-Egy pillanat, kedvesem, ne siess annyira! – szavaira megállok s kérdõn nézek rá. – Egy szóval sem mondtam, hogy nem teljesítem a kérésedet, nem igaz?

–  Ez igaz, de… de én azt hittem… -kezdenék szabadkozni, azonban kezének egyetlen intéssel belém folytja a szót.

–  Én is gondolkodom már egy ideje azon, hogy ez a ruha túlságosan is pazar a házimunkához, kedvesem – elmosolyodik, miközben ujjait összeérinti. – És úgy döntöttem, teljesítem a kívánságodat, ha ennyire fontos neked a dolog. Elvégre nem hagyhatom, hogy egy nehéz ruha miatt hanyagold a kötelességeidet, nem igaz?

Mielõtt válaszra nyílhatnának ajkaim, int egyet, s most már a döbbenet tesz lakatot a számra. Az eddigi ruhám eltûnik, helyette egy fehér, csipkébõl készült alsóruha, kék színben pompázó felsõruha és könnyû, kényelmes cipõ simul gyengéden a testemre. Ujjaimat végigfuttatom a könnyû anyagon. Nem bírom elhinni, hogy teljesítette a kívánságomat…

–  Meg vagy elégedve, kedvesem? Remélem, megfelel a ruha.

– Igen, igen, köszönöm, Rumplestiltskin – szívbõl jövõ mosollyal jutalmazom – Én… hálás vagyok. Ez a ruha gyönyörû.

– Helyes, helyes..Most… most már mehetsz. Ma már nincs rád szükségem. Mosogass el, egyél, aztán aludj! Vagy… amit akarsz – feláll s egy füstfelhõben eltûnik. Meglepetten nézem azt a helyet, ahol még az elõbb állt. Majd mosolyogva indulok a dolgomra.

Miután végzek a mosogatással és a konyha rendbetételével, a cellám irányába indulok. Nem szívesen teszem, hisz tudom, amint átlépem a fémrácsokat, azok automatikusan rámzárulnak másnap reggelig. Amikor ez megtörténik, újra elfog a félelem. Butaságnak tûnhet, de rettegek, miszerint egyszer nem fognak maguktól kinyílni reggel, s örökre e falak rabja maradok…Hirtelen a könnyeim, akár a nyári zápor, potyogni kezdenek. Hiányzik az apám. Nagyon, nagyon hiányzik. A tudat pedig, hogy már soha többé nem láthatom, még elviselhetetlenebbé teszi ezt az egészet a számomra.

Nem hallom a lépteit, így csupán akkor döbbenek rá a jelenlétére, amikor a cellám ajtaja hangos döndüléssel a falnak csapódik.

-  Nem hagynád végre abba ezt az éktelen bõgést? – kérdi mérgesen. – Nem lehet melletted dolgozni!

–  Azt hiszed, jókedvembõl sírok? Hiányzik a családom! Fogalmam sincs, mi lehet apámmal és…

– Már láttad a tükörben, hogy jól van – egy hímzett párnát varázsol elõ a semmibõl, amit azon nyomban, indulatosan a kezembe nyom. – Használd ezt, ez hátha elfojtja a bõgésedet, én pedig végre nyugodtan dolgozhatom.

–  Szívtelen vagy! – vágom a fejéhez, miközben a párnát magamhoz szorítom, mintha abból akarnék erõt meríteni.

–  Talán azt hitted, valami jóságos tündér keresztanya vagyok? Önként jöttél ide, szóval ne viselkedj úgy, mint egy elkényeztetett kis hercegnõ! Nem vagyok jóságos, és igazad van, szívtelen vagyok. Én vagyok a Sötét Úr, a leghatalmasabb mágus az Elvarázsolt Erdõben, jobb, ha ehhez hozzászoksz! Ha nem tetszik, könnyen azt tehetem veled, amit az elõdeiddel, kedvesem.

Választ se várva sarkon fordul és magamra hagy. Talán ennek a nagy sietségnek köszönhetõ, miszerint a cellám ajtaját nyitva felejti. Kíváncsian, könnyeimet feledve, óvatosan indulok a folyosó felé, félve, miszerint ez csupán egy illúzió, amivel szeretne hiú reményt kelteni bennem. Elõször az ujjaimat dugom ki. Mivel nem ütközöm akadályba, kilépek. Nem változom békává, se semmi csúfsággá. Elmosolyodom. A nagyterem felé veszem az irányt. Beszélni akarok vele…

Mikor megérkezem, nincs egyedül. Egy másik férfi is van a teremben. Azonban nincs lehetõségem jobban megnézni magamnak, mivel a kezében lévõ íjból egy nyílvesszõt bocsájt útjára. Rumplestiltskin elteleportál, azonban amikor újra megjelenik, a vesszõ célba talál: egyenesen a mellkasába, oda, ahol a szívének kellene lennie.

Éles sikolyt hallatok, kezem önkéntelenül a szám elé lendül, mintha ezzel megakadályozhatnám, hogy az iszonyat hangjai tovább áradjanak a torkomból. Mindkét szempár rám szegezõdik. Nem tudom feldolgozni, miszerint így érjen véget…A nevét suttogom, majd elragad a sötétség.

***

Kábán próbálom kinyitni a szemeimet. Hirtelen nem tudom, mi történt velem, azonban lassan derengeni kezdenek az események…Igen, lelõtték Rumplestiltskint…Meghalt…Én pedig elájultam…
Mikor végre sikerül magamhoz térnem, kis híján újra az édes öntudatlanságba merülök. Hiszen aki felém magasodik, nem más, mint Õ!

-Jól vagy? – kérdi, s a hangja mintha lágyabb lenne a megszokottnál. Minden bizonnyal még nem tértem magamhoz és csak álmodom. Hiszen õ meghalt!

-Te…te élsz? – kérdezek vissza. Nem értem ezt az egész helyzetet.

-Már hogyan lehetne másképpen? Egy nyílvesszõ kevés ahhoz, hogy engem elpusztítson, kedveském! – feleli önérzetesen, ezzel meggyõzve, miszerint nem álmodom. Ennyire öntelt nem lehet más, csak a valódi Rumple.

Próbálok felülni, azonban gyengén erõszakkal, a vállamnál fogva visszalök a párnákra. Újabb dolgokon kezdek gondolkodni. Mennyi ideig lehettem eszméletlen? Miért rémített halálra, hogy esetleg eltávozhat az élõk sorából? És mégis…miért van itt mellettem? Hiszen nem vagyok más a szemében, mint egy pótolható cselédlány…

-Örülök, hogy nem esett bajod. – csúszik ki a számon, azonban öntelt vigyora miatt szinte azonnal meg is bánom az õszinteségemet.

-Csak nem aggódtál miattam? – kérdi negédesen.

-Egy cseppet sem. Csak nem vagyok hozzászokva, hogy elõttem gyilkoljanak meg embereket… - felelem durcásan, meg sem gondolva, mit mondok. A fejem még mindig rettenetesen fáj, a gondolataim ködösek.

Látom, ahogy arcának vonásai között egy pillanatra a csalódottság árnya suhan át. Minden bizonnyal csak képzelõdtem, nemdebár…?

-A kis magánakciód miatt a tolvaj kereket oldott. Mivel úgy látom, semmi bajod, nyugodtan velem jöhetsz. Megkeresem és leszámolok vele. Senki sem lophat büntetlenül a Sötét Úrtól! – a tõle megszokott módon gesztikulál beszéd közben.

–     -  Nem kellene ennyi ruhát cipelnem, amennyiben nem lennél ennyire… - kezdi, de benne akad a szó, én pedig csak várok. Igencsak felvágták a nyelvét, de tudom, hogy fél tõlem. A nagy hangjával palástolja, holott érzem a rettegését, ami valahogy elszomorít. Nem tudom, miért. - Most pedig, ha megbocsátasz… - szólal meg, majd óvatosan, hogy hozzám se érjen, elveszi tõlem a kosarat.

A csípõjéhez szorítja, majd a kötelek felé indul, én pedig csak nézem. Olyan hiányérzetem van, hideget érzek most, hogy a bõre nem ér az enyémhez. Nem tudom levenni róla a szemem, ahogy a kötélhez ér, és elkezdi teregetni a ruhákat. De végül muszáj visszatérnem a kastélyba, a laboratóriumomba, ahol folytatom a kísérleteimet. Muszáj valahogy megalkotnom a Nagy Átkot, hogy azt majd az arra érdemes személy használja. Meg kell találnom a fiamat, muszáj, mert jóvá akarom tenni, amit elkövettem. Nem hagyhatom õt ismét magára. Mégis, munka közben újra és újra eszembe jut, ahogy a karjaimban tartottam Belle-t. Eszembe jut a bõre bársonyossága, a szeme kéksége, az illata, a gyönyörû arca, az ajkai… Megrázom a fejem. Most nem hagyhatom, hogy bármi elterelje a figyelmem, az átokra kell koncentrálnom.

