eljöttem. Most már jobban értelek és segíthettem valamennyit, hogy rendeződjön a viszonyod a családoddal.

- Valamennyit? Aiden, egy fényév múlva sem tartanék ott ahol most, ha te nem vagy velem! Ezt soha sem tudom majd meghálálni neked.

Ezt muszáj lesz kivernem a fejéből valahogy. Alkaromra támaszkodva könyökölök fel, megelőzöm, bármit is akar mondani.

- Semmivel sem tartozol nekem Conor. Csak az igazat mondtam, és minden szót komolyan is gondoltam belőle.

- Tényleg? – nem hisz nekem, vagy csak nem akar hinni.

- Tényleg. – bólintok– Úgyhogy ideje végre beleverned abba a kemény fejedbe, és elfogadni, hogy nem mindig az öcsédnek van igaza.

- Aiden…

- Semmivel sem vagy kevesebb nála, és most, hogy ezt a szüleid is belátták, már csak neked kell elhinned. Tudom, hogy még idő kell hozzá, de ott leszek veled és ha kell, mindennap el fogom mondani, hogy te igenis értékes ember vagy, diplomával vagy anélkül.

- Aiden… - támaszkodik fel Ő is, kicsit az iskolás éveimre emlékeztet ez, amikor egy osztálytársammal egy sátorban éjjel képregényeket bújtunk. – Én ezt nem… nem érdemlem meg! Nem akarok neked csalódást okozni.

- Nem fogsz. –ha valamiben, ebben egészen biztos vagyok. - Sőt, már így is túlteljesítetted magad. Hosszú idő után te elérted, hogy kimozduljak a házból és ne a fájdalmaimmal törődjek. Nem hagytad, hogy elüldözzelek, hanem a legrosszabb pillanataimban is mellettem voltál. Szerinted ez bárki más meg…

Nem engedi befejezni a mondatomat, mert puha ajkait az enyémekre simítja. Hirtelen megfordul velem a világ, én épp azt ecsetelem, mennyire jó ember, aztán egyszer csak megcsókol. Megcsókol?! Engem?! Istenem! Mielőtt még eszébe jutna, mit csinál, viszonzom teljes intenzitással. Elmondhatatlanul jól esik a vágya irányomban, lehengerlő! Szinte beleborzongok, ahogy átveszi az irányítást, imádom a kezét a tarkómon, végre nem nekem kell a főnöknek lenni, hanem csak élvezhetem az ár sodrását.

Keze lesiklik a hátamra, a meglepetéstől pedig felszisszenek, de Ő ezt a fájdalomnak tudhatja be, hát nem, szó sincs itt fájdalomról. Nem érzek semmit, semmi fájót, a meglepő az, hogy ilyen közel engedem magamhoz Őt, ennyire elgyengülök mellette, a fájdalom pedig, amihez olyan jól hozzászoktam sehol! Mielőtt elhúzódhatna, kapok a tarkója után és nem engedem. Finom nyomást fejtek ki, mire a hátára gördül, én pedig felülre. Kimeredt szemekkel bámul rám, rákezdene a jól ismert triádára, de befogom a száját.

- Kuss.

Ezzel, ha lehet még jobban kibillentem a gondolataiból, elveszem a kezem és a számmal helyettesítem. Tiltakozva nyögne fel, de az ellenkezés rövid úton behódolásba fullad. Pár perc viharos csókcsata után zihálva döntöm homlokom az övének, szemeibe nézek.

- Aiden, a hátad, ez nem…

- Azt mondtam fogd be – parancsolok rá. – És most végig hallhatsz – kicsit elemelem a fejem, hogy kényelmesen ránézhessek. – Nem fáj, érted? Nem attól borzongtam meg, hanem az érintésedtől. Akarod az igazat? Legyen, igazuk van az átkozott orvosoknak, semmi baja a hátamnak, sem a gerincemnek, de még a lábamnak sem, minden egyes nyomorúságos fájdalom az én fejemben létezik, erre tudod mikor döbbentem rá?

Zavartan biccent a fejével.

- Amikor eldőlt az-az átkozott szobor. Rendőr vagyok, szolgálok és védek, ez az életem. Igazad van, azért érzem a fájdalmat, mert képtelen vagyok szembenézni mindazzal, ami velem történt, és tudod mi volt rá hónapok alatt a legjobb fájdalomcsillapító? Te. Úgyhogy ne fecsegj, hanem csókolj, rendben?

Óvatosan bólogat, szólni még mindig nem tud, nem is kell, újra ajkaira simítom a sajátom aztán végeláthatatlan csókolózásba kezdünk, mindkettőnk keze vándorútra indul, mintha egy izgalmas, dombornyomott térképet fedeznénk fel vakon. Az idő is megszűnik, lekorlátozódik egymásra, erre az apró szobára. Mikor felül, már nem kell fölötte támaszkodnom, nyugodt szívvel foghatom arcát a tenyereim közé.

Nem hittem, hogy valaha érzek még ilyesmit, ennyi szeretetet, elfogadást és rajongást, mert Conor ezt mind visszaadta nekem. Többet is, mint amit abban az átkozott balesetben elvesztettem.

 

***

 

Reggel a mobilom rezgése ébreszt az álomból, a hasamon fekszem, Conor izmos karja lazán átvetve a derekamon, akár egy ágyút is el lehetne sütni mellette, gyorsan kinyomom a hívást, de a telefon újra rákezd. Ráncolt homlokkal nézem a kijelzőt, Richard az. Talán fontos, nem szokott kora reggel csörgetni, óvatosan mászom hát ki az ágyból, Conor karja alá egy párnát téve. Épphogy hümmög valamit álmában, óvatosan felhúzom a vékony takarót a válláig, egy gyengéd pillantás, aztán belebújok a kikészített köntösbe. Halkan kimegyek a szobából, le a lépcsőn, olyannyira el vagyok varázsolva, hogy fel sem tűnik a botom hiánya.

Még mindenki alszik, a hátsó kertbe megyek, ahol tegnap Conorral sétáltunk. A telefon megint csörög, most fogadom a hívást.

- Richard?

- Végre, hogy felvetted!

- Mi történt, mi a baj? – sejtek rosszat.

- Beszélnünk kell, halaszthatatlanul fontos!

- Hát akkor beszélj.

- Nem telefontéma!

- Richard! Ne húzz fel, végre van egy csodálatos reggelem, minden amire vágyom egy kávé és egy nagy adag palacsinta, úgyhogy, ha már felébresztettél, köhögd ki, mi a gond?

- Conorról van szó…

- Richie, ne csessz fel, mondd.

- Találtam valamit vele kapcsolatban…

- Ne akard, hogy harapófogóval szedjem ki belőled! Ki vele! Most!

- Ülsz?

- Richard!

- Mielőtt elmondom, kérlek, ülj le!

- Mi a fenének kellene leülnöm, épp a kertben sétálgatok, ültem már eleget!

- A kertben sétálgatsz? – hallom a meglepett hangját.

- Igen! A kertben sétálok, és éhes vagyok.

Síri csend a vonal végén.

- Richard?

- Együtt voltatok?

- Semmi közöd hozzá! – háborodom fel.

- Tehát együtt voltatok – vonja le a következtetést.

Morgok pár illetlen szót az orrom alatt és megdörzsölöm a borostámat.

- Rátérnél végre a tárgyra?

- Nos… Találtam valamit, a múltjával kapcsolatban. Volt, lehetett egy-két ügye, ami… - próbál óvatosan fogalmazni.

- Na, és? Kinek nincs? – toporzékolok a lábammal. – Ó, mielőtt el nem felejtem, szólnál holnap a dokinak, hogy meglátogatom?

- A dilidokinak? – emelkedik a hangsúlya. – Aiden jól vagy?

- Kitűnően! – vigyorgok magamnak. – Conornak igaza volt, azt mondta menjek el a pszichológushoz, mert egyedül Ő tud segíteni rajtam.

- Ezt nem értem, de hát a hátad…

- Igazából semmi baja – vallom be. – Ne haragudj, hogy nem mondtam el, de nem akartam, hogy te is úgy nézz rám, mint… mint egy hülyére.

Sóhajtva támaszkodom neki az átrium egyik oszlopának.

- A fájdalmaim nem fizikai eredetűek, ahogy azt előadtam nektek… Jó, fájt, sokáig, de már nincs, ami indokolná… A fájdalom csak a fejemben létezik, az orvos szerint csak azért érzem, mert pszichoszomatikus a baj, mint akinek levágják a lábát és utána is érzi…

- Szóval fizikailag nincs is bajod? – hallom az elképedését.

- Valójában nincs – sóhajtok. – Na jó, lefogytam és a mozgáshiánytól az állóképességem sem a régi… illetve – az elmúlt estére gondolok. – Egy frászt, nagyon is jó az állóképességem! – vigyorgok magam elé, mint egy elégedett kis kamasz. De térjünk vissza arra, amit mondani akartál, mi a baj Conorral?

- Csak egy… kétes autó adásvételről van szó… - motyogja zavartan.

- És? Ez volt olyan nagy baj? Mi kölyökként nagyobb balhékat csináltunk – nevetek fel.

- Te nevetsz? – hüledezik.

- Persze! Ilyen kis hülyeség miatt kerestél ennyire halálra váltan? Azt hittem már ég a ház.

- Nem, nem… Nem ég, semmi ilyesmi.

- Akkor, ha nem bánod, meglátogatom a konyhát, mert érzem a frissen főtt kávé illatát. Conor sógornője isteni kávét főz, lehet, én is beszerzek egy ilyen csodamasinát a konyhába… Hú, te, ez a család valahol nagyon félre ment út közben, rendesek, nincs is gond vele, de alaposan félre ismerték a gyerekeiket. Már értem, miért viselkedik úgy Conor ahogy, de dolgozom rajta. Már az apja is elismeri, ekkora változást – lelkendezek hosszú idő óta először.

- Figyelj csak… Mikor jöttök vissza?

- Elvileg ma, miért?

- Szeretnék veled beszélni valamiről, kettesben.

- Munka? Képzeld, tudom, hogy ennek örülni fogsz! Ha visszamegyek a dokihoz és végigcsinálom a pszicho tréninget, vissza akarok menni hozzátok! Újra a társad akarok lenni, kergetni a rosszfiúkat. Conor szerint erre születtem, azt mondta mindenben támogat, mit szólsz?

- Csodálatos…

- De komolyan! Kösz, hogy hozzám küldted, Rich – lágyul meg a hangom. – Hihetetlen, de azzal, hogy összeomlott a világom, kaptam helyette egy másikat, egy sokkal… sokkal jobbat!

- Nézd, Aiden… Most le kell, hogy tegyelek, de ma átugrom hozzád később, rendben?

- Rendben, majd hívlak, mikor érünk haza.

- Akkor… Jó étvágyat a reggelihez.

- Kösz, neked is, puszilom a gyerekeket és a nejed.

- Átadom – még mindig megilletődve köszön el, fogalmam sincs mi ütött belé, de nem is érdekel, fantasztikusan érzem magam, mintha kicsattannék az energiától. Na, jó, a hátam kicsit fáj, ahol a szobor eltalált, de csak tompán sajog. Visszamegyek a házba, Marissa már javában főzi a kávét és nekilátott a palacsintának is.

Kivételesen nem tökéletes háziasszony hatását kelti, nyuszis mamusz, hosszú rózsaszín, meggyűrt selyem hálóing és nyitott fehér köntös, semmi smink és beállított frizura.

- Jó reggelt, hogy van a hátad? – köszönt és aggódik rögtön, ahogy meglát.

- Kösz, semmi bajom – adom a nagyfiút. – Önthetek kávét?

- Hogyne! Felszolgáljam vagy kiszolgálod magad?

- Dehogy is, foglalkozz csak a palacsintával, isteni az illata.

Egy csészébe öntök kávét, felöntöm tejjel és cukorral.

- Nagyon megijesztettél minket tegnap… De főleg apám a mutatványával, annyira szörnyen… ahhh, makacs! Nem a földön jár, hanem fölötte lebeg.

- Ugyan, baleset volt.

- Köszönöm, hogy megvédted a fiamat – tényleg hálás volt, őszintén.

- Ez a dolgom, szolgálok és védek.

- Szóval… sógorok leszünk?

Egy pillanatra elgondolkodom.

- Ki tudja… - ilyen messzire még nem mentem a kapcsolatunkban, sőt, eddig még nem is gondoltam ránk úgy, mint kapcsolatra.

- Én örülnék neki, ha te lennél a sógorom – kacsint rám. – Meglepő, de az apósom is ezen a véleményen van – ejti a serpenyőből a következő darabot a palacsinta hegyre. – Mélyen lenyűgözted, és bevallom, minket is. Én soha nem néztem úgy Conorra, mint te… Nem úgy, mint férfi, hanem, mint ember, nekem mindig csak Josh mesélt róla, mert Conor többnyire kivonta magát a forgalomból, keveset láttuk… Este elbeszélgettem egy kicsit a férjemmel, megkértem, hogy tegye félre egy kicsit az egóját és próbálja meg a bátyját úgy látni, ahogy te.

Ezen elmosolyodom, ellopok közben egy palacsintát a hegyről.

- És mit mondott Brian?

- Szégyellte magát, mert különbséget tett a fiai között, beismerte, hogy túl nagyra tette a lécet, és el fog beszélgetni Conorral, amint felébredtek.

- Mikor otthagytam, még aludt, de ismerve az alvási szokásait, hamarosan fent fog kukorékolni – iszom a kávémat, közben Marissa szavait emésztem. – Conornak sokat jelent Brian véleménye, Isteníti az apját és nagyon fáj neki, hogy csalódást okozott.

- Beszélni fog vele – bólint magabiztosan a nő.

Lassan elkezdenek lefelé szálingózni az emberek, mindenki megkérdezi, hogy vagyok, fáj-e a hátam és nem győzöm bizonygatni, hogy jól vagyok.

A konyhába dugja a fejét egy kócos fej is, végignéz a lila szemeivel a társaságon, végül a tekintete megállapodik rajtam. Képtelen vagyok nem elmosolyodni, felé emelem a kávés csészémet üdvözlésképp.

Aggodalmasan végigfürkész, de amikor látja, hogy a pultnak dőlve támaszkodom, bot nélkül, tökéletesen lazán a köntösben Ő is felenged és visszamosolyog.

 

Ezt az összemosolygást lehetetlen figyelmen kívül hagyni a társaságnak, holott nem ugrottunk egymás nyakába, csókolóztunk a szemeik előtt, egyszerűen a pillantás és a mosoly is elég volt ahhoz, hogy mindenki levágja a konyhában: együtt vagyunk.


Moonlight-chan2017. 07. 02. 17:19:49#35153
Karakter: Conor Friedman



 

Aiden mosolyogva fogadja a válaszom, pedig egy kicsit sem túloztam. Marissa szülei, mintha egy másik bolygóról érkeztek volna, néha egészen furcsa ötleteik vannak és még ennél is furcsább ajándékokkal képesek meglepni bennünket. Mint például az a festmény, amit tavaly kaptam tőlük, és ami leginkább egy hatalmas tintapacára hasonlít a vásznon.

Aiden int, hogy menjek előre, ezért lassan elindulok, bár szívesebben maradnék itt vele kettesben. Tetszik, hogy ennyit mosolyog, úgy tűnik jót tett neki a társaság és a környezetváltozás, aminek nagyon örülök, mert hihetetlenül jól áll neki a vidámság. Szerintem még ő maga sincs tisztában vele, hogy milyen vonzó ez az új arca, vagy nem is érdekelné, de én mindent el fogok követni azért, hogy mikor holnap hazamegyünk, ne süllyedjen vissza abba a mogorva, depressziós hangulatba. A felújítás és a gyógytorna mellett ez lesz a következő lépés.

Ahogy belépek a nappaliba, majd az étkezőbe, látom, hogy anya és Marissa már újra elrendezték az ünnepi asztalt, mintha csak egy katalógus címlapjáról származna a kép. Apa és Josh ekkor hozzák be a bőröndöket, a nyomukban a lelkesen csacsogó társasággal.

- Ne segítsek? – kérdem az öcsémtől, aki nagyot szusszanva teszi le a jókora utazótáskákat.

- Nem kell kösz. – fújja ki magát – A többit Carl akarja hozni.

- Több is van? – morgom az orrom alatt.

Csak két napra jöttnek, mégis mi az ördögöt tudtak pakolni négy bőröndbe?

Carl és Holly persze rögtön kiszúrnak maguknak, mire egy kissé ideges mosoly rajzolódik ki az arcomon. Nem tudom elkerülni, hogy megöleljenek, mind a ketten, ami nekem még most is fura, elvégre néhányszor ha találkoztunk, és nálunk a férfiak inkább kezet ráznak. Ők viszont két különc, hippi művész, akik valami számomra érthetetlen módon kötődnek az univerzumhoz.

- Én is akarok ilyen kontaktlencsét. – jegyzi meg Holly - A lila a belső egyensúly színe. – teszi hozzá nagy bölcsen.

Hát, ha ez igaz, akkor én nagyon mellé nyúltam, mert mostanában sok minden jellemző rám, de a belső egyensúly valahogy nem. Mindenesetre nem teszek megjegyzés és egy gyors üdvözlést követően félre is húzódom az útból, hogy elkerüljem a kínosra sikeredő beszélgetést.

Carl visszasiet a kocsihoz, majd két perccel később annyi ajándékdobozzal tér vissza, hogy szerintem ki sem lát mögülük. A maga pehelysúlyával az is csoda, hogy egyáltalán elbírja, és látom, hogy apámnak ugyanez járhat a fejében, ahogy a közben belépő Aidennek is.

Mivel őt még nem ismerik, mindketten bemutatkoznak neki, de szerencséjére éppen tele van a kezük, így elkerülheti a nem kívánt öleléseket.

Ahogy Carl imbolyogva elindul a nappali felé, apával összenézünk, de nem szólunk semmit. Mindketten tudjuk, hogy az após úgyis találna valami számára ésszerű magyarázatot arra, hogy miért nem segíthetünk, tehát fölösleges időpocsékolás lenne.

- Szerinted elbírja? – súgom apának, mert nagyon úgy néz ki, hogy Carl hamarosan a földről szedheti össze az ajándékokat.

- Remélem. – suttog vissza, elfojtva egy mosolyt, én viszont nem tudom megállni tovább.

Elmosolyodom, és éppen akkor nézek vissza, mikor Carl megtántorodik, és vészesen közeledni kezd a padló felé. Ijedtében egy szobor után kap, de az szintén megbillen és dőlni kezd, a szemeim előtt pedig rémületesen gyorsan peregnek az események.

Látom anyát, aki Brandonnal a karjában túl közel áll ahhoz, hogy az a zuhanó fémszörnyeteg ne találja el, és látom, hogy ő is ugyanabban a pillanatban eszmél rá erre.

- Anya! – kiáltok fel és már mozdulok is, reménykedve benne, hogy talán mégis odaérek.

A szívem a torkomban dobog a rémülettől, aztán a semmiből hirtelen Aiden kerül a szobor elé, anyát a picivel együtt a karjába zárva.

Valamiért ez még jobban megrémít, és olyan gyorsan nyújtom ki a karom, ahogy csak képes vagyok rá. Elkapom a szobrot, mielőtt az teljesen rádőlne, de még így is hallom, hogy felszisszen az ütés erejétől, nekem meg egy pillanatra még a vér is megfagy az ereimben.

- Szívem!

- Anya!

- Jézusom!

A szobában óriási lesz a hangzavar, mintha mindenki egyszerre fogná fel a történteket. Marissa ijedten rohan oda anyához és elveszi tőle a kis Brandont, a pici sírni kezd és hiába is próbálják nyugtatgatni, nem hagyja abba. Anya sokkosan néz hol Aidenre, hol apára, aztán a szoborra, míg Josh feszült üdvariassággal vázolja Carlnak a „mi lett volna ha” szöveget, de alig hallom őket. Nem túlzás, ha azt mondom, a frász jött rám, és ez csak tetéződik mikor Aiden térdei hirtelen összecsuklanak.

- Aiden! – termek mellette azonnal, hogy a vállait átkarolva tartsam meg - A hátad! Jól vagy? Nagyon megütötted magad?

- Jól vagyok. – morog elkínzottan – Már értem, miért mondtad, hogy marslakók…

- Biztos? Nagyot ütött, ne haragudj, nem tudtam időben elkapni, megpróbáltam… - hadarom fojtogató bűntudattal.

Az én hibám, gyorsabbnak kellett volna lennem!

- Conor, nyugi! Jól vagyok… - próbál meg kiegyenesedni, de megdermed a mozdulat közben – Viszont fájdalmasan vágyakozom egy fájdalomcsillapító után…

- Aiden, Ó, Istenem, megsérültél? – tér magához anya is, és apával együtt hozzánk lépnek.

- Hívjak orvost?

- Jól vagyok…

- Nem, nem vagy! – vágok közbe idegesen – Az a szobor legalább egy mázsa!

Legszívesebben kivágnám az ajtón azt a vackot! Miért is nem engem talált el inkább?! Miért kellett Aidennek megint megsérülnie miattam?!

- Nem történt semmi baj, de ha nem bánjátok, én most inkább ledőlnék. – menti ki magát még mindig nyugodt hangon, amivel csakis a szüleimet sikerül valamelyest megnyugtatnia, de engem egyáltalán nem.

Anya és apa elkísér minket a lépcsőig, ahol mit sem törődve Aiden tiltakozásával egyszerűen a karjaimba veszem. Ennyit minimum megtehetek, nem fogom még azt is végignézni, ahogy felszenvedi magát az emeletre.

- Elment az eszed? A családod… - morogja bosszúsan, miközben átkarolja a nyakam.

- Nem érdekel, te fontosabb vagy! – közlöm határozottan, mert e pillanatban tényleg nem érdekel, mint gondolnak a többiek. Látom, hogy Aidennek fájdalmai vannak, és most csak az a fontos, hogy minél előbb jobban legyen.

A szobánkba érve óvatosan leteszem az ágyra és már hozom is a fájdalomcsillapítóját egy pohár vízzel együtt. Nyilván időbe telik majd, míg hat, pedig már annyival jobban volt, ma is és tegnap is, hogy talán nem is lett volna szüksége ezekre a bogyókra, erre tessék!

Jobb lett volna, ha fel sem merül bennem az az idióta ötlet, hogy elkísérjen, hisz amúgy sem érdemlem meg, hogy pont ő kelljen a védelmemre. Mégis mit gondoltam?

- Conor, nem történt semmi baj! – veszi be a pirulákat, aztán kigombolja a felsőjét, hogy le tudja venni, abban viszont már segítek neki, nem akarom, hogy fölöslegesen erőltesse magát.

- Hihetetlen, alig érkeznek meg, máris életveszélyt okoznak! – dühöngök aggodalmamban, de magam sem tudom, hogy tényleg Carlra, vagy magamra haragszom-e.

- Baleset volt.

- Miért kellett az összes francos dobozt egyszerre behoznia?! – folytatom, mintha meg sem hallottam volna.

- Nem tudhatta, nyugodj meg. – simít fel a karomon, mire a szemébe nézek, és hiába leplezi nagyon jól, látom bennük a szenvedést.

A dühöm ismét átvált bűntudatba.

- Annyira sajnálom! Ha nem rángatlak magammal…

- Conor! Nem a te hibád, érted? – komorodik el. – Baleset volt, és részemről örülök, hogy elég közel voltam és nem Margharettet, vagy a kicsit találta el.

Annak én is örülök, mert bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha azt a törékeny kisbabát üti meg, vagy anyát, de akkor is.

- Tudom, hogy igazad van, de attól még dühös vagyok. Magamra, meg az egész hülye helyzetre. – rogyok le az ágy szélére, az arcomat a tenyereimbe temetve.

- Az rendben van, de ne merészeld magadat hibáztatni. Ez parancs! Megértetted?

Erre már ismét ránézek, de úgy látom cseppet sem viccel. Halványan elmosolyodom, mert Aiden még sérülten is sokkal határozottabb tud lenni, mint egy ereje teljében lévő rendőrkapitány. És még azt hiszi, hogy bárki is szánakozna rajta! Ha látnák őt ebben a pillanatban, szerintem eszükbe sem jutna sajnálni.

- Megértettem és köszönöm! – mosolygok rá hálásan – Köszönöm, hogy anya elé álltál!

- Nincs mit. Bárki más megtette volna a helyemben. – ingatja a fejét, majd sóhajtva próbálkozik meg újra a mozgással, de megint csak összerezzen. – Francba…

- Várj, feküdj le, had nézzem meg. – kérem aggódva, ő pedig nem ellenkezik.

Mostanában már nem morog minden apróság miatt, de lehet, hogy most az is közrejátszik, hogy nincs ereje vitatkozni. Összepréselt ajkakkal helyezkedik el a hasán, a fejét a karjaira hajtva, hogy kényelmesen legyen.

- Na, milyen? – suttogja falfehéren.

Basszus… miért ilyen sápadt?

Szemügyre veszem a hátát. Szerencsére seb az nincs rajta, a szobor nem sértette fel, de a bal lapockája alatt egy tenyérnyi nagyságú piros folt van. Valószínűleg be fog lilulni, én is kaptam már hasonló ütést az építkezésen, kicsit mégis megkönnyebbülök, hogy nem a műtéti heg környékét találta el.

- Egy jókora piros folt, valószínűleg meg fog duzzadni, de legalább nem a heget találta el. – mondom, majd bizonytalanul az arcára nézek – Biztos, hogy ne vigyelek orvoshoz? Nagyon sápadt vagy…

- Biztos, csak pihennem kell és megvárni, hogy hasson a fájdalomcsillapító. A doki se tudna mást tenni. – morogja lehunyt szemekkel.

- Hozok rá jeget a konyhából, mindjárt jövök. – állok fel választ nem is várva.

Odalent furcsán nagy a csend, vagy csak akkor hallgattak el, mikor hallották az ajtó nyitódását, nem tudom. Egyenesen a konyhába megyek, hátha ott találom Marissát, de rá kell jönnöm, hogy mindenki az étkezőben van, és mikor belépek, egy emberként merednek rám. Elmorgok egy elnézést, de más egyebet nem mondok, semmi kedvem most kérdésekre válaszolni, mert sietnék vissza Aidenhöz.

- Marissa, kérhetek egy kis jeget? – fordulok a háziasszony felé, aki azonnal fel is áll a helyéről.

- Persze, máris adom. – indul a konyha felé, én pedig követem.

A hűtőszekrény jégadagolójából három pohárnyit egy tálba önt, majd aggodalmas tekintettel átadja nekem. Tudtam, hogy nem úszhatom meg kérdések nélkül.

- Hogy van Aiden? Apa szörnyen érzi magát a történtek miatt.

- Fáj a háta. Bevett két fájdalomcsillapítót és most pihen. Valószínűleg ma már nem jövünk le. – teszem hozzá, hogy ne számítsanak rám sem, mert nem hagyom magára Aident.

- Rendben. – sóhajtja a sógornőm – Ha szükségetek van valamire, csak szólj nyugodtan.

- Köszönöm. – biccentek kissé meglepetten.

Marissa mindig is egy amolyan jégkirálynőnek tűnt a szememben, most viszont úgy tűnik, tényleg aggódik.

Megfogom a jéggel teli tálat és elindulok vele fölfelé. Az étkezőt a nappali felé kerülöm ki, hogy minél előbb fent lehessek, de persze Aident ugyanabban a helyzetben találom, ahogy hagytam. Csak résnyire nyitja ki a szemét, mikor belépek, és szinte rögtön vissza is zárja. Valószínűleg kimerítette a mai nap, hisz otthon többször is lepihen napközben és nem szokott ilyen sokat járkálni, vagy beszélgetni. De ahelyett hogy belemerülnék az önsajnálatba meg a bűntudatba, inkább a fürdőbe megyek és keresek a szekrényben egy tiszta törölközőt, amibe belecsavarhatom a jeget, aztán letelepedek Aiden mellé.

- Ébren vagy? – kérdem halkan, mire csak egy kis dünnyögés a válasz, de legalább tudom, hogy igen – Hoztam jeget, remélem fog segíteni valamit.

Óvatosan előbb az ütés mellé helyezem a törölköző csomót, aminek az alját máris áthűtötték a jégkockák. Picit megrándul, s mikor a vörös foltra húzom fel is szisszen, de nem veszem el, muszáj rajta tartanom, hogy levigye a duzzanatot. Utálom, hogy ezzel is fájdalmat okozok neki, de tudom, hogy ez szükséges.

Ahogy telnek a percek, a törölköző egyre jobban átnedvesedik, ezért úgy negyedóra elteltével kicserélem. Szerencsére a borogatás annyit elért, hogy az ütés nyoma ne duzzadjon meg nagyon, ezért egészen addig folytatom, míg a jég teljesen fel nem olvad.

Aiden már jó ideje meg sem moccan, talán elaludt közben, én pedig nem akarom zavarni. Az egyik ablak melletti fotelba helyezkedem el, és egészen sötétedésig olvasok, aztán úgy ítélem meg, hogy nincs értelme tovább erőltetnem az ébrenlétet. Tegnap alig aludtam az idegességtől, annyira féltem a mai naptól, úgyhogy akár most rögtön képes lennék elaludni.

A fürdőben lezuhanyozom, fogat mosok és magamra kapok egy alsót meg egy trikót az alváshoz. Megfordul a fejemben, hogy inkább a kanapét választom, de aztán elvetem az ötletet. Az ágyon legalább közelebb leszek Aidenhöz, ha esetleg szüksége lenne valamire.

Lassan elhelyezkedem mellette, és pár percig a nyugodt, békés arcát figyelem a félhomályban. Szinte ösztönösen nyúlok ki felé és végigsimítom az összekuszálódott tincsein. Olyan jó, hogy itt van velem. Hiányzott volna, ha egyedül jövök és akkor is nagyon fog majd hiányozni, amikor végleg elvállnak az útjaink. Már most rettegek a pillanattól.

- Úgy nézel rám, mint egy haldoklóra. – szólal meg hirtelen, én pedig összerezzenek a váratlan hangra, majd gyorsan elhúzom a kezem tőle – Ennyire rosszul festek? – vonja fel a szemöldökét, de az ajkain mosoly játszik.

- Ami azt illeti sokkal jobb színben vagy. – nyugtatom meg – Felébresztettelek?

- Nem, már egy ideje ébren vagyok, csak nem volt kedvem megmozdulni. – néz rám zavaróan intenzív figyelemmel.

Vagyis akkor is ébren volt, mikor a hajába simítottam. Remek. Most biztos meglehet rólam a véleménye, ráadásul jogosan.

