Figyelem távozó alakját, majd mikor az ajtó bezárul mögötte, a szobát kezdem el felmérni. Hatalmas nagy ágy foglal helyet a szoba oldalánál, középen egy parázstartó áll a hidegebb napokra, a padlót csillogó csempék borítják, amin sok-sok kicsi tavat ábrázol, tele tavirózsákkal. Az ágy látszólag egy kis szigeten áll, híd vezet oda, majd egy következõ híd a szoba végében lévõ ajtóig. A falakon repülõ kócsagokban és íbiszekben gyönyörködöm, a napban, a felhõkben, a mesterek munkájában, amik oly kidolgozottak, hogy meg kell érintenem egyes részeit, mivel nem vagyok benne biztos, hogy nem élõek e. Ezután jön a következõ döbbenet, miszerint maga az ágy se oly egyszerû ám.  Faragása díszes, kékben-zöldben-sárgában-pirosban pompázik.

Alaposan körbejárok mindent, így a figyelmemet nem kerüli el a kis mosakodó helyiség, ami a szobából nyílik. Akad benne minden, ami egy tipikus egyiptomi mindennapjaihoz szükséges. Rájuk csodálok, többségüket ismerem, de akadnak ismeretlen szerek, kenõcsök és tárgyak. Az izgalom erõt ad, annak ellenére is, hogy már késõre jár. Nem tapogatok mindent végig, helyette inkább megmosakszom, majd levetem koszos ruháimat, s a kikészített ágyékkötõt veszem fel az alváshoz. Óvatosan mászom be az ágyba, minden olyan hihetetlen s gyönyörû, félek, hogy pornép valómmal csak tönkretennék itt mindent.

Miután elhelyezkedem, azon kezdek el gondolkodni, vajon mi lehet Naeth célja ezzel az egésszel. Nem tûnt kétszínûnek, gonosznak vagy csalónak. A céljai ismeretlenek elõttem, szóval minden apró rezdülésére oda kell figyelnem. Ez pedig menni fog, mindig is arra neveltek, hogy ne hagyjam figyelmen kívül az apró részleteket. Eme lelki nyugalom, s a remény az, mi szépen lassan álomba szenderít.

¢×××¢ 

Bõven elmúlik már a reggel is, mikor szemeim kipattannak. Sietõsen kezdek el készülõdni, a zajok odakintrõl biztosítanak arról, hogy biza jó sokáig aludtam. Igaz, elfáradtam a napokban, de ez akkor se adott okot arra, hogy ilyen pofátlanul kihasználjam vendéglátóm kedvességét. Miután elkészülök, örülök, hogy a szomszédos szobába lettem elszállásolva, ugyanis még rémlik elõzõ estérõl milyen hatalmas nagy ez a templom és a hozzá tartozó szállások.

Mikor benyitok hozzá, az asztalánál ül, a még pompásabb szobájában, a különféle papiruszok veszik körbe. Rögtön észreveszi, hogy ott vagyok, így felnéz rám.

- Jó reggelt! Remélem megfelel az ellátás és a szoba – jegyzi meg mosolyogva. Vajon honnan van neki ennyi ereje? Honnan meríti a lelkesedését? S én erre mit feleljek, mikor oly sokáig nyomtam az ágyat, mint egy beteg?

- Jó reggelt… minden nagyszerû... – válaszolok, míg azt figyelem, az õ szobája miben különbözik attól, amiben én vagyok elszállásolva. Nos, nincs sok minden, ami hirtelen feltûnne, de azt hiszem a zavarom is rájátszik.

- Ezt örömmel hallom – feleli, még mindig mosollyal az arcán, majd feláll az asztalától és közelebb lép hozzám. - Ez még csak egy ötlet, de megér pár szót – tereli át másra a témát, ami máris megfogja a figyelmemet. - Ha jól vettem ki tegnap a szavaidból, fivéreid részben a földterületen marakodnak… többek között. Ez egyszerûen orvosolható. Nemrégen zsákmányolt Egyiptom két méretes, a körülményekhez képest gazdagon termõ földet. Persze még nem biztos semmi, és a fáraónak sem említettem még, de amondó vagyok, ha ezeket fivéreidnek ajándékozzuk, cserébe a régi földekért, legalább addig nyugton maradnak, míg kitalálunk valami megoldást.