~*~

Az ebéd csendben telik, Belle nagyon kitett magáért. Leves, fûszeres húsos tészta és sütemény, pont, ahogy szeretem. Nem tudom, honnan ismeri ez a lány ilyen jól az ízlésemet, de meg vagyok elégedve. Nem szólok egy szót sem, amíg eszem, õ pedig türelmesen várja, hogy befejezzem az étkezést. Vajon õ mikor eszik? És engem ez miért érdekel? Nem is tudom. Végül véget ér az ebéd, én pedig felé fordulok.

–    -  Nos, kedveském. Ezúttal igazán kitettél magadért – mondom. – Merem remélni, hogy nem csupán ezzel töltötted a napot.

–      - Egyáltalán nem. Megcsináltam mindent, amit parancsoltál. – A tekintete dacos, de tudom, hogy a félelmét palástolja. Erõsnek akar mutatkozni, ahogy a szemembe néz.

Elmosolyodom, majd kuncogni kezdek, mire Belle oldalra dönti a fejét, és kérdõn mered rám. Egy rejtély számomra ez a lány, de valahogy kellemes számomra a társasága. Nem tudom, miért, de régóta nem volt senki, aki mellett ilyen nyugodtnak érzem magam, mint õ.

–      - Nagyon helyes. Végre egy cseléd, aki bírja a munkát és nem lopja a napot. Helyes-helyes. Nos, akkor menj szépen a dolgodra. Rakd rendbe a konyhát, szedd be és vasald ki a ruhát, majd pedig söpörj fel a kastélyban és szedd le a pókhálókat. A vacsorát pedig pontban hatkor kérem – mondom mosolyogva. Õ pedig csak meglepetten pukedlizik, majd összeszedi az edényeket és távozik.

A délután gyorsan eltelik, nincs idõm Belle-re gondolni. Az átkon dolgozom, és úgy érzem, lassan közel a cél. Áttörést értem el, és ha minden jól megy, ma éjjel még egy alku is sikerül azzal a lökött kis molnárral, aki segítséget kért tõlem valami nõügyben. A szerelmi bájital ugyan nem igazán az én asztalom, de elkészítem neki, amit kért. Persze, már megvan, mit kérek érte cserébe. Az elsõszülöttjét. Annyira elmegy az idõ, hogy majdnem hat óra, amikor végül észbe kapok és befejezem a munkát. A többi ráér holnap is, ma éjjel az alku a legfontosabb.

~*~

Mikor hatkor a nagyterembe érkezem, Belle még sehol. A helyemre ülök, és várok, hiszen nem szokott késni. Talán meg kéne büntetnem, vagy új lányt találnom? Végül két perccel késõbb, mikor már szórakozottan dobolok ujjaimmal az asztalon, meg is érkezik.

– Két perccel múlt hat. Késtél, kedveském. A pontosság nagy erény, és ha nem sikerül elsajátítanod, hamarosan új szolgálólány után kell néznem – mondom kissé fenyegetõen, de nem akarom megijeszteni. Ezt õ is megérzi, bár szemmel láthatóan meg van ijedve egy kicsit. Pedig nem akartam halálra rémíteni, de olyan jólesõ érzés néha a frászt hozni rá.

– Bocsánatot kérek. Ígérem, többé nem fog elõfordulni – válaszolja gyorsan, majd feltálalja a vacsorát.

Nagyon jó néz ki, és azonnal neki is látok az étkezésnek. Az íze pompás, pont olyan a ragu, amilyennek szeretem. Vagy nagyon jól tud fõzni, vagy már kitapasztalta, hogy mit szeretek. Ez még senkinek sem sikerült.

– Rumplestiltskin…? – szólal meg, én pedig ráemelem a tekintetem. Megnémul, én pedig elveszek a tekintetében, azokban a kék szemekben. De hamar magamhoz térek.

– Igen, kedveském? Mond, mi bántja a pici szívedet. – Szünetet tartok, de amikor a csend túl hosszúra nyúlik, kénytelen vagyok figyelmeztetõen összefonni az ujjaimat az asztalon. – De ha lehet, hamar ám, mert még rengeteg a dolgom, nem érek rá egész éjjel.

– Szeretnék kérni valamit. Nem szükséges megtenned, de örülnék, ha mégis… - kezd bele, majd beharapja az alsó ajkát. Olyan gyönyörû így, és egy pillanatra a szívem hevesen megdobban. Mi van ma velem?

– Nos? Mit szeretnél? – noszogatom, és még én is észreveszem, hogy a hangom más, mint szokott lenni. Kíváncsi és lágy. Ez a lány teljesen elveszi az eszem.

– Egy új ruhát – feleli halkan.

– Egy új ruhát? Nocsak, elég érdekes kérés, kedveském. Már nem vagy hercegnõ, hogy naponta váltogasd, próbálgasd, babusgasd õket.

–    -  Nem ezért szeretném! – csattan fel, de azonnal visszakozik is. – Bocsánat…- halkabban folytatja.  – Azért szeretném, mert… sok mindenben akadályoz. Egy kissé rövidebb, egyszerûbb darab egy kissé könnyebbé tenné a dolgom. De, kár volt felhoznom. Bocsáss meg és felejtsd is el!

Sietve szedi össze a tányérokat, és indul a kétszárnyú ajtó felé. Meg kell állítanom, muszáj mondanom valamit, ami nem ijeszti halálra. Szeretném még élvezni a társaságát, ha csak pár percig is. Muszáj megszólalnom, és a szavak önkéntelenül hagyják el a számat.

–    -  Egy pillanat, kedvesem, ne siess annyira! – mondom, mire Belle megáll, és kérdõn néz rám. – Egy szóval sem mondtam, hogy nem teljesítem a kérésedet, nem igaz?

–     - Ez igaz, de… de én azt hittem… - kezdi Belle, de leintem.

–     -  Én is gondolkodom már egy ideje azon, hogy ez a ruha túlságosan is pazar a házimunkához, kedvesem – mosolyodom el, miközben összeérintem az ujjaimat. – És úgy döntöttem, teljesítem a kívánságodat, ha ennyire fontos neked a dolog. Elvégre nem hagyhatom, hogy egy nehéz ruha miatt hanyagold a kötelességeidet, nem igaz?

Mielõtt válaszolhatna, csak intek egyet, és Belle-en máris egy másik ruha van. Egy fehér, csipkés blúz, csinos, kék ruha, ami éppen megfelelõ számára és egy kék cipellõ, amely nem olyan kényelmetlen, hogy törje a lábát. A ruha szépen kiemeli kecses alakját, én pedig rajta is felejtem a szemeimet olyannyira, hogy idõbe telik, mire magamhoz térek. A ruha tökéletesen áll rajta, nem túl hosszú, nem túl rövid, könnyû, ahogy akarta. Ahogy látom, õt is meglepte a dolog, mert csak pislog, és a ruhát tapogatja, mintha nem hinné el, hogy igazi.

–     -  Meg vagy elégedve, kedvesem? – kérdem végül, ami kizökkeni az ámulatból. – Remélem, megfelel a ruha.

–     - Igen, igen, köszönöm, Rumplestiltskin – mosolyog rám édesen, mire a szívem táján valami melegséget érzek. – Én… hálás vagyok. Ez a ruha gyönyörû.

–    -  Helyes, helyes – bólogatok, de csak félig vagyok magamnál. – Most… most már mehetsz. Ma már nincs rád szükségem. Mosogass el, egyél, aztán aludj! Vagy… amit akarsz – állok fel, majd még mielõtt valami ostobaságot csinálnék, a laboratóriumomba teleportálok.

A falnak dõlök, és nem tudom, mi van velem. Ez a lány elveszi az eszem, amire most nagy szükségem lenne az átokhoz. Máskülönben hogy találom meg Bae-t? Hiszen Belle is csak azért van itt, hogy közelebb kerüljek a céljaimhoz. Ha nem lesz rá szükségem, majd eldobom magamtól. Õt nem keverhetem bele az átokba, nem is akarom. Bár nem lenne rossz, ha abban a másik világban, ahol nincs mágia is a szolgám lenne. Alakíthatom úgy a dolgokat, hogy ott is nekem dolgozzon, mint a cselédlányom. Aztán megrázom a fejem, és eszembe jut, hogy nekem még hátravan egy alku. Így magamhoz veszem a szerelmi bájitalt, majd teleportálok a faluba, ahol a molnár lakik.

~*~

Mikor hazaérek, még mindig éjszaka van, ez a legjobb idõszak arra, hogy fonjak. Ám Belle megint sír, a nagyteremben is hallom a hüppögését, ami idegesít. Hogy lehet így dolgozni?! Végül felállok, mikor még alig dolgoztam valamit, és a tömlöcbe sétálok. Egy intéssel kinyitom az ajtót, Belle-t pedig könnyek között találom, amit most nem tudok tolerálni.

–     -  Nem hagynád végre abba ezt az éktelen bõgést? – kérdem mérgesen. – Nem lehet melletted dolgozni!

–     - Azt hiszed, jókedvembõl sírok? – néz rám könnyes szemekkel a lány, mire összehúzom a szemeimet. – Hiányzik a családom! Fogalmam sincs, mi lehet apámmal és…

–      --Már láttad a tükörben, hogy jól van – fojtom belé a szót, majd egy intéssel egy hímzett párnát varázsolok elõ, amit a kezébe nyomok. – Használd ezt, ez hátha elfojtja a bõgésedet, én pedig végre nyugodtan dolgozhatom.