Várom is hogy szóbahozza a dolgot, de mikor egy perc elteltével sem teszi, ismét a szemébe nézek és nem látok bennük sem haragot, sem neheztelést. Csak némán figyel engem, azokkal a gyönyörű kék szemeivel, amik a félhomályban még sötétebbnek, megfejthetetlennek tűnnek.

- Hogy érzed magad? – kérdem végül, hogy megtörjem a csendet.

Ilyen közel lenni Aidenhöz, egyszerre öröm és kínzás. Nem vagyok már tinédzser, de most először érzem ezt a fajta vágyakozást valaki iránt, és úgy érzem, levegőt sem kapok a közelségétől.

- Kicsit jobban, az alvás segített és most már legalább csak a bal oldalam akar beszakadni, nem az egész hátam. – vigyorodik el a saját poénján, amire én csak rosszallón ingatom a fejem.

- Mintha nem lenne éppen elég, hogy az egyik oldalad be akar szakadni.

- Kösz a borogatást. – szólal meg még mindig mosolyogva - Jobban elzsibbasztott, mint a bogyók.

- Örülök, hogy segíthettem, ha már a családom miatt kerültél ilyen helyzetbe. – mormogom bűntudatosan.

- Mondtam már, hogy semmi gond. El fog múlni. – mosolyog álmosan – És én nem bántam meg, hogy veled jöttem. – folytatja, mire kétkedőn nézek rá.

- Azt hittem a pokolba kívánod az egész ötletem Miért gondoltad meg magad? – firtatom értetlenül.

Pláne ezek után, nem értem, hogy mondhatja, hogy jó hogy velem jött, holott, ha otthon marad megúszta volna újabb sérülés nélkül.

- Először tényleg rossz ötletnek tartottam. – gondolkodik el – De utólag úgy gondolom, jó hogy eljöttem. Most már jobban értelek és segíthettem valamennyit, hogy rendeződjön a viszonyod a családoddal.

- Valamennyit? – vonom fel a szemöldököm – Aiden, egy fényév múlva sem tartanék ott ahol most, ha te nem vagy velem! Ezt soha sem tudom majd meghálálni neked.

Aiden lassú, óvatos mozdulatokkal felkönyököl, s mielőtt még aggódni kezdenék, hogy megint fájdalmai lesznek, megszólal.

- Semmivel sem tartozol nekem Conor. – mondja ellentmondást nem tűrő hangon – Csak az igazat mondtam, és minden szót komolyan is gondoltam belőle.

- Tényleg? – tényleg ilyennek látna? Kedvesnek, törődőnek? Tényleg ezt gondolja rólam? Ilyen lennék a szemében?

- Tényleg. – bólint határozottan – Úgyhogy ideje végre beleverned abba a kemény fejedbe, és elfogadni, hogy nem mindig az öcsédnek van igaza.

- Aiden…

- Semmivel sem vagy kevesebb nála, - szakít félbe - és most, hogy ezt a szüleid is belátták, már csak neked kell elhinned. – néz mélyen a szemembe, hogy megszólalni sem tudok tőle – Tudom, hogy még idő kell hozzá, de ott leszek veled és ha kell, mindennap el fogom mondani, hogy te igenis értékes ember vagy, diplomával vagy anélkül.

- Aiden… - támaszkodom meg a karomon, hogy rám figyeljen, bár a hangom most is remeg. Ez a téma mindig is érzékeny pont volt a számomra. – Én ezt nem… nem érdemlem meg! Nem akarok neked csalódást okozni.

Nem tudnám elviselni. Rettegek tőle, mi lesz, mikor rájön, hogy én okoztam azt a balesetet, amikor rájön, hogy én hagytam ott őt az úton, aztán mégis beférkőztem az életébe, hogy szánalmasan jóvátegyem, amit vele tettem. Közben pedig egyre jobban beleszeretek, amihez az égvilágom semmi jogom nincsen.

- Nem fogsz. – jelenti ki magabiztosan - Sőt, már így is túlteljesítetted magad. – mosolyodik el, mire a pillantásom az ajkaira, majd a rám szegeződő vidám tekintetre terelődik. – Hosszú idő után te elérted, hogy kimozduljak a házból és ne a fájdalmaimmal törődjek. Nem hagytad, hogy elüldözzelek, hanem a legrosszabb pillanataimban is mellettem voltál. Szerinted ez bárki más meg…

Hirtelen mozdulok meg, olyannyira, hogy meglepetésében még azelőtt elhallgat, hogy az ajkaimat az övére szorítanám. A döbbent nyögését elnyeli a csókom, ami az első másodpercekben csupán egyoldalú, de mielőtt ráeszmélnék, hogy tulajdonképpen mit is tettem, Aiden viszonozni kezdi.

A helyzet nem éppen a legkényelmesebb, ő a könyökén támaszkodik, míg én félig felé fordulva az alkaromon, de nem érdekel. Annyira jó érzés csókolni őt, ilyen közel lenni hozzá, érezni az illatát, az ízét, hogy ebben a pillanatban egyetlen érv sem jut eszembe, miért is ne kellett volna megtennem. Szabad kezem a tarkójára simul, hogy magamhoz szorítsam és elmélyítsem egy kicsit a csókot. Aiden felsóhajt, érzem a kezét az arcomon mire az enyém is lejjebb vándorol a tarkójáról a hátára... ő pedig összerezzen és felszisszen a fájdalomtól.

Ez a kijózanító tény hatékonynak bizonyul, mint egy vödör jeges víz. Basszus, mit műveltem…?


louisMayfair2016. 11. 08. 23:44:59#34753
Karakter: Aiden Holmqvist



- Tudom. –sóhajt bűntudatosan. - Csak attól tartok nem minden hibát lehet semmissé tenni.

- Nem is ez a lényeg. Oké, hibáztam, de mikor magamhoz tértem, hogy ja igen, most már én is zsaru vagyok, a tolvaj után rohantam és addig üldöztem, míg úgy éreztem kiszakad a tüdőm a helyéről.

- És elkaptad?

- Nem. – kuncogok fel zavartan vakargatva a tarkóm. Ezt a sztorit nem fogom soha lemosni magamról.

- Tehát az első ügyed kész csőd volt. –vigyorog a szemtelen.

- Azért nem mondanám teljes csődnek. – inkább tragikomédia.– A néni táskájára volt kötözve egy sál, és amikor a tolvaj keresztülfutott a parkon, egy kutya elkapta a lobogó sálat és nem volt hajlandó elereszteni. Már beértem volna őket, de a fickó inkább ott hagyta a zsákmányt és üres kézzel iszkolt el. Kicsit örültem is neki, mert még pár perc és szégyenszemre üldözés közben esem össze, azt meg aztán a sírig hallgathattam volna.

Mindketten felnevetünk, és a mellkasom különös meleg érzés járja át. Szép, ahogy mosolyog és a nevetése a legjobb fájdalomcsillapító, hihetetlen, de a közelsége, a látványa, mind-mind enyhíti a fájdalmaimat. Képes elterelni a figyelmem és nem fetrengek egész nap fájdalmak közepette.

- Nem azért mondtam ám el, hogy te is ezzel szívass.

- Csak ha megérdemled. – pimaszkodik!

Biccentve veszi tudomásul az igyekezetemet, én pedig igyekszem nem kimutatni, hogy ez a kis mutatvány az előbb tényleg fájdalmas nyomokat hagyott maga után. Talán mégsem kellene még ezt erőltetnem, de nemrég ittunk bort, egyelőre még nem vehetek be fájdalomcsillapítót, de ki fogok tartani.  

***

 

A kis pihenés nagyon jót tett, szívesen folytattam volna, de le kellett másznunk. Nem baj, Conor megéri ezt az egész tortúrát, nem vagyok emberekhez szokva, mégis bevállalom, hiszen az igazságtalanság a sráccal szemben piszkálja az igazságérzetemet.

Lent a nappaliban a kanapéra ülök le óvatosan, mellém Conor telepedik, körbeüljük a dohányzóasztalt. Hamarosan előkerül a rágcsálni való és a kártya is. A baleset előtt gyakran kártyáztunk Richarddal, meg a fiúkkal, de az ominózus este után látni sem akartam őket…

- Ez most komoly? – kérdi Josh az apját, láthatólag meglepi a játékötlet.

- Ne rám nézz, anyád ötlete volt.

- Olyan rég ültünk így össze, hiányoznak a vasárnapi kártya partik a fiaimmal. – egészíti ki az anyjuk.– Szórakoztatóbb, mint bámulni a tévét és közben ugyanúgy beszélgethetünk, nem igaz?

- Szerintem is. – mosolyog Conor, VÉGRE! – Szeretek kártyázni.

- Pedig ha jól emlékszem, mindig kikaptál tőlünk. – nem tud csendben maradni?

- Attól még szórakoztató.

- Remek. Akkor mindenki üljön le, Brian lesz az osztó. Aiden, mit szólsz?

- Benne vagyok. –mosolygok, ez is egy módja, hogy eltereljem a figyelmem a sajgó gerincemről. – Mit játszunk?

- Jollyt. Igaz nem csak hárman vagyunk, de ezt a szabályt sosem tartottuk be.

- Milyen jó a pókerarcod? – kérdez Conor, miután Marissa is csatlakozik.

Ha azt Ő tudná! Ha nem akarom, egyáltalán nem látszik meg rajtam semmi. Na, jó, a fájdalomtűrésem az ugrott pár szintet, de Conorral vagyok, előtte leengedhetem a pajzsaimat… Meg merjem tenni?

- Elég jó.

- Sejtettem. Úgy tűnik Josh ezúttal komoly ellenféllel néz szembe.

Josh rögtön szemrevételez, mintha egy cowboy mérne fel a vadnyugaton párbaj előtt. Nem kis menet lesz, már csak Conor kedvéért is megverem. Szerencsére a nagyszájú ügyvéd úr elveszti az első kört Conorral szemben. Ügyes! Kis lépések…

- Azt hiszem kicsit berozsdásodtam.

- Én is ezt mondanám. – vigyorog a nyertes. Az elégedettsége engem is azzá tesz.

- Fog be.

Megérzem magamon a tekintetét, a kávéscsészém felett visszapillantok rá, ha máshol lennénk, most kikérdezném, miért néz olyan furcsán, álmodozva. Mi jár a fejében?

- Minden oké? – kérdezem.

- Igen, csak elbambultam – mosolyog rám párat pislogva. Hm.

A rákövetkező kört én nyerem, utánam jön csak Josh, szegény, már majdnem sajnálom. Majdnem. Conor anyja nagyon elemében van, így a családja körében, végre mindenki jelen, kicsit kívülállónak érzem magam, de kibírom, ahogy a tompa sajgást is a lábamnál.

- Apropó, ti mióta ismeritek egymást? Mikor legutóbb beszéltünk telefonon, még nem említetted Aident.

- Ami azt illeti, nem olyan régóta. – válaszolok – De Conor elég kitartóan küzdött az ellen, hogy elüldözzem.

- Hogy elüldözd? –lepi meg a válasz a nőt.

- A reggel nem az én napszakom.

- Erről jut eszembe. –kezdi a bátyuska.– Tegnapelőtt beugrottam hozzád a lakásodra, de egy idegen nő nyitott ajtót. Mikor rólad kérdeztem, azt mondta nem ismer, és csak egy hete költözött be.

- Én… szóval… Most Aidennél lakom. – feleli sután.

- Erre már rájöttem abból, hogy együtt töltitek a reggeleket. Vagyis együtt éltek?

Érzem a stresszt Conorban felgyűlni, ismerem már annyira, hogy most milyen rémült lehet, az apja előtt faggatja a bátyja, szándékosan. Josh megérdemelne egy szájonvágást, de a végén még beperelne testi sértésért. Conornak ideje a sarkára állnia vele szemben, hogy támogatásomról biztosítsam, gyengéden érintem meg a lábát, ettől mintha távozna a feszültség egy észe belőle.

- Egy házban élünk.

- És mégis mióta?

- Úgy kb. két hete. – válaszol Conor, nekem sokkal többnek hat… Milyen forró a bőre, képtelen vagyok megállni, hogy ne fűzzem össze az ujjainkat. Ezt már nem csak a család kedvéért csinálom, hanem mert jól esik, különös, de jó.

- Szólhattál volt. Eszedbe se jutott, hogy közöld velünk? – úgy mégis mi köze hozzá, kérdezem magamtól.

- Nem, nem jutott eszembe, hogy szóljak neked. –nocsak, nocsak, miből lesz a cserebogár– Mégis minek? Hányszor jöttél el hozzám, mióta elköltöztem otthonról? Egyetlen egyszer sem.

- Elfoglalt voltam.

- Képzeld, én is. Nem te vagy az egyetlen a földön, aki dolgozik.

Elmondhatatlan büszkeség tölt el, tudom, hogy Conornak minden erejére szüksége van ehhez, kicsit megszorítom a kezét, hogy érezze, mellette vagyok, nem hagyom magára.

- Aidennél. – teszi hozzá és rám néz – Ne vedd sértésnek.

- Nem veszem. Sőt, néhány hét múlva szívesen körbevezetlek a házamban, hogy lásd, Conor milyen remek munkát végzett.

Mosolygok nyájasan, holott csöppet sincs jó kedvem, késztetést érzek felpattanni és a kocsiig vonszolni a srácot, hogy vigyen haza… Mondjuk, ha túl forró lesz a talaj a családjával, akkor kivételesen hivatkozhatunk az állapotomra. Nem tesz a gondolat boldoggá, de nem szégyen a futás, ha hasznos. Conor félre is teszi a kártyát, szerintem senkinek nincs kedve tovább kártyázni. Legnagyobb meglepetésemre Brian szólal meg.

- Josh, azt hiszem, tartozol egy bocsánatkéréssel a bátyádnak. Tőled pedig én kérek elnézést a fiam viselkedéséért. – fordul felém, le vagyok sokkolva… - Néha elfelejti, hogy nem tárgyalóteremben van. Természetesen semmi gond nincs azzal, hogy Conor nálad lakik. Felnőtt férfi, el tudja dönteni mit, akar és ezen túl téged is elvárunk hozzánk. Legközelebb pedig nem kell tartanotok ehhez hasonlóan kínos helyzetektől.

- Köszönöm Brian. – tényleg nagyon hálás vagyok, hiába ez csak egy színjáték a család előtt, mégis én lennék a legbüszkébb ember, ha magáénak tudhatná ezt a csodás srácot.– Conorral biztos meglátogatunk majd titeket, nem igaz?

- De igen.

Conorra nézek, akivel találkozik a tekintetünk, nem rejtem el, milyen elégedett vagyok, és legfőképp, mennyire büszke. Telefoncsörgés zavarja fel a csöndet, az ügyvéd urat azonnal keresik, aki szintén nem rejti véka alá mennyire örül ennek. Kicsit mulatságos, hogy eddig Conor akart szabadulni minden áron, most meg a nagyra becsült bátyuska.

***

A hátsókertbe száműzve, míg várjuk Marissa szüleit figyelmesen szemügyre veszem a környezetet. Ez is túl mesterkélt nekem, de erről eszembe jut a gyerekkorom és a hátsókertben a kis tér, ahol szerettem játszani.

- Hm… a kiskerttel is kéne kezdeni valamit.

- Mire gondolsz? – kíváncsiskodik.

- Voltál már ház mögött?

- Nem igazán tudtam megközelíteni.

- Régen egy kis fűszerkert volt ott. Elég hely lenne egy kinti ülőrészhez és egy kis virágoskertnek. Mit gondolsz?

- Csak mond meg mit szeretnél és megoldom.

- Ilyen egyszerűen? – mosolyom viszonzásra talál, tényleg eképesztő srác, bármi kívánságom van, megpróbálja teljesíteni.

- Aha, ilyen egyszerűen.

A továbbiakban nem szólunk, Conor arcán ott ül a vigyor, mintha minimum háborút nyert volna, én azért nem beszélek, mert nem akarom, hogy a hangom eláruljon. Kezdek nagyon kifáradni, régen nem mozogtam ennyit egyszerre, legszívesebben ott helyben elfeküdnék egy szépen megnyírt bokor tövében.

Hamarosan begördül a kocsi is a ház elé, megjött a két újabb vendég. Hurrá, hú de kívánom most a fájdalomcsillapítót.

- Legyen már vége a napnak! – egyetértek. Felnevetek és megfogom a vállát, magam felé fordítom.

- Azért nem éppen az Adams family.

- Hát nem. De ezek űrlények.

 Mosolyogva fogadom a válaszát, olyan különös, mellette képes vagyok elfelejteni a nyomoromat, ha rám néz, rám mosolyog, megérint, úgy érzem, fontos vagyok neki. Ez persze baromság, hamis illúzió, de mégis jól esik. A közelében újra önmagamnak érzem magam, néha persze idegesít, bosszant, de annyira kitartó. Két hét alatt sem tudtam elüldözni, nem erőlteti rám magát, segít, ha tud, figyelmes, végigcsinálja velem Jenny fájdalmas tornagyakorlatait… Intek, hogy menjen előre, míg én a teraszon egy oszlopnak támaszkodva megpihenek. Míg senki sem lát összeszorítom a szemeim és próbálok nem az egyre erősödő fájdalomra koncentrálni. Conorba kapaszkodtam idáig, a jelenlétébe, de a tornamutatvány az ágyon odafent, a mászkálás, a lépcső és most a séta… Eleinte tompa sajgás volt, Conor többnyire kiszorította a fejemből, de most fájdalmasan elkezdtem vágyakozni a bot vagy az ágy után. Az ebéd és a kártya alatt még elviseltem ülve, de már kínoz.

Nem engedhetem meg, hogy Conor vagy a családja lássa rajtam, szenvedek, a srác megérdemli, hogy a családja végre elfogadja, így ha belepusztulok is, elviselem ezt a napot, csakhogy még nincs vége… Két percet engedek magamnak, aztán bemegyek a házba, uralom a testem, nehogy árulkodó jele legyen ennek a fájdalomnak, csak sántítok, mint eddig.

Ha pár percig azt gondoltam, Conor túloz Marissa szüleivel kapcsolatban, most kénytelen vagyok igazat adni neki, ezek tényleg űrlények. A magukat Carl és Holly néven bemutatkozó pár mintha nem egészen lenne ezen a létsíkon, elvont művészeknek nézném őket.

A katasztrófa nem is várat magára, Carl ragaszkodik hozzá, hogy minden ajándékot ő cipeljen egyedül a negyven kilójával, plusz vaságy, de nem lát ki a dobozhalmok közül, megtántorodik, a fényesre lakkozott parkettán hanyatt vágja magát, ijedtében kapaszkodni akar, de feldönti a ki tudja milyen márkás és mit ábrázoló absztrakt szobrot. Igen ám, de itt még nincs vége, Conor anyja épp mögötte tartja a felébredt Brandont, szeme hatalmasra tágul, ahogy a jó két méteres szobor megbillen, Brian és Conor messzebb állnak, a srác mozdul előbb kiáltva.

- Anya!

A zsarureflexeimnek köszönhetően megragadom Maggie karját, félre rántom az útból, karjaim közé vonva Őt és a babát is, testemmel védve a becsapódástól. Felszisszenek, ahogy a szobor karja (vagy mije), egyenesen a hátamnak csapódik, de nem nehezedik ránk, mert Conor elkapja, visszaállítja a helyére.

- Szívem!

- Anya!

- Jézusom!

Marissa ijedten rohan hozzánk, elvenni a kis Brendont, a gyerek sírva fakad és az anyja próbálja nyugtatni, Maggie kicsit sokkosan néz hol rám, hol a férjére, hol a felállított szoborra. Josh udvariasan, de feszülten oktatja ki az apóst, mi lett „volna ha” szöveggel. Egyszerre több minden történik, mindenki beszél mindenkivel én meg csendesen összecsuklok.

- Aiden! – landol mellettem Conor, karjával megtámogat. – A hátad! Jól vagy? Nagyon megütötted magad?

- Jól vagyok – morgom nyűgösen. – Már értem, miért mondtad, hogy marslakók…

- Biztos? Nagyot ütött, ne haragudj, nem tudtam időben elkapni, megpróbáltam… - hadarja, majd elássa magát a felesleges szégyenében.

- Conor, nyugi! Jól vagyok… - megpróbálok kiegyenesedni, de minden szín kifut az arcomból. – Viszont fájdalmasan vágyakozom egy fájdalomcsillapító után…

- Aiden, Ó, Istenem, megsérültél? – tér magához Maggie is és hozzánk lép Briannel.

- Hívjak orvost? – kontráz Brian. Meglepte, hogy ösztönösen védtem a feleségét és az unokáját.

- Jól vagyok…

- Nem, nem vagy – feleli Conor. – Az a szobor legalább egy mázsa – nem tudom eldönteni kire haragszik hirtelen, magára, Joshra, az anyósékra.

- Nem történt semmi baj, de ha nem bánjátok, én most inkább ledőlnék – mentem ki magam kelletlenül a családi körből.

Brian és Maggie a lépcsőig kísérnek minket, ahol Conor mit sem törődve a toltakozásommal karjaiba vesz.

- Elment az eszed? A családod… - szerintem még nem készült fel arra, hogy ilyesmit is lásson, teszem hozzá gondolatban, de azért átkarolom a nyakát. Bosszant, de egyben jól is esik a tudat, hogy meg akar kímélni a lépcsőmászástól.

- Nem érdekel, te fontosabb vagy!

Nagyot dobban a szívem, a hirtelen forróságra az arcomban nem is nagyon tudok mit mondani, hagyom, hogy felvigyen, de nem merek lenézni a szüleire. A szobánkba érve óvatosan tesz le az ágyra, jó kiscserkész módjára pördül, fordul, már hozza is a fájdalomcsillapítókat. Időbe fog telni, míg hatnak, vagy legalábbis az agyam már nem fog fájdalomingereket generálni…

- Conor, nem történt semmi baj – veszem be a pirulákat, aztán kigombolom a pólóinget, hogy kényelmesebben tudjak feküdni. A srác kéretlenül is segít lesimítani a vállaimról, szinte perzsel az érintése a bőrömön.

- Hihetetlen, alig érkeznek meg, máris életveszélyt okoznak! – kel ki magából.

- Baleset volt.


Moonlight-chan2016. 10. 06. 23:17:00#34653
Karakter: Conor Friedman





A támadás olyan alattomosan érkezik a hátam mögül, hogy egyáltalán nem számítok rá. Az egyik pillanatban még céltudatosan pakolászok a számunkra kiutalt vendégszobában, a következőben pedig eltűnik a talaj a lábam alól és mikor legközelebb egyenesbe kerül a világ, az ágyon találom magam, a kezeim leszorítva, Aiden pedig diadalmas mosollyal hajol fölém.

- Mi…? – nyögök fel döbbenten, kell pár másodperc, míg eljut a tudatomig mi is történt – Ezt hogy csináltad?

- Kíváncsi voltam, meg tudom-e csinálni megint. – vigyorog le rám, fölöttem térdelve.

Jesszusom… - Aiden a hátad…

- Jól vagyok. – eltűnik a mosolya, a tekintete szigorúvá válik – Nem fájt, ahogy letepertelek, de most fáj, ha rá gondolok, úgyhogy nem akarok rá gondolni. És most mondd el az igazat.

- Az igazat? Miféle igazat? – miről beszél? És mi az, hogy nem fáj, ha nem gondol rám?

- Neked baj, hogy anyukád és Josh azt hiszik, egy pár vagyunk? – kérdezi hirtelen, mire azt se tudom, mit mondjak.

- Izé… nem… De bárki bejöhet és…

- És? – hajol közelebb, amivel csak azt éri el, hogy még inkább zavarba jövök. Az az érzéki száj túl közel van az enyémhez, túlságosan is a tudatában vagyok, hogy csak pár réteg anyag választja el a testünk.

- Aiden, én… - francba! - …ők a családom… nem akarom, hogy apám célpontja légy… - hebegem.

A tekintete ellágyul, eltűnik belőle az előbbi szigorú él.

- Tudok magamra vigyázni. – jelenti ki lágyan.

- Tudom, hogy tudsz. De én nem… Engem ők nem…

- Ők nem olyannak látnak, amilyennek én. – mondja szokatlanul kedvesen – Conor, nyugi… Azért jöttem veled, mert erre kértél, mert tényleg meg kell védenem, csak nem úgy, ahogy gondolod. Nekik kell másképp tekinteniük rád, és azért nem tették eddig, mert nem adtál rá nekik okot. Ha felemelted volna a hangod, elmondtad volna a véleményed, de ez már nem számít. Azt akarom, hogy azt lássák, amit én.

- Te mit látsz? – nézek mélyen a szemeibe, amik úgy érzem, magukba szippantanak.

- Egy értékes embert. – jelenti ki, halvány mosollyal.

Nem tudom mit válaszolnék erre, én egyáltalán nem tartom magam értékesnek, sőt, kétlem, hogy van bennem bármi, amit értékelni lehetne, de a válaszadástól megment a felhangzó kopogás, majd az azt követően ránk nyitó személy. Dermedten fordulok az ajtó felé, remélem nem apa, mert akkor lesül a bőr a képemről, amiért ebben a félreérthető helyzetben kell látnia. Persze nem Aiden miatt, csakis miattam, de szerencsére csak anya az.

- Gyerekek, én… Ó! Bocsánat, nem akartalak megzavarni titeket!

- Semmi baj. – Aiden fesztelenül leszáll rólam, majd mikor felállok az ágyról, féloldalasan elém helyezkedik – Miben segíthetünk?

- Igazából csak annyit akartam mondani, – lép beljebb, becsukva maga mögött az ajtót– hogy mélyen megérintett minket, amit az ebédnél mondtál Conorról. Attól tartok, az én hibám is, hogy mindez így alakult, hogy most pofont kaptunk.

- Anya, ez nem igaz. – lépek felé, hogy megmagyarázzam, hisz ha bárki hibás itt, az csakis én vagyok, de egy intéssel megállít.

- Hadd fejezzem be. – kéri, és folytatja - Josh és Brian még nem tartanak ott, de én igen. Rá kellett jönnöm Aiden beszéde alatt, hogy sosem mondtam, mennyire büszke vagyok rád. Tudom, hogy apád magas célokat állított eléd és én… Nekem figyelnem kellett volna, hogy ez árt. Talán a túl nagy akadályok vették el a kedved mindentől… Beismerem, hibáztam, és a bocsánatodat kérem.

Nem értem… Miért ő kér bocsánatot, mikor én okoztam csalódást? Ő nem tett semmit.

- Semmi baj, anya – nyögöm ki nehézkesen, mert még mindig alig hiszem el, hogy azt mondta büszke rám. Nekem ezt még senki nem mondta, nehezemre esik elhinni, hogy egyáltalán komolyan gondolja - Nem haragszom, rád nem…

Anya két lépéssel előttem terem és magához ölel. A torkomat kaparni kezdi valami, össze kell szorítanom a szemem, mert attól tartok nem túl férfiasan bepárásodnának. Még jó, hogy Aiden nem látja.

- Talán épp ezért nem láttalak olyan gyakran… - súgja a fülembe - Az én hibám is, sajnálom, kicsim, megígérem mostantól más lesz. Ha kell, apáddal szemben is kiállok érted, nem érdekel, tetszik, vagy nem tetszik neki. Két csodás fiam van, és nem érdekel, hogy az egyik meleg, mert fantasztikus barátod van, és mert nagyon, nagyon szeretlek.

- Én is szeretlek – szorítom magamhoz, küzdenem kell a feltoluló érzelmekkel, hogy visszaszorítsam a könnyeket.

Azt hittem szégyell egy kicsit a barátnői és a szomszédok előtt, így csak ritkán látogattam haza, pedig néha nagyon hiányoztak. Még mindig olyan nehéz felfogni, hogy tévedtem. És ha nincs Aiden, aki kiállt mellettem, soha nem is tudtam volna meg.

Csak hosszú percekkel később enged el, amiért hálás vagyok, majd gyorsan kitörlöm a könnyeket a szememből.

- Most vissza kell mennem segíteni, de azt akartam, hogy tudd. Pihenjetek egy kicsit, egy óra múlva viszont gyertek le, ha nem gond, családi program, tudjátok.

- Rendben – bólintok mosolyt erőltetve az arcom, de mikor magunkra hagy, képtelen vagyok megmozdulni. Nem tudom mit tegyek, össze vagyok zavarodva, a fejem is zúg. Mindig is azt akartam tőle hallani, amit mondott, fájt, mikor Josh megkapta ezeket a szavakat én meg soha és most…

Aiden hátulról átölel, alig érzem a karjait, olyan dermedtség lett úrrá rajtam, mégis rendkívül jól esik.

- Nyugalom. – suttog halkan a fülembe, miközben erőtlenül lecsuklom az ágyra az arcomat a kezeimbe temetve. - Conor, nyugi, nincs semmi baj, csak megrendültél. Túl sok volt neked az inger, amit reggel óta kapsz, lazíts. – duruzsolja, finoman masszírozva  a vállaim – Amikor Jenny megkínzott, ott voltál, hagytam, hogy felvigyél az emeletre és lemosdass…

- Az más…

- Nem más, én engedtem, hogy átsegíts rajta, most rajtam a sor.

- Aiden én ezt nem érdemlem meg! – belém kellene rúgnia, nem vigasztalni! - Ha tudnád, hogy…

- Nem érdekel, Conor! – szól rám – Nem érdekel, ki mit mond a családodban, azt akarom, hogy olyannak lássanak, amilyen valójában is vagy.

- Fogalmad sincs, milyen vagyok, hogy mit tettem… - ellenkezem kétségbeesetten.

- Milyen vagy? Kedves? Törődő? Gondos? Figyelmes? Mit tettél? Megpróbáltál a felszínen maradni egy olyan családdal a hátad mögött, akik nem hogy úszógumit adtak volna, de a lábadra két tonna súlyt… Elviseled a természetemet, rendbe hozod a házamat, és vitatkozol velem! – teszi hozzá hitetlenkedőn, mintha ez lenne a legnagyobb bűnöm – Hívjatok rendőrt, vitázik velem!

Erőtlenül felnevetek, még mindig rettenetesen nyomaszt minden, de nem tudok ellenállni a vonzerejének. A mosolya olyan felszabadító, hogy még én is elhiszem tőle, hogy rendbe jöhetnek a dolgok és megjavulhat, ami elromlott.

- Na, de biztos úr, rendőr hív rendőrt?

- Az első esetemnél, amikor elkezdtem a munkát, egy tolvaj ellopta egy néni táskáját, és kiabált, hogy hívjanak rendőrt, én meg első pillanatban annyira meglepődtem, hogy hívtam a rendőrséget…

- Komoly? – meredek rá szájtátva, mire visszafojtott mosollyal bólint.