- És a földosztás miben segíthet?- kérdezek rá felvont szemöldökkel. Nem kötök bele az ötletébe, pedig lenne mit. Gondolkozott rajta, járjuk csak körbe jó alaposan akkor már.

- Az említett két földterület kellõ távolságra van egymástól, így nem érik el egymást és nem is akadályozzák. Elég nagyok ahhoz, hogy eltartsák lakóikat, és mivel cserébe megkapnánk a mostani földeket, elõnyös üzlet lenne a fáraó számára is – vesz elõ egy papiruszt s mutogatja rajta a dolgokat, amin már megtervezte a dolgokat. - átjárót képezne Egyiptom számára a messzebb fekvõ földekre, amire a haduraknak annyira fáj a foguk, a néped pedig békét és jólétet kap az oázisok által. Neked mi a véleményed? – pillant rám, mire én veszek egy nagy lélegzetet. Nos, össze kéne foglalnom a véleményemet, de nem túl durván, ugye? Egy kis csend költözik közénk, ugyanis át kell gondolnom hogy is adjam ezt elõ neki.

- Az ötlet tökéletes lenne – kezdek bele, mire õ kiegyenesedik s érdeklõdve felhúzza a szemöldökét.

- De? – kérdezi, láthatóan sejti, hogy van itt valami buktató, amit nem vett számításba.

- Az a föld a népem számára szent – foglalom össze egy mondatba, mire szemeiben felcsillan a felismerés. – Ha keveset is ad, ha gyermekeiket veszi el az éhínség, akkor se hagynák ott, esetleg kitolnák a határokat.  Ahogy tették annak idején, s végül az akkori fáraó meg is állította õket. A legtöbb ember el se hagyta a területet, egész életében…

- S veled mi a helyzet? – kérdez rá. – Te nem tudnád õket meggyõzni?

- Ha meg tudtam volna õket gyõzni bármirõl, nem lennék itt, s nem gondolkoznánk ezen – vallom be zavartan. – Legkisebb fiúként nem hallgatnak rám. Ha az életük múlik rajta, akkor se. Észérvekkel se.

- Szóval az ötletem megbukott – sóhajtja. – No, nem baj.

- Köszönöm az igyekezetedet – mosolygok rá halványan. – Sajnos nincs mivel megfizetnem, de hálám örökké fog szólni, ha sikerül, ha nem.

- Ha kudarcot is ér a küldetésed? – kérdez rá felvont szemöldökkel.

- Az nem az igyekezet és akarat kudarca lesz, hanem a népem, fõleg a bátyáim makacsságáé – kezdem el inkább figyelni a fali festményeket, ugyanis tekintetétõl megremeg a gyomrom. Nem is figyeltem eddig, milyen erõteljes tekintete van… 

- Értem. Akkor hiába a remény, hogy ez egy könnyû feladat lesz – mosolyogja meg szavait. – S ne aggódj, biztosan elérjük, hogy béke legyen. Nincs olyan emberi szív, mi ne vágyna erre – teszi hozzá, míg lassan visszaül az asztalához. – Beszéljünk kicsit másról. Mivel ez nem két napig fog tartani, s biztos unatkoznál én…

- Bármilyen munkát elvégzek – vágok közbe komolyan. – Nem riadok vissza a koszos munkától sem.

- Egy követ ne legyen koszos – mosolyogja. – Hány nyelven beszélsz?

- Nos, ha az összest összeadom – kezdek bele – akkor körülbelül húszat. – Látom arcán a döbbenetet, így rögvest folytatom is. – Ott az anyanyelvem, emellett az egyiptomi, a hettita, s még sorolhatnám a nagyobb s fontosabb nyelveket. A többi csak törzsi nyelv.

- Netán beszéled a délebbi, vörös földi törzsét is? – kérdez rá hirtelen, mire én bólintok. – És az észak-keleti, torkolati törzsét?

- Azt is – felelem halkan. – Bár az nem az erõsségem, pontosítva a kulturális dolgokban vannak hiányosságaim, de a gyógynövényeiket s kenõcseiket remekül ismerem – teszem hozzá.

- Gyógynövények és kenõcsök? – kérdez rá széles mosollyal. – Mihez nem értesz?

- Amihez a többi férfi: a kardforgatáshoz és íjászathoz. Pontosítva értek hozzájuk, csak nem eléggé – teszem hozzá halkan. – Netán tolmácsra van szükséged?

