Egy hosszúra nyúlt bevásárlás után hálásan és elégedetten nyújtottam ki a lábaimat, amikor végre leülhettem a vasútállomás padjára. Szerencsére megvolt a húgom és a szüleim ajándéka is a közelgõ ünnepekre. Mivel csak én voltam, nyugodtan terpeszkedtem és nyújtózkodtam. Késõbb már magamba roskadva azon gondolkodtam mi lesz a fizika tesztel, amit csak úgy ímmel-ámmal töltöttem ki a múlt héten. Ha ismét bukásra állok majd, ki kell találnom valamit. A borús hangulatomból egy idegen érkezése zökkentett ki. Kezdetben semmi kedvem nem volt válaszolni a kérdéseire, hiába nem dumáltam egy jó fél napja senkivel. Szószátyár létemre igyekeztem befogni. Nem mintha nem élveztem volna a társaság csöppnyi jelét is… Enyhén szólva fáztam. Legszívesebben fölálltam volna a kényelmetlenné vált ülõhelyemrõl, hogy járjak egyet az állomás peronján. De elég hülyén jött volna ki, hogy leül mellém én meg azonnal fölállok és le is lépek. Igen. Éppen ezért a helyemen maradtam és erõsen összepréseltem a számat amikor egy újabb hidegrázás futott végig a gerincemen. Szerencsére a kapucnim megvédte valamennyire a fejem, mert egyébként se sapka, se sál nem volt rajtam. Ötletem sem volt miért késik ennyit a vonat. Vagy csak én jöttem rosszkor? Már arra sem emlékeztem hányra kell várnom a számomra kedvezõ járatot.

***

Elárultam neki a nevemet, akárcsak õ. Most már tudott hogyan szólítani, de még sem kezdeményezett egy mélyebb beszélgetést. Ennek örültem, hiszen sötétedés után nem szeretek a kihalt peron mellett idegenekkel az életemrõl fecsegni. Ilyenre csak a nõk képesek és a gyengébb férfiak.
Kissé meghökkentem akkor amikor ezzel a vagonos ötlettel állt elõ. Magamból kiindulva vagy a vonatot tévesztem majd el, vagy az idõt nézem félre. Nem aggódtam. Örülnöm kellett volna, hogy van társaságom, ehelyett visszafogott önmagamat adtam. Mit szólt volna az idegen Woof, ha hirtelen „letámadom”? Pörgõsebbik valóm messze járt, azt még délután az edzésen hagytam. A mai nap kikészített és tudtam, hogy a holnapi csak nehezebb lesz. Nem a fizikai erõ hiányáról volt itt szó és nem is a fáradtságtól. Hanem a csapattól. Utáltam a tényt, hogy vegyesek lettünk.
- New Yorkba megyek. Felfedezni. – ennél a megszólalásánál már kicsit kiütköztem a fejem, külvilágtól elzárt csücskébõl.
- Karácsonykor? – vajon egy remetét fogtam ki?
Egy kicsit jobb kedvre derültem a beszélgetés végére. Elég hangulatosnak tûnt ez a néhány tíz perc. Igazából fogalmam sem volt mennyi idõt ültünk ott bent kettesben az elhagyatott vagonban, gyertyafénynél, de a hangosbemondó megszólalt. Egy gépies nõi hang figyelmeztette a nem létezõ utas tömeget arra, hogy milyen vonatok érkeznek majd. Az enyém is szólításra került és láttam Woof arcán, hogy neki is mennie kell. Vállat vontam magamban. Biztos nem hoz össze a sors még egyszer egy olyan emberrel, aki karácsonykor jár el otthonról fölfedezni. Akárcsak én… Bár más értelemben.