- Richard a mai napig szívja a vérem, amiért rendőr létemre hívtam a rendőrséget…

Most már nem tudom visszatartani a nevetést, ahogy elképzelem azt a jelenetet, amint Aiden rendőr egyenruhában, hívja a rendőrséget… - Ne haragudj, de ez…

- Mindannyian követünk el hibákat. – biccent.

- Tudom. – sóhajom, tekintetem az ágytakaróra szegezve – Csak attól tartok nem minden hibát lehet semmissé tenni.

- Nem is ez a lényeg. – gondolkodik el  – Oké, hibáztam, de mikor magamhoz tértem, hogy ja igen, most már én is zsaru vagyok, a tolvaj után rohantam és addig üldöztem, míg úgy éreztem kiszakad a tüdőm a helyéről.

- És elkaptad?

- Nem. – nevet fel, zavartan a tarkójára szorítva.

Ezen én is elmosolyodom, hisz eddig mindig olyan mogorva volt, ha magáról volt szó, közben meg ilyen elbűvölő tud lenne. Nem csoda, hogy anyámat szabályosan levette a lábáról, ahogy engem is.

- Tehát az első ügyed kész csőd volt. – vigyorodom el szélesen. Nem is tudom, hogy a helyzet abszurditása, vagy inkább az szórakoztat jobban, ahogy magam elé képzelem azt a filmbe illő jelenetet.

- Azért nem mondanám teljes csődnek. – válaszol sejtelmesen – A néni táskájára volt kötözve egy sál, és amikor a tolvaj keresztülfutott a parkon, egy kutya elkapta a lobogó sálat és nem volt hajlandó elereszteni. Már beértem volna őket, de a fickó inkább ott hagyta a zsákmányt és üres kézzel iszkolt el. Kicsit örültem is neki, mert még pár perc és szégyenszemre üldözés közben esem össze, azt meg aztán a sírig hallgathattam volna.

Együtt nevetünk fel, el sem hiszem, hogy ilyesmi a valóságban is megtörténhet! Azt már megtapasztaltam, hogy Aiden makacs természete nem ismer határokat, nyilván ennek köszönheti, hogy olyan jó zsaru lett belőle. Mert az lett. Minden létező cikket elolvastam róla és Richard is elejtett ezt-azt, miközben a garázsát raktam össze. Ha azt mondaná, jó zsaru, még szerényen is fogalmazna.

- Nem azért mondtam ám el, hogy te is ezzel szívass.

- Csak ha megérdemled. – heccelem, mire rám hunyorít, a szemei azonban még mindig vidáman csillognak.

Nem akarom tönkretenni a hangulatot, így csak egy hálás biccentéssel adom a tudtára, hogy megértettem mit akart mondani: Nem az a lényeg, helyre tudunk-e hozni egy hibát, hanem hogy megpróbáljuk-e egyáltalán.

Az ég tudja mennyire próbálkozom, bármit megtennék, hogy sikerüljön, de mi lesz ha mindez meghaladja a képességiem? És még ha sikerül is, az a különös bizalom, amivel felém fordul, végleg megsemmisülne, és nem tudom képes leszek-e mindezt elviselni.

Ennek ellenére nem adom fel. Szeretném bebizonyítani Aidennek, hogy képes vagyok harcolni önmagamért és főleg érte. Ez egy olyan célkitűzés, ami több erőt ad nekem, mint bármi az eddigiek folyamán, mert ha ő elhiszi, hogy képes vagyok változtatnia a kapcsolatomon a családommal, akkor sikerülnie kell!

 

***

 

A közös program előtt még kipihenjük magunkat, ami nem is árt a bőséges ebéd után. Marissa szülei csak vacsora előtt érnek ide, addig még van néhány órám felkészülni az újabb kihívásra, és kevésbé tragikusan gondolok a találkozásra, mint egy nappal ezelőtt.

Odalent a nappaliban gyűlünk össze. Aidennel az egyik kanapéra ülünk le, míg anya sorra hozza be a süteményekkel és sósakkal megpakolt tálcákat. Utána bor, pezsgő és kávé is érkezik, végül apa is felbukkan egy pakli kártyát kevergetve.

- Ez most komoly? – bámul rá Josh meglepetten, mire apa elvigyorodik.

- Ne rám nézz, anyád ötlete volt.

- Olyan rég ültünk így össze, hiányoznak a vasárnapi kártya partik a fiaimmal. – ad magyarázatot. – Szórakoztatóbb, mint bámulni a tévét és közben ugyanúgy beszélgethetünk, nem igaz?

- Szerintem is. – mosolygunk össze – Szeretek kártyázni.

- Pedig ha jól emlékszem, mindig kikaptál tőlünk. – kontrázik Josh.

Vállat vonok. Kit érdekel? – Attól még szórakoztató.

- Remek. – csapja össze a tenyerét anya. Akkor mindenki üljön le, Brian lesz az osztó. – Aiden, mit szólsz?

- Benne vagyok. – mosolyog anyára – Mit játszunk?

- Jollyt. Igaz nem csak hárman vagyunk, de ezt a szabályt sosem tartottuk be.

Apa alaposan összekeveri a paklit, hogy minél nagyobb kihívást jelentsen a játék. Marissa Josh mellé telepedve kávézik, ő azt mondja nem szeret kártyázni, de szerintem nem is tud. Nem az a fajta nő, akit az ilyesmi érdekelne.

Kicsit odébb csúszok a kanapén, hogy Aidennel ne lássunk bele egymás lapjaiba.

- Milyen jó a pókerarcod? – kérdezem tőle méricskélő tekintettel.

A vonásai kisimultak, sokkal ellazultabbnak tűnik, mint az utóbbi napokban. Talán mégsem bánta meg, hogy velem jött.

- Elég jó. – válaszol visszafogott mosollyal.

- Sejtettem. – húzom el a szám – Úgy tűnik Josh ezúttal komoly ellenféllel néz szembe.

Az említett Aiden felé fordul, mint aki előre felméri a terepet, majd felveszi az asztalról a kiosztott lapokat.

Mindnyájan tudjuk, hogy Joshnak a szeme se rebben a játék során, bár ebben azért jó adag szerencse is kell a győzelemhez, nem árt, ha nem áruljuk el kedvező-e a lapjárás. Éppen ezért lepődünk meg mindnyájan, mikor Josh veszíti el az első kört, még ő is zavarban jön tőle és magyarázkodni kezd.

- Azt hiszem kicsit berozsdásodtam. – vallja be bosszúsan. Számára mindig is büszkeség kérdése volt a győzelem, akkor is, ha csak játékról volt szó, amin mindig jót mulatunk.

- Én is ezt mondanám. – vigyorodom el, roppantul élvezve a helyzetet, mert nem könnyű zavarba hozni az öcsémet.

- Fog be. – morog rám, de még ezzel sem tudja elvenni a kedvem.

Lopva Aidenre pillantok, aki szintén a kávéját iszogatja, de a csésze pereme fölött felém villannak a kék szemek. Késztetést érzek, hogy elfordítsam a fejem, sosem szerettem sokáig mások szemébe nézni, de az ő figyelme folyton melegséggel és izgalommal tölt el.

El tudom képzelni, milyen lenne, ha máshol más körülmények között találkoztunk volna. Egy tökéletes világban most rámosolyognék és megköszönném neki, hogy itt van velem…

- Minden oké? – szólal meg, mikor kicsit sokáig bámulok rá.

Pislogok párat, hogy visszatérjek a jelenbe és mosolyogva biccentek. – Igen, csak elbambultam.

A következő kört Aiden nyeri, az öcsém bosszúságára ő csak a második lesz. Közben anya lelkesen cseveg mindenkivel, látszik rajta, hogy élvezi a társaságot, amitől kicsit bűntudatom is lesz, amiért nem látogattam gyakrabban. Ha tudtam volna, hogy nem zavarom, hogy nem szégyell engem, nem hagytam volna ki egyetlen látogatást sem.

Az élénk beszélgetés az egyik nagynéniről hirtelen ránk terelődik. Reméltem, hogy megúszhatjuk a továbbiakat kínos kérdések nélkül arra meg végkép nem számítottam, hogy éppen anya hozza fel a témát.

- Apropó, ti mióta ismeritek egymást? – kíváncsiskodik, mire a szobában minden szem ránk szegeződik – Mikor legutóbb beszéltünk telefonon, még nem említetted Aident.

- Ami azt illeti, nem olyan régóta. – válaszol Aiden nyugodtan – De Conor elég kitartóan küzdött az ellen, hogy elüldözzem.

- Hogy elüldözd? – húzza fel a szemöldökét anya.

- A reggel nem az én napszakom.

És akkor még enyhén fogalmazott, de nem szólok közbe. Anya láthatóan jól mulat a válaszán, én meg alkalomadtán ezer örömmel húzódom meg a faggatózás elől. Utálom, ha a figyelem középpontjában vagyok és csak ritkán sikerül jól kijönnöm egy beszélgetésből.

- Erről jut eszembe. – egyenesedik ki Josh nagy komolyan – Tegnapelőtt beugrottam hozzád a lakásodra, de egy idegen nő nyitott ajtót. Mikor rólad kérdeztem, azt mondta nem ismer, és csak egy hete költözött be.

Elsápadok. Basszus, ez teljesen kiment a fejemből! Egy kezemen meg tudnám számolni hányszor kerestek otthon, eszembe se jutott, hogy szóljak, kiköltöztem.

- Én… szóval… - a francba! – Most Aidennél lakom. – nyögöm ki halkan.

- Erre már rájöttem abból, hogy együtt töltitek a reggeleket. – világít rá elmésen - Vagyis együtt éltek?

Gyilkos pillantást küldök felé, egyértelműen azt üzenve, hogy fogja már be, de nem lehetek túl meggyőző. Mi az ördög ütött belé, mikor pontosan tudja, hogy nem szeretek róla beszélni?

A térdemre markolok, hogy ne remegjen meg a kezem mikor félve apára nézek, aki valószínűleg inkább bárhol máshol lenne most. Az arca semmitmondó, komoly és távolságtartó, anya a nyugalom szigeteként ücsörög mellette, miközben a válaszomat várják.

A könnyed érintés a kezemen erőt ad és emlékeztet rá, hogy nincs mitől félnem. A többiek figyelmét elkerülte Aiden érintése, de nekem ez a biztatás éppen elég, hogy tudjam, mellettem áll.

Megköszörülöm a torkom, hogy leküzdjem az idegesség keltette gombócot.

- Egy házban élünk.

- És mégis mióta? – ráncolja a homlokát.

- Úgy kb. két hete. – válaszolok és engedem, hogy Aiden összefűzze az ujjait az enyémmel.

Van egy olyan sejtésem, hogy rájött milyen jól esik ez.

- Szólhattál volt. Eszedbe se jutott, hogy közöld velünk? – a hangja vádaskodó, mintha joga lenne számon kérnie rajtam bármit is.

Ettől aztán nálam is felmegy a pumpa.

- Nem, nem jutott eszembe, hogy szóljak neked. – közlöm határozottan – Mégis minek? Hányszor jöttél el hozzám, mióta elköltöztem otthonról? Egyetlen egyszer sem.

- Elfoglalt voltam.

- Képzeld, én is. Nem te vagy az egyetlen a földön, aki dolgozik. – mondom, s bár a hangom nem emelem fel, az nem szokásom, de érezni benne az indulatot. Csakis Aiden tudhatja milyen nehezemre esik kiállnom magamért, hisz úgy kapaszkodom a kezébe, mintha az életem múlna rajtam.

- Aidennél. – teszi hozzá, majd a mellettem ülő férfira néz – Ne vedd sértésnek.

- Nem veszem. Sőt, néhány hét múlva szívesen körbevezetlek a házamban, hogy lásd, Conor milyen remek munkát végzett.

A mosolya csupa szívélyesség, de a szemei továbbra is hűvösek maradnak.

Nem hittem volna, hogy Josh így fog szemétkedni, főleg nem a család előtt. Ezt követően már semmi kedvem tovább kártyázni, félre is teszem a paklit. Az öcsémnek kiváló érzéke van hozzá, hogy az ember lelkébe taposson. Mégis mit gondolt?

A kínos csend egészen addig húzódik, míg apa nyugodt hangja meg nem töri.

- Josh, azt hiszem tartozol egy bocsánatkéréssel a bátyádnak.

Óvatosan pillantok rá, nem vagyok biztos benne, hogy jól hallottam. Azt hittem most irtó dühös lesz, ezért volt olyan csendben.

- Tőled pedig én kérek elnézést a fiam viselkedéséért. – fordul Aiden felé - Néha elfelejti, hogy nem tárgyalóteremben van. Természetesen semmi gond nincs azzal, hogy Conor nálad lakik. Felnőtt férfi, el tudja dönteni mit, akar és ezentúl téged is elvárunk hozzánk. Legközelebb pedig nem kell tartanotok ehhez hasonlóan kínos helyzetektől.

- Köszönöm Brian. – biccent Aiden hálásan – Conorral biztos meglátogatunk majd titeket, nem igaz?

- De igen.

Egymásra nézünk. Az arca azt sugallja, hogy nagyon elégedett a helyzettel és az is lehet. Az hogy apa elfogadta őt és ezzel engem is… nagyon sokat jelent. Kétlem, hogy akármilyen férfit meginvitált volna a házába, ehhez olyan valaki kellett, mint Aiden.

Ha tudná, hogy valójában mi a helyzet velünk, vagy inkább velem… Jobb is, ha nem élem bele magam mindebbe.

Josh szótlanul néz hol apára, hol ránk, de a telefonja hangjára olyan képet vág, mint akinek mázsás súlyok esnek le a válláról. Gyorsan kimenti magát, a nők meg – mintha mi sem történt volna - hozzálátnak, hogy feltöltsék a süteményes tálcákat, míg az öcsém vissza nem jön, közölve, hogy kimegy a reptérre Marissa szüleiért. Apa is vele tart, hogy segítsen a csomagokkal, minket pedig anya hamar kizavar a kertbe, míg rendbe rakják az ünnepi asztalt.

A hátsó kert a házhoz hasonlóan művészien karbantartott. Dús örökzöldek, a kerítéseket sötét borostyánlevelek fonják körbe, a bokrok különböző, ám egymáshoz passzoló formákra nyírva díszelegnek, minden virág hófehér, mintha minden más színt száműztek volna, hogy egy tökéletes fekete-fehér palettát alkossanak.

- Hm… a kiskerttel is kéne kezdeni valamit. – szólal meg mellettem Aiden, mire rápillantok.

- Mire gondolsz? – kérdem kíváncsian.

- Voltál már ház mögött?

- Nem igazán tudtam megközelíteni. – rándul meg a szám széle. A faburkolat állapotát akartam megnézni, de mindent elborít a törmelék meg a drót.

- Régen egy kis fűszerkert volt ott. Elég hely lenne egy kinti ülőrészhez és egy kis virágoskertnek. Mit gondolsz?

A kertészkedéshez ugyan nem értek, de elég gyorsan utána tudok nézni, mire lenne szükség hozzá. – Csak mond meg mit szeretnél és megoldom.

- Ilyen egyszerűen? – mosolyog rám, amit jókedvűen viszonzok.

- Aha, ilyen egyszerűen.

Csendben körbesétáljuk a kertet, nem tudom, meddig kóborlunk odakint a gondolatainkba merülve, de egyikünk se hozza fel a nappaliban történteket. Örülök neki, mert még én sem emésztettem meg teljesen, hogy képes voltam vitatkozni Joshal. És olyan jó érzés volt! Felszabadító, főleg az, hogy valaki végig mellettem volt, ami még most is izgatott mosolygára késztet. Mint egy kiskölyök, komolyan.

Hallom, hogy a ház elé lassan begördül egy kocsi, majd leáll a motor és anya vidáman üdvözli az újonnan érkezőket.
Megjöttek az anyósék.

- Legyen már vége a napnak! – sóhajtok fel fáradtan, a vendégszobában szépen bevetett ágyról ábrándozva.

Aiden szenvedésemet látva nevetne markol rá a vállamra, és maga felé fordít.

- Azért nem éppen az Adams family. – kuncog csillogó szemekkel.

- Hát nem. – viszonzom a vigyorát – De ezek űrlények.

 



Szerkesztve Moonlight-chan által @ 2016. 10. 06. 23:36:03


louisMayfair2016. 08. 28. 21:57:58#34555
Karakter: Aiden Holmqvist



Conor pillanatok alatt tűnik el szinte, biztos vagyok benne, hogy jót tesz neki pár perc, hogy visszataláljon magához. Addig is félre állok, hogy a nők szorgoskodhassanak, Josh és az apja váltanak pár szót, míg én is a gondolataimba merülök. Aztán Brian átmegy megnézni a híreket, én egyedül maradok az öcsikével.

- Remélem, nem sértettelek meg túlságosan – váltok taktikát.

- Ugyan, dehogy… Kissé… szókimondó vagy, az tény.

- Még semmit sem láttál belőlem, Conor többet szokott kapni, főleg, ha morcos is vagyok – vigyorgok.

- Úgy látom, jól megértitek egymást a bátyámmal – kezdi óvatosan.

Kicsit ellágyul az arcom, érzem…

- Hihetetlenül türelmes velem.

- Szabad kérdeznem, mi történt veled?

- Baleset – pillantok félre. – Ütköztem, fejtetőre álltam, gyógyulok.

- Értem, sajnálom, nem akartam tolakodó lenni.

- Ha az lennél, mondanám.

- Igaz… - biccent kicsit zavartan.

Végre aztán Conor is befut, igazam volt, jót tett neki a friss levegő.

- Josh, hová vigyem a holminkat? – kérdi Conor, ahogy kimegyünk az ebédlőből.

- Odafent, balra a második ajtó, már előkészítettünk mindent. Nem gond, ha egy szobában lesztek ugye?

- Nem gond. – vonok vállat rossz szokásom szerint, igazából sejtettem, hogy ha ennyien leszünk később, szűkösen leszünk még egy ilyen nagy házban is.

Josh magunkra hagy és Conor mutatja az irányt. Szívesen átvennék tőle pár csomagot, de most épp elég megmásznom a lépcsőt.

Az emeleti szoba is épp olyan, mint a ház többi része, üres és élettelen, mint egy katalógus oldala. Hát az én házam nem lesz ilyen!

- Biztos, hogy jó lesz ez így? – fordul felém Conor zavartan.

- Miért ne lenne? – kérdezek rá a nyilvánvalóra.

- Mi lesz, ha éjszaka véletlenül megütlek vagy valami… Elég rossz alvó vagyok. – aggodalmaskodik. Szó, mi szó, Conor nagyon erős, a kemény fizikai munkától olyanok az izmai, mint egy péknek, aki egész nap tésztát gyúr.

- Én sem alszom jól és elég nagy ez az ágy. – vizslatom alaposan a lehetőséget, hogy éjszaka esetleg megcsapjon álmában.

A másik lehetőség igazából nem zavar, hogy egy ágyban kell vele aludnom, sőt, furcsa izgalommal tölt el. Titkon vágytam rá, sok-sok hideg éjjel, hogy egy forró testhez simuljak, érezzem egy másik test közelségét.

- Rendben, de ha pihenni akarsz, szólj és magadra hagylak, nem gond.

- Nem fogsz zavarni, Conor. – mosolygom.– Egyébként is át szoktál jönni masszírozni, nem vagy kizárva a szobámból.

Végre mosolyog!

- Köszönöm. És basszus, azt is, amit odalent tettél.

- Nem tettem semmi különöset, csak elmondtam az igazat. – vonok újra vállat, erről lassan le kell szoknom.

- Már az is nagy tett volt, hogy belefojtottad a szót az öcsémbe. Erre még senki sem volt képes. – vigyorog, és én nem tudok nem nevetni rajta.

- Kemény dió volt.

- De te feltörted.

- Nem hinném, csupán sikerült rádöbbentenem, hogy a máz alatt ő is ugyanolyan ember, mindegy hány diplomát meg kitűntetést szerez.

- Tudom. –bólint, majd leül az egyik fal melletti kényelmesnek látszó fotelba. – És azt is, hogy nem szeretsz a munkádról beszélni, mégis megtetted.

Ezen kicsit el kell gondolkodnom. Igazából ez így nem igaz. Szeretek beszélni róla, csak nem nagyon volt kinek, mert mindenkit elmartam magam mellől…

- Nem mondtam, hogy nem szeretek beszélni róla.

- De hisz egyszer sem tetted.

- Nem kérdeztél róla. – ráncolom a homlokom, mert nem emlékszem, hogy szóba került volna.

- Mert… nem nagyon voltál beszédes kedvedben. Meg egyébként is furán jött volna ki, ha beköltözök hozzád és rögtön kifaggatlak. Még a végén azt hitted volna, hogy valami házaló pszichopata vagyok.

Elvigyorodom, mert Conor minden, csak nem pszichopata. Találkoztam már nem egyel, és egyiknek sincs kényszeres bocsánatkérési mániája. Ők egy tíz méteres üvegfal mögül látják a világot, nem törődnek másokkal, csak megjátsszák… Conor talán különc, érzelmileg elnyomott, önbecsülése nulla, de nem antiszociális és nem színészkedik, törődik mással és nem gondol magára.

- Nem hiszem. A pszichopaták nem hordanak lila kontaktlencsét.

- Tapasztalat?

- Ó igen.

Egymásra vigyorgunk és én nagyon élvezem a légkört. Sok mindent értek Conorral kapcsolatban most, hogy megismertem a családját. Lényegében ők voltak azok, akik elcseszték az életét, persze jó vastagon benne volt a srác is, de minden adva van egy lejtőhöz. Egy kevésbé jól tanuló gyerek, egy túl magas léceket állító apa, egy ügyvédpalánta, aki ezt megugorja, de a bátyja nem… Dühít, ugyanakkor valamiképpen mégis szeretik Conort, csak át kell átalakítani kicsit a fejükben a képet róla.

Mivel új szobatársam is kényelembe helyezi magát, kipróbálom az ágyat. Tényleg kényelmes, talán még tetszene is, kevésbé modern kerettel. A matrac viszont jó a hátamnak, tagadhatatlan. Lelógatom a lábaim, mert nem akarok a cipőmmel az ágyneműbe mászni.

- Ugye tudod, hogy anya azt hiszi… mi ketten, tudod, járunk?

Felpillantva kutatom a legapróbb jelét, hogy ez neki nem tetszik. Nekem semmi problémám a dologgal, de neki lehet… Végül is… Én csak egy testi fogyatékos vagyok, illetve szellemi is, mert állítólag a baj csak a fejemben létezik… Megérteném, ha őt ez zavarná, az exem is megmondta…

- Igen leesett.

- És nem zavar?

- TÉGED zavar? – teszem fel végre a kérdést, de ő megütközve néz rám.

- Dehogy, nem erről van szó! Csak attól féltem haragudni fogsz amiért belerángattalak.

Egy hetero pasi tuti kiakadt volna. Kész szerencse, hogy egy csapatban játszunk, mert anya azelőtt vetette rá magát, hogy érdeklődött volna a felállásról.

- Nos, én döntöttem úgy, hogy elkísérlek és segítek. – könnyebbülök meg és magamban jót röhögve elmosolyodom. – Érdekes volt megtapasztalni, milyen is egy ilyen bemutatkozás.

- Nem volt még olyan partnered, akinek találkoztál a családjával?

- Annyira komoly még senkivel sem volt. Talán csak utolsó. – sóhajtok fel, nem akarok rá gondolni, egy hazugságot szerettem…

 

- Nekem sem volt még senkim, akivel komolyan gondoltam volna. Igazából jó ideje… nem volt senkim. – suttog, mintha bűn lenne.  

 

Végül sóhajtva kezd neki a pakolászásnak, az én cuccaim is beviszi a fürdőbe, de szerintem csak le akarja foglalni magát és nem figyelmességből. Talán abból is, de Conor akkor nyugodt, ha valamit csinálhat.

- Te meg min mosolyogsz? – kérdezem, amikor látom az arcán a félreérthetetlen mosolyt.

- Csak azon, hogy úgy láttam ma jobban vagy.

- Ééés?

- Örülök. Ennyi. – von vállat. Hogy ez mennyire idegesítő! Én is ilyen idegesítő vagyok???

Türelmesen kivárom, míg mellém ér, nem adom jelét, hogy bármit terveznék, de a testem már felkészült a mozdulatsorra. Mint egy vadász, várok a megfelelő alkalomra, amíg hátat fordít, belemerül a matatásba, nem számít rám. Egy gyors mozdulattal egy karral ellököm magam az ágytól, megragadom Conor karját, a hóna alá nyúlok és erőteljes rántással hátra húzom. Kettőt pislog, mire feleszmél az ágyon, hanyatt fekve, én meg fölötte. Diadalittas mosollyal bámulok le rá, elkapom a kezeit és leszorítom.

- Mi…? – pillog rám értetlenül, mint akinek az agya elment világot látni. – Ezt hogy csináltad?

- Kíváncsi voltam, meg tudom-e csinálni megint – vigyorgok le rá, miközben fölötte térdepelek.

- Aiden a hátad…

- Jól vagyok – az arcom vonásaira szigort erőltetek. – Nem fájt, ahogy letepertelek, de most fáj, ha rá gondolok, úgyhogy nem akarok rá gondolni. És most mondd el az igazat.

- Az igazat? Miféle igazat? – jön zavarba, megpróbál kiszabadulni, de a hasára ülök, vigyázva, hogy ne nyomjam agyon.

- Neked baj, hogy anyukád és Josh azt hiszik, egy pár vagyunk?

- Izé… nem… De bárki bejöhet és…

- És? – hajolok közel az arcához, a szemeit kémlelem.

- Aiden, én… ők a családom… nem akarom, hogy apám célpontja légy…

A tekintetem megenyhül.

- Tudok magamra vigyázni.

- Tudom, hogy tudsz – néz fel rám esdeklőn. – De én nem… Engem ők nem…

- Ők nem olyannak látnak, amilyennek én – lágyítom meg a hangomat is. – Conor, nyugi… Azért jöttem veled, mert erre kértél, mert tényleg meg kell védenem, csak nem úgy, ahogy gondolod. Nekik kell másképp tekinteniük rád, és azért nem tették eddig, mert nem adtál rá nekik okot. Ha felemelted volna a hangod, elmondtad volna a véleményed, de ez már nem számít. Azt akarom, hogy azt lássák, amit én.

- Te mit látsz? – merül el a szemeimben.

- Egy értékes embert.

Halvány mosoly kúszik az ajkaimra, ahogy lenézek rá, de ebben a pillanatban kopognak, viszont ahelyett, hogy megvárnák a választ, nyílik az ajtó, Conor egész testében megfeszül, rémülten kapja a fejét a belépő felé, de aggodalomra semmi gond, csak az anyja.

- Gyerekek, én… Ó! Bocsánat, nem akartalak megzavarni titeket!

- Semmi baj – szépen leszállok Conorról, de úgy, hogy ösztönösen a befeszült srác és az anyja közé kerüljek. – Miben segíthetünk?

- Igazából csak annyit akartam mondani, – lép be és becsukja maga mögött az ajtót – hogy mélyen megérintett minket, amit az ebédnél mondtál Conorról. Attól tartok, az én hibám is, hogy mindez így alakult, hogy most pofont kaptunk.

- Anya, ez nem igaz – ül fel Conor is és az anyja felé indul, de Maggie megállítja.

- Hadd fejezzem be – kéri, mire a fia megáll egyhelyben. – Josh és Brian még nem tartanak ott, de én igen. Rá kellett jönnöm Aiden beszéde alatt, hogy sosem mondtam, mennyire büszke vagyok rád. Tudom, hogy apád magas célokat állított eléd és én… Nekem figyelnem kellett volna, hogy ez árt. Talán a túl nagy akadályok vették el a kedved mindentől… Beismerem, hibáztam, és a bocsánatodat kérem.

Szegény srác, úgy áll ott a szoba közepén, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jeges vízzel. Én csak elmosolyodom a dolgon, mert az anyuka nagyon aranyos, megerősít mindent, amit eddig próbáltam Conor fejébe verni.

- Semmi baj, anya – találja meg végre a hangját Conor, de még mindig hitetlenkedve cseng. – Nem haragszom, rád nem…

Maggie két lépéssel áthidalja kettejük közt a távolságot és megöleli a fiát, még egy puszit is ad az arcára.

- Talán épp ezért nem láttalak olyan gyakran… Az én hibám is, sajnálom, kicsim, megígérem mostantól más lesz. Ha kell, apáddal szemben is kiállok érted, nem érdekel, tetszik, vagy nem tetszik neki. Két csodás fiam van, és nem érdekel, hogy az egyik meleg, mert fantasztikus barátod van és mert nagyon, nagyon szeretlek.

- Én is szeretlek – szorítja magához az anyját Conor.

Kicsit úgy érzem, hogy én itt felesleges harmadik vagyok, de nem érzek féltékenységet vagy bármi negatívat. Örülök, hogy legalább az anyjának sikerült felnyitni a szemét, ha a család többi tagjának még kell egy kis noszogatás…

Egy hosszú percnyi ölelkezés után Maggie elengedi Conort és kipislog a szeméből két könnycseppet.

- Most vissza kell mennem segíteni, de azt akartam, hogy tudd. Pihenjetek egy kicsit, egy óra múlva viszont gyertek le, ha nem gond, családi program, tudjátok.

- Rendben – bólogat Conor.

Igazából addig úgy áll egy helyben, míg az anyja ki nem megy a szobából, mintha megállt volna a számára az idő. Egész testében érzem a feszültséget, a szorongást. Nem tud mit kezdeni a helyzettel, hogyan reagálja le és a tehetetlenség félelmet szül, idegesség, felfokozott habitus…

Conor mögé lépek és épp úgy, mint reggel hátulról átölelem.

- Nyugalom – suttogom a fülébe.

Szerencsére azonnal elernyed a karomban és majd össze is csuklik, így visszahuppanunk az ágyra, ő a szélén ül, én mögötte, a két lábammal közre fogva. Arcát eltemeti a tenyereiben, a kezeimmel elkezdem gyengéden masszírozni a hátát, vállait, épp úgy, ahogy ő csinálta.

- Conor, nyugi, nincs semmi baj, csak megrendültél. Túl sok volt neked az inger, amit reggel óta kapsz, lazíts – nyugtatom. – Amikor Jenny megkínzott, ott voltál, hagytam, hogy felvigyél az emeletre és lemosdass…

- Az más… - suttogja maga elé, de érzem, hogy lassan megnyugszik.

- Nem más, én engedtem, hogy átsegíts rajta, most rajtam a sor.