–      - Szívtelen vagy! – vágja a fejemhez, mire ránézek. A szemeiben fájdalmat és rettegést látok, a párnát védekezõen magához szorítja, mint aki hirtelen rájött, kivel áll szemben..

–     - Talán azt hitted, valami jóságos tündér keresztanya vagyok? – kérdem kíváncsian, tekintetem rávillantva. – Önként jöttél ide, szóval ne viselkedj úgy, mint egy elkényeztetett kis hercegnõ! Nem vagyok jóságos, és igazad van, szívtelen vagyok. Én vagyok a Sötét Úr, a leghatalmasabb mágus az Elvarázsolt Erdõben, jobb, ha ehhez hozzászoksz! Ha nem tetszik, könnyen azt tehetem veled, amit az elõdeiddel, kedvesem.

Azzal választ sem várva hagyom magára, majd trappolok vissza a nagyterembe. Megáll az ember esze! Én a lelkemet kiteszem érte, új ruhát kapott, jó ételeket ehet és nem is dolgoztatom halálra. Még csak nem is bántom, õ meg itt siránkozik nekem, mintha bizony egy újjal is hozzányúltam volna. Õ választotta az alkut, õ egyezett bele, hogy velem jön. Még mindig mérges vagyok, amikor a nagyterembe érek, ahol észreveszem, hogy betolakodó van a kastélyban. Egy férfi, aki éppen a az egyik varázspálcát akarja ellopni. Tõlem akar lopni, a Sötét Úrtól!

–     -  Megállj! – mondom, mire a férfi rám néz, kezében a pálcával – Hogy merészelsz lopni tõlem? És ki vagy te?

–      - A nevem Robin of Locksley – mutatkozik be az idegen. Szóval Robin Hood, a rettegett haramia, akit a sheriff égen-földön keres. – Szükségem van a pálcára, hogy megmentsem a feleségem.

–      - A mágia sosem vezet jóra, szóval add vissza! – mondom, de nem tágít.

Elõvesz egy nyilat, amire ránézve is tudom, hogy mágikus nyíl. Szóval mágiát használ. Kilövi a nyilat, mire elteleportálok, de a nyíl követ és a szívembe hatol. Nevetve nézek rá, hiszen nekem nem árthat, ám ekkor meghallom Belle sikolyát, és mindketten odakapjuk a fejünket. Belle a kezét a szájára téve, elkerekedett szemekkel nézi a mellkasomból kiálló nyilat. Mintha még sosem látott volna ilyet. Úgy tûnik, utánam jött, mikor elfeledtem bezárni a tömlöcajtót. Tétován tesz felém egy lépést.

–      - Rumplestiltskin… – suttogja halkan, majd elájul.

–     -  Belle! – sietek oda hozzá, és a karjaimba kapom. – Belle, ébredj fel!

Úgy tûnik, csak elájult, de az idegen közben kereket old. Nem érdekes, nem törõdöm vele, majd késõbb utána megyek. Elõbb kihúzom magamból a nyilat, majd Belle-t az egyik, már kitakarított hálószobába viszem. Miért jött utánam? Mit akart tõlem? Remélem, nem esett komoly baja. Ágyba fektetem, majd leülök mellé, de nem tudom, mit csináljak. Olyan tehetetlennek érzem magam, így csak a kezembe fogom a kezét, és mellette maradok. Nem tudom, miért kellett olyan kegyetlennek lennem vele, és nem tudom, hogy most miért aggódom miatta. Már semmit sem értek.

-  A vacsora pompás volt, kedvesem – mondja, mire magamban felsóhajtok. – Végre úgy tûnik, megértetted, mit akartam neked mondani. Vagy pedig csak túlságosan féltél, hogy valóban felfallak? – kérdi, hangjában mintha igazi örömöt hallanék.

 -  Egyáltalán nem, Rumplestiltskin – felelem, s igyekszem leplezni, mennyire megkönnyebbültem, s mégis mennyire idegen még a társasága. – Óhajtasz még valamit?

-  Ha éppen tudni akarod, az a jelentéktelen kis királyság, amit annyira meg akartál védeni, már biztonságban van – szavaira elfog a kétkedés. Ilyen hamar? S miért mondja mindezt el nekem?. – Nem hiszel nekem? Akkor gyõzõdj meg róla te magad.

 - De hát nem hagyhatom el a kastélyt – hangomban hallatszik a bosszúság.

 -  Csacsi leányzó – fejét csóválja, miközben kezei között megjelenik a semmibõl egy díszes tükör. – Ebbe nézz bele!  A tükör megmutatja, amit a legjobban látni akarsz. Nem kell félned, nem fog beszippantani, de ha nem akarod… - nem bízom benne, azonban az atyám s a népünk felé érzett aggodalmam erõsebbnek bizonyul a kétkedésemnél. Szeretném látni, hogy igazat mondani, elhinni és megbizonyosodni, hogy állta az alku rá esõ részét. Megindulok felé, majd elveszem a felém kínált tárgyat. Belenézve nem látok mást, mint ragyogó arcú polgárokat, a kastélyban pedig atyámat, épen, sértetlenül, a lovagok körében, egy lakomán, ahogy magasra emelt pohárral éppen köszöntõt mond… Legszívesebbel elsírnám magam s egyben kacagnék a bensõmben felgyülemlett öröm és bánat kettõségétõl, azonban nem szeretnék Rumplestiltskin elõtt gyengének mutatkozni, így elfordítom a tekintetem a családomról és csendesen leteszem a tükröt. Ránézek, keresve a megfelelõ szavakat, hogy megköszönhessem azt, amit értünk tett, de a szavak cserben hagynak. A hirtelen jött érzelmek okozta mámor elmúlik, s ekkor jövök rá, ki mellett is állok. Hangtalanul hátrébb lépek. A szemében pedig mintha…csalódottságot látnék felvillanni egy másodperc tört részéig…?

 -  Nos, kedvedre volt a látvány, kedvesem? –kérdi, miközben kezeit összefûzve elõrébb hajol.

 -  Igen, köszönöm – pukedlizek. – De miért tetted? Tudom, hogy az alkunk része volt, de…

 - Pont azért, mert alkut kötöttünk – közelebb hajolva foglyul ejti a tekintetem. – Én mindig betartom, amit ígérek, kedvesem.

 -  Ér… értem… - suttogom. Minden idegszálam azt követeli, hogy meneküljek, kerüljek minél gyorsabban olyan messzire tõle, amennyire csak lehet.

 -  Most pedig menj, hopp-hopp!  Ma már nincs rád szükségem, kedvesem, azt csinálsz, amit akarsz. Holnap azonban frissen, fürgén ébredj, mert sok munka vár rád.

Nem felelek, az ösztöneimre hallgatva kisietek a terembõl. Egyenesen a szobának csúfolt cellámba igyekszem. Amikor beérek, szinte azonnal hallom a zár kattanását. Újra bezárt… Õszintén szólva, eléggé elkeserít, miszerint nem ad még esélyt sem arra, hogy bebizonyítsam, nem csupán õ állja a szavát. Nem szöknék el tõle akkor sem, ha lenne rá alkalmam, mivel megígértem… A haraggal vegyített csalódottság könnyeket csal a szemembe, amik akaratom ellenére végigszántják az arcom. Annyira gyenge vagyok…

***

Reggel a zár kattanásának hangjára ébredek. Igyekszem úgy tenni, mintha minden tökéletesen rendben lenne. Tekintetem a földre szegezve, egyetlen árva szó nélkül sietek el mellette. Ha csupán cselédre van szüksége, aki azt teszi, amit óhajt, hát akkor megkapja. A konyha felé veszem az irányt. Csendben, szinte oda sem figyelve készítem el számára a tükörtojást, majd vágom fel a sajtot, szelem hozzá a kenyeret, zöldséget, illetve némi húst is készítek mellé, mivel a látottak alapján nagyra értékeli a hasát. Úgy tûnik, ez a férfiak genetikai hibája…

Mikor a teának teszem fel a vizet, egy pillanatra ledermedem. Rumplestiltskin is csupán egy férfi lenne? Mióta gondolok így rá?

Megcsóválom a fejem, hogy elûzhessem ezt a képtelen gondolatot. Õ nem ember, s még csak nem is mondhatnám hétköznapinak. Egy gonosz szörnyeteg, akinek semmit sem jelent az élet…Akkor mégis, miért állta a szavát és mentette meg a királyságunkat? Ahh, az alku…De miért mutatta meg nekem? Az egyéltalán nem képezte a megegyezés alapját…

A teáskanna fülsiketítõ sikoltása ráz fel a gondolataimból. Nos, nincs idõ holmi álmodozásra… Mindent a zsúrkocsira készítek, s elindulok, hogy találkozzam a fogvatartómmal.