- Egy még itt maradt. – figyelmezettem a lelépni készülõ srácot arra, hogy nem minden díszt szedett össze. Reméltem, hogy ez a részemrõl nem igaz, mert kicsit sem szerettem volna visszaloholni ide mondjuk a telefonomért. Még öt perc; figyelmeztetett a hangosbemondó arra, hogy sietnem kéne mert amilyen szerencsétlen vagyok, nem találom meg a saját peronom. Azonban úgy álltam ott, mintha ragaszóba léptem volna. Még sem éreztem magam úgy, mint a konyhai csapdába ragadt rágcsáló.
Azt sem tudtam mit teszek. Most talán az ösztöneim vezettek rá arra, amit tettem. Az elõzõ barátommal már hónapok óta szakítottunk… és õ végre valaki más. Korábban minid õt kerestem körülöttem leledzõ példányok között, hátha találok egy hasonmást, lenyomatot. Woof azonban kicsit sem jutatta eszembe az elõzõt. A lelkem nyugodt maradt és még is bizseregtem. Hidegrázás futott végig a gerincemen, még sem fáztam. Úgy gondoltam ez így helyénvaló. Nem éreztem úgy, hogy meg kéne szakítani a csókunkat, ami csak úgy hirtelen elcsattant.
- Boldog karácsonyt. – mosolyogtam rá emelt fõvel, amikor elválni készültek útjaink. Most láthatta az arcomat tisztán és rendesen, mert a fagyos fekete tincseket félresöpörtem az arcomból. Csak egyszer néztem rá vissza, miután elfordultam. A vállam fölött láttam, hogy a 10-es számú vonat az övé, mint várható volt nem egyezett az enyémmel. Mosolyogva, vidáman pillantottam utána.
- Micsoda egy este. – mondtam, magam elé meredve.

***

A vonattal való utazás mindig is a kedvenceim közé tartozott. Kiválasztottam egy olyan fülkét ami üres volt, és a forgalmi iránnyal szemben van. Nem voltam rosszul, de szerettem volna bámészkodni a sötétben, amikor a belsõ fények elhomályosulnak. Odakint tökéletesen kirajzolódott a belváros minden fontosabb épülete és tere is, amikor a magasvasúton mentünk keresztül. Csak bámultam, már azt is megkérdõjelezem, pislogtam-e. Woof járt az agyamban még akkor is, ha nem akartam gondolni rá. Egyszerûen nem szabadultam tõle és ott motoszkált a fejemben, mintha kezdenem kellett volna vele valamit. Elváltak útjaink és kész. Ez volt kettõnk rövid, de annál eseménydúsabb ismerkedése. Talán ennyi izgalom mára már elég. Cichago fényei téveszthetetlenek voltak. Felismertem mikor kell szedelõcködnöm. Még a vonaton is sötét volt, de már rég kilöktem a kabin ajtaját, hogy elsõként csaphassak le az elõttünk kitáruló kijáratra. Morgolódva gyalogoltam a legközelebbi metróig. Valaki annyira megtaposott, hogy ez idõ alatt földagadhattak a lábujjaim. Utálom az embereket amikor ilyenek. Természetesen leálltam „elcsevegni” az elkövetõvel. Parázsvita alakult ki köztünk. Így a figyelmem egy része elterelõdött a titokzatos szereplõtõl a másik pedig a letaposott cipõm mustrálásába feledett bele.

***

Hazaértem húsz perc alatt gyalog. Ismét a mélygarázsunkban kellett, hogy mászkáljak mert kulcsot természetesen elfelejtettem. A fekte sporttáskát átdobtam a másik vállamra, mert a karácsonyi ajándékok már nyomták a másikat. Így jár az, aki nem veszi komolyan a dolgokat aztán rájött, hogy van családja. Legalább tudtam kinek-mit venni, tehát gyorsabban végeztem mint terveztem. A csomagolással sem kell sokat bajlódnom szerencsére, mert egy kis plusz pénzért mindent elintéztek. A problémát az jelentette, hogy az edzõcuccom felét ki kellett paterolnom a táskából. Így most két póló van rajtam és a farmerom alatt egy másik nadrág. Egyedül az edzõcipõ marad a helyén. A kerítésmászás után már csak ez a hülye kulcskeresgetés hiányzott… Mindent áttúrtam, mire rájöttem hogy nemrégiben megváltoztatta anyám azt a bizonyos helyet, ahova a pótkulcsokat rejti. Füstölögve szorítottam a markomba a fémtárgyakat, majd nem túl halkan kinyitottam a följáróhoz vezetõ ajtót. Mi a rosszabb? Ha csendes vagyok és azt hiszik betörõ jár, vagy ha hangoskodok és abban a hitben lesznek, hogy egy béna betörõ szerencsétlenkedik? Az utóbbit választottam. Nem szerettem volna apám fegyverének csöve elé kerülni. Bár az a rosszabb, ha anyám kel fel és nem riasztja azonnal az egész családot. Mert akkor kilopózik valami nehéz, esetleg éles tárggyal és figyelmeztetés nélkül leüt. A húgom miatt meg nem kellett aggódnom, az a mormota nem fog semmit észrevenni a lehetséges jelenetek közül. Milyen jó kis család…
Mire megmásztam a lépcsõket, odafönt égett egy villany. Morgolódva nyitottam ki a fönti ajtót, amin nem volt üveg, szóval ötletem sem volt mi vár a túloldalon. Mivel csak holnap ajándékozunk, nem voltam benne biztos, hogy egy összejövetel fog várni.