- Aiden én ezt nem érdemlem meg! Ha tudnád, hogy…

- Nem érdekel, Conor! – szólok rá. – Nem érdekel, ki mit mond a családodban, azt akarom, hogy olyannak lássanak, amilyen valójában is vagy.

- Fogalmad sincs, milyen vagyok, hogy mit tettem…

- Milyen vagy? Kedves? Törődő? Gondos? Figyelmes? Mit tettél? Megpróbáltál a felszínen maradni egy olyan családdal a hátad mögött, akik nem hogy úszógumit adtak volna, de a lábadra két tonna súlyt… Elviseled a természetemet, rendbe hozod a házamat, és vitatkozol velem! – teszem hozzá az utóbbit úgy, mintha a legnagyobb bűn lenne. – Hívjatok rendőrt, vitázik velem! – viccelek.

Ezen már felnevet, elhúzódik, de csak annyira, hogy felé tudja fordítani a törzsét.

- Na, de biztos úr, rendőr hív rendőrt?

- Az első esetemnél, amikor elkezdtem a munkát, egy tolvaj ellopta egy néni táskáját, és kiabált, hogy hívjanak rendőrt, én meg első pillanatban annyira meglepődtem, hogy hívtam a rendőrséget…

- Komoly? – nyúlik meg Conor képe.

- Richard a mai napig szívja a vérem, amiért rendőr létemre hívtam a rendőrséget…

Conor most már szabályosan nevet, egyértelműen felengedett az előbbi szorongásos állapotból.

- Ne haragudj, de ez…

- Mindannyian követünk el hibákat – biccentek.


Moonlight-chan2016. 08. 28. 02:00:41#34552
Karakter: Conor Friedman






Mindenki anya ajándékát nézegeti, én meg igyekszem láthatatlan lenni, amennyire csak lehet. Bárhol szívesebben lennék ebben a percben, mint itt. Josh elégedett mosolyára végképp nem vagyok kíváncsi. Nem mintha ne örülhetne annak, hogy megint jól választott, és persze anya biztos sokat használja majd a saját masszázsszékét, ha épp lazítani akar. Talán nem is kéne odaadnom a porcelánt. Van már neki elég, meg amúgy sem az enyémek. Ha nem veszik észre a ládát, esetleg kicsempészem a kocsiba…

- Aiden, nem próbálod ki? Te is ugyanilyet akarsz majd otthonra. – kérdi anya, lelkesen körbejárva az új bútordarabot.

Aiden vállat von, majd óvatosan beleereszkedik a fotelbe. Közben Josh is visszajön, még mindig a telefonján csüngve, de mikor meglátja, hogy az ajándékát tesztelik, elkéri apától a távirányítót.

- Megmutatom a fokozatokat.

Sorban végigkapcsolgatják mindet. Azt hiszem hat féle fokozat és masszázs van rajta, plusz hőfokszabályozó is, valamint az egész fotelnek állítható a magassága és a dőlésszöge. Türelmesen várom az ítéletet, bár Aiden arcáról semmit sem lehet leolvasni, ahogy minden programot végigpróbál, csak mikor az utolsót is kihúzhatjuk, nyilvánít véleményt.

- Köszönöm, de nekem ennyi bőven elég is volt. - kikászálódik belőle, az öcsém döbbent pillantásától kísérve.

- Nem jó?

- De biztos, de én nem cserélném le Conor kezeit erre. – von vállat, magától értetődőn, nekem meg leesik az állam. Nem vagyok biztos benne, hogy jól hallottam.

„…nem cserélném le Conor kezeit…” Tényleg ezt mondta volna? Nem hiszem el…

Mindenki őt bámulja megütközve, Aiden viszont vet felém egy jókedvű pillantást. Legalább az egyikünk szórakozzon jól, ha én mindjárt szívrohamot kapok is.

- Hidd el, Josh, a bátyád a legjobb masszőr, akit csak ismerek, csak tudnám, miért nem ment erre a pályára… - egészíti ki, még mindig mosolyogva.

Sorban ránézek a családtagjaimra, hogy most mi lesz. Ez még nem olyan nagy dolog, semmi olyan nem került szóba, ami felborítaná a családi idillt. Szerencsére anya hamar túlteszi magát a megdöbbentő kijelentésen.

- Miket meg nem tudunk rólad. – mosolyog cinkosan Aidenre, majd rám is, mire zavartan  vakarom meg a tarkóm.

Fogalmam sincs mit mondjak, nem tettem semmi rendkívülit, csak örülök, hogy segíthettem.  - Még soha nem próbáltam Aiden előtt.

Josh persze nem bírja ki, hogy rajta kívül más is a figyelem középpontjába kerüljön, a torkát köszörülve vonja magára mindenki tekintetét.

- Elnézéseteket kérem, de Marissa Brandont veszi épp kezelésbe az ebédhez. Nemsokára ő is csatlakozik hozzánk.

- Conor – fordul felém Aiden magabiztosan – Behoznád anyukádnak az ajándékát? Itt nagyobb hely van szétpakolni.

- Máris – mondom, elfeledkezve a korábbi tervemről, hogy majd kicsempészem a kocsiba.

Gyorsan visszamegyek az előszobába és izgatottan emelem fel a hatalmas dobozt. Magamban azért imádkozom, hogy tetsszen neki. Lehet, hogy önző szemét vagyok, de egy picikét örülök neki, hogy Aiden nem ajnározta azt a masszázsfotelt.

- Hú, mi lehet benne?! – kiált fel anya, mikor meglátja a hatalmas dobozt, majd a szőnyegre telepedve szaggatja le róla a csomagolópapírt – Jajj, de gyönyörű láda! Most már tényleg, mi lehet benne?

Apa anya mellé húzódva nézi a műveletet, de nem segít neki, hisz tudja, hogy anya imád ajándékokat bontogatni. Mikor kicsit voltam folyton becsomagoltam neki egy darab papírba ezt-azt. Egy szép kavicsot, vagy csigaházat… bármit, amit a kertben találtam és neki szántam, ő pedig ugyanolyan szeretettel hajtogatta ki a füzetlapot, mintha több száz dolláros kincseket rejtene.

A láda felnyitás közben már alig találom a helyen, de csak akkor eresztem ki a bent tartott levegőt, mikor anya tágra nyílt szemmel kiált fel a rakás selyempapír fölött.

- Uramisten!!! Jézus Krisztus! – levegő után kapva bontja ki azt a levesestálat, amit múltkor én is elsőként pillantottam meg – Ezt nem hiszem el! Jézusom! Az ezerhétszázas évekből van! – forgatja a kezei között – Igazi velencei porcelán, egy nemesi családé lehetett, benne van a címer, az akkori Dózse rokona lehetett a tulajdonosa… Mestermunka! Sehol egy repedés, egy csorba él!

Perceken belül mindent elborít a méregdrága porcelán és az ide-oda röpködő csomagolópapír. Eddig soha nem érzett elégedettség tölt el, amiért ilyen ajándékot adhattam anyának és mindezt csakis Aidennek köszönhetem. Még Josh is csodálattal a szemében bámulja a törékeny műalkotásokat, közben teljesen váratlanul ér, hogy anya a nyakamba veti magát és az arcom minden egyes milliméterét puszikkal borítja.

Vigyorogva ölelem át, az biztos, hogy ezt a napot soha nem felejtem el.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm!Jesszusom, kicsim, honnan szedted ezt??? Ez, ez… Ezek igazi kincsek! Nem tudom, hogy köszönjem meg, édesem, ez életem legszebb ajándéka!!!

- Nagyon szívesen, anya – ölelem át szorosan.

- Ezzel fogok legközelebbi családi ebéden teríteni! Jajj, nem is! Nem merem, nehogy megsérüljön! Gyorsan csomagoljuk is vissza! – térdel azonnal a láda mellé és féltő gondoskodással visszapakol mindent. Azt hiszem apa nekiláthat újabb vitrint készíteni otthonra.

- Elnézést…

Mindnyájan a hang irányába fordulunk, az ajtóban Marissa áll, kissé zavartan a rá szegeződő szemektől, karjában pedig a kisbabájuk Brandon nyújtózkodik összevissza.

- Marissa! Ezt nézd! Milyen kincseket kaptam Conortól! – mutat fel egy díszes tányért.

- Valóban, nagyon szép – pillant Josh felé, aki még mindig nem tudja, mit tegyen vagy mondjon.

Nem hittem volna, hogy tanúja leszek, amint az elszánt, zseniális ügyvédnek nem jönnek a szavak a nyelvére. Anya viszont teljesen boldog, láthatóan a mennyekben járva „élete legszebb ajándékait” pakolgatja.

- Csak tudnám, honnan szedtétek ezt? – néz rám apa elgondolkodva.

Számítottam erre a kérdésre, végül is ilyesmire nekem nyugdíjas koromra lehetett volna pénzem és akkor is csak úgy, ha egész életemben spórolok.

Aidenre pillantok, ő pedig csak vállat von. - Van, ami az egyiknek szemét, a másiknak kincs. Tudjuk igazolni az eredetüket, a papírja benne van a ládában, abban az oldalsó rekeszben. – bök felé.

- Jaj, el is felejtettem! – ugrik fel anya ültéből, aztán Aiden arcára is nyom egy puszit – Neked is köszönöm!

- Igazán nincs mit.

- Szólni akartam, hogy az ebéd tálalva van – szól közbe Marissa, aki szerintem nem nagyon tudja, mit kezdjen mindezzel. Ő nem az a porcelános típus, ebben a házban minden tányér és pohár modern csiszolt üvegből meg kristályból készült.

- Kincsként fogom őrizni – biztosít minket anya, mikor visszazárja a kalózláda tetejét.

Josh tétován Aiden mellé lép, próbál visszatérni arra a terepre, ahol újra az övé lehet az irányítás. Ebben mindig is nagyon jó volt. Ha olyan téma merült fel, amiben nem volt a toppon, ügyesen eltereli a szót egy neki inkább tetszőre.

- Hogy tetszik a ház belülről? Ugye, hogy gyönyörű?

- Az igazat mondjam, vagy amit hallani akarsz? – kérdi Aiden kihívón.

Josh meglepődik, de igyekszik leplezni. - Az igazat.

- Gyönyörű, de nekem kissé túl mesterkélt.

- Mesterkélt? – hitetlenkedőn néz körbe a valóban tökéletes házában.

- Ha körbenézek egy oldalt látok egy lakberendező katalógusból, de semmi jele, hogy otthon lenne. – magyarázza komoly hangon - Nincsen elszórva itt-ott egy gyerekjáték, egy fél pár zokni, a könyvek katonás sorban, semmi nyoma a kuszaságnak, hogy olvasnátok őket. Csodás, de én nem élnék benne.

- Miért nem? Mert nincs rendetlenség? – ráncolja a homlokát értetlenül.

- Mert egy otthon sosem lehet ilyen tökéletes. Az otthon rendetlen, nyoma van annak, hogy benne élnek.

Magamban elmosolyodom. Joshnak ezt úgyis hiába magyarázza, legalábbis, míg a fia nagyobb nem lesz és fel nem forgatja a rendezett kis életüket. A szüleink háza igazi otthon volt, de mióta megnősült beköltözött ebbe a palotába, ő maga is megfeledkezett arról, milyen volt a szétszórt újságok látványa a nappali karcos kis asztalán, amiről mindig apa jutott eszünkbe, vagy a lépcső végében heverő papucsok, amiből mindig tudtuk ki van épp otthon.

Josh háza valóban nagyon szép, de én nem érezném jól magam benne, pontosan azért, amit Aiden mondott.

Lassan mindenki elfoglalja a helyét az asztal körül. Hatalmas, tíz személyes étkezőasztal, mesterien megterítve, mindenféle különlegességgel. A kis Brandon Marissa mellett kapott helyet az etetőszékben, egyszerűen imádnivaló a kiskölyök, néhány falat után csupa maszat az arca és a kezecskéi is.

- Hát nem tündéri unokám van? – gügyög neki anya, ragyogó mosollyal.

- Nagyon aranyos – helyesel Aiden.

- Kérlek, szedjetek. – int Josh az étel felé.

- Isteni az illata – mondja apa, végigmérve a kínálatot – Már sajnálom szegény gyereket, hogy ebből nem ehet!

- Emlékszem, amikor Conor volt ennyi idős, mindent összemaszatolt. – idézi fel anya az emléket, mire szabályosan összerezzenek a széken.

- Anya! – ugye nem szedi most elő a gyerekkori bakikat? Könyörgöm, ne égessen le teljesen Aiden előtt!

- De ha így volt!

Nem veszi a lapot, de szerencsére a finom ebéd hamar eltereli rólam a figyelmet, mert mindenki enni kezd. Josh elővesz egy üveg jégbehűtött bort és megkérdezi ki kér. Én természetesen nem. Azóta a nap óta egy-két sör a maximum alkohol mennyiség, amit megengedek magamnak, de Aiden jelzi, hogy kér.

Ő gyógyszert szed, nem?

 

- Biztos, hogy… mmmhm! – a kezét a számra tapasztva hallgattat el, majd szigorúan rám mered.  

- Kuss.

Anya nevetni kezd, le sem tagadhatná, hogy kedveli Aident, bár ki ne kedvelné? Nagyon jó társaság, amikor épp nem morcos és hála az égnek egyre ritkábban az. A többiek elég érdekesen reagálnak, Aiden már sokadjára döbbenti meg a családom, ami zavarba hoz, de nem kellemetlen.

Az ebéd további része feszült csendben telik. Vagy lehet, hogy csak én érzem annak?

Az evőeszközök csilingelése az egyedüli, ami kitölt, és ez valamiért még idegesebbé tesz. Mintha azt várnák, hogy mondjak valamit és tudom, hogy a beszélgetés elkerülhetetlen lesz az ebéd után, de mégis miről mesélhetnék én? Mit tegyek, ha megkérdezik mivel foglalkozom most? Hisz még azt sem tudják, hogy eladtam a lakásom és most Aidennél lakom…

Mikor már teljesen rám telepedne a szorongás, érzem, hogy az asztal alatt valaki a kezemre simítja az övét. Rögtön Aiden felé kapom a fejem, kicsit csodálkozva, hogy észrevette a hangulatom. Ennyire átlátszó vagyok, vagy ilyen jól kiismert?

Lehet, hogy az utóbbi, mert rajta kívül senki nem vesz észre semmit, de engem pont eléggé megnyugtat ahhoz az ő határozott, magabiztos pillantása ahhoz, hogy leküzdjem a gyomorgörcsöt.

Nem lesz semmi gond.

Az ebéd végén anya segít Marissának összeszedni a tányérokat és míg a sógornőm előkészíti a desszertet a tálalásra átveszi Brandont, aki nagyon ki akar jutni az etetőből.

- Aiden, mivel is foglalkozol te? – kezd neki a faggatásnak Josh, de Aidenben emberére talál, ebben biztos vagyok.

- Rendőr vagyok.

- Nahát!

- A rendőrség gyönyörű hivatás. – bólint elismerően apa.

- És veszélyes is! – teszi hozzá anya aggódón.

- Az, de az embereket meg kell védeni másoktól és önmaguktól. Szolgálunk és védünk, problémákat oldunk meg.

- Josh tudna mesélni erről, ugye Josh? – apa büszkén veregeti meg az öcsém vállát, míg én lesütött szemekkel piszkálom a szalvétát. Persze, hogy tudna róla mesélni…

- A törvények betartása tesz minket civilizált társadalommá, én ebben hiszek – hallom Josh hangját.

Vajon mit tenne, ha megtudná, hogy egy asztalnál ül egy bűnözővel? Az eddigi feszült viszonyunk természetesen még tovább romlana, valószínűleg.

Hamar elhessegetem a gyötrő képet, hisz százszor elképzeltem már annyiféle forgatókönyvet, ami azután következik, hogy elmondok Aidennek mindent. Ezen majd akkor rágódom, ha ott tartunk, most inkább az én szőke megmentőmre nézek, akinek megkönnyebbülésemre, eszébe sincs bevonnia a beszélgetésbe.

- Más a törvény a tárgyaló teremben és más az utcán. – válaszol nyugodtan.

- Ezt nem értem – ráncolja anya a homlokát, s mindenki érdeklő várja Aiden magyarázatát. Még Marissa is, aki közben Brandont etetgeti.

- Ebéd közben nem hiszem, hogy ez szerencsés téma. – figyelmezteti őket.

- Csacsiság, hallani akarjuk, ez már csak a desszert. – legyint apa, és ami azt illeti, engem is érdekel, mit akar mondani.

- Rendben – egyezik bele és rövid gondolkodás után bele is kezd – Tegyük fel, valaki elkövet egy bűnt, de a tárgyalóteremben dől el a sorsa. Nem minden úgy van, ahogy a törvénykönyvekben meg van írva. Ha beidéznek tanúnak egy tárgyalásra, elmondom, amit tapasztaltam, a jogászok, ügyvédek felteszik a kérdéseiket, különböző irányból, addig-addig kérdeznek, míg megpróbálnak rávenni, a nekik tetsző választ mondd. Kiragadnak egy-egy részletet, ez nem igazság, hanem jogszolgáltatás.

- A törvényeket be kell tartani mindenkinek, a körülmények meghatározóak ugyan, de nem mentenek fel teljesen a felelősség alól. – jelenti ki Josh szigorú arccal.

- Kezdődik… - én már rég nem bonyolódom hasonló vitákba. Az öcsémet nem lehet meggyőzni arról, hogy nem neki van igaza. Soha. Semmiképp.

De Aident nem hozza zavarba, sőt, ha lehet még elszántabb lesz a tekintete.

- Mondd ezt az apának, akinek egy részeg sofőr üti el egy szem lányát, hazafelé az iskolából. Vagy az árván maradt testvéreknek, hogy meggyilkolták a szüleiket. A rakodómunkásnak, akinek a műszakvezető hibájából üzemi balesete lesz és lebénul egy életre, hogy tartsa el népes családját? És ez csak néhány példa, Josh – csóválja a fejét - Te a tárgyalóteremben egy vaskos könyv mögül, papírokból látod a dolgokat, én a saját szememmel, ott helyben. Te látsz szakszavakat, én meg a vállamra boruló, síró áldozatokat.

- Az esküdtszék dolga eldönteni, hogy mi legyen az ítélet, nem ön bíráskodhat senki saját szakállára – mélyíti el a hangját, ami nála azt jelenti, hogy hamarosan kitör a veszekedés – Nem kezdhet az apa ámokfutásba a lánya gyilkosa után…

- Te mit tennél?

- Tessék?

- Te mit tennél, ha egy nap az ajtódon kopog a rendőrség, bejelentik, hogy a feleséged és a kisfiad elgázolta egy betépett sofőr, valamelyik nagykutya fia, akit nem tudsz felelősségre vonni? Elveszíted a családodat, a jogi passzusok semmit sem érnek. Mit tennél ezzel a sofőrrel, Josh?

Senki nem mer megszólalni, anya tényleg elsápadt, apa pedig csak komoran mered maga elé. Lenyelem a torkomban keletkezett gombócot és emlékeztetem magam, hogy most nem rólam van szó és inkább Josh válaszára koncentrálok. Neki van saját családja, ami nekem valószínűleg soha nem lesz, nem tudhatom igazán, mit éreznék ilyen helyzetben.

Josh arcán ezernyi érzés fut keresztül, majd kinyögi a megdöbbentő igazságot: - Megölném.

- Erről van szó – sóhajtja Aiden, hátradőlve a széken – A dolgok nem csak feketék és fehérek, nem egy darab papírból derül ki minden… Könnyű a jog mögé bújni, csűrni, csavarni, míg azt nem kapod, amit akarsz, de mit ér mindez, ha veled történik meg? Könnyebb másokon bíráskodni, elítélni valamiért, amiért nem ő a felelős… Én tisztellek, Josh, mert sokat kellett tanulnod, hogy az légy, ami, elismerem ezért is vagyok veled őszinte, mert megérdemled, hogy nyíltan beszéljünk. Viszont lásd a másik oldalt is. Ha fele olyan jó ember vagy, mint amilyen a bátyád, akkor még jobban foglak tisztelni, de ne a választott hívatás döntse el egy emberről, jó-e vagy rossz.

- A hívatás fontos – ellenkezik apa – Minél tanultabb vagy, annál többre viszed!

- Igazán? – vonja fel a szemöldököm, már-már gúnyosan.

- Aiden…  - hirtelen rossz érzésem támad, ettől az arckifejezéstől rám tör az idegesség. Ugye nem akarja szóbahozni, amiről beszéltünk?

Egy intéssel elhallgattat, mire feszülten várom a továbbiakat. Tudom, hogy szándékosan nem hozna kínos helyzetbe a családom előtt, eddig is egész végig arra játszott, hogy oldja a hangulatot, ami amúgy tökéletesen bevált, de most elképzelésem sincs, mit tervez.

- A tanulás fontos, de az észt nem a diplomával osztják. – szögezi le, lassan ejtve ki a szavakat, hogy még inkább hangsúlyozza őket - Lehet valaki egyszerű utcaseprő, aki kevéske fizetését is megosztja a nála szegényebbel, nyit a nála nyomorultabbak felé, mégis ezerszer értékesebb ember, mint az, aki egész életében csak a pénzt hajszolja és a hatalmat, az elismerést, a felsőbb köröket… De mit érnek vele, hm? Minél magasabbra jut valaki, annál nagyobbat is zuhan. Az orvos sztár sebész, elszúr egy operációt, beperelik, elveszíti az engedélyét, mihez kezd? Egy ügyészt csapdába csalnak, megzsarolják, kiderül a dolog, kizárják a kamarából, mit csinál? Egy tanárt megvádolnak azzal, hogy szexuálisan zaklatta egy diákját, a tanárt meghurcolják, egész életében tanult és gyerekeket tanított, most ott áll egyedül, munka nélkül… Nem az teszi az embert valakivé, hogy mennyi papírja van, hanem, hogy mennyi benne az emberség. Nézz a fiadra – biccent felém, apa pedig rám néz.

Alig sikerül állnom a tekintetét, a lábaim szinte teljesen elzsibbadtak, hogy még ha akarnék, akkor sem mehetnék sehová. – Nincs diplomája, de a romhalmazból állítja helyre a teljes házamat. – előszedi a mobilját, majd hamarosan átadja apámnak – Nézd csak meg, előtte utána képek. Mindent a fiad csinált, vért izzad, hogy a romokból otthont varázsoljon nekem és nem kér érte semmit. Egész nap megfeszítve dolgozik, este még átmasszírozza a fájó hátamat, elviseli a természetemet, pedig elég nyers vagyok, ha eddig nem tűnt fel. Nem szoktam magamban tartani a véleményemet, mert megtisztelem azzal a másikat, hogy őszinte vagyok. Ha erre képes gyakorlatban, mire vihetné, ha visszaülne a sulipadba? Épp erről győzködtem múltkor, bármikor leülhet tanulni, amikor csak akar, még nincs késő. Reméltem, hogy ti talán több bíztatást adtok neki, hogy elérje a régi vágyát.

Több bíztatás? Lehetetlen. Engem már rég elkönyveltek így, még akkor sem volt részem bíztatásban, mikor a középiskolát végeztem. Állandóan csak a dicsekvés ment a rokonoknak, hogy Conorból majd remek építészmérnök lesz meg minden. Aztán a végén nem lett és annál rosszabb volt a helyzet, hogy tudtam apa mennyire büszke lett volna rám. Így pedig… nem az. Legalábbis rám nem.

Anya felém pillant, kissé megrökönyödött Aiden szavain, pedig őt ritkán lepik meg az emberek, mivel ő is eléggé szókimondó. Engem is sokkolt amit mondott, csak úgy zúgnak a fejemben, a kérdések, gondolatok. Nem tudom miért tette ezt, komolyan gondolta-e vagy csak védeni akart, egyáltalán megérdemlem-e, hogy törődjön velem? Mert figyelt rám, hisz ezek szerint annyiból megértette mit érzek, amennyit elmondtam neki.

- Emlékszem, hogy mérnök akartál lenni – gondolkodik el anya – Még visszaülhetsz, akár estin is.

- Végül is… a gyakorlat már megvan, az elmélet nem ment, de talán most menne – morogja apa halkan, én meg nem hiszek a fülemnek.

Brandon erőtlen tapsikolása térít vissza a valóságba. Olyan, mintha álmodnék, csak azt nem tudom, hogy ez egy rémálom lesz-e majd.

- Conor, megtennéd, hogy behozod a csomagokat? – pillant rám Aiden, én pedig szó nélkül állok fel, sőt, örülök, hogy kiszabadulhatok ebből a szobából.

Odakint a kocsimnak dőlök egy percre, hogy kifújjam magam, mielőtt minden erő elszállnak a tagjaimból. Kell egy kis idő, hogy visszapörgessem és felfogjam az utóbbi fél óra történéseit, de aztán kiszedem a cuccainkat a kocsiból és visszamegyek. Nem akarom Aident egyedül hagyni, végül is én hívtam ide, nem lenne szép tőlem idekint bujkálva húzni az időt.

Anya és Marissa a konyhában pakolásznak, felváltva vigyázva a kicsire, míg apa már elfoglalt a helyét a nappaliban, hogy megnézze a sporthíreket.

- Josh, hová vigyem a holminkat? – kérdezem az öcsémtől, aki az étkezőből tart kifelé Aidennel együtt.

- Odafent, balra a második ajtó, már előkészítettünk mindent. Nem gond, ha egy szobában lesztek ugye?

Aidenre sandítok. Nekem nem számít, ha egy szobán kellene osztozunk, de ő otthon is el szokott néha vonulni egyedül, hogy lepihenjen, ezért talán jobban szeretne külön lenni. Épp javasolnám is, hogy inkább majd alszom máshol, mikor megszólal és meglepetésemre egyáltalán nem tiltakozik.

- Nem gond. – von vállat egyszerűen.

Josh nyugtázva bólint, majd magunkra hagy, hisz én már ismerem a járást. A lépcsőzést itt sem tudja megúszni, de nem próbálok segíteni neki, most ő maga is megbirkózik a fokokkal. Az utóbbi napokban egyre jobban néz ki, és ahogy az állapota javul, egyre többet mosolyog, amitől csak még vonzóbb lesz.

Az emeleten kinyitom az ajtót és a csomagokkal együtt belépek a tágas vendégszobába. Elegáns csokoládébarna és a bézs különböző árnyalatai uralják a teret, bár itt is minden a legmodernebb stílusúnak tűnik. A legtöbb családi házzal ellentétben, a dekorációs tárgyak pusztán látványelemek, nincs semmi érzelmi értékük.

A szobát egy méretes franciaágy uralja, és most döbbenek csak rá, hogy a közös szoba, közös ágyat is jelent.

- Biztos, hogy jó lesz ez így? – fordulok tétován Aiden felé, kerülve, hogy újra az ágyra nézzek.

- Miért ne lenne? – emeli meg a szemöldökét.

Zavartan nézek félre, természetesen neki semmi gondja a helyzettel és én sem mondhatom el a fő okot, amiért ez talán mégsem olyan jó ötlet.

- Mi lesz, ha éjszaka véletlenül megütlek vagy valami… - és ez még jogos aggodalom is, nem akarok fájdalmat okozni neki, még véletlenül sem – Elég rossz alvó vagyok. – vallom be.

- Én sem alszom jól és elég nagy ez az ágy. – méri végig elgondolkodva.

Az már biztos, de ahhoz nem elég nagy, hogy ne az járjon a fejemben, milyen közel leszünk egymáshoz egész éjjel.

- Rendben, de ha pihenni akarsz, szólj és magadra hagylak, nem gond.

- Nem fogsz zavarni, Conor. – ingatja meg a fejét, halvány mosollyal. – Egyébként is át szoktál jönni masszírozni, nem vagy kizárva a szobámból.

Erre én is elmosolyodom. Az engedélye nélkül persze nem mennék be a szobájába, nem akarom megsérteni a magánszféráját, sem ráakaszkodni, de azért örülök, hogy ezt mondja.

- Köszönöm. – mondom, őszinte hálával – És basszus, azt is, amit odalent tettél.

- Nem tettem semmi különöset, csak elmondtam az igazat. – von vállat ismét, éles pillantást vetve rám.

Igen, nyilván el is kéne hinnem minden szavát, de én korántsem tudom úgy értékelni magam, ahogyan ő teszi. Még mindig nem hiszem el, hogy képes lennék felérni az elvárásokhoz.

- Már az is nagy tett volt, hogy belefojtottad a szót az öcsémbe. Erre még senki sem volt képes. – vigyorgok jókedvűen, Aiden pedig felnevet, miközben leül az ágy szélére.

- Kemény dió volt.

- De te feltörted.

- Nem hinném, csupán sikerült rádöbbentenem, hogy a máz alatt ő is ugyanolyan ember, mindegy hány diplomát meg kitűntetést szerez. – világít rá komoly hangon.

- Tudom. – bólintok én is elkomorulva és leülök a fal mellett elhelyezett fotelek egyikébe – És azt is, hogy nem szeretsz a munkádról beszélni, mégis megtetted.

Azt nem teszem hozzá, hogy miattam, legalábbis hangosan nem, mert nem vagyok biztos benne. Lehet, hogy egyszerűen csak társalgás céljából beszélt magáról.

Aiden elgondolkodva támasztja meg a könyökét a térdén, mire a könnyű póló anyaga megfeszül a vállain és magára vonja a figyelmem.

- Nem mondtam, hogy nem szeretek beszélni róla. – rángat vissza a hangja az álmodozásból.

- De hisz egyszer sem tetted.

- Nem kérdeztél róla. – ráncolja a szemöldökét.

- Mert… nem nagyon voltál beszédes kedvedben. Meg egyébként is furán jött volna ki, ha beköltözök hozzád és rögtön kifaggatlak. Még a végén azt hitted volna, hogy valami házaló pszichopata vagyok. – adok magyarázatot.

Féloldalas kis mosoly jelenik meg az arcán, meglágyítva ezzel a vonásait.

- Nem hiszem. A pszichopaták nem hordanak lila kontaktlencsét.

- Tapasztalat? – húzom fel most én a szemöldököm, de nem állom meg soká, hogy el ne vigyorodjam.

- Ó igen.

Ezen kénytelenek vagyunk egymásra mosolyogni, majd hátradőlve a fotelben nyújtóztatom ki a lábaim. Ráérek a kipakolással, csak a legszükségesebbeket hoztuk elvégre holnap már megyünk is haza, így most kihasználom az időt, hogy kifújjam magam. A stressz még jobban kikészít, mint a fizikai munka, szabályosan leterheltnek érzem magam, pedig a reggelin meg a vezetésen kívül ma semmi komolyabbat nem végeztem.