Amikor beérek az étkezõbe, látom, miszerint a rokkájánál ülve fon, teljesen belemerülve a munkába. Nem szeretném megzavarni, mivel nem tudom, hogy reagálna, így a tõlem telhetõ legnagyobb csendben helyezem az asztalra a terítéket, majd figyelve minden mozdulatát, hangtalanul várakozom. Nem sokkal késõbb feláll, elindul az asztal felé, a szívem pedig a torkomban dobog. Valamiért szeretném, ha elégedett lenne velem. Ha megmutathatnám, hogy én is olyan komolyan veszem az egyezségünket, mint õ maga. Talán…szeretném, ha valamikor, a jövõben, bízna bennem.

- Ó, pompás, pompás, kedvesem! – lelkendezik, mikor meglátja, mivel készültem neki. Önkéntelenül elmosolyodom pozitív reakcióján. – Látom, végre megtanultad, hogy szeretek étkezni, és nem is telt olyan sok idõbe, mint az elõdödnek.

- Az… elõdömnek? – kérdem óvatosan, mivel nem szeretném akaratom ellenére felingerelni – Úgy érted nem én vagyok az elsõ?

- Persze, hogy nem . Tán azt hitted, hogy én magam takarítottam, fõztem, mostam, vasaltam magamra? Mégis hogy gondolod, hogy a rengeteg munka mellett, ami rám vár, még erre is van idõm?! Ó, nem, kedvesem, erre kellenek a cselédek, mint te. De meg kell mondanom, te sokkal elviselhetõbb vagy, mint a többi leány, akik eddig szolgáltak.

-  Ennek örülök. – felelem, s legbelül, valamiért jól esnek a szavai. – És, mi lesz a mai feladatom?

 -  Mosd ki a szennyest, majd teregesd ki odakinn a kertben, azután fényezd ki az ezüstöt és tisztítsd ki ezeket a szõnyegeket! – a nagyterem egész padlózatát elfoglaló szõnyeghalomra mutat. – A bútorokat is letörölhetnéd, ha már úgyis ráérsz. Ó, és természetesen az ebédrõl se feledkezz meg!

 -  Ahogy óhajtod! – biccentek, miközben szinte sikítani tudnék. Mégis, hogy gondolja, hogy ennyi mindent meg lehet oldani egyetlen délelõtt alatt?! Mégsem nyitom szóra a számat. Ha õ képes volt megmenteni a családomat egyetlen délelõtt leforgása alatt, én sem mutatkozhatom gyengébbnek nála, s amit kell, megteszem. Nem csupán kötelességbõl. Hanem hálából is.

Amint végez az étkezéssel, leszedem az asztalt s a konyhába sietek. A rengeteg munka nem fogja magát elvégezni, így jobb, ha csipkedem magam. Elmosogatok, majd zöldséget pucolok, darabolok, majd pedig összevágom a húst, egy fazékba vizet engedek, felteszem forrni. Mikor zubog, beleöntöm az elõkészített alapanyagokat, megfûszerezem, lefedem. A másodikhoz és a desszerthez is elõkészülök, azonban mivel könnyebb fogás mellett döntöttem, ráérek késõbb neki látni. Elgondolkodom, mi legyen a következõ. A levesnek órákra van szüksége, így a mosás mellett döntök, mivel azt látom a többi teendõm közül a legidõigényesebbnek.

Elsietek abba a helységbe, ahol a mosatlan ruhákat sejtem. Mikor megpillantom a halmot, csalódottan felsóhajtok. Jól gondoltam, elég sok idõt fog felemészteni, mire sikerül mindet tisztává sikálnom. Kerítek egy kosarat, egy eszközt, amin tisztára dörgölhetem õket, majd egy helyet, ahol az egész mûveletet végrehajthatom.
Eszembe jut, amikor a kastélyban dolgozó asszonyokat figyeltem, ahogy csinálják. Az eset, amikor addig kérleltem õket, míg magam is be nem állhattam közéjük, s az egyikük figyelt, le ne bukjunk a hercegnõhöz nem illõ cselekedetemmel atyám elõtt. Felidézem a kétkedést, majd pedig a mosolyt az arcukon. A dalokat, amiket énekeltek, hogy teljen az idõ. Ajkaim felfelé görbülnek, s amikor nekilátok, magam is dalolni kezdek. Tisztán, lelkesen. Igen, így ténylegesen könnyebben telnek a percek. Mikor végzek, a kosár sokkal nehezebb s jobban meg van pakolva, mint amikor idehoztam. Tudom, a víz miatt, azonban erre nem számítottam. Még sokat kell tanulnom, úgy tûnik.

Igyekszem a szárítókötelek irányába haladni, azonban egyáltalán nem könnyû a feladat, mivel a vizes ruhákon kívül mást nem igazán látok.

Ekkor hirtelen feltûnik Rumplestiltskin a semmibõl, egyik kezével a derekamnál fogva akadályoz meg a tovább haladásban, míg másikkal a ruháskosarat emeli el a kezembõl, úgy fogva, mintha tollpihe könnyedségû lenne.

 -  Ha ki óhajtod törni a lábad, kedvesem, azt kérlek, ne az én birtokomon tedd – fedd meg, azonban a szavaiban inkább a pajkosság hallható, mintsem komoly dorgálási szándék.

-    Nem törném ki a lábamat, ha néha látnám is, hová megyek – védekezem automatikusan, s ekkor tudatosul is bennem, miszerint megóvott egy eléggé fájdalmas sérüléstõl…S hogy a keze még mindig a derekamon pihen. Mielõtt szóvá tehetném, el is enged. Zavartan nézek fel rá. – Azért… köszönöm…

- Semmiség, szót sem érdemel .De ha nem cipelnél egyszerre ennyi ruhát, akkor látnád hová mész, és meg sem szakadnál, nem igaz? Nincs szándékomban máris újabb cselédet keresni. A mostani tökéletesen megteszi – olyan közel hajol hozzám, hogy az arcunk szinte összeér. Kíváncsian billentem oldalra a fejem, miközben az arcát fürkészem. Miért mondta ezt most nekem? Azonban hiába kutatok válaszok után, nem találok egyet sem. Ösztönösen hátrébb húzódom.

- Nem kellene ennyi ruhát cipelnem, amennyiben nem lennél ennyire… - nem fojtatom a mondatot, inkább dacosan a szemébe nézek. Nem érdekes. Igazad van. Most pedig, ha megbocsátasz… - óvatosan, hogy ne kelljen hozzá érnem, elveszem tõle a kosarat. A csípõmhöz szorítom, így igaz, nehezebb, de legalább nem fenyeget az a veszély, hogy megsérülök. Csendesen indulok meg a kötelek felé, azonban végig a bõrömön érzem a tekintetét.

Másodjára kevesebb ruhát viszek magammal, a harmadik alkalomra pedig alig marad. Mikor végzek, minden kötél zsúfolásig telik a száradó darabokkal. Valamiért elégedettséget érzek. Végre hasznosan tölthetem az idõmet, tehettem valamit, amivel hozzájárultam a világhoz, még ha az csupán a kastély urának apró kis magánbirodalma is. Visszatérek a konyhába, s megkóstolom a levest. Elégedetten konstatálom, miszerint egész finom lett. A tészta megkelt a másik két fogáshoz, a desszert tésztáját kinyújtom, átdolgozom, majd formákra szaggatva, fémlemezre helyezve betolom a sütõbe. Amint ezzel végeztem, nekilátok a másodiknak. A tésztát vékonyra nyújtom, rákanalazom a fûszerezett húsmasszát, eloszlatom, feltekerem. Amint kész a sütemény, a helyére betolom a húst is. Az illatoktól eszembe jut a kastély konyhája, a kissé ingerült, de mégis kedves szakácsnõnk. Az, amikor megdorgált, hogy ne érdeklõdjek a szakácstudomány iránt, mert sosem lesz rá hercegnõként szükségem. Nos, ha tudná, mekkorát tévedett…

Kiveszem a fõfogást is, s hagyom, hagy hüljön meg egy kicsit. A nagyterembe sietek, s nekilátok kicipelni a vastag szõnyegeket. Újra magamon érzem a tekintetét, azonban eszem ágában sincs megfordulni és bizonyosságot szerezni. Kiporolom, majd kisikálom mindet. Mire az óra elüti a delet, vissza is cipelem valamennyit, s a bútorok lemosásával is sikerült idõben végeznem. Visszasietek a konyhába. A levest kiszedem, a fõfogást és a desszertet ízlésen elhelyezem a tányéron. Ekkor meglátom az arcmásom az egyik serpenyõ alján visszatükrözõdni. A copfomból jó pár rakoncátlan tincs elszabadult, az arcom pedig poros. Mielõtt gondolkodhatnék, automatikusan cselekszem. Megtisztítom az arcom, a frizurám pedig rendbe rakom. Számomra ismeretlen okból jól esne csinosnak mutatkozni elõtte…

Az ebéd csendben zajlik. Csupán az hallatszik, ahogy az evõeszközök újra s újra a porcelánhoz érnek. Valamiért izgulok. Szeretném, ha elégedett lenne velem. Ha ízlene neki, amit fõztem.

 -Nos, kedveském. Ezúttal igazán kitettél magadért. – fordul hirtelen felém. – Merem remélni, hogy nem csupán ezzel töltötted a napot.