Amikor beléptem az elõszobába, a nyitott ajtó túloldalán a nagynénémet és a két unokatestvéremet láttam nyüzsögni. A szoba túlsó végében apám és anyám bátyja iszogatott valami kétes szagú folyadékot, amit még a cipõs szekrény mellett is éreztem. A gyanúsan megtömött táskámat észrevétlenül dobtam le az ajtó takarásában lévõ sarokba, hogy késõbb vigyem föl a szobámba.
- De jó, hogy itt vagy Noah. – fordult felém anyám, mire én próbáltam valami kevésbé fancsali képet vágni.
- Jaj, Angie, mennyit nõtt ez a gyerek!
- Nem vagyok gyerek Julie néni. – forgattam a szemem és kénytelen voltam fogadni az üdvözlõ puszikat és öleléseket mindenkitõl aki nem képezte szerves részét a családomnak. A húgom felé sandítottam aki valami elképesztõ rosszban sántikált a másik két gyerekkel a kanapén. Az én tabletemet szorongatták, de úgy hogy ne lássam. Nem jött össze… Ennek ellenére egy vállrándítással elintéztem a dolgot, legalább nem piszkálnak majd ha fölmegyek. Üdvözöltem apámékat is, aztán a táskát magamhoz szorítva fölsuhantam a lépcsõn.

***

A harmadik emeleti szobám tulajdonképpen a padlásszinten volt a húgoméval egyetemben. Gyanúsan meleg volt, sejtettem, hogy valaki fölcsavarva hagyta a fûtést. Nem szerettem, ha túl meleg van a hálóban, ezért kitártam mindkét ablakot, mielõtt elkezdtem volna az ajándékok elrejtését. A szekrényem mélyére senki sem nyúlkál, éppen ezért azt találtam a legmegfelelõbb helynek. A holnapi ajándékozás miatt már most csapnivaló lett a hangulatom. Nem szólt nekem senki, hogy Julie néniék ilyen hamar itt lesznek. Vettem nekik ajándékot, de maradtam a legjelentéktelenebb dolgoknál, gondoltam nekik még ráérek vásárolni. Egyedül a kölykök ajándékában voltam biztos.
Ledobtam magam az ágyamra és magamban õrlõdtem. Megadó sóhajjal jöttem rá, hogy dupla ruha van rajtam. Edzés után zuhanyoztam a csarnokban, de a hideg víz emlékére megborzongtam. Így történt, hogy öt perccel késõbb már a zuhanykabin falának támasztottam a fejem, de vagy már húsz perce. És még is Woof járt a fejemben. Reménykedtem, hogy a trópusi zuhatag mód majd kimossa a fejembõl azt a srácot, de nem jött össze. Hamarabb adtam föl mint gondoltam. Mit gondolhat rólam, hogy csak így lekaptam? Nem szép dolog… Talán a szerelmi bánat cselekedett a helyemben? Na ez lett volna a leginkább gáz, ha az õ pótlására egy idegennel csókolóznék. Ökölbe szorult a kezem a csempén, mert magam sem tudtam mi a helyezet. Egyedül az a tudat nyugtatott, hogy soha többé nem fogunk találkozni. Csak az egyik keresztnevemet tudja, így még megtalálni sem fog, ha véletlen a keresésre adná a fejét. Én vagy hiúságból, vagy pedig a puszta tudat miatt nem kerestem volna. Nem tudtam róla semmit, mégis egy fagyöngy hatására a csókpartnerem lett.