Hallom az ágytakaró surrogását és mikor Aidenre pillantok, látom, hogy ő is kényelembe helyezte magát és hátradőlt a matracon. A lábai térben behajlítva lógnak lefelé az ágyvégnél, olyan tökéletes, hogy ha nem lenne rajta felső, azt hihetném, hogy valami puccos magazin fotózásáról keveredett ide. El sem hiszem, hogy egy ilyen férfi meleg, ráadásul őrjítően vonzó szingli és pontosan ő az egyedüli ezen a bolygón, akire még csak rá sem szabadna néznem. Apropó szinglik…

- Ugye tudod, hogy anya azt hiszi… mi ketten, tudod, járunk? – ez rohadtul kínos…

Aiden kutató szempárral néz rám, mintha nagyító alatt lennék, és gyanítom, észleli a pillanatnyi feszültségem. A zsaruszimata még mindig pontos és eléggé kiismert már ehhez.

- Igen leesett.

- És nem zavar? – faggatom aggódva.

- TÉGED zavar? – szegezi nekem a kérdést, mire hitetlenkedve meredek rá.

- Dehogy, nem erről van szó! – basszus, őt még a pápának is büszkén mutatnám be… - Csak attól féltem haragudni fogsz amiért belerángattalak.

Egy hetero pasi tuti kiakadt volna. Kész szerencse, hogy egy csapatban játszunk, mert anya azelőtt vetette rá magát, hogy érdeklődött volna a felállásról.

- Nos, én döntöttem úgy, hogy elkísérlek és segítek. – majd szórakozott mosollyal hozzáteszi – Érdekes volt megtapasztalni, milyen is egy ilyen bemutatkozás.

Ez kicsit meglepett. Azt hittem én vagyok itt az egyetlen, aki ma élte át első sokkoló partnerszemléjét a család előtt, mert ha nem is mondják ki, legalább Josh biztos ugyanabban a hitben van, mint anya. Apa meg… ő szerintem nem nagyon firtatja.

- Nem volt még olyan partnered, akinek találkoztál a családjával? – kérdezem, nem tolakodón, csak kíváncsian és nem sértődnék meg, ha nem válaszolna, de megteszi.

- Annyira komoly még senkivel sem volt. Talán csak utolsó. – sóhajt fel, én pedig hogy eltereljem a figyelmét a fájó emlékekről viszonzom, azt, amit elmondott.

Most valahogy nem kényelmetlen erről beszélni. Kicsit olyan, mintha egy baráttal dumálnék, bár még hivatalosan nem egyeztünk meg abban, hogy barátok vagyunk.

- Nekem sem volt még senkim, akivel komolyan gondoltam volna. Igazából jó ideje… nem volt senkim. – suttogom magam elé.

Egy idő után már nem is számoltam a hónapokat. Egyszerűen annyira magam alatt voltam, annyira nem jött össze semmi, hogy képtelen voltam energiát fektetni egy kapcsolatba. A csak szex, meg egy idő után már nem volt elég.

Sóhajtva állok fel a helyemről és nekilátok kipakolni a fürdőben a dolgaim. Egy gonddal az Aidenét is kiteszem és csak a ruhákat hagyom benne a táskákban, azokat fölösleges lenne elpakolni. A gyógyszerei az éjjeliszekrényre kerülnek, de feléjük sem néz. Ezek szerint tényleg nincsenek fájdalmai.

- Te meg min mosolyogsz?

Rápillantok, majd pici habozás után úgy döntök, nem teszek úgy, mintha nem vettem volna észre. - Csak azon, hogy úgy láttam ma jobban vagy.

- Ééés?

- Örülök. Ennyi. – vonok vállat, majd visszatérek a szoba rendezgetéséhez.

Minden apró kis javulás és eredmény örömmel tölt el. A tudat, hogy teljesen felgyógyulhat egy parányit könnyít a lelkiismeretemen, mégis egyre nehezebb lesz. A napok múlásával egyre jobban közeledik az a pillanat, mikor elé kell állnom és darabokra kell törnöm a belém vetett bizalmát és az lesz életem legnehezebb napja…

 

 


louisMayfair2016. 08. 12. 20:52:22#34519
Karakter: Aiden Holmqvist



A tegnap esti masszázs csodákat tett a hátammal és az izmaimmal, most először fordult elő, hogy éjjel nem a balesetről vagy a saját nyomorúságomról álmodtam, hanem Conor aranykezeivel. Reggel hatalmasat nyújtózva vigyorogtam az ébredés és az eszmélés között. A nap már magasan járt, néhány fénysugár beszökött a sötétítő résein keresztül, finom porszemcsék csillogtak benne. Első gondolatom az volt, hogy ki kellene végre takarítani, aztán a második a bosszankodás és az értetlenség, mert valahogy ez eddig nem zavart, sőt! Tovább megyek, eddig nem volt kedvem felkelni, most valósággal sikoltozott a testem, hogy újra használjam, menjek le reggelizni és kezdjek valamit ezzel a nappal.

Megpróbáltam ellenállni, de aztán tíz perc fetrengés után nem bírtam tovább egy helyben megmaradni. Mintha Conor energiája a testéből átpumpálódott volna belém. Ő olyan energikus, a baleset előtt én is ez voltam. Nem tehettem mást, ha nem akarok megfulladni az örvényben, akkor hagyom magam sodortatni azzal az árral, amit Conornak neveztek el.

Nem hallok motoszkálást lentről, a konyhába veszem az irányt és töltök a reggel lefőzött kávéból. Annyira más minden, még csak pár napja tette be ide a lábát, máris a feje tetejére állította a világomat. Irigylem őt, irigylem az erejét és a bátorságát. Nem sokan tűrnék el a morcos Én-t, ő meg… pimasz.

A konyhaasztalnál ülve kávézom, mikor meghallom kintről a kocsi zaját, kisvártatva lépéseket, ajtó nyitódást és közeledő trappolást.

- Jó reggelt! Remélem éhes vagy. – pakol az asztalra, én csak félredobom az unalmas hírmagazint.

- Neked is. Tényleg bemetél ezért a városba? – elképesztő, tényleg megígérte tegnap és titkon reménykedtem is egy finom gofriban.

- Most mi van? Olyan nehéz elképzelni, hogy friss reggeliért autózom egy kicsit? – vigyorog közben. - Na, kérsz belőle? – úgy húzza el az orrom előtt az illatos zacskót, mint a mézesmadzagot, gyerekeket megszégyenítő gyorsasággal kapom ki a kezéből.

- Mit gondolsz, a két szép szemedért másztam le ilyen korán?

Tetszik a nevetése, tetszik, hogy valami tetszik, noha ennek most nincs sok értelme. Szépen elpusztítom a mennyei finomságú gofrimat, élvezem a közös reggelt.

- És azon kívül, hogy megetetsz, tervezel mára valamit? – érdeklődöm, csak, hogy mire készüljek a legutóbbi barkácsáruházas történet után.

- Azt hiszem, befejezem a nappali padlóját. Kell majd a hely a tornához, és ha kész lesz, ott lesz elég.

Csak mondania kellett a tornát és az arcomra kiül a nemtetszés fintora, tényleg komolyan gondolta… De a gofriból már sejthettem volna.

- És még valami… - vakarom meg a tarkóm, nem tudom, hogy ismerjem be.– Kösz a masszázst. Fogalmad sincs milyen jól jött.

- Tényleg? Ha gondolod, beiktathatjuk, mint lefekvés előtti programot. – ez meg mitől van így felspannolva?

- Nem hiszem, hogy a felújítás után még jól esne velem foglalkoznod. Épp eléggé lefárasztod magad.

- Ez nem fáradság. Szeretem csinálni. És… veled lenni is szeretek szóval nem gond, ha akarod. – halkítja le a hangját, mintha titkot osztana meg velem.

Hihetetlen ez a srác, megdöbbent, miért szeretne velem lenni? Egy ronccsal, akinek épp olyan romos az élete, mint a háza?

- Öhm, elpakolok és hozzá is kezdek a melóhoz. – valóban, rögvest átváltozik konyhatündérré. Egy jóképű, izmos pasi, ahogy dolgozik a házamon, Stanfordi feleség módjára hoz reggelit és takarít, mellesleg piszok jól masszíroz… Azt hiszem megtartom.

Nagyon belemerül a munkába, a létrán tornázik, annyira koncentrál, hogy csak óvatosan merem megközelíteni, holott marhaság, mert biztosan áll rajta, azért nem akarom, hogy leessen ijedtében.

- Ha van valami, amit rám mernél bízni, szólj és segítek. – nézek körbe, szeretnék segíteni, pontosabban, ingert érzek rá, hogy én is kezdjek valamit a házammal. Elkezdeni nehéz lett volna, de most, hogy a nappali meg úgy minden ennyit haladt…- Biztos, hogy jól vagy?

- Amíg nem kell semmit felemelni meg hajolni… - mormolom.

- Korábban már lecsiszoltam a régi lakk maradékát az ajtóról. – mutat az említett tárgy felé.- Le kéne kenni ezzel a rovarriasztóval, jó vastagot, hogy semmi ne menjen bele, aztán hajólakkal újrafesteni.

- Ez tényleg a régi ajtóm? – nem is ismerős…

- Az. Valódi tölgyfa, csak nem látszott a piszoktól. Nagyon jól fog mutatni, ha újralakkozzuk.

Mhm, bizonyára így lesz, gondolom magamban. Conor aztán érti a dolgát, mindent odakészít nekem, az ecset pedig épp olyan hosszú, hogy csak enyhén kell görbülnöm, hogy az alját is elérjem. Régen csináltam ilyesmit, festeni se nagyon festettem már… ki tudja, milyen régen. A nagy koncentrálás közben néha bizsereg a tarkóm, érzem magamon a tekintetét, de nem zavar, nem teszem szóvá. Ha valaki az utcán járőr, egyszerűen kialakul benne ez az érzék, mikor figyelik.

***

Ha eddig a feje tetejére állt a világom, most még tovább gördült velem. A háztartási gépeket megrendeltük, de idő, mire kiszállítják, a nappali már majdnem tökéletesen kész. Egyszerűen elképesztő, amit Conor művelt vele, próbálkoztam segíteni ebbe-abban, és mindig talált nekem valami munkát, amit én is el tudtam végezni. A meglepő az volt benne, hogy amíg dolgoztam vele, elfelejtettem a fájdalmaimat. Le tudtam hajolni, fel tudtam emelni dolgokat anélkül, hogy eszembe jutott volna a baleset vagy a kín. Talán Conornak van igaza, talán tényleg a fejemben van a hiba, ha eltereli a figyelmem, akkor nem fáj. De ez egy ördögi kör volt, azért nem tudtam csinálni semmit, mert fájt, bármit csináltam, még jobban és jobban sajgott, most? Elfeledkezem róla?!

Szeretem apróságokkal ugratni őt munka közben, tetszik, ahogy zavarba jön, nevet, gondolkodik, vagy csak lézeng. Nem, nem lézeng, rossz szó, mindig ügyködik valamin, mint egy hiperaktív gyerek.

Minden este megmasszíroz, mindegy milyen munkát végzett előtte, szakít rám időt és energiát, a keze pedig csodákat művel velem. Korábban, ha valaki megpróbált hozzám érni, azt elkergettem, morogtam vagy elütöttem, de Conor érintése más. Nem tolakodó, óvatos és gyengéd. Jenny lemondja a pénteki tornát, amit én nagyon nem bánok. Majd jövő héten… talán…

A szombat szokásosnak indul, annyi kivétellel, hogy Conor úgy jár-kel, mint egy élőhalott zombi, aki nem találja a helyét. Lehetetlen volt nem hallani, ahogy járkált alattam fel- s alá. Szunyókálok még kicsit, tudatosan rá sem hederítve a srácra, sőt, igazából megnyugtat, ahogy lent mocorog. Mikor nem bírok többet aludni, kimászom az ágyból, egy gyors zuhanyt veszek a fürdőben és kipakolom a szekrényem. Egy farmernél és egy kék pólóingnél döntök, a tükör előtt megborotválkozom és a hajam is beállítom kefe frizurára.

A tollászkodásom végén némi aggodalmat érzek, nem szeretek elmenni itthonról, főleg nem emberek közé, de megígértem Conornak és meg akarom ismerni azt a családot, amelyik így elintézte az önbizalmát.

Teljes harci felszerelésben bicegek le a lépcsőn, Conor egy könyvbe merült, és az a fej, amit vág! Már ezért megérte így kiöltözni!!! Milyen kár, hogy nincs a közelemben egy fényképezőgép! Mondjuk, ő sem semmi, az ing második bőrként simul a bőrére, a teste… Hát huhh, valahogy így képzeltem el Mr. Decembert.

- Jó leszek így? Nem tudom mennyire lesz puccos esemény. Szerinted jó?

- Az. – túl gyorsan vágja rá, de mintha tényleg kimerednének a szemei. Mondjuk sokat veszítettem a vonzerőmből, de ezek a szemek. Tudok belőlük olvasni, még soha egy szeretőm sem nézett így rám. Mintha én lennék a világ közepe…

- Nagyon jó… mármint, szuperül nézel ki. Tökéletes lesz. – zavart a drága.

- Neked sem lehet okod panaszra. Én azt hittem semmi nem lesz rám jó a súlyvesztés után, de ezek akkoriban kezdtek szűkek lenni. – mosolygok, ami már kezd nem szokatlanná válni.

- Csináltam sonkás szendvicset és kávé is van lefőzve. – vált át konyhatündérbe, mintha ez egy természetes reakció lenne neki a kínos helyzetek orvoslására.

- Te nem eszel? – ülök le merev testtartással.

- Egy falat se menne le a torkomon. – felnevet, de ez a nevetés üres és élettelen.

- Ideges vagy?

Nem felel először, kinéz az ablakon, amit már nem fed a lepedő, beárad a reggeli napfény.

- Ennyire látszik?

Vajon meg merem tenni? Emlékszem, milyen jó lett volna, ha valaki megölel, amikor megtörtént az a pokoli baleset. Mennyire kellett volna egy ölelés, ha valaki a fülembe suttogta volna, hogy minden rendben lesz… Nem lesz semmi baj… Végül döntök, lassan kitolom magam alól a széket, megkerülöm az asztalt, Conor mögé lépek és hátulról átölelem. Nincs benne semmi hátsószándék, csak ki meg akarom adni neki azt, amit én nem kaptam meg. Egész testében szoborrá dermed, de nem lök el és lép távolabb.

- Nem lesz semmi gond Conor, nyugi. A végén még szívinfarktust kapsz, és nem megyünk sehová. – mondom ki az első szavakat, amik az eszembe jutnak. A testét finom remegés rázza meg, tényleg ennyire ideges lenne ettől a családi összejöveteltől? Mit tehettek vele, hogy ennyire kishitű? Miért hagyták így elsodródni az árral?

- Mi lett azzal, hogy reggelente kiállhatatlanul morcos vagy? – ez az, Conor!

- Néha tehetek kivételt. Majd hétfőn bepótolom – ígérem komolyan.

Lassan érzem, ahogy távozik a testéből a feszültség és belesimul az ölelésembe, erőt merít belőle, rekedt sóhajtás és kész is. Erős tenyerét a karomra csúsztatja, hogy meghálálja a bátorítást.

- Köszönöm. Ezt is, meg azt, hogy velem jössz. Így már van esély arra, hogy nem lesz olyan szar napom.

Még mielőtt kínossá válna, elengedem őt, megfordul, hogy a szemembe nézhessen.

- Nos, szolgálunk és védünk. – mormolom a mottónkat, amire még pár hónapja olyan nagyon büszke voltam.

***

Már majdnem indulunk, az utolsó táskát is bepakoltuk. Először azt hittem, reggel megyünk, este jövünk, de nem. Kiderült, hogy Conor sógornőjének a szülei este érkeznek, emiatt két napossá válik a dolog. Felsóhajtok és csendesen beletörődöm a sorsomba. Ha nem érzem jól magam, még mindig felhívhatom Richardot, vagy megkérhetem Conort, hogy hozzon haza, ha neki már kellemetlen lesz, ez egy jó mentőöv. Ez az átkozott fájdalom még jól is jöhet, ki gondolta volna…

- Nem marad itt semmi?

- Ruhák, gyógyszer, krém, ajándék. Minden bent van. – nyugtázom.

- Oké.

***

A város azért elég nagy és mi a túlfelére megyünk, én kint lakom a legszélén, majdnem már falun. Az egész út alatti légkört betölti Conor félelme és idegessége, sajnos nem tudok neki mást mondani azon kívül, hogy szolgálok és védek. ha valaki megpróbálja kóstolgatni, megtudják, miért vagyok rendőr. Conor szépen lehúzódik egy gyönyörű, fehér kerítéses álom családi ház előtt, ami kétszer nagyobb, mint az én házam, de kétszer olyan mesterkéltebb is.

- Itt vagyunk.

- Bemegyünk? – nógatom, bár nekem sincs sok kedvem hozzá, hogy a rokonait lássam.

- Igen, csak kikapom az ajándékot hátulról.

Lassan és óvatosan szállok ki ebből a tragacsból, igazából strapabíró kis jószág, de momentán semmi nem tudja elvonni a figyelmemet a fájdalmamról. Conor direkt jön mellettem lassabban.

- Ha bármikor segítségre lenne szükséged, nyugodtan karolj át, oké?

- Jól vagyok. – morgom szokás szerint.

A bejárati ajtó a semmiből nyílik és oda teleportál valami Mark & Spencer modell. Nem kell nagy tudás, hogy levágjam, ő a tökéletes öcsike. Tökéletes, élre vasalt fehér ing, fekete öltönynadrág, az ing gondosan végiggombolva és betűrve a nadrágba. A fekete lakkcipő csillog a napon. Elegáns, fazonra nyírt rövid haj, borotvált arc, hibátlan, manikűrözött kéz. El kell ismernem, ha bajba kerülnék őt hívnám, az esküdtszék női tagjait minimum levenné a lábáról, a férfiakat meg… kinek a pap, kinek a papné.

- Na, végre! Örülök, hogy el tudtál jönni! – mosolyog az öccsére, tökéletes fehér fogsorral.

- Mi az, hogy „na, végre”? Tudtommal nem késtünk le az ebédről.

- Nem, nem késtetek, el. Csak régen volt. És tényleg jó látni. – miután kiörömködi magát, felém fordul. - Jonathan Friedman vagyok, Conor öccse.

- Örvendek, Aiden Holmqist. – rövid kézfogást váltok vele, megpróbál fölém kerekedni, de én szilárdan tartom egyenesben a kezem, jelezve, hogy egyelőek vagyunk. – Szép ház.

- Köszönöm. Belülről még szebb, hála a feleségem szakértelmének.

Szóval kirakat. Remek.

- Nem bánod, ha tegeződünk, ugye?

- Nem – felelem.

- Oké. De gyertek csak beljebb. Az az ajándék elég nehéznek tűnik.

- Elbírom.

Belépünk végre a kacsalábon forgó házba és én körbe nézek, észreveszem a biztonsági kamerát, amiből csak kint hármat számoltam, ez az előszobát hívatott őrizni. Jogos a félelem, a betörők szeretik ezt a környéket, de ha jól láttam, a kameráknak van egy vakfoltja, ahol egy besurranó tolvaj lazán be tudna osonni, felmászni jobb oldalt, kifeszíteni az egyik ablakot. Jobbra a falon riasztó, tükör, és előszobai asztal. Conor szépen leteszi a nagy és nehéz ládát rá, láthatóan megkönnyebbül, hogy nem kell tovább tartogatnia azt a vacakot.

- Készülj fel rá, hogy anyu meg fog ölelni téged. – int figyelemre Conor.

- Már miért tenné? – lep meg vele.

– Apu szerint nagyvárosi szokás, anya ugyanis onnan származik. Közvetlenebb, mint a legtöbb tinédzser, csak azért mondom, mert először mindenkit sokkol egy kicsit.

- És apukád mit szól ehhez a szokásához? – érdekes…

- Nagyon büszke magára, hogy ez a csodás nő az övé. – ül ki vigyor az arcára.– Ezt ő mondta. Még huszonöt év házasság után is imádják egymást.

- Az biztos jó lehet. – nekem csak… mennyi idő is jutott? Azt hittem Ő életem szereleme, de fájdalmas csalódás volt.

- Ne haragudj, nem akartalak lehangolni.

- Semmi gond – rázom meg magam mentálisan.

- Akkor miért vágsz ilyen fancsali képet?

Ráncolom a szemöldököm, ahogy magam nézem, de aztán elvigyorodom.

- Egyre szenvtelenebb leszel.

- Ezt hozod ki belőlem. – úgy látszik, kicsit oldódik a feszültség benne, ez jó.

- Szóval én vagyok a hibás? – heccelem.

- Abszolút.

Egy leírhatatlan pillantással adom tudtára, amit gondolok, mire felnevet. De sajnos ennyi jut nekünk, már messziről hallom a dübörgő lépteket és így kicsit hátrébb húzódom, hogy helyet adjak a feltűnően karakán asszonynak, aki megjelenik előttünk. Hű, már értem honnan örökölte Conor a duracell nyuszi energiáit.

- Szépen vagyunk! Az ember lassan már csak születésnapján láthatja a fiait!

- Én… Ne haragudj anya, nem volt szándékos.

- Kifogások, kifogások! Na, jó, nem fogok, ha megölelsz végre és legközelebb nem felejtesz el meglátogatni minket. – öleli is át a fiát, aki magasabb, mint ő.

- Boldog születésnapot anya. Ha elengedsz, odaadnám az ajándékod.

Egy kedves anyai puszit kap az arcára, aztán rám esik a tekintete. - Már az is nagy ajándék, hogy vénségemre ennyi jóképű férfival vagyok körülvéve.

Kedvelem.

- Anya!

- Hello, Margareth vagyok.

- Örvendek Mrs.Frieman. Én Aiden vagyok és köszönöm szépen a bókot. – mosolygok rá elővéve az egyik legszebb mosolyomat, amivel minden női tanúból- és gyanúsítottból ki szoktam húzni a válaszokat, amikre kérdezek. Másodperc tört része alatt eszmélek rá, hogy engem is egy szoros ölelésben részesít.

- Jaj, nem hittem volna, hogy megélem, hogy a fiam bemutat nekem valakit. Már épp ideje volt! El sem tudod képzelni mennyire örülök, hogy megismerhetlek. – Margareth válla felett Conorra pillantok, akinek az arca a pipacs árnyalatát veszi fel.

- Anya, mi nem… - Ah, így már értem!

 

A nő elenged, de még egy mondatot a fülembe súg: „A férjem nem szereti a homoszexuális témájú dolgokat, kérlek, ne haragudj meg érte.”

 

- Brian, hol voltál? A vendéget illik mihamarább üdvözölni.

- Nem is hallottam, hogy megjöttetek. – lép oda ő is és lenyűgöz a külső hasonlóság. Mintha két tojás lennének Conorral, csak idősebb kiadásban.

- Szia apa.

Egy gyors bemutatkozás, látszik, hogy tanult ember, mondjuk még nem tudom a foglalkozását, de valami tanár lehet…

Brian a kis távirányító szerűség fölé görnyed, ahogy erejét megfeszítve tanulmányozza.

- Ez micsoda?

- Ó, ez a fotelhez van, de nem tudok rájönni, hogy kell kikapcsolni a hőmérsékletszabályozót. – morog.

- Gyertek, megmutatom. – vezet az anyuka a nappali felé. – Képzeld, a bolond testvéred megvette nekem azt a masszázsfotelt, amit nagyanyád úgy ajnározott a tv reklámokból. Hogy hová fog elférni otthon, arról fogalmam sincs, de az anyósomnak igaza volt. Ki sem akartam szállni belőle.

Conor rám pillant, de én csak legyintek, jön még télre tavasz, nyugi.

Körbeálljuk az impozáns masszázsfotelt, őszintén nem nagy durranás. Margareth éles szeme észreveszi a nehézkes mozgásomat, amit bot nélkül csinálok, itt-ott kapaszkodva.

- Aiden, nem próbálod ki? Te is ugyanilyet akarsz majd otthonra.

Vállat vonok és lassan beleereszkedem. Kényelmesnek kényelmes, de nem az igazi. Josh is bejön a telefonálgatásból.

- Megmutatom a fokozatokat – elkéri az apjától a távirányítót és végig kapcsolja. Eléggé elfintorodom a végére.

- Köszönöm, de nekem ennyi bőven elég is volt - kikászálódok belőle.

- Nem jó? – döbben meg a fickó.

- De biztos, de én nem cserélném le Conor kezeit erre – vonok vállat.

Három megütköző pillantást zsebelek be ezért a mondatomért, Conorra vetek egy cinkos pillantást.

- Hidd el, Josh, a bátyád a legjobb masszőr, akit csak ismerek, csak tudnám, miért nem ment erre a pályára…

- Miket meg nem tudunk rólad – somolyog Margareth a fiára. Conor zavartan vakarja a tarkóját, szégyenlős mosoly fiatalítja meg az arcát.

- Még soha nem próbáltam Aiden előtt.

- Elnézéseteket kérem, de Marissa Brandont veszi épp kezelésbe az ebédhez. Nemsokára ő is csatlakozik hozzánk.

- Conor – fordulok felé. – Behoznád anyukádnak az ajándékát? Itt nagyobb hely van szétpakolni.

- Máris – mámoros hangulatban támolyog ki a ládáért és becipeli a nappali közepére.

- Hú, mi lehet benne?! – Margareth gyermeki lelkesedéssel ül le elé törökülésbe a szőnyegre és kezd neki a csomagolópapír eltávolításának. – Jajj, de gyönyörű láda! Most már tényleg, mi lehet benne?

Én a falnak támaszkodom, onnan nézem a családot, Brian érdeklődve nézi a felesége ajándék bontását, Josh mintha kicsit zavarban lenne, Conor pedig láthatóan nem tudja eldönteni, hová került.

- Uramisten!!! Jézus Krisztus! – hüledezik Margareth, ahogy kibontja azt a levesestálat, amit múltkor Conor. – Ezt nem hiszem el! Jézusom! – a következő jelenetet két szóval tudom leírni, a gyerek és a cukorka.

- Ezerhétszázas évekből van! – forgatja a keze között. – Igazi velencei porcelán, egy nemesi családé lehetett, benne van a címer, az akkori Dózse rokona lehetett a tulajdonosa… Mestermunka! Sehol egy repedés, egy csorba él!

Az egész szőnyeget elborítják a papírok és a porcelánok. Josh elképedve nézi az anyja örömét, azt meg főleg, ahogy felugrik a szőnyegről, bele Conor nyakába és körbepuszilgatja nagy örömében.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm!Jesszusom, kicsim, honnan szedted ezt??? Ez, ez… Ezek igazi kincsek! Nem tudom, hogy köszönjem meg, édesem, ez életem legszebb ajándéka!!!

- Nagyon szívesen, anya – öleli vissza a srác az anyját megilletődve.

Önkéntelenül is felkuncogok a családtagok reakcióira. Josh gyakorlatilag úgy áll ott, mint akit leforráztak, főleg, hogy még a szép foteljába is porcelánok kerültek.

- Ezzel fogok legközelebbi családi ebéden teríteni! Jajj, nem is! Nem merem, nehogy megsérüljön! Gyorsan csomagoljuk is vissza! – telepedik vissza Margareth a szőnyegre és csillogó szemekkel, piros pozsgás arccal kezdi féltőn becsomagolni a darabokat, kb, mintha a gyermekei lennének.

- Elnézést…

Mind a hang irányába fordulunk, egy feltűnően gyönyörű nő áll zavartan a nappaliban, már egy ideje, karjában egy egészségtől kicsattanó fél éves baba kalimpál. Láthatóan fogalma sincs arról, mi folyik itt.

- Marissa! Ezt nézd! Milyen kincseket kaptam Conortól! – mutat fel egy szép tálat Margareth.

- Valóban, nagyon szép – pillant zavartan a férjére.

- Istenem, ez életem legszebb ajándéka!

- Csak tudnám, honnan szedtétek ezt? – néz Conorra az apja.

Conor rám pillant, de én csak megvonom a vállam ismét.

- Van, ami az egyiknek szemét, a másiknak kincs. Tudjuk igazolni az eredetüket, a papírja benne van a ládában, abban az oldalsó rekeszben.

- Jaj, el is felejtettem! – ugrik fel ismét Margareth és nekem is az arcomra cuppan egy puszira. – Neked is köszönöm!

- Igazán nincs mit – hárítok.

- Szólni akartam, hogy az ebéd tálalva van – szól közbe Marissa, aztán észbe kap és bemutatkozik, a fiát is megmutatja.

- Kincsként fogom őrizni – tutujgatja Margareth az ajándékát, többször is megcsodálja, csak nehezen szakad el tőle, míg mi átvonulunk az ebédlőbe.

Josh mellém lép és próbál jó képet vágni hozzám.

- Hogy tetszik a ház belülről? Ugye, hogy gyönyörű?

- Az igazat mondjam, vagy amit hallani akarsz?

- Az igazat –zökken ki egy pillanatra.

- Gyönyörű, de nekem kissé túl mesterkélt.

- Mesterkélt? – nyúl meg az arca.

- Ha körbenézek egy oldalt látok egy lakberendező katalógusból, de semmi jele, hogy otthon lenne. Nincsen elszórva itt-ott egy gyerekjáték, egy fél pár zokni, a könyvek katonás sorban, semmi nyoma a kuszaságnak, hogy olvasnátok őket. Csodás, de én nem élnék benne – rázom a fejem.

- Miért nem? Mert nincs rendetlenség? – ráncolja a homlokát őszintén.

- Mert egy otthon sosem lehet ilyen tökéletes. Az otthon rendetlen, nyoma van annak, hogy benne élnek.

Conor és a szülei mindketten hallják ezt a kis csevelyt, de szólni nem szól senki. A szemem sarkából látom, hogy Brian és Margareth egymásra néznek.

A teríték szép, giccses asztaldísszel a közepén. Josh ül az asztalfőre, a felesége vele szembe, maga melletti kis etetőszékbe a baba kerül, az egyik oldalon Josh mellett az apja ül, a másikon Conor, én meg Marissa babamentes oldalán ülök, míg Margareth a baba és a férje között.

- Hát nem tündéri unokám van? – kérdez ragyogó szemekkel rám a nő.

- Nagyon aranyos – biccentek udvariasan.

- Kérlek, szedjetek – int felénk Josh.

- Isteni az illata – dicséri már most az ételt Brian. – Már sajnálom szegény gyereket, hogy ebből nem ehet!

- Emlékszem, amikor Conor volt ennyi idős, mindent összemaszatolt – nosztalgiázott a feleség.

- Anya – nyög az említett.

- De ha így volt!