-Egyáltalán nem. Megcsináltam mindent, amit parancsoltál. – állom dacosan a tekintetét. Nem szabad hagynom, hogy megfélemlítsen. Nem akar bántani. Számtalan alkalma nyílt rá, mégsem tette. Ezen kívül megmentett…Nincs okom tõle félni.

Elmosolyodik, majd kuncogni kezd. Érdeklõdve billentem oldalra a fejem, mivel számomra teljesen érthetetlen a viselkedése. A gyermeteg mozdulatok, a hirtelen érzelem ingadozások… Rejtélyes…És szeretném megfejteni.

-Nagyon helyes. Végre egy cseléd, aki bírja a munkát és nem lopja a napot. Helyes-helyes. Nos, akkor menj szépen a dolgodra. Rakd rendbe a konyhát, szedd be és vasald ki a ruhát, majd pedig söpörj fel a kastélyban és szedd le a pókhálókat. A vacsorát pedig pontban hatkor kérem.– negédesen elmosolyodik, nekem pedig hirtelen kiröppen a fejembõl minden értelmes válasz. Pukedlizve távozom.

A délután lassabban telik, mint ahogy annak lennie kellene. Minden másodpercben azon gondolkodom, miért mutatta meg, miszerint a királyságban minden rendben, s miért nem hagyta, hogy bajom essen. Atyám azt mondta, õ egy szívtelen szörnyeteg, azonban nekem úgy tûnik, a felszín alatt egészen más rejtõzik…Mintha a zord külsõ mögött egy érzõ férfi lapulna…

A képzeletbeli kalandozásaimnak hála éppcsak sikerült idõre elkészülnöm a rám bízott feladatokkal. Mikor a nagyterembe érek, Rumplestiltskin már a helyén ül, ujjaival várakozón dobolva a tölgyfa asztal lapján.

-Két perccel múlt hat. Késtél, kedveském. A pontosság nagy erény, és ha nem sikerül elsajátítanod, hamarosan új szolgálólány után kell néznem.  – a hangja újfent más, mintha csupán a megszokás miatt fenyegetõzne, mert alig érzek benne valós tartalmat. Nem, minden bizonnyal bemeséltem magamnak, s szeretnék egy álomvilágba menekülni a rideg valóság elõl.

-Bocsánatot kérek. Ígérem, többé nem fog elõfordulni. – sietek a válasszal, majd pedig nekilátok a kiszolgálásának. Érdekes, miszerint csak akkor találkozunk vagy kommunikálunk, mikor étkezik. Szeretnék ezen változtatni. Ha már kénytelen leszek egész életemben õt szolgálni, szeretném legalább egy kicsit megismerni…

-Rumplestiltskin…? – nem folytatom, megvárom, míg rám emeli a tekintetét. Egy pillanatra elveszek az aranyszín szempárban, majd kényszerítve magam elszakítom a pillantásomat onnan, s inkább a hajának választóvonalára terelem a tekintetem.

-Igen, kedveském? Mond, mi bántja a pici szívedet. – szüntet tart, ujjait kissé türelmetlenül üti össze újra és újra. – De ha lehet, hamar ám, mert még rengeteg a dolgom, nem érek rá egész éjjel.

-Szeretnék kérni valamit. Nem szükséges megtenned, de örülnék, ha mégis… - kezdek bele, majd pedig az alsó ajkamba harapva félbehagyom a mondatot. Nem tudom, hogy fog reagálni, illetve van-e jogom kéréssel fordulni hozzá.

-Nos? Mit szeretnél? – noszogat, a hangja mégis valamiért más. Lágyabb, ugyanakkor kíváncsibb is a szokásosnál.

-Egy új ruhát. – felelem elhaló hangon.

-Egy új ruhát? Nocsak, elég érdekes kérés, kedveském. Már nem vagy hercegnõ, hogy naponta váltogasd, próbálgasd, babusgasd õket.

- Ahogy kívánod – válaszolja, majd sarkon fordulva elsiet.

Mintha félne tõlem, de hát ez természetes. Mindenki fél a rettegett és hatalmas Sötét Úrtól. Halkan elkuncogom magam, mert valahogy jó érzés, ha valaki megijed tõlem. De õ még vissza is szólt nekem, amit halandó még nem merészelt. Úgy érzem, jó vásárt csináltam a lánnyal, már csak a faluját kell megmentenem, ahogy ígértem. De arra még ráérek ebéd után is.

A rokkámhoz ülök, és fonással ütöm el az idõt ebédig. Ám nem tudok addig várni, mert valami motoszkál bennem. Remélem, nem próbál megszökni a kis oktondi. Nem, azt nem merészelné, annyi bizonyos. Tudhatná, hogy védõmágia veszi körül a kastélyt, és még egy egér sem tud innen észrevétlenül kisurranni. Vajon vannak egerek a tömlöcben? Ezen még nem gondolkodtam. Elhessegetem magamtól a gondolatot, és felállok. Kíváncsi vagyok, mit csinál ez a lány ennyi ideig. Lassan ebédidõ, így a konyha felé veszem az irányt. Tudom, hogy hol van, hiszen mikor megszereztem ezt a kastélyt az elõzõ tulajdonostól, mindent szépen megszemléltem. Nem kell sietnem, kényelmes tempóban, gyalog teszem meg az utat. Pedig akár teleportálhatnék is, de most nem. Mikor leérek, éppen nagy munkában látom Belle-t, de nem úgy tûnik, mint aki fõz.

- Hogy áll az ebédem, kedveském? – kérdem hirtelen, mire õ sikkantva ugrik egyet és felém fordul. Hiába, imádom megijeszteni az embereket.

- Még… nem kezdtem hozzá. – feleli, miközben látom, hogy tekintete az enyémet keresi. Milyen gyönyörû, égszínkék szemei vannak. Megrázom a fejem. Õ csak egy cseléd.

- Még nincs kész? Mond, mit csináltál akkor egész nap? Megmondtam – gesztikulálok hevesen –, hogy ne lopd nekem a napot, nem azért tartalak!

- Takarítottam a szobákat és elment az idõ…

- Elment az idõ? Micsoda ostoba, emberi gondolat – nevetek fel, majd komolyan a szemébe nézek. – Egy órád van elkészülni. Amennyiben nem tudsz mit felszolgálni, téged eszlek meg. – Mondandómra elsápad, én pedig nevetve távozom.

Visszatérek a nagyterembe, de nem ülök a rokka mellé. Kissé nyugtalan vagyok. Valahogy rossz érzés, hogy fél tõlem, pedig ehhez szoktam hozzá. Elõször én féltem másoktól, de amióta hatalmam van… Megrázom a fejem. Nem szeretek a múltra gondolni, akkor mindig rossz dolgok jutnak az eszembe. Kinézek az ablakon, a hófödte hegyeket bámulom. Gyönyörûek, úgy ölelik körbe a kastélyt, mint egy bölcsõ. Itt senki sem találhat meg, csak ha nagyon akar. Mindentõl távol vagyok.

Az óra elüti a delet, én pedig a helyemen ülök, amikor Belle betolja a kis zsúrkocsit, rajta az ebéddel. Kissé félve terít meg nekem, majd elém rajta a levest. Megkóstolom, és megállapítom, hogy bár egyszerû, de ízletes. Még meg kell tanulnia fõznie. Egy szót sem szólok, inkább eszek, majd mikor végzek, elveszi elõlem a tányért, és elém rakja a fõételt. Ez is egyszerû, de mutatós, és mikor belekóstolok el kell ismernem, hogy nem is rossz. Vagy talán csak az éhség miatt ízlik ennyire. Nem is figyelek rá, bár az nem kerüli el a figyelmem, hogy távolabb áll tõlem, mint ahogy szeretném. Mégis, mit szeretnék én? Mindegy is. Végzek, õ pedig elpakolja az edényeket, majd távozik. Mi az?! Hol a desszertem?! Utána is szólok, mikor már az ajtó felé siet.

- Hát a desszert? Arra vársz, hogy lábat növesztve idesétáljon?

- Nem készítettem desszertet. Sajnálom.

- Mégis, miért nem? Az ebéd három fogásból áll, ha nem tudnád: leves, fõétel és desszert. Azt mondtam, készítsd el. Mégis, mit gondoltál, amikor nem teljesítetted azt az egyszerû feladatot, amit rád bíztam?
- Készséggel készítettem volna, ha lett volna idõm rá! – emeli meg dühösen a hangját, majd azonnal le is hajtja a fejét. Meglep, hogy így kikelt magából, hiszen õ az elsõ, aki ilyen hangot mert megütni velem szemben.

- Egy egész délelõtt állt a rendelkezésedre, kedveském. No, nem baj – mondom összecsapva a két tenyerem. Tetszik nekem, amiért ilyen bátor és merész ez a lány. – A vacsoránál bizonyíthatsz! Azonban ha azt is elrontod, vagy nem nyûgözöl le, életed végéig a kicsi szobádban fogod élvezni a vendégszeretetemet. Világosan fogalmaztam, vagy elmondjam még egyszer, hogy megértsd?

- Elég világosan fogalmaztál, köszönöm – válaszolja, hangjából pedig enyhe élt hallok ki.