Sokat forgolódtam az ágyban, mire el tudtam aludni. Már odalent is valószínûleg mindenki nyugovóra tért, mert egy pisszenést nem lehetett hallani. Elõtte még ennyi emelet magasan is hallani lehetett, ahogy nevetnek és beszélgetnek, vagy éppen a gyerekek sikítoznak valamilyen oknál fogva. Késõ volt, hajnali kettõ múlott.  A hajam valószínûleg kifésülhetetlen csomókban hullott az arcomra, akárhányszor pozíciót váltottam. Idegességemben összefogtam a tarkómon és már azt sem bántam, ha reggel nem tudok majd mit kezdeni vele. Csak aludjak el végre. A jéggé fagyott csontjaim már annyira fölmelegedtek, hogy szinte bántó volt, ahogy a radiátor ontotta a meleget. Ha le akartam volna kapcsolni, ki kellett volna mennem a lépcsõ mellé, ami valljuk be marha messze van az ágyamtól.
Egy órára rá sikerült elaludnom és reméltem, hogy nem fog az álmomba is követni a furcsa idegen, aki nem bánta, hogy megcsókoltam.

***

Másnap eljött az ajándékozás ideje. Annál gázabb nem is lehetett volna, ha miattam várnak az ebéddel odalent. Elaludtam, de a hajam kibogozása plusz perceket jelentett. Kissé csapzott fõvel, de húsz perc múlva megjelentem odalent. Az ajándékokat a hátamnak döntve cipeltem, egymás tetejére rakosgatva és úgy öntöttem be õket a fa alá, mintha ott sem lettem volna. A karácsonyi ebéd nem is jöhetett volna jobbkor. Tegnap kihagytam a vacsorát úgy mindenestõl, tehát pontosan egy napja nem ettem. Csöndes voltam a többiekhez képest. Ennek oka csupán az volt, hogy mindig tömtem valamit a számba. Az edzés utáni étkezés kihagyása fõbenjáró bûn. Hallottam történeteket az unokatestvéreimrõl, de amikor anyám hozzánk ért, legszívesebben kimenekültem volna a házból. Mindent úgy túldramatizáltan ad elõ, hogy az hihetetlen. A fejemet fogtam, a húgom pedig egészen lecsúszott a székén az asztal alá. Apám csak nevetett rajtunk, esze ágában sem volt megállítani azt a nõszemélyt. Sikeresen beégetett, de mintha Julie néni sem vette volna észre.

Ennél már csak az ajándékozás sikerült kínosabbra. (Ennek ellenére a vékonyka ajándékom helyt állt, a nagynénémék örültek az utalványnak) Valaki elkezdi, aztán aki az ajándékot adja, az folytatja. Valahogy végig Woof járt a fejemben és az, hogy miért vett olyan sok furcsaságot, na meg a díszeket. Oké, mondjuk nálam is volt gyertya, ami a karácsonyi asztalra került, de az részletkérdés. Pulykás díszeim még az ízlésficamos Julie néninek sincsenek. Ez a tulajdonsága ugyan megmutatkozott az öltözékén, senki sem szólt neki, hogy a mellénye úgy néz ki, mintha megöltek volna érte pár plüss farkast. Zavarodottságomban csak bámultam magam elé egy fél percig, amit persze többen is kiszúrtak. Magyarázat adása nélkül adtam tovább az ajándékot, és örültem, amikor kaptam egy újabb pólót, amiben edzeni lehet. Annak ellenére, hogy a szekrényem szinte ezzel volt tele, mindig jókor jöttek. Nem kellett várnom anyám mosására, egy napra jutott kettõ is az egész héten. Ezt és a többi holmit is csak a kanapémra halmoztam odafönt a szobámba. Lementem ugyan a közös társasjátékozásra, éreztem hogy veszteni fogok. Minden évben így volt szinte, sõt idén is Julie néni lett a társam. Szerethetõ asszony, de nem úgy vág az esze mint kéne.
Vesztettünk. Már meg sem lepõdtem. Ennek örömére, vagy bánatára ismét teletömtem magam, ezúttal süteménnyel. Békésen rágcsáltam egy kekszet a kályha padkáján, ami már kevésbé ontotta a meleget. Amint végeztem a sütimmel, a kezemet megtöröltem a nadrágomba és a kötelezõ béna karácsonyi pulcsim zsebébe mélyesztettem. Bele sem mertem gondolni, hogy mindjárt vége a szünetnek és az iskolával kezdõdnek újra az edzések is. Ez volt az egyetlen jó dolog az iskolában. Hogy benne voltam a csapatban.