- Igen – feleli. – Egyikhez se sikerült megfelelõt találnom, s nagyon hálás lennék, ha kisegítenél – teszi hozzá, majd feláll s az egyik papirusztartóhoz lép. – Meg se kérdezem, hogy tudsz e egyiptomiul olvasni – les hátra a válla felett. – Itt lenne ez a két tekercs, ami a követek érkezésérõl szól, kérlek nézd át, hogy megfelelõ e. Ha végeztél, jöjj vissza s mond el észrevételeidet. No meg persze ha a saját ügyedhez is ötleted támad, azzal se kímélj. - adja át õket, így enyhén hozzáér sima bõre az enyémhez. Én túl nomád vagyok hozzá képest, s meglepõ, mennyire zavar.

- Értettem. Igyekszem tökéletes munkát végezni – hajolok meg, majd elköszönök s kimegyek a szobából, hogy aztán a szomszédosba bemenjek.

Magam sem tudom mit kéne éreznem eme nagy kedvesség és bizalom láttán. Talán így kíván próbára tenni? Nem csodálkoznék rajta, idegen is vagyok, sokat is akarok. Így fog próbára tenni, s nekem helyt kell állnom, bármiféle akadályt is görget elém õ vagy az élet.

Bent a hivatalban látjuk még egymást, de elõtte akad még dolgom. Csupa érdektelen és unalmas feladat, papírmunka és megbeszélések, aminek némelyike talán jelentõseggel bír, ám engem untat most. Csak arra a fiúra gondolom végig. Miféle szerzet? Honnan jött és vajon mi lehet oly sürgõs?

Már alkonyodik, mire végre megpihenhetek egy kicsit. Most már rá is van idõm… Zayn.. érdekes név, nem egyiptomi az biztos.
Az egyik fiatal segítõvel küldetek érte, így legalább van pár percem amíg össze szedhetem a gondolataimat. Az ablakhoz lépek és mélyet szippantok a füstölõ illatával keveredett kinti hûvös levegõbõl. Nincs sok idõm relaxálni, az ajtók hangos morajjal nyílnak ki, ahogy megérkezik a következõ ügyfél… a nap fénypontja, mondhatni, hisz erre vártam egészen eddig.

- Megmondtam, hogy még találkozunk – mosolyodom el döbbent arcát látva.
- Ez mindent megmagyaráz – fintorodik el látványosan amit nem értek – A katonák azért engedelmeskedtek neked rögtön, mert tudták, hogy te vagy a fõpap. S az én nyomorult ügyemmel is csak azért voltak hajlandóak foglalkozni, mert tudtomon kívül olyan ember nevét használtam, kinek majdnem annyi hatalma van, mint magának a fáraónak.
- Igen, jól összeraktad – bólintok aprókat, majd helyet foglalok az asztalnál és õt is hellyel kínálom - Ülj csak le te is s vitassuk meg jöttednek okát.
- Hallott már a fekete nomádokról a keleti határon? – kérdi rögtön, bár válaszolni már nem hagy – Biztos hallott, hisz az elmúlt fél évben kétszer is lehetett alkalmad arra, hogy egy nemes paripa bõvítse istállódat. Egyik bátyám ötöt, míg a másik tízet küldött a fáraónak, de válasz nem érkezett.
- Emiatt jöttél? – kérdem.  jól emlékszem azokra a jószágokra, kevés dolgok egyike amit a fáraó nagy becsben tart, bár az istenekért sem ismerné el ezt elõttük.– A válasz miatt?
- Nem – feleli– Engem nem izgat, hogy az ország királya megköszöni e ostoba fivéreim ajándékát. Örülniük kell, hogy elfogadta. Én teljesen más miatt jöttem ide.
- Mégis miért?
- Errõl csak a fáraóval szeretnék beszélni… - elkapja a tekintetét, mintha zavarná, hogy õt figyelem
- Az sajnos képtelenség, a fáraó nem fogad. Velem kell megosztanod gondodat, máskülönben nem lehetek a segítségedre. – bár valóban nem érdeklik õt az effajta gondol, nem teljesen ez az igazság. Nem szóltam errõl a felségnek, igaz, elküldött volna ha említem, de magam akartam foglalkozni vele… hosszú idõ óta ez az elsõ, mi felkelti az érdeklõdésemet.
Komor arccal veszi tudomásul, majd bele kezd mondandójába. Én csak bólogatok, ahogy beszámol a családja vitáiról, a népét fenyegetõ vészrõl és egyéb bajairól. Valóban igaz, hogy itt inkább a fáraóra lenne szükség, hiába bírok közel akkora hatalommal, ez a kintieket aligha hatná meg.