Nem vár választ, máris távozik, mielõtt még egyáltalán reagálhatnék arra, hogy visszavágott nekem. Egy cseléd, egy senki kis halandó leány! Máskor az ilyet már megnyúztam volna, vagy székké változtattam volna. Velem mégsem tudom ezt megtenni. Valahogy imponál nekem a bátorsága, a benne lobogó tûz, a szikra a szemében.  Ám most dologra, mert teljesítenem kell az alku rám esõ részét. Már így is tovább húztam, mint akartam. És mint tudjuk, én mindig betartom, amit ígérek.

~*~

Nem telik sok idõbe, hogy elpusztítsam az ogrékat, és megmentsem azt a jelentéktelen falut a pusztulástól. Az ogrék nem tudnak megölni, nem tudnak ártani nekem. Én pedig élvezem, hogy mágiámmal megölhetem õket. Gyûlölöm a fajtájukat, azt kívánom, bár mind elpusztulna, bár sose léteztek volna. Ha õk nem lennének, akkor sosem veszítettem volna el a fiamat és a feleségemet. Akkor boldogan élhettünk volna, míg meg nem halunk. De az ogrék elvettek tõlem mindent, ami kedves volt számomra.

Hatalmas mészárlást rendezek, az a néhány szörnyeteg pedig, amely túléli, fejvesztetten menekül. Hagyom õket, így is úszom a vérben, és azt hiszem, jobb, ha Belle így nem lát. Egyetlen intéssel varázsolom tisztává a ruhámat, és teleportálok haza. Még éppen idejében, az óra hamarosan el is üti a hatot, ami nálam a vacsoraidõt jelzi. Jó érzés, hogy végre van a kastélyban, aki fõz, mos, vasal és takarít rám, máskülönben ez mind rám maradna. Nem mintha varázslattal nem tudnék magamnak fõzni, de az mégsem az igazi. Végre megjelenik Belle, és mintha félne, a kezében remeg a tálca. Látom, hogy igyekszik uralkodni magán, miközben megterít, majd felszolgál nekem. Ezúttal úgy látom, teljesítette az utasításaimat, mert három fogásos vacsorát tálal fel nekem, amit jóízûen fogyasztok el. Ogremészárlás után megjön az emb… akarom mondani, a Sötét Úr étvágya. Mikor mindennel végeztem, Belle elpakol elõlem, és már indulna, mikor megköszörülöm a torkomat. Megáll, de nem néz rám, háttal áll nekem, így nem látom a tekintetét, csak a belõle áradó félelmet érzem. Nem tudom miért, most nem jó érzés.

-      -  A vacsora pompás volt, kedvesem – mondom kényelmesen hátradõlve a székben. – Végre úgy tûnik, megértetted, mit akartam neked mondani. Vagy pedig csak túlságosan féltél, hogy valóban felfallak? – kérdem kedélyes, csevegõ hangnemben.

-      -  Egyáltalán nem, Rumplestiltskin – válaszolja, és a hangjából kihallom, hogy igyekszik erõsnek mutatni magát. – Óhajtasz még valamit?

-      -  Ha éppen tudni akarod, az a jelentéktelen kis királyság, amit annyira meg akartál védeni, már biztonságban van – folytatom, bár magam sem tudom, miért mondom el neki. Mindenesetre annyit elérek, hogy megforduljon, és a szemében kétkedést látok. – Nem hiszel nekem? Akkor gyõzõdj meg róla te magad.

-       - De hát nem hagyhatom el a kastélyt – mondja bosszúsan.

-     -  Csacsi leányzó – csóválom a fejem kedélyesen, miközben egyetlen intéssel egy tükröt varázsolok a kezembe. – Ebbe nézz bele! – nyújtom felé. – A tükör megmutatja, amit a legjobban látni akarsz. Nem kell félned, nem fog beszippantani, de ha nem akarod… - tárom szét a kezeimet.

Belle még mindig kételkedve hagyja ott a kis zsúrkocsit, majd elindul felém, és elveszi a tükröt. Látom, ahogy az arca megváltozik, felderül, a szemei csillognak, és ez valamiért jó érzéssel tölt el. Hagyom, hadd nézegesse a családját, majd végül leteszi a tükröt és rám néz. A szemei gyönyörûek, mint a nyári égbolt, az arca kipirult, és mintha most elõször nem félne a közelemben. De hamar rájön, kivel is néz farkasszemet, és már húzódik is hátra.

-     -  Nos, kedvedre volt a látvány, kedvesem? – kérdem összefûzve ujjaimat, miközben az asztalra könyökölök.

-      -  Igen, köszönöm – pukedlizik egyet. – De miért tetted? Tudom, hogy az alkunk része volt, de…

-       - Pont azért, mert alkut kötöttünk – válaszolom, majd elõre dõlve komolyan a szemébe nézek. – Én mindig betartom, amit ígérek, kedvesem.

-      -  Ér… értem… - suttogja halkan.

-      -  Most pedig menj, hopp-hopp! – intek neki vidáman. – Ma már nincs rád szükségem, kedvesem, azt csinálsz, amit akarsz. Holnap azonban frissen, fürgén ébredj, mert sok munka vár rád.

Nem válaszol, de gyorsan kisiet a terembõl, rám pedig újból magány és némaság borul. Valamiért szomorúvá tesz most a csend, és örülök, amiért örömet tudtam neki okozni. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd társaságom lesz, de ehhez is hozzá lehet szokni, mint bármi máshoz. Azonban most hirtelen hiányzik a hangja, a szeme csillogása, és idegesen állok fel. Azóta nem törõdtem nõkkel, mióta… De nem, az a múlt! A múlt elmúlt, nem hozható vissza, nem hozható helyre, ami történt, az megtörtént. Érzem, amikor Belle a cellájába ér, és varázslattal rázárom az ajtót. Vannak dolgok ebben a kastélyban, amiket nem jó éjszaka látni. Félelmetes, borzalmas dolgok, sötét dolgok. Kuncogva indulok a laboratóriumom felé, hogy újabb bájitalt kotyvasszak valakinek, aki elég bátor, vagy talán ostoba volt, hogy alkut kössön velem. Persze hallom, hogy Belle sír, de nem engedem ki. Õ az enyém, és az enyém marad örökre. Végül elhal a sírás, úgy tûnik, elaludt, én pedig végre nyugodtan folytathatom a munkát, még mielõtt felkel a nap.

~*~

Reggel, mikor kiengedem Belle-t, látom, hogy a szemei vörösek, de nem teszem szóvá. A konyhába indul, én pedig a nagyterembe, hogy reggeli elõtt még fonjak. A fonás mindig megnyugtat, a rokka hangja, a szalma érintése, az aranyfonál látványa. Még mindig fonok, amikor Belle behozza a reggelit, de nem szól egy szót sem, pedig tudom, hogy figyel. Mindig elmerülök a munkában, de amikor hallom, hogy megterít nekem, mégis hajlandónak mutatkozom abbahagyni a munkát. Talán ha egy órát aludtam az éjjel, de nekem az is sok. Nincs nagyon szükségem alvásra.

-      - Ó, pompás, pompás, kedvesem! – mondom lelkesen, mikor leülök, és megpillantom a bõséges reggelit. – Látom, végre megtanultad, hogy szeretek étkezni, és nem is telt olyan sok idõbe, mint az elõdödnek.

-       - Az… elõdömnek? – kérdi óvatosan. – Úgy érted nem én vagyok az elsõ?

-       - Persze, hogy nem – válaszolom, miközben nekiesem a tojásnak. Pont úgy van elkészítve, ahogy szeretem, se nem túl lágy, se nem túl kemény. – Tán azt hitted, hogy én magam takarítottam, fõztem, mostam, vasaltam magamra? Mégis hogy gondolod, hogy a rengeteg munka mellett, ami rám vár, még erre is van idõm?! Ó, nem, kedvesem, erre kellenek a cselédek, mint te. De meg kell mondanom, te sokkal elviselhetõbb vagy, mint a többi leány, akik eddig szolgáltak.

-     -  Ennek örülök. – A hangja öntudatos, amin kénytelen vagyok elmosolyodni. – És, mi lesz a mai feladatom?

-     -  Mosd ki a szennyest, majd teregesd ki odakinn a kertben, azután fényezd ki az ezüstöt és tisztítsd ki ezeket a szõnyegeket! – mutatok a nagyteremben levõ szõnyegekre. – A bútorokat is letörölhetnéd, ha már úgyis ráérsz. Ó, és természetesen az ebédrõl se feledkezz meg! – intem.

-      -  Ahogy óhajtod! – biccent kimért hûvösen, miközben összevonja a szemöldökét.

Tetszik nekem a hozzáállása. A többi lány folyton sírt, nyavalygott, könyörgött, hogy engedjem haza, míg végül meguntam. De jobb, ha Belle nem tudja, mit mûveltem velük. Még halálra rémülne, én meg kereshetnék magamnak új cselédlányt. Csak ne érezném magam olyan furcsán a közelében. De most nincs idõm ezen gondolkodni, vár engem is a munka. Még fonnom kell, hiszen sokan aranyat várnak cserébe a nekem tett szolgálatért. Másrészt, akkor szemmel tarthatom Belle-t is, hogy ne lazsáljon itt nekem.