Mindenki szedett magának az illatos sülthúsból és rízsből, Josh egy behűtött bort varázsol elő a jégvödörből.

- Kinek tölthetek?

Brian, a felesége, én is jelzem, hogy kérek.

- Biztos, hogy… mmmhm! – hallgattatom el Conort azzal, hogy a szájára tapasztom a kezem.

- Kuss.

Margareth nevetésben tör ki, Brian és Josh megütközve néznek ránk, Marissa meg egy nagy kérdőjellel a feje fölött.

Az ebédet csöndben költjük el, nem kell Conorra néznem, hogy érezzem, kissé feszült. Az asztal alatt feltűnés nélkül a kezére simítom a kezem és megszorítom. Picit felkapja a fejét és rám néz, én csak egy „Nyugalom, lazíts, uralom a helyzetet” pillantással válaszolok. Margareth az ebéd végén segít Marissának összeszedni a koszos tányérokat. Mindannyian megdicsérjük udvariasan, a baba nyúlkál az anyja után, de a nő most túl elfoglalt hozzá, így Margareth veszi kezelésbe, de nem fog semmit érni, ha jön a finom desszert, amiből a baba is kap.

- Aiden, mivel is foglalkozol te? – kezdődik a faggatás Josh felől.

- Rendőr vagyok.

- Nahát! – derül fel.

- A rendőrség gyönyörű hivatás – bólint elismerően Brian.

- És veszélyes is! – villan Maggie szeme, magamban becézem, hosszú a Margareth.

- Az, de az embereket meg kell védeni másoktól és önmaguktól – kortyolok a borba. – Szolgálunk és védünk, problémákat oldunk meg.

- Josh tudna mesélni erről, ugye Josh? – lapogatja meg az apja a srác vállát büszkén.

- A törvények betartása tesz minket civilizált társadalommá, én ebben hiszek – pillant felém öcsike.

Megvárja, míg én lenyelem az aktuális kortyot és a legnagyobb lelki nyugalommal válaszolok.

- Más a törvény a tárgyaló teremben és más az utcán.

- Ezt nem értem – pislog Maggie.

Marissa közben a picit eteti a piskótán ülő krémmel, aki tiszta maszat már, de fél füllel látszik, hogy minket hallgat.

- Ebéd közben nem hiszem, hogy ez szerencsés téma – figyelmeztetem őket.

- Csacsiság, hallani akarjuk, ez már csak a desszert – vágja rá Brian.

- Rendben – nekem aztán nem fog elmenni tőle az étvágyam. – Tegyük fel, valaki elkövet egy bűnt, de a tárgyalóteremben dől el a sorsa. Nem minden úgy van, ahogy a törvénykönyvekben meg van írva. Ha beidéznek tanúnak egy tárgyalásra, elmondom, amit tapasztaltam, a jogászok, ügyvédek felteszik a kérdéseiket, különböző irányból, addig-addig kérdeznek, míg megpróbálnak rávenni, a nekik tetsző választ mondd. Kiragadnak egy-egy részletet, ez nem igazság, hanem jogszolgáltatás.

- A törvényeket be kell tartani mindenkinek, a körülmények meghatározóak ugyan, de nem mentenek fel teljesen a felelősség alól – ellenkezik Josh.

- Kezdődik… - hallok egy halk sóhajt mellőlem.

- Mondd ezt az apának, akinek egy részeg sofőr üti el egy szem lányát, hazafelé az iskolából. Vagy az árván maradt testvéreknek, hogy meggyilkolták a szüleiket. A rakodómunkásnak, akinek a műszakvezető hibájából üzemi balesete lesz és lebénul egy életre, hogy tartsa el népes családját? És ez csak néhány példa, Josh – csóválom a fejem. - Te a tárgyalóteremben egy vaskos könyv mögül, papírokból látod a dolgokat, én a saját szememmel, ott helyben. Te látsz szakszavakat, én meg a vállamra boruló, síró áldozatokat.

- Az esküdtszék dolga eldönteni, hogy mi legyen az ítélet, nem ön bíráskodhat senki saját szakállára – száll velem vitába, csakhogy én nem vitatkozom, beszélgetek. – Nem kezdhet az apa ámokfutásba a lánya gyilkosa után…

- Te mit tennél?

- Tessék? – zökken ki.

- Te mit tennél, ha egy nap az ajtódon kopog a rendőrség, bejelentik, hogy a feleséged és a kisfiad elgázolta egy betépett sofőr, valamelyik nagykutya fia, akit nem tudsz felelősségre vonni? Elveszíted a családodat, a jogi passzusok semmit sem érnek. Mit tennél ezzel a sofőrrel, Josh?

A válasz súlyos csöndet követ, halk és annál tömörebb.

- Megölném.

- Erről van szó – sóhajtok, hátra dőlök a székemen és magam elé meredek. – A dolgok nem csak feketék és fehérek, nem egy darab papírból derül ki minden… Könnyű a jog mögé bújni, csűrni, csavarni, míg azt nem kapod, amit akarsz, de mit ér mindez, ha veled történik meg? Könnyebb másokon bíráskodni, elítélni valamiért, amiért nem ő a felelős… Én tisztellek, Josh, mert sokat kellett tanulnod, hogy az légy, ami, elismerem ezért is vagyok veled őszinte, mert megérdemled, hogy nyíltan beszéljünk. Viszont lásd a másik oldalt is. Ha fele olyan jó ember vagy, mint amilyen a bátyád, akkor még jobban foglak tisztelni, de ne a választott hívatás döntse el egy emberről, jó-e vagy rossz.

- A hívatás fontos – ellenkezik Brian. – Minél tanultabb vagy, annál többre viszed!

- Igazán? – vonom fel a szemöldököm.

- Aiden… - próbál halkan közbe szólni Conor, de intek, hogy hallgasson.

- A tanulás fontos, de az észt nem a diplomával osztják. Lehet valaki egyszerű utcaseprő, aki kevéske fizetését is megosztja a nála szegényebbel, nyit a nála nyomorultabbak felé, mégis ezerszer értékesebb ember, mint az, aki egész életében csak a pénzt hajszolja és a hatalmat, az elismerést, a felsőbb köröket… De mit érnek vele, hm? Minél magasabbra jut valaki, annál nagyobbat is zuhan. Az orvos sztár sebész, elszúr egy operációt, beperelik, elveszíti az engedélyét, mihez kezd? Egy ügyészt csapdába csalnak, megzsarolják, kiderül a dolog, kizárják a kamarából, mit csinál? Egy tanárt megvádolnak azzal, hogy szexuálisan zaklatta egy diákját, a tanárt meghurcolják, egész életében tanult és gyerekeket tanított, most ott áll egyedül, munka nélkül… Nem az teszi az embert valakivé, hogy mennyi papírja van, hanem, hogy mennyi benne az emberség. Nézz a fiadra – biccentek Conor felé. – Nincs diplomája, de a romhalmazból állítja helyre a teljes házamat. – előszedem a mobilom és megnyitom a galériát, átadom Briannek az asztal felett. – Nézd csak meg, előtte utána képek. Mindent a fiad csinált, vért izzad, hogy a romokból otthont varázsoljon nekem és nem kér érte semmit. Egész nap megfeszítve dolgozik, este még átmasszírozza a fájó hátamat, elviseli a természetemet, pedig elég nyers vagyok, ha eddig nem tűnt fel. Nem szoktam magamban tartani a véleményemet, mert megtisztelem azzal a másikat, hogy őszinte vagyok. Ha erre képes gyakorlatban, mire vihetné, ha visszaülne a sulipadba? Épp erről győzködtem múltkor, bármikor leülhet tanulni, amikor csak akar, még nincs késő. Reméltem, hogy ti talán több bíztatást adtok neki, hogy elérje a régi vágyát.

- Emlékszem, hogy mérnök akartál lenni – fordul Margareth Conor felé, aki teljesen elhűlt. – Még visszaülhetsz, akár estin is.

- Végül is… a gyakorlat már megvan, az elmélet nem ment, de talán most menne – dörmögi Brian.

Elégedetten biccentek és magamban tapsikolok, hogy eddig jó vagyok. Kimondottan élvezem ezt a családi ebédet, látszólag mindenkit kibillentettem a nyugalmából és mélyen magába szállt. És ez még csak az ebéd volt!

 

- Conor, megtennéd, hogy behozod a csomagokat? – pillantok a srác felé, aki elvarázsoltan engedelmeskedik.



Szerkesztve louisMayfair által @ 2016. 08. 13. 13:22:34


Moonlight-chan2016. 08. 11. 20:47:40#34515
Karakter: Conor Friedman






- Ez… Bonyolult – válaszolja, de tudom, hogy csak nem akar róla beszélni.

- Elmondanád? Kérlek.

Szeretném tudni az indokait, mielőtt megpróbálom rávenni a tornára, nehogy akaratlanul is érzékeny pontra tapintsak.

Végül elgyötört sóhajt hallatva belekezd.

- Richard egy időben megpróbált ráerőltetni, de aztán nem volt ideje rám… Megpróbáltam egyszer, kétszer, háromszor is, de… Te nekiállnál kínozni önmagad céltalanul? Mindent elvesztettem, nem volt már kiért lábra állnom… Amikor az ember a próbálkozásaiért nem kap még egy kedves dicsérő szót sem, valakitől, aki neki fontos, egy idő után elveszíti a kedvét a próbálkozásra… Belefáradtam, nincs itt senki és semmi, akkor értelme sincs.

Olyan kiábrándultan mondja ezt, hogy szinte tapintható a szomorúsága, amit olyan buzgón próbál leplezni. Úgy gondolom, az hogy a barátja csak úgy otthagyta, sokkal nagyobb sebet ejtett rajta, mint maga a karrierje elvesztése. Azt viszont még visszakaphatja.

- A magad kedvéért kellene csinálnod. Én nem olyannak ismertelek meg, akinek bárkitől is visszajelzésre lenne szüksége, a legnagyobb dicséret neked az lenne, ha megmutatnád a világnak, „basszátok meg, akkor is lábra állok és megmutatom”, hadd ámuljanak. Azt mondod, leírtak téged, már csak azért is meg kellene mutatnod nekik.

Nem válaszol, csak félig nyitott szemekkel bámul maga elé. Látom rajta, hogy gondolkodik és ha már megteszi nem hagyhatom, hogy a makacssága győzzön. - És ha veled együtt végezném azokat a gyakorlatokat?

- Ugyan miért tennéd? – pillant fel érdeklődve.

Csak nem megfogtam a dologgal? Remélem…

- Nekem se jöhet rosszul egy kis testmozgás, ráadásul akkor illegethetem magam neked, hogy mielőbb felébredjen benned a versenyszellem.  – és ez még hatásos is lehet - Szégyentelenül fogom mutogatni az izmaim és arra ösztönözlek, hogy legyőzz. Nem tudnál visszautasítani egy ilyen kihívást. – jelentem ki magabiztosan.

Rázkódni kezd a nevetéstől, amitől én is elvigyorodom. Ezek szerint kezd feloldódni a hangulat. Túl vagyunk egy újabb feszkós témán.

- Nem vagy te egy kicsit pimasz? Nyíltan a szemembe?

- Momentán a hátadnak mondom, de a zsaruknak állítólag ott is van szemük, szóval…

Ismét felnevet, de ezt már hallani is lehet, ami jó dolog. Tetszik a nevetése, olyankor nem látszik szomorúnak és magányosnak.

- Én is kérdezhetek?

- Így igazságos – bólintok, de a masszázst nem hagyom abba közben.

Kicsit áttérek a vállaira és a karokra is. Az izomzata formájából könnyű elképzelni, hogy is nézhetett ki a baleset előtt, amikor szuper kondiban volt és őszintén szólva alig várom, hogy élőben is lássam úgy. Mert teljesen biztos vagyok benne, hogy ha olyan makacsul elkötelezi magát a gyógyulás mellett, mint ahogy eddig a begubózásra, szép lassan újra a régi lesz.

- Miért keresett az öcséd? – teszi fel a kérdését.

Nem mondom, hogy ezt a témát örömmel vitatom meg, de ő is megtette a kedvemért.

- Hétvégén lesz anyám születésnapja, meghívott magukhoz egy családi ebédre, hogy megünnepeljük.

- És nem akarsz menni?

- Nem az, hogy nem akarok… Vagyis… - ez… nehéz helyzet - Szeretném felköszönteni anyut, de az öcsém mindig a legszuperebb ajándékot adja neki, amitől én csak szégyenkezni tudok. Testvérek vagyunk, de olyan társadalmi különbséggel, hogy ha leugranék az ő szintjéről, szörnyethalnék zuhanáskor.

- Ostobaság – mormogja az orra alatt – És van már elképzelésed?

- Nem tudom – sóhajtom elkínzottan. El se tudja képzelni, mennyit agyaltam ezen és végül csak ugyanarra jutottam – Arra is gondoltam, hogy végigjárom a piacokat, mert anyu szereti a porcelánokat, órákig tudja rendezgetni őket, talán találok valamit neki. De ha így is lesz, gondolj csak bele, elmegyek az ünneplésre, látni fogom az öcsém kiszuperált házát, a menő kocsit, meg a többieket, a családomat…  

Már attól kiver a jeges veríték, ha csak belegondolok. De semmiképpen sem hagyhatom ki, mert akkor mindenki azon fog később lovagolni, hogy miért nem mentem el? Azt hiszem erre mondhatják, hogy patthelyzet.

- Te is szerettél volna tovább tanulni?

- Igen, építészmérnök akartam lenni…

- És miért nem lettél?

- Mert nem voltam soha kitűnő tanuló, ha vért izzadtam sem. – a matekkal nem volt gondom, de a többi? - Nem vettek fel, hát mindent elvállaltam, amit papír nélkül is lehetett. Nem vágyom rá, hogy azt lássák Josh a menő, én meg egy csődtömeg mellette…

És ez nem csak a suliról, meg a karrierről mondható el. A magánéletben is ez a helyzet.

- Ha képes lennék most megmozdulni, fejbe csapnálak – mondja Aiden már-már hátborzongató nyugalommal – Bármikor visszaülhetsz tanulni, nem vagy még vénember. Fantasztikus munkát végzel a két kezeddel és ezt nem csak a masszázsra mondom. Fogalmam sincs, miért hiszed azt, hogy kevesebb vagy az öcsédnél…

- Josh tényleg jobb nálam mindenben…

- Csönd legyen – förmed rám.

Elhallgatok. Igazából nem is tudok megszólalni, úgy meglepett azzal, amit mondott. Viszont hiába szeretném, ha mindez igaz lenne, Aiden nem ismeri az öcsém, nem tudja milyen szar volt, míg otthon laktunk mindketten. Alig vártam, hogy összegyűljön a pénz egy akármilyen lakásra, csak ne keljen Josh érdemeiről szóló okleveleket bámulnom az előszoba falán.

Be nem vallanám, de erről még rémálmom is volt, de komolyan.

- Megtennél nekem valamit? – kérdi pár perc szünet után.

- Persze, bármit – legalább lezárhatjuk a témát. Valószínűleg úgy sem hagy majd aludni a dolog, legalább most ne ezen rágódjak.

- Nyisd ki a padlásajtót és menj fel a lépcsőn, de vigyázz, hogy semmihez ne érj hozzá, mert tetanuszt kapsz. Lesz egy keskeny járat a dobozok és a sok kacat között, menj el a kampóig, ahol a régi ágykeretet meg ezeket halmozták, lesz ott balra egy nagy halom doboz. A dobozok mellett találsz egy régi faládát, elég nagyot, és nehezet, úgy fog kinézni, mint a kalózok kincses ládája.

- Igen? – a padlás fertőtlenítését is fel kell vennem a listámra.

- Hozd ide kérlek.

- Rendben…

A fürdőben gyorsan lemosom a kezemről a krémet, majd a folyosó végéből nyíló padláshoz megyek. Mikor kinyitom az ajtót, rögtön megcsap az a fura állott meszes-földes szag, ami a madárürülékre jellemző.

Fintorogva megyek fel a lépcsőn, de attól a látványtól, ami a beszűrődő fényben elém tárul… hát nem mondom, láttam már egy s mást, de ez viszi a pálmát.

Nagy nehezen sikerül úgy eljutnom egy halom kartondobozig, hogy ne lépjek bele semmibe. Akkor sem lepődnék meg, ha patkány, vagy denevér bukkanna fel, de szerencsére néhány kósza galambon kívül egyéb kártevővel nem találkozom. A madarakért is az elmozdult cserepek a felelősek.

A nagy halom karton alól ügyesen kihalászom a ládát, ami tényleg olyan, mint egy régi kincsesláda és a súlya is egész szép. Még szerencse, hogy cementes-zsákokat szoktam emelgetni, másképpen nem biztos, hogy leküzdeném a lépcsőn.

Odalent beviszem Aidenhöz, aki ugyanúgy fekszik az ágyban, ahogy hagytam. Szerintem jó ideje nem járhatott a padláson, elképzelése sincs milyen állapot van odafönt. Imádkozzunk, hogy ne essen, míg be nem foltozom a tetőt.

- Ez aztán tényleg nehéz, mi van benne, tégla? – pakolom le a terhem a padlóra.

Lassan felkönyököl a matracon, hogy rálásson a ládára, nekem meg szó szerint elakad a szavam a látványtól. Hülye vagyok, hisz már láttam meztelenül, de akkor nem tűnt ennyire dögösnek, mint most ellazultan, kócos hajjal és úgy, hogy csak az ágyékát takarja el az a francos köpeny.

Minden épeszű embernek azon járnak az esze, hogy hogyan távolítsa el róla.

Mikor észreveszem, hogy rajtakapott a bámészkodáson, azonnal zavarba jövök. Jesszus, mit gondolhat most rólam? Biztos egy seggfejnek tart…

- Neked akarom adni. – int a láda felé.

Micsoda? - Nekem? – már miért adna nekem bármit is?

- Nyisd ki.

Kíváncsian pattintom fel a zárat. Tényleg érdekel mi lapulhat benne, mert odafent minden elég réginek tűnt. Anya ezt a ládát is imádná, a varrókészletét is hasonlóban tartja.

- Mik ezek? – egy halom papírba csomagolt valami.

- Bontsd ki őket – javasolja, én meg hozzá is látok.

Kiemelem az egyik nagyobb darabot, a csomagolás alapján már kezdem sejteni, mi lehet benne, pont úgy van bepólyálva, ahogy a törékeny dolgokat szokás. Mikor a papír lecsúszik róla egy hófehér porcelántál bukkant fel belőle. Nem a megszokott tucatáru, ezt első pillantásra megállapítom. Aprólékos festés, vékony vonalak, domború minta és maga a porcelán olyan fényes, hogy szinte már áttetszőnek tűnik.

- Jézusom, Aiden ez… ez gyönyörű, egy vagyont érhet, ezt nem adhatod nekem! – mégis hogy jutott eszébe felajánlani? – Anyám miatt tudom az árakat nagyjából, ez pedig… húha…

Nem fogadhatom el, semmiképp. Ez tuti valami eredeti darab, antik, sőt az alján még egy márkajelzés is van egyenesen a porcelánba égetve.

- De én neked akarom adni. – ismétli meg - Mit gondolsz, van már ilyen anyukádnak?

Hogy ilyen? - Nincs, ez még azoknál is szebb, mint amik vannak neki… Még nem láttam ilyen motívumokat, szinte királyiak…

- Velencében készült az ezerhétszázas években… A dédnagyanyám adta a nagyanyámnak, nászajándékba. Csak olyankor használta, ha valami nagyon különleges alkalom volt, azért ilyen jó állapotú… A nagyapám gondosan elcsomagolta és felvitte a padlásra, mama halála után. Mint látod, én nem veszem sok hasznát. Teljes ét- és teás készlet, hat lapos, mély és kistányér, cukor tartó, teáscsészék alátéttel, tejes kancsó, az a levesestál és még vannak benne a többi fogásoknak szánt tál is.

Mereven bámulok rá, amolyan „te biztosan megőrültél” pillantással. Anyu csak egyszerű nagykereskedelemben forgalmazott porcelánt gyűjt, tálaktól a giccses angyalkás szobrokig, nem egy vagyont érő eredeti, velencei készletet! Ennek a látványától sírva is fakadna a gyönyörűségtől.

- De Aiden, én ezt akkor sem fogadhatom el – óvatosan leteszem a földre az edényt, nehogy a végén még összetörjem – Ennek múzeumban lenne a helye, vagy egy elegáns aukción, de ez a te örökséged!

- Sokra megyek vele. – húzza fanyar mosolyra a száját – Nekem nem kell, add anyukádnak vagy dobd ki, add el, nem érdekel.

Megőrült. - Aiden…

- Nem, Conor.

- Akkor gyere el velem a hétvégén. – szalad ki a számon és belegondolva ez egész jó ötlet. Aiden viszont olyan képet vág, mint aki nem biztos benne, hogy jól hallotta-e.

- Tessék?

- Nem fogadom el, csak akkor, ha velem jössz. – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon. Ha visszautasít, a készlet megy vissza fel a galambtrágya alá.

- Ez nem játszik. – vágja rá kapásból, a fejét ingatva.

- Dehogynem.  – ezzel elérhetném, hogy végre kimozduljon.

- De nem.

- Nem fogadom el máskülönben. - én is tudok makacs lenni, ha akarok. Egész jó tanárom van.

- Miért akarod, hogy én is ott legyek? – kezd el vitatkozni.

- Mert egy, kimozdulsz innen, kettő, megvédesz a családomtól, három, egy rendőr talán könnyebben szótért az öcsémmel, mint én. – vallom be szégyenkezés nélkül.

- Az első nem érdekel, de miért kellene téged megvédenem NEKEM a családodtól? – kérdi döbbenten.

Örömtelen mosolyra húzom az ajkaim.  - Te nem tudod milyen ijesztő egyedül szembenézni velük.

Én nem tudok semmit az ő családjáról, de a sajátomat ismerem. Ha anyuék házába kellene mennem, nem is paráznék annyira, de Josh fehérkerítéses álomházában ahol minden rokon folyamatosan összehasonlít minket? Az már más tészta.

Amint belelendülnek a beszélgetésbe, rögtön nyilvánvaló lesz mindenkinek, hogy semmire se jutottam, semmit sem érek. Azért mert a szüleim nem mondják ki, hogy csalódtak bennem, én még tisztában vagyok vele.

 

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet… - sóhajtja Aiden, de látom rajta, hogy kezd belemenni a dologba, érzem.  

- Kérlek, csak akkor fogadom el ezt a hatalmas ajándékot… - könyörgöm, kihangsúlyozva a „hatalmas” szót.

Lehet róla fogalma, mit érzek, hisz ő legalább annyira nem akar kimozdulni, mint én elmenni a hétvégén, de még mindig jobb az ő társaságában menni. Ha Aiden is ott lesz, legalább megúszom a kínosabb témákat és eltereli rólam a figyelmet.

Sokáig nem szól semmit, én pedig nem akarom megzavarni a gondolkodásban. Vajon beleegyezik?

Ha nem, akkor biztos, hogy nem fogadom el a porcelánt. Mit mondanék, ha megkérdezik honnan szereztem? Meg amúgy is… én tartozom neki, nagyon sokkal, nem pedig fordítva…

- Jól van, elmegyek – nyögi ki egy idő után – Akkor odaadod anyudnak a készletet?

- Akkor igen… Úristen, Aiden, még mindig nem hiszem el, ez… Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg… - anyám a mennyekben lesz, ha ezt meglátja!

- Kezdheted azzal, hogy folytatod a masszázst – mosolyog rám kedvesen.

Igyekszem palástolni a meglepetésem és inkább gyorsan visszafordulok a háta felé.

Most először láttam így mosolyogni, mióta itt vagyok, és azt kívánom, bárcsak ismerhettem volna azelőtt, mielőtt tönkretettem az életét!

Ezen sajnos már nem lehet változtatni, ahogy a történteket sem eltörölni. Legalább az vigasztal, hogy segíthetek neki, hogy jobban legyen és ez a tudat nekem bőven elég.

De az a mosoly… Hacsak rágondolok, minden erőfeszítésem ellenére is eszembe jut, mi lehetett volna, ha.

A porcelánt óvatosan visszacsomagolom a papírba és a ládába helyezem, hogy nehogy belerúgjunk a földön, aztán fogom a krémet és visszatérek a gyengéd masszáshoz.

Ha ebben a pillanatban ez az egyetlen dolog, amivel segíthetem, akár egész éjjel is folytatnám.

 

***

 

Másnap valóban bemegyek a városba goffriért, egyenesen kedvenc helyemre, ahol minden frissen készül. Egy szupermarketben veszek hozzá eper és baracklekvárt, tejszínhabot és csoki öntetet is, mert tegnap este nem kérdeztem meg Aident, hogy mivel szereti.

Mire visszaérek már a konyhában ücsörögve találok rá amint a kávéját iszogatja.

Először is felmérem a terepet, de ma nem tűnik különösebben morcosnak.

- Jó reggelt! Remélem éhes vagy. – pakolok mindent az asztalra, ő meg félreteszi az eddig olvasott újságot.

- Neked is. Tényleg bemetél ezért a városba? – néz rám hitetlenkedve.

- Most mi van? Olyan nehéz elképzelni, hogy friss reggeliért autózom egy kicsit? – vigyorgok rá, miközben két tányért pakolok ki az asztalra és felbontom a papírzacskót, amibe a még forró, ropogós szélű tészta van csomagolva.

- Na, kérsz belőle? – húzom el az orra előtt a tányért incselkedve, ő pedig hamar ki is kapja a kezemből, majd halvány mosollyal teszi maga elé.

- Mit gondolsz, a két szép szemedért másztam le ilyen korán?

Nevetve töltök magamnak is egy kis kávét. Ma tényleg korábban lejött és szívesen megkérdezném, hogy a masszázstól van-e így feldobva, de attól tartok elrontanám a hangulatot, így inkább én is hozzálátok a goffrimhoz.

Miközben eszünk, eszembe jut, hogy addig fel sem tűnt igazán, mennyire utálok egyedül enni, míg be nem költöztem Aidenhöz, de most már egyáltalán nem kívánkozok vissza a saját reggeliző-pultomhoz, még akkor sem ha ebben a házban híján vagyunk az elektronikai berendezéseknek. Élvezem, hogy együttlakhatok valakivel.

Evés közben lopva felpillantok Aidenre. Ő hogy érezhette magát egyedül egy romos házban? Biztos nagyon magányos volt és nehéz lehetett neki segítség nélkül…

- És azon kívül, hogy megetetsz, tervezel mára valamit? – ránt vissza a hangja jelenbe.

- Azt hiszem befejezem a nappali padlóját. Kell majd a hely a tornához, és ha kész lesz, ott lesz elég.

A torna említésére elfintorodik. Abban hiába reménykedett, hogy majd elfelejtem, mert nem.

- És még valami… - vakarja meg a tarkóját zavartan – Kösz a masszázst. Fogalmad sincs milyen jól jött.

- Tényleg? – bólint. - Ha gondolod, beiktathatjuk, mint lefekvés előtti programot. – vetem fel az ötletet izgatottan.

- Nem hiszem, hogy a felújítás után még jól esne velem foglalkoznod. Épp eléggé lefárasztod magad. – mondja megfontoltan, de ha ezzel csak engem akar kímélni, el is felejtheti.

- Ez nem fáradság. Szeretem csinálni.  – biztosítom - És… veled lenni is szeretek szóval nem gond, ha akarod. – teszem hozzá, kissé halkabban, bár rajta kívül aligha hallhatja más is.

Nem tudom csak én érzem-e úgy, hogy ez a csend most nagyon kínos. Még mindig itt lebeg a levegőben, amit mondtam, Aiden meg úgy bámul rám, mintha valami idegen lény lennék.

- Öhm, elpakolok és hozzá is kezdek a melóhoz. – darálom le, amilyen gyorsan csak tudom, majd felállok, és inkább nekilátok az amúgy is tiszta konyhapult áttörléséhez, majd amikor Aiden is befejezte a reggelit, el is mosogatok.

Úgy tűnik, istenadta tehetségem van ahhoz, hogy zavarba hozzam saját magam, főleg egy olyan férfi előtt, aki minden szempontból nagyon tetszik. Vonzódom hozzá, de közben tudatában vagyok, hogy nem szabad beleélnem magam ebbe az egészbe.

Ha egy napon megtudja mit tettem – és meg fogja tudni - gyűlölni fog érte. És minél jobban megkedvelem, annál nehezebb lesz majd elviselni, rohadtul fog fájni, de akkor is igaza lesz.

Felsóhajtok. Ebből a helyzetből sehogy se jöhetek ki jól, nem igaz?

 

Miután mindent elmosogattam és rendet raktam a konyhában, átöltözöm a munkaruhámba, hogy folytassam a felújítást. Ez eléggé leköti a figyelmem ahhoz, hogy az agyam ne járjon folyton a hétvégén. Elő kell majd szednem az egyik ingem, amit nem ártana ki is vasalni. Vajon van Aidennek vasalója, vagy el kell ugranom az enyémért?

Mikor kiköltöztem a lakásomból, kibéreltem egy kisebb raktárhelyiséget, ahová mindent bepakoltam. Esetleg a tv-t is elhozhatnám, ha kész lesz a nappali. Lehet, hogy most, amikor Aiden már kevésbé depressziós hangulatú, lenne kedve néha filmezni. Egész szép dvd gyűjteményem van, jó lenne vele megnézni párat, bár azt sem tudom, mit szeret.

Ahogy ezen gondolkodom, fel sem tűnik, hogy Aiden közben a hátam mögé kerül, csak mikor már a parketta fája roppan a lábai alatt.

- Ha van valami, amit rám mernél bízni, szólj és segítek. – pillant körbe a nappaliban.

Igazából lenne, de… - Biztos, hogy jól vagy?

- Amíg nem kell semmit felemelni meg hajolni… - morog kelletlenül.

Tudom mennyire zavarja, hogy ezeket nem bírja megtenni és ha addig nem hozza szóba, jövő héten megint megpróbálok beszélni vele a pszichológusról. Addig azonban igyekszem hagyni neki apróbb, de annál látványosabb eredménnyel járó feladatokat, hogy ne érezze magát haszontalannak. Éppen akad is egy.

- Korábban már lecsiszoltam a régi lakk maradékát az ajtóról. – mutatok végig rajta - Le kéne kenni ezzel a rovarriasztóval, jó vastagot, hogy semmi ne menjen bele, aztán hajólakkal újrafesteni.

- Ez tényleg a régi ajtóm? – húzza fel a szemöldökét.

- Az. – mosolyodom el elégedetten – Valódi tölgyfa, csak nem látszott a piszoktól. Nagyon jól fog mutatni, ha újralakkozzuk.