- Ha egymásnak esnek fivéreid, magukkal húzzák a szövetségeseiket is. Így hatalmas nagy probléma akadhat a határvidéken… azonban nem tudom, hogy a fáraó igényt tart e a néped újbóli szolgálatára
– összegzem a gondolataimat. szeretnék neki segíteni, de nem tudom hogyan.. egyelõre. Egészen biztos vagyok benne, hogy kitalálunk valamit erre is – Sok embere van, olyan törzsek állnak oldalán, kik évszázadok óta szolgálják Egyiptomot s akiknél nem áll fenn ilyen probléma.
- Akkor ezt vegyem úgy – kezdi bele, mielõtt én befejezhettem volna -, hogy nem kíván Egyiptom ebbe az ügybe beleszólni sem segíteni.
- Ezt nem mondtam – mosolygok rá, hogy némileg javítsak a kedvén. – Csak azt, hogy ez nehéz kérés részedrõl, ami ha elbírálás alá is kerül s a fáraó elfogadja, nem a közeljövõben fog megvalósulni. Addig pedig ki kell találnunk valamit, hogy megelõzzük a bajt.
- Kitalálnunk? – kérdi csodálkozva
- Igen. Te meg én. Nekem van hatalmam s beleszólásom, neked pedig jó rálátásod. Fivéreid tudják, hogy itt vagy?
- A törzsi terület határára se jutottam volna, ha tudják – nem ismerem ezt a törzset, de áldom érte az isteneket, hogy nem oda születtem.
- Ez is gond lehet a közeljövõben akkor. Értem… Gyalog érkeztél?
- Lóháton természetesen - válaszolja. – Egy városszéli családnál szálltam meg munkámért cserébe.
- Estére akkor kérlek jöjj a fõtemplomhoz, az esti imádságok után. – tekintetét látva folytatom tovább – Egy ilyen komoly ügy érintettje nem aludhat valami paraszti pajtában. Elszállásollak, így a közelben leszel s könnyebben is tudunk értekezni

Nehezemre esik elrejtenem a mosolyomat és a lelkesedésemet, nem akarom elriasztani sem hogy túl nyomulósnak tûnjek… az igazat megvallva magam sem tudom, a kíváncsiságon kívül mi hajt még, de van valami, érzem…

Más szinte mindenki nyugovóra tért, mikor Zayn megérkezik
- Örülök hogy nem gondoltad meg magad- mosolyodok el, majd elindulok hátrafelé, hogy megmutassam neki az istállót. Közben vetek egy pillantást a lovára is, gyönyörû állat, erõs, masszív fajta, nem olyan mint a fáraó díszállatai. Gyögyörûnek gyönyörûek azok is, de kényesek, törékeny jószágok a túlnemesítés miatt.
Csendben figyelem ahogy ellátja lovát, megeteti és vizet ad neki, majd miután végez újra nekem szenteli a figyelmét
- jöjj velem, megmutatom a szobádat- indulok el a szállások felé.- a szobád az enyém mellett lesz..- állok meg az ajtó elõtt- így ha bármire szükséged lesz, csak szólj nyugodtan. Az ébresztõ pirkadatkor van, de majd szólok a többieknek, hogy ne zavarjanak- gyorsan végig futtatom a tekintetem a vonásain. Talán csak mert ilyen fiatal, de a vonásai egészen olyanok mint az övé… talán csak ezért érdekel ennyire?- ha nincs több kérdésed eltenném magam holnapra, mert rengeteg sok dolgom lesz- hátrébb lépek egy kicsit- jó éjszakát…


Reggel nyúzottan ébredek.
Szándékaim ellenére nem aludtam túl sokat, inkább a fiún és a magával hozott kérdésein pörgött az agyam. Pont most, amikor már azt hinné az ember, hogy megússza a háborút a déliekkel.. na de sebaj… valahogy csak megoldjuk.
Hogy eltereljem kicsit a figyelmemet a szentély körüli teendõkhöz látok hozzá még így az elsõ szertartás elõtt. Hamarosan megárad a Nílus is, akkor pedig rengeteg más dolgunk lesz…