Mos, ide hallom a vízcsobogást, a daloló hangját. Miért dalolnak a nõk mindig mosás közben? Azt sem tudtam, hogy ért hozzá, kíváncsi vagyok, hogy hercegnõként mit is csinált. Biztos folyton szép ruhákban járkált daliás hercegek oldalán, vagy lovagolt és dalolt. Nem, biztos vagyok benne, hogy õ nem olyan, mint a többi, ezt azonnal tudtam. Ezért is kellett nekem. Ritka kincs õ, amilyen nincs. A dalolás végül abbamarad, én pedig kinézek az ablakon. Megy is hátra, ahol a szárítókötelek vannak, de ki sem lát a hatalmas kosárnyi frissen mosott ruha mögül. Erõlködik, úgy tûnik, nem szokott ehhez. Kíváncsian figyelem, amint nehezen lépeget a súllyal, de aztán látom, hogy egy nagy kõ felé megy, amiben a lábát is kitörheti. Mielõtt még elesne, oda teleportálom magam, és megfogom a derekánál. Döbbenten kiált fel, majd néz rám, miközben könnyedén elveszem tõle a terhet.

-      -  Ha ki óhajtod törni a lábad, kedvesem, azt kérlek, ne az én birtokomon tedd – feddem meg tréfásan.

-      -  Nem törném ki a lábamat, ha néha látnám is, hová megyek – fúj mérgesen, majd elpirul, mire rögtön elengedem. – Azért… köszönöm…

-     -   Semmiség, szót sem érdemel – hárítom el, és valami fura melegséget érzek belül, amit azonnal el is hessegetek. – De ha nem cipelnél egyszerre ennyi ruhát, akkor látnád hová mész, és meg sem szakadnál, nem igaz? Nincs szándékomban máris újabb cselédet keresni. A mostani tökéletesen megteszi – hajolok közel hozzá vigyorogva.

Napok teltek el azóta, hogy elküldte a levelet s a mellékelt kisebb vagyont, azonban válasz máig nem érkezett. A jelentések szerint az ogrék egyre elõrébb nyomulnak, százakat küldve maguk elõtt a másvilágra. A helyzetünk válságos, nem ülhetünk tétlenül, valamit cselekednünk kell. Mégis… Mit? Atyám s tanácsnokai teljesen tehetetlenek, a kétségbeesés és félelem szinte tapintható a levegõben, megmérgezik mindnyájunk elméjét és szívét. Úgy látják, az utolsó reménysugár tûnt el, mikor nem érkezett meg. Szerintük nem is fog.

Lemondtak a segítségrõl, talán túlságosan is korán. A király magába roskadva rogy trónszékére. Kikerülöm a tanácsnokokat, letérdelve mellé kezét a sajátjaimba fogom.

-Lehet, hogy már úton van. – gyõzködöm, hangomban több erõ rejlik, mint bárki másnak a teremben.

-Már késõ. Túl késõ… - suttogja, tekintetében a megadás fénye játszik. Miért adja fel ilyen könnyen? Hová lett belõle az akaraterõ?

Az ajtó erõteljes döndülése zavarja meg gondolataim menetét. Velem egyetemben mindenki odakapja a fejét.

-Õ az! Biztosan õ! – lelkendezem, láthatóan, egyedül.

-Nyissátok ki! – parancsolja atyám. Az õrök lassan, mint akiket megbabonáztak, nyitják ki az ajtót. Ám nem áll odakint senki. Mielõtt bárki hangot adhatna meglepettségének, egy igazi tárul a szemünk elé. Atyám trónján ott ül Õ.  Ami elsõ látásra feltûnik számomra, az a bõre színe. Egyáltalán nem átlagos, sõt: soha életemben nem láttam még hasonlót sem.  Sárga, akár az arany, a felülete pedig durva, egyenetlen. Feljebb vezetvén a tekintetemet láthatom, hogy a haja nem kígyókból vagy egyéb abnormális dolgokból áll, hanem emberi, barna és lágy hullámokban omlik a vállára. A szemei sárgás fényben világítanak, és mintha… Nevetés bujkálna bennük. Azt hittem, kisebb teremtés, tekintve, hogy mindenki manónak titulálja, azonban a magassága és az alkata megfelel egy normális embernek. Leszámítva a fura ízlését, ami a ruháit illeti…

- Küldtetek egy üzenetet. Valami olyat, hogy „Segítség, Segítség, mindannyian meg fogunk halni! Meg tudsz menteni?” – kezd bele mondandójába magas hangon, majd pedig kacagni kezd. Egyáltalán nem tudom megérteni, mi olyan vicces azon, hogy naponta százak halnak meg…Atyám a háta mögé próbál rejteni, védekezõ mechanizmusa meglepettséggel vegyes elégedetlenséggel tölt el. Nem vagyok már kislány, akit még a széltõl is óvni kell.

Gaston egészen máshogy próbál a védelmemre kelni, kardját Rumplestiltskin felé szegezi, azonban nem éri el a várt hatást. Ellenfele arcán unott mosollyal, puszta kézzel tolja arrébb az éles pengét.

- Nos, a válaszom… Igen. Meg tudlak.  De persze ára van.

- Elküldtük az ígéretet az arannyal! – atyám végre rátalál a hangjára, ahogy elfeledettnek hitt büszkeségére is.
- Áá, de tudod… én készítem az aranyat – kuncog fel a manó, miközben ujjait összeérinti.  - Amit én akarok, az más, egy kissé, különlegesebb. Az ár, amelyet kérek.  Õ – s egyenesen felém mutat. A döbbenet szinte kézzel fogható, GAston azon nyomban átveszi a védelmezõ szerepet, s most az õ háta mögött kötök ki. Nevetséges, amit mûvelnek!


- Nem! – vágja rá atyám.

- A fiatal hölgy már az én jegyesem! – jelenti ki a férfi, miközben igyekszik egyre jobban eltakarni a manó elõl, akaratomon kívül, lökdösve és irányítva, akár egy marionettbábut.

- Nem kérdeztem, hogy el van-e jegyezve. Nem szerelmet keresek, hanem házvezetõnõt a hatalmas birtokomra. Õ… vagy nincs alku. 

- Kifelé! – mordul fel a király – Tûnj el!

- Ahogy kívánod – mosolyodik el, majd megindul a hatalmas tölgylapok irányába. Nem mehet el! A népemnek szüksége van a segítségére. Atyám és Gaston nem lehetnek annyira elfogultak, hogy ne fogadják el az árat, hogy egyetlen életért cserébe ne mentsenek meg mindenkit. Nem érek annyit. Meg kell akadályoznom, hogy százak, sõt, ezrek haljanak meg az én hibámból…

 
- Ne, várj! – kiálltom, ellökve magam elõl Gaston kezét, magamra vonva mindenki döbbent figyelmét. Egyedül a manó tûnik elégedettnek, mintha… számított volna a dolgok efféle alakulására. Tekintetemmel az övét keresem, miközben kiejtem a súlyos, visszavonhatatlan szavakat.- Elmegyek veled. 

- Ezt nem hagyom! – jelenti ki a jegyesem, azonban már elegem van abból, hogy mindenki meg akarja mondani, mit tehetek és mit nem. A népemért élek, és most megteszem azt, amivel megmenthetem õket. Más pedig ebben nem dönthet helyettem! 

- Nem rendelkezhettek a sorsommal!  Elmegyek…

- Ez mindörökre szól, kedves – hunyorítok jókedvûen. Vagyis élete végéig. 

- A családom… a barátaim… nem esik bántódásuk? 

- A szavamat adom – mondja ünnepélyesen, s a tekintetében nem látok hazugságot, csakis õszinteséget.

- Én is. Veled megyek… mindörökké.

- Áll az alku! – vágom rá jókedvûen, és még kuncogok is hozzá.  

- Belle… Belle! Nem teheted ezt! Belle, kérlek – próbálkozna atyám, azonban már nem lehet viszakozni. A szavamat adtam. – Nem mehetsz el ezzel… ezzel a szörnnyel!

- Papa… Gaston… Ez már eldöntetett. 

Érzem, ahogy mellém lép. A hideg futkos a hátamon, tekintetem a földre szegezem.

- Tudod, igaza van – feleli, hangjából kihallatszik a gúny és a megvetés – Az alku: megköttetett. Ó… és gratulálok a kis „háborútokhoz” – nevet, miközben keze vállamról a derekamra siklik, óvatosan terel, el a családomtól, az új életem felé.

***

Hirtelen eltûnnek az általam ismert folyosók, s egy egészen más helyen találom magamat. Rögtönzött idegenvezetésre szánja magát vendéglátóm, én pedig elveszek az új látnivalókban, miközben igyekszem lépést tartani vele. Azonban a kíváncsiságom hamar felül kerekedik minden egyében.

-  Hová viszel? – kérdem, mikor valószínûleg az étkezõn vezet keresztül.

-   A szobádba, kedvesem – kuncogja, s ennek a hangnak a hallatán libabõrös lesz a karom. Valamiért rosszat sejtek, ahogy pedig egyre tovább haladunk, úgy erõsödik bennem ez az érzés.