Aiden egyetértő hümmögéssel mustrálja végig, míg én egy kisasztalra mindent előkészítek neki, hogy ne keljen állandóan hajlongania, a hosszított nyelű ecsettel pedig könnyedén eléri majd az ajtó alját is.

Munka közben néha-néha rápillantok. A szemöldökei közötti mély ránc jelzi, hogy teljesen mértékben a feladatára koncentrál, ami megmosolyogtat.

Így legalább zavartalanul bámulhatom őt, ha máskor nem is…

 

***

 

Az a két nap, ami még hátravolt a hétvégéig villámgyorsan eltelt. Megrendeltük az új elektromos cuccokat a konyhába, befejeztem a nappali padlóját és a festést, Aiden pedig minden nap segítette valamit, ami láthatóan jót tett az önbizalmának. Nagyon élveztem, mikor munka közben ugratott, meg azt is, hogy az utóbbi három napban sokkal többet mosolygott.

Most már tudatos erőfeszítést igényel, hogy ne bámuljam és attól, ahogy a gyönyörű kék szemei csillognak a jókedvtől, úgy érzem, nem kapok levegőt.

Esténként egy óra masszázzsal zárunk, akármilyen fáradt vagyok, nem hagynám ki. Először is, mert ezzel segítek neki, másodszor pedig, mert ez az egyetlen alkalom, mikor indokoltan hozzáérhetek.

Szombat reggel viszont a világ összes nyugtatója se csillapíthatná az idegességem. Hajnaltól odalent mászkálok és csak fél liter kávé után jutok el odáig, hogy meg tudjak ülni a helyemen.

Egy egyszínű sötétkék farmert választottam fekete könyékig érő inggel, amiben halványszürke hajszálcsíkok futnak végig. Ha túl meleg lesz, könnyedén feljebb lehet gombolni az ujjait, mintha rövid lenne, de elég elegáns egy családi ebédhez.

Aiden persze a szokásos idejében ébred. Hallom, ahogy odafent mászkál, majd a lépcső recsegését is, amikor lefelé jön.

Lassan felnézek a könyvemből és kis híján leesik az állam a döbbenettől, mikor meglátom.

Aiden több mint jól néz ki. Ami azt illet, fantasztikusan. Még sosem láttam melegítőn kívül másban most meg…  A szürke farmer a térdénél és a bokái körül finoman gyűrődik, pont megfelelően simulva rá erős combjaira. Hozzá egy királykék rövid ujjú pólóinget vett, ami a nadrágéhoz hasonlóan követi keskeny derekát és a szélesebb vállait. Alig észrevehető, hogy fogyott, talán a karján és a mellkasán valamicskét, de még így is alig bírom levenni róla a szemem.

- Jó leszek így? – kérdi, mikor leér a lépcsőn – Nem tudom mennyire lesz puccos esemény. Szerinted jó?

- Az. – vágom rá rögvest, mire Aiden is rám mereszti a szemeit. Francba… – Nagyon jó… mármint, szuperül nézel ki. Tökéletes lesz. – teszem hozzá zavartan.

Mégis, hogy tegyek majd úgy, mintha nem vonzódnék hozzá, mikor most is alig tudom levenni róla a szemem?

És hogy ezt igazolja is, féloldalas kis mosoly rajzolódik ki az ajkain, ahogy ő is végigmér engem.

- Neked sem lehet okod panaszra. Én azt hittem semmi nem lesz rám jó a súlyvesztés után, de ezek akkoriban kezdtek szűkek lenni.

Csak bólintani vagyok képes, nem szerencsés rajta legeltetnem a szemem, mert a végén túúúlságosan is tetszeni fog. Hiába mondom magamnak állandóan, hogy Aiden tabu, míg az agyam tudja, a szívem és a testem kezd fellázadni ellenem.

- Csináltam sonkás szendvicset és kávé is van lefőzve. – nyugalmat erőltetek magamra, félig-meddig működik is dolog, úgy kábé két percig.

Még a haját is belőtte, minden szőke tincse felfelé mered, és a fenébe is, piszok jól áll neki!

- Te nem eszel? – ül le óvatosan az asztalhoz.

- Egy falat se menne le a torkomon. – nevetek fel, de ez a hang még számomra is idegenül cseng. Aiden persze rögtön leveszi mi a helyzet.

- Ideges vagy?

Inkább a konyhaablakon bámulok kifelé, csak hogy ne lássa mennyire fején találta a szöget. Bár gondolom már úgyis mindegy. - Ennyire látszik?

Hallom, ahogy kitolja a maga alól a széket, az meg csikorogva hátracsúszik a járólapom.

Még hagytam neki kávét a kancsóban, én már így is a megszokott mennyiségem fölé mentem, de meglepetésem nem a koffeinért indult.

A következő pillanatban az egyik karja hátulról a derekam köré fonódik, míg a másikkal a mellkasomat karolja át. A melegsége azonnal átjár, ahogy hozzám simul, meg sem merek mozdulni.

- Nem lesz semmi gond Conor, nyugi. A végén még szívinfarktust kapsz és nem megyünk sehová. – suttogja, olyan közel a fülemhez, hogy érzem rajta a forró lélegzetét.

Megborzongok a kellemes érzéstől, nem is tudom mikor éreztem magam utoljára ilyen jól.

Azt hiszem, perpillanat közelebb állok a szívinfarktushoz, mint bármikor.

- Mi lett azzal, hogy reggelente kiállhatatlanul morcos vagy? – érdeklődöm halkan, csak hogy mondjak valamit.

- Néha tehetek kivételt. Majd hétfőn bepótolom.

Nem tudom megállni mosolygás nélkül, mire lassan oldódni kezd a feszültség a végtagjaimban. Hosszan kifújom a levegőt és finoman a karjára simítva a kezem, megszorítom.

- Köszönöm. Ezt is, meg azt, hogy velem jössz. Így már van esély arra, hogy nem lesz olyan szar napom.

Nem várom, hogy válaszoljon, most az is jó, hogy csak így állunk, végül azonban elhúzza tőlem a karjait, hogy felé tudjak fordulni, de azt se bántam volna, ha egész nap így maradunk.

Arra számítok, hogy majd kínos lesz ezek után a szemébe nézni, de semmi ilyesmi nem történik. Valahogy tényleg megnyugtatott még akkor is, ha csak rövid ideig tartott.

A tekintete kifürkészhetetlen, mély, intenzív kékség.

- Nos, szolgálunk és védünk. – morogja, mielőtt visszaülne az asztalhoz a kávéja mellé.

 

Később indulásra készen összeszedem a holminkat és kiviszem őket a kocsihoz. Az öcsém csak azután közölte, hogy az egész ünneplést két naposra tervezte a felesége szülei miatt, akik messzebbről érkeznek, miután elfogadtam a meghívást, és bár Aiden sem repesett az örömtől, hogy máshol kell töltenie az éjszakát, mégis elkísér. Kicsit bűntudatom is van, hogy elrángatom magammal, de amikor eszembe jut az az ölelés, elmosolyodom.

Tudom, hogy meleg, ahogy ő is tudja rólam. Puszta véletlen egybeesés és ez még messze nem jelenti azt, hogy köztünk lehetne bármi is, mert nem lehet. Túl sok minden szól ellenem, de még ha ez nem is lenne így, ha csak egy idegen lennék, aki beköltözött hozzá, és akit ma pusztán jó szándékból megölelt, hogy megnyugtasson… mindez nem jelenti azt, hogy akarna is tőlem valamit. Végül is miért kellenék én olyasvalakinek, mint Aiden?

Százszor jobbat is találhat magának, mint én…

- Nem marad itt semmi?

- Ruhák, gyógyszer, krém, ajándék. – sorolja fel a legfontosabbakat – Minden bent van.

- Oké. – akkor indulás.

 

***

 

A kertváros egyik legjobb környékén állítom csak le a kocsit. A járdaszegélyhez közel húzódom, hogy ne lógjak ki nagyon az útra, majd leállítom a motort és felnézek a mellettünk nyújtózó kétemeletes, modern családi házra.

- Itt vagyunk. – sóhajok fel, mert máris fáradtnak érzem magam.

Megvárom míg Aiden is szemügyre veszi a házat, de az arca nem árul el semmit mikor a szemembe néz.

- Bemegyünk? – kérdezi, én pedig összeszedve magam bólintok.

- Igen, csak kikapom az ajándékot hátulról.

Mindketten kiszállunk, bár neki ez még mindig elég megerőltető feladat, annyit azért megtanultam, hogy ne próbáljak folyton segíteni, így csak aggódva nézem, miközben biztos kézzel megragadom a már szépen becsomagolt ajándékot.

A ház fel menet szándékosan lassabbra veszem a lépteim, biztosan észreveszi, de nem tesz megjegyzést.

- Ha bármikor segítségre lenne szükséged, nyugodtan karolj át, oké?

- Jól vagyok. – morog vissza halkan, de nem tűnik bosszúsnak.

Ráhagyom tehát, főleg mivel az utóbbi napokhoz képest annyival jobban néz ki és szerintem nem csak az öltözéke miatt. Nem akarok semmit belemagyarázni, majd ha Richard meglátogatja, biztos kiderül mi a helyzet, mert ő nem az a fajta, aki magában tartaná a véleményét.

Hirtelen feltárul a bejárati ajtó és Josh lép ki rajta szívélyes mosollyal az arcán. Eltelt pár hónap mióta utoljára találkoztunk, de mostanság olyan rossz passzban voltam, hogy a legkisebb gondom is nagyobb volt ennél.

A telefonban már mondtam neki, hogy egy „barátom” is elkísér, ezért nem lepődik meg hogy nem egyedül jöttem.

- Na végre! Örülök hogy el tudtál jönni! – mosolyog rám, nyilván kezet is nyújtana, ha az enyém nem lenne tele az ajándékkal.

- Mi az, hogy „na végre”? Tudtommal nem késtünk le az ebédről. – válaszolom, bár a homlokom ráncba gyűrődik a feszültségtől.

- Nem, nem késtetek, el. – von vállat – Csak régen volt. És tényleg jó látni. – mosolyog ismét, majd Aiden felé fordul. - Jonathan Friedman vagyok, Conor öccse.

- Örvendek, Aiden Holmqist. – biccent felé, majd röviden kezet is ráznak. – Szép ház.

- Köszönöm. – büszkén pillant fel az épületre - Belülről még szebb, hála a feleségem szakértelmének.

Marissa profi lakberendező, aki hétvégente gazdag nagykutyák villáit bútorozza be.

- Nem bánod, ha tegeződünk, ugye?

- Nem.

- Oké. De gyertek csak beljebb. Az az ajándék elég nehéznek tűnik. – vet rám egy aggódó pillantást.

- Elbírom. – bár jobban érezném magam, ha végre szilárd felületre tehetném, ahol nem áll fenn az a veszély, hogy összetörhet.

Még mindig alig hiszem el, hogy pár ezer dollárnyi antik porcelánt cipelek.

Josh mit vehetett anyunak? Mi van, ha ő is valami ilyesmit szerzett be?

Ahogy átlépjük a küszöböt az öcsém előremegy, hogy szóljon a szüleinknek, akik odafent rakják le éppen a csomagjaikat. Az ajándékot óvatosan leteszem az egyik előszobai asztalkára, hogy szabad legyen a karom.

- Készülj fel rá, hogy anyu meg fog ölelni téged. – figyelmeztetem előre Aident, aki erre felhúzza a szemöldökét.

- Már miért tenné?

Vállat vonok. – Apu szerint nagyvárosi szokás, anya ugyanis onnan származik. Közvetlenebb, mint a legtöbb tinédzser, csak azért mondom, mert először mindenkit sokkol egy kicsit.

- És apukád mit szól ehhez a szokásához? – veti fel elgondolkodva.

- Nagyon büszke magára, hogy ez a csodás nő az övé. – vigyorodom el – Ezt ő mondta. Még huszonöt év házasság után is imádják egymást.

- Az biztos jó lehet. – dünnyögi az orra alatt, nekem meg lefagy a mosolyom.

Én hülye! Hisz nemrég kegyetlen módon dobta a barátja, azt sem tudom szerette-e és felhozok egy ilyen témát.

- Ne haragudj, nem akartalak lehangolni. – pillantok rá bűnbánón.

- Semmi gond.

- Akkor miért vágsz ilyen fancsali képet? – firtatom a falon elhelyezett tükör felé intve, ahol ő maga is láthatja saját ábrázatát.

Összehúzza a szemeit, majd mint akit saját tükörképe lep meg elmosolyodik.

- Egyre szenvtelenebb leszel.

Te meg egyre szexibb.

- Ezt hozod ki belőlem. – vonok vállat hanyagul, de nekem is mosoly játszik a számon.

Közben persze észre sem veszem, hogy teljes mértékben megfeledkeztem a korábbi idegességemről, ami az öcsém jelenlétében éveken keresztül elkerülhetetlen volt.

- Szóval én vagyok a hibás?

- Abszolút.

Lesújtó pillantásától csak még inkább nevethetnékem támad. Már az is nagy dolog tőle, hogy a zárkózottságát leküzdve eljött velem ide és ezért nagyon hálás vagyok.

Ekkor azonban meghallom a lépcsőn lefelé dobogó léptek hangját és odapillantok.

Anyám viharzik lefelé a lépcsőn, húszéveseket megszégyenítő energiával, de hiszen mindig is ilyen volt. Senki nem mondaná meg, hogy most töltötte be a negyvennyolcat, bár itt-ott felfedezhetők a szarkalábak az arcán. Válig érő barna haját vaskos loknikba göndörítették, amik csak úgy ugrálnak az arca körül, ahogy sebes léptekkel közeledik, sötét szemei vészesen csillognak.

- Szépen vagyunk! Az ember lassan már csak születésnapján láthatja a fiait! – morogja felém közeledve. Kissé paprikás a hangulata.

- Én… - azóta nem jártam otthon, hogy Aiden kórházba került. Aztán meg ez az egész összejött. – Ne haragudj anya, nem volt szándékos.

- Kifogások, kifogások! – sóhajt fel, a plafon felé forgatva a szemeit – Na jó, nem fogok, ha megölelsz végre és legközelebb nem felejtesz el meglátogatni minket. – mondja szigorúan és már ölelésében is találom magam.

- Boldog születésnapot anya. – súgom a fülébe halvány mosollyal. – Ha elengedsz, odaadnám az ajándékod.

Futólag arcon csókol, majd széles mosollyal a mellettem ácsorgó Aidenre pillant, aztán vissza rám. - Már az is nagy ajándék, hogy vénségemre ennyi jóképű férfival vagyok körülvéve.

- Anya! – gyors pillantást vetek Aidenre, aki látszólag remekül szórakozik.

- Hello, Margareth vagyok.

- Örvendek Mrs.Frieman. Én Aiden vagyok és köszönöm szépen a bókot. – mosolyog rá, természetesen úgy, hogy attól nekem megint dübörögni kezd a szívem, a következő pillanatban pedig ő is anya karjai közt találja magát egy szoros ölelésben.

Én figyelmeztettem…

- Jaj, nem hittem volna, hogy megélem, hogy a fiam bemutat nekem valakit. Már épp ideje volt! El sem tudod képzelni mennyire örülök, hogy megismerhetlek. – szorongatja meg, Aiden pedig vet rám egy kérdő pillantást.

Érzem, hogy a forróság az arcomba szökik a zavartól. Ez nem lehet igaz!

Csak mert soha nem ismerte egyetlen normális barátomat sem, az első férfiról akit bemutatok neki, rögtön azt kell feltételezni, hogy a járunk?

Ezt a helyzetet jobb lesz tisztázni, mielőtt még az apám is meghallja. Ő sokkal zárkózottabban viszonyul ahhoz, hogy meleg vagyok. Ameddig nem beszélünk róla, addig minden oké.

- Anya, mi nem… - de már késő.

Apám épp a konyhából fordul kifelé elmélyülten tanulmányozva egy távirányítót. Remélem nem hallott semmit, különben máris fuccs a hangulatnak, de úgy tűnik annyira elgondolkodott, hogy egyáltalán nem figyelt arra, miről beszéltünk.

Kétségbeesett pillantást vetek Aiden felé, ha rá is jött mire célzott anya, nem tűnik dühösnek és mivel nem fordult sarkon, talán nem is lesz semmi gond.

Észre sem vettem, hogy eddig visszatartottam a levegőt, csak mikor megnyugodva hosszan kifújom. Anya is elengedi Aident bár előtte még halkan odasúg neki valamit, nyilván hogy apám ne hallja meg, mert ő is tudja, a férje sok mindenben elnéző, de ez eléggé érzékeny pont nála.

- Brian, hol voltál? A vendéget illik mihamarább üdvözölni.

- Nem is hallottam, hogy megjöttetek. – lép közelebb, látható jókedvvel vállon vereget.

Mi ketten nagyon hasonlítunk egymásra, bár az ő haja világosabb az enyémnél és itt-ott fel lehet fedezni néhány ősz hajszálat, a vonásaink szinte teljesen egyformák.

- Szia apa. – bemutatom neki Aident, ők pedig röviden kezet ráznak.

Még egyszer hálát adok az égnek, amiért nem két perccel korábban lépett ki azon az ajtón.

Josh legközelebb már a telefonján csüngve jelenik meg, nagyon komoly képpel magyaráz valamit, nyilván munkaügy, de már megszoktuk. Az étkezések idejére legalább kikapcsolja, ehhez anya ragaszkodott.

Apa ismét a távirányító fölé görnyed, és ahogy jobban megnézem azt a szerkentyűt, már nem tűnik tv kapcsolónak.

- Ez micsoda?

- Ó, ez a fotelhez van, de nem tudok rájönni, hogy kell kikapcsolni a hőmérsékletszabályozót. – morogja az orra alatt.

Homlokráncolva nézek anyámra, ő azonban magyarázat helyett int, hogy kövessük.

- Gyertek, megmutatom. – vezet minket a földszinti nappali felé – Képzeld, a bolond testvéred megvette nekem azt a masszázsfotelt, amit nagyanyád úgy ajnározott a tv reklámokból. Hogy hová fog elférni otthon, arról fogalmam sincs, de az anyósomnak igaza volt. Ki sem akartam szállni belőle.

Aidenre nézek, egy amolyan „én megmondtam” pillantással. Josh mindig felülmúlhatatlan ajándékkal rukkol elő.



Szerkesztve Moonlight-chan által @ 2016. 08. 12. 14:52:25


louisMayfair2016. 07. 16. 22:15:44#34452
Karakter: Aiden Holmqvist



Egy jóleső alvás után térek csak magamhoz, odalentről halk motoszkálást hallok, biztosan Conor zörög, ki lehetne más? Olyan furcsa ez a férfi… Miért törődik velem? Miért van itt igazából? Felhozott a lépcsőn, lezuhanyozott velem, és parancsolgatott nekem! Nem is emlékszem, mikor parancsolt rám valaki utoljára, és én mikor engedelmeskedtem?

Furcsa érzés, ha mellettem van, olyan más, mint az exem volt, Conor… Talán még belé is tudnék szeretni. Nem a lányokat szereti, talán én is tetszem neki? Ki van zárva, ne kergess hiú ábrándokat…

Halk léptek a lépcsőn, majd egy gyenge kopogás, mintha félne, hogy felébreszt vele

- Jöhetsz!

Óvatosan nyit be, a tálca vészesen imbolyog az ajtóban, isteni illat csapja meg az orrom, összefut a nyál a számban. Nem látok rajta fáradtságot, csak némi aggodalmat és várakozást.

- Hoztam vacsit, gondolom éhes vagy.

- Kösz, oda leteheted. – intek az éjjeliszekrény felé.

Miután végez a művelettel felém fordul, ha lehet, még aggodalmasabban.

– Jobban érzed magad?

- Mint az aszfalt, amin végigment az úthenger.

- És tudok tenni valamit, amitől jobb lenne?

- Felhoztad a nekem a kaját, már ez is több, mint amit amúgy elviselnék. Mégis mit akarsz még tenni?

Nem akarom, hogy így lásson, hogy körbeugráljon, igaz, nagyon jól esik, de… Nem tudom, nem bírom. Annyira segíteni akar a nyomoréknak, persze, egészen biztosan csak szán engem. Meg is van rá minden oka.

- Bármit, amitől kicsit is jobban érzed magad. – von vállat hetykén

- Szép gondolat, de ezen nem lehet segíteni. Ha lazítok, hamarább elmúlik. – behunyom a szemem és gyakorlatilag befejezettnek tekintem a beszélgetést. Utálom ezt a kifejezést látni az arcán.

- Mit szólnál egy könnyű masszázshoz? Van egy tégely mentolos krémem, ami nagyon jó izomfájdalmakra.

Felnyitom a szemem és fürkészőn pillantok rá. Őszinte, ez látszik, szeretne segíteni… De nem csak ezért lenne jó. Olyan… jól esett, ahogy a zuhany alatt masszírozott, ha lett volna elég erő a lábamban, hosszú órákig is elviseltem volna. A keze erős, ugyanakkor gyengéd… Sóhajtva adom be a derekamat.

- Ha nem bánod…

- Persze, hogy nem. Mondtam, hogy bármiben segítek, amiben tudok. Mindjárt jövök.

Kisebb forgószelet hagy maga után, mint a Gyalog Kakukk, szinte látom a kondenzcsíkot. Hallom, ahogy kotorászik, dobál valamit, aztán ismerős lépteivel közeledik vissza. Leteszi a krémet és a köntösöm felé pislog.

- Ki tudod kötni az övet?

- Asszem, mindjárt.

Kissé nehéz megmozdítanom magamat, sőt, gyakorlatilag megerőszakolom az imaimat, hogy működjenek. Oldalra gördülök, kioldom az övem és gyorsan vissza hengeredem a jól ismert nyugis pózba a hasamon. A levegő végigsimít a hátamon, miközben lehajtja rólam a köntösömet csípőig. Nem hiszem el, hogy tényleg nekiáll masszírozni…

- Mit csináltál míg aludtam? – valami érthetetlen oknál fogva szeretnék vele beszélgetni, hihetetlen, de hallani akarom a hangját, kommunikálni…

- Szétszedtem a lenti zuhanyzót.

- És javítható? – nagyban megkönnyítené az életemet.

- Igen, de a szűrő alatt a cső el volt dugulva a víz pedig megállott benne. Ne tud meg milyen szaga volt. Szerintem ne menj be addig, míg ki nem tisztítom.

- Egyhamar nem megyek le, úgyhogy nem kell sietned.

- Dehogynem. Holnap kötelező lejönnöd a reggelihez. – jelenti ki.– Kicsit hideg lesz. – és már érzem is a jegesnek tűnő nyálkás valamit.

- Mi az, hogy kötelező? Ez még mindig az én házam. – morgok rá, előveszem a jó öreg szúrós pillantásom, de mintha immunis lenne rá.

- Igen, a te házad, de én megyek be a városba goffriért és ha akarsz belőle, le kell jönnöd. Majd segítek.

- Most komolyan ezzel akarsz rávenni? – hihetetlen!

- Hát, azt nem tudom mennyire vagy oda érte, de tudok egy helyet, ahol nagyon jól elkészítik. Meg aztán… nem szeretek egyedül enni. Jobb ha te is ott lebzselsz valahol körülöttem még akkor is ha morcos vagy.

Még akkor is, ha morcos vagyok… Nem tudom hová tegyem a srácot, senki sem bírja elviselni, ha morcos vagyok, még Richard is hamar megpattan, márpedig ő a legkitartóbb barátom.

Halkan elmormolok egy hihetetlen fickót, de nem hallja a párna miatt, amibe belenyomom az arcom. Legszívesebben nyüszítenék, ahogy elkezdi a masszázst a nyakamnál. Mintha az én hátamhoz tervezték volna a kezeit, gyengéd és lazító, behunyt szemmel élvezem. Utálom a fizikai érintkezést a baleset óta, Jenny és Richard az egyetlen, akiknek megengedem, és most, hogy valaki így érint egyszerűen úgy érzem magam, mint szomjazó a sivatagban, miután megízlelt egy csöpp vizet. Még többet akarok belőle.

A mentol illata megtölti az orromat, a bőröm pedig kellemesen elzsibbad, az izmaim is olyanok, mintha kocsonyásodnának a hűtőben… Jobb hasonlat nem jut eszembe, gondolataim Conor körül járnak, vajon milyen lenne megcsókolni? Biztosan nem kellek neki, de eljátszom egy picit ezzel az álomképpel, milyen lehet, ha a kezeit arra használná, hogy a testem felfedezze… Nem, felejtsd el. Nem gyengülhetsz el, csak hamis álmokba ringatod magad… Egyszer már kidobtak, mert nyomorék lettem, most ő is megpattanna, ha már rendben lenne a ház és én is. Amikor kényes részhez és reflexből rándulok össze, mire elkapja a kezét.

- Ne haragudj… fájt?

- Nem… - felé fordítom az arcom és nehéz pilláim alól nézek rá.– A műtét helye körül kicsit érzékeny, de nem fáj. Nagyon jól csinálod.

- Tényleg? – mosolyog.– Még senkit nem kellett masszíroznom, nincs túl nagy gyakorlatom benne.

Nem tudok ellenállni, az én ajkamra is mosoly kúszik, visszasimítom a párnára az arcom. Annyira finoman csinálja, olyan gyengéden és törődőn…

- Aiden… kérdezhetek valamit?

- Kérdezz. – ebben a pillanatban bármire hajlandó lennék válaszolni neki.

- Szóval… Jenny azt mondta, nem csinálod a gyakorlatokat, amiket előírt neked. Miért nem?

Sejtettem, hogy valamikor meg fogja kérdezni, ismerem már annyira Jenny kisasszonyt, hogy kifaggassa, csinálom-e a gyakorlatokat vagy sem.

- Ez… Bonyolult – próbálom kikerülni a témát.

- Elmondanád? Kérlek.

Fáradtan sóhajtok és aprót biccentek.

- Richard egy időben megpróbált ráerőltetni, de aztán nem volt ideje rám… Megpróbáltam egyszer, kétszer, háromszor is, de… Te nekiállnál kínozni önmagad céltalanul? Mindent elvesztettem, nem volt már kiért lábra állnom… Amikor az ember a próbálkozásaiért nem kap még egy kedves dicsérő szót sem, valakitől, aki neki fontos, egy idő után elveszíti a kedvét a próbálkozásra… Belefáradtam, nincs itt senki és semmi, akkor értelme sincs.

- A magad kedvéért kellene csinálnod. Én nem olyannak ismertelek meg, akinek bárkitől is visszajelzésre lenne szüksége, a legnagyobb dicséret neked az lenne, ha megmutatnád a világnak, „basszátok meg, akkor is lábra állok és megmutatom”, hadd ámuljanak. Azt mondod, leírtak téged, már csak azért is meg kellene mutatnod nekik.

Nem felelek rá azonnal, hiszen tudom, hogy igaza van, de akkor is…

- És ha veled együtt végezném azokat a gyakorlatokat? – ajánlkozik fel.

- Ugyan miért tennéd? – pillantok fel rá ismét elgondolkodva.

- Nekem se jöhet rosszul egy kis testmozgás, ráadásul akkor illegethetem magam neked, hogy mielőbb felébredjen benned a versenyszellem. Szégyentelenül fogom mutogatni az izmaim és arra ösztönözlek, hogy legyőzz – szeme ravaszul villan. – Nem tudnál visszautasítani egy ilyen kihívást.

Testem néma nevetés rázza meg, hihetetlen ez a srác.

- Nem vagy te egy kicsit pimasz? – érdeklődöm. – Nyíltan a szemembe?

- Momentán a hátadnak mondom, de a zsaruknak állítólag ott is van szemük, szóval…

Ezúttal ténylegesen is felnevetek. Elképesztő srác, erről persze eszembe jut a telefonbeszélgetése a bátyjával.

- Én is kérdezhetek?

- Így igazságos – egy laza és finom mozdulattal simít végig a vállaimtól a csuklóimra, aztán vissza fel. Istenien csinálja.

- Miért keresett az öcséd?

- Hétvégén lesz anyám születésnapja, meghívott magukhoz egy családi ebédre, hogy megünnepeljük.

- És nem akarsz menni?

- Nem az, hogy nem akarok… Vagyis… Szeretném felköszönteni anyut, de az öcsém mindig a legszuperebb ajándékot adja neki, amitől én csak szégyenkezni tudok. Testvérek vagyunk, de olyan társadalmi különbséggel, hogy ha leugranék az ő szintjéről, szörnyethalnék zuhanáskor.

- Ostobaság – mormogom a kezei alatt. – És van már elképzelésed?

 

- Nem tudom – sóhajt gondterhelten. – Arra is gondoltam, hogy végigjárom a piacokat, mert anyu szereti a porcelánokat, órákig tudja rendezgetni őket, talán találok valamit neki. De ha így is lesz, gondolj csak bele, elmegyek az ünneplésre, látni fogom az öcsém kiszuperált házát, a menő kocsit, meg a többieket, a családomat…  

 

Fel nem foghatom, hogy tudja ennyire lekicsinyíteni önmagát. Akaratlanul is felmérgel, de uralkodom magamon.

- Te is szerettél volna tovább tanulni?

- Igen, építészmérnök akartam lenni…

- És miért nem lettél?

- Mert nem voltam soha kitűnő tanuló, ha vért izzadtam sem. Nem vettek fel, hát mindent elvállaltam, amit papír nélkül is lehetett. Nem vágyom rá, hogy azt lássák Josh a menő, én meg egy csődtömeg mellette…

- Ha képes lennék most megmozdulni, fejbe csapnálak – mondom a legnagyobb nyugalommal. – Bármikor visszaülhetsz tanulni, nem vagy még vénember. Fantasztikus munkát végzel a két kezeddel és ezt nem csak a masszázsra mondom. Fogalmam sincs, miért hiszed azt, hogy kevesebb vagy az öcsédnél…

- Josh tényleg jobb nálam mindenben…

- Csönd legyen – hallgattatom el.

Kicsit gondolkodom hogy mivel is lehetne kenterbe verni egy nagymenő ügyvédet ajándék tárgyában. Hmm… Conor azt mondta, az anyja szereti a porcelánokat, talán…

- Megtennél nekem valamit?

- Persze, bármit – kap rögtön az alkalmon. Bár nem akarom, hogy abbahagyja a masszázst, most mégis halaszthatatlannak ítélem meg a dolgot.

- Nyisd ki a padlásajtót és menj fel a lépcsőn, de vigyázz, hogy semmihez ne érj hozzá, mert tetanuszt kapsz. Lesz egy keskeny járat a dobozok és a sok kacat között, menj el a kampóig, ahol a régi ágykeretet meg ezeket halmozták, lesz ott balra egy nagy halom doboz. A dobozok mellett találsz egy régi faládát, elég nagyot, és nehezet, úgy fog kinézni, mint a kalózok kincses ládája.