Az asztalomnál ülök a temérdek papirusz tekercs felett amikor meghallom az ajtó nyikorgó hangját
- Jó reggelt! Remélem megfelel az ellátás és a szoba- mosolyodok el ahogy meglátom Zayn arcát. Hosszú lehetett az út és kimerítõ a tegnapi nap, mert elég késõn ébredt fel és még nyúzottnak látszik kicsit
- Jó reggelt… minden nagyszerû..- motyogja, mintha legalábbis feszélyezve érezné magát miatta. Talán nincs az ilyesmihez szokva… nyilván ahonnan õ jött mások a körülmények, de ez az én templomom, így jogomban áll neki ajándékozni a legjobb szobát, míg itt tartózkodik… és talán gonoszság a részemrõl, de módfelett szórakoztatónak találom a zavart a tekintetében
- Ezt örömmel hallom- elmosolyodok, majd felállok és közelebb megyek hozzá, hogy átadjak egy tekercset- ez még csak egy ötlet, de megér pár szót. Ha jól vettem ki tegnap a szavaidból, fivéreid részben a földterületen marakodnak… többek között. Ez egyszerûen orvosolható. Nemrégen zsákmányolt Egyiptom két méretes, a körülményekhez képest gazdagon termõ földet. Persze még nem biztos semmi, és a fáraónak sem említettem még, de amondó vagyok, ha ezeket fivéreidnek ajándékozzuk, cserébe a régi földekért, legalább addig nyugton maradnak míg kitalálunk valami megoldást
- És a földosztás miben segíthet?- vonja fel a szemöldökét jogosan
- Az említett két földterület kellõ távolságra van egymástól, így nem érik el egymást és nem is akadályozzák. Elég nagyok ahhoz, hogy eltartsák lakóikat, és mivel cserébe megkapnánk a mostani földeket, elõnyös üzlet lenne a fáraó számára is- mutatok a papiruszra vetett terveket- átjárót képezne Egyiptom számára a messzebb fekvõ földekre, amire a haduraknak annyira fáj a foguk, a néped pedig békét és jólétet kap az oázisok által. Neked mi a véleményed?- pillantok fel rá, míg õ a terveket fürkészi. Tudom, talán kicsit utópisztikus elképzelés, de nem tartom lehetetlennek, és ha a sok bajból egyet kiiktatunk, már megéri gondolkodni rajta

Apró öröm járja át testemet, mikor feltûnik elõttem Uaszet  nyüzsgõ épületlabirintusa. Végre megérkeztem oda, ahol talán végre a remény lángja felrobbanhat s segítségre lelhetek. Ez lenne az igazi csoda, nem a vízfakasztás a sivatag közepén.

Tetemes vagyon nélkül nem tudok finomságokat enni, s míg a helyes utat kutatom, Uaszetben való tartózkodásom alatt egy városszéli családnál segítek be lovammal. Így mindketten kapunk enni, a pajtában én magam is aludhatok nemes állatommal, s nem kell nagy utat megtennem, ha netán a város szívében kérdezõsködni szeretnék.

Azonban a napok múlásával se jutok egyrõl a kettõre, s ez bizony egyszerre keserít el s dühít fel. Mindenki siet, dolgát intézi, így természetesen egyiknek sincs ideje a kérdéseimre. Pedig nem teszek fel bonyolult kérdéseket, már ha eljutok odáig, hogy meghallgassanak. Szívem egyre nehezebb s terheltebb, magam sem tudom már mihez tudnék kezdeni. Az utolsó csepp a poharamban az, mikor már ügyet sem vetnek rám, s elhaladnak mellettem, hiába szólok hozzájuk egyiptomiul. Ekkor fogy el oly méltán híres türelmem, hála a keserûségnek, mi már napok óta vállamat nyomja.

Anyanyelvemen kezdek hát el fennhangon szitkozódni, jól tudván, hogy ezt senki se fogja megérteni s így a gõzt is kiadhatom, melyet eddigi utam alatt végig magamban tartottam. Szidtam õket, az ostoba szokásaikat, a pökhendiségüket, a nemtörõdömségüket s arra kértem az összes istent, hogy legyen figyelemmel viselkedésükre, mikor eljön annak az ideje.

- Segíthetek? – Döbbenten nézek fel a férfira, ki elõttem áll meg s figyeli arcomat. - Tudod, ezek egyszerû parasztok, és szerintem még a hivatalnokok sem értenék meg azt a nyelvet, amivel szóltál hozzájuk. – Nos, ez jobb is, kétlem, hogy értékelték volna gyermeteg átkozódásomat.