Hirtelen állunk meg egy szegényes ajtó elõtt, mi intésére kinyílik. Beljebb lép, magam pedig követem. Mikor meglátom, hová is vezetett, automatikusan hártálnék, de nem enged.

     -  Mi ez?! – fakadok ki, hangomban hallatszik a rémület.

     -  A szobád – vihog, majd pedig nemes egyszerûséggel belök és rám zárja az ajtót.

     -   Engedj ki! – sikoltom kétségbeesetten, azonban mintha meg sem hallaná. Hallom távolodó lépteit. Nem hagyhat így itt! Nem zárhat be! Sikoltozom, verem az ajtót, könnyeim pedig utat találnak maguknak. Kétségbe vagyok esve és halálra rémülve. Rettegek a bezártságtól, a sötéttõl. Nem tudom, mit tervez. Talán életem végéig ebben a cellában fogok maradni? Nem, nem lehet! Újra és újra kiálltom, engedjen ki, míg a hangom nem válik rekedt suttogásá s csak zokogok, míg el nem alszok.

~*~

Reggel hirtelen nyílik a zárka ajtaja, szinte bántja a szemem a hirtelen világosság. Beletelik pár pillanatba, míg megszokom, ennek következtében pedig meglátom a manót. Ezzel párhuzamosan elszáll minden reményem is, miszerint ez az egész nem volt más, mint egy rossz álom. Szó nélkül követem. Megparancsolja, hogy készítsek egy teát, én pedig engedelmeskedem. Nincs erõm perpillanat ellenkezni vele. Amikor megérkezem a kannával és a csészékkel, õ már a hosszúasztal fõhelyén ül.

      -     Te fogod felszolgálni az ételem és a teám – mondja, tõlem pedig nem kap mást, mint egy bólintást – Te fogod takarítani a házat, leszedni a pókhálókat, mosni a ruháimat, fényezni az ezüstöt.

     -    Igenis – válaszolom, miközben kitöltöm a teáját.

     -     És te nyúzod meg a gyerekeket, akiket a bõrükért vadászok le – teszi hozzá kedélyesen. Annyira megdöbbenek, hogy a kezem nem engedelmeskedik és leejtem az egyik csészét– Ez csak vicc volt – kuncog fel. Szörnyû humora van, mégis megnyugszom valamennyire. Lehajolok a porcelánért.

     -      Ez… ez eltört – mutatom fel megszeppenve. – Alig látni… látod? – pillantok rá, felkészülve az esetleges büntetésre. Talán ismét bezár a cellába?

      -     Ez csak egy csésze – von vállat, én pedig magamban felsóhajtva tenném vissza a tálcára, hogy egy másikat elõvéve szolgáljam ki, azonban megállít. – Tölts a töröttbe nekem! Hiszen alig látni a törést, csak kissé csorba, de ettõl még nem kell kidobni, kedvesem. Még használható.

Bólintok, bár nem igazán értem a viselkedését. Megteszem amit kér, majd figyelem, mit szól az italhoz. Õszintén, arra számítok, hogy azonnal kiköpi és földhöz vágja a csészét, azonban kellemesen csalódom, mikor az utolsó cseppek is eltûnnek.

     -      Mire vársz, kedvesem? Hopp-hopp, irány dolgozni. A kastély igen koszos, ne lopd a napod, hanem dolgozz fürgén! – nevet rám. – Irány kifelé, mindent megtalálsz a folyosón, amire szükséged lehet. Rövid a nap, és kevés az idõd.

- Ahogy kívánod. – felelem illedelmesen, majd sarkon fordulva távozom. Amint bezáródik mögöttem az étkezõ ajtaja, nagyot sóhajtok. Hogy õszinte legyek, alakulhattak volna rosszabbul is a dolgok.

Az általa említett helyen megtalálom a vödröket, rongyokat és mindent, amire szükségem lehet a takarításhoz. Kezem csípõre téve körbetekintek. Igaza van, rengeteg dolgom lesz, ha ténylegesen szeretném kitakarítani ezt a hatalmas kastélyt. Õszintén szólva, nem értem, miért lakik ekkora helyen egymaga, azonban ezt a kérdést a világ minden kincséért sem merném feltenni neki. A szobákkal kezdem: eltüntetem a pókhálókat, letörlöm a bútorokat, lemosom a falakat, majd felseprem és felsúrolom a padlót. Hárommal lehetek kész, mikor az órára tekintve szembesülnöm kell azzal, hogy most azonnal neki kell látnom az ebédnek, ha idõben el akarok vele készülni. Nem esik nehezemre megtalálni a konyhát. Hatalmas, túlságosan is. Ami pedig a kinézetét illeti… Talán itt kellett volna kezdenem a takarítást.

-Hogy áll az ebédem, kedveském? – hallom meg a hátam mögül a hangot, mire ijedten ugrom meg.

-Még… nem kezdtem hozzá. – felelem, tekintetemmel az övét keresve.

-Még nincs kész? Mond, mit csináltál akkor egész nap? Megmondtam – hevesen gesztikulál – hogy ne lopd nekem a napot, nem azért tartalak!

-Takarítottam a szobákat és elment az idõ…

-Elment az idõ? Micsoda ostoba, emberi gondolat. – nevet, majd pedig újra komolyan néz rám. – Egy órád van elkészülni. Amennyiben nem tudsz mit felszolgálni, téged eszlek meg. – elsápadom, õ pedig nevetve távozik. Fogalmam sincs, mennyire gondolta ezt komolyan, azonban eszem ágában sincs kideríteni. Körbenézek, mi áll a rendelkezésemre. Végül leves és fõfogás mellett döntök. Egyszerû recepttel dolgozom, azonban jelenleg a tudásom még csak ennyire terjed ki, illetve idõm sincs újdonsággal kísérletezni. Az óra akkor üti el a delet, amikor ezüst tálcára pakolva megérkezem az étkezõbe. Rumplestiltskin ugyan ott ül, ahol reggel. Félszegen teszem le a tálcát az asztal ellentétes végébe, majd felé lépkedem. A háta mögé kerülve, igyekezve, hogy ne érjek hozzá, a válla mellett elhajolva teszem elé az evõeszközöket. Amikor ezzel végzek, elé rakom a levest, arrébb húzódom és figyelem, amint eszik. Mivel ez sem kötött ki a földön és az utolsó cseppig eltünteti, elkönyvelhetem, nem volt kedve ellen való. A második ugyan erre a sorsra jut. Éppen a tálcára rakom az üres tányérokat és indulnék meg vele, mikor utolér a hangja.

-Hát a desszert? Arra vársz, hogy lábat növesztve idesétáljon?

-Nem készítettem desszertet. Sajnálom.

-Mégis, miért nem? Az ebéd három fogásból áll, ha nem tudnád: leves, fõétel és desszert. Azt mondtam, készítsd el. Mégis, mit gondoltál, amikor nem teljesítetted azt az egyszerû feladatot, amit rád bíztam?
- Készséggel készítettem volna, ha lett volna idõm rá! – emelem fel kissé a hangom, de azonnal meg is bánom és leszegem a fejem.

-Egy egész délelõtt állt a rendelkezésedre, kedveském. No, nem baj. – hallom, ahogy összecsapja a tenyerét. – A vacsoránál bizonyíthatsz! Azonban ha azt is elrontod, vagy nem nyûgözöl le, életed végéig a kicsi szobádban fogod élvezni a vendégszeretetemet. Világosan fogalmaztam, vagy elmondjam még egyszer, hogy megértsd?

-Elég világosan fogalmaztál, köszönöm.- válaszolom enyhe éllel a hangomban, majd az engedélyét meg sem várva távozom. Tudom, miszerint én hibáztam. Mégis, részben õ is tehet róla. Azt hittem, a takarítás elõrébb való… Áhh, felesleges ezen gondolkodnom. Ami megtörtént, már a múlté. Most jobban kell aggódnom a jövõ miatt. Olyan vacsorát kell készítenem, ami elnyeri a tetszését. Ugyanis, van egy olyan sanda gyanúm, hogy az ígérete nem üres fenyegetés volt…

A délután maradékát a konyhában töltöm. Három fogásos vacsorát készítek, ahogyan azt illik. Elõétel, fõétel és desszert. Mikor már csak a sültre kell várnom, igyekszem rendbetenni a konyhát. Rendszerezem a fûszereket, elmosogatok, elpakolok és feltakarítok. Mikor az óra elüti a hatot, ijedtemben majdnem elejtem a tányért. Mélyet lélegezve veszem ki a sültet, amit tálalok is. Nem feledkezem meg némi díszítésrõl sem, hiszen ezzel talán sikerül jó pontot szereznem ennél a hisztis fráternél.

Remeg a kezemben a tálca, mikor megérkezem. Igyekszem uralkodni magamon, miközben újfent elhelyezem elõtte a terítéket, majd pedig elé helyezem sorra a fogásokat, amiket jóízûen elfogyaszt. Leszedem az asztalt s elindulnék, mikor megköszörüli a torkát. Lehunyom a szemeimet s nem fordulok meg, miközben arra várok, hogy elmondja a véleményét és döntsön a további sorsomról.