- Igen? – vizualizálja a fejében az útvonalat.

- Hozd ide kérlek.

- Rendben…

Abbahagyja a masszázst és kimegy, még hallom, ahogy kezet mos a krém miatt, majd a padlásajtó nyikorgó zsanérjai sikoltoznak a használat ellen. Nem telik el pár perc, már trappol is vissza a nehéz ládával, beoldalaz a szobába az ajtón és leteszi az ágy mellé.

- Ez aztán tényleg nehéz, mi van benne, tégla?

Felkönyökölök az alkaromra, majd féloldalasan fekszem el, a szeme elkerekedik, ahogy akaratlanul is végignéz a felsőtestemen és a köntös sarkán, ami épphogy eltakarja a koronaékszereimet. Elpirul, és a ládára kapja a tekintetét.

- Neked akarom adni.

- Nekem? – néz rá értetlenül.

- Nyisd ki.

Elvarázsoltan nyitja fel a kis lakat nélküli csatot, hátra hajtja a fedelet és egy halom papírba csomagolt valamit talál.

- Mik ezek?

- Bontsd ki őket – tanácsolom.

Conor kiveszi az egyik nagyobb becsomagolt valamit és óvatosan lefejti róla a megsárgult, öreg újságpapírokat. Egy gyönyörűen kidolgozott üvegporcelán levesestálat tart a kezében, a porcelán olyan finom, hogy szinte áttetsző a füle.

- Jézusom, Aiden ez… - akad el a szava. – Ez gyönyörű, egy vagyont érhet, ezt nem adhatod nekem! – néz fel rám hitetlenül. – Anyám miatt tudom az árakat nagyjából, ez pedig… húha…

- De én neked akarom adni. Mit gondolsz, van már ilyen anyukádnak?

- Nincs, ez még azoknál is szebb, mint amik vannak neki… Még nem láttam ilyen motívumokat, szinte királyiak…

- Velencében készült az ezerhétszázas években… A dédnagyanyám adta a nagyanyámnak, nászajándékba. Csak olyankor használta, ha valami nagyon különleges alkalom volt, azért ilyen jó állapotú… A nagyapám gondosan elcsomagolta és felvitte a padlásra, mama halála után. Mint látod, én nem veszem sok hasznát. Teljes ét- és teás készlet, hat lapos, mély és kistányér, cukor tartó, teáscsészék alátéttel, tejes kancsó, az a levesestál és még vannak benne a többi fogásoknak szánt tál is.

- De Aiden, én ezt akkor sem fogadhatom el – teszi le óvatosan a földre a porcelánt, mintha rettegne, hogy a kezei között összeroppan. – Ennek múzeumban lenne a helye, vagy egy elegáns aukción, de ez a te örökséged!

- Sokra megyek vele – húzom fáradt mosolyra a szám. – Nekem nem kell, add anyukádnak vagy dobd ki, add el, nem érdekel.

- Aiden…

- Nem, Conor.

- Akkor gyere el velem a hétvégén.

- Tessék? – hökkenek meg most én.

- Nem fogadom el, csak akkor, ha velem jössz.

- Ez nem játszik.

- Dehogynem.

- De nem.

- Nem fogadom el máskülönben.

- Miért akarod, hogy én is ott legyek? – vitatkozom vele.

- Mert egy, kimozdulsz innen, kettő, megvédesz a családomtól, három, egy rendőr talán könnyebben szótért az öcsémmel, mint én.

- Az első nem érdekel, de miért kellene téged megvédenem NEKEM a családodtól?

- Te nem tudod milyen ijesztő egyedül szembenézni velük.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet… - sóhajtok fel.

- Kérlek, csak akkor fogadom el ezt a hatalmas ajándékot…

Mintha a fogamat húznák… Conor sok mindent tett értem, mióta bekéredzkedett hozzám, mint egy árva kiskutya, talán ennyit megtehetek érte én is. De egy biztos, a testvére nem teszi zsebre majd, amit tőlem kap, ha kínos helyzetbe hozza őt… Furcsa, hogy épp most támadnak fel a védelmező ösztöneim, még furcsább, hogy úgy tekintek egy pillanatra Conorra, mintha az enyém lenne, és az enyéimmel senki se szórakozzon…

- Jól van, elmegyek – egyezem bele végül. – Akkor odaadod anyudnak a készletet?

- Akkor igen… Úristen, Aiden, még mindig nem hiszem el, ez…

Látva kisfiús ámulatát nem bírom ki és egy kedves mosoly kúszik fel az arcomra, hihetetlen, azt hittem soha többé nem fogok így érezni… Tetszik, amit látok, örömmel tölt el.

- Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg…

 

Mondjuk, megcsókolsz…

 

 

- Kezdheted azzal, hogy folytatod a masszázst – kérem szépen és felnevet. Ametiszt szeme felszikrázik és óvatosan visszacsomagolva a tálat a ládába az ágyra telepedik, hogy folytassa, ahol abbahagyta.


Moonlight-chan2016. 05. 19. 11:41:10#34324
Karakter: Conor Friedman





Kora reggel ébredek, még mindig aszerint az életritmus szerint, ahogy dolgoztam. Olyannyira hozzászoktam a hajnali keléshez, hogy ébresztőre sincs szükségem hozzá, de nem bánom, mert így legalább hamar folytathatom a munkát és reggelit is készíthetek Aidennek.

Míg magamnak is összedobok egy szendvicset, kinyitok néhány ablakot, hogy a friss harmatos levegő elárassza az egész szobát. Már csak egy rádióra lenne szükség, hogy ne legyen ilyen csönd, ezt viszont hamar kiküszöbölöm a mobilommal.

Furcsa, de ma reggel vettem észre először, hogy nincs tv, pedig a régi lakásomban állandóan azt bámultam, mikor unatkoztam. Aiden mellett azonban minden teljesen más, mert sokkal jobban élvezem, hogy vele lehetek és segíthetek neki, mint amennyire jogomban állna.

Friss reggelit készítek a tegnap vásárolt alapanyagokból, mire nehézkesen lesétál az emeletről forrón gőzölögve kerül elé a tojás és a ropogós szalonna. Nincs rózsás kedvében, ezt már az első pillantás után megállapítom, ezért inkább szó nélkül hagyom, hátha akkor kiderül mi baja és nem fogja leharapni a fejem. Az is lehet, hogy fájdalmai vannak, ezért ennyire kedvetlen, de reménykedem benne, hogy a finom ételtől majd megváltozik a hangulata.

Miközben eszik, a katalógusokat lapozgatja. Igazából csak a hűtő miatt hoztam, de látom, hogy a többi elektronikai cuccot is átböngészi.

- Találtál valamit? – töröm meg a csendet, mikor már kezd kényelmetlen lennie.

- Igen – vakkantja morcosan.

Nem sértődöm meg rajta, kezdem megszokni, hogy a reggel valahogy nem az ő napszakja, meg aztán Richard is figyelmeztetett, hogy elég morgós tud lenni. Percek múlva azonban arra leszek figyelmes, hogy egyre többször sandít az ajtó és az óra felé, ezért úgy döntök megkockáztatok még egy kérdést. - Várunk valakit?

- Honnan veszed?

- Állandóan az órát bámulod és az ajtó felé sandítgatsz…

- Igen – morran – Egy gyilkost.

- Egy mit??? – jól hallottam?

- A gyógytornászomat! – csattan fel, most már idegesen – A masszázs, amit ő ad az valóságos kínzás, a torna pedig maga a pokol!

- Óh – ezek szerint egész nap rosszkedvű lesz és még oka is lesz rá. - Izé… Gondolkodtál azon, amiről beszéltünk? Mert ha úgy döntesz, hogy elmennél egy jó orvoshoz, én nagyon szívesen viszlek-hozlak…

- Még visszatérünk rá – legyint, én pedig most nem erőltetem tovább.

Hátha ez a torna, amit láthatóan gyűlöl, majd meggyőzi, hogy mégis csak menjen el egy pszichológushoz. Akkor talán egy idő után már nem kell elviselnie a fájdalmat.

Fél óra sem telik el, és kopognak az ajtón. Aidennek eszébe sincs felállni a helyéről, így nekem kell kinyitnom. A rozoga lépcsőn egy gyönyörű fiatal nő áll, szőke hajú és kék szemű. Valahogy ilyennek képzeltem Aiden exét, mielőtt megtudtam, hogy a másik csapatban játszik. Komoly, határozott személy benyomását kelti, egy könnyű hordozható masszázsággyal érkezett és elsőre cseppet sem tűnik „gyilkosnak”.

- Üdv, hát te ki vagy? – néz rám meglepetten. Azt hiszem nem sűrűn láthatott vendégeket Aidennél.

- Conor vagyok. Ezermester…

- Jenny, gyógytornász és masszőr az egyben. Örülök, hogy megismerhetlek. – kezet fogunk - Mondd, hol bujkál a madarunk?

- A konyhában.

- Áruló! – hallom meg az említett szoba felől, mire gyorsan Jennyre pillantok, hogy vajon ő is hallotta-e, de csak mosolyog.

Persze, hisz már ismeri Aident és az, hogy még mindig itt van, azt jelenti, hogy keményebb mint a legtöbb nő.

A konyha felé menet megdicséri a készülőben lévő nappalit. Még sok vele a meló, de határozottan alakul és amint felkerül a festék a falakra, látni lehet majd az eredményt.

Kicsit összébb kell pakolnom a holmim, hogy fel tudják állítani a masszázságyat, majd Aiden fancsali képpel előmászik a konyhából és végigfekszik az ágyon. Magukra hagyom őket, hogy ne zavarjak, addig is összepakolok a reggeli után a konyhában és kirámolom a lenti fürdőt. A nappali után az lesz a következő projekt, mert azt a zuhanyzót tényleg sokkal könnyebben tudná használni, mint a fenti kádasat. Főleg a lefolyót kéne helyre tenni, hogy a víz rendesen lemenjen, a többi csak apró-cseprő javítás.

Csak akkor nézek be a nappaliba, mikor olyan cifra káromkodássorozatot hallok, amit még a kocsmában sem. Aidennek… elég válogatott szókincse van szitokszavakból, amiket nyilván a rendőrévei alatt gyűjtött össze.

- Ne aggódj – szól ki Jenny mikor észrevesz – Már megszoktam, annyi kifejezést tanultam mellette, hogy még a benzinkutas férjem is elszégyelli magát mellettem vita közben.

- Meg is értem, miért vitatkozik veled. – morog közbe Aiden.

Ahogy végigpillantok rajta, látom, hogy fájdalmai vannak. Az egész teste csatakos az izzadságtól, a homloka ráncba gyűrődik a megerőltetéstől. Eddig úgy tudtam a masszázs éppen arra szolgál, hogy ellazítson, de vele mintha ennek az ellenkezője történne.

- Sajnálom, Aiden, de a te érdekedben csinálom. Ha nem mozgatjuk át szakszerűen az izmaidat…

- Tudom, tudom! – mordul rá elkínzott arccal.

Legszívesebben átvenném a helyét, mert így csak tehetetlenül nézhetem, ahogy szenved és ettől még rosszabbul érzem magam. Tudom, hogy szükséges, de akkor is gyűlölöm, hogy fájdalmat okoznak neki.

A torna és a masszázs után, ami kábé egy órán át tartott, elterül az ágyon és meg sem moccan. Csak az erőltetett lihegése bizonyítja, hogy még életben van, mert az arca is nagyon sápad, a szemei pedig csukva vannak. Muszáj volt ilyen durvának lennie ennek a nőnek?

- Behoznád kérlek a széket? – kéri Jenny, én meg éppen indulnék érte, mikor Aiden maradék erejét összeszedve felkiált.

- NEM kell szék!

Nagy nehezen a karjaira támaszkodva sikerül ülő helyzetbe nyomnia magát, de a felálláshoz már nem maradt elég ereje, ettől pedig nekem is gombóc gyűlik a torkomba.

Én tettem ezt vele… nem nézhetem ölbe tett kézzel, hogy szenved! Tudom, hogy nem fog örülni, hogy segíteni akarok, mert egy nyomorékként gondol magára, aki terhet jelent mindenkinek, de nem érdekel, akkor sem nézem ezt tovább!

Határozott mellé lépek, előre felkészülve a heves tiltakozásra, a vitára, ha kell. Leguggolok az ágy mellé, hogy nagyjából egy magasságban legyünk, majd a kezemet felé nyújtva várakozón nézek rá, de szokatlanul csendes. - Gyere.

Ha úgy akarja, holnap nem is kell emlékeznie a mai napra. Nem kell elismernie, hogy segítségre volt szüksége, sem azt, hogy elfogadta. Én biztos nem fogom felemlegetni neki és senki másnak sem. Ha Jenny nem lenne a hátam mögött ezt el is mondanám neki, de túl bizalmas lenne egy ilyen beszélgetés egy számomra idegen ember előtt. Aident már rég nem tekintem annak.

Hosszú másodpercek múlva kinyújtja felém a kezét, az alkaromba kapaszkodva tartja meg magát, miközben felhúzom. Örülök, hogy nem küldött el és főleg hogy nem kellett emiatt vitatkoznunk. Hogy máskor hogyan tudott egyedül felállni, elképzelésem sincs, de most szinte nekem kell húznom, mert annyi erő sincs a lábaiban, hogy álló helyzetbe tolja a testét. Mikor végül sikerül, egyik karját átvetem a nyakam körül, hogy biztosabban tudjam tartani és eltámogatva a kanapéig leültetem rá.

Magára hagyom, míg segítek Jennynek összecsukni a hordozható ágyat és kiviszem a kocsijához. Végig azon agyalok, hogy merjek-e kérdezni Aidenről, de eldönti helyettem a dilemmám.

- Nem csinál itthon semmilyen gyakorlatot, ugye? – néz rám, miközben beteszem az összecsukott ágyat a csomagtartóba.

- Gyakorlatot? Mármint, tornáznia kéne?

Jenny felnevet, bár a hangjában inkább bosszúság, mint öröm van.

- Tudtam! Az a makacs öszvér! Persze, hogy tornáztatnia kéne az izmait, hisz ki sem mozdul a házból. Egyáltalán nincs igénybe véve a teste, ami így szépen lassan elgyengül, de mintha a falnak beszélnék! – csapja le bosszúsan a táskáját.

- Ezért fájt neki a masszázs, amit adtál? – kérdezem kíváncsian, mert nekem a masszázs mindig egyenlő volt a pihenéssel, de ez…

- Természetesen. Ha rendszeresen tornásztatná az izmait, nem lennének letapadva és begörcsölve. Heti egy alkalom nem elég arra, ezt a problémát orvosoljam. Nekem lényegében a gyakorlatok elsajátításában kellene segítenem, amiket majd itthon minden nap elvégezhet, de az állapotából nyilvánvaló, hogy nem csinál semmit. Így van? – húzza össze a szemeit.

- Én csak nemrég költöztem ide, de tudomásom szerint nem csinált ilyesmit. – mondom halkan. Hacsak a szobájában nem, de ott nem hiszem, hogy elég hely lenne.

- Makacs öszvér… - morogja ismét, majd szinte parancsolón rám néz – Vedd rá valahogy, hogy végezze a gyakorlatokat, ha még valaha úgy akar mozogni, mint ahogy régen.

- Képes rá?

- Az akaraterejétől függ, de látszólag ő már feladta a harcot. – sóhajtja, majd búcsúzóul felém biccent.

Néhány pillanatig még nézek utána, azon gondolkodva amit mondott. Ő talán nem tudja, amit Aiden nekem mondott a fájdalmairól, hogy az orvosok szerint fizikailag rendben van, de attól még igaza van. Soha nem lenne szabad feladnia, ameddig nem merítette ki az utolsó lehetőséget is.

Mikor visszamegyek a házba, rögtön a nappali felé veszem az irányt. Aiden ugyanúgy ül ott, ahogy hagytam, olyan mozdulatlanul, hogy talán el is aludt. Itt viszont nem a legkényelmesebb a hátának, jobb lenne odafönt lepihennie az ágyában.

- Aiden. – lassan résnyire nyitja a szemeit és felnéz rám - Le kell zuhanyoznod.

- Később. – leheli alig hallhatón, majd elfordítja a fejét.

Megint ki akar zárni, begubózni a saját kis világába, de ezúttal nem fogom hagyni. Eddig csak gondoskodni akartam róla, hogy minél kényelmesebben élhessen, ha már miattam ment tönkre a karrierje és az egészsége, most azonban, hogy tudom, teljesen fel is épülhet, ennek az elérése a legfontosabb.

- Nem, most. Lezuhanyozol és utána lepihenhetsz.

- Ne mondd meg nekem, mit tegyek! – förmed rám idegesen, de meg sem rezzenek.

- De igen, mert ez egy állapot, ami ellen tehetsz, csak túl makacs vagy – jelentem ki higgadtan – Úgyhogy nyeld le a békát, most felviszlek a lépcsőn, lezuhanyozol és lefekszel, közben úgy csinálok, mint nagyanyám és alkalmi süket leszek, akármit mondasz is, nem hallom meg, mert igazam van.

- Ha lenne hozzá erőm, most seggbe rúgnálak… - morran rám.

- Majd, ha meg tudod tenni, bepótolod.

Felé nyújtom a kezem, lehetőséget adva rá, hogy ő maga döntsön úgy, engedi, hogy felvigyem, de ha nemet mond, akkor is felviszem. Szerencsére nem kell tovább firtatnunk a dolgot, hagyja hogy eltámogassam a lépcsőig, de mindketten tudjuk, hogy nem bírna fölmenni rajta. Máskor is nehezen megy neki, nem még most, amikor a teste a maradék energiáját emészti fel ezzel a pár lépéssel is.

- Ez csak egy állapot, nem végleges. – mormolom halkan, miközben óvatosan a térde alá csúsztatom a karom, a másik kezemmel pedig a hátát támasztom még és lassan felemelem.

Egy árva szóval sem tiltakozik, miközben fölviszem az emeletre. A háló helyett a fürdőszobát célzom be először. Le kell mosnia magáról az izzadságot és a port, különben nem fog tudni kényelmesen aludni.

Beérve finoman leteszem, megtámasztva addig, míg biztosan nem áll a lábán, de még így is kétséges, hogy kibírná-e a zuhanyzást. Egy gyors mozdulattal megszabadulok a pólómtól, nem kockáztathatom meg, hogy egyedül zuhanyozzon, mert mi van, ha elesik és megsérül?

- Mit művelsz? – mered rám döbbenten, mikor észreveszi, hogy vetkőzöm.

- Zuhanyozom veled. – közlöm a nyilvánvalót. Mégis minek vetkőznék máskülönben?

Próbálom minél inkább figyelmen kívül hagyni, hogy bámul. Zavarba hoz vele, pedig nem vagyok szégyellős. Öltöztem már át építkezésen is a munkatársak előtt, zuhanyoztam már edzőteremben férfiak között, Aiden pillantásának mégis sokkal inkább a tudatában vagyok, mintha tíz másik ember nézne.

Az alsónadrágot magamon hagyom, majd neki is segítek levetkőzni. Póló amúgy sem volt rajta, így csak a nadrágtól kell megszabadítanom, de mikor lehúzom a csípőjéről, kis híján én is megszédülök. Nincs rajta alsónadrág…

Nem számít. Ne gondolj rá úgy. Nem Aiden, nem egy jóképű, fantasztikus férfi, csak egy egyszerű test, egy darab hús…

Ezzel a mantrával a fejemben segítek neki belépni a kádba. Szorosan mellette maradok, míg megengedem a zuhanyt és beállítom a víz hőmérsékletét. Csak deréktól fölfelé figyelek rá, kerülve a kényes részeket, de én se értem a saját viselkedésem. Miért én vagyok zavarban, mikor nem is én vagyok meztelen?

Talán mert helytelennek érzem, hogy legszívesebben megbámulnám, az emlékezetembe vésném minden porcikáját, miközben neki éppen fájdalmai vannak és alig áll a lábán, mert ez a mocsok itt vele szemben, elég szánalmas volt ahhoz, hogy a sárga földig igya magát és otthagyja, miután belehajtott. Igen, pontosan ezért, és az emlékeztető saját magam részéről, bőven elégnek bizonyul, hogy higgadt férfi módjára kezeljem a helyzetet.

Alaposan lemosom a tusfürdővel, szándékosan lassan, hogy kicsit átmasszírozzam a szivaccsal a bőrét, hátha segít valamit. Amit elér, azt ő maga csinálja, majd mikor kész van, apró, gyengéd mozdulatokkal próbálom ellazítani az izmait.

- Conor…?

- Tessék?

- Le kell feküdnöm. – nyögi ki, felém fordul.

Alig bírja nyitva tartani a szemeit, ezért gyorsan lemosom róla a habot és kisegítem a kádból. A derekam köré tekerek egy törölközőt, hogy ne vizezzem össze az egész szobát, Aidennek pedig a köntösét tartom oda, hogy belebújhasson. El akarnám támogatni az ágyáig, de a köntöse után eltolja a kezem és ő magam vág neki a pár méternek.

Aggódva nézek utána, nem akarom, hogy elessen és csak akkor könnyebbülök meg, mikor meghallom az ágyrúgó panaszos nyikorgását a súlya alatt.

Sietve megszárítkozom, keresek egy száraz alsót, hogy aztán visszavehessem a ruháim is. Még beszólok, hogy kér-e valamit, mielőtt lemennék a félkész nappaliba folytatni a munkát, azon gondolkodva, hogy hogyan is kéne rávenni arra a nyavalyás tornára?

 

***

 

Az ebédet kihagyva késő délutánig dolgozom a fürdőszobán. A nappali falán még szárad a vakolat, addig bőven volt időm szétszedni a zuhanyzót. Az állott víz szaga kis híján a hányingert hozza rám, egy drótkotrónak a segítségével pedig meg is találom a gondot. A víznek most már le kéne mennie, de inkább alaposabban kitisztítom mielőtt kipróbálnám, hogy se vízkő se lerakódás ne maradjon benne. Csak a gyomrom korgása zavar ki a konyhába, erről eszembe jut, hogy Aiden még a reggelijét sem ette meg mindet, biztos ő is éhes.

Átnézem a választékot, végül egy csomag spagetti mellett döntök, amihez van húsos paradicsom szósz. Fél óra alatt megfőzöm a tésztát és átforralom a szószt.

Isteni illata van, pár falatot még főzés közben elcsenek, de sajnos túl forró és nem akarom leégetni a nyelvem.

Mikor készen van Aidennek is szedek egy mélyebb tányérba, tálcára felpakolom egy üveg vízzel együtt és elindulok vele fölfelé. Már több mint hat órája, hogy fölvittem és aggódom érte, remélem tudott valamit pihenni, de ennie sem ártana.

Halkan bekopogok, végül is ha olyan mélyen alszik, hogy nem hallja, akkor nem zavarom, de pár másodperc után rekedtes hangon kiszól.

- Jöhetsz!

A tálcát egyensúlyozva benyitok, még mindig ugyanúgy fekszik hason a fürdőköpenyben, ahogy akkor levetette magát. Fáradtan néz fel, előbb rám, utána a kezemben tartott tálcára.

- Hoztam vacsit, gondolom éhes vagy.

- Kösz, oda leteheted. – bök az éjjeliszekrény felé.

Kicsit félretolva a lámpát leteszem, majd ismét felé fordulva aggódva mérem végig. – Jobban érzed magad?

- Mint az aszfalt, amin végigment az úthenger. – közli morózusan.

- És tudok tenni valamit, amitől jobb lenne? – kérdem, mert nem először megy végig ezen a procedúrán.

- Felhoztad a nekem a kaját, már ez is több, mint amit amúgy elviselnék. Mégis mit akarsz még tenni?

A hangján hallani, hogy morcos, kiábrándult és elege van mindenből, mindemellett pedig olyan érzésem van, hogy neheztel rám. Lehet, azért amiért korábban kicsit erőszakos voltam, de az a jó cél érdekében történt, szóval nem fogok bocsánatot kérni érte.

- Bármit, amitől kicsit is jobban érzed magad. – vonok vállat, de komolyan mondtam.

- Szép gondolat, de ezen nem lehet segíteni. Ha lazítok, hamarább elmúlik. – válaszol halkan, a szemét lehunyva.

Vajon sejti, hogy Jenny beszámolt a kihagyott tornákról meg arról, hogy rég feladta?

Nem akarom most rögtön szóbahozni, mikor amúgy is kivan. Én csak egyszer húztam meg egy izmot a derekamban, emelés közben és az is rohadtul tudott fájni. El nem tudom képzelni, milyen, mikor az egész testedben azt érzed.

Hirtelen, mint akinél felkapcsolták a villanykörtét, eszembe jut az a krém, amit akkor vettem magamnak. Semmilyen fájdalomcsillapítót nem tartalmaz, de mivel mentolos, hűsít és kellemesen elzsibbaszt minden sajgó terültet. Magamnak nem tudtam a leghatékonyabban felkenni, de Aidennek menne.

- Mit szólnál egy könnyű masszázshoz? – vetem fel, mivel a zuhanyzóban úgy tűnt mintha élvezte volna. – Van egy tégely mentolos krémem, ami nagyon jó izomfájdalmakra.

Hacsak egy kicsit is segítene, már azt mondom megérte. Nem válaszol azonnal, kék szemei elidőznek rajtam egy darabig, majd sóhajtva hunyja le ismét.

- Ha nem bánod…

- Persze, hogy nem. Mondtam, hogy bármiben segítek, amiben tudok. – mosolygok rá, bár úgysem látja – Mindjárt jövök.

A szobámban felforgatom azt a táskát, amibe úgy emlékszem beletettem, és szerencsére meg is találom. Már csak a fele van meg, de ha elfogy, elmegyek a gyógyszertárba és veszek még.

Visszamegyek Aidenhöz, a krémet leteszem mellé az ágyra, majd tétovázva pillantok a köpenye felé.

- Ki tudod kötni az övet?

- Asszem, mindjárt. – mormolja.

Összepréselt ajkakkal lassan oldalra fordul, egy gyors mozdulattal széthúzza az övet és vissza is hengeredik a hátára. Oké, így már jó lesz.

A vállairól óvatosan lekanyarítom a bolyhos anyagot és egészen a csípőjéig lehajtom. Majd utána a lábait is átmasszírozom, de előbb a hátával kezdeném, mert úgy tűnik az a rész a legproblémásabb. Ha a háta nem fájna annyira, legalább a mozgást könnyebbé tenné. Hihetetlen, hogy valójában semmi baja és mindez csak a fejében létezik. A teste kétségkívül legyengült a kevés igénybevételtől és most a fájdalom mellé még a tornával járó izomláz is betett.

- Mit csináltál míg aludtam? – töri meg a csendet halk hangja.

- Szétszedtem a lenti zuhanyzót.

- És javítható?

- Igen, de a szűrő alatt a cső el volt dugulva a víz pedig megállott benne. – fintorodom el – Ne tud meg milyen szaga volt. Szerintem ne menj be addig, míg ki nem tisztítom.

- Egyhamar nem megyek le, úgyhogy nem kell sietned.

- Dehogynem. Holnap kötelező lejönnöd a reggelihez. – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon. Közben lecsavarom a krém tetejét és veszek egy adagot az ujjaimra. – Kicsit hideg lesz. – figyelmeztetem, mielőtt a bőrére kenném.

- Mi az, hogy kötelező? Ez még mindig az én házam. – morog rám hunyorítva, de nem ijeszt meg.

- Igen, a te házad, de én megyek be a városba goffriért és ha akarsz belőle, le kell jönnöd. Majd segítek.

- Most komolyan ezzel akarsz rávenni? – horkant fel.

- Hát, azt nem tudom mennyire vagy oda érte, de tudok egy helyet, ahol nagyon jól elkészítik. Meg aztán… nem szeretek egyedül enni. Jobb ha te is ott lebzselsz valahol körülöttem még akkor is ha morcos vagy. – teszem hozzá, halvány mosollyal.

Hozzá kell még szoknom a reggeli negatív hangulatához, de ameddig nem beszéltetem túl sokat, a helyén marad a fejem.

Morog valamit az orra alatt, gondolom örülnöm kéne, hogy nem hallottam. Kényszeríteni természetesen úgy sem tudom, neki magának kell akarnia lejönni, és ha az elején nem megy valami, elfogadni a segítséget.

Ahogy picit felmelegedett a krém a bőrén finom, gyengéd mozdulatokkal fogok neki a masszázsnak. Jenny alaposan megnyomkodta, ezért én csak éppen hogy kifejtek némi nyomást, hogy érezze. Először a nyakánál, majd felváltva a vállait és lapockái fölött. Aiden meg sem szólal, néha vesz egy-egy mély levegőt, de amúgy teljesen nyugodtan fekszik, nem úgy, mint korábban a gyógytornász kezei alatt. Bár én nem vagyok profi és ez biztos nem lendíti semerre az állapotát, de láthatóan legalább jól esik neki. Mikor a hátához érek, alig érintve végighúzom az ujjam a vékony hegen a gerince mellett. Ez maradhatott a műtét után, de már majdnem teljesen begyógyult, előbb-utóbb teljesen el is tűnhet majd.

Azon a részen még óvatosabban fogok hozzá, puhán csak az ujjbegyeimmel nyomkodva picit. A dereka felé haladok, néha újabb adag krémet kenve rá. Már az én kezem is bizsereg a mentoltól, akkor biztosan ő is érzi a hatását. Visszafelé is ugyanolyan figyelmet fordítok minden kis részére, a háta közepére érve viszont megrándul, mire rögtön elkapom onnan a kezem.

- Ne haragudj… fájt? – nézek rá aggodalmasan.

- Nem… - nyögi ki felém fordítva a fejét. Furcsán nyugodt a tekintete, már-már ijesztőnek mondanám – A műtét helye körül kicsit érzékeny, de nem fáj. Nagyon jól csinálod.

- Tényleg? – mosolygok rá megkönnyebbülten – Még senkit nem kellett masszíroznom, nincs túl nagy gyakorlatom benne.

Ő is elmosolyodik, az arcát a párnához simítva jóleső sóhajjal hunyja le a szemeit. Most tűnik csak fel, hogy a vonási is kisimultak, már nem gyűrődik fájdalmas ráncokba, mint mikor felhoztam a lépcsőn.

- Aiden… kérdezhetek valamit?

- Kérdezz. – biccent, résnyire nyitva a szemeit.

- Szóval… Jenny azt mondta, nem csinálod a gyakorlatokat, amiket előírt neked. Miért nem?




<<1.oldal>> 2.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).