- Te nem vagy idevalósi, igaz?- kérdezem tõle, miután végigmérem. Nem hasonlít az itteni, úgymond, õslakosokra, viszont a birodalom egyik másik szegletébõl jöttre igen. Túl magas.

- Igen is, meg nem is – feleli cseppet sem együttmûködõen, amit megszokhattam volna már az itt lakóktól.

- Ez meg miféle válasz? – vonom fel szemöldökömet.

- Egyszerû.

- Erre nekem nincs idõm – közlöm vele egy enyhe kis csalódott dühvel, majd mikor kiszúrok egy ismerõs ruházatot, a katonákét, lelkesedésem újra elõtör s megindulok hát a férfihoz, hogy megkérdezzem, hogy tudnék segítséget kérni. Azonban nagy döbbenetemre a férfi mielõtt megszólalnék, kardot szegez nekem. Megszólalni sincs idõm, ugyanis az elõzõ férfi utánam jön, majd védelmébe vesz.

- Uraim, ez a fiú védett személy, velem van – teszi vállamra kezét, mire a katonák nagy része kérdés nélkül leereszti fegyverét. Ez már nekem szemet szúró dolog, hisz közembernek nem tennének ilyet.

- Valóban? Nem tûnik egyiptominak – közli a csapat vezetõje, s milyen igaza van. Nem vagyok egyiptomi, olyan értelemben, mint õ.

- Nagykövet egy szomszédos országból, maga a fáraó hívatta magához – jön a megdöbbentõ válasz, s úgy érzem, hogy ez a férfi tudhat valamit, amivel nekem segíthet.

- Ebben az esetben elnézést kérek – hajol meg a férfi - a hivatalt arra találja. – Követem tekintetemmel az irányt s rögvest felfigyelek egy szépen díszített épületre. A járókelõk miért nem tudták ezt nekem megemlíteni, hisz biztos tudták! Ezen meg még egy pár dolgon töröm a fejemet, míg az õrjárat elvonul.

- Mért segítettél? – fordulok megmentõm felé, miután a katonák hallótávolságon kívülre esnek.

- Magam sem tudom… amúgy Naeth a nevem – teszi hozzá oly könnyedén, ami meglep.

- Zayn… hát akkor, viszlát – fogom rövidre, ugyanis célomnál most nincs fontosabb. Még egy jóképû megmentõ se, ki titokzatos.

- Még találkozunk – tudja le ennyivel, amit igaz szemöldök felhúzva fogadok, de nem kérdezek vissza. Az én érzéseim is azt súgják, hogy biza az útjaink fogják még egymást keresztezni.

¢×××¢ 

Életemben nem kellett még annyit magyarázkodnom kilétemrõl, mint akkor, mikor beléptem a hivatalba. Õrt is csak azért nem hívattak, mert kicsúszott a számon, hogy az egyik õrjáratozó katona segített nekem, no meg egy Naeth nevezetû úr. Az utóbbinál rögvest csend lett s nem volt több kérdés. Valami volt eme férfival, de magam sem tudtam, hogy mi.

Végezetül megkértek arra, hogy várjak, ugyanis senki nem tudott fogadni, hogy problémáimat elõadjam. Konkrét dolgot nem mondanak nekem, csak annyit, hogy utána kérdeznek annak, ki s mikor érhet rá. Persze nekem már ez is elég kapaszkodó s fenntartás nélkül ülök szótlanul a földön, míg a népek jönnek s mennek. Megfigyelem õket, párnak ruházata vagy beszéde ismerõs, s hála ennek az elfoglaltságnak, az idõ gyorsabban suhan. Kicsit elálmosodom, a gondolataim is tompábbak lesznek az idõ elõrehaladásával. Végül aztán a lemenõ nap fényében egy ifjú lép oda mellém, hogy maga a fõpap fog fogadni engem, méghozzá rögvest.

Döbbenten s enyhe kétellyel a szívemben követem az ifjút, ki csendben vezet a hatalmas úrhoz. Ámulom a gyönyörû épületeket, a hatalmas tereket. Közben persze a gondolataimat is próbálom összeszedni. Mikor egy hatalmas ajtó elé érünk s az ifjú arra szólít fel, hogy fáradjak be, izgulni kezdek. Ki lehet a fõpap? Miért pont õ foglalkozik velem? Persze örülök neki, de egyben félek is. Ahogy belépek a füstölõktõl illatozó szobába, s az alak az ablaktól hátrafordul, a felismerés villámként hasít belém.

- Megmondtam, hogy még találkozunk – küld felém egy halvány mosolyt.

- Ez mindent megmagyaráz – adok hangot a felismerésemnek, amire csak kérdõn rám néz. – A katonák azért engedelmeskedtek neked rögtön, mert tudták, hogy te vagy a fõpap. s az én nyomorult ügyemmel is csak azért voltak hajlandóak foglalkozni, mert tudtomon kívül olyan ember nevét használtam, kinek majdnem annyi hatalma van, mint magának a fáraónak.

- Igen, jól összeraktad – feleli, míg helyet foglal. – Ülj csak le te is s vitassuk meg jöttednek okát.

- Hallott már a fekete nomádokról a keleti határon? – kérdezek rá rögtön, míg leülök, de válaszra nem igen hagyok idõt. – Biztos hallott, hisz az elmúlt fél évben kétszer is lehetett alkalmad arra, hogy egy nemes paripa bõvítse istállódat. Egyik bátyám ötöt, míg a másik tízet küldött a fáraónak, de válasz nem érkezett.

- Emiatt jöttél? – kérdez rá. – A válasz miatt?

- Nem – felelem. – Engem nem izgat, hogy az ország királya megköszöni e ostoba fivéreim ajándékát. Örülniük kell, hogy elfogadta. Én teljesen más miatt jöttem ide.

- Mégis miért?

- Errõl csak a fáraóval szeretnék beszélni… - fordítom el róla tekintetemet.

- Az sajnos képtelenség, a fáraó nem fogad. Velem kell megosztanod gondodat, máskülönben nem lehetek a segítségedre. – Némán figyelem férfias arcvonásait, majd egy hosszabb csend után egy halk sóhajjal kezdek bele.

Bátyáim vitája, az elfajult helyzet s egy megoldás is megemlítésre kerül részemrõl. Azt szeretném, ha a fáraó venné át felettük az uralmat, hogy ezáltal rendbe szedje õket. A kibékítések sajnos nem jártak soha sikerrel, így azok mindennemû változata elvetésre került. Naeth pedig csendben hallgat engem s nem szól bele. Látom arcán, hogy gondolkozik õ is.

- Ha egymásnak esnek fivéreid, magukkal húzzák a szövetségeseiket is. Így hatalmas nagy probléma akadhat a határvidéken… azonban nem tudom, hogy a fáraó igényt tart e a néped újbóli szolgálatára – szólal meg mesém végén. – Sok embere van, olyan törzsek állnak oldalán, kik évszázadok óta szolgálják Egyiptomot s akiknél nem áll fenn ilyen probléma.

- Akkor ezt vegyem úgy – kezdek bele kimérten, próbálva csalódottságomat leplezni -, hogy nem kíván Egyiptom ebbe az ügybe beleszólni sem segíteni.

- Ezt nem mondtam – mosolyog rám. – Csak azt, hogy ez nehéz kérés részedrõl, ami ha elbírálás alá is kerül s a fáraó elfogadja, nem a közeljövõben fog megvalósulni. Addig pedig ki kell találnunk valamit, hogy megelõzzük a bajt.

- Kitalálnunk? – kérdezek vissza, hogy jól értettem e.

- Igen. Te meg én. Nekem van hatalmam s beleszólásom, neked pedig jó rálátásod. Fivéreid tudják, hogy itt vagy?

- A törzsi terület határára se jutottam volna, ha tudják – közlöm vele fél mosollyal.

- Ez is gond lehet a közeljövõben akkor. Értem – bólint egy aprót. – Gyalog érkeztél?

- Lóháton természetesen – felelem. – Egy városszéli családnál szálltam meg munkámért cserébe.

- Estére akkor kérlek jöjj a fõtemplomhoz, az esti imádságok után. – kérdõ tekintetemre csak elmosolyodik, majd folytatja. – Egy ilyen komoly ügy érintettje nem aludhat valami paraszti pajtában. Elszállásollak, így a közelben leszel s könnyebben is tudunk értekezni.

Nem váltunk túl sok szót, csak elbúcsúzunk s én még megköszönöm a segítségét. Elindulok hát a lovamért, hogy aztán visszajöjjek a megbeszélt idõre.